A nemzeti, etnikai vagy felekezeti elfogultságon alapuló "törzs logika" mindenféle humanista eszménytől távol álló, háborús gondolkodásmódhoz vezet. A baloldal nem térhet ki azelől, hogy véleményt nyilvánítson a palesztinai arab-zsidó szembenállásról, és álláspontja csakis elnyomók és elnyomottak közötti különbségtételen alapulhat – vallja az orosz zsidó anyától és egyiptomi kopt apától született, neves francia Közel-Kelet-szakértő.

(Israël, Palestine – Vérité sur un conflit [Izrael, Palesztina – Egy konfliktus igazságai], Éditions Fayard, Párizs, 2001, első fejezet)

 

“Isten az üldözöttek oldalán áll…”

 

Számodra írom ezt a könyvet – gondolataim körülötted és a többi húszéves fiatal körül kavarognak. Több mint két évtizede írok, tartok előadásokat és készítek riportokat az izraeli-palesztin konfliktusról. Heves viták részese voltam a palesztinok jogairól, Izrael állam jellegéről, az eljövendő békéről. Az előítéletek legyőzésének szükségessége iránti meggyőződésem s az ésszerűség, a logika erejébe vetett hitem arra ösztönzött, igyekezzem megérteni és megértetni az állítólag bonyolult Kelet viszonyait. Ezt mindig szenvedéllyel tettem, mert a Közel-Kelet hozzám valóban közel áll, hiszen ott születtem, s ott nevelkedtem. Szeretném nektek átadni – Neked és testvéreidnek – e vonzódás legalább egy morzsáját, jól tudván persze, hogy az én életutam nem lehet sem a tiéd, sem az övéké.

Az oslói megállapodások kudarca, az erőszak újbóli fellángolása a Közel-Keleten egy ideig csüggedtséggel töltött el. A béke ismét távolabbra került, s a térségen megint az ellenségeskedések őrülete lett úrrá. Ráadásul a konfliktus Franciaországot sem hagyta érintetlenül. Izrael nagykövetsége előtt francia zsidók ezrei tüntettek – köztük egészen fiatalok is. “Halál az arabokra!” – ordítoztak néhányan. Másutt más franciák – zömmel észak-afrikai származásúak – a ciszjordániai és gázai represszió miatt fejezték ki felháborodásukat, s páran így kiáltoztak: “Halál a zsidókra!”. Zsinagógákat támadtak meg, gyújtottak fel. Több héten át a felekezeti-közösségi [communautaire] háború rémségének árnya borult a “szelíd Franciaországra”. A politikusok – az antiszemitizmus megnyilvánulásainak elvi elítélésén túl – bénultaknak mutatkoztak. Az iskolákban, a gimnáziumokban pedig a görcsbe merevült tanárok azt magyarázgatták: jobbnak látják, ha csendben maradnak, mintsem vitát nyissanak; a “felekezeti” szolidaritás oly mértékben erősnek és “természetesnek” tűnt […], hogy helyesebb volt nem élezni tovább az ellentéteket.

De vajon belenyugodhatunk-e efféle “lövészárkok” létezésébe? Számomra ez egyet jelentene azzal, hogy feladom az elveket, amelyek munkám, elkötelezettségem, meggyőződésem fundamentumát jelentik. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet az 1960-as években a dekolonizáció lelkesítő élménye s az a mindannyiunk által feltartóztathatatlannak nyilvánított harc vitt a politika világába – “hozott világra”, ahogy mondani szokás –, amelyet a vietnami nép vívott az Egyesült Államok agressziójával szemben. Akkoriban a törésvonalak politikaiak és – ha a szónak nem lenne ma már eléggé rossz csengése, így mondanám: – ideológiai jellegűek voltak. A kor kérdéseire adott válaszaink, küzdelmünk, meggyőződésünk alakulása szempontjából egyikünk származásának vagy vallásának sem volt jelentősége. Önmagunkat az emberiség integráns részének tartottuk, olyanoknak, akik felette állnak az előítéleteknek, a “faji”, de még a nemzeti különbségtételnek is. A marxizmus üzenetének egyetemességében is ez vonzott bennünket – “Világ proletrájai, egyesüljetek!”

Az izraeli-arab viszály persze kétségtelenül bonyolultabb volt, mint a vietnámi háború. Az 1967. júniusi háborúban aratott izraeli győzelem Egyiptom, Szíria és Jordánia felett Franciaország-szerte rajongó lelkesedést váltott ki. A zsidókkal szembeni genocídium terhe, a kibuc (a közösségi agrárgazdálkodás) mítosza csakúgy, mint egyfajta arabellenes “revans” érzése – alig öt évvel voltunk az algériai háború befejezése után – magyaráz(hat)ta az egyoldalú, Izrael-barát attitűdöt. A viták azonban lényegében politikai természetűek maradtak. A kommunista és szélsőbaloldali szervezetekben pedig, amelyekben nagy számban vettek részt zsidók is, ebben a kérdésben is internacionalista álláspontot képviseltünk. […]

Ami engem illet, egy orosz zsidó anya és egy kopt vallású apa gyermekeként Egyiptomban születtem. A vallásos emberek iránt tisztelettel viseltető ateistaként, a felvilágosodás hazájában találtam rá önmagamra. Említettem már neked: abban a mérhetetlen kiváltságban volt részem, hogy megválaszthattam nemzetiségemet: a kairói gimnázium francia kultúrájúvá és érzelművé nevelt, bár “vér szerint” nem voltam francia. Rajongtam Voltaire-ért, kiállásáért a Calas-ügyben e kálvinista vallású ember mellett, akit 1761-ben megvádoltak, hogy megölte állítólag katolikus hitre áttért fiát, s akit a következő évben Toulouse-ban kivégeztek. Az ügy megosztotta egész Franciaországot. 1765-ig kellett várni, hogy Calas-t rehabilitálják, azt követően, hogy Voltaire egész tehetségével s minden energiájával az ügy mellé állt, miközben ugyanilyen erővel harcolt a vallási – beleértve a protestáns – fanatizmussal, valamint az egyházak kiváltságaival szemben.

“A fivéremmel az unokatestvérem ellen, s az unokatestvéremmel az idegenek ellen”: a jól ismert mondás pontosan kifejezi a vérengzés ördögi körét, amely a polgárháborúba hanyatlott Libanont jellemezte az 1970-es években. Ezt a fajta logikát a magam részéről mindig is elutasítottam. Mert vajon el kell-e fogadnunk az ilyen gondolkodásmódot napjainkban, amikor “globális faluról”, az egyén egyetemes jogairól és az emberek közötti egyenlőségről beszélünk? Muszáj-e törvényszerűnek tekintenünk, hogy a zsidók feltétlenül Izraellel, a muszlimok pedig a palesztinokkal legyenek szolidárisak? Meg lehet persze érteni a családi, érzelmi, vallási kötődéseket. “Majdnem minden strasbourg-i zsidónak vannak hozzátartozói Izraelben” – mondotta a franciaországi zsidó szervezetek képviselő tanácsának egyik vezetője a 2000. őszi antiszemita kilengések után. Az érzések alapja a hozzátartozók iránti aggódás; a szolidaritás, amint Izraelt veszély fenyegeti, működésbe lép. Ami pedig a muszlim fiatalokat illeti, ők szociális okokból – “Világ kitaszítottjai, egyesüljetek!” –, vagy pedig a kulturális és vallási összetartozás valamilyen, többé-kevésbé homályos érzése alapján azonosulnak kődobáló palesztin kortársaikkal. A hírszerző szervek egyik 2000. decemberi értékelése szerint, az eléggé elszigetelt [franciaországi] antiszemita támadások jobbára néhány városi fiatal érzelmi kitöréseiből fakadnak, amelyeknek nem kell politikai jelleget tulajdonítani. De kérdés, meddig marad ez így.

Hiszen a baloldal, különös módon, kívül marad a palesztinai történéseken. A feszültség mérséklése érdekében felhívásokkal fordul ugyan a vallási vezetőkhöz, ám attól való félelmében, hogy az események hullámai átcsapnak a feje fölött, a fiatalokat magukra hagyja, akik szellemi befolyásának, kultúrájának, világképének ismerete nélkül nőnek fel. A baloldal képtelen szólni hozzájuk, válaszolni a megrázkódtatásokra, amelyek a városokban érik őket, s megtalálni a szavakat, amelyek megérintenék s cselekvésre ösztönöznék a fiatalokat, hogy ezáltal egyetemes érvényű választ kapjanak mindarra, ami Palesztinában és Izraelben történik. […]

Találkozunk azért bátor megnyilvánulásokkal is, amelyek bár kisebbséget alkotnak, megtörik a baloldal hallgatását, s kilépnek a felekezeti szolidaritás zsákutcájából.

2000. október 18-án a Le Monde felhívást tett közzé: “Annak az országnak az állampolgáraiként, amelyben élünk, egyúttal mint a Föld egyenjogú polgárai, nincs okunk s nem is szoktunk zsidóként megszólalni” – írta egy értelmiségi csoport, amelynek tagjai között találjuk Raymond Aubrac-ot, az Ellenállás egykori harcosát, Rony Braumant, az Orovosok határok nélkül korábbi elnökét, Daniel Bensaid filozófust, Marcel-Francis Kahn orvost, Gisèle Halimi ügyvédet, Laurent Schwartz matematikust, Pierre Vidal-Naquet történészt.

“Fellépünk a rasszizmus ellen – folytatódik a nyilatkozat –, így magától értetődően az antiszemitizmus bármely formájával szemben is. Elítéljük a zsinagógák és a zsidó iskolák ellen elkövetett merényleteket, amelyek egy közösség egésze és vallási intézményei ellen irányulnak. Visszautasítjuk a vallási-felekezeti logika nemzetközi méretű kiterjesztését, amelynek következtében egyazon iskolába járó, egy kerületben lakó fiatalok kerülnek összeütközésbe egymással.”

“Izrael állam vezetői azonban, amikor arra formálnak igényt, hogy a világban élő valamennyi zsidó nevében nyilatkozzanak, amikor kisajátítják a közös emlékezetet, s a múlt minden zsidó áldozatának képviseletében lépnek fel, önmaguknak vindikálják a jogot, hogy megkérdezésünk nélkül a nevünkben szóljanak. Senki sem rendelkezhet a nácik által elkövetett zsidó népirtás monopóliumával. Családjainkban is voltak deportáltak, eltűntek és ellenállók egyaránt. Ezért a felekezeti szolidaritással való zsarolás, amelynek célja, hogy törvényesítse az izraeli vezetők között létrejött ’szent egyetértést’, számunkra elfogadhatatlan.” A felhívás kibocsátói néhány héttel később arab vagy arab származású értelmiségiekkel közösen bizottságot hoztak létre az igazságos közel-keleti béke ügyének védelmében. E két csoportosulás – szerencsére nem az egyedüliek – megpróbált tehát egyetemes érvényű elvek nevében felülemelkedni a közös [felekezeti] identitás logikáján, dacolva az elítélő véleményekkel is. Roger Ascott, a L’Arche, le mensuel du judaisme français [a francia judaizmus havilapja] 2001. július-augusztusi számában “félárulók maroknyi csoportja” gyanánt bélyegezte meg a felhívást kezdeményező zsidókat, akik, úgymond, nem tanúsítanak szolidaritást Izraellel. Igaz, agyonlövetésüket nem követelte.

Mint mindig, amikor újabb konfliktus robban ki a térségben, ezúttal is felkértek, vegyek részt különböző vitákban. Ezek hangvétele gyakran rendkívül heves volt. Sok veled egykorú fiatallal – középiskolással, egyetemistával – találkoztam. Rá kellett ébredjek: nem voltunk képesek átadni azt az “internacionalista” tapasztalatot, amelyet említettem. Mégis: minden ellentétes törekvéssel dacolva, s anélkül, hogy idealizálni kívánnám a múltat, szeretném felvállalni a “továbbadó” szerepét. […]

A palesztinai szembenállás az egyik legrégebbi konfliktus a világon. Körülbelül egy évszázadra: az európai cionista mozgalom kialakulására, illetve a palesztinai zsidó betelepülés első hullámaira nyúlik vissza. E szembenállásban – az első világháborútól egészen napjainkig – minden korabeli nagyhatalom érdekelt volt, az Oszmán Birodalomtól a cári Oroszországig, a Szovjetuniótól a náci Németországig, az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig. Öt háború követte egymást, melyek közül némelyik kis híján világégésbe torkollott. A gimnáziumok végzős osztályainak tananyagában, amely napjaink kérdéseivel foglalkozik, a Közel-Kelet szétaprózva, több fejezetben és témakörben kap helyet. Minthogy pedig az említett okok folytán a tanárok jelentős része igyekszik megkerülni e “kényesnek” tartott kérdést – amely csupán elvétve szerepel az érettségi tételek között –, a tájékozatlanságból eredő zavar még nagyobb. Márpedig az [alapvető tények] ismeret[e] mindenfajta vita elengedhetetlen feltétele. […]

A [tények és összefüggések] tisztázás[a] azonban nem elegendő. Hiszen ma már százszámra vannak a konfliktust, annak történetét és főszereplőit részletesen bemutató munkák. A “szakértők” közötti egyet nem értés forrása azonban más természetű. Miről van szó? Arról, hogy mindenki – tudatosan vagy öntudatlanul – az elemzés valamilyen sajátos “szemüvegén” át láttatja a [közel-keleti] konfliktust, s ez sajátos “értelmet” ad az eseményeknek. Mit válaszolhatunk annak, aki kijelenti, hogy Izrael földjét Isten adta a zsidóknak? Lehet-e Istennel vitába szállni? Az isteni “üzeneten” nyugvó vallásos látásmód képviselője nem lehet tárgyalóképes fél. Hogyan lennének meggyőzhetők bármiről is azok a muszlim diákok, akik úgy tartják, hogy Palesztina iszlám vakuf (holtkézbirtok), s hogy ezért nincs helye semmiféle alkunak vagy kompromisszumnak.

De nehogy félreérts: Palesztina ügyében – mint bármely más szembenállással kapcsolatosan – a választóvonal nem mindig a vallásosak és a többiek között húzódik. Léteznek szélsőségesen nacionalista álláspontot védelmező világiak is, akik szerint az “övéik” felsőbbrendűek, mint a “többiek” – miként azt nemrégiben Szerbiában vagy Horvátországban láthattuk.

Másrészt a vallásos platformon állók is elfoglalhatnak humanista álláspontot. A Le Monde 2001. január 9-i számának Tribünjén David Meyer rabbi arra emlékeztetett, hogy a zsidó hagyományban nem létezik a “szent föld” vagy az Izrael földjével kapcsolatos “feltétel nélküli ígéret” gondolata. Ezzel kapcsolatban a Deuteronomium (a Biblia egyik első könyvének) IV. fejezetét idézte: “Most pedig, Izráel, hallgass azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyekre tanítalak benneteket, és cselekedjetek azok szerint, hogy élhessetek, és hogy bemehessetek, és birtokba vehessétek azt a földet, amelyet atyáitok Istene, az Úr ad nektek. […] Íme, én megtanítottalak benneteket azokra a rendelkezésekre és döntésekre, amelyeket az én Istenem, az Úr parancsolt meg nekem. Azok szerint cselekedjetek azon a földön, ahova bementek. Tartsátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében […] Ha majd gyermekeid és unokáid születnek, és meghonosodtok azon a földön, de elfajultok, és istenszobrot csináltok bárminek a képmására, és azt teszitek, amit rossznak lát Istenetek, az Úr, bosszantván őt, az ég és a föld most a tanúm, hogy nagyon hamar kivesztek arról a földről, ahova átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek. Nem éltek rajta sokáig, hanem menthetetlenül kipusztultok.” A rabbi ezt követően megkérdőjelezi az értelmetlen kultuszt, “amelyet Izrael földjének, ‘Nagy Izraelnek’ a bálványozása jelent”, s amely “a szentséget és a szakralitást az emberi élet tisztelete elé helyezi”. […]

Ami engem illet, én isten egyetlen “pártjához” sem tartozom: a magam részéről megelégszem az emberek […] “pártjához” tartozással – a “fattyú” Götzhöz, Jean-Paul Sartre Az ördög és a jóisten című darabjának főhőséhez hasonlóan. Nem ismerek el semmiféle hierarchiát az emberek között, ahogyan a vallási vagy nemzeti közösségeket sem vagyok hajlandó emelkedő vagy csökkenő skálán elhelyezni. Kész vagyok ugyan megérteni, hogy valaki családi vagy olykor vallási, még gyakrabban pedig kulturális okokból egyik vagy másik népet a másiknál magához közelebb állónak érez, ám csupán azzal a feltétellel, ha nem idealizálja, s ha nem ad felmentést a nevében elkövetett bűnök alól.

Claude Lanzmann a Sartre által alapított folyóirat, a Les Temps modernes főszerkesztője. E lapnak – jóval azelőtt, hogy megszülettél – fontos szerepe volt a francia szellemi élet vitáiban. Mármost Lanzmann készített egy szánalmas és apologetikus filmet az izraeli hadseregről. Joga volt hozzá, hiszen szabad országban élünk. Azután csinált egy másikat is – kiválót – a zsidók genocídiumáról, majd pedig egy harmadikat, “Miért Izrael?” címmel. Ez utóbbiban egyetlen szóval sem tesz említést az arabokról. Amikor erről a föltűnő hallgatásról kérdezték, Lanzmann a Le Monde-ban (2001. február 7.) így válaszolt: “Ezt tegyék meg ők.” Gondolkodj el egy pillanatra azon, mennyire elfogadhatatlan ez a kijelentés. Eszerint a feketéknek a feketékről kellene írni, az araboknak az arabokról, a zsidóknak meg a zsidókról… Ez etnikai, törzsi logika: olyan háborús gondolkodásmód, amely mindenféle humanista eszménytől távol áll.

Palesztinában, álláspontom szerint, nem léteznek semmilyen “természetes” vagy “vallási” jogok. Háromezer vagy akár ezer évvel visszamenni az időben csupán azért, hogy megállapítsuk, melyik hold föld kihez tartozik, ez abszurd és jogtalan, egyszersmind következményeiben véres eljárásmód. Ezt a fajta érvelést vetették be a belgrádi vezetők is, hogy igazolják Koszovóhoz, “Szerbia bölcsőjéhez” fűződő “jogaikat”. […]

De hát akkor hogyan igazodjunk el az egymással ellentétes igények között? A nemzetközi jog elsőbbségének megerősítésével. Mit mondanak lényegüket tekintve az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy Palesztina történelmi földjén immár két nép él, az egyik az izraeli zsidó, a másik a palesztin nép, továbbá hogy mindkét népnek joga van saját független államhoz.

Finomítsunk azért e szimmetrián. Először is, az izraeli nép több mint ötven éve rendelkezik már állammal, míg a palesztinok ettől változatlanul meg vannak fosztva, s kényszerű száműzetésben vagy megszállás alatt élnek. Másodszor, a jelenlegi helyzet egy eredendő igazságtalanság nyomán keletkezett: 1948 és 1950 között a palesztinokat a zsidó milíciák, majd az izraeli hadsereg alakulatai elűzték otthonukból […]. E kiűzetés, amelyet Izraelben és Nyugaton egyaránt sokáig elhallgattak vagy tagadtak – elsősorban az izraeli ún. “új történészeknek”¹ köszönhetően – immár megállapított tény. Oly korban s olyan közösségben – Európában – élünk, ahol az unalomig szokás emlegetni az “emlékezet kötelességét”. Rendben van, de akkor ne legyünk szelektívek. A palesztinokat ért igazságtalanság – a gyarmati korszak idején elkövetett számos egyéb jogtalansághoz hasonlóan – jóvátételt érdemel, mindenekelőtt pedig az igazságtalanság tényének elismerését. E morális szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert ez határozza meg az izraeliek és a palesztinok közötti megbékélés körülményeit.

Az izraeli-palesztin konfliktusra súlyosan nehezedik a zsidóság genocídiuma. A XX. század egyik legiszonyatosabb bűntette tüzes vasként hagy nyomot az álláspontokon – Franciaországban éppúgy, mint a Közel-Keleten. A zsidóknak a nácik és szövetségeseik általi megsemmisítése, s a korszak nagyhatalmainak tehetetlensége, hogy megakadályozzák e bűntett elkövetését, a nyugati közvéleményben bűntudatot s egyfajta pozitív elfogultságot váltott ki azok iránt, akik a zsidó emlékezet és történelem letéteményeseinek tartják önmagukat. E mártíromság segítette elő az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1947. november 29-i határozatának megszavazását Palesztina fölosztásáról s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A zsidók ellen elkövetett bűntett árát a palesztinok fizették meg, jóllehet a bűnt nem ők követték el. […]

Ha valaki a Közel-Keletről szól, nem helyezkedhet a “dulakodás fölötti”² kívülálló pozíciójába. A semlegesség az illúziók világába tartozik. Én mégis elutasítok bármiféle absztrakt szolidaritást a két tábor valamelyikével. Nem gondolom, hogy egy nép természetéből adódóan, avagy bármilyen isteni vagy evilági kegyelem folytán “jó”, “igazságos”, “felsőbbrendű” lenne. Ugyanakkor léteznek “igazságos ügyek”. Ez a különbségtétel sokszor elsikkad az elemzésekben. Richard Liscia a sajtóról vagy inkább a sajtó ellen írt cikkében, amelyet a L’Arche 2000. novemberi száma közölt, bírálja a média és a közvélemény “mechanizmusainak” egyikét, a “lázadókkal” való szolidaritást: “A lakosság rajongása az SNCF és az RATP³ sztrájkoló dolgozói vagy éppen a közúti szállítók iránt – annak ellenére, hogy a sztrájkolók megkeserítik az életét – valahol összefügg a palesztinok ügyének szenvedélyes védelmezésével. Manapság mindenki – szinte módszeresen – a lázadókkal tart.” De vajon valóban zokon kell-e vennünk, hogy a közvélemény spontán módon az áldozatok oldalára áll?

Daniel Sibony pszichoanalitikus a Le Figaro-ban felveti, hogy “mintha a nyugati közvélemény az embereket csak mint áldozatokat ‘kedvelné’. Szereti a táborok zsidó áldozatait (leginkább persze a táborok után szereti őket), s szereti a palesztinokat is mint a zsidók áldozatait.” Meglehetősen kétértelmű fogalmazás ez a koncentrációs táborokról, de megismételjük a kérdést: tényleg abnormálisnak kellene tekintenünk, ha valaki az áldozatokkal érez? Aligha, ámbár nem árt, ha szem előtt tartjuk a történelem intelmét: a tegnapi áldozatok sajnos könnyen változnak át a ma hóhéraivá. A példák hosszan sorolhatók, de vegyük csak a közelmúltból Ruanda esetét. A tutszik a hutuk által elkövetett népirtás áldozatai voltak, egyik csoportjuknak azonban sikerült megkaparintania a hatalmat, s ezután iszonyatos vérengzést hajtott végre. Felmenti-e azonban ez a körülmény a tutszikkal szembeni genocídium elkövetőit? Pierre Vidal-Naquet történész – az algériai háborúban alkalmazott kínvallatá­sok feltárásának szószólója s minden igaz ügy fáradhatatlan védelmezője – egy helyütt a következő rabbinikus Biblia-magyarázatot idézi, melyet hívőknek és hitetleneknek egyaránt figyelmükbe ajánlok: “Isten mindig annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el. Lehet olyan esetet találni, amikor egy igaz ember üldöz egy másik igazat, és Isten az üldözött oldalán áll. Ha egy gonosz üldöz egy igazat, Isten az üldözött oldalán áll. Amikor gonosz gonoszt üldöz, Isten az üldözött oldalán áll, s még ha egy igaz üldöz egy gonoszt, Isten akkor is annak oldalán áll, aki üldöztetést szenved el.”

A francia értelmiségiek azonban nem mindig cselekszenek így. A második Intifáda kirobbanása óta sokuk hallgatása – fülsiketítő. S olykor mégis jobb lenne, ha inkább csendben maradnának. Egy egészen elképesztő sajtóvitában (Libération, 2001. július 10.) hárman közülük: Marc Lefevre, Philippe Gumplowicz és Pierre-André Taguieff – tízegynéhány kollégájuk támogatásával – elmarasztalólag szóltak egy francia küldöttség szolidaritási látogatásáról a megszállt palesztin területeken, amin José Bové⁴ is részt vett. Az írás alcíme összefoglalta a mondanivalót: “A palesztinok balsorsát saját korrupt politikai vezetőik okozzák, s nem az izraeli telepesek, hangsúlyozza a szakszervezeti vezető […].” És a 400 000 zsidó telepes? Közülük csak kevesen – 30 ezren – vallási fanatikusok – állítják a cikk szerzői; minek kellene hát nyugtalankodni, majd időben evakuálják őket. Hát az izraeli megtorlás? Említés sem történik róla, az aláírók kizárólag a “barbár merényleteket” ítélik el. “A végleges, minden szempontot tekintetbe vevő megállapodás alapjait” – írják a szerzők – Tabában, 2001 januárjában lefektették – ami igaz. Egyedül Arafat volt, aki nem akarta megragadni a kínálkozó alkalmat – folytatják –, ez viszont már hazugság, feltéve, hogy nem egyszerű tudatlanságról van szó, amit a szerzők az “elvi” érvelés rangjára emelnek. Hogy csakis két önálló államon alapuló megoldás lehetséges? Nos, hiábavaló azt mondani, hogy ezzel “Ariel Saron is egyetért, amikor a mikrofonok nincsenek bekapcsolva”. Tudjuk: a dél-afrikai apartheid rendszer is elfogadta a bantusztánok függetlenségét… A vitairat megjelenésének napján az izraeli haderő mintegy húsz palesztin házat rombolt le Jeruzsálemben és a Gázai-övezetben; ismét családok kerültek az utcára. Persze felesleges nyugtalankodnunk miattuk: egyszer az ő házaik is újjáépülnek majd…

Úgy látszik, erre a kicsiny területre, Palesztinára és Izraelre nem ugyanazok az elvek, az elemzésnek nem ugyanazok a szabályai alkalmazandók, mint bármely más térséggel kapcsolatban. Mindig meglepve tapasztalom, hogy jeles értelmiségiek, akik számtalan más ügy kapcsán azonnal hajlandók megmozdulni, mennyire elutasítóak, amikor Palesztináról van szó. Még egy olyan filozófus is, mint Jean-Paul Sartre, akinek nagyvonalú, bátor állásfoglalásai – az algériai háborútól az észak-amerikai feketék küzdelméig – közismertek, ebben a kérdésben legalábbis visszafogottnak mutatkozott. Mintha a Közel-Keleten – gyakran öntudatlanul is – a kettős mérce szabályai érvényesülnének.

“Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy a dél-afrikai fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a feketék hadüzenetének kell neveznünk?” Ezek a szavak, ha valaki az 1976-os sowetói zavargások – a dél-afrikai townshipok fiatalságának lázadása – után vetette volna papírra őket, a szerzőt alighanem egyszer s mindenkorra diszkreditálták volna…

Márpedig ez a szöveg Bernard-Henri Lévytől való, aki a Le Point 2000. október 13-i számában a következőket írta: “Csupán okoskodó csűrés-csavarás-e elgondolkoznunk azon, honnan jöttek ezek a gyerekek, kik s a mártíromság miféle gyászos stratégiája alapján állították őket az első sorokba? […] És merő tévelygés-e arra gondolnunk, hogy az izraeli fegyveres erők értelmetlen brutalitása, a bevetett eszközök mértéktelensége és aránytalansága csupán válasz volt arra, amit a palesztinok hadüzenetének kell neveznünk?” A második Intifáda kezdetén, néhány hét leforgása alatt [az izraeli katonák] több tucat 18 évesnél ifjabb fiatalt, köztük gyermekeket öltek meg. Bernard-Henri Lévy meg azon töpreng, mit kerestek az első vonalban. Vajon fel lehetett volna-e tenni ezt a kérdést, ha ugyanezek a fiatalok bosnyákok vagy csecsenek lettek volna?

Pár héttel később Bernard-Henri Lévy, miután visszajött palesztinai utazásáról, némiképp helyesbítette önmagát: “Azt az érvelést, miszerint ’a palesztinok gyermekeiket [a tüntetések során] szándékosan előre küldik, s tudatosan élő pajzsként használják’, nem kívánom használni, amióta tanúja voltam a palesztin anyák kétségbeesésének, amikor fiaik nem érkeznek haza időben az iskolából.” De mindjárt hozzáteszi: a kis Mohamed el-Durrát, akinek a halálát a tévékamerák megörökítették, egy “eltévedt golyó”, nem pedig “egy gyermekgyilkos izraeli katona célzott lövése” ölte meg (Le Point, 2000. november 24.). Ezek szerint Bernard-Henri Lévynek el kellett utaznia Palesztinába ahhoz, hogy megértse: a palesztin anyák nem lejtenek örömtáncot, amikor gyermekeik meghalnak, s hogy a palesztinok is egyszerűen emberi lények?

A történelem olykor furcsa fordulatokra képes, amint azt az alábbi történet is tanúsítja…

A tüntetés viharos volt, az összetűzések folytatódtak. A felkelés egyetlen napja 9 halottat és 44 súlyos sebesültet követelt. Az utóbbiak között tizennyolcan 8-16 évesek, tizennégyen 16-20 esztendősek voltak. A sajtó elítélte a szülőket, amiért gyermekeiket “élő pajzsnak” használják, vagy a tűzvonalba küldik, miközben ők nyugodtan otthon maradnak. Mindez Palesztinában történt, ám… 1945 novemberében Tel-Avivban. A tüntetők akkoriban a zsidók voltak, akik a bevándorlás [britek általi] korlátozása miatt tiltakoztak. A Davar, a zsidó szakszervezeti központ (a Hisztadrut) lapja közölt egy karikatúrát (ami miatt azután egy hétig nem jelenhetett meg): a rajzon egy orvos ül a sebesült gyermekek kórházi ágyának szélén, s odaszól a kollégájának: “Micsoda kiváló lövészek ezek az angolok! Még ilyen kis célpontokat sem hibáznak el!”

E történetet Charles Enderlin, a France 2 televíziós csatorna jeruzsálemi tudósítója adta elő, annak a stábnak a tagja, amely egyenesben közvetítette a kis Mohamed el-Durra halálát. Vajon Bernard-Henri Lévy annak idején is azt írta volna, hogy a fiatal tüntetőket “eltévedt golyó” ölte meg? S mit akar sugalmazni a “gyermekgyilkos zsidó katona” formula? Nyilván figyelmeztetés mindazoknak, akik bírálni merészelik az izraeli hadsereget: vigyázat, az álcázott antiszemitizmus vétkébe estek, a legrosszabb, a “gyermekgyilkos zsidókról” szóló antiszemita kliséket propagáljátok… Pedig ha a “filozófus” olvasná az izraeli sajtót, tudhatná, hogy az izraeli katonák valóban szándékosan ölnek – gyermekeket is.

Amira Hassz izraeli újságíró adta közre a következő, hihetetlen párbeszédet az izraeli hadsereg egyik mesterlövészével: “Tilos gyermekeket ölnünk – mondja [a katona] a feletteseitől származó parancsokkal kapcsolatban. Majd hozzáteszi: azt mondják, nem szabad tüzelnetek 12 éves vagy 12 évesnél fiatalabb gyermekekre, 12 évesnél nagyobbakra azonban szabad lőnötök” (Le Monde, 2000. november 24.) A B’Tselem, az izraeli emberi jogi szervezet, az izraeli hadseregtől származó számadatokra hivatkozva kimutatta, hogy az Intifáda kezdete és 2000. november 15. között a legvéresebb összecsapások háromnegyedében egyáltalán nem vettek részt palesztin fegyveresek. (International Herald Tribune, 2000. december 14.) A sajtó számos olyan esetről számolt be, amikor palesztinokat, s igen, palesztin gyermekeket szándékosan öltek meg olyankor is, amikor a katonák élete nem forgott veszélyben. Az a tény, hogy a legtöbb hasonló esetben a hadsereg elutasítja a vizsgálatot, bátorítja az ilyen magatartást. Egy izraeli újságíró, Joseph Algazy, a Haaretz munkatársa által végzett vizsgálat feltárta, hogy az izraeli börtönökben több tucat 14, 15 vagy 16 éves palesztin gyermeket megvertek, bántalmaztak és megkínoztak.

Mohamed el-Durra “esete” láthatóan érzékeny pontot érintett, s más megdöbbentő reakciókat is kiváltott. Claude Lanzmann, ismét csak ő, a Les Temps Modernes-ban elmagyarázta, mi az, ami az ügyben különösen “fölháborítja”. “Az, hogy a [kisfiú] halálát egy az egyben filmre vette a francia tévécsatorna arab operatőre. Ha én észreveszek egy srácot, akit a szemem láttára megölhetnek, inkább odaszaladok hozzá, s megpróbálom megmenteni […].” Erre válaszolva Charles Enderlin, a hírbe hozott operatőr, Talal főnöke a Le Monde levelezési rovatában, ahol önmagát ironikusan “a francia France 2 csatorna zsidó újságírójaként” mutatta be, a következő kérdést tette fel: “Ezentúl tudósításainkat a tévénézők számára nemzeti vagy vallási hovatartozásunk szerint – mint zsidó újságíró, keresztény hangmérnök, vietnami montírozó – kellene szignálnunk? És hozzáteszi: “[Talal] a negyven percen át nem szűnő tüzelés során attól félt, hogy ő maga is a lövöldözés áldozatává válik. Mobiltelefonjáról többször is fölhívott, és arra kért, ha meghal, viseljem gondját a családjának. A helyszínen tartózkodó többi operatőr megörökítette a jelenetet, amint Talal és asszisztense egy fehér színű kisteherautó fedezékébe húzódott az útkereszteződés közepén. Egy mentős megpróbált a kis Mohamed és édesapja segítségére sietni. Lelőtték. De vajon szükséges-e hangsúlyozni, hogy arab, palesztin vagy muzulmán volt?

Egyetlen kérdést érdemes föltennünk: hogyan fordulhat elő, hogy egy katona gyermekeket vesz célba és öl meg? Minden egyéb kérdés – obszcén, vallja Ejad Szerradzs palesztin pszichiáter. Ettől az obszcenitástól kell megóvnunk magunkat, midőn a [palesztin-izraeli] konfliktus történetét taglaljuk. […]

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

Jegyzetek

 

¹ Izraeli történészek egy csoportja, amelynek tagjai, Benny Morris-szal az élükön, az 1980-as évek végétől kezdve, a hozzáférhetővé vált levéltári források alapján új megvilágításba helyezték az Izrael állam megalapításával és első egy-másfél évtizedének történetével kapcsolatos eseményeket. (A ford.)

² Utalás Romain Rolland, Au-dessus de la mêlée (A dulakodás fölött) című, 1914 szeptemberében megjelent híres cikkére. (A ford.)

³ A francia állami vasúti társaság és a párizsi közlekedési vállalat (A ford.)

⁴ Az 1987-ben alakult agrárszakszervezet, a Confédération paysanne (Parasztszövetség) föltűnő nyilvánosságot kedvelő vezetője. (A ford.)