A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.¹ A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.² A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé³ ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első⁴ , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.⁵ Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként⁶ ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus⁷ . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán⁸ alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"⁹ átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól¹⁰ abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

• A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
• A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
• Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
• A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac¹¹ , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor¹² . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek¹³ -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.