1990. április 4-én Párizsban beszélgetést folytattunk I. Wallersteinnel Kelet-Európa jelenéről és lehetséges jövőjéről. Szerkesztőségünket Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor és Tót Éva képviselte.

Ma a világban felfokozott érdeklődést tapasztalunk Kelet-Európa és az ott zajló események iránt. Ezek az események ugyanakkor nagyon konfúzussá teszik a helyzetet, s elméletileg is igen sok kérdést vetnek fel. Lázas érdeklődést tapasztalunk annak megértésére, hogy merre is tart ma a világ?

Két elkülöníthető kérdésről van szó. Az egyik: annak elméleti magyarázata, hogy mi is történik, a másik annak előrejelzése, hogy merre is tartunk?

Ugyanakkor azt is meg kell mondani, hogy minden néző­pont ideológia kérdése. A jobboldal számára nincsen szó el­méleti zavarodottságról, ők, a jobboldaliak, mindig is úgy vél­ték, hogy a szocializmus általában, s különösen a kommuniz­mus marxista-leninista (kommunista) verziója nem más, mint teljes aberráció, eltévelyedés. Talán egy kissé meglepte őket ezeknek a rendszereknek az összeomlása, de ezt az egyéni szabadság iránti igények általánossá válásával magyaráz­zák. Beszélhetünk az értelmezésben elkövetett komoly hibák­ról, de a jobboldal esetében nincsen szó zavarodottságról. Ha ilyesmiről lehet beszélni, ez éppenséggel a baloldalnál jelent­kezik. És ez világméretekben tapasztalható.

A baloldal esetében nagy vonalakban három irányzatot lehet elkülöníteni. Először is volt a kommunista mozgalom, Lenin óta, azután a szociáldemokrácia különféle változatai – főleg a nyugati országokban – és végül, harmadszor, a nem­zeti felszabadító mozgalmak a harmadik világban, amelyek magukat szintén baloldalinak tartották, de amelyeknek meg­közelítésmódja azért egy kicsit különbözik az előzőekétől. Ma mindhárom mozgalom a zavarodottság állapotába került.

Ám az egész kérdés vizsgálatát inkább az elején érde­mes elkezdeni, a XIX. század közepén, amikor is létrejön a nemzetközi munkásmozgalom. Egy hosszú, kb. 30 éves pe­rióduson keresztül (mondjuk az 1848-as forradalmaktól kez­dődően) nagy vita folyt, főként az európai baloldalon belül, ar­ról, hogy milyen eszközökkel lehetséges eljutni az utópiához, a kívánatos társadalomhoz. Ekkor éles választóvonal jött létre két tendencia között. Egyfelől voltak, akik – egyfajta anar­chista alapállásból – azt mondták, hogy mindent meg kell ta­gadni, ami addig létezett, le kell rombolni ilyen vagy olyan mó­don, s visszaadni mindent a társadalom kezébe, ám mindezt egy kissé individualista módon képzelték. Másfelől pedig ott volt az a tendencia, amely részben a marxizmushoz kapcsoló­dott, és azt hirdette, hogy ilyen módon sohasem lehetséges megváltoztatni a társadalmat, hanem szisztematikusan szer­vezkedni kell, hogy megszerezzék az államhatalmat, az egyetlen eszközt, amellyel a világot meg lehet változtatni. Azt lehet mondani, hogy ebben a vitában az említett korszakban a marxisták érvei többé-kevésbé győztek. A XIX. század utolsó harmadában mindenki vagy csaknem mindenki egyetér­tett abban, hogy meg kell hódítani az államhatalmat.

Nagyjából hasonló vita folyt le a nemzeti mozgalmakon belül is. Ez a kulturális nacionalizmus és a politikai nacionaliz­mus közötti vita. A kérdés ugyanaz: hogyan tudnánk megvál­toztatni a világot? A kulturális nacionalizmus hívei szerint egy közös nyelv stb., stb. kialakításával, a politikai nacionalizmus képviselői viszont azt mondták, nem, nem, meg kell szerezni az államot. És ebben az esetben is ez utóbbiak győztek.

Tehát a 19. század végén egyetértés volt abban, hogy az államot kell meghódítani, és erre is törekedtek. Ma, száz év­vel később, azt lehet mondani, hogy az összes említett mozgalom eljutott odáig, hogy megszerezte az állami ha­talmat. Egy sor ország marxista-leninista rezsim alá került Kelet-Európában; a másik nagy áramlat, a szociáldemokrácia esetében ugyanez a helyzet: nem ugyanazon a módon, de a szocialista pártok megszerezték a hatalmat Németország­ban, Franciaországban, Angliában, Skandináviában, s még az Egyesült Államokban is, hiszen a Demokrata Pártot többé-kevésbé úgy értékelhetjük, mint szociáldemokrata pártot. A harmadik világban pedig az úgynevezett nemzeti felszabadító mozgalmak a második világháborút követően majdnem min­denhol hatalomra kerültek. A hatvanas években tehát konsta­tálható, hogy közel száz év harcai után ezek a mozgalmak mindenütt megszerezték a hatalmat.

Ebben a pillanatban veszi kezdetét a kiábrándulás. Mert a hatalom megszerzése nem hozta meg azokat az ered­ményeket, amelyeket megelőzően reméltek tőle. A világ­kapitalizmus még mindig létezik, a társadalmi egyenlőtlensé­gek továbbra is fennállnak, s ezekben az országokban erős egyensúlytalansági helyzet tapasztalható, nem egy esetben még erősebben, mint azt megelőzően. És felvetődik az indivi­duális emberi jogok kérdése, amelyeket egyszerűen elsöpör­tek, főként a kelet-európai országokban (noha nem csak ott), és az emberek joggal kérdezhették, hát ezért harcoltunk? Per­sze hogy nem.

Véleményem szerint az utóbbi időben mindennek újraér­tékelése kezdődik, s ebben a kiindulópont 1968. Ez a balol­dali emberek világméretű forradalma volt a baloldali moz­galmakkal szemben. Úgy vélem, így kell értelmezni az 1968-ban az USA-ban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Kí­nában, Indiában, Mexikóban, Szenegálban, Itáliában történ­teket. Mindenütt ugyanaz a tétel: a baloldali pártok megcsal­tak minket.

68 nagy forradalom, de nem azonnali következmények­kel. Ez a nagy tűz lerombolta azt a magabiztosságot, ami korábban a baloldali pártok körében jellemző volt, de nem állított semmit a helyére. 68-ban Csehszlovákia vereséget szenved, és mégis – noha a kelet-európai változások Len­gyelországban, Magyarországon és az NDK-ban jóval ké­sőbb következnek be – 68 a nagy pillanat.

Tény, hogy Brezsnyev csapatai törték le a prágai tavaszt, de azt is át kell látni, hogy az amerikaiak hogyan viszonyultak ehhez. Világosan deklarálták, hogy bármi történik, semmi­képpen nem kell beavatkozni. Itt két szinten kell a dolgot néz­ni. Egyfelől az 1945 óta tartó amerikai hegemónia szemszö­géből. Fennállt a hidegháborús feszültség az USA és a Szov­jetunió között, s mindkettőnek érdeke volt, hogy ezt valami­képpen korlátozza, határok között tartsa. Véleményem szerint az igazi Jaltát az jelentette, hogy az Egyesült Államoknak szüksége volt egy szovjet zónára, és természetesen Sztálin is ezt akarta, így aztán teljes volt az egyetértés. Nem kívántak harcba bocsátkozni emiatt.

Ráadásul az Egyesült Államokat ugyanúgy meglepték a 68-as események, mint a nyugati vezető államférfiakat. Az Egyesült Államokban ugyanúgy reagáltak, mint De Gaulle Pá­rizsban, amikor leverte a diáklázadást, vagy Brezsnyev, ami­kor ugyanezt tette a csehekkel, a lengyelekkel, vagy bárki. Helyreállították a rendet. Az úgynevezett 1989-es forradalom nem más, mint a 21 évvel megkésett 1968. Elkerülhetetlen kö­vetkezménye a struktúra megrendülésének. Fel kell tenni a kérdést, miért éppen 1989? Nem azért, mert a kelet-európai népek hirtelen megszomjazták a változásokat, hiszen ez a szomj már harminc év óta létezik. Nem ez változott. Hát akkor mi? Egy Gorbacsov a hatalomban, aki nem avatkozott közbe. Aki világosan megmutatta, világossá tette, hogy nem avat­kozna be. És nem véletlenszerű, hogy éppen a lengyelek kezdték felbomlasztani ezt a birodalmat, mivel ott volt jelen a legnagyobb kelet-európai tömegmozgalom, népi mozgalom, baloldali mozgalom, munkásmozgalom.

De hogyan lehetséges ez? Hogyan került Gorbacsov a hatalomba? Egyfelől a Szolidaritás megjelenésének követ­keztében. A másik abszolút lényeges faktor viszont, amit telje­sen elhanyagolunk, az Egyesült Államok hanyatlása. Ez a ha­nyatlás azt jelenti, hogy az USA képtelen tovább fenntartani azt a belső struktúrát, amely még a hidegháború korszakáé volt. így meg kell engednie, hogy Gorbacsov kerüljön hata­lomra. Talán őrült dolognak hangzik ilyet mondani, de így van. Gorbacsov a hatalomba kerül; adva van egy Lengyelország, amely olyan, amilyen; szükségképpen dekolonializálni kell a Keletet. Ez sokkal gyorsabban ment végbe, mint gondolták, de a politikai változások gyakran így következnek be.

68 is így esett meg. Két héttel az események előtt 68-ban senki nem gondolta, hogy az fog bekövetkezni, ami bekövet­kezett. Két héttel a 89-es események előtt senki sem várta, hogy ez fog történni.

Itt vagyunk tehát most.

A kelet-európai emberek kiábrándultságában több fontos tényező játszik szerepet, de van egy, amelyik elsőrendűen fontos, s amelyet eddig nem említettem. Mondottam, hogy az egyenlőtlenségek fennmaradtak. De nem csupán a kelet-eu­rópai társadalmakon belül, hanem világméretekben is. Tehát például Magyarország szegény ország maradt. Az volt a kom­munizmus előtt, a kommunizmus alatt, és az marad utána is. Nem olyan mértékben szegény, mint, mondjuk, Nepál, de sok­kal szegényebb, mint Hollandia. Ez minden magyar számára világos, a munkások és értelmiségiek számára egyaránt; min­denki tisztában van vele, hogy a magyar életszínvonal nem éri el, mondjuk, a franciát. A kommunisták azt ígérték, hogy ez meg fog változni. „Kövessetek minket: felfejlesztjük a nehéz­ipart, visszafogjuk a külkereskedelmet, és a fejlődés ezen út­ján elérjük és túlszárnyaljuk a nyugati országok színvonalát" – mondta Hruscsov. És ugyanezek az ígéretek hangzottak el Algériában, Indiában, ezek a mozgalmak mindenütt pontosan ugyanazt ígérték. És a vége ugyanaz a kudarc. Latin-Ameri­kában, Afrikában, Ázsiában, Kelet- vagy Közép-Európában kénytelenek számot vetni azzal, hogy semmi sem változott, ha a világ egészét tekintjük, ha a változásokat nemzetközi mé­retekben értékeljük. Talán még polarizáltabbá is vált a világ, hiszen negyven-ötven évvel ezelőtt is léteztek a különbsé­gek, de talán nem voltak olyan nagyok, mint ma. És ha a jö­vőbe tekintünk, ezek a különbségek esetleg még nagyobbak lesznek.

A hatalom megszerzése révén tehát nem csupán a belső viszonyok nem változtak, de világméretekben sem változott az érintett országok helyzete. Ez a fejlődésre vo­natkozó álmok végét jelenti. Annak az álomnak a végét, hogy a fejlődés a nemzeti konstrukció keretei között lehetséges. Ezt az álmot, persze különféle változatokkal, de valamennyi érin­tett országban osztották. A kommunista, a nemzeti felszaba­dító és a szociáldemokrata változatok között ebben a vonat­kozásban semmi különbség sincsen. A tézis ugyanaz volt, és az eredmény is ugyanaz.

Tehát itt tartunk most. A kelet-európai országokban az idén, illetve a tavalyi évben végbement hirtelen és brutálisnak mondható politikai változások azt a reményt nyújthatják, hogy a dolgok rendeződnek; de a dolgok nem tűnnek egykönnyen rendezhetőnek.

Most vissza kell térni a nemzetközi arénába. Beszéltem az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mit jelent ez a világ­kapitalizmus kebelén belül?

Az Egyesült Államok politikai és gazdasági hanyatlása a nyugat-európai térség és Japán viszonylagos felvirágzásával párhuzamosan zajlik. Ez minden újságban olvasható. Ez a fo­lyamat teljesen normális folyamat, semmiben sem különbözik attól, ami a múltban is sokszor lezajlott már. Meg ítélésem sze­rint még mindig nem jutottunk ki a gazdasági stagnálásnak abból a szakaszából, amely immár legalább húsz éve tart, s még öt-tíz évig is eltart, mire kijutunk belőle, és újabb felvirág­zása következik a kapitalista világnak. Rendkívül kiélezett versengés folyik immár húsz éve az USA és Európa (főként Németország), valamint Japán között, hogy ki szerzi meg a jövő vezető iparágait. És számomra világos, hogy már tíz éve geopolitikai átrendeződés zajlik. Egyfelől az amerikaiak és a japánok egyfajta gazdasági szövetségre fognak lépni, még ha ma vitáznak is a kereskedelem és egyebek kérdésében. A termelés és a finanszírozás (pénzügyek) terén máris komoly megállapodások vannak életben, amelyek csak erősödni fog­nak az elkövetkezendő időkben, és ebben a koalícióban Kína is meg fogja találni a maga sajátos helyét, bár ma még nem vi­lágos, hogy ez mit is jelent majd. Lesz tehát véleményem sze­rint egy ilyen nagy Szövetség, nevezhetjük Csendes Óceániai

Szövetségnek. S ezzel szemben lesz majd Európa, a nyugati és a keleti együtt, természetesen, és mivel ez rendkívül kicsi, mindenképpen szükséges, hogy a Szovjetunió is részét ké­pezze az Európa Háznak. Ennek a legkisebb ára Nyugat-Eu­rópa számára Kelet-Európa liberalizálása, és ezt az árat már megfizették. E felé a koalíció felé haladunk. Ezen az úton ha­ladva persze rengeteg a zátony. Vajon Gorbacsov „túléli-e" Litvániát, Örményországot, vajon …stb., stb. Bizonyos részle­teket nehéz előrelátni, de ezek valóban csak részletek. Hosszú távú tendencia marad, hogy akár egy Gorbacsov utáni másik személlyel is (persze ő a leginkább alkalmas arra, hogy a legelegánsabban hajtsa végre), de bármely más orosz ve­zetővel ennek a szövetségnek létre kell jönnie a Szovjetunió és az NSZK, Franciaország között. Egy gazdasági és politikai stb. szövetségnek.

Két gazdasági óriás lesz tehát, egyfelől Japán és Ameri­ka, másfelől Nagy-Európa. Jó-e ez, vagy rossz? Egyáltalán nem jó a harmadik világ számára. A latin-amerikai, ázsiai és afrikai országok ezen veszíteni fognak. Ez egészen biztos.

Hogy az olyan szegény országok számára, amelyek „északon" helyezkednek el, mit jelent ez, hát ezt nagyon ne­héz részleteiben előrelátni. Vagy létrejön egy olyanfajta gaz­dasági expanzió, amely ezeknek a kis országoknak is egy­fajta kompenzációt nyújt, vagy kialakulhat egy belső harma­dik világ, egy belső terület-kizsákmányolás. Nem tudnám megmondani, hogy melyikre van inkább esély, nem is lehet ilyen általánosságban megmondani. És az is lehetséges, hogy Csehszlovákia kilábal, és ugyanakkor pl. Bulgáriának nem sikerül, és a kettő között Magyarország Portugáliához válik hasonlóvá, vagy Görögország vagy Írország sorsát kö­veti majd stb. Sokféle apró nüansz van itt.

Visszatérve az ideológiai, teoretikus perspektíva kérdé­sére: ami megbukott, az a XIX. századi munkásmozgalom­nak az a tézise, hogy meg kell szerezni a politikai hatalmat egymás után az egyes országokban, és ezen a módon vál­toztatjuk meg a világot. Ez a gondolat, ez a feltevés megbu­kott. Világos, hogy ez nem megy. Új stratégiát kell találni.

Negatív szempontból 1968 nagyon jó volt, hiszen lerom­bolta a régi tételt, ám anélkül, hogy a helyére állított volna egy valóságos és konkrét, reálisnak tűnő másikat, amely a jövőre nézve hatékony lehetett volna. Csak meg kell nézni azokat az újnak nevezett mozgalmakat, mint például a Zöldeké. A „Zöld" mozgalom, amelyek közül talán Németországban ta­láljuk a legerősebbet, szóval ez a Zöld mozgalom megismétli az összes XIX. századi vitát. Száz év alatt ezek a viták egy ta­podtat sem haladtak előbbre. A Zöld „realisták" úgy beszél­nek, mint a marxisták 1880-ban, a „fundamentalisták" pedig mint az 1880-as évek anarchistái. Ugyanazok az érvek és ugyanazok a lehetőségek a nézeteltérések megoldására. Ugyanezt vagy majdnem ugyanezt lehetne elmondani a femi­nista mozgalmakról.

Íme a zavarodottság. De ez nem az önök speciális ma­gyar zavara. Ez a zavar ugyanakkora Franciaországban, az Egyesült Államokban, Indiában és Afrikában.

Ahhoz, hogy ezek a mozgalmak újraszerveződjenek, a kapitalista világ struktúrájának új analízisére, belső fejlődésé­nek új elemzésére, belső ellentmondásainak új föltárására van szükség.

Véleményem szerint a neoliberálisok hihetetlen mérték­ben tévednek. Valami megoldást kell találni erre az évtizedek óta tartó strukturális válságra. A tizenkilencedik század egyik bizonyossága (ami a tizennyolcadik század bizonyossága is volt) a haladás ideológiája. De a kikerülhetetlen és biztos ha­ladás gondolata teljességgel hamis. Semmi sem bizonyos, amikor egy nagy kritikus elágazási ponthoz érkeztünk, nagy történeti döntéseket kell meghozni, és ezt éppen úgy megte­hetjük jól, mint rosszul. Itt megállok, nincsen kész formulám, megoldási javaslatom, amit felkínálhatnék.

Önök idáig úgy vélhették, hogy egy nagyon fojtogató helyzetben, egy zárt épületben élnek, és most lehet beszélni­ük. Nekünk az Egyesült Államokban ugyanilyen élményben volt részünk a hatvanas években. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején egy zárt és fojtogató világban éltünk, nem beszélhettünk, nem gondolkodhattunk, a hatvanas évek végének eseményei hirtelen kinyitottak mindent. Azóta be­szélünk, vitatkozunk. Most Önök utolérnek, követnek minket ebben, semmi más, semmi több nem történik. Követnek min­ket a vitákban, belépnek egy olyan politikai életbe, amely tel­jességgel normálisnak nevezhető, ez se nem látványos, se nem csodálatos, csak egyszerűen lehetséges.

Ön egy Magyarországon néhány hónapja megjelent cikkében azt fej­tette ki, hogy a kapitalizmus terjeszkedése körülbelül a jövő század kö­zepéig lehetséges. Ez történelmileg nagyon rövid idő; és ha egy társa­dalom ilyen késői szakaszában van, akkor azért már általában érzé­kelni lehet, ha pontosan tudni nem is, hogy melyek azok a tendenciák, amelyek szétfeszítik?

Ez a kapitalista rendszerről alkotott felfogásommal függ össze, arra megy vissza. Ez nem egy proletár bázison, hanem egy vegyes munkaerő-struktúrán nyugvó társadalom. Nem proletarizált, de nem is az ellenkezője. Nem szabadpiaci, ha­nem vegyes piacon nyugvó rendszer. Se nem szabad, se nem zárt. Ez egy olyan szisztéma, ahol nem zajlik minden automa­tikusan, csak részben. A rendszer kulcsa abból a tényből szár­mazik, hogy nem is teljesen bürokratikusán szabályozott, de nem is teljesen szabad.

A XIX. században a kapitalizmus liberális jellegét hangsú­lyozták. De a valóságban finom egyensúly jött létre a szabad­ság és a kontroll között. Például a munka esetében. A kapita­listának nem érdeke, hogy proletarizált munkaerő dolgozzon a számára. A valóságban nagy ellenállás van a proletarizációval és a piac liberalizálásával szemben. Kb. két hete az Inter­national Herald Tribune-ban megjelent egy cikk, amit egy nagy amerikai bankár írt, igen neves ember, aki azt mondta, hogy nem hagyhatjuk, hogy a nagy bankok tönkremenjenek. „Nem engedhetjük meg, hogy a piac tönkretegye a nagy bankokat, mert ennek ilyen és ilyen következményei lenné­nek. A kormányzatnak mindenféleképpen be kell avatkoznia" stb. Ez az igazi kapitalista nyelvezete.

Mindezek ellenére van egy hosszú távú tendencia, amely szerint mégis a teoretikus kapitalizmus felé történik haladás; a proletarizálódás, a piac liberalizálása felé, és ezek a tenden­ciák lesznek azok, amelyek majd lerombolják a kapitalizmust. Egy olyan pont felé haladunk, amely már nem teszi vagy nem fogja többé lehetővé tenni a nagy profit létrehozását. Ez struk­turális valami, lassan haladunk egy emelkedőn (ennek a folya­matát leírtam bizonyos írásaimban), és innen nem tudunk újra leereszkedni, visszaereszkedni, tehát elérkezünk egy olyan pillanathoz, ahonnan nincsen további lehetőség. A húsz szá­zalék: O.K., negyven százalék jó, és a nyolcvan is lehetséges. De szerintem a kapitalizmus lassan elérkezik a maga aszimptotájához. És ez létrehozza a nagy válságot, a nagy krízist, amelyet most élünk éppen. Igen, éppen most éljük meg. De itt nem egy néhány hetes vagy éves válságról van szó, hanem egy évszázados léptékű válságról. Erre alapoztam az elkövet­kezendő évszázadra vonatkozó véleményemet. Én így látom a dolgot.

Van egy olyan tézis is, hogy egy olyan állapot felé hala­dunk, amelyben a lineáris fejlődés többé nem lehetséges, egy kettéágazás, azaz két teljesen különböző lehetőség adó­dik, s nem láthatjuk világosan előre a kimenetelt. És megítélé­sem szerint középtávon ez áll előttünk.

Amit igazából hangsúlyozni szeretnék – mivel azt gondo­lom, hogy ez nem eléggé világosa kelet-európaiak számára – az az, hogy Önök egyáltalán nincsenek különleges helyzet­ben. Teljes mértékben normális helyzetben vannak, még a történelmük sem teljesen különleges. Önök úgy gondolják, hogy az, de véleményem szerint mindez csupán egy variánsa annak, amit a többiek már megéltek. És minél előbb bekövet­kezik az az állapot, hogy Önök saját magukat normálisnak íté­lik meg, annál jobb nekünk is és Önöknek is.

Az imént azt mondta, hogy a harmadik világ csak vesztese lehet ennek a folyamatnak. Mi lehet a harmadik világszámára a jövő? Mi követke­zik ebből a vesztes helyzetből az elmélet számára?

Számukra csak két változat lehetséges: elviselni vagy megál­lapodásokat kötni. Egy vagy két vagy három ország számára mindig van kiút, megoldás, áthidalás, a többiek pedig elviselik a csapásokat.

Két megoldás van középtávon. Mindkettőt tapasztalhat­juk majd. Az egyik megoldás a nagy lázadás. A nagy lázadá­sok, amelyek megrengetik a világot. Nigéria, India, Brazília, vagy nem tudom hol, vagy mint Vietnam a múltban, ez tehát egyfelől az egyik megoldási mód. A másik pedig a tömeges, északi irányú migráció. Ezt az Észak hatalmai semmilyen mó­don nem tudják megakadályozni. A legutóbbi időkben is sok vita folyt a migrációról. Négy vagy öt éve hatalmas vitánk volt az immigrációról az USA parlamentjében, végül egy nagy kompromisszum született a három erő között, és egy nagyon bonyolult szisztéma alakult ki. És ma arról vitázunk, hogy ez a kialakított rendszer megbukott, nagy politikai erővel lerombol­ták. Találni kell tehát valami mást.

Hatalmas méretű az illegális migráció. A közlekedési és kommunikációs lehetőségek igen könnyen elérhetővé váltak, és nagymértékű az az összejátszás is, amellyel a munkaadók, pl. az Egyesült Államokban, alkalmazzák ezeket az emigrán­sokat. Miért ne? A kisvállalkozók fittyet hánynak a teóriának, a saját hasznukat tartják elsőrendűnek.

A nyugat-európai országokban egyszerűen szembe kell nézni a ténnyel, hogy például Franciaországban a népesség húsz százaléka muzulmán (mohamedán) lesz. S még a telje­sen „zárt" országokban is, mint például Japán, ha odamegy, láthatja, hogy kínaiak, koreaiak, Fülöp-szigetekiek és vietna­miak többnyire illegálisan bevándorolt tömegei élnek ott. Nem látható előre, mi lesz Moszkvában, Stockholmban, Budapes­ten, de egész Európában jellemző a tömeges egyéni invázió, amelynek számtalan politikai, társadalmi, gazdasági követ­kezménye adódik.

Tehát mi következik a harmadik világ számára? Mit tehet­nek? Csinálhatnak forradalmat Nigériában, és/vagy elküldhe­tik a nigériaiakat Magyarországra. Bebörtönözhetnek vagy le is lőhetnek akár százakat, ez nem jelent érdemi különbséget. Az „Északot" nem fogják hagyni pihenni a maga jólétében. Nem fogják hagyni, hogy a világ gazdagjai jó lelkiismerettel élvezzék az életet.

A New Yorkban tapasztalható pszichózis érzékelhető már mindenütt az európai nagyvárosokban is. Az egyéni biz­tonságérzettel kapcsolatos pszichózis. Az utcák nem bizton­ságosak, mindenütt jelen vannak tolvajok, gyilkosok. Ez nem túl szórakoztató. Mindenütt koldusokat látni, hajléktalanokat stb., stb. S ez még tovább romlik majd.

Van más probléma is, például a világ népességének fo­lyamatos növekedése. Talán lassan megáll ez a folyamat, de az nem megy olyan gyorsan. Lelassul, de attól a növekedés még nem áll meg. A földterület nem növekszik. Ma itt Párizs városában jóval több ember él, mint korábban. Ami azt jelenti, hogy a mindennapi élet egyre kevésbé kellemes. Kevesebb a zöldövezet, kevesebb fény süt, mindenből kevesebb van, a la­kás végtelenül drága, a telekárak felszöknek.

Ezen a tényen sokat vitáztak az USA-ban is. Ami a máso­dik világháborút követően biztosította az amerikai középréte­gek jólétét, az az volt, hogy biztosak lehettek benne, harminc­-negyven éves korukra képesek lesznek hozzájutni egy saját otthonhoz. Ez egy mai huszonötéves számára összehasonlít­hatatlanul nehezebb. Szinte biztosra vehető, hogy a gyereke­ink életszínvonala alacsonyabb lesz, mint a miénk; míg az én generációm számára teljesen bizonyos volt, hogy az élet-sztenderdje magasabb lesz, mint az apjáé volt. Mindenki azt várta, hogy a következő generációnak jobb lesz, és ma éppen nem ez a helyzet. És ez így van Európában is.

Azt mondhatjuk, hogy legfeljebb csak egy tízszázaléknyi társadalmi csoport él úgy, hogy nincsenek problémái. A leg­szegényebbek most is a legszegényebbek. A leggazdagab­bak pedig ma gazdagabbak, mint valaha. A középen elhelyez­kedő 30, 40, 50 százalék pedig, tehát a középrétegek ma ha­nyatló, romló helyzetben vannak, aminek igen nagy jelentősé­gűek a politikai következményei. Első számú következménye a jobboldal és a szélsőjobb megerősödése. A második talán egy új baloldal megerősödése. Semmiképpen sem számít­hatunk politikai nyugalomra. Itt Nyugaton ez egyáltalán nem igaz.

Amit tehát Kelet-Európának mondani lehet, az az, hogy ami Nyugaton van, az nem rózsakert. A korábbi, hagyomá­nyos „szocialista" propaganda joggal tekinthető teljes mérték­ben nevetségesnek, ám most éppen egy másik, ugyancsak nevetséges propagandát kell elviselniük. E propagandával szemben látnunk kell a nyugati társadalmak szociológiai való­ságát, hogy megértsük azt, ami történik.

(Ford.: Tót Éva)