Gyermekek a digitális szakadék szélén

Sugata Mitra és Vivek Rana, egy vezető indiai számítógépes oktatásfejlesztő cég munkatársai 1999 közepén különös kísérletbe kezdtek. Mivel székházukat egyetlen fal választotta el Új-Delhi számos nyomornegyedének egyikétől, a fal túloldalára egy számítógépes kioszkot állítottak, élő Internet-kapcsolattal, billentyűzet nélkül. Vajon mit fognak csinálni az angolul nem beszélő, elsöprő többségükben írástudatlan gyerekek? A szakemberek szándékosan nem adtak semmilyen információt a gép köré sereglő 6-12 éves kölyköknek, a kérdésekre legfeljebb annyit válaszoltak, hogy ez egy érdekes gép, próbálják ki – majd elmentek.

Az ismeretlen géppel magukra hagyott gyerekek néhány óra alatt megtanulták az egér használatát. A következő két-három napban egyenként végigpróbálták az összes menüpontot, majd elkezdtek érdekes oldalakat látogatni (amelyeket következetesen “csatornának” neveztek egymás között, mintha tévéznének). Egyetlen éjszaka alatt beállították és működésbe hozták a képernyőn az órát. Kicserélték a bejelentkező képernyőt. Teljesen egyedi és saját szótárat alkottak a használathoz. Megnézték a horoszkópjukat a naidunia.com-on, az észak-indiai hindi újság honlapján. Megtanultak rajzolni, saját foldereket létrehozni. A tíz nap múlva visszatérő tudósok nem akartak hinni a szemüknek: a gyerekek az egér használatával szövegeket alkottak, olyan funkció (az ún. Character map) felhasználásával, amelyről még a szakember sem tudott. Diadalmasan sajátították el mindenfajta pedagógusi beavatkozás nélkül a géphasználat alapkészségeit, valahogy úgy, ahogyan horgászni tanulnak.

A szülők, akik kezdetben szkeptikusak voltak (ha nem ad enni a gép, akkor mire jó?) a kísérlet végén már ragaszkodtak hozzá, hogy a kioszk ott maradjon, mert felismerték és megérezték, hogy gyerekeiknek ez jó. Hamarosan tanáruk is akadt, egy véletlenül a kioszkhoz keveredő másodéves egyetemista fiú személyében, aki számítógépes ismereteit India “nyílt egyetemén”, az IGNOU-ban szerezte, és akitől – mint a dologhoz az egész nyomortelepen egyedüliként “értő” nagy tekintélyű embertől – mindent meg lehetett kérdezni. A kísérlet kezdetétől számított egy hónap múlva a gyerekek már mindent tudtak, amit egy alapfokú számítógépes kurzus résztvevői, sőt, annál sokkal többet.

A kísérlet pedagógiai tapasztalatait Mitra és kollégái a MIE (Minimally Invasive Education, Legcsekélyebb Beavatkozással végzett Oktatás) programjában összegezték. A kormány felfigyelt a dologra, és hároméves program keretében további hat kioszk felállítását támogatja Delhi legszegényebb negyedeiben, darabonként öt-öt géppel. Hasonlóképpen támogatja egyedi tartalmak elkészítését és felvitelét, amelyek helyi közösségi információkat, fontos egészségügyi tanácsokat, oktatási programokat tartalmaznak. Mód nyílik e-mail-küldésre és rövid (közérdekű tájékoztató) videofilmek megtekintésére.

Evvel egyidőben Mamar Mukhopadhyay és csoportja egy nyugat-bengáliai falucska, Udang iskolájában fogtak kísérletbe. Néhány számítógépet raktak le a falu iskolájában, és minimális segítséget nyújtva a tanuláshoz, magukra hagyták a gyerekeket és a tanárokat a gépekkel. Amikor azok az új-delhi utcagyerekekhez hasonlóan saját erőből megtanulták a használatot, immár az ő segítségükkel lehetett adatbázisokat készíteni (és később felhasználni) a helyi információforrásokról és az egészségügy különböző kérdéseiről.

Abban az Indiában, ahol az iskolák nagy százalékában nincs tanár, ahol számtalan helyen nincs iskolaépület, reális jövőképnek tűnik a MIE-program. A következtetések levonásával várni kell ugyan, de már az is nagy előrelépésnek számít, hogy egy szabadtéri, a trópusi körülményeknek ellenálló kioszk és számítógép prototípusát sikerült kifejleszteni.

Kambodzsa elszigetelt, határmenti tartományában, Preah Viharban amerikai segítséggel három falusi iskola jutott nap-energiával üzemeltetett számítógéphez és műholdas Internet-kapcsolathoz. A program egyszerre pedagógiai kísérlet és a “rendszer” tesztje is – vajon alkalmas-e arra, hogy tömegesen kezdjék használni az iskolákban?

Mielőtt a legégetőbb kérdéseket feltennénk, nézzünk még meg néhány hasonló példát. Kanadai segítséggel indult Internet-program a latin-amerikai utcagyerekek életkilátásainak javítására. Az Equadorban és Kolumbiában felállított “tele-központok” arra adtak módot a használatot észrevétlen gyorsasággal megtanuló gyerekeknek, hogy kicseréljék személyes tapasztalataikat és ezen keresztül megtalálják a megoldásokat saját problémáikra is (elsősorban a tanuláshoz és az alternatív jövedelemszerzéshez segítő információk révén). A gyerekek saját kiadványaikat, újságjaikat szerkesztik, és a kísérlet sikerén felbuzdulva a szervező alapítványok a latin-amerikai és karibi térség számos más országára is szeretnék kiterjeszteni a programot.

Az indiai és a latin-amerikai utcagyerekek számára megnyíló Internetes lehetőségekről magán az Interneten keresztül lehetett sokat és sokszor hallani – nem véletlen hát, hogy a különösen kegyetlen körülmények között felnövő, állandó zaklatásoknak kitett zambiai gyerekek esetében is hasonló megoldásokat keresnek a helyi segítő szervezetek, a Young Women Christian Association (YWCA) és a Children in Distress (CINDI).

Az ENSZ partner-programja Banglades, Benin, India, Kamerun és Vietnam kisiskolásait köti össze az Internet segítségével 16 ország 420 vállalkozó iskolájának nebulóival, akik kéthetes látogatások során, afféle utazó Internetes diák-nagykövetekként segítik az ismerkedést a hálózattal, a Web lehetőségeivel. A kapcsolat ezt követően áthelyeződik az e-mailekre.

Internet-képes számítógépek eljuttatását szervezi a harmadik világ országaiba a számtalan jótékonysági szervezetet tömörítő Children’s Partnership program. A kanadai NetCorps program majdnem ezer fiatal kanadait röpít fél évre a világ különböző pontjaira, hogy ott létrehozzák az Internetes infrastruktúrát, vagy tanfolyamokkal segítsék a legszegényebbeket.

Vajon jelentenek-e bármit ezek a példák? Kínálhat-e tömeges életesély-javulást a számítógép és az Internet a legfejletlenebb, legszegényebb országok fiataljai számára? Ahol az éves átlagjövedelmet egyetlen számítógép ára is meghaladja? Ahol sok helyen nincs áram, ami a gépet táplálja. Ahol a telekommunikáció elemi formái is hiányoznak. Ahol még a népegészségügyi kérdések vannak napirenden, ahol az éhség elleni küzdelem köré épülnek a mindannapok. Csökkenthető-e az az – immár a digitális világra épülő – szakadék, amely elválasztja egymástól a gazdagot és a szegényt?

Megfelelő gazdasági-társadalmi elemzések, adatsorok és trend-előrejelzések híján egyelőre túlnyomórészt érzelmi vagy ideológiai alapon születnek válaszok. Az ismertté vált kísérleti tapasztalatok alapján viszont óvatosan megfogalmazhatónak tűnik egy-két alapelv, amelyek birtokában néhány szemléleti fogódzó is kínálkozik a majdani vizsgálatokhoz.

  1. A digitális írástudás (computer literacy) elsajátítása ill. elsajátíthatósága kizárólag hozzáférés kérdése.
  2. A gyermekek (még az írástudatlanok is) gyakorlatilag a felnőttek segítsége nélkül képesek megtanulni alapvető funkciók használatát.
  3. Amennyiben a hálózati elérés biztosított, egyetlen lépcsőben válhat hálózati polgár (Netizen) a gyermekekből.
  4. A számítógép öröm- és élményszerzés forrása lehet a gyermekek számára, amely a kilátástalanság körülményei között értelmes és hasznos tevékenységet biztosít.
  5. Még az elemi számítógépes készségek és jártasságok is nagyban megnövelik a fiatal korosztály munkaerőpiaci esélyeit.
  6. Mivel a géphasználat fortélyait a világot felfedező gyermek természetes ösztönével, előítéletektől és félelmektől mentesen, szinte észrevétlenül sajátítják el, a mindezt külsődlegesként, “tanulásként”, kényszerként megélő felnőtt társadalommal szemben a gyermekek által megtestesített generációs lehetőség jelenti a legnagyobb esélyt a digitális szakadék leküzdésére.
  7. A túlnépesedett fejlődő országok számára reális perspektíva az általuk alig fenntartható alapfokú oktatási rendszerek mellé (ritkábban helyére) a közösségi hozzáférésre épülő és számítógépre alapozott öntevékeny tanulás formáinak elterjesztése.

S ha mindezek után azt gondoljuk, hogy az alacsony jövedelmű és a tudásfogyasztás csatornáiból ellátottsági, kulturális vagy földrajzi okok miatt kizárt gyerekek problémája kizárólag a legfejletlenebb országokat érinti, nagyot tévedünk. Az informatika szuperhatalmának tekintett, 50% feletti Internet-penetrációt felmutató Egyesült Államokban, ahol a latin háztartások több, mint 30%-a, a fekete háztartások több, mint 20%-a van már online-on, jelentések sora foglalkozik a gyermekeket veszélyeztető új keletű társadalmi szakadékkal. (Csak két példa 2000-ből: The power of the Internet for Learning. Moving from promise to practice. Report of the Web-based Education Commission to the President and the Congress of United States. 2000 márciusában jelentette meg a The Children’s Partnership /TCP/ azt a nagy tanulmányát /Online Content for Low-Income and Underserved Americans: The Digital Divide’s New Frontier www.childrens partnership.org/, amelyben a hozzáférés lehetőségének biztosítása mellett a hasznos tartalmak kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt.) A “digitális szakadék amerikai módra” témakört azonban mégsem száraz adatsorokkal, hanem egy, az indiaira némiképp emlékeztető, de azt persze amerikai környezetbe helyező esettel mutatjuk be.

A nyugat-virginiai Wetzel megye kistelepüléseinek rosszul ellátott iskolákba járó gyermekei a városok véráramától elvágva, a külvilággal való információs kapcsolatot egyedül az elavult könyvtártól remélhetik – evvel azonban rögtön hátrányba kerülnek kedvezőbb körülmények között felnövő kortársaikhoz képest. A NETSchools program E-rate alprogramjának segítségével az iskolákból lokális hálózatokat szerveztek, valamennyi tanár és diák laptopot kapott, s ezek infravörös portjaival a tantermeken kívül a könyvtárban, de akár a büfében is Internet-kapcsolatot létesíthettek.

A kísérlet hatodik hónapjában a diákok 80%-a naponta létesített Internet-kapcsolatot. A diákok közül 144-en értek el átlag feletti eredményt valamennyi tárgyban a Stanford Achievment test alapján. A tanulás mellett a kertészeti szaktanácsoktól kezdve a Webes vakációtervezésig a hálózat a mindennapi tevékenységvilág részévé vált. A probléma ma már az, hogy a diákok otthon nem tudják használni a gépüket Internetezésre.

Az “infravörös porttal rendelkező laptop minden gyereknek” természetesen egészen más világról üzen, mint az “egyetlen számítógépes kioszk egy egész nyomornegyednek”. (És persze hasonló akciókat Bajorországtól Izlandon át Ausztráliáig nagyon sok helyen ismerünk.) A programok mögött azonban mégiscsak ugyanaz a szándék munkál: a lehetőségekhez képest esélyt biztosítani arra, hogy generációsan csökkenjen a digitális szakadék.