A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)

Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt

Világ proletárjai, egyesüljetek!

 

A szociális világforradalom és a szociáldemokrácia feladatai

Az OSzDMP Központi Bizottságának az együttműködéshez ajánlott

alaptézisei minden marxista pártnak

 

Szociális forradalom

1. A világimperializmus fejlődése, amely világháborús katasztró­fához, évszázados birodalmak összeomlásához, mindenfajta törté­nelmi határvonal áthelyeződéséhez, az egész európai kontinens pusz­tulásához és néptömegek összekeveredéséhez vezetett, világméretek­ben megteremtette a szociális forradalom előfeltételeit, amely majd le­zárja a kapitalista fejlődés óráját és megnyitja a szocializmus kor­szakát.

2. E forradalom előfeltételei: A háború által kizsigerelt nemzet­gazdaságok helyreállítása a korábbi formában (vagyis a tőkekoncent­ráción alapuló termeléselosztás és a nemzetközi csere-, valamint hitel­rendszerek megőrzése mellett) objektív képtelenség, a kapitalista álla­mok azonban arra is képtelenek, hogy kellőképp korlátozzák a konku­renciát és a tőkésosztályok érdekeibe ütköző módon szabályozzák a gazdasági életet. Társadalmi viszonylatban feltételt jelentenek e forra­dalomhoz a háború és következményei által forradalmasodott dolgozó tömegek (és annak lehetetlensége, hogy másként elégítsék ki megnö­vekedett követeléseiket, mint a tőkésosztály jövedelmét minél alapo­sabban megcsapolva); (beleértve, hogy a háborús költségek jelentős részét is a tőkésosztállyal kell megfizettetni); mindennek akadálya azonban, hogy az államhatalom ettől az osztálytól függ. Politikai vi­szonylatban a világforradalom ezen előfeltételei abban mutatkoznak meg, hogy a világháború megszűntekor a kapitalista államok végleg képtelenné válnak valamelyest is tartós békére alapozott nemzetközi kapcsolatokat létrehozni, azokat valamelyest is megszilárdítani és a nemzetgazdaságot felszabadítani a fejlődését megbénító kolosszá­lis nem termelő kiadások terhei, az új háborúra történő előkészüle­tek alól.

3. A szociális világforradalom tehát az egész megelőző történelmi fejlődés szükségszerű következménye azon országokban, amelyekben a legtisztább formákban testesülnek meg a modern kapitalizmus ten­denciái, s amelyek gazdasági tekintetben a leginkább élenjárók. Ezek azok az országok, amelyekben teljes mértékben létrejöttek a szociális fordulat objektív feltételei, valamint azok a műszaki, anyagi és társa­dalmi tényezők is, amelyekre a fordulat által a társadalomra rótt fela­datok teljesítéséhez szükség van.

Ám a kapitalizmus fejlődése a civilizált világ egyes országait egy­mástól gazdaságilag kölcsönösen függővé is tette – ami többek között a fegyveres konfliktus világméretű mivoltában jutott kifejezésre -, ez dönti el a kapitalista óriások konkurenciaharcát. Ennek következmé­nye, hogy a forradalmi krízis áthatja a gazdasági tekintetben elmara­dott, sőt a fejlődésnek azon fokán álló országokat is, ahol a kapitalista rendszer belső ellentmondásai még ki sem éleződtek a végsőkig és maga a kapitalizmus sem merítette még ki további fejlődése összes le­hetőségét.

4. Ezekben az elmaradott országokban a forradalmi válság köz­vetlen oka a háború okozta elnyomorodás és a termelőerők hanyatlá­sa, valamint az osztályállam mechanizmusának teljes dezorganizálódása.

Ezen országok sorsának a világkapitalizmus egészétől való füg­gése folytán a bennük kialakult forradalmi válság nem merülhetett ki pusztán azoknak a feltételeknek a megsemmisítésében, amelyek a ka­pitalista termelés keretei közötti gazdasági fejlődésüket fékezték. A kapitalista termelés világméretű válságának körülményei közepette az elmaradott országok burzsoáziája nem képes helyreállítani a há­ború sújtotta nemzetgazdaságot, miközben a fejlett országokban im­már közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremti annak objektív lehetőségét, hogy a leg­fejlettebb gazdaságú országok szocializált gazdaságainak óriási erőfor­rásaira és szervező erejére támaszkodva meggyorsíthassák a szocializ­mus irányába való fejlődésük folyamatát. Mindazonáltal az ezekben az elmaradott országokban lehetővé vált és a gazdasági szükségszerűség által kikényszerített honi gazdasági reformok, amelyek korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét – tehát az államosítás, az önkormányzat kiépítése, a termelésnek és a kereskedelemnek az ál­lam és állami monopóliumok útján való szabályozása, a munkakötele­zettség stb. – (feltételezve, hogy az államhatalom a dolgozó osztályok­tól függ) a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalmi formák kifejlődésének kiindulási pontjai lehetnek.

5. A szociális világforradalmat, tehát azt a folyamatot, melynek során a társadalmat új szociális-gazdasági alapokon a hatalmat a ke­zébe ragadó új osztály szervezi át, nem foghatjuk fel úgy, mint olyan történelmi eseményt, amely néhány hónap vagy év alatt, gyorsan ter­jedő természeti katasztrófaként elsöpri az egyik gazdálkodási formát, hogy a helyére egy másfélét, az előzővel ellentéteset állítson. A szociá­lis forradalomról alkotott efféle elképzelés kibékíthetetlen ellent­mondásban van a tudományos szocializmus elméletével. A szociális forradalom bonyolult és hosszadalmas történelmi folyamat, melynek során a gazdasági élet fokozatosan szocializálódik, a termelés kapita­lista és kistőkés formái háttérbe szorulnak, és helyükre kollektív, a ter­melőerők magasabb fejlettségét biztosító formák lépnek. E forrada­lom kialakulásának sem a tempója, sem pedig fázisai nem lehetnek azonosak a különböző országokban, amelyek közt oly nagy az eltérés a kapitalizmus fejlettségi szintje, a társadalmi erőviszonyok, a lakos­ság kulturális színvonala és még egy sor lényeges feltétel tekintetében. Pontosan ugyanígy, a világháborús katasztrófa kiváltotta gazdasági válságból a szociális forradalom közvetlen lényegét jelentő forradalmi áttörésbe való átmenetnek sem kell azonosnak lennie minden olyan országban, amelyet ez a történelmi folyamat magával ragadott, s ezért aztán el kell vetnünk azt az általános képletet is, melynek értelmében az imperialista háború minden országban szükségszerűen és közvetle­nül polgárháborúba nő át. Éppen ellenkezőleg, a szociális forradalom­ról alkotott tudományos elképzelés egyáltalán nem zárja ki annak le­hetőségét, hogy az egyes – s ráadásul a gazdaságilag legfejlettebb – or­szágokban a háborús katasztrófa kiváltotta hanyatlás után bizonyos felemelkedés következik be, és a szociális forradalomhoz vezető alap­vető belső ellentmondások csak ezután éleződnek ki annyira, hogy ezekben az országokban is polgárháborús jelleget ölthetnek.

6. Ám ha a szociális forradalom ugyanazon folyamata különböző formákat ölthet is, a forradalom döntő eleme, beköszöntének jelzője és emelőkarja a különböző társadalmi osztályok képviselte erők ele­gyedése, a tőke politikai uralmának leverése és a dolgozó osztályok ha­talomra jutása, élükön a modern nagyipari proletariátussal = azaz a politikai forradalom.

A politikai forradalom és a proletariátus diktatúrája

7. Ezt a politikai forradalmat nem lehetséges a proletariátus le­gális harcának eszközeivel a polgári társadalom állami intézményrend­szerének keretében véghezvinni, mivel az uralkodó kapitalista kisebb­ség, amely a hatalom katonai és anyagi eszközeit birtokolja, ellenáll annak, hogy az államhatalom legálisan kerüljön át a dolgozók kezébe. Ezért a szociális forradalom elengedhetetlen feltétele a hatalommal nem rendelkező többség készsége és képessége arra, hogy erőszakkal megdöntse a hatalmon lévő kisebbséget.

8. A fejlett kapitalista országokban, amelyekben a proletariátus alkotja a lakosság többségét, a dolgozók többi rétege pedig szociálisan fel van oldva benne, a szociális forradalom eredménye a proletariátus diktatúrája, azaz a teljes társadalmi hatalom az ő kezében összponto­sul. Ami pedig a gazdasági fejlettség elmaradottabb fokain álló orszá­gokat illeti (amelyekben azonban a forradalom objektív szükségszerű­sége megteremtődött annak révén, hogy a burzsoázia képtelen a hábo­rús pusztítások után helyreállítani a népgazdaságot és megállítani a régi állam szétesésének folyamatát), nos, ezekben az országokban a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dolgozó osztály (elsősorban az önálló és félig önálló kisparaszt­ság) közötti megosztása lehet, minek során ebben a szövetségben a ve­zető szerepet – magasabb kulturális szintje, a gazdasági élet központ­jaiban való koncentrálódása és azon képessége révén, hogy emelni tudja az egész ország termelőerőinek színvonalát – a proletariátus tölti be. Ez a hatalommegosztás képezi ennek az átmeneti történelmi kor­szaknak a lényegét, egészen addig, míg a további gazdasági fejlődés nemzetközi méretekben is meg nem teremti ezekben az országokban a proletárdiktatúra előfeltételeit.

9. A proletariátus osztálydiktatúrájának célja minden kizsákmá­nyolt és elnyomott ember társadalmi felszabadítása, és csak a népgaz­daságot kizsákmányoló és az élősködő társadalmi csoportok ellen irá­nyul, akik jelenleg kezükben tartják a termelőeszközök monopóliu­mát. A proletárdiktatúra nem más, mint a forradalmi állam által szer­vezett erőszak ez ellen a kisebbség ellen, mivel ez a kisebbség a szociá­lis forradalom aláásására törekszik. Ennek az erőszaknak a fokát és formáit egészében az ellenállás ereje és megnyilvánulása határozza meg. A proletariátus osztálydiktatúrája azonban lényege szerint sem­milyen körülmények között sem irányulhat a dolgozó tömegek más ré­tegei ellen, amelyeknek a szociális átalakítás folyamatában való aktív és önkéntes részvétele elengedhetetlen; a proletariátus csak az ő segít­ségükkel küzdheti le a társadalmi formák a termelőerők további fej­lesztésével történő átalakításának nehézségeit. Ezekhez a rétegekhez sorolhatók a nem proletarizálódott városi és falusi kistulajdonosok csakúgy, mint a szellemi munka proletárjai és a modern gyáripar mű­szaki szakembergárdájának tömegei is. A dolgozók döntő többségé­nek érdekeire támaszkodva és abból az alapállásból kiindulva, hogy ez a többség mind jobban felismeri saját igazi érdekeit, a proletariátus szocialista diktatúrája tehát nem azt jelenti, hogy a nép többségére erő­szakkal rákényszeríti akaratát, hanem azt, hogy a proletariátus, a dol­gozó többség élcsapata szervezetten megvalósítja valamennyi dolgozó akaratát.

10. A proletariátus osztálydiktatúrájának fogalmában, az elneve­zést leszámítva, semmilyen közös vonás nincs az egyszemélyi vagy oli­garchikus diktatúra fogalmával, ideértve a tudatos forradalmi ki­sebbségnek a nép nem tudatos többsége fölött gyakorolt diktatúráját is, történjék bár a népérdek nevében. A forradalmi szociáldemokrácia teljes határozottsággal lép fel a kisebbség diktatúrája ellen, mivel az el­lentmond a szocializmus alaptételének, mely szerint a munkásosztály felszabadítása csakis a munkásosztály ügye lehet; az ilyen diktatúra a dolgozó tömegeket a társadalmi kísérletek passzív alanyaivá süllyeszti. A kisebbség diktatúrájának rejtett vagy nyílt formában történő meg­szilárdítására irányuló tendenciákban a szociáldemokrácia a legna­gyobb veszélyt látja, mind a munkásosztály forradalmi fejlődése, mind a társadalmi fordulat sikere szempontjából. A szociáldemokrácia ezért elvet mindenfajta terrorpolitikát mint a forradalmi diktatúra módsze­rét, ami szervesen összekapcsolódik a kisebbség azon törekvésével, hogy megtartsa és megszilárdítsa azt a hatalmat, amellyel a dolgozó tö­megek még nem ruházták fel.

Diktatúra és demokrácia

11. A proletariátus mint osztály által megvalósított diktatúra egyáltalán nem mond ellent a demokrácia elveinek, ellenkezőleg: első­ként ad lehetőséget azok következetes alkalmazására, mivel a proleta­riátus mint osztály (és nem föléje helyezett diktátorok) által megvaló­sított diktatúra csak olyan mértékű lehet, amilyen mértékben a prole­tariátus igazi akarata minden alkotóelemének szabad akaratnyilvání­tása révén kikovácsolódik – szemben a kapitalista demokráciával, amelyben a nagyszámú, a tömegek szabad önrendelkezését szisztema­tikusan letörő és eltorzító tényező miatt ez nem lehetséges. A felülről lefelé következetesen végigvitt néphatalom, a tisztségviselők privilégiu­mainak minimalizálása, általános választhatóságuk és a választó töme­gek előtti elszámolási kötelezettségük, az önigazgatás maximális és a termelőkkel szemben álló szakmai (hadi és polgári) bürokrácia minimá­lis fejlesztése, az eszmék harcának és a propagandának a lehető legna­gyobb szabadsága – a demokráciának ezek az alapelemei elválaszthatat­lanok a munkásosztály szocialista diktatúrájának fogalmától.

12. Mindenfajta demokráciát meghatározott társadalmi csopor­tok szorítanak történelmi keretek közé, s a demokratikus elvek is csak ezek között valósulhatnak meg: a polgári demokrácia egyenjogú tulaj­donosok demokráciájaként jön létre, és csak a kívülálló osztály, a pro­letariátus forradalmi nyomása alatt enged át több-kevesebb politikai jogot ez utóbbinak; a szabad amerikai köztársaság a fehér rassz de­mokráciájaként alakult ki stb. Ennek megfelelően az új munkásde­mokrácia, amely a kapitalista társadalom összeomlásából nő ki, a tár­sadalmi termelő tevékenységben részt vevők demokráciája. Ezért az osztálydiktatúra demokratikus lényegének elvben nem mond ellent a polgárjogoktól történő megfosztás vagy az ezen a demokrácián, azaz a társadalmi termelő tevékenységben részt nem vevő társadalmi csopor­tok jogainak korlátozása. Következésképpen, a dolgozó osztályok ilyen kivételtevésre vagy korlátozásra szóló jogainak tagadása avagy velük szemben az abszolút demokratikus eszmékre való hivatkozás a kritika súlya alatt összeomlik. A szocialista proletariátusnak a dolgo­zók által létrehozandó új diktatúráját behatároló keretek kérdéséhez való viszonyát a végrehajtandó társadalmi átalakítás céljának kell meghatároznia, melynek lényege, hogy az egész társadalmat bevonja a kollektív munkába, de ezt nem a régi társadalom nem termelő osztá­lyainak megsemmisítésével és nem kizsákmányolt osztályokká való át­alakításával kell elérni, ahogy ez a korábbi forradalmakban történt, hanem őket is be kell vonni a dolgozók közösségébe. Ezért a munkás­demokrácia tendenciájának lényege nem az, hogy a munkások demok­ráciája zárttá válik, és az állampolgári és politikai jogok gyakorlásából kirekeszti a legyőzött osztályok tagjait, hanem ellenkezőleg, az, hogy egy mindenkire érvényes demokrácia teremtődik meg.

13. Ezért tehát történetileg és logikailag a proletariátus szocialista diktatúrájának nem elkerülhetetlen összetevője a nem termelő cso­portok jogainak korlátozása vagy megszüntetése (a választójog, sajtó­szabadság stb. területén), mégis, ennek ellenére, a proletariátusnak, amint megszerezte a politikai hatalmat, ezt meg kell tennie, mert szük­ség van rá, mint a forradalmi önvédelem ideiglenes intézkedésére a polgárháború időszakában. Ezek az intézkedések elsősorban magának az osztálydiktatúrának az ideiglenes gyengeségéből és bizonytalansá­gából fakadnak – amíg ezt a diktatúrát a lakosság nagy része még nem a saját néphatalmaként fogadja el. Minél inkább rákényszerítik a pol­gárháborús körülmények az efféle intézkedéseket a szocialista proleta­riátusra, annál egyértelműbb, hogy az adott országban vagy nem eléggé fejlettek még a társadalmi-gazdasági előfeltételek a gyökeres szocialista átalakuláshoz, vagy pedig a dolgozó tömegek szubjektíve még nem teljesen tették magukévá forradalmi mozgalmuk történelmi feladatát. Ezért annak a szükségessége, hogy ebben az átmeneti időben a szocialista proletariátus olyan intézkedésekkel védelmezze ma­gát, amelyek a demokrácia korlátozását jelentik, arról tanúskodik, hogy még nagyobb óvatosságra és fokozatosságra van szükség a régi tár­sadalmi formák szétverésében és az újak létrehozatalában.

14. Azonban minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy a de­mokrácia korlátozásának eszközével serkentsék mesterségesen a gazda­sági élet szocializálását, és legyőzzék azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben, csak a széles tömegek reakciójához és ahhoz vezethet, hogy az osztály diktatúra a fogyatkozó kisebbség diktatúrájává lesz, a munkásosztályban pedig szakadás jön létre. Összegezve: a demokráciának a polgárháború át­meneti időszakában való bármiféle korlátozása, amit a proletariátus osztályellenségeivel szemben alkalmaznak, csak akkor nem vezet fo­gyatkozáshoz és szakadáshoz, ha a dolgozó tömegek számára minél jobban kiegészül a szabadság és a demokrácia alapelveinek tökéletes uralmával, hiszen csak ez garantálhatja az osztálydiktatúra megerősö­dését, valamint azt, hogy elkerülhesse annak szükségességét, hogy rendkívüli intézkedéseket foganatosítson a társadalom valamely ré­szével kapcsolatban, ami mindig kockázatos.

A proletárdiktatúra és a Tanácsok

15. A dolgozók demokráciája társadalmi tartalmát és történelmi hivatását tekintve, szemben áll a polgári demokráciával, ezért termé­szetszerűleg nem másolhatja le egyszerűen ez utóbbi államformáit és intézményeit. Ahhoz, hogy megvalósítsa saját magát, és valóban sza­badon és pontosan nyilvánítsa ki és jelenítse meg a gyakorlatban a néptöbbség akaratát, a dolgozók demokráciájának különböző új intéz­ményekre van szüksége, amelyek alkalmasak a szocialista átalakítás feladatainak végrehajtására, s egyszersmind a tömegek forradalmi energiáinak gyűjtőhelyeiként is működnek. Ilyen intézmények lehet­nek a munkás- és paraszttanácsok, a gyári-üzemi bizottságok ugyan­úgy, mint a forradalom előtt létrehozott osztályszervezetek – szakszer­vezetek, munkabörzék stb. -, mivel ez utóbbiak is feltöltődhetnek új forradalmi szellemmel. Ugyanakkor azonban feltétlenül különbséget kell tennünk azok között a történelmi körülmények között, amelyek közepette az egyes országokban megérnek a társadalmi fordulat felté­telei, nevezetesen: a polgári demokratikus államformák elkorcsosulá­sának foka, a munkásosztály állapota, viszonya a többi dolgozó osz­tályhoz stb. Ezek lehetetlenné teszik annak előzetes eldöntését, hogy milyen szerepet játsszanak az új demokrácia megszervezésében az egyes intézmények, és doktriner utópiává torzítanak minden olyan próbálkozást, amely arra irányul, hogy azonos szervezetű proletárál­lam tervezetét írjuk elő a történelem számára, függetlenül az adott fel­tételektől.

16. Ezért a proletárdiktatúra szovjetrendszerű kiépítésének alap­tételét mint egyedül üdvözítő módszert el kell vetnünk, és a forradalmi szociáldemokráciának is el kell fogadnia, hogy a szocialista állam szer­vezetében az ilyen vagy olyan (a termeléssel való közvetlen kapcsola­tuknak köszönhetően erős termelői kollektívákat közvetlenül képvise­lő) hatalmi szervek mellett megfelelő helyet foglalhatnak el azok a szervezetek is, amelyek az állampolgárok területi csoportosulására és képviselőiknek általuk közvetlenül történő megválasztására épülnek, s ez vonatkozik a polgári demokrácia legmagasabb fejlettségi szintjén kialakított olyan intézményekre is, amilyen pl. a népszavazás és a népi kezdeményezés.

17. A „szovjetrendszernek" a demokráciával való szembeállítá­sát és azt a törekvést, hogy a szociális fordulat sikerét diktatúra útján biztosítsák, számos országban táplálják a dolgozó tömegekbe, egy­részt a szindikalista hagyomány alapján, amely azt tartja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyette­síteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel – amire pe­dig csak egy már teljes egészében kialakult és régóta működő szocia­lista társadalomban van mód -; másrészt ezeket a törekvéseket az ál­lami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiáb­rándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanúsított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban szü­letett demokratikus intézmények játszottak. Ez a szánalmas szerep, a reakciósság vagy az alkotmányozó nemzetgyűlések és a demokrácia más szerveinek erőtlensége csakúgy, mint az, hogy ezeket az intézmé­nyeket az ellenforradalmi erők zászlóként használták fel a proletariá­tusnak a társadalmi felszabadításra irányuló törekvéseivel szembeni harcban, végül is a proletariátus belső gyengeségének, a fel nem szá­molt szakadásnak az eredménye, ami lehetetlenné teszi számára, hogy egységes harci frontot alakítson ki a burzsoázia ellen és maga után húzza a dolgozók tömegeit. Ezért a proletariátus egyes forradalmi ele­meinek az a törekvése, hogy diktatúra címszó alatt a szovjet- (tanács-) rendszer alapján a kisebbség diktatúráját szilárdítsák meg, lényegében azt jelenti, hogy a proletariátus egy részének erejével próbálják megol­dani mindazon feladatokat, amelyekre a forradalmi folyamat adott stádiumában az egész proletariátus mint osztály sem volt még eléggé érett.

A szociáldemokrácia taktikája

18. Csak a szervezett nemzetközi proletariátust megosztó szakadás felszámolása és a belső krízis megszüntetése (mely krízis az egyrészt opportunista és nacionalista, másrészt anarcho-szindikalista és lázadó­jakobinus hangulatnak a proletariátus különböző rétegeiben való fele­rősödésében jelentkezik) teremti meg a proletariátus igazi diktatúrája megvalósításának azokat a szubjektív előfeltételeit, amelyek éppoly ke­véssé pótolhatóak egyébbel, mint az objektív feltételek (amelyek – mint említettük – a kapitalista termelés kifejlettségében és a kapitalista ál­lam szétesésében rejlenek). A forradalmi marxista szociáldemokrácia, amely ezt meggyőződéssel vallja, fő feladatául azt tűzi maga elé, hogy elő kell segítenie ennek a zűrzavarnak a legyűrését, ragaszkodnia kell a proletáregységhez, hogy így küzdjön az államhatalom megszervezé­séért a szocializmus megvalósítása érdekében, el kell szakítania a bur­zsoáziától a dolgozók azon rétegeit, amelyekre az támaszkodik, és mozgósítania kell a proletárok tömegeit a nemzetközi méretű forra­dalmi harcra.

19. Ezért mindenhol, ahol a forradalom során az államhatalom a munkásosztály aktív kisebbségének a kezébe került, s ez utóbbi a saját helyzetének leküzdhetetlen objektív ellentmondásaival folytatott harcban a gazdasági utópizmus és a politikai terrorizmus útjain téve­lyeg, a forradalmi marxista szociáldemokrácia, miközben támogatja ezt a kisebbséget az ellenforradalmi erőkkel vívott harcban valamint a néphatalom alapelveinek és a termelés szocialista megszervezésének ér­vényesítésében, minden erejével azért küzd, hogy a gazdaságpolitiká­nak a társadalmi fejlettség színvonalával és feltételeivel összhangban álló megváltoztatásával, a forradalom által létrehozott államhatalmi formák demokratizálásával és az irányítás terrorisztikus módszereinek kiirtásával megóvja az adott ország proletariátusát és vele együtt az egész nemzetközi munkásmozgalmat a súlyos vereségtől, és biztosítsa a kisebbség forradalmi – esetenként utópisztikus és terrorisztikus – dikta­túrájának átnövését az igazi dolgozó többség hatalmává.

20. Egyidejűleg a forradalmi szociáldemokrácia, mint a proletari­átus felszabadításának ügyére nézvést végzetes és a néptömegek kiala­kulását megmételyező módszert, elutasít minden olyan politikát, amely azon az alapon, hogy még nincs meg a szocialista többség, a prole­tariátus egy részét a burzsoázia egyes frakcióival egyesíti, és a demokrá­cia elveinek nevében ennek a blokknak az akaratát mint „népakaratot" szembe állítja a szocializmus megteremtéséért küzdő proletariátus leg­aktívabb részének talán még spontán, ösztönös törekvéseivel.

Moszkva, 1920. április 10.

(Ford.: Makkay Lilla)

Itt jegyezzük meg, hogy ebben a dokumentumban, illetve a Krausz Tamás megelőző tanulmányában szereplő dokumentumrészletekben a kiemelések tőlünk valók. (A szerkesztőség.)