Sohasem fogjuk megérteni a forradalmakat, amíg nem tisztázzuk magunkban, mi nevezhető valóban forradalomnak és mi nem. A probléma részben nyelvi pontatlanságból ered. Mint ahogy az “erkölcsös” szóval egyaránt jelölhető a türelmesen humánus és a képmutatóan puritán magatartás, a “forradalmi” szót is a legkülönbözőbb jelenségekre lehet használni, kezdve Robespierre terrorjától egészen egy frissen piacra dobott, új mosószappanig. A fogalombeli tisztázás kedvéért tehát a következő meghatározást javaslom: az igazi forradalom csaknem mindig erőszakos, sőt többnyire rendkívül erőszakos; lényege az, hogy lerombolja egy társadalom fennálló rendjét és intézményeit, s megkísérli – nem mindig sikerrel – egy új társadalom megteremtését, annak új rendjével és intézményeivel. (…)

A forradalom anatómiája

Ahogy Crane Brinton klasszikus tanulmányában rámutatott, a nagy forradalmakat bizonyos hasonló vonások – nem azonosságok, csupán a fejlődési szakaszokban, a forradalom menetében mutatkozó hasonlóságok – jellemzik. E hasonló vonások tanulmányozása az amerikaiak számára is megkönnyítheti olyan jelenségek megértését, amelyek kívül esnek tapasztalataikon. A régebbi forradalmak – így például az angol, a francia vagy a mexikói forradalom – vizsgálata pedig arról is meggyőzhet, hogy sok minden, amit a mai Kínában vagy Kubában, vagy a húszas és a harmincas évek Oroszországában felháborítónak és barbárnak tartunk, nem is annyira a kommunista ideológiára, mint inkább a forradalmak egy meghatározott szakaszára jellemző.

A nagy forradalmak többé-kevésbé hasonló és jól megkülönböztethető szakaszokon mennek át. Crane Brinton elemzése szerint a nagy forradalmakat általában a hagyományos uralkodó osztályok demoralizálódása előzi meg. Maga a forradalom a mérsékeltek uralmával kezdődik: ők azonban épp mérsékelt voltuk miatt képtelenek megbirkózni az erőszakkal, amelyet alkalmasint maguk szabadítottak el. Következik tehát a szélsőségesek uralma, amely terrorrá fajul. S őket követik végül a gyakorlatiasabb emberek, akik visszavezetik a társadalmat a normális, hétköznapi kerékvágásba. Ezzel elkezdődik az a szakasz, amelyet a francia forradalomban “thermidor”-nak neveznek.

Minden forradalomban a szélsőségesek uralma jelenti a legkritikusabb, heveny szakaszt. A szélsőségeseket a heves változások dinamikája juttatja hatalomra. A változásnak ez a folyamata, ha egyszer elkezdôdik, önmagát gerjeszti, s táptalaja lesz a fanatizmusnak. Ahogy Brinton írja, “a forradalom heveny szakaszában felcserélődik a realizmus és az idealizmus szokásos társadalmi szerepe”.¹

A nagy forradalmak – az angol, a francia, az orosz, a kínai vagy a kubai forradalom – szélsőséges elemeit, tekintet nélkül ideológiájukra, bizonyos közös vonások jellemzik. Mindenekelőtt bármi is a meggyőződésük, ezt a meggyőződést azzal a fanatikus türelmetlenséggel és kíméletlen idealizmussal képviselik, amely rendszerint arra szolgál, hogy igazolja az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolást. Emellett a forradalmi cselekvésnek jórészt ugyanazokat az eszközeit alkalmazzák valamennyien; így például a forradalmi propagandát, a felvonulásokat, az utcai harcot, a terrort, a gerillaháborút, békés módszerekkel és egyéb eszközökkel is kombinálva.

A szélsőséges elemek, amint hatalomra kerülnek, rendszerint feladják vagy elárulják a törvényességgel kapcsolatos egykori elveiket, s önkényuralmi módszerekkel hajtják végre vagy próbálják végrehajtani programjukat. A diktatúra bizonyos mértékig szervesen beletartozik a forradalom menetébe – teljesen függetlenül a forradalom céljaitól és ideológiájától –, mert a forradalom szétzúzza a társadalom régi törvényeit és szokásait, s erőszak nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát. Ez a sajátos jelenség, Robespierre meghatározása szerint, a szabadság önkényuralma a zsarnokság fölött; Marx a proletariátus diktatúrájának nevezi.

A szélsőségesek általában aszkézisre és puritánságra is hajlanak. Amikor Oroszországban hatalomra kerültek a bolsevikok, Nyugaton azt jósolgatták, hogy ezzel beköszönt a szabadosság és az erkölcstelenség uralma. De aztán kiderült, hogy a bolsevikok olyan prűdek és agresszívan erényesek, mint a XVII. századi kálvinisták voltak. Nem vitás, hogy Oroszország még ma is a világ legpuritánabb társadalmainak egyike.

A terrort a forradalmaknak az a törekvése hívja életre, hogy átalakítsák az emberi természetet, s a forró levest lekényszerítsék az egyszerű állampolgár torkán. De a terror aztán véget is ér a thermidor időszakában, amikor kiderül, hogy az emberi természetet egyszerűen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A terror korszakában a forradalom túllő a célján, eleve kudarcra ítélt kísérlet tesz az emberi természet és az emberi vágyak között tátongó szakadék áthidalására. Ilyenkor a végsőkig próbára teszi az egyszerű ember türelmét és teherbírását. Az emberek arra vágynak, hogy visszatérhessenek a hétköznapok megszokott világába. Torkig vannak az erény és az önfeláldozás szakadatlan gyakorlásával, s azt kívánják, hagyják őket békében, hadd élhessenek megszokott kis örömeiknek és vétkeiknek. Akár az egyes ember, a társadalom is csak korlátozott mértékben tudja elviselni az erényt és a magasrendű eszményeket, nem sokáig bírja, ha az eget le akarják hozni a földre. S amikor az emberek végképp megelégelték a dolgot, a forradalom hanyatlani kezd, s a terror átadja helyét a thermidori reakciónak.

A thermidor nem jelenti a forradalom visszacsinálását; csupán visszatérés az égből a földre, a fanatizmus csökkenése, az emberi természet jogainak elismerése, visszakanyarodás a hétköznapi életbe. Amint Brinton írja: “örök fanatizmus nem létezik, vagy legalábbis eddig nem létezett. A keresztény és a muzulmán mindmáig nem jutottak el oda, hogy megértsék egymást, de az egymás ellen folytatott szent háborúkkal felhagytak. A kommunizmus pedig alkalmasint kevésbé hajthatatlan hitnek fog bizonyulni az iszlámnál.”²

A nacionalizmus és a kommunizmus a forradalom amerikai szemléletében

Latin-Amerikában és Ázsiában, ahol nagy forradalmak mentek végbe, s még továbbiak is várhatók, az amerikai politika hatékonyságát erősen csökkenti, hogy egyrészt szemlátomást nem tudunk hinni a kommunizmus hajlékonyságában, a kommunista fanatizmus enyhülésében, másrészt képtelenek vagyunk megérteni, miért nem tudják ezeknek a kontinenseknek a népei ugyanazon a rendes, szabályos úton haladva átalakítani társadalmaikat, amely út olyan pompásan bevált az Egyesült Államokban. Ennek aztán az az eredménye, hogy noha őszintén rokonszenvezünk mindazokkal, akik szót emelnek a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, s anyagi támogatásban is részesítünk sok szegény országot, rokonszenvünk nyomban ellenséges érzületté változik, amint a reformokból forradalom lesz valahol. Ha pedig – ami gyakran előfordul – a kommunizmusnak is szerepe van ebben a forradalomban, ellenszenvünk szégyenletes pánikba csap át.

Ha szemügyre vesszük a Kínával, Vietnammal, Kubával és a Dominikai Köztársasággal szemben követett múltbeli és jelenlegi politikánkat, az a benyomásunk támad, hogy csak az olyan társadalmi forradalmakat vagyunk hajlandók “törvényesnek” és “elfogadhatónak” tekinteni, amelyek békésen, rendben és önkéntesen zajlanak le, vagyis amelyekben tisztelt képmásunkra ismerhetünk – illetve ismerhetnénk, mert ezek a követelmények egyszerűen irreálisak. Mivel pedig a legcsekélyebb kétségünk sincs afelől, hogy a kommunizmusban egy olyan forradalmi folyamat lendítő erejét kell látnunk, amely nem kevesebbre, mint világuralomra tör, szörnyülködünk, ha balról jön az erőszak, de korántsem vagyunk ilyen érzékenyek, ha ugyanez az erőszak jobbról jön. Így azután a társadalmi forradalom iránt elméletben érzett rokonszenvünket egyre inkább meghazudtolja, hogy a gyakorlatban ellenségesen viselkedünk e forradalmakkal szemben. (…)

Valószínűleg sok amerikai, sőt talán még legmagasabb rangú kormányférfiaink is megdöbbentőnek találják azt a gondolatot, hogy a világ bármely részén, bármilyen körülmények között is el lehetne vagy kellene fogadnunk egy kommunista kormány hatalomra kerülését. Ezzel kapcsolatos magatartásunk természetesen attól függ, miként vélekedünk a kommunizmusról mint forradalmi ideológiáról; a világhódítás kérlelhetetlenül érvényesülő, semmiképp meg nem változtatható tervezetének tartjuk-e ezt az ideológiát, vagy hajlékonyabb, rugalmasabb és változóbb valaminek, olyan eszmének, amely egy-egy ország nagyságának és erejének, nemzeti jellegének, gazdasági fejlettségének és a forradalom adott szakaszának megfelelően változik.

A kommunizmus mint forradalmi ideológia

A kommunizmus fő baja nem elméleti tartalma – ennek nem lehet nagyobb hibája, mint hogy utópista jellegű –, hanem fanatikus magabiztossága, messiási heve és az, hogy nem tűri az ellenvéleményt. Nem az a baja, hogy megjósolja a boldog, öntudatos “dolgozók” világának eljövetelét – ez a látomás jó szándékú és üdvös, sőt kimondottan csábító is –, hanem az, hogy mértéktelenül túlzó követelményeket támaszt az emberi természettel szemben, s türelmetlenül viszonyul az emberek gyengéihez: nem hajlandó elfogadni az embert olyannak, amilyen, s amilyen mindig is volt. Ebből a türelmetlenségből fakad az igazhitű kommunistának az az elviselhetetlen megyőződése, hogy egyedül ő tudja, mi a jó az összes többi embernek, s mert ezt tudja, joga és kötelessége rájuk is kényszeríteni.

Ha a kommunizmusnak rossz lenne az elmélete, és megváltoztathatatlan a gyakorlata, akkor nem lenne egyéb választásunk, mint az, hogy lankadatlanul harcoljunk a kommunista országok ellen mindaddig, amíg vagy az egyik, vagy a másik ideológia meg nem semmisül. A javíthatatlan rosszal nem lehet kompromisszumot kötni. A kompromisszum az ellentétes érdekek összeegyeztetésének módja, s mint ilyen, azon a feltételezésen alapul, hogy az érdekek mindkét részrôl jogosak, s bizonyos fokig érvényesülniük is kell. Ha abból indulunk ki, hogy a kommunisták céljainak semmiféle jogosultságuk nincs, a kommunista társadalmakból tökéletesen hiányzik minden tisztesség és emberség, akkor bárminő kompromisszumot az ördöggel kötött szövetségnek kell tekintenünk, s erkölcsi végromlást kell látnunk kormányunknak abban a hivatalosan meghirdetett politikájában, amelynek célja “hidakat verni” a két rendszer között. Ha ez a kommunizmusról vallott felfogás helyes volna, akkor a becsület és az elvszerűség azt követelné, hogy minden szükséges eszközzel, ha kell, akár nukleáris háborúval is harcoljunk a kommunizmus megsemmisítéséért, és a demokrácia nálunk meghonosodott válfajának osztatlan, világméretű uralmáért.

Nem hiszem, hogy a kommunizmus ilyetén való felfogása helyes volna, és azt sem hiszem, hogy indokolt volna egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. A nácizmus beteges lelki eltévelyedés volt, a romantika vérgôzös, elfajzott fellobbanása, a kommunizmus viszont a társadalmi igazságosság tana és a nyugati civilizáció terméke, amely filozófiailag a XIX. századi kapitalizmus igazságtalanságai elleni humánus tiltakozásban gyökerezik. A “Christianity and Crisis” vallási folyóirat szavaival élve: “A kommunizmus esetében másról van szó, mint a nemzetszocializmus esetében… A kommunizmus fejlődôképesebbnek bizonyult, mint amilyennek hittük, és kitűnt, hogy különböző mértékben humanizálódni, sőt még demokratizálódni is tud. Nem monolitikus rendszer többé, nem is jelent állandó jellegű rabszolgaságot, s így politikailag és morálisan lehetővé válik, hogy fejlettebb szakaszaiban megvalósítsuk vele az együttműködésen és a békés versengésen alapuló együttélést. Nem hisszük, hogy a nácizmussal valaha is lehetségessé vált volna az ilyesfajta koegzisztencia.”

Forradalom Latin-Amerikában

A forradalommal kapcsolatos amerikai magatartás ambivalenciája sehol sem olyan nyilvánvaló, és sehol sem okoz annyi zavart, mint az Egyesült Álllamok és Latin-Amerika viszonyában. Az Egyesült Államoknak, ennek a mélységesen nem forradalmi országnak, akárcsak Ázsiában, Latin-Amerikában is választania kell a között, hogy elfogadja-e a forradalmat, vagy megkísérli elfojtani.

Itt bizony kutyaszorítóba kerültünk: egyfelől őszintén rokonszenvezünk a társadalmi reformokkal, másfelől rettenetesen félünk a kubai típusú forradalmaktól. Így aztán mindmáig nem tudunk vagy nem akarunk következetes politikát folytatni. Egyrészt baráti jobbot nyújtottunk néhány haladó, demokratikus kormánynak, s összefogtunk a latin-amerikai országokkal a “Szövetség a haladásért” program keretében, amelynek célja a békés eszközökkel végrehajtott társadalmi forradalom. Másrészt hagytuk, hogy a kommunizmustól való félelmünk olyan kormányok támogatóivá tegyen meg bennünket, amelyeknek politikája – enyhén szólva – nem áll összhangban a “Szövetség a haladásért” céljaival, három esetben pedig – 1954-ben Guatemalában, 1961-ben Kubában és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban – nyílt erőszakhoz is folyamodtunk, ami nem csupán jogtalan és meggondolatlan lépés volt, hanem ráadásul még visszafelé is sült el, hiszen ezek a beavatkozások alkalmasint fokozták a kommunizmus vonzóerejét a művelt latin-amerikaiak fiatalabb nemzedékének soraiban.

Az Egyesült Államok tehát kétféle, egymással lényegében össze nem egyeztethetô politikát folytat Latin-Amerikában: bizonyos esetekben támogatást nyújt a társadalmi reformokhoz, viszont válogatás és megkülönböztetés nélkül segíti az antikommunista erőket, s így gyakran katonai diktatúrák és reakciós oligarchiák barátjává válik. Emellett megfigyelhető, hogy a kommunistaellenesség mindinkább háttérbe szorítja a reformok támogatását. Az amerikai politika irányítói kétségkívül jobban szeretik a reformista, demokratikus kormányokat, mint a gazdasági oligarchiákat és a katonai juntákat, de csak addig, amíg az előbbiek határozottan és agresszíven kommunistaellenesek. Ha csak a leghalványabb gyanú is szól amellett, hogy egy reformmozgalmat a kommunisták is támogatnak, ez a mozgalom nyomban kegyvesztetté válik Észak-Amerikában, s az amerikai politika irányítói a tábornokok és az oligarchák fojtogató ölelésébe menekülnek.

Azzal a reflexszel, amelyet Fidel Castro fejlesztett ki bennük, az amerikai politika irányítói szívesen azonosítják a forradalmat a kommunizmussal. A kettônek csakugyan van valami köze egymáshoz, de ebbôl ôk már azt a hamis következtetést vonják le, hogy a kettô egy és ugyanaz. A forradalmi mozgalmakkal szemben táplált gyanakvásuk tulajdonképpen rendkívül káros az Egyesült Államok szempontjából, hiszen Latin-Amerikában alighanem további társadalmi robbanások várhatók; s amennyiben az Egyesült Államok végképp ellenségévé válik a forradalmi mozgalmaknak, a kommunizmusnak módjában áll majd, hogy barátjuk legyen. Az Egyesült Államok politikájának forradalomellenes elfogultsága, amely a kubai típusú komnunizmnustól való félelemben gyökerezik, csakis a kommunizmus megerôsödéséhez vezethet.

A dominikai beavatkozás

A “Szövetség a haladásért” program azt a reményt keltette Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok nem csupán eltűri, hanem tevékenyen támogatni is fogja a belső társadalmi forradalmakat. A dominikai beavatkozás azután – legalábbis átmenetileg – véget vetett ennek a reménységnek.

Amikor 1966. június elsején Joachin Balaguert – a legtöbb megfigyelő tanúsága szerint szabad választásokon, megfelelő körülmények között – a Dominikai Köztársaság elnökévé választották, ebben sokan az 1965 áprilisában lezajlott amerikai intervenció igazolását látták, annak bizonyítékát, hogy ez az intervenció szükséges, indokolt és bölcs cselekedet volt. Nekünk, akik annak idején bíráltuk az amerikai beavatkozást, el kell ismernünk, hogy gyorsabban sikerült bizonyos fokú rendet és biztonságot teremteni a Dominikai Köztársaságban, mint ahogy 1965 tavaszán és nyarán valószínűnek látszott, s hogy ez valóban az amerikai diplomáciának, az Amerikai Államok Szervezetének, az 1966 nyaráig Dominikában állomásozó Amerika-közi fegyveres erőknek, valamint az 1965 szeptemberétól 1966 júliusáig hivatalban levő ideiglenes kormánynak és a helyébe lépő választott kormánynak köszönhető.

De mindössze ennyi az, amit el lehet és kell ismerni. És ettől függetlenül fennáll, hogy az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavátkozást hajtott végre, s ezzel megsértette az Amerika-közi jogot, a jószomszédság harminc éve érvényben levő politikáját és a Punta del Este-i Alapokmány szellemét; hogy az Amerikai Államok Szervezete súlyosan meggyöngült azáltal, hogy – beleegyezésével – az Egyesült Államok politikájának eszközéül használták fel; hogy a Dominikai Köztársaságban lényegében sértetlenül megmaradt a reakciós katonai oligarchia hatalma; hogy az intervenció megfosztotta az Egyesült Államokat a latin-amerikai reformerek és fiatalok bizalmától és megbecsülésétől, tehát éppen azokat idegenítette el tőle, akik nélkül a “Szövetség a haladásért” útján végrehajtandó békés forradalom nem járhat sikerrel; s hogy nem csupán Latin-Amerikában, hanem Ázsiában és Európában, sôt még idehaza, saját országunkban is súlyosan megrendült az Egyesült Államok kormányának szavahihetőségébe és szándékaiba vetett bizalom.

Egy katasztrófa, ha kiheverjük, attól még nem válik győzelemmé. A dominikai alkotmányos kormányzat helyreállítását az intervenció igazolásának tekinteni éppen olyan, mintha egy kiégett ház újjáépítését a tűzvész igazolásának tekintenénk. A dominikai beavatkozás külföldi hatását így jellemezte Alberto Lleras Camargo volt kolumbiai elnök, az Egyesült Államok régi barátja, aki abban az időben épp Európában utazgatott: “Az általános hangulat az volt, hogy a Fehér Ház új, nyíltan imperialista politikába kezdett Theodore Roosevelt stílusában, s hogyha a nyugati féltekén kétségtelen jogtiprással, tengerészgyalogosok bevetésével intervenciót hajtottak végre, akkor számítani kell rá, hogy Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt újabb erőszakos lépésekre kerül sor, s az is előfordulhat, hogy a hidegháborút rövid időn belül melegháborúvá változtatják.”³

Az Egyesült Államok dominikai intervenciójában a legfontosabb körülmény az volt, hogy nem vettünk tudomást a forradalom okairól, és sehogyan sem akartuk elismerni jogosultságát egy olyan országban, ahol a demokratikus játékszabályok betartása csődöt mondott. Úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy mivel a dominikai forradalomban meghatározatlan számú kommunista is részt vett, ezek, mint méreg a kutat, az egész reformmozgalmat megrontották; s ahelyett, hogy tekintélyes erőforrásaink latba vetésével versenyre keltünk volna a kommunistákkal a demokratikus erők befolyásolásáért – ezek az erők fokozottan igényelték is támogatásunkat –, katonai beavatkozást hajtottunk végre a korrupt és reakciós katonai oligarchia oldalán. Ily módon tehát alapot szolgáltattunk ahhoz az állításhoz, hogy az Egyesült Államok ellensége a társadalmi forradalomnak, s ezért ellene van annak is, hogy Latin-Amerikában diadalmaskodjék a társadalmi igazságosság.

Cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy 1965. április 28-án az amerikai csapatok elsősorban nem azért szálltak partra Santo Domingóban, hogy megvédjék az ott tartózkodó amerikaiak életét – amint ezt hivatalosan állították –, hanem mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag azért, hogy leverjék a forradalmat, amelyet a kommunista befolyásra vonatkozó hiányos bizonyítékok és eltúlzott becslések alapján nálunk úgy ítéltek meg, hogy vagy máris kommunista vezetés alatt áll, vagy mindenképpen az alá kerül. Nem kívánom itt sorra venni a beavatkozással kapcsolatos események bonyolult láncolatát, csak néhány szembeszökő tényt szeretnék kiragadni, amelyek megerősítik azt az állításomat, hogy az Egyesült Allamok elhamarkodottan és helytelenül járt el, mert ok nélkül megijedt a Dominikai Köztársaságban kitört belsô forradalomtól.

Amikor 1965. április 24-én, szombaton elkezdődött a dominikai forradalom, az Egyesült Államoknak háromféle választási lehetôsége volt: először is támogatást nyújthatott Donald Reid Cabral kormányának, vagyis annak a juntának, amely 1963 szeptemberében megdöntötte Juan Bosch demokratikusan megválasztott kornányát, hiszen ha ez akkor fölöttébb megdöbbentette is az Egyesült Államok vezetőit, csakhamar minden különösebb nehézség nélkül megegyezésre jutottak Cabrallal; másodszor, támogathatta a forradalmi erőket; harmadszor, azt is választhatta, hogy nem csinál semmit.

Kormányunk a legutóbbi megoldást választotta. Amikor április 25-én, vasárnap reggel Cabral az Egyesült Államok közbelépését kérte, nem kapott semmiféle biztatást. Ezek után lemondott, s az ország politikai erői sehogyan sem tudtak megegyezni abban, milyen kormány lépjen az addigi helyébe. Juan Bosch pártja, a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) “az Egyesült Államok jelenlétét” kérte a kormányhatalom átadásának idejére, de az amerikai kormány erre nézve sem tett ígéretet. Így aztán zűrzavaros helyzet állt elő, s ez a kormány nélkül maradt országban polgárháborúhoz vezetett.

Lényegében az történt, hogy a dominikai hadsereg megtagadta támogatását Cabraltól, de arra sem volt hajlandó, hogy Juan Boscht vagy a PRD valamely más vezetőjét elfogadja Cabral utódjául. A PRD, amely mögött néhány katonatiszt is állt, bejelentette, hogy Bosch visszatértéig ideiglenes elnöki minőségben Rafael Molina Urena fog kormányozni, aki Bosch uralma idején a szenátus elnöke volt. A katonai vezetôk ekkor ultimátumot intéztek a lázadókhoz, de azok még csak válaszra sem méltatták őket. Április 25-én délután fél öt tájban a légierő és a haditengerészet lôni kezdte a Nemzeti Palotát. Valamivel később a PRD vezetői arra kérték az Egyesült Államok nagykövetségét, vesse latba befolyását, és bírja rá a légierőt a támadás megszüntetésére. A nagykövetség közölte velük, hogy nem kíván beavatkozni a lázadók oldalán, de másnap, április 26-án, hétfőn mégiscsak rábeszélte a katonai vezetôket, hogy meghatározott időre függesszék fel a légitámadásokat.

Ez volt a válság első kritikus pillanata. Ha az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy a Cabral-kormánynál jobb kormánya úgysem volt vagy úgysem igen lehet a Dominikai Köztársaságnak, akkor miért nem támogatta erôteljesebben Cabralt? Ha pedig úgy látta, hogy a Cabral-kormányt már semmiképpen sem lehet megmenteni, miért nem nyújtott határozott bátorítást az államcsíny mérsékelt erőinek? Ha már nem teljesítette a PRD-nek az Egyesült Államok jelenlétére vonatkozó kérését, miért nem adta tudtul legalább, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi a kilátásban levő rendszerváltozást, vagy miért nem sürgette Juan Bosch visszatérését a Dominkai Köztársaságba? A rendelkezésre álló adatok szerint, az amerikai kormány a válság első napjaiban még csak kísérletet sem tett arra, hogy érintkezésbe lépjen Boschsal.

Az Egyesült Államok tehát kezdetben éppúgy nem támogatta Cabralt, mint ahogy nem volt hajlandó támogatni – ha ugyan kimondottan nem ellenezte – Bosch visszatérését. Az április 24-ét követő napok eseményeinek tanúsága szerint Cabral népszerűsége olyan csekély volt, hogy méltán elmondható: az Egyesült Államok, hacsak a fegyveres beavatkozás eszközéhez nem folyamodik, semmit sem tehetett volna a rezsim megmentéséért. Az érdekesebb kérdés azonban az, miért idegenkedett annyira az Egyesült Államok attól, hogy Bosch ismét uralomra kerüljön. Ám ez már beletartozik abba a nagyobb kérdéskomplexumba, hogy miért változott meg annyira az Egyesült Államok magatartása azóta, hogy 1963-ban ismételten oly lelkes elismerésben és támogatásban részesítette az akkor még uralmon levő Boschot, amilyenben kevés latinamerikai elnöknek volt valaha is része hazánkban.

A dominikai válság második kritikus pillanatára kedden, április 27-én került sor, amikor a lázadók vezetői, köztük Molina Urena és Francisco Camano Denó, a lázadó erők katonai vezetője felkérték az amerikai nagykövetséget, hogy vállaljon közvetítő szerepet a két fél között, tárgyalások megkezdése céljából. A lázadó, vagyis alkotmányos erők katonai helyzete ekkor nagyon rossznak látszott. És W. Tapley Bennett, az Egyesült Államok nagykövete, akit négyszer is utasítottak, hogy igyekezzen elérni a tűzszünetet és egy katonai junta megalakulását, úgy vélte, nincs joga a közvetítésre, mert ez “beavatkozást jelentene”. A közvetítés ekkor még csendben, békésen megvalósítható lett volna. Huszonnégy óra múlva a nagykövet már a tengerészgyalogság bevetését kérte, s ettől kezdve az Egyesült Államok több mint egy éven át oly kiadósan beavatkozott a Dominikai Köztársaság belügyeibe, mint a Monroe-elv legszebb napjaiban.

Április 27-én délután Wessin y Wessin tábornok páncélosai készen álltak, hogy a Duarte-hídon át benyomuljanak Santo Domingo belvárosába. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Miután az amerikai nagykövetségen elutasításban részesültek, egyes vezetôik – köztük Molina Urena – a latin-amerikai országok Santo Domingó-i követségein kerestek menedéket. Az Egyesült Államok kormánya ezt úgy értelmezte, hogy a nem kommunista lázadók felismerték mozgalmukban az egyre növekvô kommunista befolyást, s ezért hátat fordítottak a forradalomnak. Molina Urena viszont egyszerűen kijelentette, azért kért menedékjogot, mert elveszettnek látta a forradalom ügyét.

Április 27-én az amerikaiak nagy lehetőséget szalasztottak el. Bennett nagykövet olyan helyzetben volt, hogy ha vállalja a közvetítést, minden bizonnyal el tudta volna érni a demokratikus kibontakozást, ő azonban – azzal a képmutató indokolással, hogy jószolgálatainak felajánlása az adott helyzetben egyértelmű lenne a beavatkozással – úgy döntött, hogy nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat. A Washington Postban Murrey Marder – legjobb tudomásom szerint azoknak az újságíróknak egyike, akiket nem vádoltak elfogultsággal – a következôket írta erről:

“Bízvást elmondhatjuk, hogy a múlt kedden, április 27-én az Egyesült Államok sorsdöntô alkalmat szalasztott el. Ekkor még megkísérelhette volna, hogy gátat vessen az amerikai beavatkozáshoz vezetô folyamatnak, ezzel szemben tűrte, hogy egy viszonylag vezetés nélküli lázadás olyanok kezébe kerüljön, akiket kommunistáknak tart.”⁴

E mulasztás legfőbb oka az amerikai államférfiaknak az a legjobb esetben is csak hiányos bizonyítékokra alapozott meggyôzôdése volt, hogy a lázadó mozgalom kommunista vezetés alatt áll. Ezenkívül az Egyesült Államok nagykövetségét még az elôbbivel összefüggô és talán egyenrangú ok is késztette az április 27-ei közvetítési lehetôség elutasítására, hogy itt, a követségen a lázadók vereségét kívánták, s az adott kritikus pillanatban úgy látták, hogy ez be is következik. Ezért szalasztották el az Egyesült Államok helyi képviselôi a kitűnő alkalmat, mely arra kínálkozott, hogy a lázadók mérsékelt elemeinek bátorításával és a demokratikus kibontakozás elősegítésével csökkentsék vagy akár ki is küszöböljék a mozgalomban érvényesülô kommunista befolyást.

Ám a várakozással ellentétben a lázadók még szerdán, április 28-án reggel is harcoltak. A másik fél erôi ugyanis oly szervezetlennek és gyávának bizonyultak, hogy az felülmúlt minden elképzelést: erre sem az Egyesült Államok nagykövetsége, sem maguk a lázadók nem számítottak. Bennett nagykövet sürgősen javasolta, hogy a de los Santos Cespedes repülőtábornok parancsnoksága alatt álló ellenforradalmi erőknek bocsássanak rendelkezésére ötven hordozható rádió adó-vevő készüléket az amerikai hadügyminisztérium Puerto Ricó-i raktárából. A nagykövet még ugyanaznap megismételte ezt a javaslatát, s ezúttal azzal indokolta, hogy a harc a castróizmus és ellenfelei között folyik. Maguk az ellenforradalmárok kérték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be fegyveresen az ő oldalukon, de az amerikai kormány ekkor még elutasította kérésüket.

A nap folyamán a helyzet gyors ütemben rosszabbodott általában a közrend, különösen pedig az ellenforradalmárok szempontjából. Április 28-án, a délután közepe táján Pedro Bartolome Benoit ezredes, egy sebtében megalakított junta elnöke ismételten – s ezúttal írásban – kérte az amerikai csapatok közbelépését, arra hivatkozva, hogy a kommunista hatalomátvételt csak az intervenció akadályozhatja meg. (Arról, hogy a junta képtelen megvédeni az ott tartózkodó amerikaiak életét, ekkor még említés sem törtrént.) Washington megtagadta a kérés teljesítését, majd pedig tudtára adta Benoitnak, hogy az Egyesült Államok csakis akkor avatkozna be, ha ő, Benoit kijelentené, hogy nem tudja megvédeni a Dominikai Köztársaságban tartózkodó amerikai állampolgárokat. Lényegében tehát tudomására hozták a junta elnökének, hogy az Egyesült Államok beavatkozik, ha ő azt mondja, hogy amerikaiak élete forog veszélyben. És pontosan így is történt.

Ekkor, április 28-án hozták meg az Egyesült Államokban azt a döntést, amellyel kormányunk megszegte az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában foglalt előírásokat. S e döntés azután megszabta az események további menetét: John Bartlow Martin és McGeorge Bundy küldetésének kudarcát, az amerikai csapatok átformálását Amerika-közi fegyveres erőkké, a Camano Denó vezetésével harcoló lázadók és Antonio Imbert Barreras tábornok juntája között kikényszerített döntetlent, az Amerikai Államok Szervezetének közvetítését és az ideiglenes kormány megalakítását célzó gyötrelmes, de végül is eredményre vezető tárgyalásokat. Az április 28-i végzetes döntés mindenesetre megszabta az események fő irányát. Amikor ezen a napon a tengerészgyalogság partra szállt, s még inkább, amikor a rákövetkező napokban jelentős erősítéseket kapott, a kocka el volt vetve, s az Egyesült Ál1amok alaposan belekeveredett a dominikai nép belső küzdelmébe. Ez pedig olyan bonyodalmakat okozott a többi amerikai országhoz fűződő kapcsolataiban, amelyeket kevesen láthattak elôre, s bizonyára senki sem kívánt.

Az Egyesült Államok azért avatkozott be a Dominikai Köztársaság belügyeibe, hogy megakadályozza egy olyan forradalom gyôzelmét, amelyet szerinte a kommunisták irányítottak. Bennett nagykövet Washingtonba küldött távirataiból kétségkívül kiviláglik, hogy nem az amerikaiak miatt érzett aggodalom, hanem a kommunizmustól való félelem volt az a fő vagy éppenséggel egyedüli ok, amely Bennettet arra késztette, hogy katonai beavatkozásra tegyen javaslatot. A valóság az, hogy egyetlen amerikai életét sem oltották ki Santo Domingóban mindaddig, amíg április 28-a után el nem kezdődött a tűzharc a tengerészgyalogosok és a lázadók között. Az amerikaiak életét veszélyeztető nagyarányú lövöldözésekről szóló jelentések erôsen túlzottnak bizonyultak.

A kommunista befolyás mértéke tehát döntő kérdés volna, de erre a kérdésre nem lehet megbízható választ adni. A bizonyítékok végeredményben arra vallanak, hogy a forradalom kitervelésében a kommunisták nem vettek részt – egynémely jel szerint egyenesen meglepte ôket a forradalom kitörése –, de aztán nagyon gyorsan megpróbáltak hasznot húzni belőle, s mindent megtettek, hogy irányításuk alá vonják. Hogy ez bármikor is sikerült volna, arra nincs bizonyíték. Alkalmasint volt bizonyos befolyásuk a forradalmi mozgalomban, ennek a befolyásnak a mértékét azonban legfeljebb találgatni lehet.

Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben szinte kezdettôl fogva abból indult ki, hogy a forradalmat a kommunisták irányítják, vagy elôbb-utóbb biztosan ôk fogják irányítani, s a kommunista hatalomátvételt csak erőszakkal lehet megakadályozni. Egyes államférfiaink, úgy látszik, pánikba estek a gondolattól, hogy a Dominikai Köztársaságból “második Kuba” lesz, s rémületükben elfeledkeztek arról, hogy a kommunisták gyakorlatilag minden reformmozgalmat több-kevesebb támogatásban részesítenek; hogy nagy különbség van a között, irányítanak-e vagy csak támogatnak a kommunisták egy politikai mozgalmat; s hogy egy reformmozgalom befolyásolását nem kell feltétlenül átengedni a kommunistáknak, hanem versengeni is lehet velük ezért a befolyásért. Nyomatékosan hangsúlyozom: mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a dominikai válságban semmiféle szerepük nem volt a kommunistáknak, hanem egyszerűen azt, hogy kormányunk a forradalom kommunista irányításának feltételezéséből indult ki, ennek alapján cselekedett, holott ezt a feltételezést sem akkor, sem azóta nem tudta bebizonyítani.

Az intervenciót tehát tulajdonképpen nem is a dominikai forradalom kommunista irányítása, hanem csupán a kommunistáknak a forradalomban való részvétele miatt hajtották végre. Pánikból és gyávaságból fakadó hiba volt ez, s amellett még Latin-Amerika mai politikai életének teljes félreértését is tükrözi. Hiszen a kommunisták valamennyi latin-amerikai országban működnek, igyekeznek bekapcsolódni csaknem minden itteni forradalomba, s megpróbálják kezükbe ragadni ezek irányítását. Ha minden olyan csoport vagy mozgalom, amellyel a kommunisták szövetségre lépnek, pusztán ezért megbélyegzetté válik az Egyesült Államok szemében, akkor voltaképpen már fel is adtuk a reményt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni tudjuk a Latin-Amerikán végigszáguldó forradalmi mozgalmakat és társadalmi átalakulásra irányuló követeléseket. S ami még ennél is rosszabb, ha így gondolkodunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a latin-amerikai oligarcháknak, akik egyik hiábavaló kísérletet a másik után teszik a status quo fenntartására – ezeknek a reakciósoknak, akik részben érzelmi elfogultságból, részben pedig azzal a feltett szándékkal, hogy az Egyesült Államokat megijesszék, és önző, lejáratott céljaik támogatására késztessék, általában igen könnyedén és nagyvonalúan használják a “kommunista” kitételt. (…)

Latin-Amerikában a jövő mozgalma a társadalmi forradalom. A kérdés csak az, hogy ez a forradalom kommunista vagy demokratikus jellegű lesz-e; s a latin-amerikaiak választása részben attól függ, miként használja fel nagy befolyását az Egyesült Államok. Világosan kell látnunk, hogy a választás nem a társadalmi forradalom és a konzervatív oligarchia között kínálkozik, s ha a reformokat támogatjuk, ezzel nem a kommunista népi baloldalt erősítjük, ha viszont a néptől idegen oligarchia mögé állunk, ezzel a művelt és hazafias latin-amerikaiak most felnövő, fiatal nemzedékét ugyanolyan elkeseredett és ellenséges kommunista álláspont elfoglalására késztetjük, mint amilyet Fidel Castro vall Kubában.

Nem járhatunk egyszerre két úton. Választanunk kell a “Szövetség a haladásért” céljai és a latin-amerikai status quo fenntartásának eleve kudarcra ítélt kísérlete között. Ezzel a választással fogunk feleletet adni a sajnálatos dominikai események által felvetett és mindeddig megválaszolatlan fő kérdésre, s egyúttal tulajdonképpen a Latin-Amerikához fűzôdő jövőbeni kapcsolataink ugyancsak megválaszolatlan fő kérdésére is. (…)

Két forradalom

Latin-Amerikában ma a legfőbb hajtóerô az emberek mind nagyobb részének vágya a személyes és a nemzeti méltóságra. A felnövő nemzedék szemében ezt a törekvést két fő veszély fenyegeti: a belsô reakció és az idegen uralom. S dominikai intervenciójával, a konzervatív oligarchák és a katonai diktátorok uralmának készséges elfogadásával, s az ilyen rendszereknek nyújtott katonai segéllyel az Egyesült Államok sajnálatos módon elérte, hogy mindkét veszéllyel kapcsolatba hozzák. Mindezzel megsértettük a fiatal, idealista latin-amerikaiak méltóságát és önérzetét. Sokan közülük most már azt is el tudják képzelni, hogy az Egyesült Államok egyszer majd az ő hazájukban is beavatkozást hajt végre a társadalmi forradalom eltiprása végett, s egy szép napon saját szülôvárosukban amerikai tengerészgyalogosokkal találják szembe magukat a barikádokon.

A reakció és a külföldi uralom elleni harcnak Latin-Amerikában eddig két modellje – két prototípusa – van: a kubai és a mexikói. Hogy a kettô közül melyiket találja majd vonzóbbnak a reformokra törekvő, tevékeny és határozott latin-amerikaiak új nemzedéke, az sokban függ az Egyesült Államoknak a jövendő forradalmi mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásától is. Ezért úgy gondolom, érdemes lesz újból szemügyre vennünk a kubai és a mexikói forradalom jellegzetes vonásait: van mit tanulnunk belőle.

Kubában is, Mexikóban is mélyreható társadalmi forradalom zajlott le ebben az évszázadban. Mindkét forradalom heves és erőszakos lefolyású volt, mindkettő szenvedéssel és igazságtalansággal sújtott rengeteg ártatlan embert, s kezdetben mindkettô sikertelen katonai beavatkozásra késztette az Egyesült Államokat. A kubai forradalom – Crane Brinton meghatározásával élve – még a szélsôségesek uralmának korszakában van, bár ez a szélsőségesség mérséklődhet. Mexikó viszont már régen túl van a maga thermidorján, jelenleg demokratikus egypártrendszerben él, s kölcsönös megbecsülésen alapuló baráti kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokkal, annak ellenére – azaz szerintem inkább annak következtében –, hogy mentesebb az Egyesült Államok befolyásától, mint a legtöbb latin-amerikai ország.

Bármekkora szerepe van is a marxizmusnak a kubai forradalomban, ez a forradalom vitathatatlanul kubai. Hruscsov miniszterelnök Bécsben állítólag azt mondta Kennedy elnöknek, hogy Fidel Castrót nem tekinti “igazi” kommunistának. Azt viszont még senki sem merte komolyan állítani, hogy Castro ne volna “igazi” kubai nacionalista, mégpedig erőszakos, antidemokratikus és Amerika-ellenes kubai nacionalista.

Castro amerikai és európai látogatók tanúsága szerint is rendkívül népszerű a kubai nép körében. C. K. McClatchy, a “Sacramento Bee” munkatársa, aki 1965 nyarán járt Kubában, arról számolt be, hogy Fidel, ahogy országszerte nevezik, valóságos nemzeti hôs. Csodálják, mert gyorsabban vágja a cukornádat, mint akármelyik kubai, mert úgy játszik baseballt, mint Mickey Mantle, mert hosszabban és ékesszólóbban tud beszélni, mint bármely más élő ember. Csodálják, mondja McClatchy, mert “megtestesíti a forradalmat”.⁵

Miként lehetséges, hogy egy kormány, amely nem engedi érvényesülni az egyéni szabadságjogokat, nyomban hatalomra jutása után – egy sportstadionban megrendezett komolytalan perek alapján – kivégezteti ellenfeleit, s a Disznó-öbölben partra szállt bátor emberekért váltságdíjat követel az Egyesült Államoktól, mást is ébreszthet népében, mint félelmet és megvetést? A válasz, azt hiszem, az olyanfajta tényekben rejlik, amilyenekről McClatchy tudósításában is olvashatunk.

A forradalom előtt a Havannát körülvevő 22 mérföld hosszú parti sávnak csupán egyetlen kis darabja szolgált nyilvános strand céljára. Ma az egész tengerpart nyitva áll mindenki előtt, s a kubaiak, akik régebben be sem tehették oda a lábukat, most ezrével látogatják a strandokat.

A közoktatásra rá sem lehet ismerni. Az analfabéták száma erősen csökkent, s ma kétszer annyi iskola működik, mint a forradalom előtt. A havannai egyetem egyik hallgatója ezt mondta McClatchynek: “Azelőtt csak a gazdagok gyerekei jöhettek ide. Most mindenkit felvesznek, aki megfelelő előképzettséggel rendelkezik.”

A régebben nincstelen parasztok ma szövetkezetekben dolgoznak, vagy kis parcellákat kaptak a kisajátított földekből. Az állami vállalatok és intézmények dolgozói lakást, orvosi ellátást és fizetést kapnak.

A forradalom előtt 20 százalék körül volt a munkanélküliek aránya; ennél alig akadt magasabb az egész világon. Ma viszont az iskolaköteles korhatáron felül szinte mindenkinek van munkája.

A legfontosabb azonban az emberi méltóság és a nemzeti büszkeség érzése, amelynek forrását a kubaiak a forradalomban látják. A szigetország hat évtizeden át gazdasági értelemben gyarmata volt az Egyesült Államoknak, s ma a gazdasági kudarcok és az egyes közszükségleti cikkekben mutatkozó súlyos hiány ellenére a kubaiak hallatlanul büszkék, hogy Castro ilyen sikeresen dacol az észak-amerikai óriással. Az Egyesült Államok meg nem szűnô ellenséges magatartása pedig kétségkívül fokozza Castro bátor függetlenségének hatását.

Kubában talán soha nem is volt meg a békés, demokratikus forradalom lehetôsége. Castro, amikor Herbert Matthewsnak adott nyilatkozatában, 1963. október 29-én kifejtette, hogyan és miért lett marxista–leninista, elmondta, hogy mint földbirtokos család sarja, akit jezsuiták neveltek, még a születésénél és neveltetesénél fogva beléplántált eszmékkel került az egyetemre. Egyetemi hallgató korában aztán olvasni kezdte a marxista irodalmat, 1953-ban pedig, amikor bíróság elé állították, mert diáktársaival megrohamozta a santiagói Moncada laktanyát, már kifejtette elgondolását egy “igen radikális forradalomról”. Ekkor azonban még úgy képzelte, “hogy ez az 1940-es alkotmány alapján, demokratikus rendszer keretében is megvalósítható”. “Megtérésem – mondta Matthewsnak – fokozatosan, de mégis gyorsan végbemenő folyamat volt, mert az események nyomása kényszerített rá, hogy elfogadjam a marxizmust válaszul arra, amit kerestem.” Az a mód, ahogyan az amerikaiak az 1959-es májusi agrárreformot fogadták – jegyezte meg később –, “megértette velem, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet megegyezésre jutni”. “Így aztán – vonta le a konklúziót – az események sodrában fokozatosan eljutottam a marxista–leninista állásponthoz. A folyamat annyira fokozatosan és természetesen ment végbe, hogy nem is tudnám önnek pontosan megmondani, mikor lettem marxista–leninista.”⁶

Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a kubai forradalom is eljuthat a szélsőségességből a maga thermidori szakaszába. Amint már a harmadik fejezetben rámutattam, olyan folyamat ez, amelyen más nagy forradalmak is keresztülmentek. A francia forradalmat végül is a harmadik köztársaság konszolidálta, az orosz forradalmat pedig Sztálin, vagy talán még inkább Hruscsov. S mindezekben az esetekben az átmenetet nem a forradalmi ideológia feladása jellemezte, hanem az, hogy ez az ideológia gyakorlati politikából fokozatosan hazafias liturgiává alakult át.

Jellegzetesebb példa azonban Latin-Amerika számára a mexikói forradalom, amely 1910-ben tört ki, és csak tízévi szélsőséges erőszakoskodás, fosztogatások, gyújtogatások és vallásellenes atrocitások után kezdett konszolidálódni. Ez a forradalom igazi osztályháború volt; a földesurakat halomra gyilkolták, a külföldi vagyont pedig kisajátították. A forradalom első éveiben az Egyesült Államok kétszer is megtámadta Mexikót: egyszer Veracruznál, a tenger felől, hogy bosszút álljon egy sérelemért, amely a csillagos lobogót érte, egyszer pedig a szárazföldön, amikor sikertelen kísérletet tett Pancho Villa, a banditavezér kézre kerítésére.

Aztán az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, s egy ideig nem tudott Mexikóval foglalkozni, a háború után azonban újult erôvel bontakozott ki a Mexikó megszállására és a forradalom elfojtására ösztönzô agitáció. Coolidge elnöknek, aki meg volt áldva az alázatosság erényével, szerencsére sikerült elkerülnie a beavatkozást. Mexikóba küldött megbízottja, Dwight Morrow eredményes tárgyalásokat folytatott a mexikóiakkal a kisajátított amerikai ásvány- és kőolajbányászati jogok kérdéséről. Morrow azután jóindulatú felbuzdulásában rávette Charles A. Lindbergh-et, hogy repüljön el Mexico Citybe.

Mexikó ma már politikailag szilárdan áll a lábán, s gazdaságilag is figyelemre méltó ütemben fejlődik. Nem értett egyet az Egyesült Államok dominikai intervenciójával, s még ezt megelőzôen azzal a határozattal sem, amely Kubát kizárta az Amerikai Államok Szervezetéből. Ma is fenntartja diplomáciai kapcsolatait Kubával, s Mexico City és Havanna között rendszeres légi járat közlekedik. Emellett Mexikó jobb viszonyban van az Egyesült Államokkal, mint a legtöbb latin-amerikai ország – azt hiszem, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert független. Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a függetlenség tette lehetővé és oly természetessé azt a lelkes, baráti fogadtatást, amelyben a mexikói nép részesítette Johnson elnököt. És Diaz Ordaz elnök is azért vehetett részt népével együtt olyan természetesen ebben a szívbôl jövő üdvözlésben, mert nem kellett attól tartania, hogy bárki is az amerikaiak bábjának tekinti. A két ország kapcsolatait a kölcsönös megbecsülés és önbecsülés jellemzi, s mindez akkor kezdődött, amikor negyven évvel ezelôtt az Egyesült Államok kiegyezett a mexikói forradalommal.

Túlzott merészség volna részemről, ha azt jósolnám, hogy ugyanilyen szerencsésen fog alakulni az Egyesült Államok és a kubai forradalom viszonya is. De azért mégsem zárnám ki teljesen ezt a lehetôséget. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Államok egyszer már kiegyezett egy nagy társadalmi forradalommal Latin-Amerikában, ez a kiegyezés mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult, s ebbôl a tapasztalatból nyilvánvaló és fontos következtetések adódnak egy olyan kontinenshez való viszonyunkat illetôen, ahol további forradalmak – erôszakos vagy békés forradalmak – elkerülhetetlenek.

[A fentiekben közölt szöveg részlet a bevezetőben említett kötet Fulbright, J. William (1966). The Arrogance of Power, New York: Random House harmadik, Amerika és a forradalom, illetve negyedik, Forradalom Amerikában c. fejezetéből.]

Jegyzetek

¹ Crane Brinton: The Anatomy of Revolution. Vintage, New York, 1965. 146.

² Uo. 234.

³ Alberto Lleras Camargo: The Price for the Intervention. Vision, 1966. június 24.

⁴ Murrey Marder: Crisis Under the Palms. The Washington Post, 1965. június 27.

⁵ C. K. McClatchy: Cuban Dignity Has Soared. The Washington Post, 1965. szeptember 26.

⁶ Hispanic-American Report. Stanford University Press, 11.