A környezetvédelem és a Glóbusz védelme nem ugyanaz. Az ökumenikus ökológia (ökuöko) is legfeljebb a zöld kapitalizmus eszméjéig jut el, nem pedig a következetesen végigvitt, bolygószintű környezetvédelem gondolatáig és gya-

–  Ha ez így megy tovább, mi már nem fogunk nyugdíjat kapni.
–  Ez az optimista forgatókönyv.
–  Miért? Milyen a pesszimista?
–  Hogy addigra már nem lesz emberiség.
(Frissdiplomások beszélgetéséből)

Arra a kérdésre, hogy mi 1968 legjelentősebb eseménye, az emberek többsége feltehetően a prágai tavaszt vagy a párizsi forrongásokat említené. Pedig 1968 valószínűleg legjelentősebb eseménye, hogy megalakult a Római Klub, az a csoportosulás, amely először nézett szembe szisztematikusan az emberiség fennmaradásának veszélyez­tetettségével.

A Római Klub tucatnyi kutatást végeztetett és hozott nyilvánosság­ra. Legfontosabb közülük A növekedés határai (1972) című könyv. A Meadows-házaspár vezette kutatócsoport akkor az alábbi főbb követ­keztetésekre jutott:

• A Glóbusz teherbíró képessége véges. Véges rendszerben nem lehetséges végtelen növekedés.
• A növekedés vége összeomlással vagy „rendszerváltással" (egyen­súlyi társadalom létrehozásával) fog bekövetkezni. Ez utóbbi a gazdaság növekedésének és az emberiség létszámbeli növekedésének szándékos meggátlását jelenti.
• Az egyes célkitűzéseket abból a szempontból kell minősíteni, hogy akadályozzák-e a Glóbusz hosszú távú egyensúlyának kialakulását.
• Ha nem teszünk eleget a problémák megoldásáért, akkor sokat teszünk a súlyosbításukért. Ez „azt jelenti, hogy az összeomlás kockáza­tának növelése mellett döntöttünk". Hosszú távú elköteleződés hiányában cselekedeteink az összeomlást segítik.
• Az összeomlás elkerüléséért (az életben maradás jogáért) bizonyos emberi jogokat (egyéni szabadságjogokat) kell adnunk cserébe.

A növekedés határai megjelenése után három évtizeddel Meadows-ék az eltelt időt eltékozolt jövőnek nevezik, abban az értelemben, hogy az akkor még meglevő túlélési lehetőségek jelentős része időközben elenyészett.

Az 1990-es években Mathis Wackernagel és csapata kidolgozta az „ökológiai lábnyom" fogalmát és kiszámításának főbb paramétereit. Az emberiség ökológiai lábnyoma a Glóbusznak az a területe, amelyet mindenkori életmódunk igénybe vesz. Egyebek mellett magába foglalja a felhasznált gabonát, takarmányt, halállományt, faanyagot éppúgy, mint a kibocsátott szennyező anyagok semlegesítéséhez szükséges forrásokat. Különböző mérések, számítások szerint körülbelül 1980-ig az emberiség terjeszkedéssel növelte az ökológiai lábnyomát. Ekkorra azonban a Föld telítődött, és nincs tovább hova terjeszkedni. Ám a növekedés azóta sem állt meg, sőt, még inkább felgyorsult. Minden esztendőben közzéteszik, hogy a harmadik negyedév valamelyik napján (2010-ben augusztus 21-én) teljesítettük az éves fogyasztási tervet és átléptünk az emberiség tőkéjének felélésébe. Ez a tőke maga a Glóbusz, amellyel szemben tartós túlfogyasztás nem lehetséges. Azt is mondhatnánk, hogy túlfo­gyasztásunknak a jövő nemzedékek isszák meg a levét: az ő rovásukra történik. Másként fogalmazva: ellenszolgáltatás nélkül, hitelbe fogyasz­tunk – amely hiteleket azután (az életszínvonal radikális csökkentésével) a következő nemzedékeknek kell visszafizetnie.

Tapasztalva a földi kapacitások felélését, különböző – az emberiségért aggódó (ezért Glóbuszvédő) – elemzések bevezették a fenntartható bolygó fogalmát, és körvonalazták e fenntarthatóság kritériumait. Rámu­tatnak, hogy a Föld olyan rendszer, amelynek működésében megbomlott az egyensúly, de az – az emberiség alkalmazkodása vagy elpusztulása árán – szükségképpen helyre fog állni. Egy fenntartható társadalomra, fenntartható rendszerre való áttérés révén lehet elérni a természeti-kör­nyezeti egyensúly helyreállítását. Ez azonban a túlhasználás, „tőkefel­élés" beszüntetését, sőt, az eltékozolt hitel gyors visszafizetését is jelenti. A fenntartható társadalom két legfontosabb alappillére:

• olyan gazdasági rendszer, amely korlátozza a növekedést;
• az emberiség szaporodásának szabályozása, korlátozása. (Az Ötven egyszerű dolog, amit a Föld védelmében tehet című kiadvány szerint minden nő legfeljebb két gyereket vállalhat.)

Tehát az egyetlen lehetséges megoldás: kisebb étvágy és kevesebb száj.

Meadows-ék is úgy számolnak, hogy átlagosan maximum két utód az, amit a bolygó még elvisel. Ha ez így van, akkor szembe kell nézni egy kiélezett dilemmával. Elegendő-e az önkéntes önkorlátozás? Az ösztönös és tudatos születésszabályozások spontán összegeződése elvezet-e a fenntartható társadalom által igényelt állapothoz? Vagy csak valamiféle világkormány tud gondoskodni arról, hogy egyetlen anya se szüljön harmadik gyereket, illetve a renitens módon mégis megfoganó-megszülető gyerekek – környezetvédelmi megfontolásból történő – kiiktatásáról?

(A drasztikus születéskorlátozás alternatívája nem pusztán elméleti felvetés. Van, ahol – a tendenciát tekintve – már megvalósult. Kínában főszabályként családonként csak egy gyerek engedélyezett, amit szigo­rúan is vesznek. Kivételt képez például, ha a szülők – amennyiben az érkező hírek igazak – megvásárolják utódjuk élethez való jogát. Ami arra figyelmeztet, hogy adott esetben egy fix kvótát megkövetelő világkormány eltökéltségét is keresztezhetik bizonyos üzleti-kereskedelmi mozgások.)

Vége?

Két bolygó találkozik.
– Mi van veled? Nem nézel ki valami jól!
– Képzeld, homo sapiensem van.
– Szegény, az nagy baj. De ne aggódj, hamarosan elpusztul!

„Vége?" – teszi föl a kérdést egy könyv címe az emberiség létezésével kapcsolatban. Milyenek az esélyei a következő nemzedékeknek az életben maradásra? A könyv következtetései szerint nagyon rosszak. Ha így folytatjuk tovább, akkor belátható időn belül az emberiségnek VÉGE.

Az ipari civilizáció által alkalmazott technikai eljárások felborítják a természet egyensúlyát, és katasztrófát idéznek elő az ember földi kör­nyezetében. A civilizációnk okozta levegőszennyezés veszélyezteti az élethez szükséges oxigénkészletet. A civilizációnk okozta talajszennye­zés tönkreteszi az élelmiszerek előállításához szükséges termőföldet. A civilizációnk okozta vízszennyezés veszélyezteti a rendelkezésre álló ivóvízkészletet. (Az ENSZ Környezetvédelmi Programja megállapította, hogy a jelenlegi fogyasztási szokások megtartása esetén 2025-re a Föld lakosságának kétharmadát érinteni fogja valamilyen vízkorlátozási intézkedés.) Stb.

Az emberiség „ökológiai lábnyoma" az utolsó negyven évben több mint háromszorosára nőtt. Az egy főre jutó 1,8 hektár biológiailag aktív terület helyett fejenként átlag 2,2 hektárt használunk. Az arányok tovább romlanak. Egyrészt civilizációnk mindennapi működése lendületesen növeli a bolygó ökológiai terhelését. Másrészt az emberiség lélekszáma is rohamtempóban gyarapodik.

A modern környezetszennyezés alapvető sajátossága a károk globa­lizálódása: a helyi szennyezések környezetkárosító hatásainak jelentős része – közvetlenül vagy közvetve – az egész Földre szétterül. A követ­kezményeket a jelenlegi, de különösen a közeljövőbeli emberiség egésze kénytelen elszenvedni. A környezetkárosítás növekedésével (illetve a természet visszacsapásainak súlyosbodásával, a természetrombolás emberellenes hatásainak megtapasztalásával) párhuzamosan bizonyos körökben egyre inkább tudatosodik a környezeti válság léte és mélyülő tendenciája. A válaszok, az elméleti és gyakorlati reagálások igen kü­lönbözőek.

I. A mennyiségi és a minőségi környezetvédelem

Nem akar a környezetrombolásról beszélni az, aki nem akar a kapitalizmusról beszélni.
(Horkheimer parafrázis)

Egy antik filozófus szerint kezdetben voltak a végtagok, törzsek, fejek, szemek stb., majd amikor ezek egymásra találtak és egységes testekké álltak össze, létrejöttek az élőlények. A konkurens értelmezés szerint viszont az egyes tagok, szervek már eredetileg is csak élőlények szer­vezetének részeiként léteztek. A két értelmezés felidézését a mennyiségi és a minőségi szemlélet különbségének illusztrálására szánom.

A mennyiségi szemlélet – kimondva-kimondatlanul – a részmegoldá­soktól, a részproblémák orvoslásától várja a kiutat. Egészséges egész – úgymond – a részek külön-külön történő meggyógyítása révén keletkezik. A minőségi szemléletben viszont a részek betegsége úgy jelenik meg, mint amit magának a szervezetnek a betegsége idéz elő. Ezért az egyes részeket meggyógyítani sem lehet egyesével, hanem csak az egész, a szervezet struktúrájának rendbetételével. Mivel ez az értelmezés kizá­rólag a teljes megoldást (illetve a teljes, strukturális megoldásból való kiindulást és hozzá való közeledést) tartja eredménynek, abból vezeti le a szükséges részmegoldásokat.

A mennyiségi szemlélet másik sajátossága, hogy hajlik az alábbi felté­telezésre: a folyamatosan keletkező bajok utólagosan is orvosolhatók. (A baj ugyan megtörténik, de – semlegesítve a következményeket – helyre­állítjuk az eredeti, „bajmentes" állapotot.) Ezért gyógymódja a rendszer keretein belül marad, annak alapjait nem kérdőjelezi meg, nem érinti. A minőségi szemlélet ellenben egyértelműen a baj keletkezésének, újra­termelődésének radikális megelőzésére helyezi a hangsúlyt, és erre a feladatra koncentrál. így elkerülhetetlenül a fennálló rendszer egészével kerül összeütközésbe.

Témánk szempontjából alapvető kérdés: A részleges környezetvédel­mek (a környezetvédelmi részproblémák megoldása) spontán összege­ződése elvezet-e a Föld (ezáltal az emberiség) megvédéséhez?

A környezetvédelem és a Glóbusz védelme nem ugyanaz. A szakiro­dalomban többé-kevésbé elválik egymástól a bolygószintű (planetáris, globális) és a részleges környezetvédelem problémája. Vagy a teljes testre, vagy a test egyes tagjaira összpontosítjuk a figyelmünket. A boly­gószintű megközelítés (és elköteleződés) abból indul ki, hogy a Föld, a földi élet egésze van veszélyben. Ezért csak azt tekinti környezetvédelmi megoldásnak, ami bizonyíthatóan az ember által megbontott globális egyensúly helyreállítását szolgálja. Radikálisan egyértelmű kérdésfel­tevést, probléma-megjelölést, és radikálisan következetes (elméletileg kíméletlen) válaszadást követel.

Más a helyzet a környezetvédelem részleges formáival. Ezek vala­milyen részterületre szakosodnak. Megteszik a maguk talajvédelmi, levegővédelmi, vízvédelmi, génvédelmi vagy újrahasznosítási stb. erőfeszítéseiket, de ezek az erőfeszítések nem kapcsolódnak össze: nem erősödnek egyetlen, szerves mozgássá, mozgalommá. Még az ökumenikus ökológia is legfeljebb a „Zöld kapitalizmus" (J. Heartfield könyvének címe) eszméjéig jut el, nem pedig a következetesen végigvitt, bolygószintű környezetvédelem gondolatáig és gyakorlatáig.

Némely környezetvédő azzal gondolja védelmezni a Glóbuszt, hogy védi a természetet. Némely környezetvédő azzal gondolja védelmezni a Glóbuszt, hogy nem a természetet védi. (Meglátása szerint a Glóbusz megvédését maga a fennálló társadalmi struktúra gátolja meg, zárja ki.) A minőséginek nevezett környezetvédelem a környezetrombolást nem kör­nyezetvédelmi, hanem alapvetően társadalmi, azaz termelési-fogyasztási rendszerproblémának tekinti. A valóban eredményes környezetvédelmet csak a társadalom szerkezetének, a rendszer struktúrájának megváltoz­tatásával tartja lehetségesnek.

Pillantsunk bele a környezetvédelmi beállítódások alaptípusaiba!

1.1. A környezetkárosítás csökkentése
(Semmi kétely – teljes siker)

1.1.1. Én csökkentem a környezetkárosítást

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a természeti környezet károsí­tásának tapasztalata. Segíteni akarnak, ezért saját, mindennapi éle­tükben környezetkímélő eljárásokat alkalmaznak. (Takarékoskodnak a termékekkel és nyersanyagokkal, csökkentik az energiafogyasztásukat, szakszerűen kezelik a veszélyes hulladékot, szelektíven gyűjtik, illetve újrahasznosítják a háztartási szemetet, „újrapapírt" használnak, papír­alapú helyett elektronikus levelezést folytatnak stb.) Időnként mintegy „alamizsnát adnak" a szűkölködő természetnek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a természeti környezet károsítását, hiszen nem képesek valamennyi környezetkárosító tevékenységükről lemondani. Tudják, hogy azért sem akadályozhatják meg a környezetrombolást, mert csak a saját hatókörükben van módjuk környezetbarát eljárásokat előnyben részesí­teni, ami nem változtatja meg a többiek viselkedését: nem vezet arra, hogy valamennyien felhagyjanak a környezetrombolással. De legalább megpróbálják alkalmilag csökkenteni a természeti környezet károsítását, legalább részben és ideiglenesen mérsékelni tudják azt.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy mellőzzenek néhány környezetkárosító gyakorlatot. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne környezetkárosítás, de – meggyőződésük szerint – csak a kisebbik rossz valósítható meg. Nevezetesen: ha ritkábban és kisebb mértékben történik a természeti környezet károsítása.

Nem logikátlan, ha valaki, akinek fontos a természeti környezet kímé­lése, mindennapi élete során arra törekszik, hogy a saját viselkedését, fogyasztását természetbarátabbá tegye. Meggyőződése szerint cselek­szik a természeti terhelés mérsékléséért.

1.1.2. Mi csökkentjük a környezetkárosítást

Vannak, akiket gyötör a természeti környezet károsításának tapasztalata. Segíteni akarnak, ezért összefogást tartanak szükségesnek a környezet védelméért. Környezetvédő szervezetek, mozgalmak tevékenységében vesznek részt. Természetvédelmi témájú rendezvényeket szerveznek, természetvédő akciókat indítanak. Célzott megmozdulásokkal, kam­pányokkal csökkentik a környezet terhelését. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a környezetrombolás, hiszen csak keveseket képesek mozgósítani. Tudják, hogy ezekkel a módszerekkel nem lehet a környe­zetrombolást felszámolni: csak a természetkárosítás egyik-másik terü­letén tudnak részleges és alkalmi eredményeket felmutatni. De legalább ezeken a területeken sikerül a pusztítást valamelyest enyhíteni.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek a környezet terhelésén. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne termé­szetkárosítás, de – meggyőződésük szerint – kisebbik rossz, ha kisebb károsítás történik, és kevesebbszer.

Nem logikátlan, ha valaki idejének és energiáinak egy részét a szerve­zett környezetvédelemre fordítja. Saját meggyőződésének megfelelően vesz részt a természetvédelemben.

1.1.3. Ők csökkentsék a környezetkárosítást

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a környezetrombolás problémáján nem magánszemélyek vagy civil szervezetek önkéntes cselekedeteivel, ha­nem politikai eszközökkel kell segíteni. A jó szándékú önkéntesség csak esetlegesen és keveset képes változtatni – továbbá azt is csak néhány területen. Egy ökológiailag érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony környezetpolitikát folytasson. Ezért job­bak a környezetvédelem esélyei, ha nem pusztán személyes jóindulatra (illetve társadalmi szervezetekre, civil összefogásra), hanem kormányzati politikára (állami ökopolitikára) épül, és állami erőszakra támaszkodik. Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – ilyen szándéka esetén – környezetpusztító eljárásokat megakadályozzon, betiltson, utólag szankcionáljon.

Ebből következően olyan pártot kell kormányzati helyzetbe juttatni, amelynek reményteljes az ökopolitikai programja. Ha pedig a politikai kínálatban nem létezik ilyen párt, akkor új, koncentráltan környezetvé­dő pártot kell alapítani, és politikai sikerét minden eszközzel elő kell segíteni.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a politikusok – állami eszközök bevetésével – csökkentsék a környezetpusztítást. Ha sikerül környezetbarátabb kormányzatot (pártokat) hatalomra segíteni, akkor elégedettek lehetnek, hiszen a céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lenne környezetrombolás, de – meggyőződésük szerint – még mindig az a kisebbik rossz, ha sikerül minél több környezetvédő intézkedést keresztülvinni. Jelentős eredmény, ha a kormányzat – politikai eszkö­zökkel – csökkenti a környezetrombolást.

Nem logikátlan, ha valaki, akinek fontos a természeti környezet védel­me – és bízik az állami eszközök alkalmazásában -, a hivatalos politika területén cselekszik: mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. Saját meggyőződése szerint viselkedik a természeti terhelés mérsékléséért.

I.2. A környezetkárosítás felszámolása: a természetromboló rendszer megdöntése
(Egy az igazság – de a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú gesztusokkal nem lehet lényegi, minőségi változást elérni: a terhelés pusztán mennyiségi csökkentésével nem állítható meg a környezetkárosítás. Az önkéntes egyéni és a szervezett civilmozgalmi önkorlátozás csupán felületi kezelés, tüneti orvoslás, amely mérsékelheti ugyan egyes területeken a káros hatást, de a legnagyobb környezetszennyezők viselkedését alapvetően nem befolyásolja. Vagyis globális szinten nem akadályozza meg a környezetrombolást.

Nem lehet érdemben segíteni a környezetpusztításon politikai eszkö­zökkel, állami kényszerintézkedésekkel sem. Állami környezetpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyes mutatókon, eredményeket érhet el egyes területeken. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a környezetrombolás megállítására. Az állami környezetvédelmi intézkedések egyébként nem is törekednek (nem is törekedhetnének) erre. A globális szintű fenyegetés elhárítása kívül esik az egyes államok, sőt államcsoportok hatókörén.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a környezetrombolás egyes jelenségei, nem a környezetrombolás alkalmilag kiválasztott tünetei, hanem annak okai ellen kell fellépni. A környezetrombolás kiváltó oka a fennálló (növekedéskényszeren alapuló) rendszer.

A fennálló rendszerben növekedés nélkül nincs prosperáló gazdaság. Növekedés viszont nincs környezetrombolás nélkül. A környezetrombo­lás a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fennálló rendszer keretei között nem is várható a megszüntetése. A környezet­rombolás felszámolásáért folytatott következetes küzdelem egyetlen útja a környezetrombolást létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért vívott küzdelem. A környezetrombolás felszámolása egybeesik a rendszer megdöntésével.

A környezetrombolás elleni következetes fellépés – úgymond – kizárja az alkalmi vagy részleges környezetvédelem minden formáját, legyen az akár állami-kormányzati szintű környezetpolitika, akár magánjellegű. A részleges környezetvédelem, a természeti környezet részleges óvása valójában az érdemi, minőségi megoldás keresésének elodázása, sőt elutasítása. Hatásaiban nem más, mint a környezetrombolás konzervá­lása, ennyiben támogatása. A környezetvédelemnek mind az önkéntes, mind az állami szintű környezetpolitikai formája – végső fokon – a globális környezetrombolás tényleges felszámolása elleni cselekvés.

A környezetrombolás felszámolása azt jelenti, hogy földi méretekben megszűnik a természet kiszolgáltatottsága és kifosztása. Aki beéri ennél kevesebbel, az akarva-akaratlan a környezetrombolást létrehozó és újra­termelő (a gazdaság növekedési kényszere miatt bővítetten újratermelő) rendszert védi. Ezáltal a környezetrombolás fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldásért, azaz minden környezetrombolás (ezért a környezetromboló rendszer) radikális és teljes felszámolásáért cse­lekszik, az – végső fokon – semmit sem akar: gyakorlatával a lényegi változatlanságot, a pusztítás folytatását szolgálja.

Erről az álláspontról minden kompromisszum, a rendszerrel való bár­milyen együttműködés az egész rendszer igazolásának képét mutatja és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hordozza. (A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből viszont az egész rendszerből – a rendszer logikájából – való teljes kilépés, a rend­szerrel való minden együttműködés elutasítása következik.) Bármilyen kisebbik rosszra való hivatkozás – úgymond – elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges (azaz végleges) megoldásról.

Akik így gondolkodnak, azoknál bekövetkezik a rendszer elvi alapon történő tagadása: jó megoldás csak a környezetrombolás rendszerének teljes felszámolása lehet. Számukra egyetlen logikus célkitűzés marad: a környezetrombolást létrehozó és újratermelő rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változtat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek. Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdöntésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tu­datosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha sikeres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el a célkitűzésüktől: cselekedeteiket mindenkor a végső céljuk irányítja, vezérli.

Nem logikátlan, ha valaki ragaszkodik az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához, és nem tesz semmilyen engedményt. Akkor követ­kezetes, ha elutasít mindennemű kompromisszumot.

I.3. A környezetkárosítás felszámolása: a természetromboló rendszer elhagyása
(Fél igazság – fél siker)

Vannak, akik szerint a természetrombolás nem számolható fel terhelés­csökkentő önmegtartóztatással. A puszta terheléscsökkentés valójában tartósítja a természetromboló rendszert. Ugyanakkor a természetrombo­lás kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer „meg­döntése" utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki az adott kereteken belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben. (Ezek a – Guy Dauncey kifejezésével – jövő-műhelyek azok a hidak, amelyek feladata: az embereket a jelenből átvezetni egy környezetbarát társadalmi rendszerbe.)

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszá­molására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgáltatottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken (részlegesen és fokozatosan) mente­sítsék magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralmától. Egyének és csoportok megkísérelhetnek – részben vagy egészében – úgy gondos­kodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis – egyszerre önvédelmi és környezetvé­delmi megfontolásból – mindennapi gyakorlatukká tesznek valamilyen, a fennállóhoz képest alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkalmazása, amely egyes rétegek, csoportok számára lehetőséget har­col ki alternatív (azaz nem növekedésorientált) gazdálkodási eljárások kikísérletezésére. Az ilyen gazdálkodási eljárások részleges alternatívát (bizonyos mértékű önálló mozgásteret) biztosítanak a növekedéskény­szeren alapuló, természetromboló rendszerrel szemben.

Vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy – elméletileg tekintve – nem a fennálló környezetromboló rendszer politikai megdöntése az egyetlen történelmi kiút. Szerintük a jelenben kiépített alternatívák, rendszeride­gen tettek összegeződhetnek, és a jövőben beletorkollhatnak egy új rendszerbe. A bolygó fenntarthatóságához, mint szándékolt jövőhöz való közeledés elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonysá­gán és intenzitásán áll vagy bukik. A fenntartható társadalom, mint távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. így minden konkrét lépést e célhoz való közele­dés részének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek lehet tekinteni. Ebben az esetben célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, azok természetvédelmet akarnak – azonban nem bármely formában és bármilyen áron. Az egész Glóbusznak akar­nak segíteni, ezért az egész természetromboló rendszer felszámolását tartják szükségesnek, de az emberek mindennapi életével és feladataival összekapcsolva: az aktuális lehetőségek kiaknázása, aktuális gondok enyhítése révén. A természetért aggódóknak a rendszerből való fokoza­tos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához, és úgy segítenek a természetnek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel (az emberiség fennmaradásával). Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: az egyének aktuális feladataira és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekap­csolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Nem logikátlan, ha valaki – korlátozott lehetőségek mellett is – ra­gaszkodik mind az elméleti meggyőződéséhez, mind a gyakorlati tenni akarásához. Az ilyen egyén akkor következetes, ha a mindenkori jelen­ben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meg­győződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

***

Tiszteletre méltó mindenki, aki megpróbálja óvni a természeti környe­zetet, és ennek érdekében a meggyőződése szerinti módon cselekszik. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a személyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletre méltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek (vö. a mennyiségi és a minő­ségi környezetvédelem különbségéről mondottakkal).

(Egy rövid kitérő. A környezetvédelmi beállítódások eltéréseinek lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletre méltó" meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség­szükséglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszítésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy ku­darcot kudarcra halmoznak. /„Semmi kétely – teljes siker"./

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbál­nak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredmé­nyesség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. /„1 igazság – 0 siker". De a lelkiismereti sikernek ez az éppen adott feltétele./

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésük­ről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről /a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról/ nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek ahhoz: hozzá való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek. /„Fél igazság – fél siker"/

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről. Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető eredmény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését. Az egyén belső kompro­misszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben. És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tuda­tosan megkettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljes mértékben azonosulni azzal, amit tesz /amit az eredményesség érdekében tennie kell/).

II. Klímafenyegetettség

A környezetrombolás legfenyegetőbb (illetve leginkább fenyegető ve­szélyként tudatosult) területe a klímaváltozás. A Föld légkörének átlag­hőmérséklete emelkedik. A felmelegedés egyik oka az üvegházhatású gázok növekvő kibocsátása. Az üvegházhatású gázok kibocsátása az ipari forradalom óta megsokszorozódott. A másik ok: erdőségek roham­tempójú kivágása. (Hat másodpercenként futballpályányi erdőt irtanak ki.) Annak az erdőnek a kiirtása, amely légköri szenet köt meg, ezáltal oxigént szabadít fel, ily módon csökkentve a felmelegedést.

Hírek, idézetek a sajtóból (annak ellenére, hogy a konkrét számok, a számszerű prognózisok jelentős eltéréseket mutatnak, a tendencia árulkodó):

• „A Föld lakossága drasztikus változások előtt áll: a természeti csapá­sok mindennapossá válnak, a bolygó átalakulása pedig megállíthatatlan lesz. Húsz évünk maradt, hogy tegyünk ellene valamit."
• „A klímaváltozás tíz éven belül visszafordíthatatlanná válik."
• „Nem elegendő, hogy lefékezzük és megállítjuk a klímaváltozást, hanem el is kell kezdeni visszahűteni a Földet."
• „2020-ig 40 százalékos emisszió-csökkentés szükséges."
• „A jövőbeni változások modelljeinek többsége 2020-ig a légköri széndioxid mennyiségének megduplázódásával és a hőmérséklet további 1,5-3 Celsius-fokos emelkedésével számol."
• „Két-három foknál van az a küszöb, amit ha meghalad a globális felmelegedés, akkor nagyon veszélyes és ugrásszerű változások kö­vetkeznek be."
• „A G8 csoport célul tűzte ki, hogy a világ átlaghőmérséklete nem emelkedhet 2 Celsius-foknál jobban."
• „Sem a G8, sem az OECD nem hazudtolja meg magát: irány a kör­nyezetrombolás fokozása, a globális felmelegedés minden határon túli gyorsítása, a sarki jégsapkák, Antarktisz elolvasztása, majd az olvadáshő nélkül nagyságrendileg megugró globális melegedés segítségével 2050-ig a teljes élővilág kipusztítása."

A klímaváltozás legfontosabb következményei:

1.  Szélsőséges időjárás. Az atmoszféra melegedésével az éghajlat nemcsak forróbb, hanem instabilabb is. A klímaváltozás hatására az időjárás szeszélyesebb, kiszámíthatatlanabb. Szaporodnak a szélső­séges éghajlati jelenségek: esőzések, árvizek, viharok, hurrikánok, szárazságok, erdőtüzek, az évszakok jellemzőinek elbizonytalanodása. („A hatalmas esőzések áradásokat és földcsuszamlásokat okoznak. Az áradások napjainkban 150 millió embert érintenek." „2003 májusában az Egyesült Államokban 562 tornádó pusztított 41 ember életét oltva ki.")

2.  Sarki felmelegedés. A levegő melegedése nyomán gyorsuló ütem­ben olvad a sarkokon a jég. A tengerek szintje emelkedik. Városokat, országrészeket veszélyeztet elárasztással. Kisebb szigeteket már el­tüntetett. („Jelenleg 100 millió ember él a vízemelkedéssel fenyegetett területen.")

3.  Elsivatagosodás, terméskiesés, éhínség. „Ha a jelenlegi ütemben folyik tovább a felmelegedés, alig száz éven belül 3 milliárd ember élelmiszerszükségletét biztosító terület válhat pusztasággá, s taszít­hatja éhhalálba az ott élőket." „Évente 75 milliárd tonna talaj vész el világszerte […] Ha nem teszünk drasztikus lépéseket, a világ termő­talaja akár 60 éven belül is eltűnhet." „A hőség a termést sem kíméli. Olaszországban a kukoricatermelés 36 százaléka elpusztult, míg Franciaországban a betakarított gyümölcs mennyisége 25 százalékkal kevesebb volt a korábbi évekhez képest." „Dél-Európában jelenleg 300 ezer négyzetkilométernyi területet és 16 és fél millió lakost fenyeget közvetlenül az elsivatagosodás." „A szélsőséges időjárás megtizedeli az állatállományt, így egyre több család kénytelen felhagyni a megélhetést nyújtó pásztorkodással." Magyarországon „fél Celsius-fokos átlaghőmér­séklet-emelkedés esetén tíz százalékkal csökken az évi csapadék. Az aszályok gyakorisága 60 százalékkal nő." Az Alföld elsivatagosodik. A mezőgazdaságban a termés nemcsak az aszály és az elsivatagosodás miatt csökken. A klímaváltozás hatására új, rezisztens kórokozók meg­jelenése is ezt erősíti.

4.  Környezeti menekültek, klímamenekültek. Tömegek kényszerülnek lakóhelyük elhagyására. Egyrészt azok, akiknek a lakóhelyét elönti a tenger. Másrészt azok, akiket az elsivatagosodás, a termőterület visszahú­zódása éhhalállal fenyeget. („2050-ig mintegy 200 millió ember kénysze­rülhet lakhelyének elhagyására megélhetési alapjának elvesztése miatt.")

5.  Hőhalál. „A hőségtől Európa is szenvedni fog. Emlékezhetünk, hogy 2003-ban 52 ezren [egy óvatosabb megfogalmazás szerint »legkevesebb mintegy 20 ezren«] haltak meg a kontinensen végigsöprő hőhullám kö­vetkeztében. A kutatók szerint 2080-ra minden évben ennyi áldozattal kell számolni."

6.  Egészségügyi ártalmak. Olyan rezisztens vírusok, baktériumok jönnek létre, amelyek ellen a jelenlegi gyógyszerek hatástalannak bizo­nyulnak. Új allergiás megbetegedések alakulnak ki. Rohamosan terjed, és növekvő területen szedi áldozatait a malária. Stb.

III. Mit tehetünk a klímaváltozás ellen?

A klímaváltozás következményeivel való szembesülés lényegében ugyanazokat a szemléleteket és reagálás-típusokat hozza létre, mint az általában vett környezetvédelem.

A klímaváltozást lassítja minden részeredmény

1.     Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és a saját hatókörük szintjén cselekszenek. Csökkentik az energiafelhasználásukat. Takaré­koskodnak a fűtéssel, világítással stb. Háztartási gépeiket, gépkocsijukat energiatakarékosra cserélik. Kisebb energiaigényű lakóhelyet használnak (szigetelések, passzívház). Áttérnek a megújuló energiaforrások alkalmazására (szél-, nap-, víz-, geotermikus, hullámenergia, biomassza). Fákat ültetnek az oxigéntermelés növelése érdekében. Stb.

2.  Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és ezt szervezett formában, szervezeti keretek között tartják hatékonynak. Bekapcsolódnak környezetvédő szervezetek, környezetvédő mozgalmak tevékenységébe. Ezek tagjaiként, keretei között népszerűsítik az energiatakarékosság, alternatív energia, erdővédelem stb. fontosságát. Ezek szervezőiként, szereplőiként vesznek részt energiatakarékossági, energiahelyettesítési, erdővédő stb. akciókban.

3.  Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és ezt politikai eszközök alkalmazásával tartják a leghatékonyabbnak. Környezetvédő párt szervezésével, illetve tevékenységében való részvétellel (környe­zetvédő politika aktivistájaként) próbálnak tenni a klímaváltozás ellen.

III.2.  A klímaváltozást szolgálja minden részeredmény

Vannak, akik tenni akarnak a klímaváltozás ellen, és úgy ítélik meg, hogy részeredményekkel nem megoldjuk, hanem csak tartósítjuk, új­ratermeljük a problémát. Úgymond, nem a tünetek, a következmények kezelésével, hanem a kiváltó okok megszüntetésével lehet megállítani, illetve visszafordítani a klímaváltozást. A kiváltó ok pedig maga a fenn­álló, növekedésen alapuló rendszer. Aki nincs ellene, az vele van, és a fenntartható Glóbusz (ezáltal az emberiség) megsemmisítésére játszik. Aki nem a bolygó fenntarthatóságáért munkálkodik, az az emberiség fennmaradása ellen cselekszik. A klímaváltozás megállítása nem kör­nyezetvédelmi, hanem hatalmi-politikai feladat. A klímaváltozás megál­lításának, a fenntartható bolygó megteremtésének egyedüli útja: agitáció és cselekvés a jelenlegi gazdasági-politikai berendezkedés leváltásáért, felszámolásáért. A klímaváltozás ellen az egyetlen érdemi védekezés: a fennálló rendszer megdöntése.

III.3.  A klímaváltozás felszámolását a rendszer elhagyása szolgálja

Vannak, akik nemcsak magánpolgárnak és állampolgárnak, hanem planetáris polgárnak is tekintik magukat. Náluk a planetáris felelősség tudata háttérbe szorítja (hátrább rangsorolja) az egyéb szempontokat. Minden mással szemben ennek adnak elsőbbséget (prioritást). Planetáris polgárként arra a meggyőződésre jutnak, hogy a klímaváltozás megál­lítása csak a fennálló rendszeren túl, egy alapvetően más rendszerben érhető el. (Ezért elutasítják a fennálló rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt.) Álláspontjuk szerint az emberiség számára az egyetlen esély a növekedésorientált rendszer meghaladása, felszámolása. De úgy ítélik meg, hogy a természetbarát gazdálkodás és életforma meghonosításával nem kell várni a rendszer összeomlásáig vagy „megdöntéséig", hanem annak működéséből részlegesen kilépni már a jelenlegi rendszer fennállása esetén is lehetséges. Úgy ítélik meg, hogy csak annyiban nem támogatják, nem éltetik a klíma­változást okozó rendszert, amennyiben el tudják hagyni, azaz leválnak róla, kiválnak a működtetéséből.

A planetáris felelősségtudat – következetesen végiggondolva – az alábbi két viselkedésre ösztönöz.

1. Termelői támogatás megvonása a klímaveszélyeztető rendszertől.
Konkrétan: a planetáris felelősségtudat nem engedi meg, hogy klí­materhelő technológiával állítsunk elő termékeket. Nem engedi meg, hogy a növekedés (nyereség) érdekében kifejlesztett környezetromboló technológiákat alkalmazó rendszer szolgálatába álljunk. Olyan mértékben védjük az emberi élet számára szükséges éghajlatot, amilyen mértékben nem veszünk részt a rendszer árutermelő gyakorlatában, hanem más, alternatív termelési célokat és eljárásokat követünk. Vagyis aktívan korlátozzuk a klímaváltozást termelő rendszer működését: elősegítjük termelő tevékenységének a csökkentését.

2.  Vásárlói támogatás megvonása a klímaveszélyeztető rendszertől.
A planetáris felelősségtudat – szigorúan véve – nem engedi meg, hogy vásároljunk a rendszer termékeiből. Nem engedi meg, hogy áru­vásárlással termelési megbízatást adjunk a fennálló rendszernek. Olyan mértékben védjük az emberi élet számára szükséges éghajlatot, amilyen mértékben nem fogyasztunk a rendszer termékeiből. Azáltal védjük, hogy az áruvásárlással szemben előnyben részesítjük a szükségletkielégítés alternatív formáit (vö. „Hogyan nem védelmezzük államunkat", Eszmélet, 79. sz.). A növekedésalapú rendszertől az áruvásárlás megtagadásával, helyettesítésével vonjuk meg a támogatást.

Mit jelent tehát – ezen értelmezés szerint – planetáris felelősségtu­dattal élni?

Olyan életforma követését, amely igazodik a planetáris egyensúly elvárásaihoz. Olyan termelést és fogyasztást, amely előnyben részesíti a hosszútávon fenntartható életet (életmódot). Nevezetesen:

• Törekvést élelmiszer-önellátásra, ezért helybeni élelmiszer-terme­lésre. A helyi társadalom döntően azzal táplálkozik, amit maga állít elő. Ezáltal csökken az a sebezhetősége, ami a külső (piacgazdasági) moz­gások velejárója. (Csökken továbbá az áruszállítás okozta környezetter­helés, széndioxid-kibocsátás.) A planetáris elköteleződés (vagy kevésbé patetikus megfogalmazásban: a túlélési esélyek növelése) ösztönöz a falura költözésre, a vidéki önfenntartó életforma vállalására (vö. például: László Ervin: Harmadik évezred; Guy Dauncey: Összeomlás után – A szivárványgazdaság kialakulása).
• Törekvést energia-önellátásra, ezért helybeni energia termelésére; a fosszilis tüzelőanyagok használatának teljes megszüntetésére; klí­mabarát alternatív energiaforrások, emberléptékű szelíd technológiák alkalmazására.

IV. Környezeti egyensúly – környezeti adósság

A klímaválság végső kiváltó oka, hogy a természet egységes egészként, szerves rendszerként működik, és az emberi tevékenység egyre inkább megzavarja ezt a működést. Az emberi tevékenységnek azok a formái zavarják meg, amelyek megbontják a rendszer egyensúlyát. Azzal, hogy több szennyezőanyaggal terhelik a természetet, mint amennyit az semlegesíteni tud, „megsebzik" a rendszer működését, felbomlasztják, alapvetően átalakítják a kiinduló feltételeket. A globális felmelegedésben, az éghajlat megváltozásában a természeti rendszer egyensúlyának megbomlása fejeződik ki.

Természeti anyagoknak és erőknek emberi célok szolgálatába állí­tása általában véve az emberi szabadság növekedését, gyarapodását szolgálja. Természeti anyagoknak és erőknek mértéktelen, a követ­kezményeket figyelmen kívül hagyó felhasználása azonban visszaüt, ellenkező hatáshoz vezet, és az emberi szabadság korlátozójává válik. A természetet – embertársainktól eltérően – nem lehet becsapni, nem lehet kompromisszumokba belevinni vagy türelemre inteni. Mihelyt nem az ő törvényei szerint viselkedünk – mivel nem tehet mást -, szenvtele­nül és következetesen visszaüt. Az emberi szabadság alapfeltételeinek biztosítása a természeti környezettel való egyensúly megőrzésén áll vagy bukik.

A gazdasági növekedésre alapozott ipari civilizáció – legalábbis a XX. század második felében – végletesen és végzetesen megbontotta ezt az egyensúlyt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberiség arányta­lanul több hitelt vett föl a természettől, mint amennyit visszatörlesztett. Hatalmas környezeti adósságot halmozott fel az emberiség, ami most megbosszulja magát.

Már több évtizede átléptünk az „adós fizess!" korszakba. És itt nem lehet az adósság elengedésében vagy átütemezésében reménykedni. A környezeti adósságot – ha életben akarunk maradni – mindenképpen ki kell egyenlíteni. Ellenkező esetben csak az adós halálával, vagyis az emberiség elpusztulásával tűnik el ez az adósság.

A természet – egyre észrevehetőbben – beszünteti a további hitele­zést. Nem „ad" elég oxigént, nyersanyagot, energiát. Viszont – egyre kiszámíthatatlanabbá, szeszélyesebbé válva – ad helyettük szárazságot (aszályt) és özönvízszerű esőket, árvizeket, viharokat, földrengéseket, földcsuszamlásokat stb.

Az emberiség fennmaradása az éghajlat megmentésén múlik. Az ember számára létkérdés (azaz életfeltétel) az elviselhető éghajlat biztosítása, ami a Glóbusz természeti egyensúlyának visszaállításától függ. Más szavakkal: a környezeti adósság kiegyenlítésétől, vissza­törlesztésétől.

IV.1. Az egyensúly ára: csökkenő termelés, csökkenő fogyasztás

A klímaváltozásban ludas globális egyensúlyhiány két módon csök­kenthető: a következmények ellensúlyozásával, illetve a kiváltó okok mérséklésével. Az első esetben a szennyezés utólagos semlegesítése történik – például széndioxid-terhelés ellensúlyozása erdőtelepítéssel. A második eset a szennyezés visszafogását jelenti: korlátozását a környe­zet asszimilációs, szennyezőanyag-feldolgozó kapacitásának mértékére. Az első eset csak az összeomlás elodázására, késleltetésére alkalmas – az elkerülésére nem. A második eset viszont a termelés radikális visszaesésével jár.

Gazdaságkritikai és környezetvédelmi elemzések egyaránt rámutat­nak, hogy a növekedésre alapozott gazdaság fenntarthatatlan: fejlődés helyett előbb-utóbb ellenőrizhetetlen hanyatlást eredményez. Egyedüli kiút a túlélés számára: bővített helyett szűkített újratermelés, a termelés és a fogyasztás visszafogása, az életszínvonal csökkentése. Annak idején a Nobel-díjas Jan Tinbergen írta: „A környezet megmentése minden bizonnyal korlátozni fogja a termelés bővülését, és valószínűleg alacsonyabb nemzeti jövedelmekhez vezet". Mások kevésbé óvatosan fogalmaznak. Például a 2001-ben rendezett „Globalizáció és környezet" konferencián György Lajos kiemelte az egyensúly helyreállításához szükséges korrekciók várható konkrét következményeit. „Ha azt akar­juk, hogy az ember, a kultúra fennmaradjon, akkor fel kell készülnünk a mostani életforma megszűnésére. Pontosan mire? Például arra, hogy nem lesz tévé, internet, elektromosság sem – csak amit a kis közösség termel. Nem lesz gépkocsi, csak postakocsi – föltéve, ha terem zab a lovaknak."

IV.2. Klímaegyezmény – kvótakereskedelem

A klímaváltozás következményeinek megtapasztalása az utóbbi évtize­dekben különböző válaszokhoz vezetett. Viszonylag új fejlemény, hogy a globális, planetáris kihívással nemzetközi szinten is foglalkoznak. A nemzetközi szintű próbálkozások célja a felmelegedést előidéző környe­zetszennyezés lassítása, illetve megállítása.

Elemi előfeltétel a kialakult helyzet tudatosítása. „A klímaváltozás ellen csak akkor lehet eredményesen fellépni, ha a Föld minden lakosa számára fontossá válik a környezet védelme" – mondta Károly walesi herceg a Google Zeitgeist konferenciáján.

A környezettudatos szemlélet és viselkedés puszta népszerűsítésénél szélesebb hatókörű megállapodás született 1997-ben. A kiotói egyez­mény célként tűzte ki, hogy 2012-ig 5,2 százalékkal csökkenjen az ipari­lag fejlett országok széndioxid-kibocsátása. Ezek az országok az összes kibocsátásnak mintegy a feléért felelősek. A reményteljes egyezmény hatásosságával kapcsolatban azonban több kétely is felmerült.

1. Bizonytalan a leginkább felelős országok szerepvállalása. (A világ legnagyobb kibocsátója, az összes kibocsátás közel negyedét adó Egyesült Államok nem részese a megállapodásnak: 2001-ben kihátrált az egyezményből. A harmadik legnagyobb kibocsátó Oroszországot csak 2004-ben sikerült rábírni az egyezmény aláírására.)

2. A megállapodást maguk a csatlakozók sem feltétlenül tartják be. Például a 2012-re hatszázalékos csökkentést vállaló Kanada kibocsátása az ígért mérséklődés helyett 24 százalékkal nőtt.

3. Az erős környezetterhelők közé új szereplők kerülnek. Az ún. fejlődő világ számos országa (kiváltképp Kína és India) dinamikusan növeli az ipari termelést, ami együtt jár a kibocsátás gyors növekedésével.

4. Az Európai Unió bevezette a kvótakereskedelmet. Egyes országok – hogy ne kelljen végrehajtani a vállalt csökkentést – kibocsátási jogot vá­sárolnak olyan országoktól, amelyeknek felhasználatlan kvótája maradt. A kvótapiac bürokratikus bevezetése a csökkentés ellen dolgozik. Ami egyeseknél elért terhelés-megtakarítás, az nyomban átváltozik mások terhelés-növelésévé. Vagyis a részleges csökkentés globális szinten nem jelent csökkentést. A kvótakereskedelem – kinyilvánított szándékával ellentétesen – a természetrombolás fennmaradását szolgálja.

5. Az Európai Unió maga is többlelkű és következetlen. Miközben meghirdeti a széndioxid-kibocsátás csökkentését, egyidejűleg a szén­használatot is ösztönzi. Így nem meglepő, hogy csökkenés helyett tovább nő a széndioxid-termelés és a légkör széndioxid-tartalma. Az utolsó évti­zedben hozzávetőlegesen tizenöt százalékkal emelkedett a széndioxid-terhelés. 2005-ben az Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése már alábbadta a perspektívát: „Az Európai Unió reményei szerint a kiotói klímaegyezmény előírásainak betartásával sikerülhet a globális felmele­gedés mértékét két Celsiusra korlátozni." (Arra a két Celsius-fokra, amely fölött – a korábbi hivatkozás szerint – a klímaváltozás kezelhetetlenné válik: „nagyon veszélyes és ugrásszerű változások következnek be".) Közben egy ENSZ-jelentés leszögezi: a légkör széndioxid-tartalmának a mai szinten tartása sem lenne elég. A felmelegedés fékezéséhez a kibocsátást felére kellene csökkenteni.

Mindez érthetően váltja ki a környezetvédők aggodalmát és zsörtölő­dését. „Az EU vezetői gyors megoldásokon veszekednek a csődbe ment bankok megsegítése érdekében, de híján vannak a gondos előrelátásnak a bolygónk megmentését illetően. Még a mi életünkben megmutatkoznak a megállíthatatlan klímaváltozás jelei, hacsak nem hoznak létre egy olyan hosszú távú zöld gazdasági csomagot, amely az éghajlat megmentését is szolgálná."

IV. 3. A környezeti adósság kérdése a „fejlődő világ"-ban

Az utóbbi évszázadokban az emberiség globális környezeti adósságot halmozott fel. Az emberiség egyetlen menekülési útja: az adósság „visszafizetése", vagyis a megbontott globális egyensúlyi állapot hely­reállítása. A környezeti hitel felvételével egyes országokban (régiókban) megteremtődött az ipari civilizáció. Más országok (régiók) kimaradtak ebből a folyamatból. Vagyis az ipari civilizáció megteremtése (az ún. „modernizáció") során nem csak a globális természeti egyensúly borult fel, hanem az országok (régiók) közötti egyensúly is megbomlott. Egyes országok más országok rovására (mintegy az ő nevükben) is felvesznek a bolygótól környezeti hitelt. A bolygó viszont nem differenciál: az emberi­ség adósságát rajtuk is számon kéri, megvonva tőlük az oxigént, az ivóvi­zet, a termőtalajt, a nyersanyagot stb. Következetesen végiggondolva: az iparosodó országok a környezeti adósság mellett történelmi adósságot is felhalmoznak. Nem csak a természettől, hanem a nem modernizálódóktól is hiteleket vesznek fel – a megkérdezésük nélkül. Ily módon nem csak a Glóbusszal, hanem velük szemben is adósokká válnak. (Vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet, 82. sz.)

A klímaterhelés sajátossága, hogy az bárhol keletkezik, hatása előbb-utóbb mindenkit utolér: az egész Glóbuszon szétterül. Vagyis bárki vesz fel környezeti hitelt, az egész emberiség válik adóssá. Ez „az én hitelem a te adósságod is" helyzet igencsak megnehezíti bármilyen végrehajtható, egységes, következetes klímaegyezmény létrejöttét.

Az Európai Tanács 2009 tavaszi csúcstalálkozóján az állam- és kor­mányfők támogatták egy új pénzügyi tervezet létrehozását, amely a fej­lődő országoknak teremtené elő a szükséges forrásokat, hogy képesek legyenek a klímaváltozással megbirkózni. A tervezet szerint három fő te­rületen szükséges támogatást nyújtani: (1) a megújuló energiák nagyobb arányú elterjedésében; (2) az erdővédelemben; (3) és a klímaváltozás már elkerülhetetlen hatásainak leküzdésében. De a tagállamok vezetői csak az elvekben jutottak egyetértésre, azonban óvatosan tartózkodtak a konkrét felajánlásoktól. (A fejlett országoknak 2020-ig legalább évi 110 milliárd euróval kellene támogatniuk a fejlődő országokat a klímavédelem érdekében.) Ez az ódzkodás – érthetően – a másik oldalon is passzivitást vált ki. „Habár az EU elismerte, hogy tartozik a fejlődő világban fokozottan érvényesülő klímaváltozásért, a fejlődő országok kétszer is meggondolják majd, hogy csatlakozzanak-e egy globális klímaegyezményhez az EU és más gazdag országok pénzügyi kötelezettségvállalása nélkül. Nem lehet tárgyalásokat kezdeményezni arról, hogy ki, mihez járuljon hozzá a klímaváltozás megfékezése érdekében, amíg nincs szó konkrét össze­gekről" – figyelmeztetett Joris den Blanken, a Greenpeace EU energia- és klímastratégiai igazgatója.

V. Ökoparadoxonok

Némely környezetvédő fontosnak tartja a szelektív hulladékgyűjtést. Ott­honában külön tárolja a műanyagflakonokat, majd autójával elfuvarozza őket a szelektív hulladékgyűjtőbe. Innen nagy teherautókon utaznak tovább a flakonok az újrahasznosítóba, ahol – a szükséges energiák bevetése révén – olyan nyersanyag keletkezik, amelyből – a szükséges energiák elhasználásával – ismét flakonokká inkarnálódnak. (Közben a flakonokkal párhuzamosan képződik a „zöldipar" profitja.) Más környe­zetvédők – annak ismeretében, hogy a flakongyártás környezetromboló – felhagynak a flakonos áruk vásárlásával.

Némely környezetvédő fontosnak tartja a fémdobozok újrahasznosítá­sát. Otthonában összegyűjti a különböző sörök, üdítők és energiaitalok fémdobozát, majd autójával elfuvarozza őket a legközelebbi gyűjtőhelyre. Tisztában van azzal, hogy egy kilogramm fémdoboz újrahasznosítása révén annyival csökkentjük a környezetterhelést, amennyi háromórai TV-nézés során keletkező szennyezéssel egyenlő. (Formailag tekintve: aki leadott egy kilogramm fémdobozt, az jogosult háromórányi tévézés­re.) Más környezetvédők – annak ismeretében, hogy a tévéhasználat környezetszennyező – igyekeznek leszokni a TV-nézésről, egyidejűleg felhagynak a fémdobozos áruk vásárlásával.

Némely környezetvédő fontosnak tartja a fák védelmét. Részt vesz a különböző fásítási akciókban, programokban. Időt és pénzt nem kímélve facsemetéket vásárol, autójával kiszállítja a telepítés helyszínére, és beássa őket. Más környezetvédők – annak ismeretében, hogy a fák kivágása okozta oxigénmegvonás és az autókázás okozta széndioxid-szennyezés egyenértékű, egymásra átváltható – leszoknak a gépkocsi-használatról.

A környezetvédelemben kialakult alternatíva világos és egyértelmű. Vagy a szelektív hulladékgyűjtést és a hulladékok újrahasznosítását szorgalmazom, vagy elsődlegesen a hulladéktermelés ellen lépek fel. Vagy a keletkezett szennyezés utólagos semlegesítésére, ellensúlyozá­sára koncentrálok, vagy a termelésből-fogyasztásból adódó szennyezés elkerülésére, megelőzésére, megszüntetésére. Vagy a mennyiségi, vagy a minőségi környezetvédelem szempontjait követem. Vagy – vagy. Vagy véresen komolyan veszem az emberiség fenyegetettségét, és a környe­zetszennyezés teljes felszámolására törekszem, vagy ímmel-ámmal – mintegy hobbyból – alkalmilag „környezetvédek". (Vö. „Autómentes Nap", „Kapcsold ki a villanyt öt percre!" „Ne Vásárolj Semmit Nap" stb. nemzetközi kampányok.) Innen nézve a környezetterhelés növelése és csupán részleges csökkentése egyazon kategóriába tartozik: tartalmilag, lényegileg egyaránt a rendszer környezetromboló jellegét tartja fenn, konzerválja.

Ökoparadoxon, hogy kiderül – ha kiderül -, hogy minden részleges környezetvédelem a globális környezetrombolást szolgálja. Arra a kérdésre, hogy „Mit tegyek, ha rombolni akarom a Glóbusz természeti egyensúlyát?", két választípus adódik. (1) Romboljam. (2) Foglalkozzak részleges környezetvédelemmel. A két eljárás között – hatásait tekintve – csak fokozati különbség állapítható meg.

A Glóbusz megvédése az emberiség ökológiai lábnyomának radikális csökkentését feltételezi: „kislábon élő" emberiséget jelent. Mitől csök­ken az emberiség ökológiai lábnyoma? Meadows-ék levezetése szerint egyrészt „létszámcsökkentéstől", másrészt termeléscsökkentéstől. Az a paradox következtetés adódik, hogy a Glóbusz megvédése csak az emberiség lélekszámának sorvadása-sorvasztása árán biztosítható. Mi segíti elő az emberiség létszámának csökkenését? Tisztán logikailag tekintve két dolog. 1. Emberek elpusztítása. 2. Emberek megszületésé­nek megakadályozása. Mi segíti elő a termelés radikális visszafogását? A jelenlegi szisztéma leváltása csökkenésalapú gazdálkodással. Rész­eredménynek tekinthető termelési kapacitásoknak a leállítása-kiiktatása. (Ilyesmi – elméletileg – többféleképpen képzelhető el: 1. A tulajdonos rábeszélésével, meggyőzésével. 2. Törvényi erőszak alkalmazásával. 3. Az adott kapacitások elpusztításával. 4. Az ott előállított termékek megvásárlásának elutasítása, megtagadása következtében.) Egy másik lehetséges részeredmény: a fenntartható (azaz a természettel egyen­súlyban levő) gazdálkodás szigeteinek, „jövő-műhelyeinek" létrehozása.

Megemlítek két további ökoparadoxont.

Ökoterrorista természetvédelem?

„Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?" (B. Brecht)

– Miért kívánod, hogy az összes olaj- és benzinkút felrobbanjon ?
– Környezetvédelmi elkötelezettségből. Mert hozzásegítené a nagy környezetszennyezőket ahhoz, hogy valamit személyesen megtapasztaljanak, a saját bőrükön érezzenek. Hogy ők se rom­bolhassák olyan spontán könnyedséggel a természetet.

„Meg kell állítani a szennyezőanyag-kibocsátást, illetve át kell térni egy kisebb szennyezéssel járó gazdaságra" – fogalmazott 2005-ben az exeteri klíma-konferencián a brit környezetvédelmi miniszter. „Kérdés, hogy Exeter üzenete mikor ér el az esőerdőket irtó vállalkozásokig, a hőerőművek üzemeltetőiig" – vetette fel a kommentátor.

Hogy ennek az esélyei nem túl jók, azt szemléletesen illusztrálja az Egyesült Államok budapesti nagykövetségénél 2001-ben tartott „Kiotó­demonstráció" szónokának fejtegetése. „Aki ma elég gazdag, az meg tudja fizetni, hogy ő ne érzékelje a klímaváltozás életünkre gyakorolt kellemetlen hatásait. Talán még azt is el tudja érni, hogy a gyerekei se érzékeljék ezeket. De az unokái már biztosan szenvedni fognak tőlük."

Amitől az átlagember szenved, annak az érzékelését a gazdagok csaknem teljesen ki tudják védeni. Legalábbis késleltetni tudják. A nagy környezetterhelők a gazdagok között vannak. A vétlenek (illetve kis elkövetők) bűnhődnek, miközben a nagy elkövetők mentesülnek a „bün­tetéstől". Akik érdemben tehetnének a természeti egyensúlyért, akiknek hatalmában állna eredményesen cselekedni a felmelegedés ellen, azok talán nem is érzékelik (mert nem érzik a saját bőrükön) a problémát. Lehet, hogy nagy jótétemény lenne az emberiség számára, ha ők is még időben részesednének a környezetterhelés hatásaiból? Ha megszűnne számukra a késleltetett észlelés kiváltsága? Ha tudatos környezetvédők célzottan és koncentráltan megajándékoznák őket olyan (vagy akár felfokozott) tapasztalatokkal, amelyekben mások naponta részesednek?

Csökkenő termelés növekedésalapú rendszerben?

Publicisták és elméleti elemzők jelentős része valamiféle világkormány létrehozásában látja az egyetlen esélyt az emberiség megmentésére. Eszerint csak valamilyen egységes szabályozás, egységes uralom képes megállítani és visszafordítani az önpusztító felmelegedési folyamatot. E világhatalom feladata kettős lenne. Egyrészt a fogyasztókkal elfogadtatni („tűzzel-vassal" elfogadtatni) az életszínvonal radikális visszaesését, a megszokott kényelmi eszközökről való lemondást. Ez korántsem egyszerű feladat, de kellő haderő bevetésével nem eleve megoldha­tatlan. Másrészt (és ez tűnik reménytelenebbnek) elérni, hogy az ipari cégek, közlekedési vállalatok stb. a hagyományos termelési technikák és nyersanyagok döntő részét a továbbiakban ne használják. E feladat megvalósításának két útja képzelhető el – tisztán logikailag:

1. El lehet képzelni, hogy a növekedésre alapozott (mert nyereségre, sőt többnyire rövidtávú, gyors nyereségre alapozott) gazdaság szerep­lőinek „okos gyülekezete" úgy dönt, hogy az emberiség megmentése fontosabb, mint az ő privát profitja; ezért – a kialakult kényszerhelyzetben lényegében egyik napról a másikra – önként megszünteti a környezetter­helő eljárásokat. A növekedésalapú rendszer – békés („bársonyos") forra­dalommal – átalakul természetbarát, környezetalapú, „csökkenésalapú" rendszerré.

2. Az emberiség összefogását reprezentáló világkormány betiltja a kör­nyezetterhelő eljárások alkalmazását az iparban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben, a háztartásokban. Teszi ezt főképpen a nagybani ter­melők tiltakozása ellenére, profitmaximalizálásban érdekelt ellenállásukat letörve és megtörve. Teszi ezt – ha másképpen nem megy – az előbb már említett haderő bevetésével.

(Nem ide tartozik a következő fejtegetés. Vagy mégis? „Az éghaj­latváltozás a következő évtizedekben várhatóan mélyreható stratégiai kihívások elé állítja az Egyesült Államokat. A heves viharok, aszályok, a miattuk bekövetkező tömeges migrációk és járványok amerikai katonai beavatkozásokat tehetnek szükségessé a világ különböző pontjain" – foglalja össze a The New York Times amerikai katonai körök véleményét. Mindezt kiegészíti Meadows-ék megállapítása 2004-ből: „a hadsereg és az ipar egyre növekvő tőke-, erőforrás- és energiaigényt támaszt arra, hogy hozzáférhessen, elfoglaljon és megvédjen olyan erőforrásokat, melyek egyre kisebb, egyre távolabbi és egyre ellenségesebb régiókban koncentrálódnak".)

Fel kell tenni a kérdést: Kik fogják finanszírozni a világkormánynak és hadseregének a működését? Kik állják azokat a költségeket, amelyekbe ezek tevékenysége kerül?

A jelenlegi gazdasági rendszerben az államok, a kormányok, a nemze­tek feletti szervezetek költségvetése lényegében a profittermelés adójá­ból, valamint a profittermeléssel összefüggő más adókból (jövedelemadó, illetékek stb.) táplálkozik. A profittulajdonosok – minden részleges nézet­eltérés, kötélhúzás ellenére – érdekeltek ezeknek a szervezeteknek, in­tézményeknek a finanszírozásában, hiszen ezek biztosítják a folyamatos profittermelés (és ezzel összefüggő növekedés) helyi és tágabb feltétele­it. Elképzelhető, hogy ők adott esetben a profitkorlátozó intézményeket is fenntartsák, finanszírozzák? Vagy egy termeléscsökkentő rendszer kialakulásában, anyagi támogatásában már nem lennének érdekeltek? Lehetséges, hogy egy ilyen támogatású világkormány létrejöttének ugyanannyi az esélye, mint annak, hogy a nagy profittulajdonosok – az emberiség megmentése érdekében – maguk szervezik meg a termelés csökkentését az egész Glóbuszon?

Lehet, hogy a növekedésre alapozott tőkerendszerben az emberiség számára tényleg nem létezik kiút? Lehet, hogy az emberiségnek tényleg nincs jövője?

 

(A Baloldali Alternatíva Egyesülés 2010. november 12-i rendezvényén elhangzott előadás szerkesztett változata.)