Étienne Balibar: Marx filozófiája. (Radikális gondolkodók) Budapest, Typotex Kiadó, 2012.

„…ne fecsegj az elveidről, hanem cselekedj azok szerint […] Ha csak magát a magyarázatot csodálom, akkor filozófus helyett grammatikus lettem […] A filozófia első és legfontosabb része az, amely a bölcseleti tanok gyakorlati alkalma­zásáról szól." (Epiktétosz)

Az első számú hazai filozófus (a Magyar Tudományos Akadémia Fi­lozófiai Kutatóintézetének igazgatója) a minap úgy nyilatkozott, hogy Marxnak nincs önálló filozófiája. A világhírű Althusser-követő, Étienne Balibar viszont könyvet írt Marx filozófiája címmel. Ezek szerint Balibar ebben a kérdésben tudatlan. A másik lehetőség, hogy tájékozott abban, amiről megnyilatkozik: tanulmányozta a témát, amelyről véleményt mond.

Szakmai és politizáló berkekben szokásos volt egykoron a „Marx kontra marxizmus" megközelítés (vö. például J. I. Löwenstein Marx contra Marxismus című műve [Tubingen, J. C. B. Mohr Verlag, 1970]). A hatvanas években divatba jött a marxi nézetek és a hivatalos (intéz­ményesült) marxizmus szembeállítása. Balibar könyve alapvetően arra vállalkozik, hogy – precíz filológiai vizsgálódással – Marxtól különböz­tesse meg Marxot. Azokra a gondolati csomópontokra koncentrál, ahol a következetes kíváncsiskodás egyfajta „Marx kontra Marx"-ba ütközik bele. Másként fogalmazva: azzal próbál szembenézni, hogy milyen ko­rábbi (huszonévesen vallott) nézeteivel való viaskodások során alakítja ki Marx saját egységes szemléletmódját. (Megjegyzendő: az olvasónak számolnia kell azzal, hogy a szerző nem szigorúan a kronológiát követi. Az egyes problémakörökre összpontosít, és a marxi nézeteket elsődle­gesen logikailag-funkcionálisan rendszerezi.)

1. Kontra „filozófusok"

A könyv gondolati kiindulópontja a sokat idézett 11. Feuerbach-tézis 1845-ből: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk." A megfogalmazásból kitűnik, hogy Marx nem tud azonosulni az általa hivatkozott filozófusok tevékenységé­vel. Mindamellett az elutasítás nyitva hagyja az alternatívát: azért, mert teljesen elhibázottnak, vagy azért, mert kevésnek, túlságosan szűknek ítéli a feladatvállalásukat. Konkrétabban: a filozófia tagadásának vagy újrafogalmazásának programjáról van szó?

Balibar válasza nem kategorikus. Elemzése különböző irányokba is elindul, aminek egyik oka lehet, hogy a filozófusok gyakorlatának kritikáját kiterjeszti: egyáltalában a filozófia kritikájaként érti.

„Forradalom kontra filozófia" – fogalmaz Balibar. Az emberek lázadó gyakorlata a filozófia ellentéte. Az érdemi bírálat területe nem a tudat, hanem a történelem. Vagy-vagy: a forradalom és a filozófia között nincs középút. (A forradalom a hagyományos filozofálás határa: egyértelmű, egyszólamú – szemben az értelmezések sokféleségével, nyitottságá­val.) A negyvenes évek közepén Marx általános társadalmi válságot vél tapasztalni, amiből a forradalom közelségére következtet. Úgymond, azonnali társadalmi átmenet lehetséges: bármikor megkezdhető és permanenssé tehető a forradalom. (Zárójelben. Ezt az értelmezést né­miképp árnyalja A német ideológia ismert megállapítása: a kapitalizmus meghaladásának konkrét történelmi előfeltételei vannak.)

Marx életműve a modern kor legjelentősebb antifilozófiája – írja Balibar. (Tehát nem filozófia.) Beszédmódja a filozófiát el nem érő és azon túli tartományok között mozog. (Tehát nem filozófia.) Ugyanakkor Balibar szerint a marxi fordulat a korlátok közé szorított filozófia kiszabadítása. A filozófia terepének, kérdéseinek, céljának áthelyezése. (Tehát filozófia, de másképp. Mondhatni, a hagyományos bölcselettől megkülönböztetett, azzal szembeállított posztfilozófiai bölcselet.)

Balibar formailag (nyelvileg!) mindvégig nyitva hagyja a „filozófia – nem filozófia" dilemmát. Tartalmilag azonban arról szól a könyv, amit a címe ígér: a marxi filozófiáról.

Közbevetés. Ha jobban belegondolunk: az idézett Feuerbach-tézis az értelmezés filozófiája és a megváltoztatás filozófiája közötti polémiaként is olvasható. A Minerva baglyaként felfogott filozófia nem egyidejű a valósággal, hanem csak arra képes, hogy újra meg újra utánaeredjen. Amire a tézis rámutat: miközben a filozófusok gyanútlan magabiztos­sággal értelmezgetik a világot, addig mások azt rendre megváltoztatják – amiről az értelmező filozófia mindig lemarad. De vajon így maga a filozófia maradt-e le a valóságról? A filozófiának szükségképpen csak követő, kísérő státusza lehet? Nem létezhet olyan filozófia, amelynek a beavatkozás, az átalakítás a fő programja? Amely az értelmezés filozófiáját nem elutasítani akarja, hanem kiegészíteni, és helyébe a világ értelmezéséből kiinduló, azt magába integráló „megváltoztatás" filozófiáját állítaná? Mintha már a Tézisek is valami ilyesfélére utalna: „a világi alapzatot kell tehát magamagában mind ellentmondásában megérteni, mind pedig gyakorlatilag forradalmasítani". Az itt programként megnevezett gyakorlati materializmus a korábbi irányzatoknak egyfajta szintézise: a filozófiai idealizmus (eszmei aktivitás) és szemlélődő mate­rializmus ellentétének meghaladása. Cselekvő filozófia, amelynek részei (pontosabban folyamatának – későbbi kifejezésekkel megjelölt – fázisai): gyakorlati (azaz cselekvésre orientált) elmélet, valamint elméleti (azaz elméletileg alátámasztott) gyakorlat.

A gyakorlati materializmus programja azon a felismerésen nyugszik, hogy az emberi viselkedésnek nem a tudat, az ismeretek a legátfogóbb végső meghatározói. A filozófia nem szűken az értelemhez, hanem tá­gabban a léthelyzetekhez, így a velük összefüggő elméleti és gyakorlati érdekekhez (ezért meghatározott értelemhez!) kötődik. Ily módon a raci­onalitás kérdése is a gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik: kinyílik a cselekvésig.

2. Kontra fogalmi bálványok

Amikor megfeledkezünk valamely eszme vagy általánosítás eredetéről – mutat rá Balibar -, úgy teszünk, „mintha saját jogon létezne az eszmék világmindenségében (»a Szabadság, az Igazság, az Emberiség, a Jog«)" és bálványokként tiszteljük ezeket az elvont képzeteket.

A pusztán értelmező filozófia kritikájának Marxnál olyan – általa is használt, illetve képviselt – absztrakt filozófiai fogalmak és eszmék „es­nek áldozatul", mint elidegenülés, emberi lényeg, elméleti humanizmus. Helyükbe materialisztikus tapasztalati tartalmak lépnek. „Ez az »elidege-nülés« – hogy a filozófusok számára érthetően fejezzük ki magunkat…"

– ironizál Marx. Megtörténik korábbi nézőpontjának radikális áthelyezé­se: Az emberi lényeg a maga valóságában nem valamilyen általános, amely alá besorolódnak az egyéni különbségek, hanem „a társadalmi viszonyok összessége". (Egy jellegzetes idézet, amely jól tükrözi az új szemléletmódot: „A tulajdon […] csak az érintkezésben – és a dologhoz való jogtól függetlenül – válik valóságos tulajdonná /viszony ez, amelyet a filozófusok eszmének neveznek/".) Az elméleti humanizmus spekulatív filozófiai antropológiáját kiszorította a történeti antropológia. Az eszmei-­etikai kommunizmusokkal való foglalkozást felváltotta a gyakorlati moz­galomra való koncentrálás.

Közbevetés. Jól mutatja ennek a változásnak a fontosságát, hogy a következő csaknem fél évtizedben Marx milyen nagy energiát fektet a német utópikus szocializmus (az úgynevezett „igazi szocializmus") bírá­latába. Cikkek, pamfletek, elemzések sorozatában – Engelsszel együtt – újra meg újra visszatér a témára. Valószínűleg azért is, mert érvelése egész irányultságának átalakulása azt a szakítást is kifejezi, amely mind saját korábbi munkatársaival (Bruno Bauer, Arnold Ruge, Moses Hess), mind egyes írásainak (főleg a Gazdasági-filozófiai kéziratok) szóhasz­nálatával, illetve szemléletével bekövetkezik.

Az „igazi szocialisták" jellegzetes módszere: a konkrét különbségek elfedése azzal, hogy beolvasztják valamilyen elvont általánosba. Az em­beri nembe (nembeliségbe), az ember lényegébe, az ember fogalmába. A valóságosan létező egyének helyébe „az ember" – egyébként szer­zőnként eltérő tartalmú – eszményképét állítják. Az „emberi társadalom" különböző ideáljaira hivatkoznak. Az „emberi ember" stb. nevében való agitációval gondolnak túllépni „az ember elidegenült lényegén". Marx leszögezi: „az »ember lényegének« birodalma" valójában az álmok birodalma, az „emberiség", „humanitás", „emberi nem" „vallásosan-­fellengzős" ködképe.

Az „igazi szocialisták" ismételten ostorozott eljárása: valamilyen – a konkrét egyének feletti – humanizmusban eltekintenek a tényleges társadalmi ellentétektől. „A humanizmusban mármost feloldódnak az összes névviták [.] Emberek vagyunk" – idéz Marx az egyik írásból, és kifigurázva kommentálja ennek absztrakciós technikáját: „Mivégre emberek, mivégre vadállatok, mivégre növények, mivégre kövek? Tes­tek vagyunk!" „A kommunizmus […] – fogalmaz – nem elvekből indul ki, hanem tényekből."

3. Kontra „általános"

Az ifjú Marx a hegeli hagyományt követve olyan partikularitások feletti „általánost" keres a maga korában, amely nem valamely társadalmi csoport részleges, különös érdekét, hanem az összesség érdekeit jele­níti meg, képviseli. Eleinte a független szócsőnek tekintett sajtóban véli ezt megtalálni, de materialista fordulata után kénytelen ezen túllépni. A Hegelnél erre a szerepre kiszemelt államhivatalnokokról kimutatja, hogy nem kizárólag az önzetlen hivatástudat vezérli őket: elsődlegesen „saját zsebre" dolgoznak. Ezzel a keresés iránya megfordul: az ön­zetlenség, érdekfelettiség eszmei általánosának primátusát felváltja a materiális érdekeltség primátusa. (Mint már korábban megfogalmazta: „a földön folytatódik a játék".) Így jut el az empirikus bérmunkássághoz, amely helyzetéből adódóan – markáns logikai összefüggést kiemelve – csak úgy emancipálhatja önmagát, ha egyúttal az egész társadalmat emancipálja. Ezért konkrét, különös osztályérdeke (volt már ilyen a tör­ténelemben!) egyidejűleg általános társadalmi érdekeket fejez ki. (Marx számára fontos módszertani összefüggés, hogy valamely általános érdek csak akkor lehet megalapozottan nem illuzórikus, ha a társadalmi realitásban gyökerezik: nem pusztán eszmeileg kitüntetett cél, hanem valamilyen különös érdek megvalósításának szükségképpeni mellékter­méke.) A proletariátus ennyiben valamiféle általános érdek empirikus, különös érdekben való megtestesüléseként, szociológiai értelemben vett hordozójaként kerül a képbe.

Miként „talált rá" Marx erre a – rómaiaktól átvett kifejezéssel – proleta­riátusnak nevezett társadalmi tényezőre? Egyrészt Engels irányította a figyelmét a munkásokra. Másrészt párizsi emigrációja során tapasztala­tilag is összetalálkozott a bérmunkássággal.

Megvalósítjuk (más fordításban: valóra váltjuk) a filozófia ígéreteit – hirdette annakidején Robespierre. 1843-ban még Marx is hasonlóképpen nyilatkozott az elméleti humanizmust képviselő (az általános emberi lényegre hivatkozó) filozófiával kapcsolatban. „Miként a filozófia a pro­letariátusban találja meg az anyagi, úgy a proletariátus a filozófiában találja meg a szellemi fegyvereit […] a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül." Később a filozófia megvalósítá­sára történő hivatkozás – értelemszerűen – elenyészik, de a társadalmi kiútnak (a világ forradalmi megváltoztatásának) a proletariátushoz való elméleti-szociológiai kapcsolása megmarad.

Az eszmei (önállóként felfogott) általánosra való alapozás helyébe az empirikus különösben megtestesülő általános érdek lépett.

Közbevetés. Marx ebben az időben olyan jellegzetesen liberális gon­dolkodókat, mint Bentham, Helvétius, Holbach a szocializmussal hoz összefüggésbe (ld. „A legkiválóbb külföldi szocialista írók könyvtárá"-nak tervezete). E meglepő besorolás magyarázata, hogy mindannyian megkér­dőjelezik a politikai értelemben vett általános érdeket. Álláspontjuk szerint kizárólag az egyéni érdekek reálisak; a közérdek, ha nem az egyéni érde­kek összegeződését jelenti, csupán elvont kifejezés. Ezért a társadalom szerveződését a személyes érdekeltségek együtthatásából magyarázzák.

4. Kontra elméleti-logikai szükségszerűség

A proletariátus egyaránt logikai és – ami Balibarnál többnyire a gyakorlati szinonimája – politikai fogalom. Logikai, amennyiben alávetett, tulajdon­nélküli helyzetén csak a fennálló rendszer felszámolásával tud változtatni. Politikai, amennyiben alávetett helyzetének megváltoztatása radikális aktivitást igényel tőle. (Ennek ellentéte a hagyományos, értelmező filo­zófia: politikai kibékülés a társadalmi valósággal.)

A bérmunkásság nem rendelkezik a saját létfeltételeivel: léte fenntar­tásának nem tulajdonosa. Idegen test a fennálló berendezkedésben: nem a magántulajdon, profit, patriotizmus, individualizmus elvei szerint él. Ezért rohamosan növekvő létszáma előrevetíti a rendszer szükség­szerű szétesését: puszta létezése – úgymond – a polgári társadalom felbomlásának kifejeződése. Ezt az elméleti megállapítást a munkások elégedetlenségének megtapasztalása („ipari lázadások") alátámasztani látszik: kitör a júniusi munkásfelkelés. A bukás után viszont a munkásság betagozódik a rendszerbe. Ezzel kihull a képből az azonnali forradalom alanya. A győztes kapitalizmuson Marx úgy vesz elégtételt, hogy megírja A tőké-t, amivel újraalapozza az elméletet – állapítja meg Balibar. Egyút­tal hozzáteszi: „A kapitalizmus története a szükségszerű ellehetetlenülése elnapolásainak története."

Egy szellemes fejtegetés a magánvaló és a magáértvaló osztály összemosásának elkerülésére – kihasználva a francia nyelv adta lehető­séget – bevezeti a bérmunkás ouvrier és a kapitalizmus felszámolásáért cselekvő prolétaire megkülönböztetését.

Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Mit csinál a proletár, amikor nem „proletárkodik" (vagyis amikor cselekedeteiben nem az egész osztálya közös érdekeit és az összmozgalom hosszú távú érdekeit képviseli)? Amikor éppen nem „valósítja meg a filozófiát"? Ugyanazt, amit a szél. Semmit. Mivelhogy ilyenkor nem is létezik a gyakorlatban. Mivel csak szerepének betöltése, funkcionálása, azaz „proletárkodása" által válik létezővé. Különben puszta bérmunkás. Bérmunkásként pedig – mutat rá Balibar – csupán az őt alkalmazó tőke kelléke, munkáltatójához ha­sonlóan, a tőkeközösség nélkülözhetetlen tagja. A bérmunkástudattal szakítva, a tőkeközösségből – részlegesen vagy teljesen – kilépve teheti magát proletárrá.

Balibar fejtegetése kitér 1848, illetve 1871 „az elméletre végzetes" eseményeire. Vázolja a franciaországi munkásság 1848 utáni magatar­tásának Marxra tett hatását. A vereséget követő időben a munkásság feltűnően nem az elméletnek megfelelő (az elmélet által logikailag elvár­ható!) módon viselkedett. Így Marx kénytelen volt szembenézni a munká­sok passzivitásával (illetve azzal, hogy a szocialisták a bonapartizmust támogatják). Tehát konkrétan megtapasztalta a számára nem idegen összefüggést: az élethelyzet erősen befolyásolja az egyének tudatát és tényleges cselekedeteit. A konkrét, közvetlen élniakarás erősebbnek bi­zonyulhat az elméletben megfogalmazott – az egyes munkás által vallott (vagy akár neki teljesen ismeretlen) – történelmi hivatásnál.

Marxnál a proletariátus elméleti-történelmi feladatának primátusa helyébe az empirikusan létező bérmunkásság tanulmányozása (majd szervezése) lépett. Az elméleti-logikai szükségszerűségre való (kvázi teleologikus) hivatkozás elsőbbségét felváltotta az empirikus oksági fo­lyamatokra való alapozás: tendenciák felismerésére és kiszabadítására való törekvés.

5. Kontra forradalmi praxis

A Tézisek az elméletet a gyakorlati kritika, a forradalmi praxis elsőbb­ségére alapozta.

Az értelmiségnél „a »baloldal«, a »forradalom« és a »proletariátus« szent szavaival találtam szemben magam" – élcelődik mintegy száz év­vel később a polgári szociológus, Raymond Aron Az értelmiség ópiuma című könyvében. Azon gúnyolódik, hogy ezek az ideologikus kategóriák a ködösítés szolgálatában állnak: valójában elfedik a tapasztalati valóság konkrétumait. (Nem meglepő persze, hogy a „demokrácia", „tulajdon", „jogállam" stb. „szent szavain" nem gúnyolódik.)

Balibar fontos szerepet tulajdonít Marxnál a stirneri látásmóddal való megismerkedésnek. A Tézisekben a filozófusok eszméi és fogalmai he­lyébe a világ megváltoztatásának feladatát helyezte Marx. A gyakorlati cselekvést és a forradalmat. Majd – Engels unszolására – elolvasta Max Stirner Az egyetlen és tulajdona című könyvét. Stirner szerint minden egyén fölötti általános (fogalom és eszme) puszta absztrakció, fikció. Megalkotásuk és használatuk az egyéni gondolkodás, sőt az egyén helyettesítését szolgálja. Intézményes feladatuk: uralom alá hajtani az individuum gondolkodását és életét. Ebben a logikában az Emberiségre és Istenre, Társadalomra és Észre, Nemzetre és Törvényre, Államra és Forradalomra, Jóra és Történelemre, Erkölcsre és Praxisra, Emberre és Proletariátusra, Humanizmusra és Kommunizmusra, Emberi jogokra és Népre, Kereszténységre és Egyenlőségre, Tulajdonra és Szabadságra stb. való hivatkozás – mind egyre megy. Semmi különbség nincs közöt­tük. Közös lényegük az egyedi ember igába hajtására való törekvés. Innen nézve tehát a forradalmi praxis programja is üres filozófiai abszt­rakciónak mutatkozik.

A stirneri érveléssel való szembesülés Marxot arra készteti, hogy ne álljon meg félúton, és a filozófiai esszencializmus bírálatát a forradalmi gyakorlatra (mint a világ megváltoztatásának általános elméleti-logikai módszerére) is kiterjessze. Ennek következtében – már A német ideoló­giától kezdve fokozatosan – a praxisontológia (mint konkrét téren és időn kívüli praxis) helyébe termelésontológia (a termelés fogalma, valamint a termelés empirikus viszonyainak vizsgálata) lépett.

A termelés tanulmányozásában megmutatkozik a társadalmi osztályok közötti munkamegosztás. Az is megmutatkozik, hogy a létfeltételek különbözősége befolyásolja az emberek gondolkodását: az alapvető osztályok a tudat szintjén is léteznek. (Az eszmék – mint ideológiák -szintén „a földön járnak".) Vagyis Stirner elutasított „általánosai" nem puszta fantomok, hanem materiális (a társadalmi helyzetekben gyöke­rező) alapjuk van.

Stirner minden absztrakció kiküszöbölésére irányuló törekvése maga is absztrakcióba, a semmi által nem meghatározott individuum képze­tébe torkollik. Az egyes individuum azonban nem önmagát értelmező zárt entitás, hanem viszonyobjektiváció. A konkrét egyén – ontológi­ailag tekintve – mindenekelőtt a saját létét termeli. De az individuális létezés úgy egyéni, hogy egyidejűleg azon túllépő, túlmutató – vagyis társadalmi.

Marx a forradalmi praxis primátusától továbblépett a társadalmi viszo­nyok és az empirikus termelés tanulmányozásához. A permanens for­radalom elképzelését felváltotta a kapitalizmus meghaladása történelmi előfeltételeinek, valamint a konkrét helyzet forradalmi érettségének a problematikája.

6. Kontra proletárdiktatúra?

Patriarchális utópiájában Thomas Morus felvázol egy helyzetet, amikor idegen érkezik a helyi közösséghez, ahol az a szokás, hogy az emberek közösen termelnek és közösen étkeznek. Mit tehet a látogató, ha elfo­gyott a „hazai", de enni szeretne? Mivel ebben a társadalomban pénz vagy más elfogadott fizetőeszköz nem létezik, ő is beáll dolgozni, majd ennek folyományaként neki is terítenek. Szükséglet és kielégítésének kapcsolata nagyon egyszerű, könnyen átlátható – az éhes egyén tevé­kenysége pedig, mondhatni, teljesen önkéntes. Ez az önkéntesség akár biológiai diktatúrának is nevezhető.

A Kommunista kiáltvány után Marx teljesen elhagyja a proletárdiktatúra kifejezést – írja Balibar. Ennek ellentmond, hogy az általa is hivatkozott A gothai program kritikája használja – sőt fontos elméleti szerepet szán neki. Balibar figyelmetlenségét feltehetően a korszellem is befolyásolja: szokásban van manapság e kategória miatt óvatoskodni, szégyenkezni. De mit is fejez ki valójában ez a kategória tartalmilag?

Ténykérdés, hogy az életben maradáshoz táplálkozni szükséges. Aki éhes, annak ennie kell. Ténykérdés, hogy a táplálékot munkavégzés­sel lehet előállítani. Aki enni akar, annak – ha nem áll módjában más munkájából megélni – dolgoznia kell. Elemi megközelítésben a prole­tárdiktatúra kifejezés Marxnál olyan állapotokra utal, amikor általános „munkakényszer" vonatkozik mindenkire: valamennyi táplálkozni akaró – munkaképes – egyén dolgozni (szükséges munkát végezni) kénytelen a megélhetéséért.

Marxnál nem megszűnik, hanem – mint ez egyébként Balibar fejtegeté­seiből is kiderül – inkább csak kibővül, konkretizálódik a proletárdiktatúra korábbi fogalma. Radikális demokrácia-felfogása – mutat rá Balibar – félresöpri a társadalom és az állam közötti hagyományos kapcsolatot. Felfogásában a kapitalizmusból való átmenet (a proletárhatalom) magva a közvetlen demokrácia kiépülése és gyakorlata: az állam lebontását, el­halását megvalósító tömegpolitika, az empirikus érdekeket megjeleníteni képes civil társadalom.

7. Mégis filozófia

A Tézisek meghirdette a filozófiából való kilépés programját, de valójában Marx „a kilépésből is kilép" – vonja le Balibar a végkövetkeztetést. Külön filozófiát nem ír, azonban történeti, gazdasági stb. írásait rendre áthatja a filozófiája. Olyannyira, hogy számos, a filozófiában eredetinek számító meglátással áll elő.

Marxi sajátosság a filozófia meghatározó terepének az elméletből a gyakorlatba való áthelyezése. Minden filozófia a nem-filozófiával való konfrontáció. Első lépésben elméleti konfrontálódás, amely mélyebb összefüggések feltárására irányul. Erre támaszkodhat a következő lé­pésben a gyakorlati konfrontáció: a valóság tudatos átalakítása.

A filozófiai megismerés nem autonóm, hanem korhoz (konkretizáló bontásban: osztály-, réteg- stb. álláspontokhoz) kötött ideológia. Ideológia abban a jelentésben, hogy ez a megismerés és tudás nem pusztán érte­lem és értelmetlenség ellentétéről árulkodik, hanem érdekekhez is kötött megismerés, függő tudás. Fogalmai és eszméi a különböző életfeltéte­lekben gyökereznek. A valóság adekvát megértésében, illetve valamilyen megtévesztésben érdekelt életfeltételek is tükröződhetnek bennük.

A filozófia ideológiának tekintése: saját végességének, korlátainak ma­terialista megnevezése. De ez egyúttal a hagyományos értelemben vett filozófia felértékelődését is jelenti: funkciója a filozófiai gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik. Így nem pusztán elméleti, hanem gya­korlati jelentőséget mutat. Miután Marx áttér a filozófiai nézetek ideológiák­ként (is!) való kezelésére, veszít a rangjából ezek direkt kritikája. Előtérbe a különböző illúziók szükségszerűségének a feltárása kerül (legismertebb közülük az áru fétisjellege). Ez történik a politikai gazdaságtannal is. Marx a bírálat módszerét (olykor a pozitív méltatásig) megfordítja azzal, hogy kimutatja valamely nézet és gyakorlat társadalmi megalapozottságát. (Vö. A gazdaságtani nézetek marxi értékelésének rétegzettségéről. Filozófiai Figyelő. 1983/3-4); Marx értékelési módszeréről. ELTE, Budapest, 1986.) Ezzel azt is megmutatja, hogy a tőkés gazdaság természete szerint em­berek feláldozása: racionális. Hogy a tőkés gazdaság természete szerint erőforrások elpusztítása: racionális. Osztályracionalitásával másik osztály­racionalitást állít szembe: a munkásosztály politikai gazdaságtanát. Marx racionalitásmodellje – fogalmaz Balibar -: az osztályharc.

Marxi újítás, hogy a filozófia elsősorban ne a gondolkodásban, hanem tágabb megnyilvánulásának helyén, a gyakorlatban szemlélje önmagát. Filozófiai alapkritérium a jelenben való hatás: a forradalomnak nem cselekvésfilozófia, hanem cselekvés felel meg. Ennek a felfogásnak utópiaellenessége – hangsúlyozza Balibar -, hogy a valóság formá­lása (a „jelenben való cselekvés") megköveteli a feltételek teoretikus ismeretét – csak így következhet be a tudományos bázis és a lázadás együttállása. (Marx – úgymond – közvetítést teremt a filozófia és a politika között.) Ezzel nyer megalapozást, hogy a filozófia a cselekvést a maga megvalósulásának („elméleti gyakorlatnak") lássa. Ezért azután számon is kérhető rajta, hogy az aktuális küzdelem valóban az elérendő célt, a szándékolt jövőt testesíti-e meg.

Egy további marxi sajátosság, ahogy nála a tudat nem az önkényes szubjektivitás, hanem az objektivitás területére tartozik: a társadalmi folyamatból ered. A hagyományos idealisztikus filozófia cáfolataként Marxnál megtörténik a szubjektivitásnak és képzeteinek (mint ideológi­áknak) a szétválasztása. Az individualitás: viszony. Az egyének társa­dalmi kapcsolatai: viszonyontológia. Az egyéni létfeltételek termelése egyszerre személyes és kollektív. A viszonyok ontológiája kifejezi a pólusok kölcsönösségét, valamint a viszony elsőbbségét a pólusokkal mint absztrakciókkal szemben. A marxi filozófia túllép individualizmus és szociologizmus ellentétén – mutat rá Balibar. Különbözik mind az atomisztikus alapú interszubjektivitás, mind az egész prioritását képviselő holisztikus komplexitás elképzelésétől. Balibar szóhasználata szerint leginkább transzindividuálisnak nevezhető. Mindent, ami egyének közötti interakciók révén létezik, transzindividualitás jellemez. A transzindividua­litás a végső társadalmi struktúra: megosztja a munkát, a gondolkodást, a politikát. Az osztályharc korrelátuma.

8. Van-e Marxnak önálló filozófiája?

Balibar megfogalmazása szerint Marx kijelentései nem alkotnak koherens egységet rendszerértelemben. (Mint egy helyen írja: rögzített premisszák nélkül is levon következtetéseket. Vagy másutt: szilárd konklúziók helyett „Marx az örök újrakezdés filozófusa".) Kétségtelenül igaza van Balibarnak: Marxnál a megszokott értelemben vett hagyományos, stati­kus rendszert hiába keresünk. (Marx valóban nem írt filozófiai rendszert.) De vajon teljesen igaza van-e akkor is, ha egy kiterjesztett értelemben vett, dinamikus, „másként rendszer" létezésére kérdezünk rá? Neveze­tesen, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy nincs-e Marxnál olyan átfogó filozófiai szemléleti keret (értelmezési struktúra), amelyen belül az egyes „kijelentései" (sőt, cselekedetei!) elhelyezkednek.

Amikor Hegel a tudós filozófiatörténet-írókat – akik hatalmas tény­anyagot, de belső egységének megragadása nélkül ábrázolnak – olyan állatokhoz hasonlítja, amelyek a zenemű összes hangját hallják, azon­ban a hangok harmóniáját nem értik, akkor szavaiban a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggések keresésére irányuló igény fogalmazódik meg. Egy ilyen, a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggés, hogy valamely filozófia mely szempontokra terjeszti ki az érdeklődését és melyekre nem. A filozófia történetének egészén átívelő belső össze­függés – egyik metszetben – úgy is tekinthető, mint a vizsgálódásba bevont szempontok bővülése-bővítése. Azon szempontok mind széle­sebb horizontú, magasabb szintézisei, amelyeket átfog, amelyekre az érdeklődését kiterjeszti.

A filozófiai látásmód először is azon a felismerésen nyugszik, hogy a közvetlen tapasztalat nem ad végső tudást: a megfigyelt tények, jelen­ségek magyarázatra szorulnak, értelmezést igényelnek. Konkrétabban fogalmazva: A tapasztalati valóság és az értelmi „megmunkálás" egye­sítése során mutatkoznak meg a mélyebb tartalmaik. De az értelmezést igénylő végső kiindulópontot a tapasztalati tények képezik!

Másodszor: Tapasztalati tény, hogy vannak olyan események, ame­lyek sajátosságai csak hosszabb folyamatokból magyarázhatók. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés esetén a vizsgálódásba a történeti szempontok bekapcsolása szintén szükséges. Harmadszor: Tapasztalati tény az is, hogy egyes jelenségek emberi cselekvés nyomán alakulnak ki, keletkeznek. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés nem mellőzheti a célirányos emberi gyakorlat figyelembevételét. Marx filozófiai szemlé­letmódja együttesen kezeli a tapasztalati tudományok, a történetiség és a célirányos emberi gyakorlat premisszáit. (Bővebben: A marxi-engelsi paradigma helye a filozófia történetében, (http://minerva.elte.hu/tuto/paradigmadani.htm .)

A marxi filozófiai nézetrendszer megalapozása a teleologikus emberi tevékenység felől történik. Ennek során bekövetkezik az objektív (ter­mészeti) logikának és az emberi célkitűzések szubjektív logikájának az egyesítése. A legátfogóbb teleologikus tevékenység termékében szubjektum és objektum egysége jön létre: az idegen természet – ten­denciájában – átalakul az ember szervetlen testévé. Ezért írhatja Marx legtágabb (tehát gyakorlatot, történetiséget és tapasztalati valóságot szintetizáló) filozófiai keretként, hogy „a szubjektum, az emberiség és az objektum, a természet ugyanaz". A céltudatos praxis olyan közvetítést valósít meg a szubjektum, vagyis az ember (végső fokon az emberi nem) és az objektum, vagyis a szélesen értelmezett természet között, mely (egy végtelenként felvett történelmi folyamat során) közvetett azonos­ságuk irányába mutat.

Marx a természet, és ennek megfelelően a természetelsajátítás eltérő szintjeiről beszél. Az idegen objektivitáson belül megkülönbözteti a tulaj­donképpeni természetet, az ember társadalmi környezetét és az egyén belső természetét. Ebből következően: az ember – jóllehet nem maga választotta körülmények, feltételek között – társadalmi viszonyrendsze­rének és történelmének is szubjektumává, szerzőjévé válhat. Céltudatos tevékenységének eredményessége azon múlik, hogy mennyire alapozó­dik az adott társadalmak tapasztalati valóságára.

A marxi típusú filozófia – struktúráját tekintve – formailag zárt: szem­léleti keretéül az idegen objektivitás-cselekvő szubjektum-elsajátított természet (az emberiség szervetlen teste) hármasság szolgál, kifejtési logikája pedig – végső fokon – e hármasság keretein belül jelenik meg. Ugyanakkor tartalmilag nyitott nézetrendszerről van szó: premisszáiból következően semmilyen gyakorlati jelenséget vagy szaktudományos felismerést (lévén az a tapasztalati valósághoz tartozó) nem tekinthet a maga számára külsődlegesnek, idegennek; ezeket – metodikai szükség­szerűséggel – a saját szerves elemeiként kell értelmeznie és beépítenie, azaz alapszerkezetébe integrálnia. Ily módon valamennyi új elméleti és gyakorlati jelenség a filozófián belülre kerül, amely – tartalmi nyitottsága miatt – mintegy önkorrekciós rendszerként működik: várja-elvárja éppen meglevő magyarázatainak kiegészítését, helyesbítését. Ennyiben elvileg zárja ki rendszeridegen tudományos és társadalmi tapasztalatok kelet­kezését; struktúrája eleve kijelöli az új ismeretek helyét és beépülésének formáját. Mindebből módszertani következményként adódik: minthogy a rendszeren belül értelmeződik minden empirikus, történelmi és gyakorlati entitás, ezért az empíria (szaktudományok) és a gyakorlat felől külső kritikának nincs kitéve. Valamennyi innen jövő kritika belső bírálatként funkcionál: a rendszer kinyilvánított rugalmasságának megfelelően az új ismeretekhez és fejleményekhez való alkalmazkodást ír elő.

Marx filozófiai nézetrendszere a praxist a teória szerves elemének, tartozékának, kiiktathatatlan részének tekinti. Ily módon a gyakorlat a filozófián belülre kerül: az elmélet által felmutatott lehetőségek kihordá­sa az emberi cselekedeteken nyugszik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy maga az elmélet a gyakorlathoz kötött: olyan praxishoz, amelyet adott teoretikus célkitűzések orientálnak. Ezáltal azonban – elvi megfogalma­zásban – nemcsak a gyakorlat lesz az elmélet része, hanem az elmélet is a gyakorlat szerves mozzanataként jelenik meg: a filozófia a praxison belül kap helyet. Legátfogóbb működési területévé a teleologikus gya­korlat válik. (Egy lazán alkalmazott párhuzammal: A filozófiát – annak egészét – nem lehet elbeszélni. Az megmutatkozik.)