A végkifejlet – a megindult rendszerváltás – sok korábban rejtve maradt összefüggésre hívja fel a figyelmet. Születőben van a megbukott reformideológia, reformközgazdaságtan he­lyén a bukásideológia, bukás-közgazdaságtan. Berend T. Iván például – az MSZP politikai törekvései alátámasztására – a ke­let-európai rendszerek összeomlását egyszerűen modell­tévesztésként jellemzi, a reformkísérletek filozófiáját és gyakorlatát tévedésnek minősíti.² Ezen vélekedés legalább két szempont­ból vitatható:

1. Elemzéseikben Berend és más reformideológusok a ke­let-európai reformfolyamatokat és gazdasági folyamatokat a világgazdaság és a világpolitika összefüggésrendszeréből kiragadva tárgyalják.³

2. A reformközgazdászok és reformtörténészek vélemé­nyüket „mozgó harcálláspontként” kezelik. A gazdasági és poli­tikai változások függvényében időről időre előremenekülnek, és csak a mindenkori koncepciót alátámasztó tényeket veszik számításba. Ebben az összefüggésben jelen írásomnak termé­szetszerűleg politikai üzenete is van, de az üzenet az elemzés következménye, és nem az üzenetből „következik” az elemzés. Az üzenet lényege a következő: a magyar politikai életben – tehát a korábbi MSZMP-ben is – jelen volt az az erő. amely a tőkés piacgazdasághoz való visszatérésben látta az ország biztos jövőjét. Ezt nagyon világosan jelzik az MSZMP ún. „reform­szárnyának” lépései és az utódpárt jelenlegi törekvései. E törekvések mögött a piacgazdaság nemzetileg sikeres, a tőkés centrum országaiban működő modelljével kapcsolatos illúziók, a polgári demokrácia működésével kapcsolatos megalapozatlan várakozások húzódnak meg, és egy olyan törekvés, miszerint a korábbi „állampártból” nyugati típusú szociáldemokrata párt lehet. Ezek a felfogások mind az összeomlás okait, mind a rendszerváltás lehetséges következmé­nyeit helytelenül ítélik meg. Véleményem szerint:

a)      A kelet-európai rendszerek igazi helyi értékét az fog­ja megmutatni, hogy ezen rendszerek összeomlása után hogyan alakul a tőkés világgazdaság mozgása, milyen erő­viszony-átrendeződések lesznek a centrum és a periféria országai között, hogyan sikerül a világpolitikai és a regio­nális politikai stabilitást a jövőben is fenntartani.

b)      A térség, de különösen hazánk nagy nemzetközi gaz­dasági és pénzügyi függősége, a nemzetközi bankvilágnak valamint a multinacionális tőkés társaságoknak való ki­szolgáltatottsága közepette nehéz elképzelni egy nemzeti piacgazdasági modell megvalósítását.

c)      Nehéz elképzelni azt is, hogy a tőkés magántulajdont bevezető Szocialista Párt ugyanazt a sikeres történelmi szere­pet töltheti be, mint amelyet a nálunk kialakulónál jóval fej­lettebb kapitalizmust megrendszabályozó szociáldemokrata pártok.

1. A reformfolyamat dimenziói

A Közép-Kelet-Európában kialakult szovjet típusú rendszerek reformtörekvéseinek könyvtárnyi irodalma van. Jóval kevesebb szó esett és esik a reformok „reálfolyamatairól”, vagyis arról, hogy abban a világgazdaságilag és világpolitikailag meghatáro­zott közegben, amelyben az évszázadok alatt kialakult társa­dalmi viszonyok sok tekintetben dominálnak, a különböző reformszándékok eredőjeként milyen tényleges helyzet alakult ki.

A szándékok oldaláról a reform legalább három dolgot je­lentett régiónkban az elmúlt 20-30 év alatt:

Szelényi Iván a kelet-európai reformok két típusát külön­böztette meg.⁵ A tervgazdaságot racionalizáló típus az álta­lam másodiknak említett esettel, míg a második gazdaságot kiterjesztő az elsővel mutat rokonságot.

A következőkben e reformok főbb – általánosítható – vo­násait igyekszem összefoglalni.

1.1. dimenzió

A kis közép- és kelet-európai országok reformtörekvéseinek egyik mindig tetten érhető szándéka a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági és politikai függőség lazítására irányuló törekvés. Ez abból az ellentmondásból fakadt, hogy a térség országaiban a nem kapitalista fejlődés lehetőségét a szovjet modell kényszerű importja és a szovjet hatalmi érdekeknek va­ló alárendeltség hozta meg. Ez nem jelenti azt, hogy a függet­lenedés mindig reformok formájában jelentkezik (l. Románia), de mégis elmondható, hogy a reformok – az adott időszak nemzetközi politikai viszonyainak függvényében – mindig töre­kedtek a nagy testvértől való távolság növelésére. E szándék legvilágosabban a Sztálinnak Titóval való szakítása nyomán ki­alakult rendszer esetén látható. Sokan a jugoszláv rendszert tekintik a közép-kelet-európai reformok első megvalósulásá­nak, amely ideológiájában és külsőségeiben ugyan sokban, de lényegileg mégsem különbözik a szovjet rendszertől.

A reformok ezen jellegzetességeit világosan mutatja a ma­gyar reform kezdete is. Nagy Imre előtérbe kerülése, az általa folytatott politika, ezen belül gazdaságpolitika egyértelműen a szovjet függőség átmeneti lazulásának köszönhető. Látható egyben az is, hogy a reformok nem függetleníthetők a szovjet vezetésen belüli hatalmi harcok konkrét állásától sem. A válto­zásokat maga a szovjet vezetés is ösztönözte. Ez lehetővé tet­te a feszített iparosítás átmeneti feloldását, a fogyasztás előtérbe kerülését, a mezőgazdasági szektor kiszipolyozásának enyhítését, vagyis az egyoldalúan védelmi célokat és a szovjet piac igényeit kiszolgáló fejlesztési politika átmeneti feladását. A Szovjetunió és a kis országok viszonya – így a reformok inga­dozása – szorosan összefügg a nemzetközi politikai erőtérrel. A két nagyhatalom, a két politikai rendszer viszonya nagymér­tékben meghatározta a szovjet bel- és gazdaságpolitikát, ezen keresztül a kis szocialista országokhoz fűződő viszonyt is. A helyzet éleződése a függőség növekedését vonta maga után, enyhülése kiegyensúlyozottabb gazdasági és politikai kapcso­latot produkált. Minőségileg új helyzetet az a tény hozott, hogy 1986 folyamán megegyezés született az USA és a Szovjetunió között a kelet-európai térségnek a Szovjetunió általi feladására.

1.2. dimenzió

A reformok sajátos eszközt jelentettek az egyes országo­kon belüli társadalmi-politikai harcokban. A reformhullámok és -apályok vagy másképp a reform ciklusok – a nemzetközi té­nyezők mellett – a belső politikai erőviszonyok hullámzásait kö­vették.⁶ Itt nem szabad elfeledkezni arról, hogy az ún. korai szocialista vagy államszocialista rendszerben a gazdaság átpolitizált. Ez – bár vannak ettől eltérő vélemények – véle­ményem szerint egyáltalában nem diszfunkcionális je­lenség. Annak következménye, hogy e társadalmak formációelméleti szempontból átmeneti társadalmak. Olya­nok, amelyekben a lezajlott átalakulások – a történelmi elő­feltételek hiánya, illetve a nemzetközi feltételek miatt – nem irreverzibilisek. A társadalmi lét minden szférája – így a gaz­daság is – politikai harcok színtere. Itt nincs mód e társa­dalmak szerkezetének leírására. Egy tényt azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül. E rendszerek gazdaságainak át­alakulásával és fejlődésével, a szerkezet modernizálásával, megváltozásával sajátos – a gazdaság meghatározott szeg­menseihez kapcsolódó – érdekközösségek (lobbyk) szerve­ződnek. Ezek definiálása további pontosítást igényel. Megállapítható azonban, hogy a tőkés osztálytól és így a tőke­korláttól megszabadított gazdaságban e lobbyk motivációját menedzseri és munkavállalói érdekek sajátos konglomerátuma határozza meg. Jellemző, hogy a politikai harcokban a szocia­lista rendszerek politikai konszolidációja nyomán egyre megha­tározóbbá válik a különböző lobbyk közötti harc, háttérbe szorul a régi uralkodó osztályok szerepe. Az új elitet megszilár­dulása, uralkodó osztállyá szerveződése, a központi újraelosz­tásban betöltött szerepe egyre inkább elszakította a dolgozó osztályoktól. Ez a tény azt is jelenti, hogy adott esetben saját pozíciójának fenntartása érdekében a tőkés viszonyok restau­rálására is hajlandó. A reformok paradoxona, hogy az általuk kiváltott változások egyre nyilvánvalóbbá és egyben egyre rom­bolóbbá tették a lobbyharcokat. A piaci viszonyok megterem­tését egyoldalúan hangsúlyozó reformok direkt politikai szándékok nélkül is egyre inkább a gazdaság kereteinek szét­feszítését eredményezik, és ezzel válik a szocializmus a feudál­kapitalizmustól a félperifériás kapitalizmusig vezető leg­hosszabb úttá. A lobbyharcok eme szerepét a nemzetközi és a hazai közgazdasági és politikai irodalom is felismerte. A hazai irodalom a legretrográdabb szerepet az ún. nagyvállalati lobby­nak tulajdonítja, amely – egyes vélemények szerint – pozíciói­nak fenntartása érdekében semmitől sem riad vissza. Itt nincs mód a hazai viszonyok részletes elemzésére, de azt minden­képpen jelezni kell, hogy az 1980-as években a nagyvállalati lobbynál lényegesebb hatást gyakorolt a folyamatokra az ún. pénzügyi lobby. A rendszerváltás ideológusai azt hirdették, hogy e lobbyk – Olsan szavaival az ún. elosztási koalíciók – felszámolásával elháríthatok az akadályok a verseny és a haté­kony növekedés elől.⁷ A tőkés országok tényleges viszonyai­nak ismeretében a lobbyk felszámolása illúziónak minősíthető. Ami megvalósítható, az a lobbyk átrendezése.

1.3. dimenzió

A közép- és a kelet-európai országokban a megkésett tőkés fej­lődés jellegzetességei, illetve a II. világháborús totális hadigaz­dálkodás miatt a kiterjedt állami beavatkozáson alapuló gazdaságpolitika és gazdaságirányítás előfeltételei megvoltak. Erre épült rá és ezzel ötvöződött az országok többségében me­chanikusan átvett szovjet tervgazdálkodási rendszer, amely egészen más méretű, gazdasági fejlettségű országban bi­zonyította viszonylagos alkalmasságát egy sajátos modernizá­ció levezénylésére. A szovjet tervgazdálkodási­-tervlebontásos rendszer mechanikus átvétele óriási károkat és anomáliákat idé­zett elő az „importőr” országok gazdaságában. A gazdálkodás szférájában kezdettől ösztönös ellenállás alakult ki e jelensé­gekkel szemben. A reformok képviselői a legnyíltabban éppen arra vállalkoztak, hogy lebontsák ennek az adott viszonyok kö­zött sok szempontból irracionális gazdaság­irányítási és gazdál­kodási rendszernek a korlátait, hogy a gazdaságot racionális elvek alapján fejlesszék tovább. A helyzet csapdája az volt, hogy ideológiailag egy tértől és időtől függetlennek látszó racio­nalitást tételeztek (a piac racionalitását), és ezért a nem lebe­csülhető változások ellenére sem sikerült egyik országban sem egy működőképes, rugalmas irányítási-gazdálkodási modellt ki­alakítani. A reformerek (gyakorlati emberek és teoretikusok egyaránt) felismerték a tervutasításos gazdaság­irányítás irracio­nális voltát, a működéséből fakadó veszteségeket, de soha nem született lényegesen racionálisabb rendszer. Ez a másik ténye­zője a reform­hullámoknak, a nekilendülés­-visszaesés ciklikus­ságának.

1.4. dimenzió

A kelet-európai reformok kiemelt szférája az ideológiai. Ennek többféle oka is lehet: akár az a hagyomány, hogy a változások azonnali ideológiai alátámasztást követelnek, akár az, hogy az ideológia alkalmas a tényleges szándékok és folyamatok ellep­lezésére. Az ideológia ugyanakkor mind a „reformerek” külön­böző csoportjainak és generációinak, mind a reformok fékezőinek vagy ellenzőinek alkalmas terep arra, hogy napi harcaikat a nyilvánosság előtt megvívják. Ez mindkét „fél” szá­mára lehetővé tette és teszi az igazi indítékok elleplezését és érdekeik rugalmas érvényesítését. Kudarc esetén az ideológu­sok és/vagy ideológiák meneszthetők.

Hogy az ideológia mennyire csak leple a reformfolyamat­nak, azt igen jól mutatja a reform ideológiájának tartalmi vizs­gálata. Az úgynevezett reform-közgazdaságtan semmilyen új tudományos eredményt nem tartalmaz. E „diszciplína” sajáto­san laza – az adott helyzettől függő – egyvelege különböző közgazdasági iskolák tételeinek. Sokat elárul az a tény is, hogy a váz, amire a különböző tételeket időről időre felfűzik, az a neoklasszikus közgazdaságtan. A közép-kelet-európai reform­problematika megértésének tehát csak egyik szükséges feltéte­le az ideológiakritika. A rejtély megfejtése – véleményem szerint – csak a négy dimenzió együttes elemzésével kísérel­hető meg.

2. A magyar reformfolyamat példája

A fenti általánosabb megközelítési szempontok mellett utalni kell arra is, hogy minden ország esetében szem előtt kell tarta­ni a nemzeti sajátosságokat. Ezek együttesen adhatják a vég­eredményt. A magyar reform igazi kezdete – az ötvenes évekbeli nem kevés előzmény ellenére – az 1960-as évek ele­je. Ezt a véleményemet arra alapozom, hogy a reformtörekvé­sek stabil gazdasági és politikai bázisát hazánkban az agrárlobby adta, s ez gyakorlatilag a kollektivizálás befejeződé­sével alakult ki és szilárdult meg. A kisüzemi parasztság a ko­rai szocializmus politikai rendszerében nem szerveződhetett lobbyvá. Az árutermelővé tett, kvázi-nagyüzemi keretekbe szer­veződött mezőgazdaság azonban alkalmas erre a szerepre, hi­szen szervezettsége nőtt, személyi állománya kvalifikált és/vagy politikailag súlyos egyéniségekkel töltődött fel. Ekkorra megértek annak a feltételei, hogy az ipari fejlesztéseknél a me­zőgazdaság igényei lényeges szempontként szerepeljenek, hogy a külkereskedelemben az ágazat visszaszerezze régebbi pozícióit, hogy a gazdaságfejlesztés szempontjai között meg­határozhatók legyenek az itteni igények. Ezek a tények termé­szetesen nem függetleníthetők az MSZMP által 1957 óta folytatott életszínvonal-centrikus gazdaságpolitikától. Vitatko­zom azonban azzal, hogy ez önmagában a reform kerete vol­na. Véleményem szerint itt egy szándék és megvalósításának feltételei közötti pozitív kölcsönhatás az egyik oka a reformpoli­tika kibontakozásának. E lehetőségeket a szerveződő agrár­lobby jól kihasználta, hiszen a kollektivizálás során lényegesen eltértek a szovjet modelltől (háztáji gazdaságok elfogadtatása, a közép- és gazdag paraszti réteg előtérbe állítása stb.). Ezt biztosította az is, hogy a politikai döntési centrumban olyan po­litikusok voltak, illetve kerültek, akik jól és erősen képviselték a lobbyt. Fehér Lajos, aki a Politikai Bizottság tagja, a Miniszter­tanács elnökhelyettese (a mezőgazdaság és a közigazgatási és adminisztratív terület felügyelője is volt ekkor), lényeges szerepet töltött be a háztájik legalizálásában, a fejlesztések vi­szonylag nagy részarányában és nem utolsósorban abban, hogy a Nyugat felé való technológiai nyitásban az első a me­zőgazdaság volt (I. Bábolna). Nyers Rezső korábbi funkciói alapján (közellátás, élelmiszeripar) szintén kötődött a lobbyhoz, 1962-ig pénzügyminiszter, ezután az MSZMP KB gazdaságpo­litikai titkáraként, a Politikai Bizottság póttagjaként fokozatosan erősítette pozícióját.

Ezen alap mellett (amely a 2. dimenzióhoz köthető), a töb­bi dimenzióban is kedvező feltételek jöttek létre a reform szá­mára. A nemzetközi (elsősorban európai) enyhülés és a Szovjetunióbeli utolérési és túlszárnyalási stratégia, illetve az ennek alárendelt KGST-kapcsolatok már akkor látható kudarcai további tényezőt jelentettek. Az előbbi azt a jogos reményt kel­tette, hogy a nyugati országok mind politikai, mind gazdasági értelemben érdekeltté válnak az addigi diszkriminációs elbá­nás lazításában. (A diszkrimináció a legnagyobb kedvezmé­nyes bánásmód megtagadásában, a merev mennyiségi korlátok rendszerében, a hosszú lejáratú megállapodások előli elzárkózásban, illetve a hitelnyújtás erőteljes korlátozásaiban nyilvánult meg.) Érdemes megjegyezni, hogy e korlátok oldódá­sában a magyar részről jelentkező előzetes várakozások közül a legjobban a hitelkorlátozások oldása igazolódott vissza. (Az 1960-as évek elején megkezdődött a letérés a Berni Unió elvé­ről, mind több közép- és hosszú lejáratú célhitel és egyre több finánchitel állt a magyar gazdaságpolitika rendelkezésére.) E folyamatok mögött ott volt a gazdasági erőviszonyoknak Nyu­gat-Európa javára és az USA rovására történt eltolódása, amelynek következménye volt a szociáldemokrácia nyugat-eu­rópai előretörése, önállósodása az USA-val szemben. Ami a szocialista tábort illeti, itt a fejlemények kedvezőtlenek voltak. A szovjet-kínai konfliktus, s ezáltal a kínai együttműködés háttér­be szorulása miatt országunk érzékeny forrásokat veszített. A korabeli hivatali anyagokból világos, hogy az ország vezetői szkeptikusak voltak a KGST-együttműködés fejlődést stimuláló hatásával kapcsolatosan. Egyre inkább a stabil nyersanyag- és energiaellátás biztosítása került az itteni kapcsolatok alakításá­nak középpontjába. Úgy tűnik, hogy Hruscsov 1964. októberi puccsszerű eltávolítása volt az utolsó csepp a pohárban, amelynek nyomán felgyorsult a külgazdasági és külpolitikai két lábon állás belső feltételeinek megteremtése.⁸ A reform indulá­sának külpolitikai vonatkozásaihoz hozzátartozik az a momen­tum is, amely azzal kapcsolatos, hogy néhány országban (hazánkon kívül Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugo­szláviában) a párhuzamos reformok nyomán egy kis regionális integráció kialakítására gondoltak. E tervet az 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulás meghiúsította. A Szovjetunióbeli ún. koszigini reformok a nemzetközi helyzet kiéleződése (kínai­-szovjet viszony, az USA Vietnamban viselt háborújának eszka­lációja) miatt lekerültek a napirendről.

A reform külgazdasági és külpolitikai törekvései a kezde­tekben Nyugat-Európát célozták meg. Ezt világosan jelzi a ma­gyar gazdasági diplomácia és egyéb jószolgálati küldöttségek tevékenysége (pl. Bognár József előadókörútjai). Az amerikai külpolitika érdeklődési körébe a kelet-közép-európai reformok csak a vietnami vereség után kerültek be. A Brzezinski által megfogalmazott elvek (egyoldalú gazdasági függőség kialakítá­sa és a nemzeti megosztottság kiélezése a térségben) az 1970-es évek közepétől váltak tudatos nagypolitikává.⁹ A ma­gyar reform történetének egyik lényeges vizsgálati szempontja, hogy a hazai lobbyérdekek milyen pontokon találkoztak az USA külpolitikai elképzeléseivel. (Egy ilyen kulcspont nyilván­való: az eladósodás, a külső források bevonásának kérdése. Az IMF-be és a Világbankba való belépést az 1960-as évek közepe óta a bankárok és egyes tanácsadók folyamatosan szorgalmazták. Az USA külpolitikájának térségünk felé fordulá­sa, a második olajárrobbanás és a kamatháború az eladóso­dott kelet-európai országokat egyértelműen kiszolgáltatottá tette.)

A reform irányultságát talán az is lényegesen befolyásolta, hogy teoretikusainak és megvalósítóinak egy része – amit ko­rábbi személyes életútjuk és politikai pályájuk is világosan bi­zonyít – abban volt érdekelt, hogy az a köztulajdonon alapuló rendszer működésképtelenségét és ne megreformálhatóságát bizonyítsa. A magyar reform ideológiai (szabályozott piac) és konkrét megoldásai is egy tiszta modellben működő kapitaliz­must imitáltak – egyelőre – tőkések nélkül. Nagyon érdekes, hogy a reformkoncepció kidolgozásakor közgazdaságinak feltüntetett megfontolásokból minden olyan törekvés hát­térbe szorult, ami a rendszer demokratizálását eredmé­nyezte volna. Ebben a politikai vezetés érdekeltsége ugyanúgy kifejeződött, mint azoké, akik szerint racionális gaz­dálkodás csak tőkés magántulajdonosi viszonyok között (nye­reségérdekeltség, később vagyonérdekeltség) lehetséges. Nehéz megragadni azt a pillanatot, amikor különböző tényezők hatására (a tőkés centrum nem várt megújulóképessége, térsé­günk gazdasági leszakadása, a szovjet külpolitika imperialista vonásainak erősödése, a baloldal világméretű visszaszorulásá­nak kezdete stb.) a politikát meghatározó erők szemében a ke­let-európai kísérlet bukottnak nyilvánult, és elkezdődött az óvatos, de határozott visszatérés a tőkés világba. Éppen ezért nem lehet azt állítani, hogy a magyar reform a kezdettől fogva elvetette volna a tervgazdaságot racionalizálni igyekvő törekvése­ket, és egyértelműen a második gazdaság kiterjesztése irányá­ba mutatott volna. Ami az első időről biztosan állítható, az az, hogy a rendszer demokratizálását egy átmeneti lehetőség fel­villanása ellenére sem próbálták meg.

Véleményem szerint a magyar reform folyamata négy alapvető szakaszra bontható. Ezek: az 1966-1972-es, az 1973-1978-as és az 1978-1985-ös, végül pedig az 1987 végé­től nyílt polgári restaurációba torkolló időszak.

2.1. 1966-1972: A reform aranykora

A reform 1966-ban kezdődött a mezőgazdaságban végrehajtott intézkedésekkel (árrendezés, állami hitelek elengedése, szö­vetkezetek szabályozásának módosítása). Az előzmények kö­zött voltak a reformbizottsági munkák, 1965 elejétől pedig egy kemény restrikciós politika. Ugyan a reform kidolgozása során a gazdaságfejlesztés elsőbbségi szempontjai nem kerültek explicit módon terítékre, de az államigazgatás és a párt döntés­-előkészítő műhelyeiben éles viták között folyt az új gazdaság­politikai prioritások kidolgozása. E viták a gazdasági szerkezet továbbfejlesztési irányai, a külgazdasági orientáció (KGST, fej­lett tőkés, fejlődő országok súlya) körül folytak. E két alaptéma összefüggött. A viták természetesen kompromisszumosán zá­rultak, de végül is a mezőgazdaság húzóágazat voltát, illetve a tőkés reláció előtérbe kerülését szorgalmazók álláspontja érvé­nyesült erősebben. Ezt világosan jelzik az 1966-1968 között elfogadott gazdaságirányítási megoldások, amelyek konstruk­ciói a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket preferálták, és kifejezetten alkalmatlanok voltak az ipari (nagy-)vállalatok haté­kony irányítására. A reform ideológusai a verseny szükséges­ségét és versenysemleges szabályozást hirdettek, de a gyakorlatban a fő makrogazdasági folyamatokat (a tőkés ex­port, rubelforgalom, beruházások stb.) direkt eszközökkel kel­lett irányítani.

Szembetűnő, hogy annak ellenére, hogy ebben az időben egyre többször kerültek felszínre olyan szakmai vélemények, amelyek az infrastruktúra vészes elmaradásának veszélyére fi­gyelmeztettek, az irányítás eszközrendszere ebben a szférá­ban változatlan maradt, míg a termelőszféra irányítási eszközei az infrastruktúrát szinte automatikusan diszpreferálták. Az 1965-66-os évek restrikciója következtében viszonylag jó ala­pokkal, tartalékokkal indult a reform. Emellett számottevő cserearány-javulás volt mindkét külkereskedelmi relációban. A bevezetett gazdaságirányítási eszközök, különösen az új válla­lati jövedelemszabályozás képtelen volt kezelni a gazdasági fo­lyamatokat. Újratermelődtek azok a problémák (beruházási ciklusok, készletciklusok, külkereskedelmimérleg-problémák), amelyeket a „régi mechanizmus” sajátosságaként értékeltek a reform kidolgozói. A konjunktúraszabályozás elégtelenségei mellett az új mechanizmus több más feszültséget is okozott. Egyrészt a bér- és lakossági jövedelemviszonyok, másrészt a nagyvállalatok rossz pénzügyi helyzete, harmadrészt a belső kooperációs viszonyoknak – a körültekintő vállalatalapítási poli­tika hiánya és a rossz érdekeltségi viszonyok miatt – továbbra is elégtelen színvonala okozott lényeges gazdasági zavarokat. A viszonylag kedvező külső feltételek lehetőségeivel élve, az átgondolatlan fejlesztéspolitika következtében ebben az idő­szakban terelődött át a vállalati szféra importigénye a konverti­bilis relációra. Ez végzetesen megnövelte az ország közvetlen és közvetett importigényességét, különösen – a licenc- és know-how-vásárlások miatt – az ún. közbenső termékek eseté­ben.

A reform első éveinek mérlege tehát vegyes képet mutat.

Pozitív fejlemény volt, hogy a tervutasításos rendszer irra­cionális ösztönző­-rendszerének kiiktatásával lényeges tarta­lékok szabadultak fel a termelésben. Javult a termelés hatékonysága (adott bruttó termelésen belül nőtt a nettó terme­lés részaránya), csökkentek a készletek, rugalmasabb és az igényekhez jobban igazodó lett a lakossági áruellátás. Meg kell jegyezni, hogy 1973-ig a terms of trade növekedésének az eredményekben jelentős szerepe volt.

A negatív fejlemények két ponton sűrűsödtek. Egyfelől az oly szükséges szerkezeti változásokhoz sem voltak megfelelő­ek az új irányítási konstrukciók. Sőt, megállapítható, hogy a szabályozórendszer automatizmusai az adott gazdasági szer­kezet szolidan bővített újratermelődése irányába hatottak. Az ebből adódó feszültségek teremtettek alapot arra, hogy 1971— 73 között (nemzetközi tényezők hatására is) a legfelső politikai vezetésen belül erőviszony-változások menjenek végbe. Ezen változások – bár kulcsfigurái joggal hivatkoztak a reform által meg nem oldott, sőt pótlólagosan keltett feszültségekre -, mi­vel szereplői inkább a múlthoz kötődtek, nem vezethettek a reformoknak egy, a gazdaság működőképességét és a társa­dalom demokratizálást eredményező irányváltásához. Sőt, a legfelsőbb politikai vezetésen belüli változás ellenére a gaz­daságirányítás és a gazdaságpolitika filozófiája lényegében változatlan maradt. Ez a tény az 1973-ban elkezdődött világ­gazdasági fejlemények tükrében végzetesnek bizonyult. Arról van ugyanis szó, hogy az 1966-68-ban bevezetett irányítási rendszer összes megoldása az akkori világpiaci konjunktúra hosszú távra való kivetítésén alapult. Az 1969-73 között hul­lámzóan folytatott mechanizmus-továbbfejlesztési munkálatok (amelyeket csak esetlegesen tükrözött a szaksajtó) végül is nem vetették fel az 1966-os koncepció alapproblémáját. Bizo­nyos részkérdések (eszközáramlás stb.) előtérbe kerültek, de lényeges elvi döntések nem születettek. A született döntések a mechanizmus működésének anomáliáit korrigálni kívánó takti­kai döntések voltak – vállalati dolgozók kategorizálásának el­törlése (1969), a tőkés export kiemelt támogatása (1970), beruházási stop (1971), 50 nagyvállalat és a nagyüzemi mun­kásság kiemelése (1972-73) -. Ezt világosan jelzi az 1972-ben kelt, 1973-ban publikált ún. Zöld-fehér könyv is, amelyet Nyers Rezső vezetésével reformközgazdák dolgoztak ki.¹⁰

2.2. 1973-1978: Az úgynevezett „ellenreformáció”

A világgazdasági megrázkódtatások nyomán kialakult helyzet­ben ez döntő fontosságú időszak volt. Nemzetközileg – a cse­rearányromláson és az azt kiváltó tényezőkön túl is – a magyar vezetés nehéz helyzetben volt. Koszigin (és így az ottani re­form) de facto félreállításával, a brezsnyevi vezetés bemerevedésével, a sűrű szovjet kioktatásokkal a magyar vezetés a tőkés világpiac és a KGST-országok kettős szorításába került.

Mivel a magyar politikai és gazdasági vezetőket a világpia­ci átrendeződések váratlanul érték, rögtönzések sorozata indult el. Ennek lett az az eredménye és a korábbi (az 1960-as évek végi világpiaci viszonyokra épülő) szerkezetpolitikai döntések beérésének a következménye, hogy a magyar gazdaság két­szer egyoldalúan függő és túlzottan nyitott lett. Az a tény, hogy a politikai vezetés nem ismerte fel ezen összefüggés közvetlen veszélyeit, valamint vezető reformereknek az a rossz tanácsa, miszerint most sem kell változtatni azon az 1968 óta érvényes stratégiai elképzelésen, hogy a távlati fejlődés érdekében külső erőforrásokat kell bevonni, amely hitelek visszafizetését is aztán a megfelelő fejlesztések biztosítják, végérvényesen az eladósodás csapdájába vitték az országot. Az ország eladó­sodásra való hajlama korábban is megvolt, azonban a gaz­daságpolitikai szándék (tervszerű eladás) és a hajlam most találkozott először.

A belső viszonyokat illetően figyelmet érdemel az a tény, hogy ebben a periódusban az agrárlobby átmeneti­leg meggyengült. Ennek látható jelei voltak a mezőgazdasági – elsősorban termelőszövetkezeti – vezetőkkel szembeni kon­cepciós perek és a felső vezetésben lezajlott személyi mozgá­sok. Az 1972-74-es politikai fordulat bázisát a gép- és nehézipari vállalatok vezetése adta, így az ő helyzetük erősö­dött. Kevésbé látványos, de annál lényegesebb folyamat volt az államigazgatáson belül lezajlott tömeges személycseréké (különösen a funkcionális hatóságoknál kezdődött ez el), vala­mint a különböző szervek tényleges hatáskörének átrendező­dése. A politikai döntések de facto az államigazgatási szférában születtek (az előterjesztések, alternatívák előkészíté­se itt történt). Az átrendeződés lényege, hogy a funkcionális szervek (OT, PM, OAÁH, MNB) monopolizálták e folyamatokat. A tényleges döntési hatáskörök leírása további kutatást igé­nyel.

Az ideológiai szférában – ahol a marxizmus reneszánsza megállt – ebben az időszakban egy dogmatikus ellentámadás zajlott le (tulajdonvita, a fejlett szocializmus koncepciójának ki­dolgozása), amely tökéletesen elfedte a valódi folyamatokat. A rendszer egyre kevésbé vehette komolyan saját ideológiáját, az igazi marxista megközelítések egyre kellemetlenebbek vol­tak. A XI. kongresszuson elfogadott MSZMP Program­nyilatkozat tökéletesen elleplezte a valós helyzetet. Az V. ötéves terv koncepcióját már a politikai elvárások (XI. kongresszus) és a napról napra romló gazdasági helyzet szorításában, óriási bel­ső viták közepette alakították ki. Az 1976-os restrikciót – válla­lati nyomásra – 1977-ben nekilendülés követte. Ez alapozta meg az 1978-as totális csődöt, amelynek eredményeként a kül­kereskedelmi mérleg passzívuma mélypontot ért el, és az adósságállományt is kritikus mértékűnek ítélte a vezetés.

2.3. 1979-1985: Átmeneti és túlértékelt sikerek

A korai szocializmusok politikai rendszerére jellemző működési sajátosságoknak megfelelően egy szűk szakmai és politikai körből kiinduló gazdaságpolitikai kurzusváltás zajlott le 1928-79 fordulóján. A fordulatot az ország vészes külgazdasági helyzetére hivatkozva kényszerítették ki, mégpedig nagyjából ugyanazon kör, amely néhány évvel azelőtt még a nyakló nélküli eladósodást javasolta (MNB). Figyelemre méltó, hogy a bank szakemberei által javasolt lépések az IMF-receptekre em­lékeztettek. A fordulat személycserékben, illetve a szakmai saj­tó és a tudományos szféra hangnemváltásából volt látható. Ekkor „tették meg” 1972-73-at a visszarendeződés időszaká­nak, előtérbe került az 1966-os reformkoncepció „jobbról előzé­se”.

Az 1970-es évek második felére nyilvánvaló tény mellett – hogy ti. a Szovjetunió nem lesz képes korlátlanul és kedvező feltételek mellett az ország energia- és nyersanyagellátását biztosítani – újabb tényezők járultak ahhoz, hogy a politikai ve­zetés óvatosan, de határozottan a szocialista országoktól való távolodás útját válassza. E tények közül a Szovjetunió afga­nisztáni beavatkozása és a lengyelországi fejlemények érde­melnek kiemelést. A fejlett tőkés országokban (különösen Angliában és az USA-ban) lezajlott jobboldali fordulat is lénye­gesen hatott a hazánkbeli folyamatokra. A Reagan-adminisztrá­ció elérkezettnek látta az időt az USA korábbi terveinek békés eszközökkel való megvalósításához. Szokatlan őszinteséggel nyilatkozott erről Egri György, Sarlós András kanadai üzletem­ber magyarországi megbízottja: „…Napjainkban befejeződött a harmadik világháború. A győztes hadseregek vezérkari főnöke és a »vesztes« hadsereg vezérkari főnöke egyaránt csillagos jelest érdemel történelemből. Én a győztes hadsereg vezérkari főnökének Reagan elnököt tartom, aki rájött arra, hogy egy kor­hadó és működésképtelen gazdasági rendszert gazdasági erő­vel lehet legyőzni. A »vesztes« hadsereg csillagos jelesre vizsgázó vezérkari főnökének Gorbacsovot tartom. Rájött, hogy vesztes ügyért nem szabad katonát áldozni.”¹¹

A monetáris ellenforradalom – a 80-as évek elején egyelő­re csak a közgazdaság-elméletben, majd az évtized végén a gyakorlatban is – Magyarországon is lezajlott. A vizsgált perió­dus kezdetén a „politikacsinálók” egyre szélesebb körében vált uralkodóvá az a vélemény, hogy az ügy elveszett, lovat kell váltani. Véleményem szerint – egyelőre még csak csendben – a „békés átmenet” jelszavát is ekkor adták ki. A gyorsan válto­zó nemzetközi feltételek (rövid idő alatt három szovjet pártfőtit­kárt temettek el) között óvatosan lavírozó vezetésen belül kialakult a „révészek” csoportja, akik arra játszottak és ját­szanak, hogy a hajó túlsó partra való átjuttatása után pozíciói­kat az új rendszerben megszilárdítsák. Az elitnek ez a része a 80-as évek elején kezd kikristályosodni – elsősorban a funkcio­nális gazdaságirányítói szférából kinőve. Szelényi „komprádor-értelmiségieknek” nevezi őket, utalva e réteg és a fejlődő országokbeli komprádorburzsoázia funkcióinak párhuzamossá­gára. A fejlemények az elit (káderértelmiség, menedzserek) többi részét is megérintik. Az ő reakciójuk a cinizmus, a rövid távra gondolkodás, a máról holnapra élés, a kiváltságok mér­téktelen harácsolásának felerősödése.

Az 1979 óta folytatott gazdaságpolitika következtében az „elosztható torta” egyre kisebb. A beruházások drasztikus csökkentése, a lakossági fogyasztás dinamizmusának csökke­nése (az egyenlőtlenség növekedése mellett) a látens konflik­tusok kiéleződéséhez, illetve újak keletkezéséhez vezet. A szakmai lobbyk egymás közti és a menedzserréteg és az államigazgatás kulcsterületeinek szereplői közötti ellenté­tek fokozódtak. A gazdaságirányításban, a gazdaságpolitikában jelentkező kapkodás döntően nem szakmai következetlensége­ket tükrözött, hanem az irányító szféra szereplői közötti hatalmi harcot. A kompetitív árrendszer az OAÁH pozícióját erősítette, az adósságválsággal kapcsolatos intézkedésekben az MNB és a KKM közti, régebbi keletű harc öltött testet. Közismertek vol­tak az OT és a PM közötti ütésváltások. Az 1984-es reformcso­mag funkciója nem valamiféle önigazgatás bevezetése volt, hanem az Ipari Minisztérium végleges kiütése a döntéshozatal­ból, a PM és az MNB hatalmának megerősítése. A szabályozá­si megoldások a költségvetés pozícióit javították. Az 1984-es reformcsomag és az 1985-től kibontakozó gyorsítás sajátos árukapcsolásként is felfogható. (A reformpolitika elfogadásáért cserébe a gazdaságirányítók növekedést ígértek.) A funkcioná­lis irányítás és informális szerepe tovább nőtt, és pl. az Ipari Minisztérium gazdaságpolitikai értelemben lényegében hatás­kör nélkülivé vált. A kétszintű bankrendszer bevezetése és az adóreform néven ismert változások a pénzügyi diktatúra előjá­tékának tekinthetők. A gazdaságirányítás 1988-ig képtelen volt az extenzív növekedésben érdekelt menedzseri réteget pozitív módon kordában tartani. A restrikciót és a nekilendülést mindig a gazdasági egyensúly szenvedte meg. A Társasági Törvény elfogadásával megnyílt a menedzserek számára az előremene­külés lehetősége. Hatalmi pozíciójuk tulajdonosi pozícióra vál­tásával bizonyos elképzelések szerint az új tőkésosztály része lehetnek.

Az 1981-82-es fizetési válság és ennek ismert megoldása, a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépés, újabb fe­szültségeket vitt a gazdaságba. Az adósságprobléma rendezé­se során a „révészek” puha pozíciót foglaltak és foglalnak el, így nem lehet kérdés, hogy ki fizeti a révészt. E sokféle széthúzó erő mellett éleződtek a feszültségek a munkavállalók kö­rében is. A magyar társadalom és gazdaság sajátos szerkezete (mezőgazdasági kistermelés, vidéki munkásság) a túlmunka társadalmilag szabályozott (GMK, VGMK) és egyéb eltűrt formái alkalmasak voltak a feszültségek részbeni leveze­tésére, illetve a munkavállalók megosztására. A lengyelországi események után az 1968-tól a gazdaságpolitikai döntés­hozatalban a korábbiaknál keményebb magatartást mutató szak­szervezetek újból „bepuhultak”.

2.4. 1986 végétől: A végleges bomlás

Kádár János 1986 novemberéig – egyre nagyobb nehézségek arán ugyan – féken tudta tartani a különböző erőket abban az értelemben, hogy senki sem érezhette magát győztesnek. Azt hiszem, ez a magyarázata annak a látszólag következetlen (ütök ide, ütök oda) politikának, amely egyszer tiltott, máskor bátorított – az adott helyzet függvényében. Véleményem szerint 1986 novemberétől a nyílt bomlás abból a felismerésből indult ki, hogy a Szovjetunió mint háttér elveszett, az ottani helyzet instabilizálódni fog. A politikai szlogenekben ez a tény sajátos torzulással jelent meg, ti. úgy, hogy „nem követjük elég gyorsan a pozitív gorbacsovi példát”. A szovjet háttér el­vesztésével az erők egy része súlyát vesztette, így az átmeneti kényes egyensúly felbomlott, megindult a nyílt restauráció. Ez­zel párhuzamosan az ország pénzügyi függőségét felhasználva Nyugatról egyre több közvetlen politikai elvárás érkezett. (Lásd Grósz Károly 1988 nyarán az USA-ban tett körútja; a többpárt­rendszernek az MSZMP általi megteremtése – 1989 eleje; Nagy Imre és társai újratemetése – 1989 nyara stb.)

3. Reform és/vagy rendszerváltás

A kelet-európai rendszerváltások paradoxona – és így a magyar rendszerváltásé is – az, hogy az azt kiváltó ténye­zők az új, megteremtendő rendszerek kialakulásának aka­dályát jelentik.

Magyarország esetében az eladósodottság miatti erős pénzügyi és politikai függőség, valamint az uralkodó MSZMP befolyásos köreinek tevékenysége miatt a politikai rend­szerváltás viszonylag zökkenőmentesen zajlott le. Az 1945 előtti rendszerhez kötődő erőkön kívül a többi politikai párt va­lamilyen módon az MSZMP-ből származtatható. A politikai rendszerváltás felemássága nemcsak abban áll, hogy ez csak a gazdasági rendszerváltás szükséges, de nem elégséges fel­tételeit szolgáltatja, hanem abban is, hogy a politikai tagoltság még megközelítően sem fedi le a társadalom valós érdekviszo­nyait.

A gazdasági rendszerváltás a nemzetközi pénzügyi szer­vezetek, illetve az ezek álláspontját kifejező közgazdászok sze­rint négy alappilléren nyugszik. Az első a nemzetgazdaság stabilizálása, a második a gazdaság liberalizálása, a harmadik a privatizálás, a negyedik a külföldi támogatás. E szakértők vé­leménye csak abban oszlik meg, hogy az említett négy alap­elem megvalósítása milyen kombinációban történjen. Az ún. sokkterápia hívei a négy alapelem egyidejű megvalósítását szorgalmazzák.¹² Más szakértők, illetve hatalmi körök egyes elemeket tesznek a gazdasági rendszerváltás központi kérdé­sévé. A magyar átalakulási folyamatban a privatizáció került a középpontba.

Ahogy a tulajdonviszonyok kérdései az 1968-as reform idején bagatellizálódtak (ez egyben az említett reform legna­gyobb belső ellentmondása és így tehertétele is volt), úgy az 1986 után felgyorsult rendszerváltási reformtörekvések – joggal – központi kérdéssé tették a tulajdont. Ebben az időszakban – nem függetlenül az IMF és a Világbank sugalmazásától – a magyar pénzügyi lobby tulajdonreformot készített elő. A társa­sági tulajdonformák előtérbe helyezése, a külföldi beruházáso­kat védő jogszabályok bevezetése a külföldi tőke bevonását kívánta biztosítani.

A tulajdonreformnak hazánk esetében két alapvető sajá­tossága van. Egyrészt e reform nem lehet szerves átalakulási folyamat – mivel a „jogfolytonosság” nem létezik. Igazi kérdés, hogy kikből és milyen tőkésosztály jön létre. Másrészt – és e probléma az előzőtől elválaszthatatlan -, nem világos, hogy mi­lyen módon, milyen forrásokból fog végbemenni a gazdasági stabilizáláshoz, rekonstrukcióhoz oly elengedhetetlen „új erede­ti tőkefelhalmozás”? A tulajdonreform konkrét megoldásai, an­nak társadalmi bázisa, valamint a követett válságkezelő gazdaságpolitika irányvonala között kölcsönös meghatározott­ság van. A nyilvánvalóbb, hogy adott konstrukciójú és társadal­mi bázisú tulajdonreform nyomán a követhető gazdaságpolitika keretei adottak. Kevésbé nyilvánvaló, de fontos összefüggés, hogy tegnapi, mai és holnapi „szimpla” vagy annak tűnő gazda­ságpolitikai vagy gazdaságirányítási megoldások korlátozhatják, vagy éppen kényszerpályára terelhetik a tulajdonreformot.

A nyilvánosság előtt, de még inkább a kulisszák mögött zajlott és zajló huzavonák tétje a gazdasági hatalom megszer­zése. Egyrészt az 1988-89-ben elkezdődött privatizációs folya­mat az adósságszolgáltatási terhek enyhítése érdekében a külföldi működőtőke bevonását ösztönözte, másrészt pedig az ún. „spontán” vagy még találóbban nómenklatúra-privatizáció­nak nevezett folyamat a gazdasági vezető elit politikai hatalmá­nak gazdasági hatalomra való átalakítását szolgálta.

A politikai hatalom gazdasági hatalommá való konvertálá­sa a kétszintű bankrendszer megteremtésével a „bankokrácia” számbeli megerősödésével kezdődött. A bankszféra mind a mai napig megfelelő menedék a korábbi vezetők számára.

A külföldi működőtőke beáramlását szolgáló túlzottan libe­rális szabályok sem voltak függetlenek az előbb említett törek­vésektől. A hatályos szabályozás ugyanis minimális külföldi tőkerészesedés esetén is komoly kedvezményeket biztosít az ily módon „vegyes” társaságoknak. Ez – többek között – azt eredményezte, hogy mértékadó becslések szerint 1989-ben a konvertibilis valutában repatriált profitok meghaladták a gazda­ságba ez ideig bevont tőke mennyiségét.

Az 1990 tavaszán lezajlott parlamenti választások eredmé­nyeként kialakult politikai erőviszonyok miatt lassult és új irá­nyokat is vett a privatizációs folyamat. Az MDF vezette kormánykoalíció a gazdasági válságkezelés terén folytatja elő­dei IMF-ihlette irányvonalát. Nem mondható el ugyanez a pri­vatizációs elképzelésekről. A kormányzat célja e téren a lojális nemzeti középburzsoázia kialakítása, saját hatalmának erősíté­se. Ez tetten érhető a külföldi tőke szerepének újraértékelése és gyakorlati kezelése terén. Erős a törekvés arra, hogy a je­lentősebb külföldi tőkebefektetések konkrét feltételeit kormány­zati hatáskörben tartsák.

A kialakulóban lévő új tőkésosztály két szegmense látszik kiformálódni. Az egyik a nómenklatúra-burzsoázia és a külföldi tőke ügyeit intéző komprádor­-értelmiség, a másik a nemzeti középosztály. A harmadik szegmens, az 1945 előtti uralkodó osztályok leszármazottjainak csoportja – bár a Kisgazdapárt révén politikai képviselethez jutott – egyelőre nem számíthat tömeges reprivatizációra.

A privatizáció folyamatából mindeközben egyes, például a dolgozói részvényvásárlási program körüli viták, csinnadratták ellenére mind a tulajdonossá válás, mind az ellenőrzés szem­pontjából rendszeresen kimaradnak a munkavállalói rétegek ér­dekei.

4. Következtetések

A vázolt tények és összefüggések miatt reális veszély, hogy a modern piacgazdaságok lemásolt intézményrendszere azért nem fogja biztosítani azokat a hatásokat, amelyeket adaptálói elvárnak tőle, mert ennek reálgazdasági feltételei hiányoznak. A legtipikusabb példa erre a kétszintű bankrendszer, amely – a csökkenő belső erőforrások miatt – elsősorban nem a gazda­ság, a vállalkozások építésének eszköze, hanem a gazdaság padlásainak lesöprése. A drágán – részben külföldi hitelből – kiépített banki infrastruktúra szabad pénzek híján és a személy­zet hozzá nem értése miatt nem olajozója a gazdaság műkö­désének, hanem a működés költségeit növelő tényező. Komoly jelei vannak, hogy ilyen feltételek mellett a bankszféra egy re-disztributív rendszer immanens eleme lehet. Hasonló a helyzet az adórendszerrel is. Az ÁFA könnyen adaptálódott a torz ha­zai költségviszonyokhoz, a gazdasági tisztánlátást nem javítja. Az SZJA sem volt alkalmas a tőle elvárt hatások pro­dukálására (például láthatatlan jövedelmek adóztatása; tel­jesítményösztönzés stb.), miközben a rendszer bevezetése és működtetése meglehetősen költségesnek bizonyult.

A kiépítés alatt álló piacgazdaság elvi modelljében közpon­ti helyet foglal el a verseny gondolata. Valójában a tulajdon­reform folyamatának vázolt jellemzői, a külföldi működőtőke bejövetelének a belső piacot romboló hatása (ezzel bizonyos kisebb enklávék kialakulásának veszélye) nem a gazdasági verseny kiépülése irányába mutatnak, hanem sokkal inkább a hazai monopolpiacokon keletkező monopolprofitnak az or­szágból való kiszivattyúzását eredményezik.

A gazdaság eredményes rekonstrukciója és a viszonyla­gos politikai stabilitás fenntartása érdekében elkerülhetetlennek látszik a mezőgazdaság vagy tágabban fogalmazva az élelmi­szer-gazdaság működésének stabilizálása. Ez először is az alapvető vállalati struktúra és a rátelepülő bedolgozói rend­szerek (háztáji gazdaságok) stabilitását, az ágazat pénzügyi terhei további növelésének megállítását és egy jóval hatéko­nyabb és főleg olcsóbb belföldi értékesítés (nagybani piacok ál­lami segítséggel történő) kiépítését feltételezi.

Úgy tűnik, nem lehet lemondani az ágazat exportteljesít­ményéről sem. Ez hatékonyabbá úgy tehető, hogy – a külpiaci kapcsolatok további decentralizálásával – a mainál rugalma­sabb kínálattal jelenik meg a konvertibilis piacon. Határozottan ellent kellene állni ezen ágazat destabilizálását előidéző min­den – politikai szándéktól vezérelt – törekvésnek.

Az előttünk álló időszakban a gazdaság fejlesztésének kulcskérdése a termelő és nem termelő infrastruktúra – ezen belül az oktatás – új alapokra helyezése. E feladatok megol­datlansága az elmúlt 20-25 óv gazdaságpolitikájának nyo­masztó terhe. E területek kiemelése azért is fontos, mert rövid és középtávon a gazdaság szereplőinek (kormányzat, vállalati, vállalkozási szféra, munkavállalói szféra) sok ponton divergáló érdekei ebben a körben harmonizálhatok a legeredményeseb­ben. Példaként említhető a korszerű út- és energiahálózat, a környezetvédelmi rendszerek, a hatékony átképzési rendszerek működtetésében, egy magasabb színvonalú oktatási és egész­ségügyi rendszerben való közös érdekeltség. (Itt képzelhető el például a leghamarabb partneri viszony a kormányzat és a szakszervezetek között.) E szféra működésének normalizálása egyben alapja a növekvő technikai lemaradás csökkentésének.

Jegyzetek

1 E tanulmány megírásához felhasználtam több korábban készült íráso­mat. Ezen anyag a korábbi konkrét gazdasági és történeti elemzéseim összefoglalását és további kutatási feladatok kijelölését szolgálja.

2 Berend T. Iván: Közép- és Kelet-Európa a „rövid XX. században”. Társadalmi Szemle, 1990. 3. szám p. 11.

3 A globális világgazdasági és világpolitikai összefüggésrendszerbe he­lyezett elemzésére tett kísérletet Szentes Tamás: A kelet-európai átala­kulás és a világgazdaság. Aula, Kossuth, 1990. Bp. című könyvében.

4 L. erről Magyarország vonatkozásában leplezetlen őszinteséggel a Pénzügykutató Rt. anyagát. Jelentések az alagútból III. Figyelő, 1990. július 12.

5 L. Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, Bp., 1990.

6 L. pl. Ágh Attila: Elitek aranykora. Magyar Nemzet, 1990. január 26. Hasonlóképpen vélekedik Szálai Erzsébet, Lengyel László is.

7 L. Nagy András: Részérdekek az összeomlásban és a felemelkedés­ben. Közgazdasági Szemle, 1990/9. pp. 1012-1014.

8 El nem égetett dokumentumok. Szabad tér Kiadó, 1990. Kádár János feljegyzése a Politikai Bizottság részére, 1964.

9 Igen érdekes képet ad erről Simai Mihály Az Egyesült Államok új nemzetközi stratégiája és a magyar-amerikai kapcsolatok egyes kér­dései című bizalmas, 25 példányban készült tájékoztató jelentése. L. Új Magyar Központi Levéltár XXIX-L-1-VV 8. doboz.

10 Az V. ötéves terv gazdaságirányítási feladatai. Belső használatra ki­adta az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztálya, 1973.

11 Rohanunk-e a kapitalizmusba? – Mezei András beszélgetése Egri Györggyel. Élet és Irodalom, 1990. január 26. p. 7.

12 Az adósságkönnyítés elérhető (Jefry Sachs professzor a sokkterápiá­ról). Figyelő, 1990. 43. szám p. 31.