Az alábbiakban közzétett dokumentum nem valamiféle radikális bal­oldali szervezettől származik. A Charta 88 nevű brit szervezet tagjai és támogatói – ma már több tízezren, – politikai orientációjukat te­kintve igen sokfélék. Megegyeznek azonban abban, hogy az Egye­sült Királyság politikai rendszerét távolról sem tartják olyan demok­ratikusnak, mint az lehetne, illetve a polgári szabadságjogok garan­ciáját nem látják elégségesnek az ország íratlan alkotmányában. A Charta – neves jogi és társadalomtudományi szakértők bevonásával – széleskörű kampányt folytat a demokratikus reformokért. Tevé­kenységéhez elnyerte a két legnagyobb ellenzéki párt: a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt támogatását (ez utóbbi az arányos képviselet létrehozásában való érdekeltsége folytán számít a Charta természetes támogatójának). Az állami döntéshozatal decentralizá­lását célzó törekvések miatt támogatják a különböző (skót és walesi) nacionalista mozgalmak is. A jelenlegi intézményrendszer eltökélt védelmezői egyértelműen a konzervatívok.

A dokumentum különösen elgondolkodtató abból a szempontból, hogy a hazai politikatudomány főárama – neves nyugati szakértőket követve – a Nagy-Britanniára jellemző „westminsteri modellt" a kon­szenzusra törekvő politikai berendezkedéssel egyenrangú, azzal egyenlő teljesítményű politikai mechanizmusnak tartja. Ezt kihasz­nálva az 1990-es választások után kormányra került konzer­vatív koalíció sokszor hivatkozhatott a westminsteri modellhez kap­csolódó „többségi elvre", amikor antidemokratikus, tekintélyelvű tö­rekvéseinek tudományosan hangzó igazolást akart találni. A Charta szövege arra enged következtetni, hogy a polgári demokrácia kere­tein belül is kijelölhető egy fejlődési vagy haladási irány, és a de­mokratizálás előmozdítása – kellő szervezettséggel és támogatott­sággal – lehetséges is.

***

Úgy neveltek föl minket Nagy-Britanniában, hogy azt higgyük, szabadok vagyunk, hogy Parlamentünk a demokrá­cia szülőanyja; hogy szabadságunkat irigyli a világ; hogy igazságszolgáltatási rendszerünk mindig méltányos; hogy biztonságunk őrei – a rendőrség és a titkosszolgálat – de­mokratikus és törvényes ellenőrzésnek vannak alávetve; hogy közigazgatásunk nem részrehajló; hogy városaink és közösségeink egy büszke identitást ápolnak; hogy sajtónk bátor és tisztességes. Mára ezek a hitek nagyon is valószí­nűtlenekké váltak. A valóság és a brit „íratlan alkotmány" elfogadott eszméi közötti szakadék olyannyira kiszélesedett, hogy azt sokan már nehezen elviselhetőnek tartják. Ebben g az évben mégis meghívtak minket, hogy ünnepeljük meg a 300. évfordulóját annak az 1688-as „Dicsőséges Forrada­lomnak", amely létrehozta az Egyesült Királyság majdani alapokmányát. Mára viszont – a szabadság nevében – poli­tikai, emberi, szociális jogainkat megkurtították, míg a vég­rehajtó hatalom ereje megnövekedett, egyre növekszik, pe­dig csökkennie kellene.

Megindult az a folyamat, amely megszerzett szabadságunk nagy részét fenyegeti. Részben szándékosan, ez 1979 előtt elkezdődött már, és most kezd igazán lendületbe jönni. Skó­ciát úgy kormányozzák a Whitehall-ból, mint egy provinciát. Még általánosabban, a kormányzat számos polgári szabad­ságjogot csorbított meg, például a habeas corpus, a békés gyülekezés, az információszabadság, a véleménynyilvánítási szabadság, a szakszervezeti és helyi önkormányzati tagság, a szabad mozgás egyetemes jogait, sőt még magukat az em­bert születésénél fogva megillető' jogokat is. Azáltal, hogy ezeket a jogokat a kormányzat egyesektől megvonja, min­denki számára kétségessé teszi őket.

A britek országunk intézményeinek jóságos természetébe vetett hagyományos hitük miatt szórványosan észlelik ezeket a komoly ügyeket, mindegyik csak egy „ügy", amelyet a többitől való elszigeteltségében tekintenek. Az, hogy az al­kotmány íratlan, szintén a politika széttöredezett felfogását erősíti; egy olyan felfogást, amely kevés védelmet nyújt a célratörő, autoriter állammal szemben. Hiszen az 1688-as események következtében az uralkodó abszolút hatalma csak a parlamentáris oligarchia kezébe csúszott át.

A jelenlegi adminisztráció nem az angol hagyományoktól idegen törés az ország életében. De míg a kormányzat arra szólít fel, hogy törekedjünk a szabadságra, egyidejűleg a ma­ga javára kihasználja az alkotmányos rendezés demokratikus szempontból mindig is fogyatékos árnyoldalait.

Az 1688-as megegyezésnek volt egy pozitív oldala. Annak idején a Dicsőséges Forradalom történelmi győzelem volt a királyi zsarnokság felett. Nagy-Britannia megmenekült a diktatúra kegyetlenségétől. Az anyaországban létrejöhetett a sok különböző érdek között működő kompromisszum, még akkor is, ha külföldön, Írországtól Indiáig, elég különböző mintákat valósított meg a Brit Birodalom. A mai brit fejle­mények egyetlen bírálata sem tagadhatja a múlt demokrati­kus vívmányainak jelentőségét, amely a legdrámaibban 1940 májusában mutatkozott meg, amikor Nagy-Britannia szem­beszegült az Európában uralomra jutott fasizmussal.

De a győzelem, mely végül is felszabadította Nyugat-Eu­rópát, megőrizte a paternalista attitűdöket és intézményeket az Egyesült Királyságban. A munka és a jólét utáni széles körű vágyódást ezek az intézmények egy háború utáni, nemzeti konszenzusban egyesítették. Most ez a konszenzus omlott össze. Ugyanígy összeomlottak a kompromisszum és a tolerancia konvenciói is, amelyek pedig egy szabad társa­dalom alapvető összetevői. Az 1688-as rendezésbe beépített hatalmi eszközök ezzel szemben lehetőséget nyújtottak a kormányzatnak arra, hogy céljai szerint megfegyelmezze a brit társadalmat, hogy rákényszerítse értékeit a közigazga­tásra; hogy veszélyeztesse az elektronikus média független­ségét; hogy fenyegesse a tudományos szabadságot az egye­temeken és az iskolákban; hogy eltűrje azokat a visszaélé­seket, amelyeket a nemzet biztonságának nevében követtek el. A közvetlen múlttal történő szakítás azt mutatja, hogy micsoda fenyegetést jelentett mindig is Nagy-Britannia szá­mára a választásos diktatúra. Mindennek a következménye az, hogy ma az angolok kevesebb törvényes jogot és keve­sebb demokráciát élveznek, mint sok más nyugat-európai.

Az autoriter uralom erősödése az Egyesült Királyságban csak az utóbbi időben kezdődött. Itt az ideje, hogy vissza­fordítsuk e folyamatot, de ezt nem tehetjük a múltba való fordulással. Háromszáz év fölülről jövő, íratlan uralma elég volt. Nagy-Britanniának egy demokratikus programra van szüksége, amely megszünteti a jelenlegi végrehajtó hatalom által gyakorolt korlátozatlan ellenőrzést. Meg kell reformálni azt a Parlamentet, ahol lehetőség van arra, hogy az alsóház többségét a szavazásra jogosult népesség kevesebb mint 40 százaléka válassza meg; azt a Parlamentet, ahol a felsőház képviselői helyeinek többségét még mindig az öröklés hatá­rozza meg.

Kevesebb szabadsággal rendelkeztünk, mint ahogy azt hit­tük. Amit élveztünk, túlságosan is uraink jóindulatától füg­gött. Szabadságaink az ő tulajdonukban maradtak, amelyeket úgy porcióztak ki nekünk, mint alattvalóknak, ahelyett, hogy azok polgárokat megillető, saját, elidegeníthetetlen tulajdo­nunkká váltak volna. Az, hogy valóságossá tegyük a szabad­ságjogokat, azt kívánja, hogy először a magunk számára megszerezzük azokat.

Elérkezett az idő, hogy politikai, polgári és emberi jogokat követeljünk az Egyesült Királyságban. Az első lépés, hogy alkotmányos formában rögzítsük ezeket, így többé nem le­szünk a Westminster és a Whitehall önkényes diktátuma által irányított alattvalók.

Ezért egy új, alkotmányos rendezést követelünk, amely:

• gondosan őrzi az olyan, a Jognyilatkozatban (Bill of Rights) biztosított polgári szabadságjogokat, mint a békés gyülekezéshez, az egyesülési szabadsághoz, a diszkrimi­nációmentességhez, az ítélet nélküli fogvatartás alóli mentességhez, a bíróság által meghozott ítélethez, a magánélethez és a véleménynyilvánítás szabadságához való jogok;
• aláveti a végrehajtó hatalmat és a kiváltságokat, bárki is gyakorolja azokat, a törvény uralmának;
• megteremti az információ szabadságát és a nyílt kormány­zást;
• létrehoz egy igazságos választási rendszert, amely ará­nyos képviseletet eredményez;
• megreformálja a felsőházat, hogy megteremtse a demok­ratikus második kamarát, amelynek működésében az öröklésnek nincs szerepe;
• a végrehajtó hatalmat a demokratikusan megújított parla­ment, az összes állami hivatalt a törvények uralma alá helyezi;
• biztosítja a megreformált igazságszolgáltatás függetlensé­gét;
• törvényes jogorvoslatot nyújtana az állam, a központi hi­vatalok és a helyi önkormányzatok által gyakorolt hata­lom minden visszaélésével szemben;
• garantálja a hatalom igazságos elosztását a helyi, a regi­onális és az országos kormányzat között;
• kidolgoz az egyetemes polgárság eszméjének szellemében egy írott alkotmányt, amely megtestesíti mindezeket a re­formokat.

Számunkra a legfontosabb a törvény. Egyetlen olyan orszá­got sem lehet szabadnak tekinteni, amelyben a kormányzat a törvény fölött áll. Egyetlen demokráciát sem lehet bizto­sítottnak tekinteni, amelynek szabadságjogait nem rögzítet­ték egy alaptörvényben.

Mi, az aláírók, Charta 88-nak neveztük el ezt a dokumen­tumot. Először azért, hogy jelezzük az elutasításunkat azzal az önelégültséggel szemben, amely az 1688-as Forradalom tricentenáriumának ünneplésekor jelentkezett. Másodszor, hogy újra megerősítsük a brit alkotmányos jogok követelé­sének tradícióját, amely a Magna Chartát János királytól ki­kényszerítő báróktól az 1838-ban a Nép Chartáját megszö­vegező munkásokig, a századunk elején az általános válasz­tójogot követelő nőkig húzódik. Harmadszor, hogy tiszteleg­jünk azoknak a kelet-európaiaknak a bátorsága előtt, akik még alapvető szabadságjogaikért küzdenek.

Mint a Charta 77 cseh és szlovák aláírói, mi is különböző gondolkodású, hitű és foglalkozású emberek informális és nyílt közössége vagyunk, akiket az az akarat egyesít, hogy egyénileg és kollektíven, saját országunkban és szerte a vi­lágon a polgári és emberi jogok tiszteletére törekedjünk. A Charta 77 üdvözölte, hogy Csehszlovákia ratifikálta az ENSZ által kidolgozott Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányát, de megjegyezte, hogy ez „azt jelzi, hogy az alapvető emberi jogok hazánkban sajnálatos módon csak korlátozottan, illetve papíron érvényesülnek".

A feltételek itt összehasonlíthatatlanul jobbak, mint Ke­let-Európában. De az Egyesült Királyságban jogaink meg-formálatlanok, a kormányzat jóakaratától és a bürokraták kö­nyörületétől függőek maradnak. A huszadik század végén azonban egy demokratikus alkotmány létrehozása kiterjeszt­heti a szabadság fogalmát, különös tekintettel a nők jogaira és a kisebbségek helyzetére. Ez nem lesz egyszerű dolog: a brit szuverenitás egy része Európával közös, és a szociális jogok kiterjesztése a modern gazdaságban mindenhol a vita tárgya. Nem tudjuk előre megmondani, hogy szabad embe­rek hogyan döntenének. Mi csak abban a véleményben osz­tozunk, hogy a brit társadalomnak a személyiségi jogokat védő alkotmányra, és a modern, pluralista demokrácia intéz­ményeire van szüksége.

A törvények írásba foglalása nem garantálja a megvaló­sulásukat. Csak maguk az emberek biztosíthatják a szabad­ságot, a demokráciát és a törvény előtti egyenlőséget. Mind­azonáltal ilyen célok sokkal könnyebben követelhetők, ha­tékonyabban szerezhetők és védhetők meg, ha egyszer azok mindenkihez elidegeníthetetlen jogként tartoznak.

(Fordította: Huszár Gábor)