Egy liberális a szélsőjobbról – avagy egy szélsőjobboldali liberális

 

A történelemhamisítás nem valamiféle tudatos és konspirációs tevékenység, amit valaki “előír”. A történelemhamisítás nem más, mint hogy a szerző bizonyos érdekeknek megfelelően bizonyos történelmi eseményeket tudatosan eltorzítva mutat be: tudatosan elhallgatja, negligálja vagy félreértelmezi a meglévő forrásokat, esetleg maga kreál újakat. Ebben a tevékenységében a szerző nem feltétlenül akar valami “hamisat” közölni; sokkal gyakoribb jelenség, hogy célja éppen az “igazság” – a szerző által vallott igazság – “helyreállítása”. Egy olyan ideológiai restaurációs tevékenységről van szó, amelynek során a makacs és irreleváns tények “visszanyerik” azt a formát, amilyent eredetileg is viselniük kellett volna, vagyis az események – a hamisító áldásos tevékenységét követően – úgy történtek, ahogy az tőlük elvárható lett volna. Ez a fajta történelemhamisítás teljesen megszokott, megvannak a kikristályosodott szakmai fogásai, klasszikusai és mesterei – a kiszolgálandó ideológiától teljesen függetlenül. Hiszen bizonyos értelemben a történelem maga is interpretáció – mégpedig bármely osztálytársadalomban szükségszerűen olyan interpretáció, amely legfeljebb hízeleghet magának a rendszertől való semlegesség ideológiájával. Éppen ezért alakult ki a történettudomány tudományos apparátusa, amely – az alapvető rendszerfüggőségen túl – többé-kevésé garantálhatná e diszciplína objektivitását. A szaktudományos tisztességgel dolgozó történész szeme előtt – még ha nem is hisz a totálisan objektív igazság létében – nem az lebeg munka közben, hogy eredményei miként lesznek beilleszthetőek egy-egy ideológiai struktúra eszközkészletébe, akkor sem, ha valahová kétségtelenül be fognak illeszkedni. Az olyan szakemberek számára, mint a fidesz-kurzus ifjú házitörténésze, Ungváry Krisztián, előbb adottak az eszmei keretek, utána jön a munka.

A hamisító célja éppen valamely konkrét, a kapitalista társadalmon belül külön partikularitásként megjelenő ideológiai vagy politikai érdek direkt kiszolgálása. A “megfelelő” történeti tudat iránti létező igényt szolgálja ki és fejleszti tovább – egy olyan szükségletet, amelynek alkímiája a leírt hamis szavakat anyagi valósággá, a múltról alkotott fantazmagóriát “a” múlttá változtatja. A történelemhamisítás tehát alapvetően ideológiai tevékenység, amely egyfajta intellektuális, sőt, lelki szükségletet elégít ki a maga eszközeivel – sokkal inkább, mint azt az objektivitás igénye miatt korlátozott történettudomány képes lenne kielégíteni. Ugyanakkor a történelemhamisítás éppen azért hamisítás – és nem fiktív irodalom –, mert a történettudománnyal takarózik – hatása gyakorlatilag ebben rejlik. A hamisító számára elsődleges fontosságú a hozzáértés látszata. Így biztosíthatja, hogy terméke jól értékesíthető legyen azon a tudományos piacon, ahol a vásárlók egyre inkább a reklám és a termék csomagolása alapján döntenek, mintsem annak valódi értéke alapján. A siker mértéke a forgalom, és így a szaktudományos (következésképpen nem piackonform) munka alaposan leértékelődik a tudomány eszközeivel operáló árucikkekkel szemben. Az utcai standok albumszerű képeskönyvei mellett – amelyeknél, mint erre Ungváry is utal, egyre jobban elterjed a fasizmus tematikája – ott van a valódi történelem köpenyébe burkolódzó kvázitudomány is: a történész olyan prostituáltként lép a tudományos placcra, aki bájait a szaktudományos zsargon, a félfiktív és obskúrus hivatkozások és nyomasztó méretű, ám komolytalan – talán el sem olvasott műveket tartalmazó – bibliográfiák tömegéből összefércelt csábos fehérneműibe burkolja. Ez az igyekezet általában jövedelmező, de végső soron ritka a teljes siker: itt-ott mindig kilóg valami…

A hamisítás bizonyos szakmai felkészültséget igényel, bár gyakori eset, hogy a hamisító saját érzelmi-intellektuális elfogultsága miatt maga sincs tisztában a hamisítás tényével. Tollát a “történelmi igazságtétel” szükséglete mozgatja, és fel sem fogja, hogy egész tevékenysége – hamis. Ez azonban inkább a lelkes amatőrökre jellemző; példa erre Pokorni Zoltán minapi átfogó, orwelli víziója a mindenható KGB-uralta hetvenes évek beli Kelet-Európáról, mely vízió – bár a valóságtól meglehetősen elrugaszkodik – igen hatásosan kriminalizálja a korszak összes szereplőjét a nem túl nagy szellemi igényű befogadóközönség megelégedésére (persze lehetséges, hogy Pokorni csupán gyermekkorának otthoni légkörét vetítette ki egy egész régióra…).

Ungváry Krisztián történészi munkássága nem egészében tartozik a hamisítás körébe, hiszen a hamisítás nem tévedést jelent, hanem tudatos torzítást. Ungváry – mesterei, Nolte, Furet, Conquest, Kun Miklós és társaik nyomán – valójában egy sajátos, kiindulópontjában (ideológiailag) liberális, gyakorlati következtetéseiben (és tulajdonképpeni felhasználhatóságában) szélsőjobboldali, rendszer-, illetve rendpárti végeredményre jut. A kérdés tulajdonképpen nem “politikai”, ha a politikát csupán a két rendszerfenntartó ideológiai komplexum – “baloldal” és “jobboldal” – szempontjából vizsgáljuk. Ungváry válaszai nem a politikai liberalizmus válaszai; érvelése, eszközkészlete, egyáltalában, érdeklődése néhány évvel ezelőtti debütálása óta egyre inkább szélsőjobboldali – többnyire azonban nem a miépes, kacsazsíros-kadarkás plebejus fasizmus irányába nyit, hanem egy látszólag konszolidáltabb, a sorok közé búvó ideológia ordasul el írásaiban.

Ungváry alapvetése liberális: központi szempontja a magántulajdon védelme, és éppen ennek szempontjából utasít el minden “szélsőséget”. Látszólag – és ezt a látszatot meglehetős ügyességgel tálalja – teljesen pártatlan szemlélője ő a történelemnek, a sine ira et studio lovagja. Mindenkinek kijár az elfogultság nélküli elemzés: az emberiségellenes bűnök is körülményeiktől, elkövetőiktől függetlenül mindig ugyanazok maradnak: megítélésük sokkal inkább erkölcsi, mintsem tudományos kérdés. Az analízist a moralizálás helyettesíti. Ungváry maga ugyanis nem szívesen bíbelődik a konkrét történelmi körülmények elemzésével – az események kereteit számára legjobb esetben is csupán egy szimpla kronologikus linearitás jelöli ki (már amennyire ez megfelel prekoncepcióinak): vagyis hogy “a bolsevizmus időben megelőzte a fasizmust”. A szerző e magától éretetődő tény hangsúlyozásával mintha a Nolte-féle ok-okozati viszony meglétét sejtetné – vagyis hogy Hitler csupán a Leninre adott válasz lenne –, bár (talán személyes okból, talán a teljes szakmai ellehetetlenüléstől való félelmében) nyíltan nem teszi le a garast eme ideológiai konstrukció mellett, hiszen Ungváry nyilvánosan liberális, Nolte pedig a “korszerű” szélsőjobboldal. Persze akár ezt is vállalhatná: a jelenlegi magyarországi szellemi légkörben nem kellene egy, a német történészvitához hasonló hevességű reakciótól tartania.

Ungváry hamisításai “nemes” ideológiai vonzalmak és erkölcsi imperatívuszok hatása alatt keletkeztek. Mi nem vállaljuk azt a rengeteg munkát, amit a németországi Wehrmacht-kiállítás rendezői vállaltak, amikor újra elkezdték a bizonyítási munkát, hogy az általuk kiállított fényképeken látható háborús rémtetteket a Wehrmacht katonái követték el, akik azokat – Ungváry szerint – nem követhették el, hiszen a Wehrmacht alapjában véve egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain: “A Wehrmacht rendkívüli ütőképessége és a háború legutolsó napjaiig szinte töretlen harci szelleme számos szociológiai vizsgálat tárgya volt. Az USA hadserege, különösen a vietnami háború és az amerikai hadsereg katasztrofális teljesítményének hatására kezdett el foglalkozni a német katonai teljesítményekkel, példaként állítva azokat saját katonái elé. Vajon mi késztette a kiállítókat, hogy a katonaszakmai szempontból nemzetközileg nagyra értékelt német hadsereg háborús bűneit ennyire tendenciózusan mutassák be?” – töpreng Ungváry.¹ Természetesen önmagában az, hogy az USA hadvezetése, pontosabban annak egyik szekciója méltónak tartotta a Wehrmachtot arra, hogy katonái elé példaként állítsa, bizonyos körökben minden alól felmentést ad: jól ismerjük az amerikai hadsereg mélységes humanizmusát. Komolyra fordítva a szót: a hatékonyság végső soron olyan érv Ungváry számára, amely – legalábbis részben – igazolást adhat a háborús bűnök elkövetésére. A cél szentesíti az eszközt – na de könyörgöm, mi volt a cél?! És a Wehrmacht célja – a hivatalos, kinyilvánított, hangoztatott és sulykolt célja – ugyan miben különbözött az SS céljaitól, amelyeket persze (egyáltalán – mondhatjuk ma még akár erre is azt, hogy “persze”?) Ungváry is elítél? Ungváry számára evidencia a Wehrmacht “szakmai becsülete” – láthatólag nem zavartatja magát az olyan, alapvető dokumentumoktól, mint amilyeneket például a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet már 1981-ben megjelentetett, és amelyek egyértelműen demonstrálják a Wehrmacht népirtásban való aktív és közvetlen részvételét. Ja, hogy nem ismeri a több száz dokumentumot! Jóindulattal tételezzük fel, hogy az bizony valószínű. Ha ismerné, közönséges manipulátornak kellene őt tekintenünk.

De hát szerzőnk azt is megfelelő tudományos módszernek tartotta, hogy kijelenti: a németországi kiállítás képeinek lényegében kilencven (!) százaléka hibás, hamis²: vagy nem a Wehrmacht katonáit ábrázolják, vagy pedig nincs rajtuk semmi bűncselekmény. Ez utóbbi persze meglehetősen komolytalan érv: a leggyanútlanabb kiállítás-látogatónak is feltűnne, ha a “Zsidók akasztása Ukrajnában” című képen békésen söröző Wehrmacht-katonákat látna. Az előbbieket tekintve, a kiállítás anyagát átvizsgáló független történészek lényegében megalapozatlannak találták Ungváry vádjait. (A fiatal történész, aki korábban számos lapban kifejtette vádjait, erre külön felkérésre sem reagált Magyarországon).

Csak mellékesen említjük, hogy a Wehrmacht tevékenységére vonatkozóan orosz nyelven évtizedek óta hozzáférhetőek források. Ezeket Ungváry a “szovjet propaganda által szerkesztett” hamisítványoknak nevezi. Szerzőnk azonban sem az orosz szakirodalmat, sem pedig az orosz nyelvet nem ismeri. Ezért szovjetológiai “kutatásait” nem lehet többnek tekinteni, mint amatőr szárnypróbálgatásoknak. Csupán ennek fényében válnak értelmezhetővé – szerzőjükre nézve persze – az olyan bődületes szamárságok, mint hogy “a Szovjetunió vezetőinek Lenintől Csernyenkóig meggyőződésük volt, hogy a tőkés imperializmus homogén rendszer, amelynek legfontosabb célja a munkáshatalom megdöntése.”³ Már a szovjet történelem felületes ismerete is elég ahhoz, hogy megláthassuk az alapvető különbségeket Lenin és más bolsevik vezetők (pl. Trockij vagy Buharin), Sztálin, Hruscsov vagy éppen Brezsnyev külpolitikai stratégiái és Nyugat-képe között, arról nem beszélve, hogy ebben a kérdésben természetesen az említettek maguk is gyakran változtatták pozícióikat. Ám – Ungváry szerint – mindezek a vezetők “a vélt összeesküvésekkel” “saját valós összeesküvéseiket szegezték szembe” – vagyis a kapitalista országok csupán vélt intervenciót indítottak Szovjet-Oroszország ellen –, hogy csak a legelső vélt összeesküvést említsük. Ugyanaz a történész, aki egy adott időszakban, egy adott államgépezet egységes célt szolgáló két erőszakszervezetének – az SS-nek és a Wehrmachtnak – képes szinte teljesen eltérő természetet tulajdonítani, és aprólékos álérveléssel alátámasztani ezeket a “mélyreható” különbségeket, a Szovjetunió – hogy Ungváry szellemi forrásvidékéről idézzük, a “Gonosz birodalma” – esetében egyetlen sommás és hazug megállapítással intézi el hetven év – forradalom, háború, béke, hidegháború, enyhülés stb. stb. – szovjet külpolitikáját. Ez akkor is szembeötlő lenne, ha szerzőnk nem törne szovjetológusi babérokra. De tör…

A “igazságtévő” Ungváry másik vesszőparipája ugyanis az, hogy “tárgyszerűvé” teszi a német nácizmus megítélését, bebizonyítja, hogy a kommunizmus és a nácizmus tulajdonképpen ugyanaz, sőt, újabban párhuzamot fedez fel a magyar nyilasok kulturális építési tervei és a moszkvai Lomonoszov egyetem elkészült épülete között egy, a Népszabadságnak adott nem régi interjúban, melyet Pogonyi Lajos jegyzett. A hamisítás nem mindig ilyen egyértelmű, hiszen a Lomonoszov egyetem ihletője természetesen nem a nyilasok, vagy a nyilasok és a szovjet kommunisták közös szellemisége, hanem az amerikai felhőkarcoló-kultúra volt. Ez az ideológiai prekoncepció azonban nagyon régi, amelyet újra és újra előhoznak a “szakmaiság”, a “tárgyszerűség”, sőt, az ideológiamentesség nevében. Nem nehéz ugyanakkor az effajta bizarr fantazmagóriák és a mindenféle összeesküvés-elméletek rokonságát felfedezni: az utóbbiak hívei lelkesen igyekeznek mindenféle zsidó, szabadkőműves, sátánista, bolsevik stb. szimbólumot, utalást felfedezni a legkülönbözőbb világcégek logoiban, irodalmi művekben, képzőművészeti alkotásokban vagy akár természeti képződményekben. Persze egy ilyen “érvelés” igen képszerű, hatásos és népszerű lehet – az “igazság” pedig nem számít csereértéknek a történeti publicisztika ócskapiacán.

A történelemhamisítás azonban attól hatékony, hogy nem csupán a televízió és a sajtónyilvánosság bevett eszköze, hanem tudományos folyóiratokban is megjelenhet, sőt, szükséges is számára, hogy megjelenjen. A “szakmai tekintély” – amit a “fajsúlyos” publikációk kilóival mérnek – elengedhetetlen a primer hamisítások kredibilizálásához. Ungváry e téren is “klasszikus” eset, hiszen a liberálisnak tekintett 56-os Intézet kiadványában, szerkesztőinek támogatásával látott neki “forráskritikai munkásságának”.

E beállítódásnak tudományos szempontból legszörnyűségesebb és talán legutóbbi bizonyítéka alighanem az 56-os Intézet 2002. évi Évkönyvében olvasható, amelyet a szerkesztők sem tudtak (vagy akartak) kikupálni. Itt Ungváry ugyanis fehéren-feketén – minden levéltári kutatás nélkül – egyszerűen hamisnak nevezi az oroszországi levéltárak adatait a Szovjetunió II. világháborús emberveszteségeiről, amelyeket mindjárt frissiben, még az 1990-es évek első felében számos izgalmas anyaggal együtt az ELTE Ruszisztikai Központja publikált magyar nyelven. Vajon a 56-os Intézet szép kiállítású Évkönyvét szerkesztő kollégáknak nem tűnt fel, hogy kedvelt szerzőjük még oroszul sem tud, hogy másodlagos, sőt, harmadlagos német források alapján “cáfolja” az oroszországi levéltári anyagokat?

Az iromány szakmai képtelensége, dilettantizmusa azonban bizonyos érdekeket mégis alátámasztott. A szovjetellenes és baloldalellenes előítéletek erősítése mint érdek egybeesett olyan “szakmai” érvekkel, hogy a fiatal kutatónak feltétlenül publikálnia kell valami fontos “levéltári” kutatást, hiszen meg kell szolgálnia a pénzét… Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy Schmitt Mária és köre a konzervatív nacionalista oldalon “terrorháziasítja” a magyar történelem megfelelő szakaszait? A liberalizmus és a szélsőjobboldal Ungváry és támogatói által véghez vitt “szintézise” sajátos tünete azoknak a betegségeknek, amelyektől a rendszerváltás utáni magyar történelemtudomány szenved.

A liberalizmus hozadéka – a zsigeri szovjetellenesség mellett, amely lehetetlenné teszi a szovjet rendszer valódi kritikáját – az USA dicsőítése, felmentése is.⁴

Hiszen – az Ungváry-féle liberálisok vélekedése szerint – éppen ez az ország védte meg a világot a totális kommunista diktatúra fenyegetésétől: “Tagadhatatlan, hogy az USA szintén érvényesíteni akarta hatalmi érdekeit. Emiatt Nyugat-Európában mindent megtett, hogy a helyi kommunista pártok ne kerülhessenek kormányra. Az USA azonban – ellentétben a Szovjetunióval – soha, még a legdurvább mccarthysta időkben sem törekedett a demokratikus intézményrendszer lebontására vagy arra, hogy csak egy bizonyos párt tagjai ellenőrizhessék az állami erőszakszervezeteket. Ezért elképesztő, hogy még ma is akadnak olyan történészek, akik a totális diktatúrára törő kommunista párt tevékenységét az USA nagyhatalmi érdekérvényesítésére hivatkozva igyekeznek igazolni.”⁵ Az USA – természetesen – soha nem törekedett a szóban forgó “demokratikus intézményrendszer” lebontására, hiszen hatalmi érdekeinek érvényesítéséhez az tökéletesen alkalmas volt.

De példátlan tájékozatlanságra vall, hogy Ungváry nem tud arról, hogy ahol az USA érdekei számára nem volt alkalmas a politikai berendezkedés, ott azért kendőzetlenül a diktatúrák oldalára állva segített lerombolni a demokratikus intézményrendszert. Elegendő, ha a görög ezredesek vagy Pinochet fasiszta ihletésű diktatúráira gondolunk a 70-es években. Természetesen – hosszú és unalmas lenne a példákat tovább sorolni – az USA soha nem habozott áthágni (a világ csendőréhez méltóan) saját játékszabályait, 1945 óta tucatnyi országot megbombázott. Vagy a 90-es évek időszakából eszünkbe jut az iszlám fundamentalizmus támogatása és felfegyverzése Afganisztántól Koszovóig, és a Balkán háborús eseményei. (Azt talán még érdemes megjegyezni, hogy bár az USA-ban valóban nem törekedik egyik párt sem az erőszakszervezetek – vannak számosan! – feletti abszolút ellenőrzés megszerzésére, ám az USA összesen két pártja között csak igen avatott szemlélő találhat valódi különbséget, ezért is van az, hogy az USA lakosságának több, mint fele soha nem megy el szavazni.)

Ungváry mindenesetre így folytatja: “A két totális rendszer közötti különbségek ellenére megállapítható, hogy közös jellemzőjük volt a homogén világ megteremtésének kényszere, és minden másságot zavaró bizonytalansági tényezőnek tekintettek.” No, nem kell meghökkenni a szerző hirtelen jött éleslátásán: a SZU mellett a másik rendszer itt nem az USA, hanem a náci Németország… Ha mindezt egy felkészületlen újságíró követné el, ma már szóra sem méltatnánk, de Ungváry kiképzett történésznek számít. Talán már le is doktorált.

Ungváry természetesen nem kizárólag “megbízásra” dolgozó kurzustörténész – publicisztikája alapján érezhető, hogy valóban, hittel szolgálja minden történeti liberalizmusa ellenére a jobboldal legszélét is. Hisz mindabban, amit felvállal: nemcsak az USA felsőbbrendűségében, de a regionális magyar kultúrfölényben is, és az “úri középosztály” naftalinszagú, sírvavigadós, fehérterroros mitológiájában, az egész népnemzeti hóbelevancban. Forradalomellenességét – ugyan, ki vonta kétségbe? – fitogtatva, érvelése egyre jobban emlékeztet a csurkás-torgyános, lábszagú sovinizmusra, és annak színes, szélesvásznú és áramvonalas orbáni változatára:

“A tíz évvel ezelőtt elkezdődött ellenforradalomról írt gondolatával egyetértek – írja Ungváry Szalai Pál Bibóról szóló egyik írásával vitatkozva. De csak azért, mert a forradalomban semmi pozitívat nem látok. A nyilasok és a kommunisták ugyanúgy társadalmi forradalmat (sic!) akartak és szét akarták zúzni a Horthy-rendszert, amely sajnos balra zárt és jobbra nyitott: kimúlásáért ezért önmaga felelős, és e kimúlás körülményei a magyar történelem nagy szégyenfoltját alkotják. Mégis az a véleményem, hogy Magyarország utoljára 1939 előtt tartozott a nyugat-európai fejlődés vonalába mindama gazság ellenére, amit az akkori hatalmi elit művelt. Fájdalmas kimondani: Bibó hazudott önmagának, amikor azt képzelte, hogy ő 1945–1948 között volt szabad.” Bibó tehát – ha megpukkad akkor is – 1939-ig volt szabad, az úri, keresztény Magyarország zsidótörvényes, kakastollas világában. És ebbe az idilli világba tört be (kevésbé) a nyilasok, és (inkább) a kommunisták felforgató ereje. Persze az “úri” Magyarországnak a nyilasok hatalomra jutásához az égadta világon semmi köze nem volt… Sőt, meg sem említi, hogy a Horthy vezette rendszer a Szovjetunió ellen önkéntesen hadba lépve mintegy egymillió magyar halálát idézte elő. Mi ez Ungvárynak? Semmiség. Ungváry azonban gyorsan felvázolja, mit tart Magyarország legnagyobb tragédiájának:

“Elgondolkoztatónak tartom, hogy mind a kommunista, mind a nyilas szélsőség mások vagyonának újraosztásával óhajtotta ‘megoldani’ a magyar társadalom szociális bajait. Ezt némi eufemizmussal ‘forradalomnak’ nevezték. A zsidóság ebbe a kísérletbe csaknem teljesen belepusztult, a svábok megúszták a kitelepítéssel (‘Madagaszkár’ helyett Nyugat-Németországba), a keresztény középosztályt, az arisztokráciát és a szorgalmas magyar parasztságot pedig addigi életformáitól és tulajdonától fosztották meg. A legyilkolt életek százezrei mellett a legnagyobb kárt az utóbbi két csoport tönkretétele okozta: az antiszemita szélsőségekre egyik sem volt különösebben fogékony, kulturáltság és szorgalom tekintetében viszont a kelet-európai színvonal felett álltak.” Tehát a magyar arisztokrácia és a “szorgalmas” magyar parasztság (szemben ugye a “lusta” román, szlovák… vagy inkább oláh, tót parasztsággal) volt az a két társadalmi réteg, amelyek – szemben a gyors társadalmi enumerációban mellőzött munkássággal (a “büdös prolikkal”, ugye) – nem voltak “különösebben” antiszemiták (éppen csak egészséges mértékben?), és kulturáltabbak, szorgalmasabbak voltak lusta és bunkó kelet-európai kollegáiknál. Íme a kishatalmi gőg kézfogása a fajmagyari büszkeséggel és a szent magántulajdon védelmével (Ungváryt ebben nem érheti faji elfogultság vádja: korábban kijelenti, hogy sem Weisz Manfréd, sem herceg Esterházy “nem érdemelte meg javai elrablását”. A munkásoknak, agrárproletároknak persze nemigen voltak elrabolható javaik – pedig aligha voltak kevésbé “szorgalmasak”, mint a fent említettek.).

Ungváry megmutatja, hogy igenis lehetséges két urat szolgálni: lehet az ember egyszerre szélsőjobboldali és liberális. Az egyik csupán a ráció, a másik az érzelmek kérdése. Mindez már – többek között – Pinochetnek is sikerült. És Magyarországon – hála a nemrég levitézlett polgári méltóságoséknak – bőviben vagyunk a szép, új stadionoknak.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ungváry Krisztián: Hazudni az igazságig. Népszabadság, 1999. 12. 18., 28. old.

² Ugyanott.

³  Ungváry Krisztián: Revizionisták. Népszabadság, 2000. 05. 22., 12. oldal.

⁴ Ungváry másutt, a Rubicon c. lap hasábjain (Menetrend – Magyarország szovjetizálásának kérdései. Rubicon 2001/10–2002/1. 51–55.o.) – szellemi erőforrásainak végére érve – minden valóságos levéltári forrást félretéve, a II. világháborúban hozzávetőleg 25-27 millió embert elveszítő Szovjetuniót, amely egyidejűleg egyébként nemzeti vagyonának mintegy 40%-át is elvesztette, teszi meg a hidegháború kezdeményezőjének. Minden új forrás, ami 1991 után napvilágot látott, arról szól, hogy Sztálin és a szovjet vezetőség mindenáron a gazdasági együttműködés perspektívájában gondolkodott, az újjáépítést nyugati tőketámogatással képzelte el. Sztálin még az antifasiszta görög partizánok britek általi lelövöldözését is “tudomásul vette”. Az erőviszonyok a Nyugat számára voltak kedvezőbbek. A “kommunizmus féken tartása” jegyében az Egyesült Államok – Anglia támogatásával – kizárták a Szovjetuniót a lehetséges amerikai tőkekihelyezések területeiről. Ezt az evidenciát sem érti a fiatal titán.

⁵ Ugyanott.