Az 1991 decemberében, Maastrichtban aláírt szerződés tulajdonképpen nem is egy, hanem két szerződést tar­talmaz! 1990 végétől két tárgyalási folyamat zajlott párhuzamosan, aminek eredménye a Gazdasági és Monetáris Unióról, illetve a Politikai Unióról való szerződés lett. Ezeknek az összeolvasztását és függe­lékekkel való kiegészítését tartalmazza az Európai Unió Szerződés. Maga a dokumentum nem egy új alapokmány. Az alapító Római Szerződést már egy­szer, a 80-as évek második felében módosították (lásd SEA, 1987). Maastrichtban ennek a további módosí­tása és kiegészítése készült el.

Röviden, a leglényegesebb elemeket kiragadva, a következőkről van szó:

1. Az Európai Unió létrehozása és céljainak megha­tározása. Ezáltal az Európai Gazdasági Közösség né­véből végleg törölték a „gazdasági" szót, arra utalva, hogy az együttműködés túl kíván, lépni a szűk gazda­sági szférán. Tág céljaként többek között a kiegyen­súlyozott gazdasági és társadalmi haladást jelölték meg.
2. Az európai állampolgárság létrehozása, amelynek értelmében minden állampolgár, abban a tagország­ban, amelyben tartózkodik választó és választható he­lyi, illetve európai parlamenti funkciókra bizonyos szabályok szerint Petíciót nyújthat be a parlamentbe, a Közösségen kívüli országokban bármely tagország konzuli, illetve diplomáciai védelmét élvezheti.
3. Az eddigi közösségi politikák megerősítése és újakkal kiegészítése. A közösségi szerződésbe már a SEA-n keresztül bekerült a környezetvédelem, kuta­tás-fejlesztés és a szociálpolitika, itt csak kiemelik a hangsúlyosságát. A közös tevékenység a 35 év alatt egyre több területre terjedt ki, most hivatalosan is kö­zösségi politikává lépett elő az iparpolitika, köz­egészségügy, kultúra, európai szintű szállítást, tele­kommunikációs és energiarendszerek, fogyasztóvéde­lem, valamint elmaradott országok fejlesztésében való együttműködés.
4. Gazdasági Unió létrehozása a Tanács koordinálá­sával,
5. Monetáris Unió létrehozása három lépcsőben, egy közös, független bank, egységes valuta és egységes monetáris politika alapjain. Ha a 12 tagországból 1996-ig legalább hét megfelel a szigorú konvergencia-kri­tériumoknak, akkor valóra válhat a pénzügyi unió már 1997-ben. Ellenkező esetben 1999-re, mint végső idő­pontra halasztják az unió valóra váltását, de csak a kri­tériumokat teljesít szűk kör számára. Az eredeti krité­riumok a következők: a tagország inflációs rátája ma­ximum 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacso­nyabb inflációs rátájú tagország átlagát; a kamatlábra vonatkozó előírás logikája az előzőhöz hasonló, csak jelen esetben 2% lehet az eltérés; a tagország költség­vetésének a hiánya nem haladhatja meg a GDP-jének 3%-át; az államadósságának a GDP 60%-án belül kell maradnia; a valutáknak pedig kél évig befagyasztott árfolyamon, stabilnak kell maradniuk.
6. Közös kül- és biztonságpolitika bevezetése, ami többek között ezen politikák összehangolását, közös politikai és védelmi tevékenységet, valamint a Nyu­gat-Európái Unió szerepének felértékelődését jelenti. Ezek új közösségi politikák, amelyeket a kelet-európai változások következtében kialakult geopolitikai váku­um, az Öböl-háború valamint a volt jugoszláv és szov­jet területeken kialakult konfliktusok hívtak életre.
7. Együttműködés' az igazság- és belügy területén. A leglényegesebb a menekültügyi, bevándorlási politi­ka, a bűnüldözés és a rendőrségek tevékenységének összehangolása.
8. Intézményi változások. A Bizottság hatalmi- és feladatköre kibővült, a Tanácsban a többségi: szavazás egyre több területre terjed ki. A közösségi költségve­tést teljes egészében saját forrásból finanszírozzák és nagyobb fokú az ellenőrzése. A Parlament hatásköre bővült, főként az egységes piac és a vonatkozó politi­kákat illetően. A Bíróság bírságok formájában szank­ciókat szabhat ki az egyes tagországokra, amire eddig nem volt lehetőség. Létrejött a Regionális Bizottság és a Kohéziós Alap, a strukturális alapok reformja és az Európai Központi Bank és bankrendszer.