Az anarchia uralommenteséget, uralomnélküliséget jelent. Ebből szokatlan társadalmi és személyes következtetések is adódnak, ha túl tudunk lépni a szó használatával kapcsolatos beidegződéseinken.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

(Petőfi Sándor: A farkasok dala)

I. Az anarchia szelleme

Kísértet járja be a személyiséget, az anarchia kísértete.

Ki ne lázadna olykor valamilyen alávetettsége ellen?

Ki ne háborogna azon, hogy mások rendelkeznek vele?

Ki ne gondolná olykor, hogy nem akarja elviselni, hogy utasítgassák, hogy dirigáljanak neki?

Kiben ne vetődne fel, hogy tovább már nem tűri, hogy uralkodjanak rajta?

Az anarchia uralommentességet, uralomnélküliséget jelent.

Mindenkiben fel-felbukkan időnként az anarchia ösztöne. ösztönösen tiltakozunk, kapálózunk, védekezünk a rajtunk való kényszerek ellen.

Ösztönösen kialakulhat bennünk az önrendelkezés igénye. ösztönö­sen megjelenik bennünk az uralomellenesség szelleme.

Lehetséges, hogy az önrendelkezés kísértése az anarchia kísértete? Hogy az önrendelkezés szelleme az anarchia szelleme?

II. Ösztönös és a tudatos uralomellenesség; hatalom és uralom

Az egyén szabadságát (autonómiáját, önrendelkezését) minden külső uralom korlátozza. Elképzelhető, hogy ez nem minden hatalomra igaz?

Ki ne szenvedne a különböző kényszerektől? Ki ne élne szívesen külső kényszerek nélkül? De lehetséges-e az embereknek valamennyi kényszerűséget elkerülni? Lehetséges-e minden kényszer nélkül élni?

A korgó gyomor a táplálkozás kényszerűségére figyelmeztet. Az éhség az anarchistát is arra készteti, hogy táplálékot vegyen magához.

A fáradtság érzése a pihenés kényszerűségére figyelmeztet. A fáradt­ság az anarchistát is arra készteti, hogy lepihenjen.

A megégetett bőr fájdalma a lángoktól való védekezés kényszerűsé­gére figyelmeztet. A perzselő láng az anarchistát is arra készteti, hogy eltávolodjon, odébb húzódjon.

Stb.

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törekszik (mondhatni: az ösztönös anarchista), magától értetődő, spon­tán módon tiltakozik a rajta való kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik (tudatos anarchis­ta), szintén rosszul viseli el az alávetettségét. Rosszul viseli el a külső kényszereket. De nem lehetséges, hogy számára bizonyos természeti­biológiai erők olyan hatalmak, amelyek – éppen saját érdekében – al­kalmazkodásra késztetik?

Lehet, hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert jelentenek saját autonómiánk, szabadságtörekvésünk számára? Hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert képeznek eredmé­nyes önvédelmünk, védekező függetlenedési törekvésünk számára? Sőt, külső keretül, valamint nyersanyagként szolgálnak akkor is, ha valamilyen célt akarunk kitűzni és megvalósítani?

Lehet, hogy ebben az esetben a rendelkezésére álló (illetve megsze­rezhető) eszközök ismeretében határozzuk meg az elérendő célunkat? A természeti erőket, természeti hatalmakat pedig saját eszközeinkként, saját céljainknak a szolgálatában, saját hatalmunkként alkalmazzuk a célt megvalósító tevékenység egész folyamatában?

A cél megvalósulása az önrendelkezésre törekvő egyén hatalmát, szabadságát igazolja. A kitűzött cél elvétése, meghiúsulása viszont az ő gyengeségét, kiszolgáltatottságát, szabadsághiányát mutatja. Akkor is, ha megvalósíthatatlan célt tűzött ki maga elé. Akkor is, ha nem rendelkezett az egyébként reális cél megvalósításához elengedhetetlen eszközökkel, illetve nem szerezte meg azokat. Az általa kitűzött cél meghiúsulása azt bizonyítja, hogy számára idegen, általa nem birtokolt hatalmak uralkod­nak rajta. A kitűzött cél meghiúsulásával (megvalósulásának elmaradá­sával) idegen hatalmak uralmát hozza létre önmaga fölött.

Lehet, hogy a természeti erők, természeti törvények megtapasztalt hatalma nem feltétlenül jelenti a természetnek az emberen (az egyéne­ken) való uralmát? Lehet, hogy az uralomnélküliség eszménye és törek­vése nem jelent a természeti törvényektől, természeti hatalmaktól való mentességet, függetlenséget? Hogy az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekvő egyén nem minden külső hatalmat tekint egyúttal uralomnak is? Lehet, hogy a hatalom nem azonos az uralommal, és az uralomnélküliség nem azonos a hatalomnélküliséggel?

*

Ki ne szenvedne a különböző társadalmi kényszerektől? Ki ne élne szívesen társadalmi kényszerek nélkül? De lehetséges-e a társadalomból valamennyi kényszerűséget kiküszöbölni? Lehetséges-e minden társa­dalmi kényszer nélkül élni?

Meghonosodott az a gyakorlat, hogy a halottakat eltemetik (vagy más módon gondoskodnak róluk). A halottak eltemetése segíti a fertőzések elkerülését. A fertőzésektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy gondoskodjon a halottak elföldeléséről.

A modern korban kialakultak bizonyos közlekedési szabályok. Bizonyos közlekedési szabályok segítik a balesetek elkerülését. A balesetektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy betartson egyes közlekedési szabályokat.

Stb.

Lehet, hogy vannak olyan társadalmi kényszerek, hatalmak, amelyek nem jelentenek az emberen való idegen uralmat? Lehet, hogy vannak az emberek közötti kapcsolatokban olyan történelmileg kialakult (és történelmileg átalakult/átalakítható) szabályok, amelyek ugyan esetle­gesek, de csak más esetleges szabályokkal lennének lecserélhetők? Lehet, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, szokások, amelyeknek a formája esetleges (ezért felcserélhető), de a tartalma nélkülözhetetlen? Lehet, hogy olyan társadalmi, közösségi szintű szokások, szabályok is vannak, amelyek akkor is normaként nyilvánulnak meg az egyének viselkedésében, ha azokat semmiféle központi hatalom nem írja elő? (Sőt, olykor éppen az állami előírásokkal szemben alakulnak ki ilyen viselkedésmódok?)

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törek­szik, általában tiltakozik a rajta való társadalmi kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik, szin­tén rosszul viseli el a társadalmi kényszereket. De lehetséges, hogy nem minden társadalmi kényszerűségben látja önrendelkezésének korlátozó­ját, akadályát. Lehetséges, hogy nem minden társadalmi hatalmat tekint egyúttal rajta való uralomnak. Lehetséges, hogy némely szokásokhoz, szabályokhoz (közlekedési, temetkezési stb.) – éppen saját szabadsága, sikeres önrendelkezése érdekében – megpróbál alkalmazkodni.

Elképzelhető, hogy nemcsak az embertől független természeti erők lehetnek az emberi szabadságot segítő hatalmak, hanem az emberek maguk is létrehozhatnak ilyen hatalmakat bizonyos feladatok ellátására? Elképzelhető, hogy az emberek tiszteletben tartsák a maguk alkotta, illetve az általuk elfogadott társadalmi hatalmakat, és szabadságuk esz­közeként, saját hatalmukként használják őket?

III. Részleges és következetes uralomellenesség

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy pusztán önma­gára vonatkoztatja, tekinti érvényesnek az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája saját alávetettségeinek felszámolásáig, elke­rüléséig terjed (például egoista anarchizmus). Vagy azon – szociológiai értelemben vett – csoport alávetettségének a felszámolásáig, amelyhez magát sorolja, illetve amellyel valamilyen megfontolásból rokonszenvez. Az uralomnélküliség elvét részlegesen alkalmazza, amennyiben nem terjeszti ki mindenkire.

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy csupán egyes területekre (például csak a gazdaságra vagy csak a politikára) vonatkoztatja az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája a kiválasztott terület/területek hierarchiáinak, alávetettségeinek, uralmi viszonyainak felszámolásáig, elkerüléséig terjed. Részlegesen alkalmaz­za az uralomnélküliség elvét, amennyiben nem terjeszti ki valamennyi területre, nem terjeszti ki minden uralmi esetre, jelenségre.

Részleges, következetlen, nem végigvitt az egyén uralommentességre való törekvése, ha önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de nem zárja ki saját uralmát, hierarchikus fölényét mások fölött.

Részleges, következetlen az uralommentességre való törekvés, ha valamely egyén vagy csoport önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de saját helyzetének előnyeit mások rovására élvezi. Például elutasítja az államnak az egyének fölötti uralmát, de elfogadja a gazdasági mo­nopolhelyzeteknek, a tulajdonosi kiváltságoknak stb. az egyének fölötti uralmát (anarchokapitalizmus, modern libertarianizmus).

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén mindenkire és az élet valamennyi területére kiterjeszti, alkalmazza az uralomnélküliség elvét. A következetes (mert az uralommentesség szellemét végigvivő, a teljes uralommentességet képviselő) anarchista szükségképpen minden kényszerű alávetettség megszüntetéséért lép fel.

IV. Kaotikus anarchia – anarchikus (uralommentes) rend

Az uralom hiánya vezethet káoszhoz.

Lehetséges, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz, hanem a rend valamilyen uralom nélküli formájához vezessen? Lehetséges, hogy az egyének szabad, önkéntes kapcsolata, együttélése ne torkolljon kaotikus állapotokba?

Egyének uralommentes együttélésében mi vezethet a káosz elke­rüléséhez? Elképzelhető, hogy az egyének valamiben önként együtt­működjenek? Mikor és miben hajlandók az egyének uralommentes, hierarchiamentes együttműködésre?

Amikor egyének kisebb-nagyobb csoportjának közös problémái, teen­dői vannak, akkor az illetők érdekeltek abban, hogy ezeket az ügyeket közös ügyeknek tekintsék. Érdekeltek abban, hogy együttműködjenek egymással e közös ügyek intézésében, közös teendőik ellátásában, közös feladataik megoldásában. Érdekeltek abban, hogy a közös cél megvalósítása érdekében a tevékenységüket összehangolják, alkalmaz­kodjanak egymáshoz.

Ilyenek lehetnek – részben az említett példákat megismételve – a köz­lekedési szabályok kialakítása, a halottak eltemetése, bizonyos szükség­letek összehangolt kielégítése, együttműködési eljárások kikísérletezése stb. Azok az egyének, akik uralommentes önrendelkezésre törekednek, feltehetően nem teszik állami feladattá együttélésük, együttműködésük formáinak szabályozását stb.

Lehetséges-e, elképzelhető-e a közös ügyek, a közügyek intézésének, a közhatalomnak nem állami, nem politikai formája? Lehetséges-e egyé­neknek államilag nem szabályozott együttélése, együttműködése? Lehet­séges-e uralommentes (másként szólva: anarchista) közhatalom?

Elképzelhető-e, hogy olyan egyének, akik uralommentes önrendelke­zésre törekednek, megszervezzék saját nem kaotikus együttélésüket? Elképzelhető-e, hogy megszervezzék saját nem hierarchikus együtt­működésüket? Elképzelhető-e, hogy uralommentes önrendelkezésre törekvő egyének kisebb-nagyobb csoportjai önszabályozó, önkormányzó, önigazgató közösségekbe tömörüljenek, vagyis saját maguk szerveződ­jenek közösségbe?

Az ilyesmi elvileg nem elképzelhetetlen. Annyira nem, hogy számos ilyen módon működő közösség létezik-létezett a gyakorlatban. A törté­nelmi tapasztalatok szerint az ilyen szerveződéseknek főképpen az szab határt, hogy létezésük – egy ponton túl – alapvetően sérti a hierarchikus állami érdekeket. Alapjaiban sérti, mert minden hierarchiamentesen szerveződő közhatalom kihívást, konkurenciát jelent a politikailag szer­vezett (a társadalomtól elkülönült, elidegenült, arra kívülről ráerőszakolt) közhatalom számára.

Min alapulhat, mire alapozódhat az önrendelkezésre törekvő egyének önkéntes együttműködése?

Lehetséges, hogy szabad megegyezésük, a közöttük létrejött önkéntes megállapodás a feltétele annak, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz vezessen, hanem a rend valamilyen uralommentes formájához? A megegyezés tartalma, a megállapodás szabályai az együttműködésben résztvevő valamennyi egyénre vonatkoznak (és csak rájuk vonatkoznak). Az önkéntes megegyezésnek, megállapodásnak – a létrehozásban való közvetlen aktivitásuk intenzitásától függetlenül – mindannyian alanyai: megalkotói és cselekvő végrehajtói.

Mi történik akkor, ha valaki a továbbiakban nem kíván részt venni az önkéntes együttműködésben, mert megváltozott a véleménye, meggon­dolta magát, megváltozott a helyzete stb.? Ki lehet-e lépni az önkéntes együttműködésből?

Az uralommentes rend logikája nem kötheti meg az egyének autonó­miáját, nem akadályozhatja önrendelkezését. Mindenki csak addig tagja az összeszövetkezett egyének együttműködésének, ameddig cselekvő alanya annak. Vállalásainak teljesítése után bárki szabadon távozhat.

Elképzelhető-e, hogy az összeszövetkezett egyének megvédelmezik saját közös megállapodásaik betartását (mindaddig, míg nem változtat­nak e megállapodásokon)? Elképzelhető-e, hogy uralommentességre törekvő egyének közösségének tagjai saját maguktól megkövetelik anarchista rendjük szabályainak betartását? (Lehetséges-e egyáltalán ennek az ellenkezője?)

Mi történik akkor, ha némelyek megsértik az együttműködés önkéntes szabályait? Az uralommentes rend szellemében alkalmazható-e kényszer velük szemben? Védelmezhető-e az uralommentes rend (az anarchia rendje) erőszak alkalmazásával?

Ha valaki nem tartja be az együttműködés önkéntes szabályát, akkor attól a megállapodástól távolodik el, amelyet ő hozott létre (ő is létreho­zott). Ha már nem ért egyet az eredeti megállapodással, megteheti, hogy kiválik az önkéntes együttműködésből. Ha elmulasztja ezt megtenni, akkor nem logikátlan az uralommentes rendet vele szemben (miképpen minden uralmi törekvéssel szemben is) megvédeni.

Akár az is előfordulhat, hogy az összeszövetkezett egyének az ura­lommentes (anarchikus) rend védelmében rendfenntartó funkciót hoznak létre, és rendfenntartó hatalommal ruházzák fel? Miben különbözik az anarchia „rendőre" a hagyományos állami rendőrtől? Hatalmát megbízó­jától, az összeszövetkezett egyének uralommentes együttműködésétől kapja. Feladata behatárolt és ideiglenes. Hatalma konkrét feladat ellátá­sára korlátozódik és a konkrét feladat elvégzéséig tart.

V. A tulajdon az anarchikus (uralommentes) rendben

Minden egyén legalapvetőbb szükséglete, létszükséglete, hogy biztosítva legyen a megélhetése.

Mikor mondhatjuk azt, hogy biztosított valamely egyén megélhetése?

Ha garantálva van számára, hogy maga gondoskodhasson a megél­hetéséről. Nevezetesen: táplálékra és személyes használati tárgyakra tehessen szert. Vagyis, ha önmaga rendelkezik a megélhetésének valamennyi alapfeltételével, eszközével. Ha adva van a létezése feletti önrendelkezés.

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök magántulajdona?

A magántulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használa­tából való kirekesztést jelent. A tulajdonnélküliek számára nem feltétlenül teszi lehetővé, hogy létfenntartási eszközökhöz jussanak. De a nem önellátó magántulajdonosoknak sem adja meg a létfenntartás független­ségének biztonságát. (Itt most eltekintünk attól, hogy a magántulajdon az egyének között konfliktusok, versengés, előjogok, hierarchiák kialakulá­sához vezet, vagyis alá-fölé rendelődést, uralmi viszonyokat hoz létre.)

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök közös tulajdona?

Nem feltétlenül. A csoporttulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Az állami tulajdon is mo­nopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Kirekesztést jelent akkor, ha az állami tulajdon használatáról politikai vagy szakbürokrácia rendelkezik. Kirekesztést jelent akkor is, ha teljes egyetértés hiányában az állami tulajdon fölött rendelkezési jogot gyakorlók többsége dönt a használatáról.

Milyen tulajdon teszi lehetővé a megélhetés biztonságát?

Akkor biztosított az egyének számára a megélhetés, ha a közösen birtokolt termelési eszközök használatából senki sincs kizárva. Ha min­denki számára garantált, hogy személyes munkavégzéssel gondoskod­hasson a megélhetéséről. Vagyis, ha valamilyen közösen megállapított elv (például hatékonyság, szolidaritás, valamilyen célszerűség, illetve ezek kombinációja) alapján rendezett formában mindenkinek lehetősége van hasznos munkavégzésre. Az ilyen tulajdon a megélhetési eszközök tulajdonának vagy a fogyasztási javak – személyes tevékenységen nyugvó – személyi, egyéni tulajdonának is nevezhető.

VI. Mindennapi anarchia

Az uralommentesség szelleme nem tűri a hierarchiákat. A következetes uralomellenességből, hierarchiaellenességből a gyengék, a lemaradók segítése következik.

Lehetséges, hogy a következetes anarchia nem ismeri a „győztesek és legyőzöttek" megkülönböztetést? Elképzelhető, hogy a végigvitt anarchia olyan rend, amelyben nincsenek győztesek és vesztesek, mert ebben a rendben győzni csak közösen lehet? Elképzelhető, hogy az együttműködésnek ebben a rendjében mindenki vesztesnek számít, ha nem győz mindenki? Hiszen hogyan valósulhatna meg uralommentes, hierarchiamentes együttműködés, ha a szereplők egymással való egyéni versengésre kényszerülnének? (Ami nem zárja ki a közös célokért való versengő erőfeszítést.)

Nem kizárt, hogy egyének, csapatok versenyszerű megmérkőztetése valójában a hierarchikus szemléletre történő lelki manipuláció. Nem ki­zárt, hogy a legkülönbözőbb versenyek népszerűsítése valójában annak szükségletére való nevelés, hogy vereséget akarjunk mérni másokra, és hogy mások vereségéből merítsünk boldogságot. Nem kizárt, hogy a győ­zelmi kultusz mindennapi sulykolása valójában pszichológiai-pedagógiai ösztönzés és felkészítés annak a hierarchikus társadalmi gyakorlatnak az elfogadására, amely létkérdéssé, kényszerűséggé teszi mások meg­előzését, legyőzését.

Lehetséges, hogy ahol legyőzöttek vannak, ott bizonyos értelemben mindenki vesztes?

*

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen előjogot. Akkor sem, ha vele szembeni előjog, és akkor sem, ha az ő előjoga. Bármiféle előjog alá-fölé rendeltséget, uralmi viszonyt eredményez.

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen hierarchikus előnyt. Bármiféle hierarchikus megkülönböztetés – az adott kérdésben – uralmi viszonyt eredményez.

Lehetséges, hogy uralmi eljárás többet elvenni, uralmi elvárás többet elvárni, mint amennyit adunk? Lehetséges, hogy az uralommentesség (anarchia) szellemének következetes alkalmazója a számára kedvező előnyöket is elutasítja?

Lehetséges, hogy bármilyen önkéntes megállapodás megszegése uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem az fejeződik-e ki benne, hogy a megállapodás megszegője fölébe helyezi magát a többieknek, és uralmi pozíciót élvez?

Lehetséges, hogy valamely megbeszélt találkozóról való késés uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem azt a felfogást tükrözi-e a késés, hogy a megbeszélt találkozó résztvevőit az illető nem tekinti önmagával egyen­rangúaknak?

Nem az uralommentesség (anarchia) szellemének megsértése (vagy az uralommentesség következetlen alkalmazása) fejeződik-e ki a fenti esetekben? Nem az fejeződik-e ki bennük, hogy visszaélünk mások munkájával, idejével, idegrendszerével stb.? Nem azt a szemléletet fejezik-e ki, hogy egyeseknek több jár (javakból, mások idejéből, alkal­mazkodásából), mint a többieknek?

Elképzelhető-e, hogy az uralommentességre való következetes törek­vés nem zárja ki az uralom minden formáját? Lehetséges, hogy bizonyos esetekben éppen önmagunk tudatos fegyelmezése, az önmagunk fölötti uralom növeli meg az egyéni szabadságunkat? Lehetséges, hogy minden uralommentes emberi kapcsolat nélkülözhetetlen feltétele az egymással együttműködő egyének – saját érdekükben is történő – önuralma?

VII. A személyes önrendelkezés defenzív és offenzív formája

Mit tehet az egyén, ha személyes önrendelkezésre törekszik?

Az önrendelkezésre törekvő egyén szembetalálja magát a rövidtávú és a hosszútávú önrendelkezés alternatívájával. Az adott helyzetben dönthet az első, illetve a második javára. Viszont ha nem dönt, akkor eleve lemond – az adott helyzetben való – önrendelkezéséről.

Az egyén megteheti, hogy döntésében a jelent, a rövidtávot választja, részesíti előnyben. Amit akar, azt mindenáron, bármilyen áron akarja. Lehet, hogy tudatában van döntésének valamennyi távlati kockázatával: előre látja, számításba veszi a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeit. És így is megmarad az elhatározása mellett. Akár természeti-társadalmi szankcionálása, sőt teljes pusztulása árán is ragaszkodik a döntéséhez – mert ragaszkodik önmagához, önrendel­kezéséhez.

Az is lehet, hogy az egyén nincs tudatában döntésének távlati kocká­zataival, nem látja előre, nem veszi számításba a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeket. Nem előrelátóan, hanem pusztán a jelennek, nem feltétlenül teljesen tudatosan, hanem némiképp ösztönösen döntött. De elfogadja, vállalja döntésének a következmé­nyeit.

Akár tudatosan, akár ösztönösen döntött az egyén a jelen javára, egyidejűleg a nem kívánt következmények javára is döntött. E követ­kezmények gyakorlati elutasításával szemben e következményeket is saját maga választotta.

Az egyén megteheti, hogy elpusztulásának kockázata árán is a sze­mélyes önrendelkezést választja. Defenzívnek ítélt helyzetében defenzív megoldást választ. Ebben az esetben a pusztulás nem más, mint a távlati önrendelkezés hiányától való megszabadulás.

Az önrendelkezésre törekvő egyén megteheti, hogy az adott helyzetben való döntésekor az önrendelkezésnek nem rövidtávú, hanem hosszabb távú szempontjait részesíti előnyben. Ebben az esetben a hosszabb távra szóló célkitűzés – megvalósulásának, illetve megközelítésének egész folyamatában – útmutatóként, vezérfonalként szolgál az egyén számára. A hosszútávú önrendelkezés célja megkönnyíti a mindenkori jelenben való eligazodást. Az ilyen célhoz következetesen ragaszkodó egyén nem tesz olyat, ami célkitűzésével (az önmagához való tudatos ragaszkodással) ellentétes. Ebben a megközelítésben az egyén lényegi (vagyis önrendelkezésével kapcsolatos) döntései mindig ugyanarról szólnak: az egyén személyes, társadalmi és természeti viszonyainak -konkrét helyzetben lehetséges – uralommentes alakításáról.

Innen nézve a jelen pusztán azonnali lehetőségein való felülemelke­dés, a csupán rövidtávú sikerek elkerülése nem mutatkozik lemondásnak vagy veszteségnek.