Kezdetek és első eredmények 1890-ig

Magyarországon a munkásság – az ország gazdasági berendezkedé­séhez, társadalmi struktúrájához viszonyítva – korán bekapcsolódott az európai szocialista áramlatokba. A kiegyezés megkötése után egy év­vel, 1868 februárjában alakult meg az Általános Munkásegylet, amely a szocialista szervezkedés folytonosságának kezdete, a szocialista, szo­ciáldemokrata pártalakulások kezdő dátuma.

Magyarországon 1891-ig nem voltak szociális törvények, s az 1884-es ipartörvényt is az ipar szempontjai vezérelték. A munkáskérdést a Tisza Kálmán-féle liberalizmus nem tekintette társadalmi-politikai kérdésnek, hanem a munkaadók és munkavállalók mint egyenjogú szerződő felek viszonyának. így a béremelésre irányuló összebeszélést, a sztrájkot vagy valamiféle bérkartellt a törvény tiltotta. A szociálpolitika legalap­vetőbb elemei – munkaidő-szabályozás, balesetbiztosítás, vasárnapi munkaszünet, nő- és gyermekvédelem, gyári törvényhozás stb. – hiá­nyoztak.

A hatóságokat, a kormányzatot inkább az foglalkoztatta, hogy az ala­kulófélben levő munkásszervezeteknek, egyes vezető személyeknek milyen nemzetközi kapcsolatai vannak, s valamiféle nemzetközi felfor­gató tevékenység, összeesküvés, felkelés, kirobbantására irányuló ter­vek után szimatoltak. Betiltották a kis példányszámban, rendszertelenül megjelent, gyakran messianizmustól átitatott cikkeket tartalmazó lapo­kat, az egyleteket, szervezeteket felfüggesztették, vagy szintén betiltot­ták egyes vezetőket vagy aktívabb tagokat megfélemlítettek, letartóztat­tak vagy bíróság elé állítottak.

Így a magyarországi szocialista, szocialisztikus szervezetek kezdettől fogva két fő területre: a politikai szabadságjogok, a gyülekezési, szer­vezkedési jogok kivívására és biztosítására, illetve a munkásság anyagi helyzetére, a munkafeltételek javítására irányították figyelmüket.

1890-ig megszilárdult, Farkas Károly kezdeményezésére, a szocialis­ta szervezkedés által létrehozott Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, az első országos jellegű szociális intézmény. A Pénztár a munkásságnak nemcsak autonóm, szociális intézménye volt, hanem a szocialista szervezkedés keretéül is szolgált, hisz országos fiókháló­zata, befizető helyei túlélték a különféle szervezetek és pártalakulások korát. Az önképző és művelődési célt megjelölt egyletek, politikai szer­vezetek ós pártok programjaikban szükségképpen szívesen elmél­kedtek a megálmodott társadalomról, s közelinek is vélték eljövetelét. Gyakorlati tevékenységük a felvilágosító propagandamunkára, szerve­zésre irányult. Az Általános Munkásegylet 1869-ben kapcsolatot keres a függetlenségi párt balszárnyával, ugyanezt folytatja Frankel a Nemválasztók Pártja ós az Általános Munkáspárt idején is. Vagyis már az első szocialista szervezetek, jóllehet kínosan őrködtek önállóságuk, füg­getlenségük megőrzésén, bekapcsolódtak az országos politikába.

Kunfi Zsigmond, Garami Ernő, Wettnef Jakab, Bokányi Dezső, Buchinger Manó (Weltner Jakab életútja)

*

1889,1890 mind a nemzetközi, mind a hazai szociáldemokrácia tör­ténetében jelentós állomás, bizonyos szempontból fordulópont is. A19. század végére az európai hatalmak felülvizsgálták és átértékelték ko­rábbi, főleg a Párizsi Kommün közvetlen hatása nyomán kialakult, a szocialista mozgalmak üldözését, korlátozását, tiltását alkalmazó politi­kájukat és álláspontjukat, s a megbékélést, az együttműködést hirdették meg 1890 tavaszán. A kormányzatok szélesebb körű szociálpolitikát, politikai reformokat kezdtek alkalmazni. A békétlen, ellenálló, hazafiatlannak tartott munkást hazafias polgárrá kívánták változtatni. A katolikus egyház is megváltoztatta álláspontját, s az új szociális tanítást XIII. Leó pápa foglalta össze 1891. május 25-én kelt Rerum Novarum kezdetű enciklikájában.

A II. Internacionálé megalakulása döntő hatást gyakorolt a magyar­országi munkásmozgalom és szociáldemokrácia fejlődésére. Az 1880-as években a Magyarországi Általános Munkáspárt az előreha­ladásban tartósan megrekedt, s nem talált olyan tömegmozgósító módszereket és akciókat, amelyek lehetővé tették volna a szűk szer­vezeti egyletekből való kilépést és a mozgalom országos méretű kiépí­tését. Erősödött az a felismerés, hogy sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem a munkásvédő törvényekért nem lehet ered­ményesen küzdeni, aktív, országos méretű tömegmozgalom nélkül. A tömegpárt kialakítására vonatkozó elhatározás egyfajta elkülönülést, váltást is jelentett a befelé forduló egyletesditől, az egymástól elszige­telt vagy elkülönült szervezetek működési gyakorlatától. Mindez a fo­lyamat egybeesett a szakegyletek számának gyors gyarapodásával, majd a szövetségekbe vezető tömörülés erősödő igényével.

Az 1919 előtti Magyarországon a szakszervezeti mozgalom lénye­gében szociáldemokrata irányítású mozgalom volt. Ez a szervezeti összefonódás a magyar politikai körülményekkel magyarázható. A dualizmus korának jogrendszere éles különbséget tett egyesület és poli­tikai párt között. Jóllehet a pártalapítás különösebb nehézségbe nem ütközött, ámde parlamenti képviselettel nem rendelkező párt szerve­zetet nem alakíthatott, tagdíjat nem szedhetett. Ezt az alig teljesíthető rendelkezést a szociáldemokraták az egyletek működtetésével kerül­ték meg. Az alapszabályok szerint legálisan működő szakegyletek mellett létrehozták a szabadszervezeteket, amelyek féllegálisan működtek. Itt kezelték a sztrájkalapot, s itt folyt a pártpolitikai tevé­kenység, az agitációs, szervező munka. Mivel a munkásságnak 1918-ig nem volt választójoga, s választókörzeti szervezetek nem tömöríthették a munkásságot, az MSZDP tevékenységét a gyárakban, üze­mekben, különféle telephelyeken működő szakszervezeti szövetsé­gek üzemi szervezeteire bízta.

Az MSZDP az első világháború előtt már országos párttá vált. Min­den városban, nagyobb községben voltak szervezetei. Jelentós mun­ka hárult a kerületi vagy megyei titkárságokra. Minden megyében nem lehetett és nem kellett titkárságot felállítani. Létezett dél-magyarorszá­gi (Temesvár), erdélyrészi (Kolozsvár) észak-magyarországi (Kassa-Miskolc) Titkárság. Kiemelt volt a Pozsony és környéke Titkárság. Szinte állandóan létezett titkárság Győrben, Pécsett, Nagyvára­don, időnként Szegeden, Kecskeméten, Székesfehérváron, Szombathelyen, Újvidéken.

A századfordulón kialakult pártvezetőség lényegében 1918-ig – két évtizeden át – irányította az MSZDP tevékenységét. (Töb­bek közt, de leggyakrabban Garami Ernő, Bokányi Dezső, Csizmadia Sándor, Garbai Sándor, Buchinger Manó, Kunfi Zsigmond, Teszársz Károly, Weltner Jakab.) A központi vezetés az alulról jövő demokráciára épült, s az álláspontokról, javaslatokról részletes vita folyt. A párt saj­tója előzetesen nemcsak a pártvezetőség jelentését, határozat-ter­vezetét publikálta, hanem az egyes szervezetek, személyek javasla­tait is, és nagy teret biztosított a különféle véleményeknek, platformoknak.

A szervezett szakmunkásságot átfogó bizalmi hálózat a szabad­szervezeteken keresztül viszonylag jól működő gépezetre hasonlított.

Így a különböző akciókhoz a szervezetek jelentős része könnyen moz­gósítható volt.

Jóllehet, az MSZDP növelte befolyását a szellemi munkát végzők – magánalkalmazottak, tanítók, tanárok, ügyvédek – köreiben, ez azon­ban elmaradt más európai országokkal összehasonlítva. Lemaradás volt a nemzetiségi munkások, valamint a segédmunkásság körében. Korlátokba ütközött a vasutasok, postások szervezése, míg a kincstári üzemek munkássága is a szerveződések hatókörén kívül maradt.

Az Általános Munkáspárt – már csak a betegpénztári szerveződés kö­telmei miatt sem terjesztette ki befolyását a mezőgazdasági munkás­ságra. Az MSZDP kezdeti agitációja, szervező munkája már az 1890-es évben meghallgatásra és támogatásra talált az ország nagy több­ségét képező agrárnépesség körében. Mivel legális politikai szerveze­tek nem alakulhattak, művelődési célt szolgáló egyletek kezdték meg tevékenységüket. Az egy-egy több száz, néhol ezer főt is magába tö­mörítő olvasó-, vagy képző egylet (tagjai a helyi földmunkásokból, szegényparasztokból verbuválódtak) a politikai szervezet feladatát is ellátta. Az elsősorban a nagybirtokossággal bérharcot folytató föld­munkásság egyben a polgári emancipációért, a politikai szervezkedés tilalomfáinak felszámolásáért, a politikai szabadságjogokért is harcba lendült. Mindezt az MSZDP vezetői jól látták, de nem vették észre a nincstelen agrárproletárban a földért harcoló szegényparasztot. A plebejusi nagybirtok ellenesség ideológiai vitákhoz, majd szervezeti sza­kadáshoz vezetett. A századfordulón már megszűnt az MSZDP kizá­rólagos irányító szerepe az agrármozgalmakban. A bekövetkezett kettéhasadás nyomán alakultak ki Magyarországon a parasztpártok. Az első világháborút megelőző évtizedben az MSZDP falusi jelenlétét az országosan kiépített Földmunkásszövetségen keresztül érvényesítet­te, melynek taglétszáma hullámszerűen változott, 1907-ben, elérte a 70 000-et, 1913-ban viszont 3500-ra esett vissza.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben Elvi Nyilatkozatot, 1903-ban pártprogramot fogadott el. Az MSZDP új pártprogram meg­szerkesztésétől – jóllehet több kísérlet törtónt – még 1945 után is eltekin­tett. A második világháború utolsó fázisában, s a felszabadulást kö­vetően – a századfordulón keletkezett program szellemében – vázolta fel „ma"a demokráciáért, „holnap"a szocializmusért akcióprogramját.

Az MSZDP elméleti-ideológiai álláspontját a nyugat-európaihoz (né­met, osztrák; 1919 után angol) igazította. A társadalmi, politikai, gazda­sági átalakulásokat az MSZDP vezetői evolucionista módon értelmez­ték, noha az 1903-as pártprogram a folyamatok gyorsításában a cselekvő aktivitásnak is fontos szerepet tulajdonított.

Az ország helyzetét politikai berendezkedését elemezve Garami Ernő az 1911-es pártkongresszuson a következőt jelentette ki: "Mi egy elmara­dott országban… azon dolgozunk, hogy ezt a szerencsétlen országot előbb legalább oda juttassuk, ahol a külföld áll – mi elvi ellenségei va­gyunk a kapitalizmusnak, s mégis be kell vallanunk, mi most (1911) azért küzdünk, hogy ez az ország kapitalista legyen, mert ott még nem tartunk. Mi kénytelenek vagyunk ebben az irányban haladni, mert előbb a feudális oligarchiától kell megszabadítanunk az országot, hogy kapitalistává tehessük."

Az MSZDP-ben megszilárdult az az álláspont, amely a demokrati­kus pártokkal való hosszú távú politikai együttműködést a közös érde­kekre építette, s jóllehet a polgári pártokkal való szövetkezés miatt a pártvezetőséget számos bírálat érte, a csak munkáspolitikát követelők szektás csoportja háttérbe szorult és elszigetelődött. A demokratikus, progresszív erők összefogásának kezdeti politikája az 1917 júniusá­ban megalakult Választójogi Blokkban, majd 1918 őszén a Nemzeti Tanácsban folytatódott.

Az MSZDP 1918 őszének forradalmas napjaiban az események kö­zéppontjába került. 1918. október 8-án Kunfi Zsigmond megfogalma­zásában kiáltványt tett közzé, amely új Magyarország megteremtésé­re hívja fel az ország politikai erőit. A párt rendkívüli kongresszusa is a polgári demokratikus átalakulás mellett foglalt állást, s nemzeti össze­fogást hirdetett. A polgári demokratikus forradalom győzelme után kü­lönösen felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek kevésnek és túlsá­gosan is mérsékeltnek találták a polgári demokrácia kivívását, a mun­kásság megnövekedett, hatalmi súlyát, s elindult egy olyan folyamat, amely túl akart lépni a későn jött polgári szabadságon. 1918/1919 for­dulóján széles arányban felerősödtek a szocializálási törekvések, amelyet amolyan csodaszernek tekintettek minden baj orvoslására. Ezeket a törekvéseket felerősítette a KMP nem kevés túlzást is magá­ban foglaló propagandája. 1919 januárjában a Budapesti Munkásta­nácsban szenvedélyes, drámai vita folyt a decemberben kirobbant kormányválság megoldásáról.

A többséget kapó Garbai Sándor által képviselt álláspont a tiszta szociáldemokrata kormány létrehozását tartotta a legjobb megoldás­nak. E szerint a Munkástanácsnak (nem a parlamentnek) felelős kor­mány radikális szocializálási programot hajt végre, s új hatalmi gépe­zetet, közigazgatást valósít meg.

A kisebbség véleményét Garami Ernő védelmezte. Szerinte a szociáldemokratáknak ki kell lépni a kormányból, noha a párt az or­szág legszervezettebb politikai ereje. De többek közt éppen ezért! Az MSZDP feladata, hogy ezt a valós szervezettséget megőrizze, mert előbb-utóbb a szélsőséges elemek uralhatják a munkásság erejét. Garami szerint a munkásosztály 1918 novemberében min­dent elért, amit lehetett. Az események erőltetett túlhajszolása jobb­oldali ellenforradalomhoz vezet, amely 1918 októberének vívmá­nyait is megsemmisíti. Magyarország gazdasági-társadalmi viszo­nyai éretlenek valamilyen szocialistának álcázott fordulatra. Ma­gyarország ne Moszkvára, hanem Bécsre tekintsen.

Garami véleményével kisebbségben maradt, de nagyon sok szak­szervezeti vezető vele értett egyet. Végülis a közbülső – Kunfi nevével kapcsolatos nézet kerekedett felül, melyet a kormányban levő koalíci­ós partnerek is szívesen fogadtak – a szociáldemokraták befolyását növelő (kettő helyett már négy miniszter) álláspontot fogadták el.

A Vyx-jegyzék nyomán előállt helyzet felgyorsította az MSZDP és a KMP formális egyesülését, hisz az Antant-politika is csődbe jutott, s a KMP képviselte külpolitikai orientáció nagyobb reményekkel kecseg­tetett.

Garami és legközelebbi hívei azonban távoztak vagy visszavonul­tak, hisz nem vállaltak közösséget olyan párttal, amely szembefordul a kivívott demokráciával. Az egyesült pártban azonban a szociáldemok­rata jelenségek és tendenciák tovább éltek és lehetővé tették az 1919 augusztusi újjáalakulást.

Az 1919 augusztusában újjáalakult szociáldemokrata párt sorainak rendezését a működésüket a forradalmak idején megőrző és fenntartó életképes szakszervezetekre építette.

A területi, választókörzeti, lakóhelyi pártszervezetek főleg a főváros­ban és nagyobb vidéki városokban épültek ki. Az 1920-as években a főváros 22 választókörzetében, 1930-tól 14 közigazgatási kerületben tevékenykedtek kerületi szervezetek, szükség esetén egy-egy kerü­letben több is. A főváros környéki ún. vörös övezet (Csepel, Erzsébet, Kispest, Újpest) irányítására állították fel a Pest-környéki bizottságot.

Az általános választójog alapján Magyarországon először 1920 januárjában tartottak választásokat. A nemzetgyűlési választásokat az MSZDP a pártot ért atrocitások miatt bojkottálta, noha 88 kerület­ben állított jelöltet. Még így is a választók 19,2%-a üres lappal sza­vazott.

Az MSZDP legnagyobb választási sikerét az 1922-es választáso­kon érte el, összesen 274.816 szavazatot szerzett. A fővárosban a szavazatok 40,3%-át kapta, míg Pest-környéken 56,3%-ot. Doro­gon, Telkibányán nyílt szavazáson választottak szociáldemokrata képviselőt. Győrnek mindvégig volt szociáldemokrata képviselője. Az MSZDP erős bázisa volt Pécs, Miskolc, Szeged, Debrecen, Hód­mezővásárhely.

Az 1920-as évek első felében a szociáldemokrata parlamenti frak­ció a kislétszámú demokrata és liberális pártokkal demokratikus szövetségi blokkba tömörült, főleg a parlament működését biztosí­tandó. Tevékeny együttműködés volt a fővárosi törvényhatóságban. Az együttműködés az antidemokratikus, autoritativ törekvéseket, a végrehajtó hatalom megnövelését célzó intézkedéseket kívánta visszaszorítani.

Az 1926-os választáson a párt azonban csak 126.859 szavazatot kapott. A szavazatok elsősorban a fővárosban és környékén csök­kentek igen jelentősen. A bányavidék is elveszett. 1931-ben a hely­zet valamelyest javult. 166.341 szavazatot kapott az MSZDP, s a nyílt szavazású kerületekben is kb. húszezerrel többen voksoltak jelöltjeire.

1935-ben az MSZDP a nyílt választásos kerületekben nem indult. A különböző kormánymanipulációk miatt 132.018 szavazatot kapott. A fővárosban és környékén a befolyás tovább csökkent.

Az 1939 májusi országos titkos választáson a szociáldemokrata párt súlyos vereséget szenvedett, mindössze 124.000 szavazatot szerzett. (A fővárosban a szavazatok 11,3%-át, Szegeden 7,9%-át, Pest környékén 17,0 %-át kapta.)

Az MSZDP parlamenti frakciója 1922-26-ban 24 tagú,

1926-1935-ben 14 tagú,

1935-1939 között 24 tagú,

1939-tól 5 tagú.

A frakciónak mindvégig tagja volt: Kéthly Anna, Kassák Lajos, Pap Károly.

Az MSZDP egész tevékenységében a parlamenti frakciónak nagy jelentősége volt, hisz a frakció képviselte a pártot az országos politi­kában.

Fontos szerepet játszott a főváros életében is 1925-1935 között a szociáldemokrata törvényhatósági frakció. A fővárosi törvényhatósá­gi választásokon a szociáldemokraták 21-27%-ot szereztek, de 1935-től már csak 21 mandátumot kaptak, a korábbi 53 vagy 37 he­lyett, így befolyásuk csökkent.

Az MSZDP a hazai szélsőjobboldali törekvések visszaszorítását inkább a nagytőkével és nagybirtokkal szoros kapcsolatban álló ha­gyományos konzervatív politikai csoportoktól, befolyásos politikai személyektől remélte, nem kevés fenntartással kezelve a demokra­tikus antifasiszta erők szerveződését az 1930-as évek végén. A há­ború idején viszont az MSZDP a demokratikus ós háborúellenes összefogás kezdeményezője és szervezője. Támogatták a Teleki-kormány semlegességi politikáját, elítélték a Szovjetunió elleni támadást, s rokonszenveztek azokkal a törekvésekkel, amelyek a há­borúból való kilépésre irányultak.

A felszabadulást követő időben a szociáldemokraták is, mint a de­mokratikus koalíció más pártjai a Szovjetunióval való jó kapcsolat léte­sítése mellett voltak. Ugyanakkor azt az álláspontot képviselték, hogy Magyarországnak alapvető érdeke azoknak a kapcsolatoknak ápolása is, amelyek a magyarságot Nyugat-Európához kötötték.

A pártnak a kommunistákkal való 1948-as „fúzió" gyökeresen eltért az 1919-estől. A nagyjából azonos erőt képviselő párt együttműködé­se eleinte gyümölcsöző volt. Az MSZDP 1945 után szakított a korábbi munkás-polgár dichotómiának, főleg a két világháború közötti időszakban kevés eredményt produkáló hagyományával, s jóllehet nem zárkózott el a más demokratikus pártokkal való együttműkö­déstől, a súlyosbodó viták és ellentétek ellenére a kommunista párttal kívánt együttműködni. Az MSZDP szervezeti különállását, önálló működését továbbra is meg akarta őrizni.

Ám az 1947-es évtől az események tragikusan felgyorsultak. Az 1947-es választások az MSZDP-ben sokkhatást váltottak ki. A lezajlott események következtében a szociáldemokrata pártban megerősödött az a szárny, amely kiélezte a párton belüli harcot ós „egyszintű" veze­tést kívánt a pártban megvalósítani. A Rákosi-féle MKP vezetés – a Tájékoztató Iroda irányvonalához igazodva, számos szociáldemokra­tát megtévesztve, különféle erőszakos módszerektől sem visszariad­va keresztülhajszolta a két munkáspárt egyesítését, helyesebben a szociáldemokrácia beolvasztását. 1948 márciusában a Sportcsarnok­ban már név szerint sorolták fel azokat, akiket az MSZDP vezetéséből, a pártból kizártak. 1948 márciusától júniusig húszezer aktív szociálde­mokratát távolítottak el. Ez a felülről vezérelt „fúzió", beolvasztás volt. A diktatúra ezután a baloldali szociáldemokratákat is eltaposta, s velük együtt a hagyományos magyar munkásmozgalmat is.

Irodalom:

Erényi Tibor-Kende János-Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története

Magyarországon 1868-1919. Politikatörténeti Intézet, 1990.

Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn. Kossuth, 1983.

Borsányi György: Októbertől márciusig. Kossuth, 1988.

Borsányi György: Válságévek krónikája. Kossuth, 1989.

Kende János: Forradalomról forradalomra. Gondolái. 1979.

Pintér István: A Szociáldemokrata Párt története. 1933-1944.

Sipos Péter Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Gondolat, 1988.

Szabó Ágnes-Varga Lajos: Garbai Sándor. Kossuth, 1984.

Kunfi Zsigmond Válogatott írásai. 1984.

Mónus Illés Válogatott rasai. 1987.

Pogány József Válogatott írásai. 1986.

Szabó Ervin: Válogatott írásai

Esti Béla – Balog Ilona – S. Szántó Tibor: A magyar munkásmozgalom képeskönyve 1984.

Magyar munkás szociográfiák 1888-1945. Bp. 1974.

Műveltség-művészet-munkásmozgalom, 1-2. kötet. Bp. 1983.

Szocializmus 1906-1938. Válogatás. Bp. 1984.

Politikuspályák. Bp. 1984.

Életutak. Népszava. 1989.