Francia értelmiségiek nyílt levele.
"Nem fogadjuk el azt a hamis dilemmát, miszerint vagy támogatnunk kell a NATO beavatkozását, vagy támogatjuk a szerb hatóságok Koszovóban folytatott reakciós politikáját.
A NATO bombatámadásai, amelyek szükségessé tették az EBESZ képviselőinek kivonását Koszovóból, kedvező feltételeket teremtettek a szerb félkatonai erők szárazföldi offenzívájához, ahelyett, hogy megakadályozták volna azt. Ösztönözték az ultranacionalista szerb bosszúvágy legrosszabb formáit. Megszilárdították Szlobodan Milosevics diktatórikus hatalmát, amely elnémította a független médiát, és sikeresen kiépített maga körül egy nemzeti konszenzust, amelyet azonban meg kell törni ahhoz, hogy a Koszovóval kapcsolatos békés politikai tárgyalásokhoz vezető út megnyíljon.
Nem fogadhatjuk el azt sem, hogy Szerbia bombázást érdemel, ha nem fogadja el – a tárgyalások egyetlen lehetséges alapjaként – a "béketervet", amelyet az Egyesült Államok kormánya dolgozott ki.
Nincs olyan jelentős nemzetközi politikai konfliktus, amelynek hosszú távú megoldása külső erők kényszerétől várható. Nem igaz, hogy "mindent elkövettek" annak érdekében, hogy találjanak megoldást és elfogadható keretet a tárgyalásokhoz.
A koszovói tárgyalókat arra kényszerítették, hogy olyan tervet írjanak alá, amelyet kezdetben elutasítottak, miután okot adtak nekik arra, hogy azt higgyék: a NATO szárazföldi erőkkel beavatkozna az ő ügyük védelmében. Ez hazugság, amely egy totális illúziót táplál. Azon kormányok közül, amelyek támogatták a NATO légicsapásait, egyik sem lenne kész háborút folytatni a szerb rezsim ellen azért, hogy Koszovó függetlenségét kikényszerítse. A csapások talán meggyengítik a szerb katonai gépezet egy részét, de nem fogják meggyengíteni azokat a lövegeket, amelyeket az albán házak lerombolására használják, sem a félkatonai erőket, amelyek az UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) harcosait kivégzik.
A NATO nem az egyetlen, és minden bizonnyal nem a legjobb alap, amelyre a megállapodás épülhet. Lehetséges lett volna megtalálni a feltételeket ahhoz, hogy létrejöjjön egy multinacionális rendfenntartó erő (szerb és albán részvétellel) az EBESZ keretei között, amely a transznacionális megállapodás végrehajtását felügyelte volna. Mindenekfölött lehetséges lett volna kibővíteni a tárgyalások keretét azokkal a balkáni államokkal, amelyeket ez a konfliktus destabilizál: Bosznia-Hercegovinával, Macedóniával, Albániával…
Lehetséges lett volna egyidejűleg védeni a koszovóiak tartományi önkormányzathoz való jogát és a koszovói szerb kisebbséget. Lehetséges lett volna válaszolni a különböző érintett népek törekvéseire és félelmeire a szomszédos államok (Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Albánia…) együttműködési kapcsolatain és megállapodásain keresztül. Ilyen erőfeszítések nem történtek…
Nem fogadjuk el azokat az érveket, amelyekkel a NATO beavatkozását igazolják.
- Nem igaz, hogy a NATO légicsapásai meg fogják akadályozni a konfliktus kiterjedését a régióban (Macedóniára és Bosznia-Hercegovinára); éppen ellenkezőleg: ösztönözni fogják azt. Még inkább destabilizálni fogják Bosznia-Hercegovinát és kétségkívül veszélybe sodorják a multinacionális erőket, amelyek a törékeny Daytoni Megállapodást érvényesítik. A konfliktus lángjait már fellobbantották Macedóniában.
- Nem igaz, hogy a NATO a koszovói népet vagy az ő jogaikat védelmezi.
- Nem igaz, hogy Szerbia bombázása megnyitja az utat az ottani demokratikus kormányzáshoz.
Az Európai Unió és az Egyesült Államok kormányai talán azt remélték, hogy ez az erődemonstráció kényszeríteni fogja Szlobodan Milosevicset arra, hogy aláírja az ő tervüket. Ez vajon naivitást vagy képmutatást tükröz az ő részükről? Bármi is a helyzet, ez a politika nemcsak politikai patthelyzethez vezet, de egy olyan helyzethez is, amelyben legitimizálható a NATO szerepvállalása a nemzetközi ellenőrzés keretein kívül.
Mindezek miatt követeljük:
- a bombázások azonnali leállítását,
- egy Balkán-konferencia megszervezését, amelyen az államok és a bennük élő összes nemzeti közösség képviselői vennének részt,
- a népek önrendelkezéséhez való jogának védelmét, azon az alapon, hogy ez a jog nem nyerhető el más népek rovására vagy az érintett terület etnikai tisztogatásán keresztül,
- kezdődjön parlamenti vita országunk további NATO-beli részvételéről.
Aláírták (többek közt): Pierre Bourdieu, Pauline Boutron, Daniel Durant, Michel Husson, Ariane Lantz, Catherine Lévy, Patrick Mony, Alex Callinicos, Noam Chomsky, Robin Blackburn
[Megjelent a Le Monde 1999. március 31-i számában.]