Szolgáló állam és “szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről

Vita folyik arról, hogy a mai nyugati államok tőkés osztályállamok vagy – a kapitalisták és a munkások közös érdekét képviselve – osztályfelettiek. A tanulmány (funkcionális elemzés alapján) arra a következtetésre jut, hogy a kormányzatok egyidejűleg képviselnek tőkés felhalmozási, karitatív szociális, társadalmi békét szolgáló politikai és saját hivatalnoki érdekeket. Ennek következtében különböző funkciók végrehajtása mosódik össze az ár-, jövedelem- és foglalkoztatáspolitikában: eredetük és alakulásuk áttekinthetetlenné válik.

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?1

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.2 Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás3 tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."4 Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.5 Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.6

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

  • piaci versenyszisztéma;
  • szabad piaci árképzés (keresleti és kínálati viszonyok hatása az árakra);
  • a piaci szereplők (tőke, munkaerő, eladó, vevő) szabad mozgása.

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

  • a bizonytalan piacra termelés és a fix piacra (pl. ver­senytárgyalás eredményeként kapott megrendelésre) való termelés között;7
  • a magánvállalat és az állami vállalat profitmaximalizá­lási kötelezettsége között;
  • a versenyhelyzetben és a monopolhelyzetben lévő vál­lalat között (a gazdasági lehetőségek maximális kihasználá­sának követelménye, illetve ennek hiánya);
  • a költségminimalizálási kényszer, illetve a kínálati mo­nopóliumból fakadó döntési szabadság az alacsonyabb ár melletti nagyobb termelés, illetve a magasabb ár melletti ki­sebb termelés révén elérendő nyereség között.8

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.9

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.10

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.11 (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

1059_04Tuto.jpg

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.12 ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

  • garantált hozzájárulásra bizonyos, részben ingyenes, részben államilag támogatott kollektív szolgáltatásokhoz (ok­tatás, egészségügy);
  • a megélhetést biztosító segélyre munkanélkülivé válás esetén;
  • a gyermekekről, öregekről, betegekről való jelentős mértékű szociális gondoskodásra.

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,13 és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

  • nem azok a funkciók realizálódnak, amelyeket a tőke­közösség, illetve amelyeket a szociális közösség optimá­lis működése megkívánna, hanem amelyeket a kormányzat preferál;
  • ismételten előfordul, hogy a nyereségorientált árkép­zés vagy a szociális-jóléti szempontú árképzés helyett ezek politikailag módosított formája valósul meg;
  • a jövedelmek tőke-logika szerinti illetve jóléti logika szerinti képződése is bizonyos kormányzati kontrollnak van alávetve.

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.14

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

  1. a tőkeközösség logikájából fakadó (vagyis nyereség­orientált) nemzetgazdasági beruházásokra;
  2. a szociális közösség szempontjait követő karitatív jut­tatásokra;
  3. az állami keretek újratermelését szolgáló funkciók költ­ségeinek fedezésére;
  4. a hatalmi struktúra – kormányzati pozíciók – stabilizá­lása érdekében létrehozott és fenntartott munkakörök finan­szírozására.

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.15 A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,16 amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.