Amióta a politikusok és a magazinok tömegesen fedezik fel maguknak témaként az információs korszak technikai és tár­sadalmi kihívásait (nagyjából Albert Gore híres-hírhedt 1994 márciusi Buenos Aires-i beszéde óta), megállíthatatlanul dü­börög az „információs szupersztráda" és a „globális informá­ciós társadalom" tömegkommunikációs és ideológiai lavinája. Maga alá temeti az info-szkeptikusokat, akik az informatizálás veszélyeire figyelmeztetnek, multikulturális hordaléka elsodor­ja az autonóm/nemzeti kultúra hídfőállásait, és a nagy recsegés-ropogás közepette alig hallatszanak azok a kétségbeesett hangok, amelyek az amerikanizált és uniform piacközpontú információpolitikai és stratégiai tervezés egyoldalúságaira fi­gyelmeztetnek. A fejlődés árnyoldalai „kis színesek" formájá­ban válnak hírértékűvé, hadd borzongjon a nyájas olvasó, amíg eldönti, hogy mikor, mennyiért és melyik szolgáltató cé­gen keresztül csatlakozik az Internethez. Hiszen mozgósító és felemelő az a tudat, hogy „a hálózatok hálózatának létre­hozása – azaz az információs rendszerek globálissá tétele – alapvető és szükséges feltétele az egész emberiség folyama­tos és tartós fejlődésének, egy új athéni demokrácia fórumai kiépítésének".

Az ígéretes jövőkép fortissimóját nagyon hamissá teszi, hogy a próféta-politikus karmesterek és az üzleti világ első­hegedűsei egyúttal a változások várható kedvezményezettjei. Amikor ugyanis ők húzzák a fejlődés indulóját, azt a jó fülű tömeg hegemóniának, profitmaximalizálásnak, piac-dominan­ciának hallja. Amikor magánszektorra, privatizálásra, az ál­lam visszavonulására hivatkozó futamokat zengenek, az fur­csa mód versenyelőny-megtartásként és fokozásként, piac­nyerésként és a szociális szempontok háttérbe szorulásaként jut el a közönséghez. Ha eljut – az interaktív Piroska ós a farkas multimédia-bűvölete, a hálózati szubkultúra érdekessé­geinek csemegézése, a fantasztikus kapacitásnövekedésekről szóló hírek nemigen alkalmasak mondjuk az információs egyenlőtlenségek bővített újratermelésének felismeréséhez…

De vajon elégséges-e belehátrálni abba az egylátószögű kritikai pozícióba, amelynek alapján az információs társadalom pusztán a centrumországok kedvezményezettjeinek jutalom­játékaként, s nem tényleges társadalomátalakító léptékeinek alapján érdemes a figyelemre? Hiszen a változásokat irányí­tani akarók képmutató érvelésétől függetlenül is érvényesek lehetnek olyan alapállítások, amelyek korunk átalakuló gazda­sági, politikai és társadalmi tartalmait hozzájuk hasonló mó­don ragadják meg! A helyzet társadalomelméleti igényű fel­dolgozásához a hálás, de terméketlen apológia-kritika helyett ezért a valóság minél alaposabb és többszempontú körüljá­rása vezethet el.

I. Információ, gazdaság, politika

(Az információs korszak, mint a nagyhatalmak globális játszmáinak kora)

A világ újrafelosztásáért csatasorba álló nemzetállamok 19. századi sisakos-puskás portréjának helyét mára a centrumor­szágoknak a világpiac újraszegmentálásáért csatasorba álló regionális szövetségeit ábrázoló számítógépes-mobiltelefo­nos, derűt és optimizmust sugárzó önarcképei vették át. A második világháború után hegemón helyzetre szert tevő Egye­sült Államok jóságos nagypapaként uralja a csendélet köze­pét, Nyugat-Európa és Japán éles tekintetének kereszttüzé­ben. A fegyvereket markoló kezeket nem látjuk: mindenki sze­mérmesen a háta mögé rejti. Különben is: a képre nem ke­rülőkkel szemben egységes tömbként állnak szemben a vi­lággazdasági centrumok, a belviszályok nem tartoznak sen­kire.

Pedig érdekes dolog végigkísérni az amerikai hegemónia alakváltozatait. Az ipari tömegtermelés dominanciájára épülő periódus után – éppen akkor, amikor a riválisok együttes pro­dukciója mind fenyegetőbbé kezdett válni – az elektronizációban elfoglalt vezető helyre alapozva a számítástechnika vált a legfőbb dominanciaforrássá, ezzel párhuzamosan az ipari tömegtermelés hagyományos formái mindinkább a riválisok, ill. azok perifériája felé tolódtak át. Az elektronizáció térhódí­tása (az irodaautomatizálás, a számítógép vezérelte nagy hozzáadott érték-igényű termelés, a terebélyesedő médiumok világa) gyors versenyre késztette a konkurenseket, és az elektronikai eszközök tömegtermelésében a nyolcvanas évek közepére – elsősorban a japán kihívás következtében – újra inogni látszott az USA trónja. (A Business Week 1985-ben már egyenesen „Amerika high-tech kríziséről" beszélt (Rácz, 1987). Csakhogy éppen akkorra már az addig elektronizált „szigetek" összekapcsolásának kérdése került napirendre, s a századvég kulcsiparágaként a sokáig tetszhalottnak tűnő távközlés váratlan frissességgel a modern termelési és válla­latvezetési, ill. pénzügyi rendszerek működtetésének és opti­malizálásának letéteményese lett. A monopóliumellenes tör­vény alapján szétszabdalt amerikai távközlési piac Brontoszaurusza (az egykor egyeduralkodó AT&T) helyett ekkorra már nyolc tőkeerős és erős terjeszkedési kényszerrel „megáldott" mozgékony ragadozó (az ún. Baby Béliek) vetette magát az éppen akkor kinyíló távközlési világpiacra, s ez a piac azóta is kiemelkedően gyorsan, évi 20% körül nő a fejlett világban (Pártos, 1987). Nyugodtan le lehetett cserélni az elektronikus tömegtermék-dominancát az ún. „telematikai dominanciára".

Ez a folyamatot a kilencvenes évek közepére keresztezte egy másik, legalább ekkora erejű változássorozat. A számító­gépek – elsősorban a PC-k – tömegpiacának kialakulásával a hegemónia elsődleges tényezőjévé immár a szoftvervilág kulcspozícióinak birtoklása vált, s miközben a világ távolról figyeli az amerikai informatikai business gigászainak (élükön az egykor szinte mindenben éllovas IBM-nek) lélegzetállító vi­adalát az egyeduralkodó Microsofttal szemben, tanácstalanul széttárt kezekkel törődik bele abba az állapotba, hogy a szoft­verrendszerek fejlesztése és kereskedelme „kényszerpályára" került, ahol kívülről legfeljebb „bedolgozóként" (I. pl. az ír „szoftvercsodát") lehet üzleti sikert remélni. (Nota bejae, a Microsoft-vezér Gates ma Amerika leggazdagabb emberének számít…)

A telematikai robbanás, a magánhasználatú informatikai eszközök elterjedése és a legkorszerűbb (multimédia-) rend­szerek kialakulása most egy újabb területtel ígér látványos összeolvadást: a szórakoztató elektronika koraszülöttjei, a számítógépes játékok, a Nintendo-generáció után az elektro­nikus távközlés (a televízió) és a film, illetve a hagyományos betű-alapú tömegkommmunikációs eszközök (elsősorban a hírforrásként működő folyóiratok és magazinok) sorsa lehet a „feloldódás" egy informatikai szuperrendszerben. Az összeol­vadás kezdetei, az „infotainment" (hírakoztatás) és az „edutainment" (szórakoztanítás) formájában már elkezdtek utat törni maguknak, és a legkülönbözőbb szöveges, képes és hangin­formációk tömegfogyasztása a következő évezred legnagyobb üzleti kihívását és sikereit ígéri.

Voltaképpen minden szereplő erre a helyzetre készül. Amikor ugyanis az információk tömeges hálózati fogyasztása a tét, ak­kor a fogyasztást lehetve tévő infrastruktúra üzemeltetése és az azon elérhető információs szolgáltatások birtoklása össze­kapcsolódik: a legnagyobb profitra az számíthat, aki egyszerre kínálja a hálózati infrastruktúrát és az arra telepíthető nagymennyiségű szolgáltatást (tele-vásárlás, telebank, távoktatás, adat­bázis-elérések, elektronikus levelezés, adózás, elektronikus új­ság, interaktív szórakoztatás, filmkölcsönzés stb.). (A szolgálta­tások lehetséges típusairól és magyar elnevezéseikről részlete­sen I. Hanák, 1995 és Élő-Z. Karvalics, 1995.) A hatalmas hely­zeti és lépéselőnyben lévő Egyesült Államok számára a tét a hegemónia megőrzése az új helyzetben is, és erre minden esé­lye meg is van. Ebben az összefüggésben nyeri el ugyanis az értelmét az a „fúziós láz", amelyre mintegy másfél éve érzéke­nyen figyel a világsajtó, s amelyet helyesen értékelnek a kö­vetkező évezredre figyelő stratégiai lépések sorozataként. Ami­kor ugyanis – gondosan lebontva a korábbi médiaközi korláto­zásokat – a nagy amerikai távközlési vállalatok kábeltévés há­lózatokkal, szoftvercégekkel, médiakonszernekkel, hirdetési vál­lalatokkal és filmstúdiókkal olvadnak össze, akkor teljes fegy­verzetben állnak előttünk a majdani információs infrastruktúrát és az azokon elérhető szolgáltatásokat együttesen biztosító tő­keerős info-óriások (minderről részletesen lásd Betsy Reed írá­sát e számban). Az egyesülések anyagi alapjának biztosítását az amerikai tőzsde hihetetlen erejű pozitív várakozása is segíti: az info-közelben lévő vállalatok részvényeinek 4-Ebszörös túl­értékelésével hatalmas dollárállomány vár elköltésre, amelynek legegyszerűbb formája a részvényesek önérzetét fokozó biztos befektetés, a vállalalatfelvásárlás. A vállalatfelvásárlás, amely­nek szolgáltatás-integrációs hatása miatt további járulékos kö­vetkezmény lehet az egyes szolgálattípusokra és költségeknek a közös infrastruktúra miatti csökkentése, ezen keresztül mind többek számára elérhetővé tétele. Ebben a játszmában a világ a partvonalról nézi az amerikai óriások játékát: a Sony rövid­életű kísérletén kívül nemigen tudott senki sem pályára kerülni.

Az Egyesült Államok behuzalozása, az „Information super-highway" (információs szupersztráda) felépítése azonban egy­re kisebb falatnak tűnik a kisebb nemzetállamokéval össze­mérhető tőkeerejű új vállalatmonstrumoknak. Az expanzió egyetlen lehetséges játéktere az egész világ: így válik az USA nemzeti információs infrastruktúra programjából és bi­zottságából (National Information Infrastructure Programme, NII.1993) nagyon gyorsan globális információs infrastruktúra­program és bizottság (Global Information Infrastructure Prog­ramme and Committee, Gll, 1994). Mi kell ahhoz, hogy az Egyesült Államok vezető pozíciót töltsön be az új gazdaság csúcságazataiban? Neki kell kiépíteni annak információs in­frastruktúráját, amelyen keresztül nemzeti nagyvállalatainak és saját kvalifikált munkaerejének világpiaci versenyképessé­gét egyszerre fokozza (Torres, 1995). Mi a terjeszkedés útja? A távközlési piacok teljes liberalizálása, az információs szek­tor teljes privatizációja, az állami beavatkozások és szerep­vállalások eljelentéktelenítése. Mi a jelszó? A magántőke sza­bad áramlása és szabad konkurencia, a vállalatok nemzeti jellegének csökkenése, a szellemi tulajdonjog védelme (!), a beruházások előtt álló akadályok kiküszöbölése. Mit szólnak ehhez a rivális nagyhatalmak, a „szövetségesek"? A G7-ek brüsszeli csúcstalálkozója arról tanúskodik, hogy elfogadják az új alárendeltségi viszonyt, annak reményében, hogy előke­lő helyet tudnak maguknak biztosítani a majdani nemzetközi munkamegosztásban.

A brüsszeli csúcsértekezlet azt is napnál világosabbá tette, hogy a nagyhatalmak politikai vezetői a gazdasági nyomás­gyakorló csoportok és a demokratikus államok képviselői közti cinkos összefonódással nagyot léptek előre a multinacionális cégek kiszolgálóivá degradálódás útján (Torres, 1995). Az EU szakanyagát, az ún. Bangemann-jelentést nagyvállalatok szakértői és igazgatói készítették elő, a brüsszeli találkozó előtt három nagy elektronikai, informatikai és telekommunikációs társaság közös felhívást intézett a kormányokhoz, a ta­nácskozást magát pedig 45 vállalatvezető kerekasztal-érte­kezlete nyitotta meg. Nem csoda, hogy a gazdaság erői által sugallt politikai dokumentumokban, „a színtiszta ideológiának és a gazdasági realizmusnak ebben az egyvelegében a to­tális laissez faire credoja keveredik az álcázott támogatással" (Torres, 1995). A globális piac kisebb falatainak megszerzé­sében bizakodva könnyebben hajtja a fejét az információs já­romba az EU is, hiszen azt kívánja mással megtenni kicsi­ben, mint amit vele tesznek meg nagyban. Jól tükrözik ezt az alap-aszimmetriát az 1994-ben kötött amerikai-európai válla­lati „szövetségek" (az AT&T az Unisource nevű holland-svéd­-svájci televíziós vegyesvállalattal, a francia és a német állami tv a Sprinttel, az USA legnagyobb nagy hatósugarú hálózat­üzemeltetőjével; a British Telecommunications az MCI-vel, az USA második legnagyobb hálózatüzemeltetőjével).

A mostani alaphelyzetet kettős képmutatás teszi kerekké. A liberalizmus apoteózisaként az „Egyesült Államok megnyitja info-piacát azok előtt, akik hasonlóképpen cselekszenek", s az argentin, a chilei, a mexikói és a venezuelai telekommu­nikációs rendszerek privatizációjának példáját lebegteti felszólításszerűen. (Feszülten várjuk azt a pillanatot, amikor egy tő­keerős argentin informatikai cég meghatározó hányadot sze­rez az amerikai piac valamelyik szeletén. Jean-Baptiste Lacordaire szállóigéje – „az erős és a gyenge között a szabad­ság az, ami elnyom, és a jog az, ami felszabadít" – még so­hasem volt ennyire aktuális.)

Még ennél is sokkal borzongatóbb az informatikai világpiac felosztásának programját a „Globális információs társadalom" (Global Information Society, GIS) kiépítésének programjaként marketing-mezbe öltöztetve látni. Egy apró szemantikai csúsz­tatás (Torres, 1995), egy kis multimédia-zsonglőrködés, és fel­készült gondolkodók védtelenül állnak a jövő páratlan lehető­ségeit megcsillogtató dokumentumok ideológiai mélyszántásá­val szemben, amely észrevétlenül emeli társadalomesz­ménnyé az információtechnikai infrastruktúra üzleti szempont­jait. Először is: a világ (még jó ideig) nem „információsként" globális: a növekvő abszolút számú analfabétával és az in­formációs infrastruktúra kirívó Észak-Dél típusú egyenetlen­ségeivel az „információs globalitásból" kiindulni illuzórikus és félrevezető. A „globalitás" eszméje mint felemelő cél valójában pusztán pragmatikus jelszó, amely mögött a nemzeti (vagy regionális) informatikai iparok nemzetközi szintű ^ikeréit elő­segíteni igyekvő szándék rajzolódik ki. Másodszor: amikor – a nyersanyagokért és piacokért folytatott hagyományos ver­seny modem metamorfózisaként – az állampolgárok és a szervezetek információs infrastruktúrájának előállításáért és üzemeltetéséért, illetve az üzemeltetéshez szükséges tudások megszerzéséért folyik mind könyörtelenebb küzdelem, akkor a globalitás pusztán a kedvezményezett és a kizsákmányolt régiók „összekapcsoltságára" utal, és nem az érdekek közös­ségére. Gondoljunk csak a nyersanyagimport helyébe belépő óriási „iparágra", az agyak válogatás nélküli elrablására, a „brain drainre": mindegy, hogy az egészen kedvező gazdasági mutatókkal bíró Tajvanról van-e szó, ahová csak 15%-a tér vissza az Amerikában tanuló diákoknak, vagy az elmaradott Indiáról, akinek hatalmas méretű felsőfokú szakember-kibo­csátását gyakorlatilag a „kis tigrisek" csapolják le. Ami negyed századdal ezelőtt feltételes módban fogalmazódott (Tichenor és mások, 1970), hogy ti. „az információs gazdagság nagyon közeli rokonságban áll a műszaki-technikai téren meglévő gazdagsággal… több információ birtokába juthatnak azok, akik műszakilag fejlettebbek, s ily módon ez a folyamat a műsza­kilag fejlettebbek és fejletlenebbek közötti információs szaka­dék szélesedéséhez vezethet" – az mostanra kétségtelen tény. Harmadszor: az információtechnikai eszközvilág hatal­mas tempójú fejlődési üteme és grandiózus szintézise, vala­mint az információs infrastruktúra gyors ütemű kiépítése je­lenleg nem új társadalmat, hanem új minőségű működés- és kapcsolati módokat generál világszerte, s az a fajta „közös­ség", amit a „globális információs társadalom" sejtet, távol áll a valódi közösségi tartományoktól. (Eközben globális informá­ciós gazdaságról természetesen minden teoretikus gond nél­kül beszélhetünk (Vietorisz, 1991).

Nem véletlen, hogy már jóval az „information superhighway" programjának meghirdetése előtt, „pusztán" a kommunikációs asszimetriákból kiindulva viszonylag egységesen érzékelték mindezt a Dél országai. Az 1976-os colombói csúcsértekezlet politikai nyilatkozatának 161. szakasza félreérthetetlenül dek­larálta: „Az el nem kötelezett országok aggodalommal veszik tudomásul a mély és egyre növekvő szakadékot az el nem kötelezett országok kommunikációs lehetőségei és a fejlett or­szágok lehetőségei között, ami a gyarmati múlt öröksége. Ez a függés és dominancia helyzetét teremtette meg, amelyben az országok többségének pozíciója az eltorzított, helytelen és előítéletekkel teli információ passzív átvevőinek szerepére re­dukálódott." (Néhány évvel később a tanzániai F. L. Masha egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az információ dekolonializálása talán az utolsó és legnehezebb akadály az egész dekolonializálási folyamatban" (Smith-Hobson, 1983).

A felismerés eredményeként a hetvenes évek közepétől in­dult el az az akciósorozat, amely az „új információs-kommu­nikációs világrend" megteremtését tűzte ki célul, s amely jó­idéig az UNESCO égisze alatt folyt (McBride-jelentés, 1980), egészen addig, amíg az USA és a médiapiac moguljai több fordulóban – kivonulás a szervezetből (USA, Anglia, Szinga­púr), ellenkonferencia, anyagi ellehetetlenítés – szép lassan el nem „csendesítették" a kezdettől fogva inkább intellektuális, mintsem mozgalmi jellegű kezdeményezést. (Részletesen minderre I. Pavlic-Hamelink, 1982; Pastecka, 1983; Gömbös, 1984; Galtung, 1985; Szekfű,1986.)

A kérdésben érintett tudósok és médiapolitikusok termé­szetesen azóta is folytatják eszmecseréiket, amelyeknek ran­gos keretet ad a rendszeresen megszervezett McBride-kerekasztal. Az új fejlemények voltaképpen semmit sem változtattak a hagyományos alapképleten, csak a „kommunikációs egyen­lőtlenség" helyére az új „vezérfogalom" került: „… az informá­ciós pályák tovább mélyítik a szakadékot az információban gazdagok és szegények között, mind az egyes országokon belül, mind pedig a világ gazdag és szegény régiói között – mégpedig oly mértékig, hogy ez a belátható jövőben áthidal­hatatlanná válik" (Honolulu, 1994 január). (Szecskő, 1994a) Az eszközök is változatlanok: a legújabb fejlemény egy pol­gárjogi természetű dokumentum kiformálására tett kísérlet. A malajziai Penangból 1994 elején indult útjára a People's Communication Charter – Kommunikációs Charta -, és a tervek szerint 1998-ig tartó nemzetközi csiszolása után az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évforduló­jára készül el (Szecskő, 1994b). Kérdés, hogy az önkorláto­zásra és deklarációkra építő Charta, amelynek egyáltalán nincs jogi szankcionáló ereje, mennyiben lesz képes ellensú­lyozni azt, hogy „miközben a leggazdagabb országok a sza­kadék felé rohannak az információs szupersztrádán, megpró­bálják leszorítani az útról kevésbé vagyonos és szerencsés vetélytársaikat…" (Torres, 1995). Mindenesetre furcsa és so­katmondó tény, hogy amíg az információtechnika új lehetősé­geinek megszületésekor mindig nemzetközi szintű tárgyaláso­kon szabályozták annak jogi kereteit (így volt ez már 1865-ben, a nemzetközi távírási egyezménnyel, 1936-ban a genfi rádiós műsorszórási egyezménnyel, a második "világháború után a televíziózásra és a távközlésre vonatkozó egyezmé­nyekkel), addig most a szabályozás és a jogi tisztázás igénye zavart és megütközést kelt a „szabad információáramlás" hí­veiben. „…Az Egyesült Államokban sokunkat nyugtalanítanak a szabályozással, ellenőrzéssel és a világ tájékoztató eszkö­zeire különféle szabványok rákényszerítésével kapcsolatos ja­vaslatok…" (Charles Wick, az USA Nemzetközi Hírközlési Ügynökségének (USICA igazgatója) (Wick, 1981). A kontraszt annál nagyobb, minél többet tudunk a műszaki és technológiai szabványok új hullámának merev előírás-együtteséről, az ún. ISO-szabványcsomagról, amely nem más, mint a legfejlettebb technológiát birtoklók könyörtelen normarendelkezése: vagy – jelentős költséget vállalva – igazodnak hozzá a gazdálkodó egységek, vagy elvesztik a lehetőségét, hogy a továbbiakban szereplőként, ill. partnerként jelen legyenek a „mértékadó" piacokon (nesze neked, még egyszer, kölcsönösen megnyitott piac…).

Mit tehetnek ebben a helyzetben a kevésbé tőkeerős, el­maradott termelési szerkezetű országok és régiók? A mikro­elektronikában megszűnt a „későn jövő" előnye, a fejlesztésbe önerőből utólag nemigen lehet bekapcsolódni (Artner, 1987). A szolidaritási akciók és a lelkiismereti értékű deklarációk a legcsekélyebb változást sem idézik elő az alapszerkezetben. Az alternatív, regionális hírügynökségi hálózatok (PANA -Pánafrikai Hírügynökség, ALASE – Latin-amerikai „különle­ges" információszolgáltató ügynökség, POOL – az el nem kö­telezettek közös hírszolgálata) periférikus kezdeményezések maradtak: a POOL pl. 1983-ban az AP (Associated Press, az USA egyik vezető hírügynöksége) napi kibocsátásának mind­össze 2 százalékát produkálta…

A „nemzeti információs rend" kialakítása, esetleg regionális­sá bővítése, Smith-Hobson (1983) szerint már sokkal több esélyt kínál az információs asszimmetria megszüntetésére és az evvel is összefüggő felzárkózási trendek elindítására. Azok a heroikus modernizációs kísérletek, amelyek tudatosan az információs szférát állítják a középpontba – elsősorban Bra­zíliára és Indiára gondoljunk -, ugyan alacsonyabb technikai-­technológiai szinten, de képesek voltak követő stratégiák ki­dolgozására. Jellemző például, hogy miközben az úgyneve­zett „Teleház- (telefalu-) -mozgalom" pionír-országaiban, Skandináviában és Angliában az első évtized pezsgése után lassan elhalni látszik a dolog (sorra zárnak be a „telekuny­hók", ezek a kisközségi telematikai miniközpontok), Brazíliá­ban a kormány a távközlési óriásvállalat, a TELEBRAS szö­vetségeseként 2000-ig 3 ezer, hosszú távon 14 ezer (!) tele­ház létrehozását tervezi.

Nem véletlen persze, hogy éppen Brazília, éppen India – és tegyük hozzá a távközlési „ígéret földjét": éppen Kína – a mintaországa információ és modernizáció összekapcsolásá­nak. Kontinensnyi méretük és óriási lakosságuk a majdani in­formációs szupersztráda legnagyobb fogyasztó-tömegét ígé­rik, csakhogy ezt mint piacot meg kell szerezni! így aztán a hasonló célú ópiumháború naszádjainak szerepét a multina­cionális cégek üzletkötői vették át, a legkedvezőtlenebb felté­telek elfogadásától sem visszariadva a piaci jelenlét puszta biztosításáért. Saját „fizikai adottságaik" ily módon olyan ütő­kártyát jelentenek az adott kormányok stratégiatervezésekor, amellyel ügyesen sáfárkodva ellensúlyozni képesek a tőkee­rő- és technikai fejlettségbeli hátrányokat. S ha belegondo­lunk, hogy az információs korszak követelményeinek megfe­lelő, magasan képzett munkaerő szempontjából jelenleg lista­vezető USA számára mekkora potenciális kihívás lehet a né­hány évtized alatt kiformálódó kínai szellemi és információs infrastruktúra, akkor megérezhetjük annak a paradoxonnak az ízét, amely a profitérdekek által Kínába irányított amerikai tőke történelmi szerepét többek között saját nemzeti humán infra­struktúrája legnagyobb versenytársának „kihordásában" találja meg…

És itt kanyarodhatunk vissza az információs korszak „glo­bális játszmáihoz". Mert miközben a G7-ek és a fejlett tőkés országok egységes tömbként foglalják el a világpiaci piramis tetejét, a közös elképzelések és akciók mellett (mint amilyen pl. a legutóbbi csúcson meghirdetett 12 ún. „pilot project" az információs társadalom kiépítésére) mindenki gondosan kidol­gozza saját nemzeti stratégiáját, amivel megtartani vagy javí­tani szeretné helyzetét az élbolyban. Az USA-nak a Gll-ban is megfogalmazott információs infrastruktúra-dömpingje két­ségkívül a közeljövő központi mozzanata – ezért érzik sokan úgy, hogy talán túlzottan is Amerikáról szól a dal, ha informá­ciós társadalomról beszélünk. Emellett azonban erős körvo­nalakkal kirajzolhatók a versenytársak tervezett lépései is. Ja­pán, amelynek viszonylag gyenge a felsőoktatása és törté­neti-nyelvi-kulturális okok miatt korlátozott a külső szellemi tőkefelvevő képessége (Fallows, 1994), most az „intellektuá­lisan kreatív" társadalom kialakításának programjával igyek­szik felkészülni a jövőre, miközben az információs szuper­sztráda japán „kiadását", az ország teljes behuzalozását há­rom ütemben, 2010-ig tervezi megvalósítani. A szigetország ráadásul harapófogóba került: miközben az USA-ra kell figyel­nie, Dél-Korea és a „kis tigrisek" személyében újkeletű riváli­sai támadtak, akik az adaptációs képesség szempontjából ha­sonló kulturális talapzaton és hasonló tudatossággal menetel­nek előre: a kiemelkedően sikeres dél-koreai információs programok, a hihetetlenül konkrét szingapúri stratégia, a va­lutatartalékait csillagászati magasságokba tornászó és elekt­ronikai piaci helyzetét tovább javító Tajvan mellett nem árt figyelnie a Fülöp-szigetekre (National Information Technology Plan), Thaiföldre (The year of Information Technology '95) és a számos mutatójával meglepően jól helyezkedő Ausztráliára sem. Történelmi okok miatt ráadásul a kínai piacért folyó ver­senyfutásban sem remélhet túl sok jót, így aztán csak az ál­lam és a magántőke között kialakított hagyományosan,ered­ményes kooperációban, az eddig kivívott pozíciók megtartá­sában, technopoliszaiban (Cukuba, Hl. újabban Kansai), az „intellektuális kreativitás" tömegessé tételében és „infokommunikációs" hálózatának gyors kiépítésében bízhat. (Mivel az egyébként vonzó japán program idehaza is sűrű hivatkozások tárgya, csendben megkérdezzük, hogy ugyan milyen lehet az a kreativitás, amelyik nem intellektuális, és milyen az a kom­munikáció, amely nem információs természetű? A fogalmi re­dundancia mögött az a kényelmes szemlélődő magatartás áll, amely kritikai ambíció nélkül megelégszik az ismertetés és az átvétel aktusával, s amelyet Jászi Oszkár egy indulatos pilla­natában „üres formulákon gondolatresten kéjelgő verbál-nemzetköziségnek" nevezett [Jászi, 1918]).

Európa „piacközpontú forradalomban" gondolkodik, már amennyire Európa gondolkodásának terméke az ún. Bangemann-jelentés, az „Európa és a globális információs társadalom" c. dokumentum. Nem csoda, hogy az informatizálással kapcso­latos elképzelések zöme a jogi egységesítést, a standardizációt, az (állami) monopóliumok felszámolását, a magánszektor finan­szírozási feladatait részletezi: így jöhet létre a nemzeti-kulturá­lis-nyelvi-jogi széttagoltságból egy egységes európai info-piac, a legnagyobb gyártók és szolgáltatók nagy örömére. Hogy Eu­rópát többek között éppen az teszi Európává, hogy Amerikával ellentétben eddig „szelektíven közelítette meg, hogy életének mely részeit akarja áruba bocsátani" (Fallows, 1984), az a „pi­acközpontú forradalom" számára – az erőtlen francia tiltakozá­sokat leszámítva – érdektelen. Az angol, dán és holland infor­mációs társadalom, Hl. információs szupersztráda-programok nagyjából ugyanannak az intézkedéscsomagnak az elemeit va­riálják, s ez vár az EU felé törekvő Kelet-Európára is. Egységes tömbként volna esélye egy kínai/brazil típusú modernizációs po­zíció elfoglalására, ám az apró előnyök és a kedvező hitelek reményében önálló utakat járó és kizárólag a „Nyugat" felé ori­entálódó kisállamok inkább a nemzeti piacok védtelenné téte­lében és a Bangemann-csomag megvalósításában való kritikát­lan asszisztenciában jeleskednek. Magyarország és a régió számára a francia és a japán tervezési modellhez hasonló, részlegesen privatizált gazdasági rendszer sokkal vonzóbb táv­latokat kínálhatna, mint az „anakronisztikus piaci liberalizmus" (Vietorisz, 1991), félő azonban, hogy a stratégiakereséskor a „mintakövetés" reflexe és a jól helyezkedő lobbycsoportok nyo­mása eresebbnek bizonyulhat a hosszútávú megfontolásoknál. (L. erre még Nagygyörgy Imre tanulmányát e számunkban.)

Kétségkívül fárasztja a szemidegeket a vezető hatalmak fur­csa globális „kacsintgatós" játéka. Japán Dél-Koreára és a „kis tigrisekre", az USA Japánra, Európa az USA-ra figyel, egy kicsit már mindenki Kínára is „készül", mialatt a „primátus" kérdése leginkább a versengő oktatási rendszerek kapcsán merül fel (az elmúlt években különböző kormányprogramok sora jelentette be az igényt az egyes iskolakategóriákban a világelsőség elérése nagyjából az ezredforduló körül (Tuijman, 1993). Régi játszmák új jelmezben: de vajon miként befolyá­solják a globális színdarabot azok a folyamatok, amelyek az információs korszak egyes szereplőit belülről alakítják át? Va­jon megváltozik-e mindettől a dramaturgia, és ha igen, ki lesz a rendező és kik a főszereplők?

II. Információ, gazdaság, hatalom

(Az információs korszak, mint az átalakuló társadalmi tartalmak és kategóriák kora)

Az „információs társadalom" kérdéskörét elemző megközelíté­sek „gyermekbetegsége" a jelen állapotot meghatározó szer­kezeti elemeknek, a jól belátható trendmozgások várható kö­vetkezményeinek és az információtechnikai fejlődés távlati ígéreteinek a – legtöbbször lelkes – összecsúsztatása. Az in­formációs horizonton gyülekező sötét felhők és a ragyogó napsütést ígérő előrejelzések kontrasztja viszont mostanra már akkorára nőtt, hogy alig maradt „közlekedési útvonal" a két szemléleti keret között. Módszertanilag tehát különöskép­pen indokolt, hogy az információs korszak társadalmi változá­sainak tényleges tartalmait keresve kizárólag azokat az összefüggéseket vegyük számba, amelyek napjainkban már kétségkívül meghatároznak folyamatokat, „végbementnek" te­kinthetőek, vagy bizonyítottan megváltoztattak szerkezeteket és működésmódokat.

Hasonlóképpen tisztában kell lenni az „információs társada­lom" fogalmának vonatkoztatási és érvényességi körével. Je­len állapotában – a „globális" retorika ellenére – a fogalom kizárólag a fejlett centrumországokra alkalmazható, annak tu­datában, hogy egyes régiói és országai között óriási minőségi és szerkezeti különbségek vannak az információs javak ter­melési, elosztási, fogyasztási és érték-szerkezetében. Szinga­púr, az „intelligens sziget" esetében egészen más társadalmi­-termelési alakzatokat találunk, mint a társadalom informatizálásában élen járó USA-ban, amelyet a 60 millió PC, a szinte homokszemmentes távközlési gépezet, a „behuzalozottság" rendkívül magas foka, az alkalmazói világok (elsősorban a tudomány, a kormányzat, az egészségügy, a pénzintézetek és a kereskedelem) magas informatizáltsága és a szuper­sztráda-építés alapozó munkáinak megkezdése kétségkívül mintaországgá avat. (Természetesen a „mintának" nem a „kö­vetendő példa" értelmében – bár sokszor abban is -, hanem a „lám, hát így néz ki a dolog megvalósulófélben" szemléltető jelentéssel.) Amikor tehát általában hallunk állításokat az át­alakuló társadalmi tartalmakról, az leggyakrabban azonnal le­fordítható az USA-ra: az ottani „százalékok" jelentik azt az etalont, amihez egyáltalán mérhetőek mások teljesítményei, ill. mutatói. Nincs mit csodálkozni tehát azon sem, hogy az „információs korszak" minden, elmélettörténetileg fontos moz­zanatának forrásvidéke az észak-amerikai kontinens tudo­mányossága: ezzel a hagyománnyal kell kritikailag szembe­sülnie annak, aki az informatizálás egyes részterületeit vizs­gálva akar érvényeset mondani a jelenről.

Változások a gazdaság szerkezetében és működésmódjában

Az „információs szektor" dominancianövekedése révén meg­változott szerkezetű gazdaságnak „információsként" való le­írása Machlup (1962) alapvetése óta a mindenkori vizsgáló­dások kiindulópontja. Az elsősorban munkaerőstatisztikai szempontok alapján megfogalmazott állításra hivatkozva dek­larálja élvezetesen felületes munkájában Naisbitt (1980) az „információs társadalom" létrejöttét, kiegészítve a képet az „in­formációs szektor" finomszerkezetét bemutató Porát (1977) adataival (az „elsődleges" és „másodlagos" tartományok gaz­dasági produkciójának meggyőző százalékarányaival). Az „in­formációgazdaság" irodalma azóta hatalmas méretűvé nőtt, s egyre nehezebb rendet vágni a szakirodalmi dzsungelben. Az „információ-ipar" fejlődéstörvényeire és elemzésére komoly apparátussal vállalkozó „klasszikus" szektorközpontú iskola mellé felnőttek az információ mint termék gazdaságtanával foglalkozó irányzatok, sorra jelentkeznek az információnak a hagyományos termelési-kereskedelmi folyamatokban játszott újszerű szerepét vizsgáló szerzők, és a bit-elvű információ­statisztika új életre keltette a matematikai információelmélet gazdasági alkalmazásának lehetőségeit firtató elméleti vona­lat is. (Mindezekre részletesen I. Szabó J., 1986, Szabó K., 1989, Nagy-Szabó 1989, Vietorisz, 1991, Delapierre-Zimmermann, 1994.)

A következőkben – annak reményében, hogy elkerüljük a rendkívül kiterjedt és sokfelé ágazó kérdéskör elemzésének buktatóit – felsorolásszerűen összegyűjtjük azokat az állításo­kat, amelyek súlyával, ül. a változásokban játszott szerepével kapcsolatban közmegegyezés látszik kialakulni.

– Az információtechnológia szinte mindenütt a hatékony­ság és a versenyképesség kulcsa. Kiemelt fontosságát szinergikus hatása adja: informatika nélkül ma már szinte nincs fejlett termelés, bankrendszer, kereskedelem. Mindez az információtechnológiát a gazdasági növekedés elsődleges for­rásává és a legvonzóbb befektetési célterületté teszi.

– Az információgazdaság a legdinamikusabban növekvő ágazat, gyors megtérülési és magas profitmutatókkal, sajátos ciklus-jellemzőkkel (pl. a beruházások recesszió idején is nő­nek, az informatikai termékek ára másfél évente „feleződik", rendkívül gyorsan felfut a gerjesztett fogyasztás). Az USA Szövetségi Kommunikációs Bizottságának (FCC) 1992-es adatai jól tükrözik az egyes informatikai ágazatok egymáshoz viszonyított nagyságrendjét: a 3,8 billió dolláros piaci forga­lomból 1,4 billió a tömegkommunikáció, 1,2 billió a távközlés, 800 milliárd a komputeriparágak és 400 milliárd a háztartási elektronika részaránya. 1994-ben az összforgalmat már 4,5 billió dollárra becsülik, s az egyes területek integrációjából származó jövedelemkoncentráció perspektívái valóban a csil­lagászati nagyságrendet idézik…

– Az informatikai óriásvállalatok a legfontosabb mutatók (méret, tőkeerő, forgalom, adózás utáni nyereség, foglalkoz­tatottak száma, értékesítési végpontok száma stb.) alapján fel­zárkóztak az olaj- és autóipar konglomerátumaihoz (egy friss adat szerint például Nagy-Britanniában több profitot hoz a rockzene, mint az acélipar: a popzenei export duplája az im­portnak, s az 571 millió fontos nettó nyereséggel az angol rockzene profitábilisabb, mint az acélipar, a fegyveripar vagy a söripar).

– Az informatikai áruk sajátos terméktípusként vannak jelen a piacon: elsősorban a könnyen másolható szoftverek visel­kednek piacellenesen, és nemcsak a „szegény" országokban: a BSA (Business Software Alliance) adatai szerint a földke­rekség egyik legveszélyesebb pontja Japán, ahol a használt csomagoknak mindössze a 20%-áért fizettek a felhasználók.

– Az új piaci „információs térben" („marketplace" helyett „marketspace") a vállalatok számára a kommunikációs csator­nák és az azokon elérhető információk egyre inkább kézmű természetűek (az ún. „outsourcing" vagyis forráskihelyezés gyakorlata ezt látványosan igazolja is). Ennek megfelelően fej­lődnek a vállalati struktúrák is: átalakulnak a vezetési mód­szerek, a belső szerkezet és munkamegosztás, a munkaszer­vezés hagyományos módszerei és maga a „munkanap" is. A közvélekedéssel ellentétben a decentralizálás nem termé­szetes folyománya ezeknek a változásoknak, legalább olyan erősek a centralizáló tendenciák is.

– A gazdasági élet globális és digitális pénzügyi infrastruk­túrája a tranzakciók új minőséget jelent lebonyolítási tempója mellett új tőkemozgási formákhoz is vezet (pl. a „fogadás az opciók opciójának opciójára" típusú tőzsdei manőverekhez). A rendszer páratlan gyorsasága és tökélye azonban felfokozta a pénzügyi talapzat felborulásának veszélyét is, s két-három évente érkezik egy-egy „földlökésszerű" figyelmeztetés a „szuperszimbolikus gazdaság" (Toffler, 1993) instabilitására.

Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a trendvizsgá­latok előrejelzése a világgazdaság információs „átprogramozódásáról" még nem a jelen valósága: sem a gazdaság egyes szektoraiban, sem a világrendszerben nem válto­zott meg az információs természetű tevékenységek mun­kamegosztásban elfoglalt helye. Szerepük, fontosságuk és arányuk látványos átalakulása azonban a makro- és mikro-gazdasági folyamatok megértésének kulcsa, amely már most is kellő mennyiségű érvet és adatot szolgáltat a mi­nőségi változások gyors bekövetkezését ígérő forgató­könyveknek.

Változások a munka világában

A világtörténelem legnagyobb méretű munkaerőpiaci exodusa az információs korszak egyik legfigyelemreméltóbb és nem kellőképpen kiemelt vonása. Ha azokat az arányszámokat, amelyeket az újkori Angliában vagy a 19-20. század forduló­ján az Egyesült Államokban az iparosítás produkált a mező­gazdaságban dolgozók villámgyors „lecserélésével", az informatizálás nem éri is el, a szerkezetváltás miatt megmozgatott munkaerő létszáma sokszorosan felülmúlja az ipari tarta­léksereggé kényszerített egykori agrárnépességét.

Nagy-Britanniában 1971 és 1984 között tizenhárom év alatt 2,4 millió fővel esett vissza az iparban foglalkoztatottak száma (gyakorlatilag minden harmadik munkahely megszűnt), akik­nek jó része a felemelkedő új ágazatok felé sodródott. (Persze nem mindenki, I. Golding és Murdock, 1986.) Az Egyesült Ál­lamokban a csúcstechnika (automatizáció, robottechnika, szá­mítógépesítés) alkalmazása 25 millió munkahelyet szüntetett meg a nyolcvanas években, miközben mindössze 3 millió újat teremtett. A folyamat pedig gyorsul, s még a változás vezér­hajóira, az informatikai óriáscégekre is igaz: 1984 óta egyedül a távközlési szektorban 300 ezer munkahely szűnt meg, s egyedül az AT&T havi 1000 állást számolt fel. (L. erre Jeff Keefe írását e számunkban.) A prognózisok ugyanakkor szé­dületes adatokról szólnak: az ezredfordulón állítólag gyorsabb lesz a számítógépes munkahelyek számának gyarapodása, mint a Föld természetes népszaporulata.

Az kétségtelen, hogy jó néhány szakmában folyamatos nö­vekedés tapasztalható: a pénzügy, a kereskedelem, a tudo­mányos-műszaki kutatás és oktatás világában, a tömegkom­munikációs területeken. Az itteni összgyarapodás sem vethető azonban össze az egykori betanított munkássereg létszámcsök­kenésének nagyságrendjeivel, s az összmérleg negatív – a munkanélküliségi arányszámok és ezzel együtt a szociális fe­szültségek növekedésnek indultak, az alsó középosztálytól le­felé a szükséges ismeretanyag és az újszerű mentalitás hiá­nyában jól érzékelhetően veszélybe kerültek a generációs élet­kilátások. Ezt az óriási terhet a centrumországok csak a világ más részeiből származó extraprofittal tudják részben ellensú­lyozni, s a grandiózus globális gyarapodási grafikonok mögött az információiparhoz kapcsolódó alacsonyabb szintű tevékeny­ségek nagy részének „kitelepítése" húzódik meg. Az on-line há­lózati kapcsolat következtében nincs már idő- és tér-korlát, a termelés (adatfeldolgozás, alkatrészgyártás stb.) és a kommu­nikáció folyamatos. Az állandó innováció sem gond, hiszen – ahogy a Malone-Rockart szerzőpáros (1991) találóan megálla­pítja – az elektronikus piac egyik napról a másikra lényegében egész „intellektuális zsoldoshadseregeket" toborozhat. (Erről so­kat mesélhetnének például a magasan kvalifikált indiai mate­matikusok ezrei, akik óriási tömegben potom áron látják el ame­rikai cégek programozási feladatait.)

Jól érzékelhető a képzettségi szerkezettel szemben támasz­tott munkaerőpiaci igény eltolódása: az „alsóbb" szakmai ré­tegekhez kapcsolódó tömegtermelési és tömeges „szimbólum­manipulációs" (elsősorban adatfeldolgozási) tevékenységek „kitelepítése", a „felső" rétegekhez szükséges értékes tudások zárt újratermelésének vagy asszimilálásának programjával párhuzamosan. A pozíciószerzéshez szakadatlan tanulás és szakmai megújulás tartozik, a rostán könnyű kihullani, még ha egyúttal a folyamatos átalakulások miatt a gyors előre­menetel esélye is adott – mindez erős és állandó pszichés feszültségforrásként működik. Mindezt csak részben tudja el­lensúlyozni az az újfajta „vállalati szocializmus" (hogy az Apple-vezér Steven Jobs kifejezését idézzük), amely társas összejövetelekkel, mindenkivel való tegeződéssel, sportper­cekkel, demokratikus étkezdével, kitüntetésekkel erősíti a cég-tudatot és a munkahelyi légkört, s amelynek lampionos-hamburgeres fecsegő felszíne mögött új formákban ugyan, de kí­méletlenül reprodukálódik az – elsősorban jövedelmi szint szerinti – hierarchia. A tegeződés ráadásul utasításban sza­bályozott norma, a partykról hiányzókat feljegyzik, a szakszer­vezetek a jó légkört megzavaró mumusok, akiket a közös ren­dezvényeken vetített propagandafilmeken hatásos eszközök­kel lehet diabolizálni… (Rügemer, 1987).

A munka világának másik nagy horderejű fejleménye az ún. távmunka (teleworking) megjelenése, ami megteremtette az új korszak új munkavállalóját (Kronstein, 1991), a „telecom-mutert", a számítógéppel, faxmodemmel és telefon-mellék­állomással felszerelt otthon dolgozó alkalmazottat. Kevesek figyelmét váltotta ki az a meglepő hír, hogy 1995 közepén az Egyesült Államok 150 milliós aktív munkaerő állományának majdnem a harmada, közel 50 millió fő már „távmunkás". (Ter­mészetesen közülük nem mindenki végez számítógépes mun­kát, közülük sokan a hagyományos bedolgozók vagy az ott­hon foglalkoztatott rokkantak közül kerülnek ki.) Amerikában ugyanakkor mintegy 60-62 millió háztartásban van modemes (tehát a hálózatokra csatlakoztatható) személyi számítógép, vagyis a potenciális telecommuterek száma már most jóval nagyobb , mint a ténylegesen ilyen munkát végzőké. Hosszan elidőzhetnénk az otthon történő munkavégzés életszervezési és családi dimenziója, közlekedés-kiváltó környezetvédelmi előnyei és „munkafilozófiai" érdekességei körül, ezúttal azon­ban csak két mozzanatra hívjuk fel a figyelmet.

A távmunka népszerűsége elsősorban a mammutvállalatok között növekszik. A telecommuter átlagosan 20 százalékkal termelékenyebb otthon, s az ekképpen realizált bevételtöbblet és a felszabaduló irodaterülettel kapcsolatos megtakarítás hosszú távon gyümölcsöző befektetés a telematikai appará­tust telepítő cégnek. (Az 1991-es árakon számolt 10 ezer dol­lár helyett ma már 2-3 ezer dollárból biztosítható a színvonalas alap-konfiguráció.) Ám a tömeges használat anyagi alapját még ezzel együtt is csak az állami és szövetségi költségvetés nagyarányú igénybevételével sikerült biztosítani! A távmunka „mintarégiójában", Kaliforniában az 1984-es Los Angeles-i olimpia idején indult el az első nagylélegzetű program, Rea­gan és később Bush elnök hathatós közreműködésével, je­lentős központi források mozgósításával (nesze neked még egyszer, piaci liberalizmus!).

A munka hatékonyságában, infrastrukturális feltételeiben kétségtelenül előrelépést jelentő fejlemények kizárólag önma­gukban értékelhetőek. A munka „humanizálásának", „felsza­badításának", a „kreativitás kibontakoztatásának" diadalfor­dulataival óvatos mértéktartással és az „általános alanyokat" elfelejtve kell élni. Ami ugyanis igaz lehet bizonyos munka­körökben és munkatípusoknál, az egészen másképp néz ki másutt. Ha ugyanis az új körülmények között végzett munka tartalmát, illetve a munkavállaló attitűdjét és viszonyulásait nem vonjuk az elemzésbe, könnyen üres szólamokat szajkóz­hatunk. Mert attól, hogy rossz írógép helyett hálózatba kap­csolt szupergépen otthon kopognak a piros körmök a billentyűkön, igazán nem változott meg a gépíró (ma: beíró) tevékenység „elidegenedettség'! együtthatója". Az utazással megspórolt idő pedig különösen alkalmas a teljesítmény foko­zására (valahonnan annak a plusz 20 százaléknak el kell ke­rülni…) Attól, hogy nem fogaskerekeket, hanem mondjuk tin­tasugaras nyomtató számára patront gyárt, a munka lényegi tartalma nem lett más a rossz levegőjű üzemcsarnokban napi 10-12 órát dolgozó félanalfabéta spanyol ajkú munkásnőnek a Szilikon-völgyben (Rügemer, 1987), még ha tevékenysége az információgazdaság teoretikusainak fogalmi mátrixában az információipar elsődleges szektorába soroltatik is. Az in­formációtechnika „áldásait" a többség egyelőre inkább a magánéletben, fogyasztóként tapasztalja meg, a munka vi­lágában változást a hatékonyságparaméterek szakadatlan növelésével eredményeznek. Van mit behozni: 1850 és 1950 között az ipari dolgozók munkatermelékenysége 1400%-kal emelkedett, ezidő alatt az irodaiaké mindössze 40%-kal. Az információs korszak most néhány évtized alatt produkálja ugyanezt a növekedési arányt – ám a nagytudású eszközök révén szerzett kényelem (mennyivel jobb egy borítékcímző program, pláne egy fax a hagyományos levélküldő „kézimun­kánál") sem a munka tartalmában, sem a tőke-munka vi­szonyban nem hozott változást. S ha egy pillanatra elfelejtjük a légkondicionált irodák monitorainak és armatúráinak hűvö­sen elegáns design-csillogását, és az információtechnika elektronikai háttériparának bugyraiba pillantunk, azonnal más­ként tekintünk a „kényelmi nyereségre" is. W. Rügemernek (1987) az Economic Notes 1984/2-es számának 10. oldalán a chipgyártás technológiai folyamatának 10 lépéséhez szük­séges 26 vegyszernek 45 egészségkárosító hatását sikerült összeszámolnia, s részletesen ismerteti is azt a „munkavé­delmi háborút", amit az elektronikai ipar szakszervezetei foly­tattak a dolgozók egészsége érdekében.

Az ám, szakszervezetek… Az információs korszak látszatra nem kedvez nekik, az érdekérvényesítés hagyományos formái egyre kevésbé tűnnek működőképesnek, ha nem is olyan köz­vetlen módon, mint mondjuk a San Franciscó-i napilapok nyomdászainak és terjesztőinek sztrájkja esetén, amikor az újságok papíron nem készültek el, mégis megjelentek… az előfizetők számítógépének képernyőjén. (Az USA-ban sok na­pi- és hetilap elektronikus formában is megjelenik, több helyi lap esetében kezdi utolérni a papíros példányszámot.) A szak­szervezetellenes „vállalati szocializmusról" már volt szó ko­rábban, az igazi veszély azonban – összefüggésben az igé­nyelt tudások és szakképzettség „felfelé kúszásával" – a tagok „vezetővé válása" fenyegeti a szakszervezeteket (I. ismét Jeff Keefe írását). Mindemellett számos sikeres szakszervezeti tí­pusú fellépést is feljegyeztek a krónikák – különösen a „táv­munkások" 1985-ös mintapere jelentett sokat, amikor bírósági ítélet marasztalta el a munkaterhelést tisztességtelenül növelő anyavállalatot, amely ráadásul a tiltakozni akarókat meg is félemlítette. (Az alvállalkozói státusban végzett darabbérrel honorált munka egyébként gyakorlatilag a középkori ún. „szórt manufaktúrához" való visszatérést jelenti (Kronstein, 1991), s a helyét és legkedvezőbb adózási feltételeit kereső magyar értelmiség számára is tanulságos lehet…)

Változások a társadalomalkotó csoportok szerkezetében és egymáshoz való viszonyában

Idézzünk fel egy tanulságos gondolatmenetet 1988-ból: „… az a klasszikus liberális megközelítés, amely a kormány be­avatkozását a minimumra igyekszik csökkenteni, az új tech­nikák alkalmazása esetében… nem lehet érvénye&4Ha ugyan­is az új technikák esetében a döntést (a »ki, hogyan, minek az érdekében, milyen eredménnyel" szempontjait mérlegelve) kizárólag a magánvállalkozókra bízzuk, s a kormánybeavat­kozást megszüntetjük vagy minimumra csökkentjük, amint azt a klasszikus szabadpiaci elvek előírják, nyilvánvaló, hogy a döntéshozatal minden fokán a profitmotívumok kapnak el­sőbbséget, s ezáltal a társadalmi-gazdasági szakadék még inkább elmélyül…" (Lee-Han, 1988)

A szerzők nem holmi ultrabalos teoretikusok, hanem a dél­koreai modernizációt valódi „információs társadalom" építése­ként felfogó, s ezért a technológiai változások mellett a szo­ciális szempontokra is figyelő szöuli egyetemi tanárok. Aki egy kicsit is érzékeny erre a mozzanatra, annak a világ bármely pontján látnia kell, hogy az „információs társadalom" jelen­legi programjainak legnagyobb veszélyeket magában hor­dó problémája a társadalmi egyenlőtlenségek növekedé­sének lehetősége.

Régóta tudjuk, hogy az új kommunikációs technikákhoz való hozzájutás költségei miatt a gazdagok előnye s a szegények hátránya sokkal nagyobb lesz, mint eddig bármikor. S noha az új kommmunikációs technikák kétségtelenül emelik egyé­nenként is kinek-kinek az információszintjét, de ez a jótékony hatásuk aszerint érvényesül, hogy ki hol helyezkedik el a tár­sadalmi ranglétrán. Amikor az új kommunikációs technikák so­kasága válik viszonylag gyorsan, viszonylag rövid idő alatt elérhetővé, az új technika új információs szakadékot hoz létre, még mielőtt a régi információs szakadék összeszűkülne. (Katzman, már 1974.) Ezen az alaphelyzeten nem változtat az informatikai ipar félelmetes árversenye sem: az olcsóbbá válás mellett mindmáig azonos erejű tendencia a lépéstartás­hoz időről időre szükséges újabb kiadásoké. Amikorra pl. a PC-árak elérhetőek lesznek – írja Lee és Han 1988-ban -, addigra egy újabb technika egy újabb szakadékot hoz… S lám: mit kezdjük ma egy 386-os PC-cskével, amikor legalább a négyszer annyiba kerül Pentium processzoros multimédiás konfigurációra van szükségünk a lépéstartáshoz…

A meglehetősen szkeptikus Astrad Torres (1988), akit ko­rábban többször idéztünk, az egyenlőtlenségek növekedésé­nek mindkét metszetében élesen fogalmaz. ,,[E modell]… a dolgozó népesség tekintélyes részét még az iparilag fejlett országokban is háttérbe szorítja. Pusztán egy új, mérnökök­ből, jogászokból, tervezőkből, pénzügyi szakemberekből … ál­ló privilegizált társadalmi réteg húzhat elegendő hasznot élet-körülményeinek javítására." Tegyük hozzá: közülük sem min­denki. Az USA fegyverkezési programjainak csökkentése miatt egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé váló, különlegesen magasan kvalifikált középkorú fejlesztőmérnökök tömege va­lószínűleg nem tekinti magát privilegizáltnak…(I. Szentgyörgyi, 1995). Torres a társadalom kettészakadásának folyamatát Ró­bert Reich amerikai munkaügyi miniszter „szemüvegén ke­resztül" érzékelteti: „a szimbólumok megformálói szívesen fektetik be magánjövedelmük egy részét kollektív vállalkozá­sokba. Az ily módon létesített rendszereket azonban egyre inkább a többi szimbólummegformálóval osztják meg." A „du­alizálódási tétel" természetesen már jóval Reich előtt megfo­galmazódott, legtisztábban Miles és Gershuny 1986-os tanul­mányában: „… [a munkaerő polarizációja során]… egy erősen dualisztikus gazdaság alakul ki, s élesednek a regionális és osztálykülönbségek a biztos munkahellyel rendelkezők, a munkahelyüket fenyegetve érzők és az állandó munkanélkü­liek között." Az új kategóriák megragadásának nehézségeiről híven tanúskodnak azok a kísérletek, amelyek az értelmiség „osztályhatalmának" kialakulásaként értékelik a társadalmi pi­ramis tetején végbemenő őrségváltást, s azok a terminológiai torzszülöttek, amelyek a valódi társadalmi tartalom megraga­dásának hiányát szellemesnek szánt elnevezésekkel vélik pó­tolni. Csak elrettentésül néhány példa: „kognitív meritokraták" (a szellemi tevékenységekkel megszerzett érdemek révén ki­vívott hatalmi pozíciók birtokosai) „kibernaukraták" (az új in­formációs univerzumban, a „kibertérben" hozzáértésük miatt nagyobb sikerrel navigálok és ennek révén a folyamatok irá­nyítását felügyelő kevesek). A világon rendkívül népszerű Alvin Toffler (1993) nyomán ma leginkább a „kognitariátus" a legel­terjedtebb és leggyakrabban használt formula, de ennek el­lentmondásosságára jellemző az a képtelen helyzet, hogy hangzása miatt a társadalmi szakadék mindkét oldalán állókra előszeretettel használják (I. a címszót a Kislexikonban).

A „távolodó társadalmi csoportok" alaphelyzete még az Amerikát hosszú ideje összetartó kötelékek közül is többet meglazíthat. A „kasztosodás" folytán (a mozgékony győztesek elkerülik az érintkezést a „vesztesekkel") az erőt adó közép­osztálybeli életérzést megkezdte felváltani egy kilátástalan, „latin-amerikai" típusú kivetetségi érzés (Fallows, 1994), az oktatás gazdasági értékének növekedésével pedig végképp meginog az igazságos versenybe vetett hit, mivel a milliós tandíjak világában a szegényből gazdaggá (de legalábbis jó­módúvá) válás álma egyre inkább illúzióvá foszlik.

Mindezt azonban az információs szupersztráda csinnadrat­tájában alig lehet érzékelni. Sokkal inkább jellemző még a Beverly Hills épületeibe fagyott „pszichoanalitikus álom" az európai kultúra nosztalgikus divatékszerré fantáziálásaként (Forgács, 1995), a gazdagok és szegények szembefordulásá­nak rémképe helyett. Pedig ha valaki figyelmesen szemléli azokat az országokat, amelyek a problémák „exportálásán" keresztül történő megoldás eszközei, akkor saját mementójára ismerhetne benne. Hivatkozzunk ismét Brazíliára: a gazdagok­ra vigyázó fegyveres őrök száma háromszorosan múlja felül a katonaság és a rendőrség létszámát (Kopátsy, 1995), s a milliós nyomornegyedek néha híradó-kamerák előtt feltűnő infernális-gyermekbűnözéses képei vélhetőleg nem az elmúlt tíz évben innen kimenekített 126 milliárd dollárt juttatják a néző eszébe… (Ki tudja, mi járt Terry Gilliam fejében, amikor nagy hatású és szép filmjének, álmot és valóságot összecsúsztató anti-utópiájának címeként – állítólag hasára ütve – a „Brazil"-t választotta …) Az átlagos angolszász centrumpolgár számára a tükörnek egyik oldala sem veri vissza a fényt: nem látja magát a másikban. Kérdés, hogy meg kell-e várnia, amíg a helyzet kíméletlenül egyértelmű lesz. Amikor Erzsébet királynő a 16. században körutat tett az ipari forradalommal terhes Angliában, keserűen jegyezte meg: „Pauper ubique iacet" (szegények mindenütt). Csakhogy ott is előbb következtek az 1547-es drákói kínzásos-rabszolgaságba taszításos törvé­nyek, mint a szegényeken segíteni igyekvő „Poor Act" – ma­napság pedig sokadszor és sokadik-féleképpen bizonyosodik be, hogy amikor egy gépezet termeli a szegénységet, a jóté­konyság éppen a kollektív lelkiismeret rovására engedi meg­nyugodni az egyéni lelkiismeretet. S ha mindez az árnyék, hiába fény az Internet-használók, gyarapodó (most már 40­45 milliós) tábora (I. Kislexikon): a „virtuális közösségek" szép új világát szemlélő elismerő biccentés nem szoríthatja ki az életkilátásaikat szűkítve újratermelő közösségekkel való szolidaritásérzetet. (S – noha kedvenc témáink közé tartozik – ezért nem időzünk most el a hálózati kultúra körül.)

Változások a hatalom természetében

A hatalom természetének és intézményeinek átalakulása az információs korszak társadalomtudományának talán legvitatottabb kérdése. Hogy az „információs hatalom" felváltja a hatalomgyakorlás archaikusabb és brutálisabb formáit, s hogy az információ stratégiai (mert jövedelemtermelésre és ellenőrzésre egyaránt alkalmas) jellege miatt újfajta elosztási harcokat eredményez, többé-kevésbé elfogadott kiindulópont. Ezt követően azonban a mindent átjáró információtechnika ál­tal elindított változások a szakirodalomban végül is egyetlen dilemmába torkollnak: vajon az Állampolgár nagyobb szabad­ságát eredményezik-e mindazon erőkkel és intézményekkel szemben, amelyekkel autonómiájáért, önrendelkezéséért, el­fogulatlan döntésének lehetőségéért időtlen idők (de leg­alábbis az állam létrejötte) óta hadakozik? Inkább eszközhöz jutnak-e a befolyásolással és manipulációval szemben az ál­lampolgári védekező technikák, vagy éppen ellenkezőleg, szinte korlátlan lehetőségekhez jut az ellenfél? Orwell vagy Athén? – teszik fel eldöntésre legtöbben a kérdést, jelezvén, hogy a probléma természete nem tűr kompromisszumot és köztes megoldást, csakis valamelyik szélsőség győzelmével végződhet. Mivel a témakör hatalmas irodalmát, a meghatá­rozó szempontokat és érveket lapunk e számában remekül összefoglalja Donk és Tops nagyívű áttekintése, valamint Szé­kely Iván tanulmánya, eltekinthetünk ezek summázásától.

Ha elfogadjuk Toffler (1993) jól dokumentált vízióját („Hata­lomváltás" c. könyvének állításait), hogy ti. a nyolcvanas évek végének status quo-rongáló politikai földrengése „ártalmatlan csetepaté az előttünk álló globális hatalmi harchoz képest", s az üzleti szféra átszervezési-felvásárlási láza pusztán az „el­ső lövésváltás az eljövendő, sokkal nagyobb arányú és telje­sen újszerű üzleti ütközetekben", akkor jól látható, hogy a mesterséges dilemmában való állásfoglalás nélkül is van tétje mindannak, ami a hatalom természetrajzának megváltozásá­ban tetten érhető.

Ma a legszembetűnőbbek a politika piacosodásának és „mediatizálódásának" tendenciái (I. részletesen Simonds, 1990 remek tanulmányát). A piacosodással a mindenkori kor­mányok és önkormányzatok autonómiafoka csökkent, egy­szerre védtelenebbek a gazdaság erőcsoportjai és a társa­dalmi nyomásgyakorlás eszközeivel szemben. Ennek követ­keztében valamelyik oldal pillanatnyi sikere azonnal a másik fél vészreakcióit hívja elő, ami fokozódó bizalmatlanságot eredményez minden kapcsolati térben.

A mediatizálódás – ahogy azt számos remek könyvében Herbert F. Schiller bemutatta – az „ideológiai uralom" új hul­lámát és eszköztárát váltja ki, miközben a hatalom elszemély­telenedik: a befolyásolás egyre kevésbé kamarilla-természetű és mindinkább „szélesebb sávban", a szocializáció szinte min­den csatornáján hat. A „tudatformálás média módra" nem azért jelent már régóta akut veszélyt, mert „hamis képet ad a világról" (ahogy azt heves kritikusai előszeretettel ismétel­getik), hanem azért, mert „túl gyakran egyáltalán nem nyújt következetes képet a világról… a töredékes, összefüggéseiből kiszakított, a rendezőelvektől megfosztott, előzmények nélküli és a történelmi folyamatokra való bármiféle utalástól elvonat­koztatott információ az, amely aláássa a megértési képessé­get… (s ekképpen olyanná formálja az információs környeze­tet), amelyben a hatékony politikai cselekvés képessége …gyengül." (Simonds, 1991) A képen – sőt már a nyelven! – keresztül paralizált megértési képesség veszélyeire régóta igyekszik felhívni a figyelmet Noam Chomsky, folytatva azt a hagyományt, amelyet Aldous Huxley a „tudatalatti meggyőzés­ről" és a véleményformálásról az ötvenes évek végén írott esszéivel megnyitott. (Mindketten egy-egy rövidebb szöveggel vannak jelen ebben a számban.)

A folyamat ugyanakkor nem egyetlen irányú. A hírek és is­meretek óriási és hozzáférhető kavalkádjában megszaporod­nak az egyes kérdésekkel kapcsolatos mérlegelhető szem­pontok és háttérismeretek, amelyek a média-repülőbombázások ellenére is szuverénebbé teszik az információk befoga­dóját. Az igazi kérdés tehát már nem az, hogy „mennyi és milyen hírt", hanem az, hogy ezek milyen „vonatkoztatási és feldolgozási" rendszerbe kerülnek – s ha már bekerültek, au­tentikus-e az a tudás, amelynek révén a dolgok „elrendeződ­nek" a fejekben. A veszély-forgatókönyvek éppen ezért figyel­meztetnek elsősorban a politikai-kulturális-nyelvi szocializá­ció „puha" formáinak kisajátíthatóságára, s az ezen keresztül felépített hatalmi pozíciók „észrevehetetlenségére". Mindevvel együtt azonban a „hatalom" gyakorlóinak, „haszonélvezőinek" egykor jól körülírható csoportkontúrjait mind nehezebb meg­rajzolni.

*

Az eddigiekben az információs korszak valóságának nyers le­írását, a legfontosabb érzett aktuális jellemzőket igyekeztünk számba venni. Ugyanezen a ténybázison azonban egészén eltérő elemzési stratégiákkal szögesen eltérő értékelések és forgatókönyvek születhetnek. A jelen állapot vonatkoztatási keretéül szolgáló átfogó szempontokra minden ellentmondá­sosságuk ellenére mégis szükségünk van ahhoz, hogy egy nagyobb folyamat vagy összefüggésrendszer részeként minő­sítsük is a változásokat. A következőkben három lehetséges megközelítési szintet járunk röviden körül.

III. Információ és történetfilozófia

(Az információs korszak mint történeti korszakváltás. De mek­kora?)

A társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata elképzelhetetlen szakaszolás nélkül. A felosztások egy része kizárólag arra al­kalmas, hogy külsődleges szempontok alapján elkülönítsen, s ennek révén tegyen tárgyalásra alkalmassá egyes perióduso­kat (őskor/ókor/középkor/újkor/legújabb kor). Más megoldások a társadalmi-gazdasági szerkezet legmeghatározóbbnak ér­zett mozzanatával tagolnak, s ezek egyúttal már az adott kor­szakok „jellemzésére" is vállalkoznak (ősközösségi/rabszolga­tartó/feudális/kapitalista). Újabban a legelfogadottabb tagolás­sá az egyes történeti állapotokra jellemző domináns tevékeny­ségformákra épülő elméleti konstrukció vált (halász-vadász-gyűjtögető/földművelő/ipari/posztindusztriális társadalom). A korszakelnevezéssel tartalmi állításra is vállalkozó felosztások közös jellemzője az, hogy a történelem „motorjaként" a kor­szakok közötti átmenet nagy kérdéseire figyelnek, akár „for­radalomként", akár „a termelési mód megváltozásaként", akár új „társadalmi-gazdasági alakulat" létrejötteként írják le a megszülető minőséget.

Hogy napjainkban a változások felgyorsulása miatt éppen úgy új minőség születését érjük tetten, annak számos bizo­nyítékát láttuk. Azzal azonban, hogy elnevezzük „információs­nak" a formálódó társadalmi képletet, még nem tettünk értel­mes állítást a többi társadalomtörténeti korszakhoz való viszo­nyával – és ezzel összefüggésben tényleges horderejével – kapcsolatban. Ha ebből a szempontból nézzük meg az iro­dalmat, azonnal kiderül, hogy az egyes iskolák egészen más­fajta minőséget értenek „információs társadalmon", s egészen eltérő „forradalmi szerepet" tulajdonítanak az információ­technikának. Minden „posztindusztriális" kiindulópontú elem­zés az „iparit" felváltó minőségként tárgyalja az „információs társadalmat", s ekképpen – Alvin Toffler (1981) legendássá vált könyvének címével – valódi lényege a „harmadik (társa­dalomtörténeti) hullám" (amikor is az első a földművelésre, a második az ipari termelésre való áttérést jelenti).

Valójában nem a „sorszám" az érdekes, és nem is a pontos „besorolás": a változó vizsgálati szempontok függvényében csak részben rivális elméletek születnek, valójában egymást kiegészítve egyidejűleg több is érvényesnek bizonyulhat! A változásszintek egymásra rétegződnek, s emiatt egy adott át­alakulás sorozat több, különböző léptékű, időhatárú és jelen­tőségű történelmi trend lezárója vagy elindítója lehet. Az „in­formációs társadalom" mozgásirányait és ígéreteit e szimultán változásszintekkel összevetve négy, egyre merészebb világ­történeti konstrukcióra építő lehetőséget, ill. magyarázati mó­dot különíthetünk el (ezúttal rövid „portrék" formájában). Esze­rint 1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus sikeres ez­redfordulós alkalmazkodási alakváltozata; 2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust felváltó minőség előszobája; 3. Az információs korszak a hierarchizált társadalmak tagadásá­nak kezdete; 4. Az információs korszak a poszt-humán világ­állapot előfutára.

1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus egyik alakvál­tozata: a hihetetlenül dinamikus és megújulásképes formáci­ónak az ezredvég kihívásaihoz alkalmazkodó metamorfózisa, amely ezzel az alkalmazkodással éppen a lényegi viszonyok (a tőke értékesülése, profit, piaci szabályozás, egyenlőtlen csere) fenntarthatóságát igyekszik egyre több sikerrel biztosí­tani. Ennek természetes következményeként árnyoldalai mind erőteljesebben jelentkeznek, s a profit-logika mind több terü­leten mutatja meg elidegenítő erejét. A technikai forradalom ekképpen nem vezet társadalmi forradalomhoz, hanem az in­formációs rendszerek monopolizálásán és privatizálásán ke­resztül egy új árupiac (és az ezzel járó árufetisizmus) kiala­kulását eredményezi. Az információtechnológia által lehetővé tett demokratizálás ígérete eltakarja a lényeget, illúziókat keltő és rossz irányba téríti el a rendszerkritikus energiákat.

2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust mint szerve­ződési- és működési módot váltja fel, a tőke, az érték, a ter­melés és a hatalom új formáival és funkcióival. Eközben meg­maradnak, illetve újakkal egészülnek ki a korábbi hierarchikus és elidegenedési szerkezetek, csak éppen új alanyai (elitcse­re, „elituralom") és megjelenési módjai alakulnak ki. Megvál­tozó áruszerkezet mellett változatlan marad az áruviszony, de a pénzviszonyok radikálisan átalakulása újszerű tervezési-­gazdasági-elosztási rendszereket hív életre, s ezzel együtt a politikai szféra működéstörvényei és játékszabályai is kicse­rélődnek.

3. Az „információs társadalom" a társadalomtörténet legna­gyobb horderejű változásegyüttesét jelenti a termelő tevé­kenység megkezdése, ill. a hierarchizált társadalmi struktúrák kialakulása (nagyjából az ókori magaskultúrák létrejötte) óta.

Ha ugyanis minden, azt követő társadalmi-gazdasági alakzat a hatalmi viszonyok meglétére, elkülönült termelőkre, szétta­golt közösségekre, áru- és piaci viszonyokra s a mindezekkel együtt járó elidegenedés-faktorokra épül, az „elektronikus de­mokráciát", „globális közösséget" és ezzel együtt összekap­csolt termelőket, valamint a piaci logikát tagadó gazdasági mozgásformákat és az elidegenedés csökkentés, sőt leküz­dés („emancipáció") változatos formákban felbukkanó rész­eredményeit megteremteni kezdő új korszak az egész meg­előzőt tagadja. (Erre I. Kapitány Ágnes és Gábor írásait illetve, Yoneji Masuda híres „Komputópiáját" [magyarul Masuda, 1986].)

4. Az információs korszakot lehetővé tévő technikai fejlődés magát a társadalomtörténetet teszi zárójelbe azáltal, hogy sa­játos gépi intelligenciával („silico sapiens") váltja fel a fejlő­déstörténeti sorban az emberit. A hosszú irodalmi előtörténet után sokáig tudományos-fantasztikus köntösben jelentkező forgatókönyv mostanra kidolgozott elméletekig jutott (I. pl. Stonier, 1990, bírálatát I. Darányi, 1993).

Kell-e választanunk a négy „forgatókönyv" között? Az jól lát­ható, hogy minél kisebb horderejű változást prognosztizálunk, annál konkrétabb és annál közelebbi megerősítéseket kapunk magától a valóságtól, a „reálfolyamatoktól". Azt is látni kell azonban, hogy a vázolt átalakulás szintek mindegyikére talá­lunk azt tarthatóvá, plauzibilissé tevő gyakorlati példákat és az adott irányokba mutató változásokat. Mindezzel együtt jelenleg az 1. sz. forgatókönyv mellett sorakoztatható fel a legtöbb érv, ám tegyük hozzá, hogy attól még továbbra is pusztán forgatókönyv marad, és nem a kérdés elméleti „megoldása". Ez egyébként nagyon jól érzékelhető azoknak a pozíciójából, akik egyfajta „nulladik" forgatókönyv híveiként még az információtechnika forradalmában sem hisznek, és semmifajta változást nem tapasztalnak a társadalom mély­szerkezetében. A „pesszimisták" – ahogy Forester (1989) egyáltalán nem találó terminológiája ezt a „tábort" nevezi – a forradalmi változást és az informatizálásnak tulajdonított strukturális átalakító erőt egyaránt megkérdőjelezik (Traber, 1986; Slack-Fejes, 1987; Winston, 1989). Az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest elismerik, de nem tekintik minőségi ugrásnak. De hát mit is kezdhet az elmélet tisztázni akkor, amikor a valóságban sem egyértel­műek a kérdések? Michael Marién híres táblázata 125 tétel­ben sorakoztatja fel az „új információs technológiák tényleges hatás-következményeit", s a mérleg alig-alig billen el a pozitív irányba: az egyes szempontoknál a pluszok mellett könyörte­lenül ott sorakoznak a mínuszok (Marién, 1989). Ember le­gyen a talpán, aki mégis kiköt valamelyik forgatókönyv mel­lett… Ebben a helyzetben nem számít az írástudók árulásá­nak, ha valaki a kérdést a jelenlegi állás szerint eldönthetet­lennek tartja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne folyna a rivális elméletek harca, hiszen mint korábban láttuk, ugyan­az a valóság többfajta vonatkoztatási rendszerhez kínál érv­anyagot. Éppen ezért történetfilozófiailag helytelen az „infor­mációs társadalom" kifejezés használata, mert az információ­ban gazdag világ által megkezdett társadalomátalakítás valódi léptékeit a változások elemző tudomásulvételével együtt is csak becsülni tudjuk.

IV. Információ és ember

(Az információs korszak mint antropológiai kihívás)

Úgy tűnik, az információkezelés 19. és 20. századi robbaná­sának különböző utakon induló, önállóan fejlődő eszközei több rész-összekapcsolódás után most olvadnak össze egy­séges rendszerré. A különálló sikertörténetek (telefon, rádió, TV, számítógép, hangrögzítő eszközök) a hatékonyságpara­méterek monoton növelése után e grandiózus egységesülés eredményeként hoznak létre új rendszerminőséget, az in­formációtechnika csak a nyelv és az írás kialakulásához hasonlítható harmadik szakaszának kezdeteként.

Merésznek tűnik az összevetés? Gondoljuk csak végig, hogy a nyelv és az írás hasonlóan hosszú előtörténet után, önállóan fejlődő komponensek összekapcsolódása révén alakult ki, kísértetiesen hasonló forgatókönyvekkel. Az indító lö­kés minden esetben numerikus természetű: a kezelhetőség érdekében reprezentálandó dolgok sokasága (számossága) igényel új technikát, amely siker esetén azon nyomban me­móriatámogató eszközként is funkcionál, majd egy követke­ző, immár harmadik szakaszban a kommunikáció nagy haté­konyságú eszközévé fejlődik. A beszéd esetében a növekvő számú releváns környezetelem, az írásnál a gazdasági élet regisztrációs igénye, a számítógépnél a bonyolult számítási feladatok, a népszámlálási adatok összesítése, ill. a röppályaszámítások jelentették a kezdő impulzust. Mindhárom eset­ben gyorsan kiderül, hogy az új rendszer egyúttal a korábbi­aknál nagyobb hatásfokú emlékezeti produkciót tesz lehetővé: a konvencionális szóalak megőrizte a jelentést, az írás az egyébként kezelhetetlen adattömeget, a számítógép a bitekre lefordítható írott információ mérhetetlen mennyiségét. S csak ezt követően vesznek fel kommunikációs funkciót: a beszéd hatásosabbnak bizonyul, mint a gesztusnyelv, az írás áttöri a szóbeli kommunikáció tér-idő paramétereit, a számítógép… nos, a számítógép csak most kezdi integrálni a kommunikáció professzionálissá fejlesztett elemi technikáit. A postaforgalmi paramétereket túlszárnyaló hálózati levelezés, a digitális kép­telefon még csak az előhírnöke ennek a folyamatnak: ezért tévednek az „információs forradalom" apostolai, akik a tech­nikai lehetőségek fejlődésének óriási ütemét minőségi ugrás­ként értékelik. Szó sincs róla, hogy létrejött volna az új infor­mációtechnikai rendszerminimum – hosszú még az idő, amíg megszületik, amíg elterjed és amíg ugyanolyan természetessé válik, mint a beszéd vagy az írás. Ne felejtsük el, hogy a reprezentálás, az emlékezeti produkció és a kommunikáció új minőségéről van szó, s ez nem egyszerűen a korábbi tech­nikák javított változata lesz, hanem a gondolkodás, a problé­mamegoldás és az érintkezés formáit gyökeresen átprogra­mozó kognitív képességegyüttessel párosul. Nyelv és fogalmi gondolkodás, írás és analiticitás, hypermédia és …? Lehetet­len feladat bármilyen előrejelzésre vállalkozni a kognitív tar­tománnyal kapcsolatban a rendszer megszületése előtt. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy a hyperelvnek még jó né­hány újszerű tudományos eredményen (elsősorban az agy-és idegrendszeri kutatásokon) alapuló eszközzel kell össze­kapcsolódnia. Ezek közül egynek már látszanak a körvonalai: a mesterséges valóság (virtual reality) jóval több, mint a „leg­hatásosabb szimulációs birodalom". Valójában azzal ke­csegtet, hogy a hagyományos eszközökkel hozzá nem férhető információfajtákat teszi majd kezelhetővé. Mert noha informá­ciófelvételünk és -átadásunk túlnyomó része az akusztikus-vi­zuális sávban történik, rendkívül nagy szerepe van a a szag-, a taktilis (fizikai érintésen alapuló) és az egyensúlyszervek tér-érzékeléséből, a test helyváltoztatásának reprezentációjá­ból származó információnak. Az igazi hypermédiának ezeket is kezelhetővé, tárolhatóvá és kommunikálhatóvá kell majd tennie. Mindez az érzékelésnek, az új ismeretek elsajátításá­nak és továbbításának lehet új közege és technikája, de egyúttal a korábbi információtechnikai megoldások korlátainak megszüntetését is jelentheti. A gondolat információvesztéssel „kényszerül" beszéddé formálódni, az írás csak részben képes visszaadni a beszédaktusok árnyalati gazdagságát; a hyperelv viszont egyszerre teremt új horizontokat és bizonyos mér­tékig felszabadítja a linearitási és nyelvi rabságból a gondol­kodást és a kommunikációt, a vizualitás reneszánszát ered­ményezve.

Ami mindebből jelenleg is kézzelfogható, az a megváltozott információs környezet által igényelt alapképességek rendszere. Miközben az USA-ban már komoly viták folynak arról, hogy kell-e a gyereknek egyáltalán olvasni tudni (I. erre még György Pé­ter gondolatait számunk kerekasztal-vitájában), a tét valójában még nagyobb. A rutinszerűvé tett újításra, a tudástermelés új dimenziójára épülő új képességegyüttes már elsősorban az adaptációt, az információfeldolgozás és -közlés alapkészsége­inek kialakítását feltételezi. A pedagógiai szakirodalomban elfo­gadott álláspont szerint az információtechnikai eszközvilág új generációja alapvetően az emberi agy határtalan lehetőségei­nek operatív feltárását segíti. Olyan készségek egyre tökélete­sebb elsajátítását, amelyek viszont még nagyobb teljesítmény­képességű készségek birtoklásához vezetnek. A számítógép­vonzáspont köré kiépülő új készségek azonban nem önmaguk­ban állnak: szükségszerűen a maguk képére formálják a ha­gyományos alapkészségeket. A három „r-" (reading, writing, arithmetic) kiegészül egy negyedik (a vizuális formanyelv keze­lését lehetővé tévő) egy ötödik (az információkörnyezettel való kétirányú kapcsolattartást biztosító kommunikációs) és egy ha­todik (a megszerzett információk helyes és célirányos feldolgo­zását rutinszerűen lehetővé tévő gondolati-logikai szerkezetek birtoklását jelentő) alapkészséggel, s együttesen alkotják az in­formációs korszak írásbeliségének (information literacy) elemeit. Az imént felsorolt készségek természetesen külön-külön js le­vezethetők napi, praktikus kihívásokból, lényegük éppen az, hogy együttesen a korábbiakban körülírt antropológiai fordulat­hoz köthető jövendő alapképesség lassan szervesül komponen­seiként jelennek meg.

Mindeközben megismeréstörténeti szakaszhatárhoz is ér­keztünk. A technikai lehetőségek jelenlegi fokán már semmi­lyen elvi akadálya nincs annak, hogy a teljes emberi tudás digitalizálható szelete egységes adatbázisba kerüljön és en­nek révén legyen hozzáférhető. Az információ korábban elvá­lasztott formáinak egyesülésével és akadálymentes „kompo­nálásával", keverésével létrejövő formagazdagság „az embe­riség eddig felhalmozott szellemi termelésének és tapasz­talatának majd minden elemét, a valóság minden eddiginél teljesebb képzetét, és a képzelet majd korlátlan valóságát" ígéri (Vámos, 1995). Ehhez az alap-adottsághoz képest má­sodlagos kérdés az adattengerben való eligazodás hatásfoka: igen, hatásfoka, és nem a „belefulladni vagy nem belefulladni" kérdése, mint ahogy azt a posztmodern életérzés beállítani szeretné.

Létezik természetesen az emberi minőséget a technikai fej­lődés által veszélyeztetve látó alternatív antropológiai leve­zetés is, amely az előzőek szöges ellentéteként intellektuális elsatnyulást, további elidegenedéseket és romboló tendenci­ákat lát, néha már-már a Sátánnal azonosítva a mindezt elő­idéző (információ)technikát. (Az álláspont érdekes és nagy erejű kifejtését S. Latouche, 1995, címadó tanulmányát  l. e számban.)

V. Információ és evolúció

(Az információs korszak mint tudományos probléma)

Az „információs korszak" metaforái közül a „közlekedés 19. századát" követő „információs 20. század" különösen népsze­rű. Az „information superhighway" által következetesen to­vábbépített képi világ mögött egyre gyakrabban fel is tűnik az a gondolat, hogy a fejlődésnek nemcsak egymást követő, ha­nem egymást kiegészítő, összekapcsolódó „csapásirányairól" van szó. A „világot behálózó vasúti sínek, közutak, légi és vízi utak" képe mellé a „világot behálózó számítógépes rend­szerek, kábelek, III. telefonvezetékek, műholdas, ill. mikrohul­lámú közvetítő és információtovábbító vonalak" képe került, amely a „behuzalozott Föld" gondolati látványával felidézi mindazt, amit a „globális" jelző általában takar. Hogy azonban ez a globalitás egy új evolúciós rendszerminőség formálódá­sát is jelenti, az csak az élő rendszerek teljes evolúciós tör­ténetének áttekintéséből nyert mozgástörvények aktualizálá­sával válik határozottan megfogalmazható állítássá. Ha ugyanis az evolúciótörténetet a rendszernagyság szempont­jából vesszük szemügyre, azonnal felfigyelhetünk arra, hogy az élő rendszerek már az egysejtű-többsejtű váltástól kezdve igazodnak egy sajátos törvényszerűséghez. Az adott evolúci­ós lépcsőfoknak megfelelő biológiai szerkezet fizikai méretnö­vekedésének ugyanis mindig felső korlátja van, s ezt átlépni kizárólag egy magasabb integrációs egység komponensévé szervesülve képes, miközben identitásának elvesztése, egy magasabb rendszerszintű biológiai rendszer részévé válása az evolúciós ugrás legbiztosabb jele. A rendszerré szervező­dés funkcionális következményeként a komponensek között újszerű anyag-energia-információáramlási útvonalak épülnek ki, s minél magasabb rendszert vizsgálunk az élők hierarchi­ájában, annál inkább leírhatóak ezek az anyag- illetve információtranszfer alakváltozataiként. Ha a társadalomtör­ténet (nyers)anyagszállítási és (kormányzati) információátviteli kapacitásának végessége miatt „kipukkanó" nagy birodalmai a rendszerszint méretének felső határára figyelmeztetnek, a birodalmi típusú integrációs egységeket komponensként ma­gába foglaló „globális rendszerszint" éppen az információtech­nikai behuzalozással vált egyáltalán „elgondolhatóvá".

A Csányi Vilmos (1988) nevéhez köthető általános evolúci­ós elmélet egy lépéssel még ennél is tovább megy. A „globális biokulturális rendszer" – egyfajta planetáris méretű, minden evolúciós alrendszert magába foglaló evolúciós „szuperrend­szer" – nem végállapota a fejlődésnek. Azok a mozgástör­vények, amelyekkel az evolúció minden korábbi lépcsőfoka leírható volt, két forgatókönyvet engednek meg. Vagy létre­jönnek) Föld típusú replikatív egység(ek), az új evolúciós rendszerszintté szerveződés egyedüli esélyeként, vagy – és itt adjuk át Csányinak a szót – „az evolúció csak az alacsony hőmérsékletek fizikájának érdekes részjelensége" lehet. For­dítsuk figyelmünket az első eshetőségre, és azonnal láthatóvá válik, hogy még ki sem alakult a jelenlegi evolúciós rend­szerszint, az interplanetáris anyag- és információtranszfer számos példája már látható – igaz, némi fogalmi erőszak kell ahhoz, hogy a mesterséges égitesteket végpontokként felfog­va „űrhálózatról" beszéljünk. Ám ha valaki túlzásnak étezné az „űrkommunikáció" komolynak szánt emlegetését, elég, ha beleolvas a japán info-kommunikációs programnak a hasonló címet viselő V. fejezetébe – s utána talán másképp látja, hogy a jelenlegi hálózatosodásnak mi is az evolúciós tétje…

Az információs korszak ugyanakkor egyszerre kihívás a leg­különbözőbb tudomány- és tudásterületek számára. Közös fo­galmi és módszertani kiindulópontjuk az az új, szintetizáló ter­mészetű tudomány lehetne, amelyet közel négy évtizede igé­nyel „kvalitatív" (minőségi) információelméletként" világhírű tudósok sora, szemben a matematikai-statisztikai-hírközlési érvényességű „shannon-weaver-i" információelmélettel. Egy ilyen paradigmaváltás (Havass, 1995) útnak indíthatná az in­formációszociológia, az információs társadalom elmélete, a történeti folyamatra pre-információs társadalomként tekintő történettudomány számos új irányzatát (Zalai K., 1992), ame­lyek rendre ötletet adnának és kapnának olyan diszciplínákkal való kölcsönhatások nyomán, mint pl. a kognitív pszichológia, illetve még átfogóbban a megismeréstudományok (cognitive science), s amelyek legvégül az információban gazdag való­ság megismerésének és megértésének magasabb fokához vezetnének.

*

Áldás vagy átok? – vált közhellyé elkoptatottsága miatt az (in­formációtechnikai fejlődés alapdilemmája az ökológia, a kör­nyezetvédelem és a biotechnológia erős szálakkal összekötött kérdéskomplexumával együtt. Ráadásul az ezredvég e két nagy, globális kihívása egyre inkább összekapcsoltán is kezel­hető. „… közös jövőnk… kulturális és információs környeze­tünktől is függ. Az emberiség nem csupán a bioszférában él, hanem egyfajta médiaszférában is. A kommunikációs problé­mák ökológiai kezelését azért tartom különösen hasznosnak, mert hozzásegít, hogy szűk nemzeti vagy egyéb szempontból partikuláris érdekek mögé hatoljunk." Martin Ahtisaari finn el­nök szavai (idézi Szecskő, 1994a) egyszerre biztatnak elekt­ronikus kertjeink művelésére és „információs környezetvéde­lemre". Mi pedig reményteljes várakozással és indokolt gya­nakvással figyeljük a kerítés mögül az információs szuperszt­ráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?

Irodalom

Artner, Annamária: Az informatikai ipar fejlődéstörvényei. Valóság, 1987/3 49-59.

Bell, Dániel: The Corning of Post-lndustrial Society: a Venture in Social Forecasting. New York, Basic Books 1976.

Csányi, Vilmos: Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmé­lete. Gondolat, 1988.

Darányi, Sándor: Előttünk az özönvíz? Liget, 1993/1

Delapierre, M.-Zimmermann, J.: L'industrie informatique et la glo-balisation de l'industrie et de la technologie. Terminal, 1994/2 (64) 87-106.

Élő, Gábor-Z. Karvalics, László: Ájvé, avagy az Information Super-highway fogalmának elemzése. VGA Monitor, 1995/27-285.

Fallows, J.: Az információs forradalmak és a társadalmak. Interna­tional Herald Tribune, 1994. május 16. (Ism.: Valóság, 1994/9).

Fergurson, M. (ed.): New Communication Technology and the Public Interest. Beverly Hills, Sage, 1986.

Forester, T. ed.: Computers in the Humán Context. MIT Press 1989.

Forgács, Éva: Az anti-városból. Liget, 1995/7 45-47.

Galtung, J.: Új információs-kommunikációs rend felé. Jel-Kép, 1985/3. 189-200.

Gerken, G.: A 2000. év trendjei, Akadémiai, Bp., 1993,

Golding, P.-Murdock, G.: Unequal information: Access and exclusion in the New Communication Market Place. In: Fergurson, 1986.

Gömbös, Ervin: Fejlődő országok – újabb szakadék és kiszolgálta­tottság. III. Az új információs és kommunikációs világrend. In: Infor­matika és hatalom (6. és 9. fej.) SKV, Bp., 1984.

Hanák, Péter: Tele-világ. Huninet hírlevél, 1994. december.

Havass, Miklós: Paradigmaváltások. Magyar Tudomány, 1995/6 679-693.

Jászi, Oszkár: A Monarchia jövője. Bp., 1918. Új Magyarország Rt. 5.

Katzman.N.: The Impact of Communication Technology: Somé The-oretical Premises and their Implications. Ecistics, 225, 1974.

Kopátsy, Sándor: Hogyan járnak azok, akik a Világbankra hallgat­nak. Liget, 1995/7 84-86.

Kronstein, Gábor: Új korszak új munkavállalója: a telecommuter. Szakképzési Szemle, 1991/4.

Latouche, S.: La Megamachine. Edition La Découverte, Paris, 1995.

Lee, Kyung Ja-Han, Kyuan Tae: Dél-Korea az információs társada­lom küszöbén. Jel-Kép, 1988/4. sz. 106-112.

Machlup, Fritz: The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton UP. 1962.

Malone, T. W.-Rockart, J. F.: Vállalatok: rugalmas szervezés és piaci stratégia. Tudomány, 1991. november.

Marien, M.: IT: You ain't seen nothing yet. In: Forester (1989) 41-47.

Masuda, Y.: Az információs társadalom. OMIKK, Bp, 1980."'Á Mc-Bride-jelentés (Új nemzetközi kommunikációs rend felé). UNESCO, 1980. Rövidítve magyarul: TK, 1983.

Miles, l.-Gershuny, J.: The Social Economics of Information Tech­nology. In: Fergurson, 1986.

Musto, S.: Az információs társadalom felé. Mozgó Világ, 1993/6.

Pártos, Gyula: A magyar híradástechnika dilemmái. Medvetánc, 1987/3-4 259-288.

Pastecka, J.: Az új információs világrend. MTI Elméleti cik­kek… 1983/23 20-34. (ford. Nowe Drogi, Varsó 1983/5).

Pavlic, B., Hamelink C. J.: Az új nemzetközi gazdasági rend és egy új nemzetközi információs-kommunikációs világrend közötti kölcsönha­tás. TK, Bp., 1982.

Porat, M. U.: The Information Economy: Definition and Measure-ment. Washington DC, 1977.

Rácz, Margit: Az informatikai világpiac sajátosságai a nyolcvanas években. Medvetánc, 1987/3-4 289-311.

Rügemer, W.: A Szilícium-völgy. Kossuth, Bp., 1987

Simonds, A. R: Az ideológiai uralom és a politikai információk piaca. Szociológiai Figyelő, 1990/4 5-36.

Slack, J. D.-Fejes, F. eds: The Ideology of Information Age. Ablex, Norwood 1987.

Smith-Hobson, S.: A Fourth Revolution. The Democratic Journalist, 1983/1.

Stonier, T.: Beyond Information. Springer, 1990.

Szabó János (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. KSH-OMIKK, 1986.

Szabó J.-Nagy F. (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. II. KSH-OMIKK, 1989.

Szabó, Katalin: A „lágyuló" gazdaság. KJK, 1989.

Szecskő, Tamás: 1994a: Periszkóp. Magyar Sajtó, 9. sz. 7. 1994b: Emberi alapjog: a kommunikáció. (A Charta szövegének közzététele rövid bevezetővel.) Élet és Irodalom, nov. 11. 8-9.

Szekfű, András: Az új nemzetközi információs-kommunikációs rend – a szocialista országok szempontjából. Jel-Kép, 1986/1 13-18.

Szentgyörgyi, Zsuzsa: Információs véglények globális univerzuma felé? Magyar Tudomány, 1995/6 695.

Tichenor, P. J. és mások: Mass Media Flow and Differential Growth of Knowledge.   Public Opinion Quarterly 34. 1970.

Toffler, A: Hatalomváltás (Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. sz. küszöbén). Európa, Bp., 1993. Uő.: The Third Wave. Pan Books, 1981.

Torres, A.: A tombeau ouvert, sur les autoroutes de l'information. Le Monde Diplomatique, 1995. Ápr. 12.

Traber, M. ed.: The Myth of the Information Revolution: Social and Ethical Implications of Communication Technology Sage, Newbury Park 1986.

Tuijman, A.: Csúcs-modellek. HVG, 1993. június 19.

Vámos, Tibor: Szép? Új? Világ? HVG Televilág, 1995. március.

Vietorisz, T.: A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője. Eszmélet, 11-12. (1993) 69-97.

Wick, C: Sajtótájékoztató a tokiói amerikai nagykövetségen. Az an­gol kiadványból idézi Pastecka (1983).

Zalai K., László: Az információelvű történetszemléletről. Magyar Tu­domány, 1992/8.

Winston, B.: The lllusion of Revolution In: Forester (1989) 74-81.