József Attila “múlt századi” lírájának elevensége a XXI. század elején

Most, a XXI. században eljött az ideje, hogy amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk József Attila mindegyik arcát, József Attila eddig minden preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolultnak bizonyult. Azért szerethetjük őt akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

A hivatalosan 2005-ben kezdődő József Attila-emlékév első eseményén, a mai előadáson átérzem a felelősség teljes súlyát, amelyet a századik születési évforduló a vállainkra helyez. Sehol sincs megírva, hogy a kerek jubileumon egy, az eddigitől lényeges pontokon eltérő, új József Attila-képpel kell előállnia a kutatásnak. Mégis, a hatodik érzékem arról az igényről ad hírt, s ha ebben az érzékben nem bíznék is, akkor a mai előadás címe arra figyelmeztet, hogy az elkövetkező bő egy esztendőben ne csak elemeiben, hanem egészében véve is próbáljuk megújítani a József Attila-képet, tegyünk kísérletet arra, hogy a nagy költőről való tudásunkat a XXI. század kívánalmainak megfelelővé hangoljuk. Egy ilyen új koncepció kimunkálása sohasem egyetlen személy feladata, hanem számos szakember tevékenységének közös eredménye. Sőt az eredményre csak akkor üthetjük rá az érvényesség pecsétjét, ha a közönség, a közösség szentesíti, elfogadja azt. Mai előadásomban ehhez az új koncepcióhoz szeretnék hozzájárulni néhány személyes javaslattal.

A Születésnapomra című vers utolsó strófáját olvasva: "Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!" eltűnődtem azon, hogy ez a kijelentés nem elhamarkodott lekicsinylése-e a középiskolás korosztálynak. Hiszen, ha József Attila ma is a közönség szívében van, akkor ez nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a nyitott, az értékek iránt még érzékeny középiskolás fiatalság, amelyik még nem fásult bele az élet prózájába, évtizedek óta változatlanul őrzi az iránta való szeretetet, s verseinek élményét legfőbb kincseként továbbviszi a felnőttkorba. Mégis azt gondolom, hogy végső soron a költőnek van igaza. Az életmű ma is számos olyan kérdéssel szembesít bennünket, amelyeket ugyan le lehet és le is kell fordítani az ifjúság nyelvére, de amelyek alkotó, kezdeményező megválaszolása nem történhet meg középiskolás fokon. A feladat szellemileg érett, felnőtt emberfőkre vár.

A felnőttekre méretezett feladatok közül legfontosabbnak azt tartom, hogy végre szakítani kell a József Attila-értelmezés egyoldalúságaival. Volt idő, amikor munkásmozgalmi, proletárforradalmi költészetét állították középpontba. Egyetemistaként nagy, több nemzedékkel közös élményem volt, hogy a kései versek esztétikai magasrendűségére végre fény derülhetett. A francia olvasóval leginkább a pszichoanalitikus József Attilát lehet megkedveltetni. Akad olyan barátom, aki a népies verseit részesíti előnyben, aki költészetét magyaros ízeiért szereti. Szabolcsi Miklós nagy hangsúllyal tárgyalta a költő húszas évek végi teljesítményét, az úgynevezett "Medáliák" korszakot. Még olyan is van, aki a viszonylag korai avantgárd kompozícióit kedveli leginkább. Csupa oldalnézeti kép a költőről. Sokat köszönhetünk ezeknek a profiloknak, hiszen az érdekesnek, vonzónak talált aspektusokból megannyi alapos portré készült így József Attiláról az évtizedek során. A szellemi felnőttség próbája azonban a XXI. század elején mégiscsak az, ha belátjuk, hogy a szónak ez a nagy művésze sohasem csak olyan, amilyennek éppen az adott pillanatban felfogjuk, amilyennek tanították nekünk, amihez hozzászoktunk. Eljött az ideje, hogy végre, amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk a költő mindegyik arcát.

Ő maga is erre bátorít. "Megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" – írja egyik fontos töredékében. Ez a jelentéssugallatokban rendkívül gazdag mondat nem lehet nagyon korai, valószínűleg 1934 nyarán született. A benne megfogalmazott felismerés ugyanis feltételezi, hogy leírását szükségképpen megelőzte több olyan igazsággal való azonosulás, amelyek érvényességének korlátozott voltára a velük való együttélés, a rajtuk végzett ellenőrző munka ébresztette rá a költőt. A mondat azonban arról is árulkodik, hogy a csalódások nem vették el igazságkereső kedvét, makacsul tovább nyomozott a helyes megoldás után. Sőt még az a felismerés sem ábrándította ki, hogy az általa megtapasztalt, korlátozott érvényű igazságok kizárják egymást, vagy legalábbis nehezen férnek össze. A "megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" mondat ugyanis, a viszonylagossá tevés, korlátozás mozzanatán túl annak tudását is magában rejti, hogy azért ezek az egymást kizáró, egymással nehezen összeférő meggyőződések – talán változó mértékben – egyaránt részesülnek az egy-igazságból. Olyannyira, hogy az igazság nem is lehet osztatlan, hanem csak megosztott módon, igazságok egyessége gyanánt áll fenn. Az idézett töredék tehát arról tanúskodik, hogy az Eszmélet ciklus megírása táján József Attila képes volt minden korábbi meggyőződése fölé emelkedni anélkül, hogy bármelyiket megtagadná.

"Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés" – olvassuk az [Ez éles, tiszta szürkület…] kezdetű töredékében az előbbi gondolat fonákját. Itt is arra figyelmeztet a költő, hogy az igazság keresése során sohasem állhatunk meg, sohasem lehetünk biztosak a dolgunkban, biztonsággal csak arra mutathatunk rá, ami eddigi keresésünkben tévesnek bizonyult. Ezt az igazságkeresésről soha le nem mondó, de a másik ember, akár a vélt vagy valóságos ellenfél igazát belátni képes alapállást társadalmi, sőt személyes konkrétsággal is megfogalmazza Babitshoz írt, életében nem publikált versében: "Pörös felek / szemben álltunk, de te szintén / más ügyben, más talaj felett / tanuskodtál mint én". József Attila és Babits Mihály valóban botrányos perbe keveredett, és haragot táplált egymás iránt, amit nem lehetett utólag meg nem történtté tenni. Igazságukat egységbe forrasztani csak mindkettőjük tanúságtételének meghamisítása árán lehetne. A fiatalabb társ nem is erre vállalkozik versében, hanem a babitsi tanúságtétel létjogosultságának megértésére. "Már értelek" – jelenti ki kétszer is. E mögött az egyszerre megértő és ugyanakkor autonóm álláspont mögött is az "egy-igazság" megoszlásának mély belátása rejlik. Nézzünk néhány kiragadott példát arra, hogyan oszlik meg az egy-igazság József Attila pályája során.

"A békességet szétosztja az este, / meleg kenyeréből egy karaj vagyok": a Megfáradt ember békés, a világba panteisztikus módon beleolvadó lírai énjével nem nehéz közösséget vállalnunk. "Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök": ez a magatartás ellenben sokakat megbotránkoztatott, s ily mérvű agresszivitás előtt még a költő egyik-másik barátja is megtorpant. Az olyan versbeli felszólításokat pedig, mint: "Hol titkolni kell a harcot, / Burzsuj bőrbe kösd be Marxot", a lapszerkesztők még tréfaként is megütközéssel fogadták. A Szabados dal mások élete-halála fölött töprengés nélkül döntő versbeli beszélője nem sokkal ezután még az erkölcsi ítélkezéstől is tartózkodik: "Jóról és rosszról nem gondolkozom, / csak szenvedek én és csak dolgozom." Sőt a Medáliák szerzője egyenesen metafizikai borzongásban részesíti olvasóját: "jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ". A Betlehem című versből a paraszti lázadás dühe csap ki: "Részes-szalmát hajszol / az úri szél és gőzlik a magyar". Két lázadás között a József Attila-vers a szavak mágiájával nyűgöz le: "S ünőszóra fülelek. / Hunyom szemem álomra, / setét eperlevelek / hullanak a vállamra." Mert a parasztlázadásra valóban hamarosan a proletár forradalmiság dübörgő retorikája visszhangzik: "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött." A forradalmi lendület alábbhagy, a vers nyomasztó látleletet nyújt a világról: "Minden nedves, minden nehéz. / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész." Közben mégis felszínre tör ennek az elkomorodó költőnek elpusztíthatatlan gyermeki jókedve: "Az én falkám olyan falka, / ondolálva van a farka. / Orrukban csak magyar mód / csillog egy kis aranydrót." Hamarosan aztán a semmivel néz farkasszemet a vers hőse: "A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok." Az otthonra találás reménye a Reménytelenül szerzőjében néhány hónap múlva mégis újra alakot ölt: "Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / sül a hús, enyhitse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad." A világba vetettség kietlen tapasztalata mégis győzedelmeskedni látszik: "Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt. / Mindentől fölmentem magamat, / mert nem lesz utolsó ítélet." Az Eszmélet kiküzdött egyensúlya visszabillenti ugyan a mérleget, de 1934 őszétől, nagyjából a Mama című vers megírásától kezdve mintha az előbb idézett Számvetésben megütött hang állandósulna.

Ezt a tragikus tónust mindannyian ismerjük. Csak arra idézek példát, ami a kései költészet egyöntetűen tragikus látszatának látványosan ellentmond. Ilyen a kedves, gyöngéd Altató, amit mindannyian már gyermekkorunkban megtanultunk: "Lábára lehajtja fejét, / alszik a bogár, a darázs, / velealszik a zümmögés – / aludj el szépen, kis Balázs." Ilyen a "történetfilozófiai óda", A Dunánál, s a rákövetkező indiai verses mese, az [Indiában, hol éjjel a vadak…]. A Balatonszárszó ciklus darabjai a Gyömrői Edithez írt diszharmonikus szerelmi versek közé ékelve derűről, felszabadultságról árulkodnak. Kilóg a tragikus sorból a Thomas Mann üdvözlése férfias áhítata, az Ars poetica eltökélt kiegyensúlyozottsága és lendülete, az első Flóra-versek eufóriája is: "Boldog vagyok: gyermek a lelkem; Flóra szeret." És nem illik a paradigmába a Születésnapomra csúfondáros játékossága sem. A Hazám szonettciklus szerzője 1937 májusában még képes fölébe kerülnie súlyosbodó állapotának. Sőt még egyszer, utoljára, közvetlenül a halálhoz vezető utat jelző végső versek előtt, a Siesta szanatóriumban is emberi tartást tud szembeszegezni a nihillel: "énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon".

Mindenkinek szíve joga választani ebből a leegyszerűsített és rövidített változatában is nagyon változatos kínálatból, de azt gondolom, hogy aki a XXI. század elején képes József Attila költői igazságait "nem középiskolás fokon" megfontolni, nem érzi a választás kényszerét. Ugyanis az ilyen olvasó nem a költői üzenet köznyelvi fordításaira figyel, nem azt következteti ki a Tiszta szívvel című versből, hogy a költő hajlandóságot mutat a gyilkosságra, a Szabados dalban nem József Attila szadista hajlamaira keres bizonyítékot, a Munkásokban nem egy lapos osztályharcos ideológia illusztrációját látja, a Ki-be ugrál című verset nem az elmebetegséggel való viaskodás dokumentumaként könyveli el. Az ilyen olvasó felismeri, hogy ezek a megnyilatkozások lényegében ugyanazon a szinten, a legmagasabb költői igazságok szintjén állnak. A költői igazság kritériuma pedig az esztétikai élmény intenzitása, gazdagsága, mélysége, amit a szöveg nyújt vagy nem nyújt. Hogy a legprovokatívabb, az olvasói tűrőképességet leginkább próbára tevő példákkal illusztráljam a költői üzenet minőségének alapvető eltérését a prózai olvasatétól, a Tiszta szívvel, a Szabados dal és a Munkások idézett részleteire utalok vissza. Itt a költő olyannyira végsőkig gondolja végig azokat az igazságokat, amelyekkel az adott pillanatban azonosulni tud, olyan formákba kristályosítja ki ezeket az elgondolásokat, hogy nem lehet őket felülmúlni, jobbra cserélni. Ahogy ő fejezi ki magát: ezek a kijelentések a művek archimedesi pontjaivá válnak. S ezek a művek egészükben a József Attila-életmű archimedesi pontjai. Ha ő maga alakítja át ezeket a verseket, akkor ő az egyetlen, aki a korábbi fogalmazást egy arra érvényes újabb változattal ki tudja cserélni. Az első javaslatomat tehát úgy fogalmazhatom meg, hogy fogadjuk el: József Attila 1927-től 1937-ig egyenletesen nagy költő. Munkásmozgalmi verseiben éppúgy, mint a népi hangú darabjaiban, pszichoanalitikus ihletésű költeményeiben éppúgy, mint történetfilozófiai ódáiban.

A másik pont, amelyen nagyon fontosnak tartom korrigálni József Attila-képünket, a tudatosság szerepének rehabilitálása lírájában. A mélylélektani megközelítés kiátkozása az ötvenes években, majd a pszichoanalízis részleges, felemás és túlságosan lassú rehabilitálása a hatvanas-nyolcvanas években mindannyiunkat arra ösztönzött, hogy egyoldalúan túlhangsúlyozzuk Freud, Adler, Ferenczi, Stekel, Reich szerepét, a lelki terápia jelentőségét, a költő betegségét életműve alakulásában. Ez az egyoldalúság történetileg indokolt volt, a tudattalan, a lelki komplexusok, az álom, a szublimáció és egy sor más pszichoanalitikus vonatkozás nélkülözhetetlen emancipálása nem történt volna meg nélküle. Ez az egyirányú figyelem azonban sajnálatosan háttérbe szorította azt a másik princípiumot, amelynek fontosságáról a költő sohasem feledkezett meg: az értelem, az ész, a tudat, az öntudat, az eszmélet szerepét a művek létrejöttében. József Attila remekműveiben soha nem engedi át magát a tudattalan kénye-kedvének, az ösztönösség szeszélyeinek. Költeményei a tudat cenzori közreműködésével jönnek létre.

Az 1931 őszén megjelent Kassák-kritikájának egy részletét perdöntőnek tekintem ebben a vonatkozásban. "Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen?" – kérdezi ebben az írásában. A kérdésre igennel válaszol: "…az ember értelmes lény, márpedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe." Az érett József Attila nem él a formabontás lehetőségével. A versforma, a nyelvi kompozíció, a műfaji meghatározottságok számára a költői megnyilatkozás természetes módjai. Aki pedig a formai szabályokat elfogadja, az számol a műalkotás létrejöttében az értelem közreműködésével. Felfogása szerint a művészet anyaga a tudat mélyéről merül föl: "…a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, a tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben." Ez az álomszerű nyersanyag azonban az értelem munkája révén ölt művészi formát: "S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéből felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és a jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze."

A kortársi emlékezések, de a költő levelezése, prózai és lírai megnyilatkozásai is arról tanúskodnak, hogy 1931-től kezdve fokozódó mértékben kerül gondolkodása a pszichoanalízis befolyása alá. Amint ez a befolyás eléri azt a fokot, amelyen már a költeményekben is egyértelműen felismerhető a freudi ihlet, akkor kap kiegyensúlyozó szerepet kompozícióiban a másik oldal: az értelem, a tudat, a szellem princípiuma: "Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz?" – kérdezi magától az 1933 tavaszán született Elégia című versében. "Minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!" – sóhajt föl az Eszmélet IX. versében. Minél mélyebben süllyed bele a betegséggel való viaskodásba, annál erősebben, görcsösebben kapaszkodik bele az értelem mentőkötelébe: "Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!" – írja 1937 elején, Ars poetica című versében s a vers zárlatában a szellemhez fellebbez: "Kisérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!" Legteljesebben, legkiérleltebb formában azonban a Flórához írt sorozat Már kétmilliárd című darabjában egy hasonlat keretébe foglalva fogalmazza meg az eligazító, rendet teremtő tudatosság eszményét: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint az erény a szegénybe, / s ez össze-vissza kusza szövevénybe, / társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe", / mely igazodni magára mutat." Egyik legkiemelkedőbb művére hivatkozva s a mű címét az öntudat szinonimájaként felfogva, tehát József Attila költészete éppúgy megközelíthető az Eszmélet fénye, mint a tudattalan homálya felől. Még a legutolsó verseit is fegyelmezettség, összefogottság, elrendezettség jellemzi.

"Az értelemig és tovább!" – idéztem előbb az Ars poeticából. Tovább, de hová? – vetődik föl a kérdés. Erre azonban nem lehet egyértelmű választ adni, méghozzá azért, mert – mint egy elemzésemben ezt részletesen megindokoltam – a költő a transzcendálás, a túllépés puszta tényét tematizálta, s tudatosan elhallgatta, hogy a továbblépés lehetséges irányai közül melyiket választaná. Tovább, az ész felé, a hegeli megkülönböztetés szellemében, amely – mint erre Farkas János László figyelmeztet – a dialektikus, spekulatív észt a dogmatikus, egyirányú értelem fölébe helyezi? Tovább, az intuíció felé, a bergsoni megkülönböztetés szellemében, aki – mint én magam írtam erről egy tanulmányomban – az eszméleti formák hierarchiájában az értelem fölé az intuíciót, a mély lényeglátás kivételes pillanatait helyezi? Tovább, a cselekvés felé, a Gyertyán Ervin által feltételezett marxi logika értelmében, amely szerint nem elég értelmünkkel belátni az igazságot, hanem az igazság megvalósításáért cselekednünk is kell, ahogy Marx a Feuerbach-tézisek egyikében leszögezi: a filozófusok eddig csak elmélkedtek, a mi dolgunk a világot megváltoztatni?

Az értelemtől való továbblépés eme egyenrangú irányai közül ezúttal a legutóbbit ajánlom figyelmükbe, amely az értelemtől a tett felé vezet tovább. Az értelem, az öntudat, a szellem és a tett között ugyanis szoros és kölcsönös összefüggés alakult ki József Attila gondolkodásában. A költő politikai elkötelezettségét mindeddig meglehetősen korlátoltan, pragmatikusan vizsgálta a szakirodalom, akár pozitívan, akár elítélően viszonyult ehhez a korábban, rövid ideig népi, majd pedig munkásmozgalmi baloldali attitűdhöz. A lapos, távlattalan megközelítési mód, amely csak arra figyelt, hogy mikor lépett be József Attila a kommunista pártba, voltak-e ott konfliktusai, mikor és hogyan szakadt meg kapcsolata a magyar bolsevikekkel, aztán hogy mennyire színvonaltalan, agitatív a harmincas évek elejének lírája, tehát ez az értelmezési gyakorlat eltakarta a lényeget. A lényeg pedig az, hogy József Attila költészetében már nagyon korán megjelenik, s ettől kezdve az utolsó hónapokig fennmarad a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája.

József Attila lázadó indulatú, felforgató alkatú ember és költő volt. A világgal szemben, amelyben élnie adatott, keményen, következetesen, kritikusan és elutasítóan lépett föl. Tudta, hogy mi az, amit nem fogad el, és egész pályája során kereste a kiutakat maga és választott közössége számára, amelyet nem mindig proletariátusként határozott meg. E cselekvési programok változatainak gazdag skáláját nem áll módunkban itt felvonultatni. Figyelmünket arra a következményre szeretném összpontosítani, amit az előbb a "tettrekészség pszichológiájának" neveztem. A tettre kész ember személyisége összefogott, jelleme szilárd, meggyőződése határozott, célratörő. A tettre kész ember közösségi lény. Szövetségesei vannak, vagy szövetségeseket keres. Egy közösség nevében nyilatkozik meg, amelyről feltételezi, hogy figyel a szavára.

Illik-e József Attilára ez a jellemzés? Ha munkásmozgalmi verseit kiiktatjuk költészetéből mint elavult, sőt hovatovább szégyellni való kisiklásokat, ha népi ellenzéki időszakát rövid átmenetté fokozzuk le, ha A város peremén, a Levegőt!, A Dunánál, a Hazám című darabokat és az ehhez hasonló kompozíciókat mint a költői csúcsteljesítmények közé nem tartozó műveket háttérbe szorítjuk, akkor persze egy bűvészmutatvánnyal megszabadultunk a tettrekészség pszichológiájától. Akkor marad a tépelődő, szenvedő, széteső vagy legföljebb a szétesés ellen kétségbeesetten hadakozó, elszigetelt, magányos individuum. Egy preparátum, amely mindenben engedelmeskedik az elemző parancsainak, készséggel szállítja a megfelelő szöveges illusztrációkat a késő modern én decentrálódásáról kiötlött elméleti konstrukciókhoz.

A valóságos József Attila azonban ehhez a preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolult képlet volt. Nem sokkal a Bukj föl az árból kétségbeesetten és hitetlenül istenhez fohászkodó kiáltása után, és a Tudod, hogy nincs bocsánat öngyilkosság felé taszító logikájának végiggondolása előtt, Hazám című szonettciklusában a közösség égetően aktuális kérdései fölött felelősséggel és higgadtan töprengő férfi szerepében fogalmazott. Nem a labilis, idegbeteg, támaszra szoruló ember képét nyújtotta, hanem a közösség olyan szószólójaként mutatkozott be, akire biztonsággal lehet számítani, akinek kritikája és jövőképe egyaránt megalapozott.

Hogy a tettrekészség pszichológiája mögött álló magánszemélyiség miféle dinamikája rejtőzik e szerepek mögött, abba többek között a [Hová forduljon az ember…] kezdetű vers enged némi bepillantást. A versben megrajzolt magányos, tétova, bizonytalan, reménytelen ember modellje valószínűleg a költő barátja, Németh Andor, akit ezúttal meglehetős idegenkedéssel rajzol meg: "Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé, / nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket? / Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé / és nem elégedetlen, bár nem elégedett?" A vers beszélője ekkor még természetesen a harcosok közé tartozik, aki ablakot dob be, "uccaköveket" tép fel, ha szükség van erre, s aki egyértelműen elégedetlen. A bírált magatartás azonban korántsem olyan ismeretlen és idegen tőle: "hűvös szelét már én is érzem s megrendülök. El innen, el" – jelenti ki. Azért is fontos számára elvegyülni a harcosok között, hogy ne kelljen föltennie a "Hová forduljon az ember?" – kérdését.

A dolog lényegén azonban ez a személyiségdinamika nem változtat. József Attila egész pályája során meg-megújuló rohammal kiküzdi a maga számára az állásfoglaló, határozott, lendületes, céltudatos, összefogott személyiség szerepét és pozícióját. Kétségbeesését, magányérzetét, kiüresedettségét épp azért éli meg oly drámaian, erről való beszámolója épp azért tesz ránk olyan katartikus hatást, mert nem egy alkatilag magányos, önmagát eleve feladó, tétova jellem, sorsszerűen magába zárkózó én lamentálásának vagyunk tanúi, hanem egy szeretetre vágyó, a közösségben felolvadni kívánó, szerepre éhes, cselekvési igénnyel megáldott ember szorul újra meg újra az élet margójára. Az elmondottakból elegendő azt a következtetést levonnunk, hogy ha József Attila politikai költészetét, akár a legjobb szándékkal, kihagyjuk a számításból, akkor költői jellemének alapszerkezetét értjük félre. Barátai még jól ismerték azt a szeretetet áhítozó nyitottságot és kiszolgáltatottságot, amely ebben a közösségi lényben lakozott. Nem tudom megrendülés nélkül idézni Ignotus Pál szavait, aki hosszabb elidegenedés után, az Ódát olvasva döbbent rá barátja szeretetéhségére: "Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy »talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: // Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg!…« de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit."

Általában nem lehet elköteleződni, elvontan nem lehet egy közösség nevében beszélni, nem lehet megjelöletlen mandátumra hivatkozni. A marxista gondolatiság, az osztályharcos ideológia, a baloldali politikai állásfoglalás – tetszik-nem tetszik – hozzátartozik költői világához. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy József Attila bármikor is pártköltő lett volna, hogy feladta volna gondolkodói és művészi szuverenitását. Mint minden halott költő öröksége, az övé is kisajátítható volt olyan kultúrpolitikai szándékok részéről, amelyek egy adott történelmi pillanatban hegemón szerepben voltak. Életműve azonban hosszabb távon sikeresen ellenáll az ilyen kisajátítási törekvéseknek. Egyrészt azért, amiért már életében is támadták: álláspontjának változékonysága miatt. Töprengő értelmiségi volt, aki nem tudta odaadni magát tartósan egyetlen dogmának sem. Másrészt még elköteleződéseiben is érezzük azt a hajszálnyi distanciát, amit odaadásába is mindig belevisz, s amelyre az engedelmességet igénylő vezetők rendre olyannyira ingerülten reagálnak. Mindig ügyek mellé áll, nem pedig eszmék fanatikusa, folyton ellenőriz, vizsgáztat, szembesíti az eszmét és az ügyet, s ha ezt az ügyet az eszme nem szolgálja, kész mindig továbblépni.

Nem véletlen például, hogy az említett, provokatív Szabados dal egyik változata Marxtól elhatárolódó módon anarchista: "Hol titkolni kell a harcot / burzsibőrbe kösd be Marxot; / de ne Marxot, hanem inkább / Bakunint és Kropotkinkát", majd azon melegében változtat a szövegen, és Marx javára kiejti a strófából kedvenc anarchistáit: "Burzsuj bőrbe kösd be Marxot, / S ahol szabad szép szót szólni / Ütni kell ott, nem okolni." Hasonló jelenségekkel később is lépten-nyomon találkozunk költészetében. A Nyár című vers záró sorai miatt polgári kritikusai csóválták a fejüket: "csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." A Medvetánc kötetben közölt változat fölött pedig volt moszkvai elvtársai szisszentek föl: "csattan a menny és megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél". Annak a társadalmi rétegnek, amelynek érdekében és amelynek nevében szól, mindig is kemény kritikusa maradt. Pályája egyik fordulóján aztán már e kritikán túl a fogalmi rendszere is átalakul: feladja osztálykötöttségét. Az a költő, aki korábban a proletáröntudatra hivatkozott, előbb idézett Flóra-versében a munkásoktól is emberi öntudatot vár el: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint… / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint erény a szegénybe". Ezért nem lehet hallgatólagosan vagy zajos kritikával kimetszeni az életműből a harmincas évek elejének költészetét, ugyanakkor ezért érdemes ma már József Attila költészetének ezt az övezetét tágabb perspektívában, nagyobb távlatból szemügyre venni, s a politikai aktualizálástól, kisajátítástól tartózkodva kitartani a tettrekészség pszichológiája mellett.

Annál inkább, mert ez a költészet két olyan falat is áttör, amelyek manapság szinte hermetikusan kettéválasztják a közönséget. Az egyik fal a politikai oldalakat szigeteli el egymástól. A József Attila-recepcióban ellenben egy olyan különös jelenségre figyelhetünk föl, amelyet talán legcélszerűbb modern folklorizálódásnak nevezni. A hagyományos értelemben vett folklorizálódás legismertebb változata, amikor Petőfi népdalait a nép ajkára vette, s népdalként énekelte anélkül, hogy a vers szerzőjét ismerte volna, hogy ismerték volna politikai nézeteit, republikanizmusát, lelkesedését a francia forradalom eszméi iránt. Kevésbé ismert példa a Balassi-vers szólásokká, nyelvi formulákká darabolódása a XVII. és a XVIII. század kéziratgyűjteményeiben. József Attila költészete ma a politikusok, a közéleti szónokok, az újságírók tollán válik nyelvi közkinccsé. Ha a beszédet mondó vagy cikket író szerző valamilyen kérdésről pontosan, szépen akar nyilatkozni, mint nyelvi közkincshez nyúl a költő verseihez, emlékezetből idézi valamelyik sort vagy részletet, anélkül hogy József Attila nevét leírná, néha anélkül, hogy kitenné az idézőjeleket. Az olvasó nem mindig tudja eldönteni, vajon a közéleti szereplő tudja-e, kinek a szavait, mondatait vette a szájára. Ilyen részletekre gondolok: "Én nem fogom be pörös számat!"; "Édes hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad."; "Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani"; "az én vezérem bensőmből vezérel"; "Harmadnapja nem eszek", "Íme, hát megleltem a hazámat…" és így tovább. Mint minden folklorizálódás esetén, itt is eltűnik a szöveg mögül a szerző, politikai, világnézeti, eszmei elköteleződésével egyetemben. Ilyen jelölt vagy jelöletlen idézetekre ugyanis a politikai mezőny mindkét térfeléről lehet példákat hozni a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Csak a legnagyobb költőkkel fordulhat elő, s azok közül sem mindegyikkel, hogy megfogalmazásaik beleivódnak a köznyelvbe, segítenek megfogalmazni a beszélő vagy író saját gondolatait. József Attilának ezzel az egyetemességével, pártok fölé emelkedő népszerűségével már nagyon korán találkoztam. Első Nyugatra vivő turistautamon, a hetvenes évek elején találkoztam egy 56-os emigránssal, aki dühödten szidta a Kádár-rendszert, ám József Attila [Tehervonatok tolatnak…] kezdetű töredékét kívülről és könnybe lábadt szemekkel mondta fel. Ezzel a jelenséggel azóta is rendszeresen találkozom. Olyan értéke ez az életműnek, amelyre nagyon vigyáznunk kell.

A másik kínai fal a rendszerváltás óta emelkedett föl, legalábbis felépülése azóta gyorsult meg, s a tömegkultúrát választja el az elitkultúrától. József Attila azon kevés modern költőink közé tartozik, akik ezt a megosztottságot nem tartják tiszteletben. A létező szocializmus kultúrpolitikája azt a hazug jelszót hangoztatta, hogy "a kultúra a népé". Tudjuk, hogy ez a szlogen a szőnyeg alá söpörte a kulturális javak és a széles közönség közötti viszony összes problémáját, anomáliáját, feloldatlan és feloldhatatlan feszültségét. Mára azonban átestünk a ló túlsó oldalára. A magas irodalom, a színvonalas művészetek ügye megint túlságosan is egy szűk elit belső ügyévé, a luxusfogyasztás kérdésévé vált. Az olvasás, a befogadás virtuózai mély megvetéssel tekintenek a naiv, felkészületlen közönségre, s úgy vélik, a művek ki vannak szolgáltatva az ő olvasói, befogadói leleményességüknek. A szöveg csak nyersanyag, amelyből az interpretátor, képességeitől függően többet vagy kevesebbet hoz ki. A másik oldalon tehát ott áll a műveletlen vagy félművelt tömeg, amelynek felkínálják a valóságshow-kat, a szappanoperákat és egyéb selejtes tömegtermékeket, a kulturális bóvlit.

József Attila költészete innen van ezen a megosztottságon. Lírája nem könnyű költészet. Az igénytelen olvasót eltaszítja magától. Illyéshez írt Egy költőre című versét így kezdi: "Téged szeretnek: könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e; / én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre." Lírája csakugyan nehéz költészet. Máig megoldhatatlan vagy csak félig megoldható feladatokat ad az ínyenc értőknek, a kifinomult versolvasóknak. A Medáliák ciklus rejtelmeihez például magam is félve közelítek. József Attila alaposan ismerte a költői mesterség csínját-bínját, ezért vonzza kifejezetten az olvasás virtuózait. Ugyanakkor azonban, paradox módon, a legkönnyebben megközelíthető, legkönnyebben szerethető költőnk. Eleven bizonyíték arra a tételre, hogy a verset nem kell megérteni ahhoz, hogy elementáris erővel hasson ránk. Olyan érzésünk van, mintha szánkból venné ki a szót, de ha eltűnődünk azon, mit is mondott, rádöbbenünk, hogy nem vagy csak félig értjük üzenetét. Ilyen élményben épp idén tavasszal, "a mindenséggel mérd magad" sor részesített.

Mi a magyarázata ennek a szerethetőségnek, ennek az egyetemes befogadhatóságnak? Egy lehetséges válasznak csak két elemére szorítkozom most. Az egyik: József Attila mandátumnélkülisége. Beszéltem arról, hogy tettre kész emberről, felforgató alkatról, közösségi lényről van szó költőnk esetében, aki szívesen hivatkozik a proletár utókorra, a paraszti réteg szószólójának tekinti magát, akiből "egy keserű nép sír", vagy pedig egyenesen a nemzet egyetemességéhez, a "mai magyarokhoz" fordul, legszebben, legérvényesebben talán A város peremén című ódájában. Csakhogy amikor ezt a versét postára adja a Korunk című erdélyi folyóirat szerkesztősége számára, akkor jelenik meg a Nyugatban Reménytelenül című verse, amely űrbeli magányról, elszigeteltségről tesz panaszt, arról, hogy nincs kinek szólnia: "Fáj a szívem, a szó kihül. / De hát kinek is szólanék". Nem csoda, az illegális párttal való kapcsolata ekkor szakad meg, magára hagyottsága ekkor teljesedik ki, ekkor kerül először teljesen légüres térbe. A folyamat már 1929-1930 fordulóján, a Babits-pamflet megírásával kezdetét vette. A Nyugat köre szinte egyszer s mindenkorra ejtette őt. Baloldali fordulata miatt elidegenedtek tőle polgári barátai, támogatói, s a népi tábor "szélkakas költőnek" bélyegezte. De a munkásmozgalomban sem talál igaz közösségre. Eleinte azzal vigasztalja magát, hogy "csak egy pillanatra martak ki, csak.", de egyre inkább be kell látnia, hogy eltékozolta bizalmát. Ekkor, a legteljesebb magára hagyottság helyzetében írja a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb teljesítményét, az Eszmélet ciklust.

József Attilát érett korszakában tehát, kivéve az élete utolsó két évében késve érkező védő közösséget, a Szép Szót, a pálya szélére szorított, társadalmi megbízatás nélkül alkotó költőnek kell látnunk, aki "ingyen keres bizonyosabbat, mint a kocka". Ebben a félreállítottságában ránk hasonlít. Pontosabban fogalmazva: benne megtestesül valami, ami kisebb-nagyobb mértékben mindazoknak a sorsa, akiknek nem jut központi szerep, akikre nem hull rivaldafény, akik nincsenek irányító funkcióban, akik nem kapnak kitüntetéseket. Petőfi a Márciusi Ifjak vezére volt. Adyra haraggal vagy imádattal egy egész ország figyelt. Babits a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten Alapítvány főkurátora volt, valóságos irodalmi pápa. Kosztolányi a PEN Klub elnöke, Illyés a népi mozgalom vezére, Babits kedvence. József Attila, ami sorsát, a rendelkezésére álló szereplehetőségeket illeti, egy volt a tömegből, egy volt közülünk. Németh László, hogy költészetünk átlagát jellemezze, 1932-ben a hátsóbb sorok közé nyúlva talált rá József Attila verseire.

Intellektusa, tudása, képessége a kérdések végiggondolására, költői tehetsége, nyelvi megfogalmazó készsége, látóköre viszont messze meghaladta annak a tömegnek a teljesítményét, amelyhez tartozott. Sőt sokszor azokét is, akiknek megadatott a porondon ágálni. Sorsa és művészete tehát együtt azt üzeni számunkra, hogy nem kell ahhoz Kossuth-díjasnak lenni, nem nélkülözhetetlen feltétel a miniszteri vagy főszerkesztői vagy elnöki funkció ahhoz, hogy valaki autentikus véleményt tudjon formálni a világ dolgairól, hogy örök érvényű módon legyen képes megfogalmazni gondolatait. Mindannyian zsebünkben hordjuk, ha nem is a marsallbotot, de az aranytollat. Mindannyian megpróbálhatunk írni vele. József Attilát tehát azért szerethetjük akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

Egyetemes szerethetőségének másik összetevője felülmúlhatatlan közvetlensége, személyessége. Egyáltalán nem könnyű megmondani, miből adódik ez. A lírikus hagyományosan az a személy, aki vallomást tesz, aki beszél olyasmiről is, szemérmességét, gátlásosságát félre­téve, amiről mindenki más hallgat. Ez a vallomásosság, ez az önfeltárás azonban nemegyszer taszító vagy legalábbis viszolyogtató. S még ha elfogadjuk is, ettől a vallomástevőt nem szeretjük jobban. József Attila vallomásossága, különösen kései korszakában megdöbbentően nyílt, de korántsem bizonyos, hogy ez sodor olyan közel hozzá bennünket. Vannak szeretetre méltó vonásai. Ez a jellemvonása különösen a húszas évek hetyke, fiatalosan bájos, kedves megnyilatkozásaiban tűnik ki, mint a Bevezető, a József Attila című tréfás sírfelirat, a Nemzett József Áron és társai. De az önmagunkról festett kedvező önarckép önmagában senkit sem tesz szeretetre méltóvá. Kérdés, hitelesnek fogadjuk-e el, s még ha igennel válaszolunk is erre a kérdésre, kérdés: az olvasónak feltétlenül szeretetre méltó fickókra van-e szüksége? József Attila közvetlensége, személyesen hozzánk szóló, bennünket megszólító jellege igen gyakran kései, tragikus hangvételű verseiben érvényesül. A gyermek szerepbe történő belehelyezkedése a magyarázat? Kiszolgáltatottságának ellenállhatatlanul erőteljes sugallata? Esendő voltának önismeretünket és önértékelésünket is kihívó érzékeltetése? Mindez csak találgatás, magyarázatkísérlet arra az érzésre, hogy verseinek olvasása megmozdít bennünk valamit olvasói személyiségünknek számunkra is ellenőrizhetetlen, mélyebb rétegéből. Ezzel a rejtéllyel szeretném magukra hagyni kedves hallgatóimat, hogy ők maguk is töprengjenek el ennek miértjén.

 

Jegyzet

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem és a József Attila Társaság "Ez a fegyenc kor leigázhat" – József Attila XX. százada mai szemmel c. jubileumi előadás-sorozatának bevezető előadásaként, Kossuth Klub, 2004. október 22.