1967. október 9-én, a bolíviai La Higuera-ban, egy apró tanteremben kivégezték Ernesto Che Guevarát, akit előző nap fogtak el. Így fejezte be életét az az ember, akit Jean-Paul Sartre korunk legteljesebb személyiségeként emlegetett. Argentína, Guatemala, Kuba, Kongó és legvégül Bolívia. Forradalmi elhivatottsága egyre újabb és újabb utakra indította, mindvégig azzal a nemes céllal a lelkében, hogy enyhítsen a szegények szenvedésein. Utolsó állomása La Higuera lett. 1962 és 65 között Ahmed Ben Bella miniszterelnök, az alábbi visszaemlékezés szerzője, gyakran találkozott vele Algírban, mely akkoriban menedéket nyújtott a világ összes anti-imperialistája számára.

***

Már harminc éve, hogy Che Guevara nem hagyja szunnyadni lelkiismeretünket. Téren és időn át egyre csak “Che” hangját halljuk, mely válaszra kényszerít: igen, az emberben valóban csak a forradalom képes fényt gyújtani. A világ minden táján megjelent képek tanúsága szerint “Che” kiterített testéből is ez a fény sugárzott, valahol ott, Nancahuazu-ban; utolsó pillantásának üzenete a mai napig lelkünk legmélyére hatol.

“Che” hős volt, tudatos hős; asztmás, gyenge szervezettel. Elkísértem néha a Chéra magaslataira, Blida városa fölé. Közös sétáink alkalmával gyakran voltam tanúja, amint a rátörő roham hatására arca egészen zöldre vált. Aki olvasta Bolíviai Napló című könyvét, az tudhatja, hogy élete során mennyire leromlott állapotban kellett szembenéznie a rendkívüli fizikai és erkölcsi megpróbáltatásokkal.

Mindaddig, míg a forradalom máshová nem szólította, Kuba volt “Che” második, választott hazája. Élete és sorsa annyira összefonódott az országgal, hogy ha “Che”-ről beszélünk, Kubát és a mi személyes kapcsolatunkat is meg kell említeni.

Ernesto Che Guevarával 1962 őszén ismerkedtünk meg, az amerikai flotta-blokád és a kubai rakétaválság kirobbanásának előestéjén. Algéria nemrég vívta ki függetlenségét, kormánya frissen alakult. 1962 őszén tehát nekem, mint a kormány vezetőjének, ott kellett lennem az ENSZ New Yorkban megrendezett ülésén, melynek keretein belül sor került az algériai zászló ünnepélyes felvonására. Az ünnepséggel függetlenségi háborúnk elismerést nyert, és Algéria végre a szabad nemzetek sorába léphetett.

Az FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) politikai osztálya úgy határozott, hogy az ENSZ-ülést követően Kubába kell utaznom. Ez az út több volt egyszerű látogatásnál, politikai elkötelezettségünket juttatta kifejezésre. Kuba akkoriban nehéz időket élt át, ezért Algéria fontosnak ítélte, hogy nyilvánosan is kiálljon a kubai forradalom mellett.

1962. október 15-én, reggel, a Fehér Házba voltam hivatalos. John Fitzgerald Kennedy elnökkel rendkívül őszinte, de éles vitát folytattunk Kubával kapcsolatban. Nyíltan rákérdeztem, vajon sor kerül-e fegyveres összeütközésre az Egyesült Államok és Kuba között. Percig sem titkolta valódi szándékait: “Abban az esetben, ha bebizonyosodik, hogy az orosz rakétasilók nem léteznek, nem; ellenkező esetben igen.” Kennedy olyannyira le akart beszélni arról, hogy New Yorkból egyenesen Kubába utazzam, hogy még egy lehetséges repülőgéptámadást is szóba hozott. Óvott attól, nehogy megtámadják a gépet, mellyel a miami székhelyű kubai ellenzékhez készültem. Ezekre az alig burkolt fenyegetésekre azzal vágtam vissza, hogy egy szabadságharcost – s én annak tartom magam – kubai vagy algériai árulók nem félemlíthetnek meg.

Október 16-án érkeztünk Kubába. Fogadásunkból egész népünnepély kerekedett. A program szerint rögtön a delegáció megérkezése után megkezdődtek volna a politikai tárgyalások a párt havannai székházában. Ám minden másképp alakult. Épp csak letettük bőröndjeinket a szálláshelyünkön, s máris, programot, protokollt sutba dobva, parázs vitába bonyolódtunk Fidellel, Che Guevarával, Raul Castróval és a vezetőkkel, akik még a kíséretükben voltak.

Csak beszéltünk és beszéltünk, órákon át. A Kennedy elnökkel folytatott tárgyalás tapasztalatait természetesen megosztottam velük. A végén azon kaptuk magunkat, hogy amíg az összetolt asztalok körül beszélgettünk, tulajdonképpen kimerítettük a tervezett összes témát. Ilyenformán a pártszékházban tartandó ülésnek nem sok értelme lett volna. Közös megegyezéssel ezért úgy határoztunk, hogy minden további nélkül rátérünk a program következő részére és a találkozót országjáró körúttal folytatjuk.

A fenti kis történet jól illusztrálja kapcsolataink rendhagyó voltát. Az algériai és kubai forradalmak viszonyát csakúgy, mint az én Fidel Castróhoz és Che Guevarához fűződő személyes kapcsolatomat is már a kezdetektől a kötetlenség jellemezte.

1963 októberében, mikor a Tindouf-ügy kapcsán az első komoly fenyegetés érte az algériai forradalmat, a szolidaritás látványos formában mutatkozott meg. Fiatal hadseregünk, mely épp ekkor próbálta rendezni sorait a szabadságharc után, sem légierővel – egyetlen repülőnk sem volt –, sem más harci gépezettel nem rendelkezett. A marokkói fegyveres erők pedig a számunkra legkedvezőtlenebb terepen indították meg támadásukat. A gerillaharcot, az egyetlen ismert és kipróbált harcászati eszközt csapataink itt nem alkalmazhatták. A sivatag hatalmas, csupasz területeivel távolról sem hasonlított az Aures- vagy a Djurdjura-hegységre, a Collo- vagy a Tlemcen-félszigetre, melyek hadseregünknek a természetes közeget jelentették volna, ahol minden zugot és rejteket ismer. Ellenségeink elhatározták, hogy mindenáron letörik szabadságharcunkat, mielőtt az túlságosan megerősödne és másokat is a példa követésére ösztönözne.

Nasszer, egyiptomi miniszterelnök azonnal rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges légi fedezetet; Fidel Castro, Che Guevara, Raul Castro meg a többi kubai vezető pedig egy páncélos hadosztályt, huszonkét járművet és több száz katonát küldött. A katonákat aztán a Sidi-Bel Abbestől délre fekvő Bedeau felé irányítottuk, ahol meglátogattam a csapatokat. Ha arra került volna sor, ezek a fiúk készek lettek volna hadrendbe állni értünk.

A tankok infraérzékelővel voltak felszerelve, hogy éjjel is bevethetők legyenek. Ezeket a harckocsikat Kuba azzal a határozott feltétellel kapta a Szovjetuniótól, hogy sosem kerülhetnek idegen hatalom birtokába, idegen hatalmon értve a kommunista államokat, például Bulgáriát is. A kubaiakat azonban egyetlen szovjet kikötés sem bátortalaníthatta el. Minden tilalomfát ledöntve, perc késedelem nélkül a veszélybe sodródott forradalom megsegítésére vezényelték a tankokat.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Tindouf-ügy hátterében az USA áll. A marokkói csapatszállító gépeket például amerikai pilóták vezették. Tulajdonképpen azonos szituációban, az Egyesült Államok politikai fenyegetésének hatására került sor az Atlanti-óceán partvidékén, Angolában, és más országokban végrehajtott kubai intervenciókra is.

Talán érdemes részletesebben kitérnem a páncélos hadosztály megérkezése körüli eseményekre. Ez az anekdota is nagyszerűen illusztrálja az országaink közti viszonyt.

Egy alkalommal Kuba ígéretet tett, hogy három milliárd régi frank értékben segélyt folyósít Algériának. Mikor 1962 októberében Kubába látogattam, Fidel Castro ragaszkodott hozzá, hogy eleget tegyen ennek a megállapodásnak. Kuba gazdasági helyzetére való tekintettel a kifizetést természetesen nem pénzben, hanem cukorban képzelte el. Bár úgy vélekedtem, hogy Kubának nagyobb szüksége van erre a cukorra, mint nekünk, Castro hallani sem akart az ellenvetéseimről. Úgy egy évvel ezt a beszélgetést követően kubai felségjelzésű hajó kötött ki Oránban. Rakterében ez a bizonyos cukor, s meglepetésünkre két tucat tank, és a segítségünkre sietett kubai katonák százai. A bajtársi gesztusról Raul Castro egy kitépett füzetlapon értesített. Nyilván nem hagyhattuk, hogy a hajó üresen térjen vissza. Megraktuk hát mindenféle algériai áruval, és végül – Jorge Seguera nagykövet tanácsára – még néhány arab telivérrel toldottuk meg a szállítmányt. Ezzel sajátos cserekereskedelem kezdődött köztünk. Minden gazdasági érdektől mentes volt, egyedül a szolidaritás szentesítette; s bár a játékszabályokat a – néha kényszerítő – körülmények diktálták, ez a cserekereskedelem mindvégig kapcsolatunk alapvető eleme maradt.

Che Guevara teljesen tisztában volt vele, hogy számtalan buktató adódhat, melyek aláássák és meggyöngítik az igazi forradalmi fellépést. Jól tudta, hogy minden terv és próbálkozás – még a legszélsőségesebb is – eleve határok közé szorított. A határokba pedig azonnal beleütközünk, amint a forradalom kapcsolatba kerül – legyen ez a kapcsolat akár közvetlen, akár közvetett – a piac farkastörvényeivel és számító racionalitásával. Az 1965 februárjában Algírban megrendezett Afro-Ázsiai Konferencián Che Guevara ezekre a csapdákra nyilvánosan is rámutatott.

A kubai rakétaválságot lezáró sajnálatos események, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió között született megállapodás kesernyés szájízt hagytak maguk után. Mindezekről meglehetősen éles hangú vitám volt a Szovjetunió algériai nagykövetével. Az Afrikában egyre inkább kiéleződő helyzet, valamint a nemzetközi viszonyok ilyetén alakulása hatalmas forradalmi erők létezését sejtette; “Che”-t pedig ráébresztették, hogy az imperializmus láncában Afrika az egyetlen gyenge szem, erőit tehát egyedül erre a célra kell összpontosítania.

Próbáltam megértetni vele, hogy talán nem a személyes jelenlétével segíthet a leghatékonyabban a kontinensen készülődő forradalmi hullám megindításában. Előfordulhat ugyan, hogy egy forradalom külső támogatásra szorul, de a hazai erőforrásokat, amelyekre támaszkodhat, meg kell teremtenie. Mondhattam bármit, Che Guevara ragaszkodott hozzá, hogy valódi tettekkel vegye ki a részét a forradalmakból. Így Cabindába és Brazzaville-Kongóba is többször ellátogatott.

Felajánlottam neki egy magánrepülőt, hogy útjait feltűnés nélkül bonyolíthassa, de visszautasította. Többet nem tehettem, értesítettem a térségben állomásozó nagyköveteket, hogy mindenben álljanak rendelkezésére.

Fekete-Afrikából visszatérőben mindig meglátogatott, és ilyenkor hosszú órákon át beszélgettünk. A kontinens mesés kultúrkincse minden alkalommal lenyűgözte, ám a marxista pártokkal szövögetett kapcsolatai egyáltalán nem elégítették ki, politikai hozzáállásuk dühítette. A Cabindában szerzett tapasztalatai mélyen kiábrándították; a helyzetet pedig csak súlyosbította az egykori Stanlyville közelében folytatott gerillaháború. Csalódott volt. “Che” tevékenységével párhuzamosan mi magunk is a nyugat-zairei forradalmat igyekeztünk megmenteni. Nyererével, Nasszerrel, Mobido Keitával, N’Krumahhal, Kenyattával és Sekou Touréval közös akcióba keztünk. Uganda és Mali katonai szakértőkről gondoskodott, Algéria feladata pedig a fegyverszállítás volt, amit Egyiptomon keresztül, légifolyosó igénybevételével sikerült megoldanunk. Javaslatomra Kairóban gyűltünk össze ülésezni; itt dolgoztuk ki a mentési akció részleteit, és a végrehajtást is innen irányítottuk, amint megkaptuk a katonai vezetők kétségbeesett segélyhívását. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, de sajnos elkéstünk. A szabadságharcot vérbe fojtották Patrice Lumumba gyilkosai.

Egyik algíri látogatása során Che Guevara beavatott Castro elképzeléseibe. Mivel Kubát szigorúan ellenőrizték, lehetetlenség volt Latin-Amerikán keresztül fegyvereket vagy katonákat becsempészni az országba. Algéria viszont eljátszhatta volna a titkos összekötő szerepét. A távolság aligha jelenthetett akadályt; épp ellenkezőleg, még hasznára is válhatott egy hasonló horderejű ügynek, melynek kimenetelét a titoktartás alapvetően befolyásolja. Természetesen gondolkodás nélkül rábólintottam. Azonnal nekikezdtünk az előkészítő munkálatoknak, hogy mihamarább lehetővé váljon a latin-amerikai forradalmi mozgalmak befogadása. Az intézkedéseket Che Guevara irányította. A mozgalmak vezetőit igyekeztünk minél előbb Algírba telepíteni, ahol aztán “Che” társaságában több alkalommal találkoztam velük. Főhadiszállását a vezérkar, amelyben tehát több különböző mozgalom képviseltette magát, az algíri hegyekben, egy kertekkel körülvett, hatalmas villában rendezte be. Úgy határoztunk, hogy ezt az épületet, a Susini-villát, jelképesen nekik ajándékozzuk. A villa arról volt híres, hogy a függetlenségi háború alatt itt folytak a kínvallatások. Rengeteg ellenálló, férfi és nő, lelte itt halálát. Neve ezért örökre fennmarad. Egyszer Che Guevara így szólt hozzám: “Ahmed, súlyos csapás ért minket, elfogtak párat azok közül, akik ismerik a Susini-villát, félek, megtörnek a kínvallatás alatt, beszélni fognak.” Rengeteget aggódott, örökké félt, hogy felfedezik ezt a helyet, ahol fegyveres akcióinkat készítettük elő; vagy, hogy ellenségeink esetleg felismerik a dél-amerikai export–import vállalatok valódi tevékenységét.

Che Guevara 1965. június 19–én, a katonai puccs napján hagyta el Algírt. Ettől az eseménytől különben mindvégig óvott. A győzedelmes forradalmak korszakát rohamos hanyatlás követte. “Che” elutazását, majd Brazíliában bekövetkezett halálát, akárcsak saját tizenöt éves eltűnésemet is, ebben, a visszaesés jellemezte történelmi kontextusban kell értékelni. Patrice Lumumba meggyilkolása csak a nyitánya volt annak a korszaknak, melyben a harmadik világ liberális politikai rendszereinek, köztük N’Krumah, Mobido Keita, Sukarno és Nasszer kormányainak sorra el kellett bukniuk.

Október 9. Ez a dátum lángbetűkkel íródott az emlékezetünkbe. Ezen a napon a rádió testvérem halálhírét harsogta, ellenségeink, akik ellen vállvetve harcoltunk, vészterhes győzelmi dalukat zengték, én pedig, magányos fogoly, mérhetetlen gyászba merültem. Ahogy távolodunk ettől a naptól, úgy mosódnak el lassan a nanchahuazui gerillaháború eseményei. Ám mindazokban, akik még küzdenek és remélnek, “Che” emléke egyre elevenebben él és mindennél erősebben fonódik bele életük szövedékébe. Marad bennük valami “Che” személyiségéből, a szívükhöz nőve. Lelkük legféltettebb, legtitkosabb tartományában, mélyen eltemetett kincs gyanánt őrzik ezt a parányi parazsat, mely felszítja bátorságukat és megsokszorozza erőiket.

Börtönöm áthatolhatatlan csöndjét több száz katona vigyázta. De 1972-ben, egy májusi napon a nyomasztó csendet hatalmas hahota foszlatta szét. Így tudtam meg, hogy Fidel ott van, tőlem pár száz méterre. Épp valami közeli mintagazdaságot látogatott meg, s nyilván még csak nem is sejtette, hogy én is ott vagyok, a dombtetőn, abban az elszigetelten álló, mór stílusú házban, melynek tetejét könnyűszerrel felfedezhette a fák csúcsai fölött. Nyilván a gyarmatosító hadsereg sem véletlenül ebben az épületben rendezte be vallatópincéit.

Ekkor emlékek özöne tört fel bennem, arcok hosszú sora réges régi film gyanánt csak pergett és pergett az agyamban megállíthatatlanul. Soha, mióta elváltunk, Che Guevara emléke nem volt oly eleven, mint akkor, abban a percben. Minket, a feleségem és engem, ez az emlék igazából sosem hagyott el. “Che” egyik nagyméretű fotója mindig ott függött cellánk falán, az ő tekintete volt mindennapjaink, fájdalmaink és örömeink tanúja. Van egy másik kép is. Ezt az újságból vágtam ki, felragasztottam egy kartonra, s műanyag lap alá helyeztem, hogy ne sérüljön. Nekünk ez a legkedvesebb képünk, bujdoklásunk során mindig velünk volt. Ma Maghinában, a szülőfalumban van, idős szüleim házában, akik már nem élnek. Mielőtt száműzetésbe vonultunk volna, náluk helyeztük el a legféltettebb, legértékesebb emléktárgyainkat. A fotó Ernesto Che Guevarát ábrázolja, kiterítve; mellkasa mezítelen, teste fényt áraszt. Mérhetetlen fényt és végtelen reménységet.

(Fordította: Mihályi Patricia)