Jogi értelemben a tulajdon lényegében rendelkezési jogot jelent: a nem tulajdonosok kirekesztését valamely dolog szabad használatából. Ettől eltérően a gazdasági értelemben vett tulajdon elválaszthatatlan a termeléstől, valójában csak a termelés által létezik. A termelési eszközök tulajdonának két történelmi alapformája van. 1. Maga a munkavégző a tulajdonos (illetve a munkavégzők a tulajdonosok): kismagántulajdon, közösségi tulajdon. 2. Munkavégző és tulajdonos (illetve munkavégzők és tulajdonosok) nem azonos személy (személyek), a dolgozók nem rendelkeznek a termelési eszközök használatával: tőkés tulajdon, állami tulajdon.
Sajátos vegyes forma a részvénytulajdon, mint a kollektív tőketulajdon leginkább elterjedt változata. A részvénytulajdonban formai egyenlőség és tartalmi hierarchia érvényesül. A részvénytulajdonosok részvényeik arányában kapnak osztalékot (részesednek a nyereségből). Ugyanakkor a tényleges tulajdonosi jogokat a nagytőke képviselői gyakorolják – a kisrészvényeseknek nincs lehetőségük arra, hogy a termelésre, gazdálkodásra vonatkozó döntéseket befolyásolják.
*
A mai tulajdonfelfogást jellemző szóhasználatban összemosódik a tulajdon és a birtoklás, tulajdonlás fogalma. Az egyik legnépszerűbb érv a magántulajdon mellett a gazdatudat érdekeltségteremtő hatása (fejlesztésben, racionális termelésszervezésben, értékesítésben való érdekeltség). A gazdatudat azonban nem a magántulajdon, hanem a más tulajdonformákban is létrejöhető, egyének általi birtoklás, szuverén rendelkezés következménye. A tulajdon nemcsak azt jelenti, hogy valaki rendelkezik valami felett; a tulajdon az érintett viszonyok egész összefüggésrendszerét meghatározza. Kijelöli, hogy az emberek egyik része tulajdonosként, másik része a tulajdonnak alávetettként van jelen a társadalomban, s a tulajdon jellegétől az függ, hogy minek vannak az egyes emberek alávetve: csak önnön közakaratuknak, önnön közösségüknek, egy tőlük elidegenedett államnak vagy más embereknek (az általuk megtestesített esetleges individuális létfeltételeiknek)? Magántulajdon és köztulajdon vitája így a valódi téttől eltolt síkon folyik: a magántulajdon hívei az esetek nagy részében a magántulajdont a magánbirtoklás, a tulajdonlás előnyeire hivatkozva igyekeznek elfogadtatni, a köztulajdon egyes hívei pedig a magánbirtoklást is elutasítják. Mindkét oldalról elfedik tehát a valódi tétet, azt, hogy nem a személytelen falansztertulajdon és a szabad egyéni rendelkezés között kell választani, hanem egy kisebbséguralmon alapuló és egy – a gazdaságban is – demokratikus társadalom között.
Külön érdemes vizsgálni azt is, hogy egyes tulajdonról vagy tulajdonrendszerről van-e szó? Míg az egyes tulajdon jellege csak a tulajdonviszonyban közvetlenül érintettek életét, körülményeit, egymáshoz való viszonyát befolyásolja, a társadalomban domináló tulajdonforma mindent magához igazít: a jogrendszert, a politikai életet, az intézményeket, a kultúrát. Ezért nem az a döntő, hogy milyenfajta tulajdonformák vannak jelen a társadalomban, hanem az, hogy a magántulajdon, az állami tulajdon vagy a társadalmi tulajdon dominanciáján alapuló társadalom feltétel- és értékrendszere kap-e preferenciát? (A klasszikus tőkés rendszerben, amely alapjellege szerint magántulajdonos társadalom, hiába van állami vagy éppen közösségi tulajdon is: az egész rendszer alkotmányosan alátámasztva a magántulajdon elvén épül, és alapvetően a haszon logikája irányítja: ebbe illeszkedik bele az állami és közösségi tulajdon is. A sztálini típusú államszocializmusban az államot preferálják ugyanezek a jogok – itt hiába van magántulajdon vagy csoporttulajdon is, az is az állam által uralt alapviszonyokhoz igazodva tud csak létezni.) Ha ma valaki a társadalmi tulajdon mellett foglal állást, ez nem jelenti azt, hogy tagadja a magánbirtoklást, sőt, éppen annak kiterjesztését követelheti az absztrakt állami tulajdon túlhatalmával szemben; s még azt sem jelenti, hogy elutasítja a magántulajdon létét a társadalomban; csak azt állítja, hogy a társadalmat nem a magántulajdon elvének uralma alá kell helyezni.
