Magyarországon a nőkérdésről – valójában nő-férfi kapcsolatról – nőmozgalom és feminista társadalomtudományi kritika híján nem is igen lehetett más módon beszélni az elmúlt évtizedekben, mint szociálpolitikai kérdésként. A női emancipáció feltételeinek megteremtését a rendszer ugyanis csak formális, legalábbis ambivalensen vállalt kötelezettségként és kizárólagosan szociális kérdésként kezelte.
A helyzet ma annyival kedvezőtlenebb, hogy a nők helyzetének változása a legújabb modernizációs folyamatban még szociálpolitikai kérdésként sem vetődik fel.
A magyarázat sokféle lehet. A szociálpolitika sajátszerű és szándékolt hatásának vizsgálata akkor nyújthat pontos képet a tényleges beavatkozások következményeiről, ha ismerjük azt a kapcsolatrendszert – itt: nő-férfi viszonyt -, amiben az működik. Elsőként amellett fogok érvelni, hogy mára a szociálpolitika egy ismeretlen és problematizálatlan nő-férfi kapcsolatrendszerre hat. Az erre vonatkozó kutatások hiánya miatt az alábbiak csak egy lehetséges olvasatát ajánlják az elmúlt évtizedek dilemmáinak. Majd a szociális törvényhozás konkrét példái alapján azt feltételezem, hogy a társadalmi átmenet során nem jelentek meg olyan érdekek, amelyek az „új" szociálpolitikai döntések nemek szerinti aspektusát firtatnák. Feltételezésem szerint ez nem független az elsőként felvázolt helyzettől. Az új döntések hatáselemzéséhez ugyanis nem kevesebbet kellene tudnunk egyidejűleg, mint a szocializmusban létrejött nő-férfi kapcsolatrendszer jellemzőit, annak transzformálhatóságát egy kapitalisztikus feltételrendszerbe, valamint a szociálpolitikai eszközrendszer befolyásoló erejét ebben a többismeretlenes összefüggésben.
Egy lehetséges konklúzió az, hogy minden modernizációs próbálkozás rendkívüli elbizonytalanodást okoz az eredendően férfidominanciájú magyar társadalomban, s ez reflexszerűen váltja ki a bizonyosság (ideológiai-politikai), a magabiztosság (attitűd- és magatartásbeli) hangsúlyozott szükségletét, mind individuális, mind csoportszinten. E pszichikailag követhető szükséglet éppen nyersessége és sürgőssége miatt a reciprocitás mellőzésével, azaz látszólag legkisebb költséggel, ma is a nők mint szexuális partnerek rovására (individuális szint), valamint bizonyos nemi szerepek törvényes kierőszakolásával (társadalmi szint) elégíthető ki.
Az átmenet mindkét nemet sújtó súlyos szociális problémái lavinaként zúdulnak most az elmúlt évtizedek során a nemek között kialakult, ám ma is feltáratlan feszültségekre.1 Az ekképpen újabb burkolattal fedett problémahalmazból – két jéghegy csúcsához hasonló pólusokként – ma a nyílt szexizmussal modernított, kapitalizmushoz jól illeszkedő, tradicionális nemi szerepek erőltetése, a másik oldalon pedig a homoszexualitás nyílt megjelenése látszik (ki).
A rendszer racionalitása az előbbit sokféle eszközzel – beleértve a szociálpolitikát – erőltetheti, az utóbbit egy áltolerancia jegyében, demokrácia híján is megtűrheti, a tabu ugyanaz maradt, mint eddig: a heteroszexuális kapcsolatok tényleges világa, azok energiáinak (erőforrásainak) többé-kevésbé láthatatlan társadalmi-gazdasági mechanizmusok szerinti használata2 egy rendszer működése érdekében.3
Előzmények és keretek
„Erőteljesen megindítottuk a harcot a magzatelhajtás ellen, de itt a munka java része még előttünk van." (Rákosi Mátyás)
Az 1948 utáni változások kihívása (a modernizáció feladata) praktikusan a női szerepkészleten „belül" tartott kérdésként, azaz kizárólag a nők társadalmi szerepeinek változásaként merült fel. A köznyelv két műszaknak, kettős tehernek nevezte a modernizáció nőkre rótt terhét, a nyugat-európaiak „super-women"-ként nevezték el teljesítőit. A társadalomtudomány évtizedeken át csodálkozott, hogy erőfeszítései a „szerepkonfliktusokkal" való állandó foglalatosság ellenére nem érti, mi is történt a magánszférában.
A női munkavállalás, ami a nők identitását az emberi méltóság növekvő igénye irányába változtatta meg, döntő mozzanat. A nemi identitás ilyen példátlan dinamikájával azonban nem tudnak mit kezdeni a szerepelméletek.4 Kétségtelen, hogy a nyugati fejlődéssel összevetve is előzmény nélküli fejlemény volt ez a felemás belső felszabadulás, amelynek regionális specifikuma, hogy sok alávetettséget is elvisel. A valóság egyre összetettebb hatása alatt alakuló heteroszexuális kapcsolatok (lásd filmekben, regényekben) nem jelenhettek meg az érdekharmóniát mutató tudományosság és társadalompolitika normatív nemi szerepeiben. A nőkkel kapcsolatos szociálpolitika, családpolitika egy olyan valóságban működött, amely az akkori „nyilvánosság" számára problematizálatlan.
Rákosi Mátyás fenti kijelentése – a Szovjetuniótól és Lengyelországtól elmaradó népszaporulat okán – csak egy korszakos pillére annak a nem rendszerspecifikus, máig érvényes beállítódásnak, amely szerint a heteroszexuális kapcsolatok szexuális aktivitása a nők megfélemlítése (autonómia visszavétele, önbecsülés megsértése) révén szabályozható. Akkor az abortusztilalom egyúttal talán az első komoly szakítópróbája volt az új női identitásnak: fogamzásgátlók hiányában egy növekvő szabadságú szexuális élet mellett a törvény jelentése több, mint brutális külső kényszer: a férfitársak árulása a Hatalom kedvéért. Átmeneti – a nő-férfi kapcsolatok szimmetrikus partneri természetére vonatkozó – illúziók után a Férfi és a Hatalom „működése a nők szempontjából (ismét) összekapcsolódik. Még intézményesített szociológia sincs 1957-ben, amikor már megjelent egy kis kötet a válásokról.5
Talán az idő tájt kezdődött el a nemek kapcsolatában egyfajta politikum alatti civil szabadságharc. Az az Antipolitika, amiről Konrád György ír, a politikaival szemben szabad magánszféra – a menedék pozitív felmutatása kapcsán – korántsem egyformán érintette a nemeket.
A politikával kötött kompromisszum mentális következményei, a társadalmi mobilitás lelassulása, a gazdasági nehézségek, vagyis együttesen: az életpályák lendületének megtorpanása azt valószínűsíti, hogy a politikai rendszer közéleti vákuuma/hazugsága más égtájakétól különböző aspirációt, szabadságvágyat (abból is a negatívat: siker- és győzni akarást, dominanciaigényt, önkifejezési formát) taszított a „menedékként" szolgáló magyar magánszférába.
Egy 1970-ben filozófusok tollából megjelenő nagy hatású esszé6 nyilván nem véletlenül veti fel e korszak elején azt a dilemmát, vajon a szexuális partnerek szabad választása egy életen át hogyan egyeztethető össze a gyerekek felnevelésének, az Otthon megtartásának feladatával.
Eközben a hit, hogy „családpolitikai" eszközökkel befolyásolhatják a nemek viszonyát, nem szűnt meg. A megígért szolgáltatások nem váltak elérhetőkké. 1967-ben bevezették a gyest. Ez az ellátás több problémát vélt kezelni: a családban születő gyerek otthoni nevelését, a női munkaerő felesleget, és helyettesíteni kívánta a drága intézményi ellátást.
Magas válási arányszámok, csökkenő gyerekszám, egyre több házasságon kívül vállalt gyerek, neurózis, alkoholizmus és öngyilkosság – mindez a magánszféra védő-óvó erőforrásainak jelentős kimerüléséről tudósíthatott volna, ha a művészeken kívül ez bárkit is érdekel.
Az a kommuna vagy szocialisztikus közösség, amely a teljes szexuális szabadságot és a gyerekek felnevelését egyaránt mentális ártalmak nélkül biztosította volna, vagy nem jött létre, vagy nem mutatkozott működőképesnek. Ha hihetünk a szexuálpszichológus véleményének, ebben az időben vált elfogadottá a nyitott házasság és a csoportszex,7 és elfogadottsága azóta is terjed. Úgy tűnik, míg a kommuna illúziója odalett, romjai alatt ott maradt a szexuális „szabadság" – és a gyes. A gyes hozadékairól anélkül „tudunk", hogy a nyitott házasság kedvezményezettjeiről és veszteseiről – egyáltalán mint kontextusról – tudnánk.
Akárhogyan is, egy időközbeni abortusz-szigorítás (1973) után, és a nők népesedéscsökkenésben, válásban, a középkorú férfiak halandóságában tételezett felelősségének folytonos hangoztatása közben (lásd az ún. népesedési vitákat) 1985-ben bevezették a gyed-et. A döntően válás útján növekvő, nők vezette egyszülős családok családi pótlékában a néhány száz forint többlet volt hivatott a második keresőt helyettesíteni. Érdekképviseletük nincs. A gyed-bői pedig aligha lehetett megélni. Megalakult az Elvált Apák Egyesülete. A válóperes döntésekben megjelent az a gyakorlat, hogy az ismert méretű magyar lakásokat válás után is kötelesek a „felek" közösen használni. Rákosi Mátyást szabadon idézve: a munka java része mára elvégeztetett.
A szabadságtól és a felnőtt felelősségtől elterelt népesség – közöttük önvédelemből kultúrát váltott nők is – ma kiszolgáltatottan néz egy új világ elé, amely gyógyírként összes előző csalódottságára a piacgazdaság építésének programját ajánlja.
Az átmenettel lehetővé vált újabb modernizációs kísérlet sem indult illúziók nélkül. Voltak, akik hitték, hogy a nők második gazdaságbeli munkája – az esetleg ezzel járó elmagányosodás ellenére – az állampolgári tudat erősödéséhez vezet. Mások remélték, hogy a pluralizmus és a demokrácia elvei érvényesülnek olyan mellékhadszíntéren is, mint a magánszféra és nemcsak a politika nagyszínpadán.
Miheztartás végett az átmenettel egyidejűleg ismét megjelent az abortusz-szigorítás réme, immáron egy régi-új hatalmi aktorral, az egyházzal az élen. A munkanélküliséggel, a háztartást segítő olcsó szolgáltatások leépítésével, a hirdetéseken feltűnő mosolygó, csinos háziasszonyok képével megjelent a boldog – mert a férfias politikai harcokhoz háttérként magabiztosságot nyújtó – békeidőbeli „Kinder, Küche, Kirche" vágyképe. A kormányzati családpolitikai koncepció első variánsa szerint az átfogó szociálpolitika a családpolitika lenne, az ebből „kiszorulók" a segélyezés különböző formáira volnának jogosultak. Párhuzamosan a családot ellátó háziasszony képével, megjelenik az alternatív nőkép: a pornográfia, ill. prostitúció minden elképzelést felülmúló mértékben terjed.
Egy eredeti, majdnem egységes női identitás erőszakos kettéhasításának lehetünk tanúi. Ezt a korábbi kultúrák ill. társadalmak is megtették már, de nem a hazaihoz fogható előzmény után. A nők 70 %-a itt ma akkor is dolgozna, ha arra a gazdasági okok nem kényszerítenek. A saját széleire szorított identitások erősítését az elmúlt évtizedek nő-férfi kapcsolatainak tanulságai és egy új szellemiségű szociális törvényhozás érheti el. Mindkettő az 1948 után megszerzett új női identitás ellen dolgozik. A Rendszer (itt, most, kapitalista) és a Férfi (ha bizonytalan, azaz domináns, szexista) észjárása hasonló. Láthatóan mindegy is, hogy konzervatívak-e vagy liberálisak. Az IMF, a Világbank várhatóan ott áll mögöttük egyfajta láthatatlan kézként, amikor nők (valójában gyerekek) juttatásait és a szolgáltatásokat kívánják csökkenteni. (A gyed és a családi pótlék különösen pazarlónak minősíttetett.)
Új elemek, új keretek?
Az 1993 elején jóváhagyott szociális törvény normatív pénzbeni ellátásként megajánlja a háromgyerekes anyáknak a főállású anyaságot (gyet). A költségvetés átveszi – az utolsó pillanatban – a Társadalombiztosításból „kitisztított" gyed finanszírozását. Az anyasági és gyerekkel kapcsolatos ellátások útja a TB-től a költségvetésig ad hoc és koncepciótlan. A költségvetésbe érkezve pedig napi politikai játszmáknak és hitelnyújtóknak van kiszolgáltatva.
Van olyan megye, ahol már egyáltalán nincs bölcsőde.
A nők számára kedvezőbbnek mutatkozó munkanélküli arányszámhoz úgy jutunk, hogy a több mint 200.000 gyesen/gyeden lévő nőt az aktívan foglalkoztatottakhoz számítjuk, noha jelentős hányaduk mögött már nincs munkahely, és a létező munkahelyek védelme sem létezik évek óta.
A nők valóban alacsony nyugdíjkorhatárát jogosan, de a legrosszabb pillanatban fokozatosan megemelik. A hosszan főállású anyák középkorúan fognak (vagy sem) belépni a magyar munkaerőpiacra, hogy a megemelt korhatárig saját jogú nyugdíjat szerezhessenek, s ha ez nem sikerül, akkor „magyar anyákként" növeljék az ellátatlan munkanélküliek számát, és egy rossz kapcsolatot se tudjanak otthagyni.
Egy átfogó, új törvény születhetett volna a gyerekvállalás felelősségének tisztázására (pl. egy Generációs Alap, akár a költségvetésen belül), egyúttal a teljes állampolgári tagság feltételeinek megfogalmazására. Ám mindennek nyilvános, széles társadalmi vitája nyílt állásfoglalásra kényszeríthette volna mindazokat az erőket, akiknél a nyíltság a leleplezéssel lehetne egyenértékű.
Európa-szerte kérdés, hogy a jóléti államok jövőjét sikerül-e a gazdasági növekedés erőltetése helyett új konszenzusokkal megteremteni. Péter Flóra szerint három új szerződésre lenne szükség: az állam és állampolgárok között, a generációk között, valamint a nemek között.
Erről a lehetőségről eszmét cserélni is csak akkor tudunk, ha felismerjük, a civil szféra játszmái sem zéró összegű játszmák, még ha szociálpolitikai eszközökkel játsszák is őket.
Jegyzetek
1 A „feltáratlannak" nyilván szervesült eleme, amit maga a szociálpolitika okozhatott.
2 Azt a – társadalomtudományunk által még nem elemzett – működésmódot, amelyben a Rendszer úgy „gyarmatosítja" az Életvilágot – benne a heteroszexuális kapcsolatok erőforrásait, az életvilág párti női kultúrát -, hogy ebben a gyarmatosításban megkívánja a humán részvételt, szimbolikusan Nagy Fehér Üzemmódnak, a humán résztvevőt nagy Fehér Férfinak neveztem. („A Nagy Fehér Üzemmód". Replika, különszám, 1994. tavasz.)
3 E kontextus szerint a jóléti politikák nemek szerinti aspektusa globális kérdések része. Ezek a kérdések a modern társadalmak jövőjére vonatkoznak, főképpen az európai jóléti államokéra, távolabbra tekintve a világkapitalizmus fejleményeire, a civilizációk harcára, biopolitikára stb.
4 Ráadásul hazai alkalmazói még a marxista szerepkritika manipulációra vonatkozó aggodalmát sem fontolták meg.
5 Klinger András, Kulcsár Kálmán és munkatársai (1957): A válás, KJK, Budapest
6 Heller Ágnes – Vajda Mihály: A kommunizmus és a család, Kortárs, 1970. 10. sz.
7 Szilágyi Vilmos: A nyitott házasság és a csoportszex terjedése és elfogadása Magyarországon, Szenvedélybetegségek, 1993. 2. sz.
