A létezett/létező szocializmusok mindegyike a marxi politikai kommunizmus keretei között mozgott/mozog. A magyar "új gazdasági mechanizmus" tanulsága, hogy a rendszer szocialista jellegű reformjára nem volt lehetőség; a reform már a rendszerváltást vetítette előre. A megszüntethetetlen legitimációs deficit miatt az egypártrendszer az államszocializmusok szükségszerű kritériuma.

(A szöveg a 2003. október 13-án, az Eszmélet Baráti Körben elhangzott előadás rövidített és szerkesztett változata)

 

Szigeti Péter tanulmánya rendkívül jelentős kérdéskört dolgoz fel. Olyan tematikát, amely nemcsak a magyar létezett szocializmus, hanem az eddigi összes szocialista kísérlet szempontjából is meghatározó jelentőségű. Mindazokkal a politikai célokkal, amelyeket műve első oldalán megfogalmaz, mélységesen egyetértek. Tanulmányának egyes állításait kizárólag tudományos szempontból vitatom. Mindenekelőtt néhány alapvető kategóriát értelmezek másként; emellett néhány kiegészítő megjegyzést is fűznék írásához.

Úgy érzem, a művet, a témakör jellege miatt, egy előkérdéssel ki kell egészítenünk – egy alapvető jelentőségű történelemelméleti problémáról van szó. A szerző nem tárgyalja, hogy a forradalmak milyen szerepet játszanak egy új társadalmi forma kialakulásában. Látszólag nem is kell foglalkoznia ezzel a tárgykörrel, hiszen a marxi–engelsi–lenini intenciók e téren egyértelműek: mindhárman azt az álláspontot képviselik, hogy a polgári társadalom forradalom útján vagy békés úton – ami azonban szintén politikai eszközökkel végrehajtott változások sorát jelenti – meghaladható, s létrehozható egy új társadalmi forma, vagy legalábbis annak kezdeti fázisa.

A társadalmiforma-elmélet átfogó elemzése azonban más megvilágításba helyezheti e problémát. Ha megvizsgáljuk, hogy az egyes társadalmi formák miként jöttek létre, azt tapasztalhatjuk, hogy kialakulásukban a politikai forradalmi átmenet semmilyen vagy csupán alárendelt szerepet játszott. Ez teljesen egyértelmű a prekapitalista termelési módok: az “ázsiai” termelési mód, az antikvitás, illetőleg a germán földtulajdonformából kialakuló feudális társadalmi alakulat esetében. De ha megvizsgáljuk a polgári társadalom létrejöttét, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy e forma első alakjai, újabb kutatások szerint, már a XV. század második felében megjelentek, a polgári forradalmak viszont a XVI. század második felében és a XVII. században, illetőleg a XVIII. század vége és a XX. század közepe között zajlottak le.

Mint ismeretes, A német ideológiában Marx úgy fogalmaz, hogy amikor egy adott társadalmi-gazdasági alakulat elérkezik egy meghatározott fejlettségi fokhoz, akkor számára szűkké válnak mindazok az intézményi formák, jogi és állami keretek, amelyekben addig működött, s megtörténik e formák szétfeszítése. Ez történik a polgári forradalmak esetében is, miközben maga a polgári társadalom létrejötte mindenkor megelőzi a forradalmi átalakulást – legyen szó akár Angliáról, akár Franciaországról. (Sőt, ez bizonyos fokig még Magyarország esetében is igaz. Nálunk az 1848. évi IX. törvénycikkel törlik el a jobbágyviszonyokat, de bizonyos tőkés gazdálkodási formák a XIX. század első felében a nyugat-dunántúli uradalmakban már kialakultak, noha kétségtelen, hogy a társadalom egésze még nem vált polgárivá.) Tehát egy máshol kialakult termelési módot forradalmi vagy törvényhozási aktussal bevezethetünk, a kérdés azonban az, hogy egy új társadalmi formát politikai eszközökkel meg lehet-e teremteni. A marxi–engelsi életműben kizárólag a szocialista-kommunista társadalom jelenik meg úgy, mint amely forradalmi úton hozható létre.

Az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján tehát ezt a kérdéskört újra meg kell vizsgálnunk. Döntően azért, mert a forradalmak kora, a kifejezés nem hobsbawmi (az 1789–1848 közötti időszakra vonatkozó), hanem szélesebb értelmében, lezárulni látszik.

A polgári forradalmak kora 1566–67-től kezdődik, és tart egészen az 1970-es évek közepéig, amikor a portugál “szegfűs forradalom” megdönti az autoritárius, fasisztoid jellegű állami berendezkedést. A szocialista forradalmak időszaka pedig a Párizsi Kommünnel kezdődik el (bár a mai napig vita folyik arról, hogy 1871-ben szocialista forradalom zajlott-e le, avagy csak a polgári demokratikus forradalmak egyik legfejlettebb formája), s tart egészen az 1979-es nicaraguai sandinista forradalom győzelméig. Ezt követően nem találkozhatunk forradalmakkal. Az 1989–91-es időszak kelet-közép-európai rendszerváltásait nem sorolnám a forradalmak körébe, hiszen nem egy új társadalmi formát kívántak megteremteni, hanem egy korábbit állítottak helyre, és ez semmiképpen sem tekinthető a szó tudományos értelmében forradalmi tettnek. A forradalmak kora azt mutatja, hogy a változások elsődlegesen a politikai intézményrendszer átstrukturálását célozták. Forradalmak döntően olyan társadalmakban zajlottak le, amelyekben még nem alakult ki, vagy nem szilárdult meg a polgári demokratikus intézményrendszer, amelyben az “egy ember egy szavazat” elvének megfelelően, névlegesen a népszuverenitás eszméje érvényesül. Ahol ez még nem valósult meg, ott sorozatban zajlottak le forradalmak vagy forradalmi kísérletek, Franciaországtól Németországon át egészen Oroszországig. Ha kialakult a polgári demokratikus intézményrendszer, azt követően a baloldali, sőt a szélsőbaloldali pártok is, kivételes szituációktól eltekintve, nem a forradalmi, hanem a békés utat kívánták választani társadalomátalakító céljaik megvalósítása érdekében. Ezért a forradalmak és az új társadalom keletkezési folyamata közötti kapcsolat mindenképpen vizsgálandó – már csak azért is, hogy feltárhassuk, mit tud és mit nem tud egy forradalom megteremteni.

A forradalmi problematika egyik alkérdése, hogy eddig a történelemben hány szocialista vagy szocialista jellegű forradalmi folyamat zajlott le. Nos, kétségtelenül ebbe a körbe kell sorolnunk az 1917-es szovjet-orosz forradalmat, az 1949-es kínai, az 1959-es kubai, az 1979-es nicaraguai forradalmakat, s ebben a körben kell számba vennünk a vietnami felszabadító harcokat (valamint a laoszit, amelyről egyébként nagyon sokan megfeledkeznek), illetőleg bizonyos fenntartásokkal a japán hódítók elleni koreai küzdelmet is. Európában viszont, az 1917–1923 közötti időszak után, szocialista forradalom csak kivételesen zajlott le. 1945-ben, megítélésem szerint, egyetlenegy országban volt ténylegesen forradalom, Jugoszláviában, mindenütt máshol a szocialista átalakulás a szovjet csapatok jelenléte miatt következett be. Ezért forradalomról még olyan országokban sem beszélhetünk, amelyekben – mint Csehszlovákiában vagy Bulgáriában – a németellenesség, illetőleg a hagyományos oroszbarátság miatt nem volt olyan erős ellenállás a szocialista átalakulási kísérlettel szemben, mint a többi kelet-közép-európai országban.

Mi a közös jellemzőjük ezeknek a forradalmaknak? Az első, hogy valamilyen nagy nemzetközi átalakulás (az I. vagy a II. világháború) keretén belül robbantak ki, illetőleg akkor, amikor a nemzeti felszabadító harc szocialista forradalomba csapott át – ez történt Vietnamban, Koreában, Kubában és Nicaraguában. Tehát azt mondhatjuk, hogy autochton, belső erőkből kiinduló, szocialista természetű forradalmi folyamat tulajdonképpen sehol sem zajlott le, hiszen még a Párizsi Kommün is a porosz–francia háborúra adott válasz volt. E tapasztalatok pedig egyértelműen igazolják azt a közismert tételt, miszerint a szocialista társadalmi formát nem lehet kizárólag a belső társadalmi ellentmondások végigharcolásával, pusztán nemzeti alapon megteremteni.

Ennek az előkérdésnek a felvetése után térnék át Szigeti Péter egyik alapvető gondolatmenetére, mégpedig arra, hogy milyen jellegű társadalomnak tekinthetjük a létezett és a ma még létező szocializmusokat. Erre vonatkozóan számtalan választ kaphatunk a tudomány, a politika és az ideológia embereitől, amelyek részletes elemzésétől most eltekintek.

Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájából áttértek annak egy másik típusára. Azok a szerzők pedig, akik nem a marxi terminológián nőttek fel, vagy akikre e kategóriák semmilyen hatást sem gyakoroltak, a szocialista kísérleteket egyszerűen diktatúrának vagy totalitárius rendszernek nevezik, s nem foglalkoznak e berendezkedések mélyebb elemzésével.

Szigeti Péter a marxi elmélet alapján próbál meg választ adni arra az alapvető kérdésre, hogy végül is milyenek voltak ezek a társadalmak, illetőleg hogy a ma még létező szocialista kísérleteket miként jellemezhetjük. Válasza az, hogy e társadalmak meghaladták a kapitalizmust, hiszen megszűnt bennük a magántőkés berendezkedés, a tőkés magántulajdon, a tőkeviszony, viszont nagyon helyesen azt is megállapítja, hogy nem érték el a Gothai program kritikájában megfogalmazott alsó fok szintjét sem. Fejtegetései során Szigeti vitatkozik egy 1993-ban megjelent írásommal, amelyben Marx nyomán – és Tőkei Ferenc írásainak felhasználásával is – azt próbáltam meg levezetni, hogy e társadalmakban ún. “nyerskommunizmus” jött létre, amelynek az a fő jellemzője, hogy az állam mint közösségi tőkés lép fel az egyes egyénekkel szemben, azaz a munkás meghatározását – miként Marx kifejti a Gazdasági-filozófiai kéziratokban – kiterjesztik, s ennek következtében a munka közössége és a munkabér egyenlősége válik meghatározóvá. Ez a nyers, gondolattalan kommunizmus – mint Marx rámutat – önmagát ugyanakkor már egy kifejlett állapotnak tartja, s mindaz, ami benne nyers és bornírt, nem más, mint a magántulajdon ellentmondásrendszerének tetőpontig való fejlesztése. Ilyen értelemben tehát a magántulajdonosi berendezkedéstől csakis úgy lehet megszabadulni, ha egyrészt a magántulajdon egyik vonatkozását: a munkás meghatározását mindenkire kiterjesztik, másrészt pedig ha a magántulajdonos egyéni tőkések helyébe a közösségi tőkés lép.

Ezt a fejtegetést Szigeti Péter úgy értékelte, hogy az a létező, illetőleg a létezett szocializmusokat lényegében államkapitalizmusnak nyilvánítja. Ezzel a felfogásával vitatkoznék. Az államkapitalizmus mint kategória nem tekinthető igazán tudományosan megalapozottnak, lévén a kapitalizmus előfeltételezi a munka és a tulajdon olyan szétválasztását, amelyben a termelőeszközök tőkés magántulajdonba kerülnek, a bérmunkások pedig, munkaerejüket eladván, a magántulajdonos tőkések számára értéktöbbletet termelnek. Ha viszont megszüntetjük a tőkés magántulajdont s ezáltal a tőkeviszonyt, akkor semmiféle kapitalizmusról nem beszélhetünk. Abban az értelemben az államkapitalizmus kategóriáját relevánsnak tekinthetjük – és Szigeti ilyen példát is hoz –, hogy a tőkés társadalomban egyes tőkések vagy tőkéscsoportok érdekeit szolgálja az, ha meghatározott termelőegységeket, gyárakat, vállalatokat állami tulajdonba vesznek. Az angol, a francia, az olasz vagy az osztrák állami szektor példáját nézve valóban láthatjuk, hogy az 1945–90 közötti időszakban ez az állami tulajdon milyen segítséget nyújtott a tőkés társadalom továbbfejlődéséhez és az egyes tőkéscsoportok profitérdekeinek kielégítéséhez. Amikor Lenin az államkapitalizmus fogalmát használja, akkor ez nála kettős értelemben jelenik meg: az egyik az, hogy az egész társadalomban még egyfajta polgári viszony uralkodik – ahogy ezt Marx a Gothai program kritikájában már kifejtette. De Leninnél az államkapitalizmusnak nem ez a meghatározó jelentése, hanem az, hogy a NEP-politika keretében a külföldi tőkéseknek koncessziót kell adni, illetőleg a magántőkének bizonyos mozgásteret kell biztosítani. A NEP vegyes tulajdoni szerkezete valóban rendelkezett egy állam által ellenőrzött s ezért államkapitalistának is nevezhető polgári szektorral, amely azonban a tőkés magántulajdonon nyugszik. Amennyiben viszont ilyen tőkés magántulajdon nincs, akkor sem beszélhetünk államkapitalizmusról, ha az állam kvázi-közösségi tőkésként lép fel.

Tőkei Ferenc kísérletet tett arra, hogy értelmezze a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak ezt a szövegrészét. Megpróbálkozott azzal, hogy az első pont után – amely a nyerskommunizmust vizsgálja – a második pontot, az ún. politikai kommunizmust is önálló kategóriaként tárgyalja. Megoldása az volt, hogy a nyerskommunizmus és a politikai kommunizmus két egymástól eltérő periódust jelöl, s A szocializmus dialektikája c. könyvében azt állítja, hogy a forradalomra való felkészülés és maga a forradalom felel meg az első alaknak, az azt követő időszak azonban már a politikai kommunizmus korszakát jelenti. Megítélésem szerint ez a megoldás nem tökéletes, tudniillik a nyerskommunizmus jellegzetességei a politikainak nevezett szakaszban is érvényesülnek, s maga a nyerskommunizmus is politikai természetű. Ezért úgy ítélem meg, hogy ezt a két szakaszt össze kell vonnunk, s azt kell mondanunk, hogy ez egy olyan korai fázisa a szocialista kísérleteknek, amelyekben a politikai jelleg dominál(t).

Egyébként az SZKP határozatai is mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben, bizonyítva ezzel azt, hogy a szovjet vezetők nem tudták ugyan, de mégis elismerték, hogy az általuk irányított szocialista kísérletet még a nyerskommunizmus sajátosságai jellemzik. Ahogy Szigeti Péter korábbi írásában nagyon szellemesen fogalmazott, a politikai szocializmus lényegében a gazdasági szocializmus hiányának pótléka.

A politikai szakaszt jellemezve Marx megkülönbözteti egymástól a despotikus és a demokratikus politikai kommunizmust, ennek a distinkciónak azonban – mint erre Tőkei Ferenc helyesen felhívja a figyelmet – nem tulajdonít különös jelentőséget. Tehát a berendezkedés alapstruktúráját nem változtatja meg önmagában, de nem despotikus módon, hanem demokratikusan zajlik a politikum által a szocialista kísérlet vezérlése, folyamatainak irányítása. Nyilvánvaló persze, hogy az adott berendezkedésben élők szempontjából nem mindegy, hogy egy államrend demokratikus-e vagy despotikus, ám világtörténelmi szempontból mindkét alakot az jellemzi, hogy az új társadalmi forma saját alapzata még nem fejlődött ki.

Szigeti Péter, 1993-as írásommal vitatkozva, azt is hangsúlyozza, hogy ha a Gazdasági-filozófiai kéziratok nyerskommunista koncepciója alapján dolgozzuk ki a szocialista kísérletek elméleti jellemzését, akkor – lévén ezekben államkapitalista elem is – a rendszerváltás során miért történt restauráció? Ha el is fogadjuk a szó 1844-es (és nem későbbi!) marxi értelmében a közösségi tőkés kategóriáját, akkor is történelmi visszalépés, hogy a már meghaladottnak vélt magánkapitalista viszonyokat állítják helyre. Ilyen értelemben valamennyi kelet-közép-európai rendszerváltást restaurációnak nevezhetjük. Egyébként ezek tematikái is a restauráció tematikái. Ahogy 1660-ban a bredai nyilatkozatban az volt az alapkérdés, hogy kiket kell büntetőjogilag felelősségre vonni a király kivégzése miatt, s mi történjen azokkal a tulajdonosokkal, akik elvesztették földbirtokukat a forradalom alatt, 1990-től Magyarországon is alapvető kérdéssé vált az ún. történelmi igazságtétel és a kárpótlás, illetőleg a reprivatizáció. E tematizálás is egyértelműen jelzi az adott korszak változásainak restaurációs jellegét.

Szigeti Péter nagyon szellemes elemzését adja annak, hogy milyen szakaszai és történelmi alakjai léteztek a szocialista kísérleteknek. Ezzel a periodizációval és felosztással teljes mértékben egyetértek. Vitám csupán azzal van, hogy az államszocialista kísérletek negyedik változatát, a jugoszláv, a magyar, illetőleg a ma létező kínai modellt – megítélésem szerint – több szempontból is idealizálja. Azzal messzemenően egyetértek, hogy a magyar, a jugoszláv vagy a mai kínai megoldás fejlettebb alak, mint például a sztálini modell, vagy az NDK-ban és Csehszlovákiában alkalmazott gazdaságirányítási reform. Azonban úgy vélem, a negyedik kategóriába tartozó egyetlen konkrét társadalmi kísérlet sem oldotta meg a létező, illetőleg a létezett szocializmus alapvető problémáját, azt, hogy miként tartható fenn hosszú távon egy olyan berendezkedés, amely már nem kapitalizmus, de még rendkívül messze van attól, hogy az egyetemesen fejlett egyének szabad társulásává váljon, ahogy Marx a Grundrissében és más írásaiban a kommunista társadalmakat jellemezte.

Konkrétan a magyar gazdasági mechanizmus reformproblematikájával foglalkozom, és csak nagyon érintőlegesen térek ki a jugoszláv önigazgatási modellre, illetőleg a mai kínai szocialista piacgazdasági kísérletre.

A magyar gazdasági reform egyik alapkérdése a tulajdonjog értelmezése a tervszerű piacszabályozás keretei között. A szerző által adott bonyolult megfogalmazást erre a rövidebb formulára cserélném fel, de természetesen ugyanarra gondolok, mint ő: a makrotervezés és az áruviszonyok egyetlen irányítási rendszerben való összekapcsolására.

Amikor a tulajdonjog problémáit vizsgáljuk, vissza kell térnünk az ún. nyerskommunizmus alapjellemzőinek tárgyalására. Szigeti Péter bírálja azt a felfogást, amely szerint a szocialista kísérletek során ún. alanytalan vagyon jött volna létre, azaz olyan tulajdon, amelynek a szó történelemelméleti értelmében nincs alanya. Megoldását Eörsi Gyula koncepciójára alapozza. Véleményem szerint Eörsi Gyula megoldása jogtudományi szempontból teljes mértékben kielégítő, történelemelméleti szempontból, a materialista történetfelfogás követelményei alapján azonban nem adhat magyarázatot az adott viszonyokra, nem jellemezheti a korabeli tulajdonformát. A jogtudomány megteheti azt, hogy vélelmekkel és fikciókkal dolgozik, ez azonban a történelem marxi elmélete számára nem járható út. Eörsi Gyula is rámutat arra – a szerző által hivatkozott passzusokban is –, hogy az állampolgárok összessége közvetlenül nem rendelkezik az állami tulajdonnal, az állami tulajdonhoz való viszonyuk csupán egy névleges tulajdonosi státust eredményez számukra. De nemcsak állampolgárként, hanem a vállalati kollektíva dolgozójaként sem rendelkeznek közvetlen tulajdonosi jogosítványokkal. Ha nem azt vizsgáljuk, miként kell jogilag szabályozni a tulajdont, hanem azt, hogy az egyén–termelőeszköz–közösség hármasságban hogyan néz ki akár a reális elsajátítás, akár az idegen munkaerő feletti rendelkezés, akár a tulajdonnak mint puszta jogcímnek az érvényesülése, akkor láthatjuk, hogy – éppen az átmeneti jelleg következtében – a magánelsajátítás már megszűnt. Azonban nem találjuk meg az állami tulajdon közvetlen rendelkezési jogosultját, és bizonyos értelemben talán még a szövetkezeti csoporttulajdonét sem, bár elismerem, hogy ez utóbbi egy jóval bonyolultabb kérdés.

Ha azt nézzük, hogy az egyes társadalmi formákban miként érvényesül a közvetlen rendelkezés, azt tapasztalhatjuk, hogy például az “ázsiai” termelési módban a közösség minden tagja a közösség közvetítésével úgy rendelkezhet a földtulajdonnal, illetve birtokkal, mint a sajátjával. Ha a germán formából kialakult feudalizmust tekintjük, azt láthatjuk, hogy ezekben a közbirtokosok, például akár egy a XIX–XX. század fordulóján meglevő magyarországi szántóföldi nyomásközösségben, erdőbirtokosságban vagy legeltetési társulásban nem elkülönült jogi személyen keresztül érvényesítik tulajdonosi jogaikat, hanem közvetlenül mint közös birtokosok. A közösség tagjai nem választják maguktól külön a közföldet, a legelőt, az erdőt vagy a szántóföldet. A jogi személyiség kategóriája e közösségek esetében csak a XX. században jelenik meg. De amikor a XX. században Magyarországon e jogi személyiségi kategória a különféle faluközösségi alakzatokban is föltűnik, a közgyűléseken akkor is közvetlen rendelkezési jog áll fenn. Ez a közvetlenség tehát kizárólag az államszocialista kísérletek esetében hiányzik, miként ez egyébként Eörsi Gyula fejtegetéseiből is kitűnik. Az ő modellje – mint erre Szigeti Péter is utal – egyértelműen a részvénytársasági megoldás alkalmazása a szocialista viszonyokra, ahol is a menedzsmentet a vállalati vezetés, a részvényesek közgyűlését pedig az állam helyettesíti. A részvényesek közgyűlése azonban sokkal erőteljesebb és valóságos tulajdonosi ellenőrzést gyakorol a menedzsment felett – még ha az Enron és néhány más hasonló amerikai nagyvállalat példája esetleg ellenérvként fel is hozható –, semhogy a menedzsment ki tudná játszani a tulajdonosokból álló közgyűlés ellenőrző hatalmát. A magyar állami tulajdonosi beavatkozás viszont az 1968-as reformot követően szinte mindig inkább ex post volt, semmint ex ante, vagyis a már kialakult egyensúlyi zavarok utólagos kezelésével kellett az államnak mint közhatalmi gazdaságirányítási tulajdonosnak foglalkoznia. Nem véletlenül vontam össze itt – Sárközy Tamással ellentétben – a közhatalmit a gazdaságirányításival, hiszen az államnak ez a két funkciója intézményesen a reformidőszakban sem vált külön egymástól.

A tulajdonforma meghatározó a gazdasági magatartás szempontjából. A magyar gazdasági reform abból az előfeltételezésből indult ki – és ez sajnos a tanulmányból hiányzik –, hogy a szocialista gazdálkodó szervek, az állami vállalatok és gazdaságok, megfelelő gazdasági környezetbe helyezve, kellő gazdasági ösztönzők alkalmazásával, ugyanúgy fognak viselkedni, mint a tőkés magántulajdonon nyugvó polgári társadalomban működő részvénytársaságok és más cégek. Tehát azt előfeltételezték, hogy ezek a gazdasági egységek a profitráta maximalizálására törekednek, és árérzékenyek lesznek. Ezzel szemben a magyar mechanizmusgyakorlat 1968 és 1989 között azt mutatta, hogy e vállalatok a lekötött tőkére nem voltak érzékenyek, s az árak emelkedésére sem úgy reagáltak, ahogy ezt a magántőkés vállalkozások általában (bár nem mindig) teszik. A magyar gazdaságimechanizmus-reform tehát szakmailag azért nem volt kellően megalapozott, mert a speciális, kvázi tulajdon nélküli állapotot nem vette figyelembe. Nem vette figyelembe azt, hogy magánbefektetők hiányában, a politikai szocializmus viszonyai között, a lekötött tőke iránti érzéketlenség válik meghatározóvá. Ugyanakkor ezen vállalatok érzékenyek voltak a nyereségre, mert ha profitrátájukat nem is kívánták maximalizálni, egész tevékenységük profittömegük növelésére irányult, s a vállalatvezetés magatartásában – miként azt az e körben rendszeresen és nem ok nélkül bírált Kornai János pontosan kifejtette – a menedzsmentre általában jellemző állandósult beruházási törekvések váltak meghatározóvá. Miként nyugat-európai és amerikai üzemgazdászok és elméleti közgazdászok írják, a részvénytársaságok beruházási szintje magasabb, mint az egyéni tőkés vállalkozásoké, mert a menedzsment – amennyiben nem tulajdonos – ott sem oly mértékben érzékeny a lekötött tőkére, mint a tulajdonosok. A szocialista vállalatok viszont sokkal erőteljesebb beruházási expanziót folytattak, mint akár a menedzsment által uralt nyugati cégek, akár az egyéni tőkés vállalkozások.

Ha meg akarjuk vonni a gazdaságirányítási reform mérlegét, egy igen érdekes ellentmondással találkozunk szembe. Politikai és szociálpszichológiai értelemben a reform pozitív jelenségnek tekinthető, mert azt mutatta a társadalom számára, hogy a szocializmus nem egy megmerevedett rendszer, alkalmas arra, hogy benne jelentős változások, átalakulások történjenek. Ha abból a szempontból vizsgáljuk a mechanizmusreformot, hogy növelte a döntésre jogosultak körét – egyfajta decentralizációt valósított meg –, akkor ismét pozitívumokat kell látnunk. Amennyiben azonban azt vizsgáljuk, hogy a magyar gazdaság irányításának hatékonyságát mennyivel növelte a változás, a kép már nem ilyen pozitív, s ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a reformot a polgári viszonyok szimulálása jellemezte, azt kell mondanunk, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése lényegében anticipálta a későbbi rendszerváltást. És ezt empirikusan is igazolhatjuk, hiszen 1901–71-ben már számos olyan tervezet született, például az adórendszer átalakításáról és a kétszintű bankrendszer bevezetéséről, amely akkor, az ismert politikai körülmények miatt, végül is nem vált törvénnyé, illetve kormányrendeletté, ám ezek a tervezetek később, az 1980-as évek második felében ismét előkerültek, s akkor már meghatározó politikai és jogi aktusokká váltak.

A gazdaságirányítási reform tehát azt fejezte ki, hogy a fennálló rendszer szocialista jellegű reformjára nincs igazán lehetőség. Ha pedig azt nézzük, hogy mi volt a reformfolyamatban résztvevők szándéka, azt kell mondanunk, hogy erről rendkívül vegyes kép alakulhat ki. Voltak olyanok, akik valóban hittek abban, hogy a tervszerű piacszabályozás által, az ún. piaci kategóriák és gazdasági ösztönzők alkalmazásával a szocialista gazdaság sokkal hatékonyabbá válik, és megszűnik e gazdaság hiánygazdaság-jellege. Mások azt vallották, hogy noha a reformtól ezt igazán nem várhatjuk el, ám e változások hosszú távon a társadalom demokratizálásában jelentős szerepet játszhatnak. S végezetül nem kevesen voltak azok, akik a reformtól a majdani polgári visszaalakulást várták, feltételezve, hogy az áruviszonyok kiterjedése, a piaci kategóriák alkalmazása kellő alapot teremt majd arra, hogy a szimulált piaci társadalmat a valódi tőkés piacgazdaság váltsa fel.

Röviden érintenünk kell a gazdaság hiánygazdaság-jellegét is. Ez, megítélésem szerint, az alanytalan vagyon s az abból fakadó beruházási túlkereslet következménye. A szocialista piacgazdaság tulajdonképpen nem más, mint a polgári árutermelő gazdaság tükörképe. Az egyiket a rendszeresen visszatérő túlkínálat, a másikat pedig a meghatározó jelentőségű túlkereslet jellemzi. Nem azért hiánygazdaság a szocialista gazdaság, mert alacsony a kibocsátási szintje. Amikor Magyarországon sokkal nagyobb volumenű volt a tejtermelés, mint napjainkban, akkor sem volt ritka a tejhiány. Ma Magyarországon, amikor a tejtermelés mennyisége jóval kisebb, mint 1989 előtt volt, állandósult a túlkínálat, és a tejtermelők állandóan panaszokkal árasztják el a kormányzatot, hogy nem tudják termékeiket értékesíteni. Hogy itt a tulajdonforma a meghatározó, azt 1990–91 fordulója is egyértelműen bizonyította. Ugyanis arra a hírre, hogy az állami vállalatokat tömegesen privatizálni fogják, azonnal megszűnt a gazdaság túlkeresleti jellege – nem függetlenül attól, hogy a beruházások leállítása egyben a tőkeérték radikális csökkentéséhez vezetett, és ezáltal olcsó privatizációt eredményezett –, s egy-két éven belül egy tipikus túlkínálati, félperifériás tőkés gazdaság alakult ki. Úgy szűnt meg a hiánygazdaság, hogy közben a GDP három év alatt csaknem 20%-kal csökkent. Ez világosan mutatja, hogy nem a termelés szintje, hanem a meghatározó gazdasági szereplők motivációi azok, amelyek a hiánygazdaságot életre hívják. Ebből a szempontból kétlem, hogy a modern számítástechnikai eszközök alkalmazása – amelyekre Szigeti Péter utalt – a hiánygazdaságot ki tudná küszöbölni. Ugyanis a menedzsment beruházási hajlamát, amit a tulajdonos ténylegesen nem kontrollál, nem lehetséges számítástechnikai eszközök alkalmazásával sem felszámolni. Számos polgári gondolkodóval ellentétben viszont úgy ítélem meg, hogy a hiánygazdaság önmagában nem tesz életképtelenné egy berendezkedést, sőt. A hiánygazdaság például, amíg nem következik be kezelhetetlen eladósodás, sokkal gyorsabb gazdasági növekedést biztosít, mint a keresletkorlátos polgári társadalmak, azonban olyan szabályozást igényel, amely a gazdaság túlkeresleti jellegére épül. Éppen Kalecki profit- és árelmélete alapján nyílna elvileg lehetőség arra, hogy ne csak állami költekezéssel ösztönözzük a gazdaság növekedését – miként ez a tőkés gazdaságban történik, pótolva a hiányzó keresletet –, hanem meghatározott jelzőszámok, csengőszámok beiktatásával az állam akkor is beavatkozzon, amikor a túlkereslet súlyos gazdasági egyensúlyi zavarokat vált ki, elsősorban a külgazdaság szférájában. Ilyen elméleti kísérletezések azonban csak a nyolcvanas évek második felében kezdődtek el, hiszen – miként Engels mondta Hegel nyomán – Minerva baglya szürkületkor repül, tehát olyankor tárhatjuk fel igazán egy berendezkedés alapproblémáit, amikor azok kezelésére már történelmileg csekély vagy semmilyen esély sem nyílik.

Megítélésem szerint tehát a gazdaságirányítási reform nem tudta ezeket a problémákat megoldani. Mégis úgy vélem, hogy a magyar, a jugoszláv és a kínai megoldás egy csoportba sorolása a többi formába, típusba tartozóval szemben indokolt, bár a három kísérlet lényegesen különbözik is egymástól. A jugoszláv kísérlet különbözősége nyilvánvaló, hiszen ez már nevében is egy önigazgatási modell volt, amelynek kudarca viszont azt bizonyította, hogy a szocializmus egy magasabb formáját nem lehet adminisztratív úton bevezetni. Tehát egy önigazgatási konstrukció jogilag intézményesíthető, a jugoszláv gazdaság valóságos működése, az abban lévő hatalmi viszonyok és a társadalom egészének politikai berendezkedése azonban nem tért el a magyartól, ugyanakkor gyökeresen különbözött az NDK-belitől, a csehszlováktól, a romántól vagy az albántól.

Kína pedig teljesen eltérő eset. Magyarország döntően hitelfelvétellel próbált külső erőforrásokat bevonni gazdaságába annak érdekében, hogy a növekedési ütemet gyorsítsa, vagy legalábbis fenntartsa. A jugoszlávok nemcsak hiteleket vettek fel, hanem vendégmunkásaik bér-hazautalásai révén is pótlólagos erőforrásokhoz jutottak. A kínai szocialista piacgazdaság viszont egyértelműen a működő tőke importjára épül. A tanulmányban nincs egyetlen olyan megjegyzés sem, amely arra utalna, hogy a kínai modell lényege a működő tőke nagymérvű importja, s a valóban gyors ütemű gazdasági növekedés elsődlegesen e külföldi tőke kibocsátásának következménye. Ha nagyon vulgárisan és leegyszerűsítve kívánnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy miként Magyarország mai gazdasági növekedése teljesen alárendelt a beáramló külföldi tőkének, s a multinacionális vállalatok szándékaitól függ, hogy mekkora lesz a növekedési ütem, ugyanígy Kínában is a gazdasági növekedés, a fejlődés alapvetően külsődleges forrásoktól függ. És láthatóak ott is a politikai változások: éppen most ült össze a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága, hogy jóváhagyjon egy olyan alkotmánymódosítást, amely a magántulajdont a köztulajdonnal azonos védelemben kívánja részesíteni. És ugyanez a testület nemrég úgy döntött: a Kommunista Párt tagjai közé nagytőkéseket is felvehetnek (ami persze önmagában egyáltalán nem probléma). Amikor hazánkba látogat egy kínai delegáció, kérdéseikből egyértelműen érezhetjük, hogy nagyon szeretnék tudni, miként is hajtható végre békésen az átmenet. Ilyenkor a beszélgetések során néha fel kell hívnunk a figyelmüket arra, hogy nemcsak a mai ún. pártállami káderek azok, akik igényt tarthatnak az állami tulajdonra, hanem vannak olyan egykori tulajdonosok (illetőleg leszármazottaik) is, akik hasonló követelésekkel léphetnek fel. Úgyhogy, ha kínai delegáció tagjaival találkozom, a kárpótlási törvényről és a reprivatizációs problematikáról is tájékoztatást adok, nehogy azt gondolják, egyedül ők lennének jogosultak arra, hogy az állami tulajdont magántulajdonná változtassák át…

Világosan láthatjuk tehát, hogy a kínai szocialista piacgazdaságnak is megjelentek a korlátai. S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Kína robbanásszerű fejlődése ellenére sem minta ma egyetlen, akár harmadik világbeli állam számára sem, viszont a kínaiak vizsgálják a szingapúri, a malajziai, a dél-koreai és a tajvani berendezkedést, hogy mit lehetne azokból tanulni, hogyan lehetne polgári viszonyok között, egy autoritárius berendezkedés keretében folytatni a mostani ütemes gazdasági fejlődést.

Szigeti Péter egyik korábbi írásában megjegyzi, hogy Kínára vonatkozó megjegyzései akkor érvényesek, ha nem következik be ott is rendszerváltás. A történelem ezt a kérdést még nem döntötte el. A folyamatok azonban abba az irányba mutatnak, hogy ez a változás, ha nem is a közeljövőben, de Kínában – és Vietnamban is – végbe fog menni (Kuba és a Koreai NDK problematikájára most nem térnék ki).

Láthatjuk tehát, hogy ezek a nagyon pozitív példák is lényegében mind a nyerskommunizmus vagy a politikai kommunizmus keretei között mozognak. A kínai modell persze mindenképpen pozitív, ha a volt Szovjetunióéval vetjük egybe. Ha az ottani hatalmas gazdasági visszaesést nézzük – s a polgárháborúk sorozatát Karabahtól Tádzsikisztánig –, vagy azt a szellemi visszafejlődést, amely a fundamentalizmus irányába mozdítja el a közép-ázsiai köztársaságok lakosságának mind nagyobb részét, s a pravoszláv egyház felé tereli az orosz, a belorusz és az ukrán népességet, akkor azt mondhatjuk, hogy Kína útja valóban sokkal pozitívabb. Úgy ítélem meg, hogy Szigeti Péter a Szovjetunió sorsával összehasonlítva emelte ki a kínai szocialista piacgazdasági kísérlet pozitív vonásait.

A szerző alapvető jelentőségű állítást fogalmaz meg akkor, amikor leszögezi: a szocialista kísérletek csak az egypártrendszer keretében életképesek. Ha az egypártrendszerű berendezkedést megváltoztatjuk, szinte azonnal bekövetkezik a polgári viszonyok helyreállítása. Ez egy empirikusan igazolt tétel; az egyetlen nem egypárti szocialista kísérlet, a chilei sorsát is ismerve, azt mondhatjuk, hogy Szigeti Péter megállapítása tökéletesen helytálló. Elmarad azonban annak bizonyítása, hogy mi az oka e törvényszerűségnek. Mi az oka annak, hogy a nyerskommunizmus vagy a politikai kommunizmus szakaszában levő társadalmak csak egypártrendszerű konstrukcióban képesek fennmaradni? Ráadásul a szerző kifejti, hogy a politikai szocializmust nem jellemzi az állandósult legitimációs deficit, így az egypártrendszerre vonatkozó állítása még inkább nélkülözi az elméleti érvelést.

Az európai polgári társadalmak politikai rendszere az elmúlt nyolcvan-száz évben az általános választójogon alapult (most eltekintek a görögöktől, a spanyoloktól, a portugáloktól, ahol az általános választójogot az 1970-es évek közepén vezették be, illetőleg állították helyre), noha Marx 1852-ben a New York Daily Herald Tribune-beli cikkében még azt fejtegeti, hogy Nagy-Britanniában egy igazi szocialista rendszabály az általános választójog bevezetése lenne, feltételezve, hogy egy ilyen változás rövid időn belül a társadalom szocialista átalakulásához vezetne. Kiderült azonban, hogy az általános választójog, amelytől egyébként a konzervatív és liberális politikusok és teoretikusok hallatlanul féltek, s amelytől a szocialista gondolkodók – még Marx és Engels is – a társadalom szocialista átalakítását várták, nem e változás alapvető eszközei, hanem lényegében a polgári társadalom stabilitásának garanciái. Kiderült, hogy a társadalom többsége nem támogat forradalmi jellegű változásokat, sőt többnyire még reformistákat sem, hiszen a mérsékelt szociáldemokrata pártok is csak kivételesen értek el választásokon 50%-nál jobb eredményt. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egypártrendszer mint meghatározó kritérium mégis a fennálló legitimációs deficitből ered.

Magyarország esetében egyébként nagyon könnyű belátnunk, hogy mi áll a legitimációs deficit hátterében. Ha megnézzük a Horthy-korszak társadalmát, azt találjuk, hogy a népesség többségét még nem a modern polgári berendezkedés osztályai alkották. Az 1930. évi népszámlálás szerint a kispolgárok (a kis- és középbirtokos parasztok, a kisiparosok és kiskereskedők), a Kommunista Kiáltvány értelmében vett középrendek a keresők 34%-át tették ki. 10,5%-ra rúgott az ún. alsó szolgáltató rend aránya, melybe azok tartoztak, akik munkaerejüket nem tőkére, hanem jövedelemre cserélték. S e több mint 400 ezer kereső, kezdve a házicselédektől egészen a vasúti krampácsolókig, nem tekinthető proletárnak, mert nem termelt értéktöbbletet, hanem gazdája, illetőleg az állam jövedelmét fogyasztotta. (A munkaerő jövedelemre, illetőleg tőkére történő kicserélése közötti döntő fontosságú megkülönböztetést Marx részletesen az Értéktöbblet-elméletek I. kötetében fejti ki.) A proletariátus a kereső népesség 41%-át képezte, s meghatározó részét a mezőgazdaságban, illetőleg ipari kisüzemekben alkalmazták. A burzsoázia aránya, beleértve a vállalkozó földbirtokosokat is, mindössze 5,5%-ot tett ki, s túlnyomó többsége a nagygazdák csoportjába tartozott. A viszonylagos elmaradottság abban is kifejeződött, hogy a tőkések csupán a gazdasági hatalmat birtokolták, a politikai és a kormányzati hatalom az ún. felső szolgáltató rend, a vezető államhivatalnokok és a katonatiszti kar kezében összpontosult, mely az ideológiai államapparátussal együtt a keresők 3,4%-át alkotta. Ha pedig megnézzük az egyes osztályok és a marxi, nem pedig weberi értelemben vett rendek politikai orientációját, láthatjuk, hogy a munkásosztály jelentős része ugyan támogatta a szocialista átalakulásra irányuló törekvéseket, ám e tömeg a népesség legfeljebb egyharmadát jelentette, mely más társadalmi csoportokból csupán néhány százaléknyi baloldali szimpatizánssal egészült ki.

Az 1945-ös és az 1947-es választási eredményeket s azok területi megoszlását elemezve látható, hogy Magyarországon a társadalom többsége a II. világháború után sem akart szocialista átalakulást. 1956-ban sem szocialista forradalom zajlott le – szemben Bill Lomax fejtegetéseivel vagy azokéval, akik elfogadják az ő nagyon jó szándékú, ám nem igazán megalapozott nézeteit –, és 1989-ben is, amikor még nem indult meg átfogó ellenzéki támadás az MSZMP ellen, csak a választók 33–37%-a támogatta az akkori kormányzó pártot. A többség tehát mindvégig a polgári berendezkedés híve volt, sőt azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy hosszú ideig Magyarországon a polgári demokráciát is csak egy kisebbség tartotta legitimnek, akárcsak a Weimari Köztársaságban vagy az első Osztrák Köztársaságban.

A politikai döntésmechanizmus pedig teljes mértékben illeszkedik az egypártrendszerű szisztémába, tehát a rendszer demokratizálásának ez a tény már önmagában is korlátja. A rendszert nem lehet demokratizálni, mert hiányzik a legitimációja, és nem fog igazán erősödni a legitimációja, mert nem lehet demokratizálni. Így egy körforgáshoz jutunk el, amelyből csak nagy világtörténelmi változásokkal lehetett volna kilépni, például ha egyes nyugat-európai országokban – az olaszoknál, a portugáloknál vagy a franciáknál – szocialista forradalom tört volna ki. Ezek hiányában az alapvető konstellációk sem bel-, sem külpolitikai téren nem változhattak meg.

Milyen volt e szisztémának a döntésmechanizmusa? Amit Konrád és Szelényi leír az állampárti vagy pártállami döntésmechanizmusról, az mindenki számára ismert volt, aki valamit is foglalkozott a párt, illetőleg az állam működésével. E kérdést vizsgálva azonban látnunk kell, hogy az államszocialista berendezkedésben is az informális döntésmechanizmus játszott meghatározó szerepet, tehát azzal, hogy vázoltuk a Politikai és a Központi Bizottság funkcióit (amelyek időről időre változtak), és megállapítjuk, hogy bizonyos állami intézmények közvetlen pártirányítás alatt álltak, mint például a Külügy-, a Belügy- vagy a Honvédelmi Minisztérium, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala stb., még semmit nem mondtunk az adott berendezkedés tényleges politikai működéséről, sem pedig arról, hogy milyen politikai csoportok léteztek. Az alapkérdés tehát nem az, hogy milyen a pártállami döntéshozatali mechanizmus, hanem az, hogy ebben melyek a meghatározó politikai csoportok.

Szalai Erzsébet azt fejtegeti Szigeti Péter írására reflektálva, hogy nem lehet igazán elkülöníteni egymástól a különféle érdekcsoportokat. Véleményem szerint azonban három nagy csoportot (legalábbis a hatvanas évek közepétől) az MSZMP legfelsőbb vezetésében elég jól körvonalazhatunk.

Az egyik az ún. reformcsoport, amely nemcsak közgazdászokból állt, hanem olyan személyiségekből is, akik a kultúrpolitika, a tudománypolitika, az oktatáspolitika és a külpolitika területén tevékenykedtek. Ők egyre inkább azt a véleményt képviselték, hogy a rendszer reformálhatatlan, és valamilyen módon rendszerváltást kell végrehajtani. Nyilván békés átmenetre gondoltak, és arra is, hogy e változás ne vezessen egy (szélső)­jobboldali diktatúrához. E csoport, a közkeletű vélekedésekkel ellentétben sajátos kapcsolatrendszert épített ki az ún. demokratikus ellenzékkel és a késő kádárinak nevezett technokráciával. Ez utóbbi vezető személyiségei részben (de csak részben) bekerültek az 1989-ben létrejött MSZP vezetésébe. Ez a csoport tehát nem hitt abban, hogy a rendszer megreformálható, demokratizálható vagy életképessé tehető lenne.

A másik csoport azokból állt, akik a hazai szocialista kísérlet ellentmondásait a szovjet modelltől való eltérésben látták. E körbe tartozott például Komócsin Zoltán, Pullai Árpád és Biszku Béla. Ők úgy gondolkodtak, hogy ha visszatérnénk egy sokkal osztályharcosabb platformra, és hűen követnénk a szovjet megoldásokat, akkor az alakulóban levő társadalmi egyenlőtlenségek mérséklődhetnének, és vissza lehetne szorítani azokat a politikai erőket, amelyek a szocialista kísérlet felszámolásában érdekeltek.

S volt egy harmadik csoport, amely részben Kádár János körül tömörült, részben pedig pragmatikusabb gazdaság- és társadalompolitikusokból állt, akik úgy ítélték meg, hogy a mindkét oldal számára tett engedmények a rendszer számára veszélyesek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha valamelyik oldal valamely kérdésben sikert ér el, akkor vezetőit rövidesen félre kell állítani, majd a következő politikai fordulót követően annak az oldalnak a vezetőivel kell ugyanezt tenni, amely az újabb küzdelemben kerekedett felül. Hozhatnánk erre példát 1974-ből vagy 1985-ből, esetleg más évszámokat is említhetnénk. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy e három csoport lokalizálása ellenére a rendszer tényleges politikai tagoltságáról és a valódi döntéshozatali mechanizmusról tulajdonképpen nincsenek ismereteink. Ezeket nem helyettesíti, hogy elítéljük a pártállami működést, de az sem, hogy pozitívan értékeljük – tehát meg kellene ismernünk, hogy valójában milyen érdekcsoportok működtek, mi volt ezeknek a társadalmi bázisa (mert mindegyiknek volt), és melyek voltak azok a társadalmi csoportok, amelyek a rendszerben semmilyen vagy csak minimális érdekképviselettel rendelkeztek. E téren Szalai Erzsébet felvetései reálisak, nem értek azonban egyet azzal a következtetésével, amire előbb már utaltam, hogy e csoportok igazán nem körvonalazhatóak. Vizsgálnunk kell azt is, hogy e csoportoknak milyenek voltak a nemzetközi kapcsolataik, akár az akkori, ún. szocialista világrendszeren belül, akár a nyugat-európai térségben. Hiszen a párt külügyi osztályán már a hetvenes évek közepétől megindult a kapcsolatépítés először a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártokkal, majd később a polgári pártokkal is, és ezek a kapcsolatok nem kis szerepet játszottak a rendszerváltás folyamatának előkészítésében. Akkor is ez a helyzet, ha erről a magyar közvélemény ismeretszintje hallatlanul alacsony. Sokan meglepődnének például azon, ha megtudnák, hogy Kádár János milyen szerepet játszott az Európai Gazdasági Közösségekhez való formalizált kapcsolat kialakításában. Kovács László nemrég a parlamentben utalt arra, hogy mit tettek a párt külügyi osztályán dolgozók a hetvenes-nyolcvanas évtizedben a mostani EU-csatlakozás előkészítése érdekében. Ehhez hozzátehetjük, hogy e lépéseket Kádár János támogatásával tették, sőt maga a párt első titkára is gondolkodott egy orientációváltás lehetőségén, amelyről egyébként – mint Nyugaton közismert – Helmuth Schmidt beszélte le. De sajnos ez csak Helmuth Schmidt és Valéry Giscard d’Esteing visszaemlékezéseiből derül ki, míg a magyar tudományosság hallani sem akar ilyen eseményekről, vagyis nem kívánja megismerni az ország közelmúltjának valódi történelmét.

Végezetül Szigeti Péter írásának negyedik fejezetét érinteném. Ebben egy nagyon érdekes gondolatkísérletet láthatunk, a dialektikus demokrácia koncepcióját, mely a korai szocialista berendezkedés demokratizálásának intézményes formáit körvonalazza. Azonban jelezném, hogy az általa kifejtett elképzelések jelentős elmélettörténeti előzményekkel rendelkeznek. Két szerzőt említenék; az egyik Engels, a másik Michal Kalecki. Engels 1886-ban egy Bebelhez írt levelében azt fejtegette, hogy a gazdaságot alulról fölfelé egyfajta szövetkezeti rendszerben kellene megszervezni – tehát szó sincs ebben a levélben állami tulajdonról –, de ő is szembetalálkozott azzal a problémával, hogy a partikuláris és az általános érdek közötti ellentmondást egy ilyen konstrukcióban miként oldhatjuk fel. Mintának az 1871-es Párizsi Kommün szövetkezetiközpont-rendszerét tekintette. Hogy ez a gazdaság ténylegesen hogyan működne, erről érthetően egy levélben semmit nem ír, s emellett ezt anticipálni hallatlanul nehéz is. Már létező tapasztalatok alapján fejti ki saját véleményét 1956–57-ben Michal Kalecki az akkori lengyel politikai válság után. Az 1956-os lengyel politikai válság megoldási kísérletének lényege az volt, hogy a szovjet orientációt megpróbálták egy önálló lengyel szocializmusmodellel felváltani. Ennek keretében születnek azok az elméleti művek – Michal Kaleckié is –, amelyek megkísérlik az új berendezkedés megalapozását. Kalecki abból indul ki, hogy a központi tervezést az üzemi tanácsok rendszerével kell összekapcsolni. E megközelítés alapján azt írja, hogy a tervgazdasági döntéseket demokratizálni kell, viszont meg kell akadályozni, hogy az üzemi tanácsok csak a partikularitást képviseljék. Nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha az üzemi tanácsokat a központi tervapparátusok visszaszorítják, hanem arra is, hogy milyen gazdasági zavarokat idézhet elő, ha az üzemi tanácsok a központi tervezéssel, a gazdaságpolitikai célkitűzésekkel szembekerülnek. Tehát Kalecki is ugyanazt a megoldási kísérletet vázolta fel, mint Szigeti Péter, hogy miként lehet a tervezés és az egypárti berendezkedés keretei között egyszerre érvényesíteni a központi irányítást és a társadalom tagjainak tényleges részvételét az alapvető jelentőségű döntések meghozatalában.

Mindazok a kísérletek azonban, amelyek eddig történtek és amelyek általában nem valósultak meg, vagy csak rövid ideig működtek, a ma és főleg a jövő számára már nagyon kevés üzenetet hordoznak. Ennek az az oka, hogy szocialista kísérletekre a jövőben nemzeti keretek között valószínűleg már nem kerülhet sor. Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk, hiszen, miként Marx fogalmaz a Kommunista Kiáltványban, a tőkés viszonyok minél gyorsabb ütemű fejlődése teremt igazán lehetőséget, arra, hogy a társadalom mielőbb átalakuljon, hogy a polgári társadalmat majdan szocialista, illetőleg kommunista berendezkedés váltsa fel. A helyi, nemzeti kapitalizmusok támogatása a globális kapitalizmussal szemben nem előre, hanem visszafelé visz a történelemben. Minden életképes baloldali mozgalomnak globális méretűnek kell lennie, de ez a történelmi korszak még nem következett be. A tőke internacionalizálódott, miközben a munka világában, a munkatársadalomban a nemzetköziesedés még a kezdeti lépéseket sem igazán tette meg. Mindezen nem tud változtatni Seattle népe. Tehát az, hogy minden egyes WTO-, minden egyes IMF-, minden egyes világbanki tanácskozáson megjelennek a tiltakozók, a tüntetők (és a közéjük beépített fekete-anarchista provokátorok), nem jelent valóságos választ a mostani globalizált liberálkapitalizmusra.

Abban a korszakban élünk, amelyben a baloldalon a tudományé az elsődleges szerep, és Szigeti Péter tanulmánya az elemzés, az értékelés munkájához járult hozzá. Véleményem szerint értékes, gondolatébresztő mű született, abban azonban nem bízom, hogy a közeljövő magyar közgondolkodását az ilyen írások érdemben befolyásolni tudnák. Hiszen mint Marx írta A német ideológiában: “Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok.” (Marx–Engels: A német ideológia. Helikon Kiadó, Bp., 1974, 57. old.)