1. Bevezetés

Kelet-Európában az átmenet a tulajdonjogok rendszerének megválto­zásával, illetve a hatalom magántulajdonnal szembeni hozzáállásának megváltozásával kezdődött. Ez Észak-Korea és Kuba kivételével minden volt szocialista országban teret nyert (Kornai, 2007). Az átmeneti jelző tehát nem a gazdaság ideiglenes voltára, hanem a tőkés piacgazda­sággá történő átalakulásra utal. A magántulajdon a piacgazdaság egyik alapfeltétele, hiányában a fizetőképes kereslet szinte teljesen hiányzik, illetve torzultan van jelen. A szocialista jog az állami tulajdont favorizálja a magántulajdonnal szemben mind jogi megoldásaiban, mind a politikai döntéshozatal során; az állami tulajdont a tervgazdálkodás keretein belül, központi tervek alapján hasznosítja. Amikor a hatalom kezd engedni az állami tulajdon primátusából, és a magántulajdon szerzésére, felhal­mozására, illetve hasznosítására lehetőséget biztosít, akkor – akarva-akaratlanul, de ez történt – a modern piacgazdaság alapjait fekteti le. Ez tehát az átmeneti gazdaság kezdete, a vége pedig a magántulajdon dominanciájára épülő kapitalista piacgazdaság kialakulása.

1.1. Az átmeneti gazdaságok jelentősége a politológia és a közgaz­daságtan számára

A modern globalizált világgazdaságban a klasszikus gazdasági nagyha­talmak mellett az átmeneti gazdaságok, a piacgazdaság vérkeringésébe frissen bekapcsolódó volt szocialista államok jelentős kihívásoknak néztek, illetve néznek elébe. Az átmenet fogalmilag mindig feltételezi, hogy valahonnan valahová, de legalábbis valamerre eljutunk. Általában sohasem oda érkeznek a társadalmak, mint amit megcéloztak. Sok a szándékon túli eredmény, a diszfunkcionális elem. A létező fejlettebb minták követése sokat segíthet, de mivel mindig a történetileg adott be­fogadó közegen múlik a mintaátvétel eredményessége, ezért sohasem a szándékok szerint, hanem össztársadalmi méretekben azokon túli ered­mények jönnek létre. Valószínű, hogy az exszocialista országok mind­egyike a fejlett centrum-kapitalizmust kívánja utánozni, de a szándékból még nem következik, milyen mértékben és milyen fokon fog sikerülni nekik. Nézzük meg először azt – nagy irodalma van a politológiában, de általában a társadalomtudományokban is a „transitology"-nak -, hogy honnan indultak ezek az országok.

Egy magyar kutató, Szigeti Péter (2007) arra az álláspontra helyez­kedett, hogy az ún. államszocialista társadalmak leírásában a legadek-vátabbnak a lengyel gazdaságszociológiai iskola J. Wiatr és W. Narojek nevével fémjelezhető irányzata bizonyult. Idézzünk hosszabban Jerzy Wiatrtól: „A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következ­ményének teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelen­ségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gaz­dasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő, tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társa­dalmi életközpontjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizo­nyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, »nem-politikai« területein is." (Wiatr, 1980: 196.)

Látható: a tervező társadalmak szociológiájában, hatalmi és gazdasági rendszerük elemzéséből az a következtetés adódott, hogy ezek nem a piac által, hanem a politika által integrált társadalmak voltak. Ugyanis az állami tulajdon bázisán a felhalmozást és a fogyasztás, illetőleg a köz- és a magánfogyasztás közötti arányokat politikai döntések következtében alakították ki. Ez a felfogás azzal is alátámasztható, hogy a racionális redisztribúcióra épülő politikai berendezkedés volt az egypárti hatalom­gyakorlás – ahogy ezt annak idején, 1979-ben a Konrád-Szelényi szer­zőpáros alaposan leírta. De a konvergenciaelméletek idején például a kitűnő francia konzervatív gondolkodó, Raymond Aron (1962: 110-111.) is hasonló interpretációval állt elő, mint amilyet ebben a retropspektív magyarországi vitában Szigeti képviselt. Ugyanis nem a piaci nyereség­esélyekhez igazodó, magántulajdonos vállalkozók hozták az alapvető allokációs döntéseket, hanem az egypárti tervező mechanizmusban a Központi és a Politikai Bizottságok voltak ügydöntő makrogazdasági helyzetben. A tervalku közegében dőltek el a dolgok, nem pedig a pia­con. A polgárok sok ún. ingyenes közfogyasztást kaptak, nem fizettek személyi jövedelemadót, de alacsony fizetésekért dolgoztak ezekben a rendszerekben. Erősen nivelláló elosztás alakult ki, viszont igen magas volt a redisztribúciós hányad, amely Magyarországon 63-64%-ot tett ki. Innen indultak, s ehhez képest az átmenet a kapitalista piacgazdaság­ba a tulajdoni, a hatalmi és a politikai intézményrendszer és viszonyok megváltoztatását előfeltételezi: privatizációt, az elkülönült magántulaj­donos termelők piaci összekapcsolását és a politikai rendszer többpárti, pluralista jellegét. A társadalmi és gazdasági konfliktusok kanalizálása ugyanis elsődlegesen a pártokon keresztül, parlamenti közvetítéssel történik – érdekpluralista és pártcentrikus rendszerekben (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia stb.) vagy pedig vala­minő vezérdemokrácia formájában, amint ezt Putyin Oroszországában vagy más posztszovjet köztársaságokban láthatjuk.

1.2. Kornai János álláspontja

A nemzetközileg is jelentőset alkotó magyar közgazdász, Kornai Já­nos érdekes és értékelendő álláspontot fejtett ki az átmeneti országok állapotáról, teljesítményéről. Könyvének címe (Szocializmus, kapita­lizmus, demokrácia és rendszerváltás) – alighanem tudatosan – rímel J. Schumpeter világhírű munkájának címére (Capitalism, Socialism, and Demokracy), amely 1937-ben jelent meg először. Kornai sok-sok kutatása és könyve nyomán itt, ebben a nyolc tanulmányát tartalmazó kötetében egyfajta összegzésre vállalkozik. Világossá teszi, hogy egyfelől nem a transitology (transformational paradigm) álláspontjáról szemléli a kérdéseket, hanem a sokkal komplexebb „rendszerparadigma" mód­szertani álláspontjáról (lásd 8. tanulmányát, különösen 2007: 169-171.). Interdiszciplinárisan fogja fel a gazdasági kérdések megközelíthetőségét is. Másfelől egyértelmű, hogy közép-kelet-európai országok átmenete – a szó használható, csak a transitology módszere nem – világtörténelmileg miben unikális, egyedülálló (5. tanulmány, 7-81.). Nézzük megoldását, amely hat jellemző vonásban foglalja össze kutatási eredményeit a más­fél évtized alatt végbement nagy átalakulásról.

1. és 2. A változások a nyugati civilizáció fejlődésének fő irányaiban történtek: tehát a kapitalista gazdasági rendszer és a politikai demokrácia irányába.

3. Az átalakulások a társadalmi élet minden területét, szféráját érintet­ték, gazdaságot, ideológiát, politikát, jogot, társadalmi rétegződést.

4. Az átalakulás erőszakmentes volt, véres események és utcai harcok nélkül.

5. Mindez békés körülmények között ment végbe, sem háború nem előzte meg, sem idegen katonai megszállás nem történt.

6. Végül elképesztő gyorsasággal, egy-másfél évtized alatt megtörtént „a nagy átalakulás" (Polányi Károly leleményének átvételével).

Történelmi összehasonlítások nyomán pedig szerzőnk arra a követ­keztetésre jutott, hogy néhány (két, három vagy négy) jellemző máskor is előfordult már a világtörténelemben a gazdaság és a társadalom Great Transformation-je esetében, de az, hogy mind a hat jellemző egyszerre, egyidejűleg fejtse ki – a szerző szerint pozitívnak értékelt – hatását, eb­ben áll térségünk történéseinek egyedülállósága (2007: 88-93.).

Vajon valóban ennyire pozitív ez a mérleg? Mi itt a megfelelő mérték? Ugyanis annak nem sok nyomát látni, hogy ennek a térségnek az orszá­gai felzárkóztak volna a centrum-kapitalizmushoz. Egyikük sem lett valós versenytársa az OECD-országoknak. Ha nem csupán az egyedi-nemzeti fejlődési pályák szintjén elemzünk, hanem markánsan eltérő változatokat vetünk össze, mondjuk, a közép-kelet-európai, az orosz és a kínai utat, akkor meglepő eredményre juthatunk. Az összehasonlítás szempontját Groth (2003) is gyümölcsözően használja.

2. Átmeneti országok

2.1. Áttekintés

A kétpólusú világrend összeomlásával, a hidegháború megszűnésével a második világháború óta nem önálló országok sokasága nyerte visz-sza függetlenségét. Azonban ez a függetlenség nagy felelősséggel és hatalmas feladatokkal járt. A nagy, föderatív berendezkedésű országok (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétestek, s új, kicsiny, de relatíve egységesebb nemzetállamok sokasága jött létre a posztszovjet térségben. Sok kicsit viszont könnyű kezelni a divide et impera elve szerint – éppen geopolitikailag. A nyílt piacgazdaságra való átállás és a globalizáció felismerése, elfogadása és kiaknázása nagy terheket ró ezekre az országokra.

Az átmeneti gazdaságok két leghatalmasabb példája a jelenkorban Kína és Oroszország. Az ő esetükben Kelet-Európához képest az az egyik lényeges különbség, hogy politikailag önállóak. Közös bennük, hogy a méretük önmagában nehezíti, illetve példátlanul serkenti piac­gazdasági eredményeiket, hiszen hatalmas belső piaccal, munkaerővel és nyersanyagkészletekkel rendelkeznek, ugyanakkor a reformok és átszervezések lokális szinten történő érvényesítése nagyban meg­nehezedik és lelassul. Egyik ország sem rendelkezett piacgazdasági berendezkedéssel 1990 előtt. Oroszország esetén az átmenet gyors és traumatikus volt, míg Kína esetében máig tartóan lassú és fokozatos, ami sok szempontból lehetőséget biztosít a közgazdaságtan számára az átmenet módszereinek vizsgálatára.

2.2. Kelet-Európa átmeneti gazdaságainak történelmi jellegzetességei

A kelet-európai országok (Oroszország, Lengyelország, Magyarország, a volt Jugoszlávia, a volt Csehszlovákia, a balti államok, Románia, Moldáv Köztársaság, Bulgária) túlnyomó része hasonló történelmi viharoknak volt kitéve. Önálló államként csak nagyon kevés létezett a XX. század előtt, és a népcsoportok is gyakran vándoroltak be, illetve olvadtak össze, míg napjainkra – a jugoszláv háború kivételével jobbára konfliktusmentesen – homogén kultúrájú nemzetállamokká váltak. Bizonyos országok nem is léteztek sokáig, míg mások, mint a magyar vagy a lengyel királyság, többször is idegen hatalmak uralma alá kerültek. Magyarország a török uralom idején három részre szakadt, Lengyelországot pedig az orosz cár, a Habsburg és a porosz birodalom osztották fel egymás között. A balkáni országok török vagy magyar uralom alatt álltak, Csehország az osztrák uralkodók tartománya volt, a mai Szlovákia a magyar királyság része, a balti államok pedig orosz fennhatóság alatt álltak az utóbbi ezer év nagyobb részében. Sok országnak először az első világháborút köve­tően sikerült elnyernie függetlenségét a nagyhatalmaktól (Oroszország, Németország, Törökország, Osztrák-Magyar Monarchia). A hidegháború alatt, a tervgazdálkodás idejében természetesen a mai értelemben vett piacgazdaságtól jobbára elzártan zajlott a gazdasági élet. A Szovjetunió által irányított szocialista világpólus és az általa képviselt, piacgazdaságot elítélő ideológia, majd annak megszűnése számos problémát vetett fel a frissen önállósult országok számára. Az országok különválása máig nem ért véget, hiszen a jelentős föderatív államok megszűnése (Csehszlovákia szétválása, Jugoszlávia szétesése), illetve legújabban Montenegró szüle­tése a viszonyok bizonyos rendezetlenségére vall. (Kisteleki et. al. é. n.)

Rá kell mutatnunk arra is a nagy átalakulások lezárulta után, hogy Koszovó kérdése még messze nem jutott nyugvópontra. Geopolitikai kérdésnek fogható fel: lenyelik-e a szerbek az utolsó keserű pirulát is, s belemegy-e Oroszország (és Kína) abba, hogy az amerikaiak által támo­gatott kiválás nyomán nemcsak újabb presztízsveszteséget szenvednek el hagyományos befolyási övezetük további elvesztésével, hanem a közvetlen amerikai katonai jelenlét kiterjedjen a Balkánra is. Mellesleg ez az EU-nak sem igazán érdeke, de mivel nincs igazán egységes külpolitikája, ezért rendre nem tudja megszabni a tempót ott, ahol az euroatlanti szövetségen belüli ellentétek közegében kellene politizálnia. Az Európai Unió ugyanis roppant módon érintve van ebben a látszólag kis jelentőségű kérdésben: ha ugyanis a jelentős albán etnikai dominan­cia (80-90%-os) a kiválás ultima ratiója lehet más tényezők előtt, akkor ehhez az érvelésmódhoz a ma már az Unióhoz tartozó országok egyes nemzeti kisebbségei is kedvet kaphatnak (pl. a baszkok). A kiválással a kocka el van vetve. Nem véletlen, hogy a szlovák és a román vezetés kifejezte aggodalmait Koszovó kiválásával kapcsolatban, látva, hogy a Felvidéken, illetőleg Erdélyben élő magyar etnikai dominanciájú terüle­teken élők, illetve radikálisabb politikai képviselőik reményeket fűznek egy ilyen fejleményhez. A nem EU-tag Szerbiának – amely számára egy ilyen területi veszteség valóságos Trianon – pedig Koszovó kapcsán a Vajdaság vagy legalábbis bizonyos részei további kockázatokat hordoz­nak. Igaz, a nemzetközi tanácskozásokon Koszovó kiválásának unikális jellegét szokás hangsúlyozni. Azt, hogy nem lehet példa más országok kisebbségei számára. Csakhogy ami egyszer már megtörtént, az már fait accompli, precedens erejű (ha nem feltétlenül példaértékű is egyben). Egy igazán erős EU, különösen hosszú távon, egyáltalán nem érdeke az Egyesült Államoknak. így a Balkán destabilizációs tényezőit egy bizonyos mértékben érdekében áll melegen tartania.

2.3. Az európai átalakuló országok növekedési teljesítménye és zavarai

A GDP növekedésének szempontjából vizsgált másfél évtizedben Len­gyelország, Szlovénia, Albánia és Magyarország bizonyult vezetőnek, míg a leszakadók között Szerbiát és Montenegrót találjuk, ahol a háború súlyos visszaesést eredményezett (Csaba, 2006: 42.). Az új EU-tag Lit­vánia és Lettország lemaradottsága még a szovjet örökségnek tudható be, amelyet a külföldi működő tőke sem tudott kellően ellensúlyozni, Észtország kivételével. Lengyelország és Kelet-Németország radikális átalakítási módszere sikeresnek mondható, hiszen gyorsabb talpra állást biztosított, az 1990-es években azonban ez csak relatív előnyt jelentett az előnyösebb helyzetű országokhoz (pl. Magyarország) képest. 1992-től már növekedésnek indult a termelés, azonban Kelet-Németország az egyesülés folyamán létrejött problémák miatt nem volt olyan eredményes, mint az előbbi. 1994-ben indult meg általánosan a növekedés, azonban míg például Lengyelország, Szlovénia vagy Magyarország esetében (2006-ig) ez fenntarthatónak bizonyult, addig Románia és Csehország esetében még ezt sem mondhatjuk el.

A kis országok erős dependenciájára, függőségére sajnos jó példa hazánk is. Alighanem csak strukturális összefüggésekkel magyarázható, hogy egyfelől visszatérően komoly egyensúlytalansági problémák lép­nek fel (1994 és 1997 között a Bokros-csomag kiváltó oka, hasonlóan a 2006-tól jelentkező kormányzati megszorításokéhoz). A bérszínvonal (minimálbéren keresztüli) és a 800 ezer fős közalkalmazotti szféra addigi nyomorúságos bérének 2002-2006 közötti rendezése a fizetési mérleg megbomlását eredményezte. Ezért 2007-ben a kormány 5,6%-kal csök­kentette a reálbérszintet. De külső eladósodásunk mutatói sem kecseg­tetnek túlzottan sok mindennel. „Az államadósság nagyjából 80 milliárd dollár. Ennek talán ha 25 százalékát használtuk akár fogyasztásra, akár beruházásra, a döntő többségét a folyamatosan halmozódó kamatteherre fizettük ki. Ez a legdurvább és a legrosszabb adósságcsapda, amiből nagyon nehéz kikerülni. Az én számításaim szerint a Magyarországon foglalkoztatott 4 millió embernek nagyjából 2-3 évig ingyen kellene dol­goznia ahhoz, hogy visszafizessük az adósságot. Tehát ha semmilyen fizetést nem kapnának 2-3 évig, akkor tudnánk kijönni ebből az adósság­csapdából. így, hogy közben még fizetést is kapunk, azt gondolom, hogy 20-30, vagy akár 50 évet is igénybe vehet, jó gazdaságpolitika esetén – jellemezte helyzetünket a Nemzeti Bank exelnöke (Ezredvég, 2008/1. 105.). Másfelől az átalakulásban nagy szerepet játszó külföldi tőke domi­nanciája – némely pozitív hatása mellett¹ – egyoldalúan exportorientált gazdaságfejlesztéshez vezetett.

Sokat mond az átmeneti gazdaságokról és társadalmakról, ha -empirikus bizonyító anyagának ismertetése nélkül – összefoglaljuk a gazdaságszociológus Szalai Erzsébet álláspontját. Hazánkban az a gazdasági elit vált társadalmi struktúránkban és a politikai hatalomban való befolyását tekintve meghatározó helyzetűvé, amelyik a kulturális és politikai elittel szemben egyértelműen a globalizációs folyamat új le­hetőségei mentén tevékenykedett. így tudott megelőzni más eliteket és társadalmi csoportokat. Ennek a késő kádári technokráciának (a korábbi állami nagyvállalati vezetők, bankárok egy része, nagyvállalkozók és az állami gazdasági bürokrácia), illetőleg a hozzá kapcsolódó demokratikus ellenzéknek és új reformértelmiségnek nem volt öröklött magánvagyona, amellyel a gazdasági hatalmát megalapozhatta és kiterjeszthette volna. De volt szociális, kapcsolati és tudástőkéje, amelyet tőkefelhalmozása kiindulópontjául használhatott. Ezen az alapon lehetett P. Bourdieu tőke­konverzió-elméletét, fontos pontokon némiképp módosítva, dinamizálni és a hazai folyamatokra alkalmazni. Ha Held-Mc Grew (1998) nyomán „globalizációnak nevezzük azt a történelmi folyamatot, amely úgy alakítja át a társadalmon belüli viszonyokat és tranzakciókat, hogy ezáltal az in­terakció és a hatalomgyakorlás világrészeken átnyúló hálózatai jöjjenek létre", akkor nálunk az említett hatalmi csoportosulás vitte ezt végbe és vált maga is egyben a hálózat konstitutív részesévé. A nemzetközi szak­irodalom és Lányi Kamilla által pénzügyi szuperstruktúrának nevezett képződménnyel együttműködve sikeresen szervezte meg és szerezte meg a külpiaci nyitás körülményei között hatalmi dominanciáját. A politikai rendszerváltást követően – melyben a politikai elit volt a főszereplő és meghatározó – gyengültek az addigi domináns főszereplők társadalmi tőkéi. „Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a »gazdasági me-zőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezérelve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvál­lalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalatok számára. […] a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéjét is veszélyezteti, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adja át. De valójában a tőkeelemek cseréje történik […] A késő kádári technokrácia krémje lemond hazai gazda­sági tőkéinek egy részéről azért, hogy egyrészt bővítse a nemzetközi, szociális és kulturális tőkéjét – a szuperstruktúra elismerje és honorálja teljesítményét -, másrészt, hogy egyes tagjai maguk is annak részévé válhassanak, és így hazai gazdasági tőkéiket nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassák." (Szalai, 2001: 230.; kiemelések – V. I.)

Megállapítható: a posztszocialista államok a térség reorganizációja, gazdaságszerkezetének és hatalmi viszonyainak nagy változásai köze­pette is közepesen fejlett országok maradtak, talán a legjobban reagáló Szlovénia kivételével. Közelítésről-utolérésről az általánosság szintjén azonban aligha beszélhetünk.

2.4. Az orosz átalakulás

Az orosz átalakulás kezdete nem 1991-re (a SZU felbomlása), hanem valójában csak 1994-re tehető, hiszen az 1993. decemberi választást követően alakult ki az az elnöki adminisztráció, amely képes volt a gazdasági stabilizáció megkezdésére. Ehhez a dátumhoz igazítva a gazdasági növekedés és visszaesés a többi átmeneti gazdaság ritmusát követi (Csaba, 2006: 304-305.). Az összeomlás Csaba László szerint történelmileg szükségszerű volt, olyan belső tényezők okozták, amelyek a rendszer alkalmazkodóképességét meghaladó feladatokat állítottak az ország elé. Egy új államot kellett létrehozni, új határokkal, új hatásköri és illetékességi felosztással, az államadósság és a külképviseletek új államok közötti megosztásával, az egész adminisztráció átalakításával. Nem csoda hát, hogy a korszak bel-, illetve külföldi közgazdászainak javaslatai inkább csak eszmetörténeti jelentőségűek (ilyen volt például a Jelcin által felkarolt, Gorbacsov által elvetett Satalin-program – Krausz, 2003: 76-77.), mintsem tényleges megoldási lehetőségek voltak, hi­szen a megvalósításukhoz szükséges szervezési és adminisztrációs kapacitást már többszörösen túlterhelték más feladatok. A formális in­tézmények körében rendszervákuum keletkezett, és ezt az űrt informális intézmények töltötték ki, amelyek saját törvényekkel rendelkeztek. Ennek eredményeképpen a politika döntéseinek számos esetben a mellék­hatásai váltak meghatározóvá, míg elsődlegesen célzott hatásai csak töredékesen valósultak meg.

A polgári reformpolitika kialakítását és végrehajtását nagyban akadá­lyozta, hogy más posztszocialista országoktól eltérően nem került sor a demokratikus átalakulás mint végcél kitűzésére (Csaba, 2006: 45.). Nem dolgoztak ki új alkotmányt, ami a reformellenes erőknek jogi alapot adott például a föld magánkézbe adásának obstrukciójához. Ugyanakkor a Szovjetunióban kialakult mentalitás a jogi háttér hiányosságaival társulva a magántulajdon legitimációját nagyban megnehezítette, ami nagy visz­szatartó erő egy tőkés piacgazdaságra nézve. Ha elfogadjuk a Csaba László által képviselt „liberális paradigmát", amely az alkalmazkodni nem tudással magyarázza az összeomlást, akkor utólag szemlélve azt kell mondanunk: mintha mégiscsak létezett volna az a homo sovieticus, amin a nyugatiak egykor annyit gúnyolódtak. Az orosz társadalomból ti. éppen ezért hiányzott a polgári megegyezés képessége, ami számos jellegze­tességgel ruházta fel az orosz politikát és a gazdaságot is, mint amilyen például a privatizációs ügyek évtizedek múltán történő felülvizsgálata. Ahogy Krausz Tamás általánosítva írja: „Az államfüggő orosz burzsoázia [.] (osztály)tudatában van annak, pontosabban (osztály)tudatalattijának meghatározó komponense, hogy kisajátításának nincsen társadalmi legitimációja, és nem is lehet" (2003: 137.). Történelmileg szinte egye­dülálló módon a szovjet birodalom önmagát számolta fel; nem felkelés, külső hódító vagy vesztett háború következménye volt a bukás, hanem maguk a pártvezető elitek bontották szét a Szovjetuniót, mégpedig egy azt ellenző népszavazás (1991. március 17.) eredményének dacára. Történészek kimutatták, hogy a dezintegrációs folyamatok 1990 után voltak érzékelhetőek (Krausz – Sz. Bíró, 2003: 46-48.), s hogy ebben a helyi, tagköztársasági elitek fokozatosan álltak a jelcini kiválási politika mellé (ezt Krausz [2003: 76-84.] dokumentumokkal is igazolja).

Rontotta a reformtörekvések esélyeit, hogy Vlagyimir Putyin közigaz­gatási központosításáig a helyi hatalom volt túlsúlyban a központival szemben az átalakulás során. 1995-ben az infláció mérséklődött és 1996-ban évi 50% alá süllyedt, ami a központi hatalom megszilárdulá­sával egy időben történt. 1997-ben az éves infláció már csupán 14,7% volt. Csaba (2006: 308.) szerint ezek az adatok azt sugallják, hogy maga az orosz átalakulás folytán előállt transzformációs visszaesés hasonló a közép-európai országok átlagos visszaeséséhez (kb. a GDP 20%-a). 1998-ban Oroszország konjunkturális jellegű visszaesést élt át, melynek súlyosságát a monetáris politika hiányosságai fokozták. A közép-európai országokhoz hasonlóan az infláció mérséklődésével a tartós növekedés is megjelent, fellendültek a kereskedelmi és piaci folyamatok.

A GDP alakulása Oroszországban 1998-2004 (évi átlagos változás, %)
1998	1999	2000	2001	2002	2003	2004
-5,3	6,4	10,0	5,1	4,7	7,3	6,9
Forrás: Csaba, 2006: 349. (Statisztikai melléklet a 10. fejezethez).

 

Az infláció alakulása Oroszországban 2000-2004
2000	2001	2002	2003	2004
20,8%	21,6%	15,8%	13,7%	10,9%
Forrás: Csaba, 2006: 309.

Egy francia kutató-professzor, Jean Radvanyi hosszú távot tekintve ér­tékeli Putyin kétarcú Oroszországát. Elemzései nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy Krausz Tamás a neoliberális modernizáció útjával való szakításként jellemezte a jelcinizmus csődje után fellépő, Putyin-féle elnöki rendszert (Krausz, 2003: 109-138.). Hangsúlyozza, hogy némiképpen irányított demokráciáról van szó, de a vezér sikereinek kulcsa éppen abban áll, hogy 1999 után képes volt megállítani országa destabilizálódását. Ennek belső és külső okai – visszatekintve – egyaránt jól láthatóak. A kaotikus jelcini reformok belülről gyengítették meg az államot, számos régió és köztársaság törvényhozása szembeszállt a szövetségi intézményekkel, cégóriások vonhatták ki magukat adó- és illetékfizetési kötelezettségeik alól. Mindenütt virágzott a korrupció és a nepotizmus. Kívülről pedig „az Egyesült Államok és atlanti szövetségesei példátlan támadást indítottak annak érdekében, hogy csökkentsék Moszkva befolyását egész hagyo­mányos hatalmi övezetében. [.] [Oroszországot] bizonyos nyersanyagok szállítójának másodlagos szerepére kell kényszeríteni, amelyek kiter­melése ráadásul csak a nagy nyugati társaságok részvétele révén lesz lehetséges." (Radvanyi, 2007: 4.) Putyin az ezen helyzetből való kilábalás érdekében épített fel egy eredményes stratégiát: visszaszerezte – esz­közökben sem válogatva – a nyersanyag-jövedelmek feletti ellenőrzést, reorganizálta az orosz ipart és a régiókban felbomlott orosz intézmény­rendszert, megtörte az oligarchiákat. A termelés először 2006-ban érte el az 1991 előtti szintet. Az elnöki adminisztráció sikerei egyben a karizma­tikus vezető sikereit hozták, amiben szerepet játszott az is, hogy a szilárd politikai többség fenntartásáért Putyin némely demokratikus szabadság­jogot korlátoz (párt- és egyesületbejegyzés, tv-csatornák ellenőrzése, fölöttébb gyanús személyi ügyek stb.). A gazdaság kapitalista átalakulása és a hatalomgyakorlás autoriter módja közötti feszültség fennáll, de Putyin „felvilágosult abszolutizmusát" az eredmények és a jól megválasztott és helyzetadekvát hazafias újjáépítési retorika jól ellensúlyozzák.

A 2002 és 2007 közötti időszakban az olaj tartósan magas ára a vártnál nagyobb növekedést hozott Oroszországnak anélkül, hogy a szerkezeti és versenyképességi problémákkal igazán szembenézett volna és azokra megoldást dolgozott volna ki. Bár a hatás természetesen előnyös volt, azonban kizárólag nyersanyagkivitel és hagyományos indusztrializáció alapján nyilvánvalóan nem lehet hosszú távon egy modern (tehát posztindusztriális) gazdaságot működtetni. Tehát ez a reorganizáció és világgazdasági energiaár-szökés kétségtelenül növekedést eredménye­zett, ugyanakkor a tényleges gazdasági fejlődés feltételeinek megterem­tése a háttérbe szorult, jóllehet a növekedéselmélet klasszikus képviselői (Solow, Kuznets és Chernery) már fél évszázada a műszaki fejlődést és a nem műszaki, inkább társadalmi és szervezeti innovációt nevezték meg a növekedés hosszú távú forrásaként. Oroszország hatalmas visszaesése, majd reorganizációja azonban messze elmarad Kína 30 éve tartó evolutív pályájához képest.

2.5. Egy különleges eset: Kína evolutív fejlődése. Államszocializmus vagy kognitív kapitalizmus?

Kína számára a 80-as évek elején elindított „nyitás" politikája volt az a minőségi ugrás, amellyel elkezdte lerombolni a maga köré emelt fala­kat. Ennek következtében óriási léptékű, tartós, folyamatos változások játszódtak és játszódnak le a félkontinensnyi országban. Kulcsár Kálmán (2007) idézi Alain Peyrefitt megfigyeléseit, amelyek már a mai Kína tíz legfontosabb jellemző vonását rögzítik. „(1) Nagy létszámú és állandóan gyarapodó lakosság. A jelzett időben két és félszer annyian éltek ott, mint Európában. (2) Akkora területen fekszik, mint Európa az Atlanti-óceántól az Uralig. Egy ilyen terület – ahogy annak idején Montesquieu írta – nagy birodalmat és »despotikus uralmat« feltételez, éspedig (3) sokfajta etnikai ellentéttel. Kínában akkor több mint ötvenhat nemzetiség élt. (4) Ötezer éves kifinomult kultúrával rendelkezik, és a legrégibb a ma is élő civili­zációk közül. Ez a civilizáció az egyetlen, amely a kezdetétől mind a mai napig megszakítás nélküli, éspedig négyezer évre visszamenő, krono­logikusan ismert történelemmel rendelkezik. (5) Az országot, különböző szélsőségekkel, többfajta éghajlati viszony jellemzi. (6) A hódoltsági és a belső uralmi viszonyai is többfélék. A császárnak, kormányzónak, a hivatalnoknak, az apának, az ősöknek való alávetettséggel formájában és tartalommal. Mindezek meghatározott rendet alkotnak, e rendeknek megfelelő alávetettséggel, amelyet csak a lázadások szakítanak meg.

(7) Nagy létszámú, mondhatni tömeges parasztság él az országban, és

(8) sokfajta egyenlőtlenség jellemző a lakosságra. (9) Az ország nagy befolyást gyakorolt és gyakorol a szomszédaira, de a világra is. A kínai találmányok, a tudás és ismeret – csak egy-két példát említve: a kultúra, a technika stb. területén – jelentősen befolyásolták akár távoli országok fejlődését is. (10) Az országban azonban mai is sokféle gyanakvás él a szomszédok és a távolabbi világ iránt. Ötszáz éve alakult ki és ma még távolról sem oszlott el (sőt, a második világháborút követő évtizedekben meg is erősödött) a külső világgal és az idegenekkel szemben. Ellentét­ben Japánnal, még ma is félnek attól, hogy a nyugatiak felborítják, vagy legalábbis megzavarják a kínai rendet." (Kulcsár, 2007: 7-8.)

Ezek valós jellemzők, adottságok, éspedig máig hatóak. Kiegészítve és rátérve a gazdasági összefüggésekre, különlegesség az is, hogy Kína legnagyobb városainak többsége a tengerparti övezetben található. Ezek a városok történelmileg jelentős kereskedelmi és ipari kultúrával rendelkeznek. A csúcstechnológiai ipari zónák, az állami szintű gazdasági és technológiai zónák, a különleges gazdasági övezetek, a nyitott part menti városok, a nyitott városok, a szabadkereskedelmi területek és az exportra termelő zónák kialakítása évtizedeket vett igénybe.

A kínai fejlődés egyik érdekes megoldása a különleges gazdasági öve­zetek létrehozása, amelyek célja a külföldi működő tőke (Foreign Direct Investment) generálása és a szerkezetváltáshoz szükséges technológi­ák megszerzése volt. A modernizált termelés és a nagyhatalmi pozíció elérése tette az exportot a kínai gazdaság növekedésének motorjává. Kína gazdasága az elmúlt két évtizedben évi 9,5%-os bővüléssel büsz­kélkedhetett, és az infrastrukturális beruházások magas értéke mellett az export dinamikus bővülése vezérelte. A GDP összege alapján Kína a negyedik helyre lépett elő a világranglistán.

Kína természetesen számos problémával küzd. A nagyfokú urbanizá­ció jelentősen befolyásolja az ott élő tömegek szociális tudatát, rontja a városi élet minőségét. A nagyfokú mobilitás a közösségek átértékelődé­sét eredményezi, ami a tradicionális közösségcentrikusság előnyeinek elvesztésével fenyeget. A kínai kormány a különleges kedvezmények eltörlésével egyenlő esélyeket próbál teremteni a régiók között. 1990 óta a regionális jövedelmek között nagyfokú különbségek érezhetőek, az enklávé jellegű fejlődés valószínűleg folytatódik. Egyes közigazgatá­si területek humán erőforrásokkal való ellátottsága jelentős mértékben kisebb, a középső és határ menti vidékeken a humán erőforrások, illetve a tárgyi feltételek hiánya nehezíti a felzárkózást. Összefoglalva: „Kína megmaradt duális gazdaságnak. A különleges gazdasági övezetek zárványszerűen fejlődtek. Az állam földterületet adott át, adókedvezmé­nyeket nyújtott és biztosította a szükséges közlekedési infrastruktúrát. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Kína egyre több területen váljon a világgazdaság vezető exportőrévé: kezdve a textilipari termékekkel, folytatva a műanyag gyermekjátékokkal, eljutva egészen a műszaki cikkek összeszereléséig. A lehengerlő kínai áruexport és az egyre erő­södő kínai tőkeexport mögött azonban különféle belső ellentmondások is kimutathatók. Az elemzők elsősorban a bankrendszer gyengeségeire mutatnak rá, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a növekedési rekordok ellenére az egy főre eső GDP az amerikainak kb. egyhatoda, és ez az alacsony jövedelem a kínai versenyképesség egyik legfontosabb tényezője." (Andor, 2007: 29.)

Érdemes Kína perspektíváiról, értékeléséről két álláspont bemutatásá­val összehasonlító elemzést készítenünk. A gazdasági tényezők elem­zését itt is kiegészítjük társadalmi, kulturális és politikai aspektusokkal, hiszen éppen ez az az ország, amelynek fejlődése rámutat a gazdaság gazdaságon kívüli, ideológiai, politikai és a tradíciókat jelenbe integráló tényezők jelentőségére.

1. Kína a „magyar úton" jár, csak idő kérdése, hogy a gazdasági válto­zások politikai pluralizmushoz vezessenek. A gazdasági modernizáció, amelynek etalonjait a centrum-kapitalizmus szolgáltatja, szükségképpen átalakítják a politikai berendezkedést. A központosított, monolitikus hatalom helyére pluralista szerkezetű politikai tagoltság lép, és annak valaminő intézményesülése. Összegezzük egy kínai szerzővel az ebbe a típusba tartozó okfejtéseket, érveket.

Fang Jue (1998) a demokrácia jegyében a kínai átalakulásról és mo­dernizációról úgy vélte, hogy az átalakulásnak a szabad és általános vá­lasztások útján kell haladnia. A Népi Kongresszusnak független, modern törvényhozó hatalommá válása a párt és a kormány teljes elválasztásán kell hogy nyugodjék. A sajtó, a publikálás és a társulás szabadsága ve­zet a politikai pártok és a kormány közötti viszony modernizálásához, a központosított hatalom megszűnéséhez.

A gazdasági diszkriminációt egyenlő versenyfeltételekkel kellene fel­számolni, szektorsemlegességgel, a társadalmi tulajdoni formák élvezte védelmek leépítésével (amint ez kezdetben Magyarországon is történt). A magántulajdon és a magánvállalkozás legyen szabad, bár a mono­polizálódást szerzőnk szerint korlátozni kellene. Külföldi vállalkozások minden szektorban tevékenykedjenek, a stratégiai jelentőségű ágazatok sem lehetnek kivételek ez alól, és a kínai piacot minden tekintetben meg kell nyitni. A belső piac védelme eszerint nem modern.

Az állami gazdálkodást javaslata szerint közgazdálkodássá kelle­ne átváltoztatni. A kormányzati szabályozó tevékenységnek pedig piackonformmá kell válnia. Előtérbe kell állítani az emberi jogokat és a kultúra spirituális egységesítő erejét, amellyel a hagyományos és nagyon sokféle kínai territóriumok modern társadalommá alakíthatóak. A balol­dali időszak régi és lejárt kultúrájához való ragaszkodás gátja a szellemi vitalitásnak és a modern kulturális fejlődésnek – foglalja össze Kulcsár (2007: 159-162.) a kínai szerző nézeteit.

Eléggé egyértelmű, hogy itt a gazdaságban, a politikában, az állam szerepfelfogásában és a kultúra területein is a mai centrum-kapitalizmus szelleme a mintaadó. A feladat a sajátosságok között történő recepció, átvétel, mert a kínai út javasolt menete a népköztársaságból a köztársa­ság felé vezet. A nyugatitól gyökeresen eltérő kultúra és életmód kevés szerephez jut, hasonlóan ahhoz, hogy a jelenlegi pártirányításos politikai rendszernek milyen gazdasági és országos integrációt fenntartó funkci­onális összefüggései vannak. Azért nem tarthatóak nagyon előrelátónak az ehhez hasonló perspektívák, mert a KKP által vezetett fokozatos reformok 30 éve beváltak, és sokkal sikeresebbek, mint például az orosz átalakulás és jó néhány európai átmeneti ország esete. Más országok­hoz hasonlóan sok strukturális anomáliája elemezhető a mai Kínának (területi fejlettségbeli egyenlőtlenségek, falusi munkanélküliség, belső migráció, a rurális reform szükségessége, az urbanizáció elmaradása az iparosodástól stb.). Arra azonban, hogy a politikai pluralizmussal és a magántulajdon előtérbe állításával ezek a strukturális inkompatibilitások rendeződnének, nem sok jel mutat.

Hasonló felfogást képvisel Victor Nee és Sonja Opper, amikor Kínát „politikai kapitalizmus"-ként mutatják be. A szerzők „elutasítják azt a feltételezést, hogy az óriási országban teljesen kifejlett piacgazdaságról volna szó. Kiemelik, hogy az állam nemcsak szabályozza a vállalatok működési környezetét, hanem közvetlenül bele is avatkozik döntéseikbe. A rendszert átmenetinek látják, és egyfajta hibrid gazdasági rendnek tekintik, amely előbb-utóbb valamilyen más modell irányában tovább fog fejlődni" – összegzi álláspontjukat Andor (2007: 30.). Implicite ez pedig a gazdasági, értsd: nem központosított politikai hatalommal kiegészített kapitalizmus. Magunk részéről azt gondoljuk, hogy a Peyrefitt említette sajátosságok aligha teszik lehetővé és idézik elő, hogy Kína ebbe az irányba „nyugatosodjon".

2. Világrendszer-elméleti megközelítésben az aktuálisan is döntő kér­dés, hogy melyek a kritériumai az államszocialista Kína különállóságá­nak egy kapitalista berendezkedéshez képest. Meddig nem az, és mitől kezdve lesz az? Annyi nyilvánvaló, hogy a hagyományok és kulturális tradíciók nyomán, azoktól megerősítetten itt az uralmi formák hordoz­zák a specifikumokat. Ma is Montesquieu-re kell hagyatkoznunk? Nagy síkságokon, óriási tömegű lakosság mellett a despotizmus az adekvát uralmi forma?

Giovanni Arrighi számára evidencia: a délkelet-ázsiai, évszázados sinocentrikus hűbérajándék-kereskedelmi rendszerre épülnek a mai gazdasági folyamatok is. A térség országhatárokon átívelő üzleti vállal­kozásai jogilag független egységek informális (nem hivatalos) hálózatára támaszkodnak, amelyekben a japán termelő és kereskedelmi cégek ná­luk honos szerződési/alvállalkozói rendszere e regionális üzleti hálózatok létrehozásában jól kiegészült a tengeren túli kínai üzleti diaszpóra tevé­kenységével. Utóbbiak legújabb kori felfutása és terjeszkedése szorosan összefügg a Kínai Népköztársaság negyedszázada tartó, óriási tempójú gazdasági növekedésével és a világpiacra való visszatérésével. Arrighival szólva: jelentős az a kapcsolódás – a kereskedelmi és pénzügyi műve­leteknek az áramlása -, amely a jelenkori kínai kapitalista diaszpórákat a szárazföldi Kína gazdasági tevékenységéhez köti.

„A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdasá­gaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek demográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési potenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi állam közül, az Egyesült Államokat is ideértve […] Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapitalista világgazdaság forgalmi­adó-hierarchiájának csupán legalacsonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai." (Arrighi, 1996: 182.) Kína hazai termelésének és külkereskedelmének hihetetlen lendülete ellenére az egy főre jutó GNP-je – világpiaci árakhoz viszonyítva – változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. Éppen a nyolcvanas évek vége óta robbanásszerűen beáramló külföldi tőkebefektetések képezik a GDP (tehát az összes belföldi termelés) évi átlagos, 8-10%-os növekedését. Ezen GDP-növekedés ipari szektorra jutó részének a felét pedig külföldi befektetések adják. A külföldi tőkének adott államkapitalista koncesszi­ók építik jelentős részben a Kínai Népköztársaságot, zömében olyan sajátos, vegyes tulajdoni szerkezettel, amelyben a többségi tulajdonos a kínai állam. Vonzerejét a tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jó képességű, szorgalmas munkaerő jelenti. Ugyanakkor Kína egyik legnagyobb sikerének a 400 milliós szegénység felszámo­lását tekinthetjük. A 80-as évektől kölcsönös érdekeken alapuló szoros politikai szövetség alakult ki a KKP és a külföldi kínai tőkés vállalkozók között. Utóbbiak kiváló lehetőségeket kapnak ahhoz, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítő tevékenységük révén profithoz jussanak. A KKP pedig „miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nemzeti egyesítés eszméjét is, az »egy nemzet – két rendszer« elv alapján" (Arrighi, 1996: 183.).

Az ezen iskolához kapcsolódó magyar kutató szerint (Szigeti, 2005: 153-154.) „valóban két különböző társadalmi rendszerről van szó, mert az államszocialista Kína annak ellenére sem olvad bele a térség egé­szének délkelet-ázsiai színekkel tarkított kapitalista arculatába, hogy óriási teret nyitott a külföldi tőkebehozatalnak, és árugazdaságként jól illeszkedik a régió egészéhez".

Miért és/vagy mennyiben nem olvadt bele Kína a tőkés dominanciájú, egyenlőtlen és hierarchikus világgazdaságba? Azért és annyiban nem olvadt be, „mert nem adta fel tulajdonviszonyaiban jelentősen vegyessé váló gazdasága feletti jogi, politikai és pénzügyi szabályozó hatalmát. Belső társadalmi és területi egyenlőtlenségeinek kezelésében, népesség­szaporulatának eredményes szabályozásában, gazdasága integrációjá­ban, fejlesztési terveiben rendelkezik az államszocializmusra jellemző, nélkülözhetetlen tulajdonságokkal: a felhalmozás és a fogyasztás, illetőleg utóbbin belül a köz- és magánfogyasztás arányainak megha­tározásával. Ha nemzeti valutáját »szabadon« átválthatóvá alakítaná (tehát a vásárlóerő-paritástól függetlenített árfolyam-meghatározottságra térne át, következésképpen a globális valutapiac alakulásához igazo­dó pénznemmé tenné azt, elveszítené gazdaságpolitikai szabályozó szerepét), ha lemondana a makrogazdasági koordinációról,² melyek a nemzetgazdaság nem piaci, politikai integrációs típusának legfonto­sabb feltételei, s jelentős köztulajdoni szektorokat is feltételeznek, akkor válna az államszocialista kísérlet visszamenetté, akkor teljesedne ki a gazdaság feletti magánhatalom, s akkor válna a Kínai Népköztársaság is – előbb-utóbb a jelzőtlen, polgári köztársaság államformájában – a tőkés uralmi és felhalmozási rendszer részévé. Mindez, noha a nyers, politikai szocializmusok átmeneti jellegéből adódóan, hosszú távon egy­általán nem kizárt" – mondja az uralkodó felfogástól eltérően Szigeti Péter (2005: 154.), mégsem gondolja, hogy ez már csak idő kérdése volna, hogy a gazdaság mozgásba hozott erői szükségszerűen átalakítanák a rendszer állami, politikai, ideológiai felépítményét, megváltoztatnák a hatalom jellegét.

A saját arculatú, a térségben egyetlen szuverénnek mondható állam­szocialista országban ötezer éves civilizációs és uralmi tradíciók szól­hatnak a történelmileg is számottevő, sok szempontból eredményes modernizációs kísérlet folytatódása mellett. Ahogy Szigeti (2005: 155.) dialektikusan mondja: „Kína csak úgy része a tőkerendszernek, hogy nem-része annak". Átmeneti ország, csak nem világos, hogy saját koráb­bi énjétől, önállóságát megőrizve egy új, modern Kína felé halad-e, vagy átmenete egyben beilleszkedés lesz-e a tőkés világgazdaság őt megillető hierarchiaszintjébe. Közép- és Kelet-Európában az átmeneti országok zöme, akár sikeresen, akár sikertelenül, de elvileg és potenciálisan csatlakozott a Nyugat „washingtoni konszenzus" által kicövekelt útjához. Kína izgalmasabb. Nagyobb egység, hosszabb kifutással és alternatív lehetőségekkel. Megőrzi államszocialista karakterét? Előfordulhat az is, hogy az itteni evolutív pálya államszocializmusa egyfajta kognitív kapi­talizmust produkál? Vegyes tulajdonformájú piacgazdaságot, politikailag központosított, makrogazdasági koordinációval, amely jobban megőriz­heti saját identitását a globális kapitalizmus körülményei között is? Olyat, amelyik tanult a közép- és kelet-európai országok elvegyüléséből. Ezt a problémát szerettük volna gondolatilag érzékelhetővé tenni.

Irodalom

Andor László (2007): Összehasonlító gazdaságtan. ZSKF, Budapest.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180.

Arrighi, Giovanni (1996): Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. sz. 169-197.

Aron, Raymond (1962): Dix-huit legons sur la société industrielle. Gallimard, Paris.

Czeglédi Pál (2005): Verseny és gazdasági növekedés az átementi gazdaságok­ban. Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar.

Csaba László (2006): Fölemelkedő Európa. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Groth, A. (2003): China in comparative perspective. The Journal of East Asian Affairs, vol. XVII., no. 2.

Held, David-McGrew, Anthony (1998): The end of the Old Order? Globalisation and the Prospect for World Order. Review of International Studies, 24 (o), de­cember, 219-243., idézi Szalai Erzsébet: A „globális hatalom" természete, Élet és Irodalom 50. évf. 18. 2006. május 5.

Jue, Fang (1988): Program for Democratic Reform Journal of Democracy, Vol. 9. No. 4. Idézi Kulcsár (2007).

Kisteleki K. – Lövétei I. – Nagyné Szegvári K. – Pomogyi L. – Rácz L. (é. n.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. (Szerk. Rácz Lajos.) HVG Orac, Budapest.

Kornai János (2007): Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Krausz Tamás (2003): Jelcinizmus a történelem mérlegén; Putyin és az orosz kapi­talizmus. Mindkettő in uő: Lenintől Putyinig. Tanulmányok és cikkek 1994-2003. La Ventana, Budapest.

Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (2003): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Ta­nulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban (1985-1991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest.

Kulcsár Kálmán (2007): Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Narojek, Winicjusz (1979): A tervező társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyv­kiadó, Budapest.

Radvanyi, Jean (2007): Vlagyimir Putyin kétarcú Oroszországa. Le Monde diplomatique, II. évf., december (magyar kiadás).

Schumpeter, J. A. (1980): A gazdasági fejlődés elmélete. Vizsgálódás a vállalkozói profitról, a tőkéről, a hitelről, a kamatról és a konjunktúraciklusról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Stiglitz, Joseph E. (2003): A globalizáció visszásságai. Napvilág Kiadó, Buda­pest.

Quin Hui (2006): Small goverment, big society? What is the role for the state in the Chinese transition process? Social Research, vol. 73., no. 1.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Aula, Budapest.

Szigeti Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest.

Szigeti Péter (2007): Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. In Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 11-52.; Reflexiók a vitáról: uo. 256-273.

Tálas Barna (2006): Kína – a 21. század leendő hiperhatalma. Külügyi Szemle, V. évf. 1-2.

Wallerstein, Immannuel (1983): A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. Gondolat, Budapest.

Wiatr, Jerzy (1980): A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth, Budapest. (Ere­deti lengyel kiadás: 1977.)

Jegyzetek

1 Ilyennek tekinthető a gazdasági növekedésben játszott szerepük, valamint a technikai-technológiai recepcióban és a munkakultúra-munkafegyelem terén történt előrelépésük.

2 Az alkalmazott eszközök felől Stiglitznél Kína azért a globalizációhoz való fokozatos és sikeres alkalmazkodás példája, mert kereskedelmében és pénzpia­cainak liberalizációjában körültekintő politikája révén el tudta kerülni a szomszédos kelet-ázsiai országokban bekövetkezett, nagy áldozatokkal járó pénzügyi válsá­gokat (Stiglitz, 2003: 75, 78.).