A F. S. Saunders könyve apropóján írt cikk a CIA és a kulturális hidegháború kapcsolatát elemzi, rámutatva arra, hogy a baloldal értékorientációs válságának kialakulásában nem csupán immanens ellentmondások játszottak szerepet. A szerző kitér azokra az ellentmondásokra is, amelyek különösen a sztálinizmus és a kortársi baloldal viszonyát jellemezték.
***
A hidegháború a progresszív politikát felőrölte, mert a baloldal jó része csatlakozott a tudat egyik vagy másik fausti paktumához. A két "baloldal" arra az álláspontra helyezkedett, hogy "az idők" vagy "a helyzet" megkövetelik ideiglenes – intellektuális és gyakorlati – alárendelődésüket az oroszországi vagy az amerikai állami hatalomnak. Az eredmény az lett, hogy megszűntek baloldalinak lenni. Mindkettő, miként Goethe Faustja, elvesztette lelkét. Mindkettő rájött, hogy az állami hatalom, miként Mefisztó, nagyon jó üzletet kötött: "…Az ördög egoista lény / s másnak, csak úgy Isten nevében, / tudjuk, nem használ, nem segél." (Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)
Az első baloldal jóval túlterjedt a tagkönyvvel rendelkező kommunisták körén. William Phillips szavaival élve, ők lettek a "tudatalatti sztálinisták". Azáltal, hogy az antisztálinizmust fellegekben járónak, sőt, ami rosszabb, "ténylegesen imperializmus-pártinak" tekintette, ez a baloldal széttépte az ész, a szocializmus, a szabadság és a demokrácia közti kötelékeket, s helyükre a hatalomimádatot, a "kevésbé-aljasságot" és a szofizmust tette. Miközben képtelen volt rávenni magát, hogy szembeszálljon a "saját táborában" jelen lévő széleskörű rabszolgamunkával és a politikai gyilkosságokkal, dühkitörésekre volt hajlamos a Rosenberg házaspár sorsa vagy amiatt a tény miatt, hogy a Kulturális Szabadság Kongresszusa (Congress of Cultural Freedom, CFC) pénzének egy részét a CIA-tól kapta. A Monthly Review szerkesztője, Paul Sweezy például így írt: "A Szovjet-Oroszországra jellemző szabadság-korlátozások [kínvallatás, tömeges justizmord, rabszolgamunka-táborok – AJ] sokkal kevésbé szimptómái annak az időnek, mint a szabadság egyesült államokbeli krízise."1 Ez a baloldal – melynek sorait az újbaloldal maoistái is szaporították – nem tűnt el. Mentális szokásai (különösen a "táborizmus", vagyis az a veszélyes elképzelés, hogy "az ellenségem ellensége a barátom"), érzékenysége (hatalomimádat, álrealizmus, karosszéki militarizmus), s szegénység sújtotta elképzelése arról, hogy mi a szocializmus (Sweezy szellemes definíciója szerint a szocializmus "egy olyan rendszer, amely nem engedélyezi a magántulajdont") meglehetősen sértetlen, és mostanában új formákat ölt. Az Interneten található olyan lelkendezés, mely szerint Milosevics a Balkán Castrója.
A második hidegháborús "baloldal", mely jóval túlmutatott a Kulturális Szabadság Kongresszusához hasonló csoportokon, egy szociáldemokrata és liberális baloldal volt, amely "a Nyugattal" mint a sztálinizmus elleni védőbástyával kötött fausti paktumot. Néhányan kezdetben még ékesszólóan beszéltek igazságról és szépségről, mint például Sidney Hook, aki végül Ronald Reagantől vette át a Becsületrendet, elismerésül azért, hogy szabadságharcosoknak ábrázolta a tömeggyilkos nicaraguai kontrákat.
Frances Saunders könyve, a Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború (Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War), a legteljesebb számadás a CIA-nak ebben a liberális és szociáldemokrata baloldalban a hidegháború idején történt térhódításáról, annak pénzeléséről és manipulációjáról. Az alaptörténet közismert. A CIA felismerte, hogy a pszichológiai vagy politikai hadviselés ugyanolyan fontos, mint a katonai ütőképesség. C. D. Jackson, Eisenhower elnök különleges tanácsadója kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy ezt a felismerést rá tudták tukmálni az amerikai politikai elitre. Edward Barrett külügyminiszter azt mondta: "egy rendkívül ötletes, jól finanszírozott és szabatos kampány ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint a légierő." 1952. április 4-én, George Kennan sürgetésére, Truman már felállította a Pszichológiai Stratégiai Bizottságot (Psychological Strategy Board, PSB). A PSB D-33/2-es operatív jelentését titkosították, mindazonáltal köztudott, hogy bőkezűen finanszírozott, világméretű "politikai hadviselést" tartott szükségesnek Oroszország ellen. A pszichológiai hadviselés költségvetését, amely 1950-ben 34 millió dollárt tett ki, megnégyszerezték. Saunders elmélete szerint, a PSB-D33/2 szerzője James Burnham volt, amit a jelentésnek a The Machiavellians (A machiavellisták) című Burnham-könyvvel való hasonlatosságaira alapoz. Még meggyőzőbb példaként említhetnénk Burnham 1947-ben írott, The Struggle for the World (Harc a világért) című könyvét. A CIA célja egy szellemi és kulturális háború finanszírozása volt annak érdekében, hogy létrehozzon egy, Saunders szavaival "nyugat-európai hídfőállást, ahonnan a kommunista eszmék terjedése megállítható."
Miután ezt az irányvonalat meghatározták, a CIA hamar rájött, hogy a sztálinizmus elleni efféle harc megvívásához szükséges gyakorlati tudással és tömegbázissal Európában kizárólag a CIA által NCL-nek (non-Communist Left) titulált nem kommunista baloldal rendelkezik. Michael Warner, a CIA történeti stábjának dolgozó történész szerint az NCL "adta a következő két évtizedben az elméleti alapot a CIA politikai műveleteihez".
A CIA titokban támogatta a Kulturális Szabadság Kongresszusának (CCF) megalapítását 1950-ben. A CCF összekötötte az ex-kommunistákat, ex-trockistákat, szociáldemokratákat és liberális művészeket, írókat és értelmiségieket. Jól pénzelt nemzeti szekciók alakultak sok európai és nem európai országban. A CCF, látszólag a kulturális szabadság és a szellemi megnyilvánulás bármiféle állami korlátozása ellen lépve fel, a kommunizmusra zúdított össztüzet. Az NSC-68 jelzésű Nemzetbiztonsági Direktíva jóváhagyásával, az új CIA részleg, a Nemzetközi Szervezetek Részlege (International Organizations Division, IOD) ügynököket (név szerint Michael Josselsont és Lawrence de Neufville-t) foglalkoztatott a CCF központjában, Tom Braden, az IOD vezetője elszántan küzdött a részleg felállításáért. "Jobban érdekeltek a kommunisták által tűz alá vett eszmék, mint Guatemala megregulázása". Hogy helyzeti előnyét fenntartsa, Braden a következő instrukciókat adta az IOD ügynököknek: "A pénzt korlátozzák a magánszervezetek által hitelt érdemlően elkölthető összegre; tartsák titokban az amerikai érdekeltség mértékét; védjék a szervezet integritását azáltal, hogy nem várják el a hivatalos amerikai politika minden aspektusának támogatását".
Miként Saunders rámutat, "a Kulturális Szabadság nem volt olcsó mulatság". Valójában "a következő tizenhét évben a CIA-nak több tíz millió dollárt kellett a CCF-be és egyéb kapcsolódó programokba pumpálnia. E kötelezettsége révén a CIA lényegében az Amerikai Kulturális Minisztérium szerepét játszotta." Allen Dulles ötlete volt, hogy e támogatások zömét, a kellő távolság megtartásával, "filantróp alapítványok, üzleti testületek és egyéb intézmények, szervezetek konzorciumán" keresztül szervezzék meg, akik "a CIA-val kéz a kézben dolgoznak a látszat megteremtésén." Dulles 1950-ben annak a Nemzeti Bizottság egy Szabad Európáért (National Committee for a Free Europe) nevű szervezetnek a munkatársaként került a CIA-hoz, melynek forráskutató csoportjában dolgozott egy fiatal színész, Ronald Reagan is. Amikor 1954-ben a friss elveket és ügynököket magával hozó, a kulturális hadviselést megerősítő Cord Meyer került Tom Braden helyére, a CIA szerepe tovább nőtt. A CIA-nak a CCF-ben játszott szerepére az 1964-es Patman-féle feltárás, a The New York Times 1966-os nyomozása és a nevezetes 1967-es Ramparts leleplezés derített fényt.
Saunders könyvének öt komoly erőssége van. Először is, nem használja a CCF vétkeit a sztálinizmus bűneinek mentegetésére. A "szabadságnak" bármilyen fonák értelmezése vitte is rá a CCF értelmiségijeit a CIA pénzének elfogadására, Saunders világosan látja, hogy "a Szovjetunióban valóban nem volt szó semmiféle szabadságról, azokat az írókat és értelmiségieket, akiket nem küldtek a gulágra, az állami érdekek szolgálatának igájába hajtották". Csípősen jegyzi meg, hogy "a Rosenbergék védelmére alakult kommunista támogatottságú lobbyk egyike sem hozta nyilvánosságra azt a tényt, hogy ugyanazon a napon, amikor Franciaországban megalakult a Rosenberg Védelmi Bizottság, Prágában kivégezték a Cseh Kommunista Párt 11 korábbi vezetőjét."
Másrészt a könyv nagyon hatásos kutatói erőfeszítés. Bár korábbi kutatásokra épít, a szerző sok kulcsszereplővel saját interjút is készített, újabb dokumentumokat tárt fel, "bebújt jó néhány archívum poros zugaiba". Az előadásmód gyors tempójú és könnyen olvasható (bár némelykor úgy érezheti az ember, mintha egy 500 oldalas folyóiratcikket olvasna). S a szerzőnek van humora, tudatában van a történet abszurditásainak, mint például annak, hogy Arthur Koestler a Francia Kommunista Pártnak köszönhette meggazdagodását, mivel a párt az antikommunista Sötétség Délben minden egyes példányát fölvásárolta, ezáltal adva lehetőséget az újabb és újabb utánnyomásra.
Saunders jó néhány CIA-műveletet tár fel részletesen. Remekül mutatja be a CIA hollywoodi akcióját, a "Harcos Szabadságot" ('Militant Liberty'). Megismerjük Carleton Alsopot, a CIA-ügynököt, aki a Paramount-nál arról győzködte a rendezőket, hogy a filmekben "jól öltözött négereket" mutassanak. Ez része volt a CIA "Hollywood-receptjének", mely arról szólt, hogy a filmek hogyan közvetítsék a világ felé egy szabad, egyenlő és demokratikus Amerika képét. A CIA finanszírozta Orwell antisztálinista regénye, az Állatfarm animációs változatát, a mű végét azonban, kihagyva a harmadik utas üzenetet, átdolgozták, s ezzel kiforgatták Orwell saját mondandóját. Szintén részletesen dokumentálja a CIA-ügynök Sol Stein törekvéseit az 1984 című Orwell-műnek az amerikai ideológia igényei szerint történő megmásítására.
Saunders feltérképezi a CIA-nak az Európai Ifjúság (European Youth) kampány és azon európai politikai klikkek – például a Gaitskill körüli brit "revizionisták" – finanszírozásában betöltött szerepét, amelyek illetve akik egyre inkább egy egyesített, a demokratikus kapitalista Amerikához kötődő Európa eszméje felé mozdultak el. Jay Lovestone-nak ebben az európai műveletben betöltött központi szerepe teljesen világossá válik, miként az is, hogy a Brit Fabiánus Társaság folyóiratát, a Venture-t a CIA pénzelte, illetve, hogy Denis Healy információt szolgáltatott a Munkáspárt tagjairól és a szakszervezeti tagokról a Brit Külügyminisztérium hírszerző részlegének. Amikor az 1964-es általános választásokon a Munkáspárt legyőzte a konzervatívokat, Michael Josselson, a CCF-nél működő CIA-ügynök ezt írta Daniel Bellnek: "Mindannyiunk örömére szolgál, hogy oly sok barátunk van az új kormányban".
Harmadrészt, a könyv véget vet annak az elképzelésnek, hogy a CCF vezetésének tagjai nem tudtak a CIA CCF-ben betöltött szerepéről. Ez tulajdonképpen amúgy sem meglepő. Sidney Hook 1987-es memoárjában beismerte, hogy a CCF-ben azok, akik erről nem tudtak, "nem akartak róla tudni". Érdekesebb, hogy Saunders elgondolkodtató fejtegetést ad elő a CIA-nak az NCL-kapcsolat 1960-as évek végi, tudatos felszámolásában betöltött szerepéről. Tom Braden, aki a CIA-nál 1954-ig a CCF-ért felelős legmagasabb rangú vezető volt, 1967 májusában írt egy cikket a Saturday Evening Post-ba ["I'm Glad the CIA is Immoral" (Örülök, hogy a CIA erkölcstelen)], mely nevek, helyszínek és dátumok említésével adott bizonyságot a CIA-CCF kapcsolatokról. Josselsonnak vége volt. Saunders elképzelése szerint Braden, bár látszólag nyugdíjazták, még mindig a CIA-nak dolgozott, talán éppen Lyndon Johnson elnöknek. Elmélete szerint a CIA nemcsak azért számolta fel a nem-kommunista baloldallal fenntartott kapcsolatait, mert a Ramparts lerántotta róla a leplet, hanem azért is, mert az NCL – a vietnami háború hatására – egyre kiszámíthatatlanabbnak bizonyult. 1967-ben James Burnham írt egy cikket a The National Review-ba, melyet Saunders hosszan idéz. Úgy gondolja, hogy Burnham ismerte a CCF-től Braden és a CIA segítségével való megválás tervét, esetleg annak szerzője volt, vagy kitalálta a mögöttes gondolatot. Burnham így írt:
"Ezen tevékenységek zömét a CIA a ‘nem-kommunista baloldal' perspektívájában dolgozta ki. A CIA az NCL-t megbízható antikommunista erőnek tekintette, [de] ez a politikai elképzelés hibás volt. Az NCL nem megbízható. A kritikus események nyomása alatt az NCL fellazult. Ebben az országban és másokban sokan fordultak egy Amerika-ellenes pozíció irányába, s majdnem az egész NCL finomított a kommunizmussal és a kommunista országokkal kapcsolatos álláspontján. A szervezeti összeomlás tehát a politikai hiba következménye. A politikai hiba az a doktrína, mely szerint a kommunizmus elleni globális harcot az NCL-re kell építeni – s ezt a doktrínát a CIA Allan Dulles-nak köszönheti. Kuba, a Dominikai Köztársaság és mindenekelőtt Vietnam döntő próba elé állította az NCL-doktrínát és annak gyakorlatát. A CIA által az NCL-recept alapján támogatott szervezetek és egyének nagy része most aláássa a nemzet biztonságát."
Saunders idézi Jack Thompsont, aki a CCF-nek juttatandó CIA-támogatások csatornájaként használt Fairfield Alapítvány leghosszabb ideig regnáló ügyvezető igazgatója volt. "Él bennem egy képzelt forgatókönyv: Johnson elnök ül az íróasztalánál az Ovális irodában, éppen néhány folyóiratot fut át. Meglátja az Encounter egy példányát. Azt mondja: 'Hé, mi ez?' S valaki így felel: 'Ez az Ön újságja, elnök Úr'. Johnson azt mondja: 'Az én újságom? Ezek az emberek helytelennek tartják az én háborúmat, és az én újságomba írnak?' Hát erről van szó."
Saunders könyvének negyedik erőssége az, hogy bepillantást enged a korai CIA és CCF világszemléletébe és fogékonyságába. Úgy tűnik, mindkettő a "mi vagyunk az egyedüli legények a gáton" jellegű önképpel rendelkezett: "Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi, a testvérek csapata", a kultúra és a civilizáció utolsó védőbástyái a barbárokkal és filiszteusokkal szemben. Ez nem egyszerű kémtörténet volt. Sokan voltak, különösen a CIA korai időszakában, szinte elioti, modernista módon, sőt intellektuálisan fogékonyak. Ez az elitizmus tartotta össze a CIA-CCF-kapcsolat többé vagy kevésbé szellemdús figuráit, James Jesus Angletontól Irving Kristolon keresztül Lionel Trillingig. Saunders egy keresztes hadjáratot folytató politikus és egy túlfizetett henyélő keverékeként festi le a CCF-et. A CCF korai időszakának lelkesedése Diana Josselson szerint "a Kennedy-kormány első száz napjához volt hasonlatos… Felvillanyozó volt. Az ember érezte, hogy minden eseménnyel, történjék az bárhol, kapcsolatban áll. A dolgok születőben voltak, mindez életteli volt… olyan, mint a Francia Forradalom vagy az Oxford Mozgalom. Igen, ilyen érzés volt."
De ez a bőkezűség, emlékeztet Saunders, a nyugati értelmiségiek jó részét "arany köldökzsinórral" kötötte a CIA-hoz. A szerző elkalauzolja olvasóját az észak-olaszországi Bellagio-ban lévő Villa Sarbelloni-ba, mely "informális pihenőházként állt a Kongresszus illusztrisabb tagjainak rendelkezésére, egyfajta tiszti kaszinóként, ahol a Kulturkampf frontharcosai feltölthették energiatartalékaikat". Az elragadtatott Hannah Arendt (aki megjárt egy náci internáló tábort is) azt írta barátnőjének, Mary McCarthy-nak, hogy "Az embernek olyan érzése van, mintha egy kis Versailles-ban lakna. A személyzet, beleértve a kertészeket is, 53 főt tesz ki. A személyzetet egy, a 'principassa' idejéből hátramaradt, a tizenötödik századi Firenzében élt kiváló úriember ábrázatával és modorával rendelkező főkomornyik felügyeli". A CCF fő fejeseit Londonban a Connaught-ban, Rómában az Inghilterrában, s ha Irving Brownt látogatták meg Párizsban, a Hotel Baltimore királyi lakosztályában szállásolták el. Íme a CIA által fizetett szabadságharc.
Ötödrészt a könyv bemutatja, hogy a "Nyugat" mellett letett voks kikezdte a politikai és szellemi függetlenséget. A sztalinofóbia jelensége nem "túlzott antisztálinizmust" jelent. Nem lehet valaki inkább "túlságosan Sztálin-ellenes", mint "túlságosan náciellenes". A sztalinofóbia a politikai orientáció elvesztését jelenti, mert az egyén fejében a sztálinizmus bűnei minden máson túlnőnek, legelőször is a kapitalizmus és az imperializmus bűnein. A sztalinofóbia természetéről Saunders Phillip Rahv-ot idézi, aki arra figyelmeztetett, hogy "a Sztálin-ellenesség szinte szakmai kiindulóponttá vált. Mára már annyi mindent jelent, hogy kizár lényegében minden más megfontolást és eszmét, s mindez azt eredményezi, hogy az antisztálinizmust olyan valamivé akarják formálni, amivé sohasem válhat: nem kevesebbé, mint általános életszemléletté, sőt, történelemfilozófiává". A sztalinofóbia-érzést Mary McCarthy ragadta meg, amikor 1952 márciusában néhány CCF-es tagtársának gondolkodásbeli megrögzöttségeiről írt Hannah Arendt-nek:
"Rettegésben élnek attól, hogy újraéled a harmincas évekre jellemző helyzet, amikor a szimpatizánsok voltak pozícióban az oktatásban, a kiadói tevékenységben, a színházi életben stb., amikor a sztálinizmus volt a mézeskalács házikó, s ezek az emberek kiszorultak belőle. Ténylegesen traumatizálta őket a sztálinizmus harmincas évekbeli rövid apoteózisa… Álmaikban ez az időszak újra és újra felbukkan; ‘valóságosabb' a jelennél. Így aztán kevéssé érzékelik a rosszabbodó jelenlegi helyzetet, inkompetensnek tartják, és lebecsülik McCarthy szenátort."
1969-es, The Cultural Cold War: A Short History of the Congress for Cultural Freedom (A kulturális hidegháború: A Kulturális Szabadság Kongresszusának rövid története) című tanulmányában Christopher Lasch azt írta, hogy a "Nyugat" félistenné magasztalásával lecsendesítették a Nyugatot uralók kriticizmusát. Az ezt követő csöndben morajlás kezdődött, mely aztán ünnepi lármává erősödött. Lasch-nek igaza volt abban, hogy az Encounter magazin "nagy vonalakban, de még a részletekben is következetesen támogatta az amerikai politikát". Amikor 1958-ban Dwight Macdonald az Encounterhez benyújtott egy cikket, melynek az élcelődő "America! America!" címet adta, s amely az akkor az értelmiségiek körében népszerűségnek örvendő, az USA-ról folytatott ünneplő hangnemű vita kritikája volt, megtagadták a közlést. Melvin Lasky eredeti álma egy a CIA által támogatott, "félelemtől mentes, önkritikus hangvételű" folyóiratról, mely "élő példája a demokratikus tudat működésének", egyszerűen nevetséges volt. A fausti paktumok nem így köttetnek. Goethe nagyon világosan kimondatta Mefisztóval a Faust által elfogadandó egyezség lényegét: "Én téged, itt, hiven szolgálni foglak, / csak egyet ints, ugrom, tüsténkedem. / S ha útjaink, túl, újra összefutnak,/ te ugyanígy szolgálsz nekem!" Macdonald akként kommentálta az ügyet, hogy az Encounter szerkesztői úgy vélték: "cikkem publikálása megzavarhatja a [Kulturális Szabadság] Kongresszusának az azt támogató amerikai alapítványokhoz fűződő viszonyát". Macdonald cikkének visszadobása cáfolja Sidney Hook állítását, miszerint "a Kongresszus semmit nem tett vagy mulasztott el megtenni, pusztán azért, mert részben amerikai forrásokból támogatták". Még nyilvánvalóbb azonban, hogy ha a CCF az Egyesült Államokban is elkötelezettje lett volna a civil szabadságjogoknak, akkor már a kezdetektől élesen támadta volna a McCarthy-kurzust.2 Valójában, miként azt Saunders az apró részletek sokaságán keresztül bemutatja, "a Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa (ACCF), akárcsak az Encounter, arra törekedett, hogy elhárítsa, vagy legalább minimalizálja a McCarthy-éra kultúrájára leselkedő veszélyeket".
Lasch-nek abban is igaza volt, hogy a "Nyugat" mellett voksolás egy idő után azoknak az öncenzúrájához vezetett, akik "oly tökéletesen magukévá tették a hivatalos álláspontot, hogy többé már tudatában sem voltak annak, hogyan szolgálják írásaik az amerikai világhatalom racionalizálását". Lasch ezt az öncenzúrát az értelmiség változó társadalmi funkciójához és státusához kötötte. A leviatán államnak minden eddiginél több értelmiségire volt szüksége, így közülük kevesebben panaszkodtak. "Csoportként az értelmiség félhivatali státusra tett szert, ami szakmai felelősséget ruházott rá az oktatás gépezetében és a kultúra ügyeiben általában. Ebben a szektorban – az iskolákban, egyetemeken, a színház világában, a koncerttermekben és a politikai-irodalmi folyóiratoknál – mind autonómiára, mind bőséges anyagiakra szert tettek, mivel szolgáltatásaik társadalmi értéke nyilvánvalóvá vált a kormányzat, a vállalatok és az alapítványok számára." Saunders idézi a Time magazint: "Az ellenállás lovagja megnyitotta az utat a melléállás lovagja előtt". Az "igazságot a hatalom szemébe mondó" értelmiségtől távol álló Lionel Trilling a Partisan Review-ban a következőképpen foglalta össze az új kapcsolat lényegét: "Az értelmiség a történelemben eleddig talán sohasem volt mértékben fonódott össze a hatalommal". Saunders CCF elleni legfőbb vádja éppen az, hogy "az értelmiségi útkeresés természetes folyamatait" eltorzította ez az államhoz fűződő újfajta kapcsolat.
Mégis, mindezen erősségek ellenére a Saunders által vázolt keret – a dallamot a felbérelt zenésznek, a CCF-nek diktáló CIA – túlságosan szűk. A CCF-es értelmiségiek által a huszadik század ezen extrém időszakában hozott döntések alapvetően politikai és ideológiai jellege elsikkad a "titkos ügynökökről" és "anyagi érdekeltségekről" szóló történetek között. Nagy árat kell fizetni a CCF történetének konspirációs sztoriként való megírásáért.
CIA-Wurlitzer?
A CCF nem groteszk és nevetséges emberekből állt, akik a CIA-tól kapott élelmet tömködték magukba, és fellengzősen a "szabadságról" beszéltek, miközben a háttérben "összekötőik" kezelték jutalomba kapott "érdekeltségeiket". A CIA nem rendelte a dallamot, s még csak a "dudásokat" sem fizette. Saunders elfogadja a CCF-ről a CIA által adott narcisztikus jellemzést, mely szerint a CCF a CIA által tetszés szerint lejátszható "wurlitzer" volt. De ez semmivel sem jobb, mint a "Moszkva aranya" cím alatt elmesélni a kommunista pártok korrupciójának történetét.3 A CCF tragédiájának mélyebb megértéséhez – s egy valódi megértés lenne a záloga annak, hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg – először is a tagok motivációinak empatikus megértésére lenne szükség, megragadva annak a történelmi pillanatnak a komplexitását, melyben oly sok értelmiségi "választotta a Nyugatot", másrészt pedig be kellene mutatni azon antisztálinisták alternatíváját, akik az amerikai imperializmussal szemben is fenntartották hasonlóképpen éles kritikájukat.
Azt a bizonyos pillanatot három katasztrófa jelezte. Az egyik volt a sztálinista hadseregek végigzúdulása Európán és Ázsián, s a totalitarianizmus szörnyű terhe, ahol csak győztek. A politikailag tudatos "harmadik utasok", akik nem akarták a "Nyugatot" választani, többnyire elhitették magukkal, hogy ez valamiféle előrelépést jelent. Más szavakkal, legtöbbjük átadta magát "az illúzióvesztés önző elutasításának", ahogy azt Julian Symons nevezte. A második katasztrófát Orwell a szimpatizánsok "széleskörű intellektuális és morális kegyvesztettségeként" aposztrofálta. Ez volt az a világ, amikor a "szocialisták" ódákat írtak Sztálinhoz (Neruda) és Sztálin-portrékat festettek (Picasso). Ez volt az a világ, melyben a francia orvosok 1953-ban megerősítették Sztálin zagyválkodásait a (zsidó) "orvosok összeesküvéséről" Oroszországban. Más szóval, ez egy intenzív politikai harc időszaka volt, melyet a sztálinisták megnyerni látszottak, s amelyben a baloldal nem kis része lealjasodott.4 A harmadik s egyben legszörnyűbb katasztrófa az Európában feltünedező, mind Moszkvával, mind Washingtonnal szemben álló, s a munkásosztály által vezetett harmadik utas demokratikus szocializmus jövőjébe vetett remények összeomlása volt.
Emlékirataiban Irving Howe, a CCF elszánt kritikusa megkísérelte olvasója számára újrateremteni a huszadik század ama rendkívüli pillanatát, amikor ő maga elhagyta a harmadik utas tábort, s "a Nyugatot választotta":
"A világ félelme valódi volt. Indokolt félelem volt… Ahol Sztálin győzött, a szabadságnak nyoma veszett. Ezért volt szükséges az európai polgári demokratikus államok ellenállásának megerősítése, mivel ezek léteztek abban a pillanatban, s nem lehetett valamiféle feltételezett jövőbeli tökélyre várni. Ennek szellemében támogatni kellett a Marshall-tervet (…), a lehetőségek szerint segíteni kellett az antikommunista, liberális erőket (…) Kényelmetlen (…), de azt hiszem, korrekt politika volt. Az, hogy a kommunisták Franciaországban és Olaszországban soha nem kerültek közel a hatalomátvételhez, semmiképpen nem bizonyítja azt, hogy túlértékeltük volna a veszélyt: úgy fogalmaznék, bizonyítéka annak, mennyire fontos volt akadályokat gördíteni az útjukba. És valódi akadályokat – hatalmat, pénzt, politikát – s nem pusztán értelmiségi folyóiratokban megjelenő cikkeket."
Sidney Hook ehhez a következőket tette hozzá:
"Meggyőződésünk volt hogy, ha nem is de jure, de de facto immár defenzív háborút viselünk a kommunizmus ellen – a háború valóságosan tombolt Koreában -, s attól féltünk, hogy lángjai kicsapnak, és beborítják Nyugat-Európát. Napi kapcsolatban álltunk emigráns értelmiségiek egy csoportjával, s az ő üldöztetéseik szívszorító történetei nemcsak mélyen hatottak ránk, de egyfajta bűntudatot is generáltak bennünk. Igen, volt bizonyos csalás abban, hogy nem hoztuk nyilvánosságra azt, amit tudtunk vagy gyanítottunk [a CIA anyagi támogatásáról – AJ]. Háborúban még a legbecsületesebbek is elfogadnak ennél nagyobb csalásokat is. (…) Az a meggyőződésünk, hogy hamarosan minden valószínűség szerint belekeveredünk egy európai háborúba, melyet a Vörös Hadsereg előrenyomulása, vagy a francia, illetve az olasz Kommunista Pártnak a hatalom átvételére irányuló kísérlete fog kirobbantani, érthetővé tette a finanszírozással kapcsolatos kényelmetlen érzéseink háttérbe szorítását."5
Ahogy ezeket a visszaemlékezéseket olvasom, egy, a Mefisztó-Nyugattal kötött tragikus fausti egyezség körvonalai rajzolódnak ki. Nem a megvásárolt és kifizetett, CIA-dallamot játszó "dudásokról" szólnak.
"Hidegháborús retorika?"
A könyv egy másik problematikus aspektusa, hogy ha talán nem is tudatosan, de néhány helyen kokettál bizonyos mentális reflexekkel és gondolkodásmódokkal, melyek a régi oroszbarát baloldal sajátjai voltak, s amelyek még ma is veszélyeztetik a baloldal szellemi egészségét.
A sztálinizmus nem csak a kínzásokon, gyilkosságokon és a Gulágon keresztül őrölte föl a baloldalt mint független erőt, hanem azáltal is, hogy szellemi reflexiókat erőszakolt rá, amelyek romba döntötték független gondolkodásra való képességét. Mihelyst a kedvenc "tábor" – egyik vagy másik hatalom – konklúziói megszülettek, az igazságtól és igazságosságtól megtartották az egy lépés távolságot, bizalmatlanul és eszköznek tekintve közelítették meg azokat. Az eképpen kiművelt baloldaliak megrögzött öncsalókká s a baloldali kultúra szennyezőivé váltak. Sartre zsarnokság iránti, a bevezetőben idézett apológiája példa erre. A baloldal jó részének a szolidaritásra adott szégyenletes reakciója egy másik példa. Miért magasztalta sok szocialista Pablo Nerudát (az Óda Sztálinhoz szerzőjét), miközben – talán a "hidegháborús retorika" vádjától való félelmében – semmit nem szólt Oszip Mandelstamról (a nagy költőről, aki a Gulágon pusztult el, amiért egyik versében így írt: "Csótány bajsza sandít / Csizmaszára villan")? Nem felelősek-e ezek a "szocialisták" Mandelstam sorsáért? És hány Oszip Mandelstam létezett?
Nekünk kell szembe nézünk ezekkel a kérdésekkel, bármily fájdalmasak is. Nekünk kell a mélyben felkutatnunk azt, hogy – elméletünkben és gyakorlatunkban, etikánkban, a szocializmusról alkotott koncepciónkban – mi az, ami lehetővé tette a totalitárius hatalomhoz való végzetes idomulást. A mi mélyreható demokratikus szocialista számvetésünk nélkül ezt az űrt a párizsi Centre National de la Recherche Scientifique által kiadott 800 oldalas A Kommunizmus Fekete Könyve tölti be, mely folytonos bűnvonalat rajzol Marxtól egészen Pol Potig.
Az 1940-es és 50-es években "a Nyugatot választott" szocialista és szociáldemokrata értelmiségiek leegyszerűsítő ex cathedra elítélése megakadályoz minket abban, hogy kritikusan magunkévá tegyük mindazt, ami örökségükből értékes maradt. Ezen örökség egyes elemei hozzájárulhatnak a szocializmus mai és korábbi lényege körül kialakult elméleti és normatív zűrzavar kitisztulásához. Ez a keveredés megelőzte a sztálinizmust, s arra a tényre vezethető vissza, hogy a szocializmus mindig is két teljesen eltérő dolgot jelentett: egy előre tervezett társadalmi modell elitjének autoriter uralmát egyfelől – mely szükségképpen antidemokratikus, antiliberális és stagnálásra kárhoztatott – s a társadalom széleskörű demokratikus, "az elsöprő többség által az elsöprő többség érdekében való" kontrollját másfelől. Ez "a szocializmus két lelke". De a sztálinizmus a szocializmus jelentése körüli krónikus történelmi zavart akut, totális és majdnem végzetes válsággá tette. A "szocialisták" nagy része világszerte azzá lett, aminek a liberálisok mondták őket: autoriterekké.
A szabadság és a demokrácia visszahozatala a szocializmus alkotóelemei közé – ami szükséges feltétele a szocializmus mint politikai terv jövőbeni életképességének – hosszú folyamat lesz. Nem segíti az a szellemi reflex, amelyet Saunders könyve akaratlanul is megerősíthet: a félelem, hogy segítséget nyújtunk "az" ellenségnek. Ez megakadályoz bennünket az igazság kimondásában. Például Saunders rutinszerűen hidegháborús retorikának bélyegzi Alfred Barr kijelentését, mely szerint: "A modern művész nonkomformitása és szabadságszeretete egy monolitikus egyeduralmi rendszerben nem tolerálható, s a modern művészet a diktátor propagandája számára nem használható". De amit Barr mondott, az igaz. Ennek a mentális reflexnek másik példája a Saunders által idézett Jason Epstein nézete, miszerint "Jön Vietnam, és (…) az antisztálinizmus hozzászokik saját agressziónk igazolásához. Ezek az emberek most igazi kutyaszorítóba kerülnek. Most aztán nesze nekik: meg kell védeniük Vietnamot, hiszen az antikommunista oldalon sorakoztak fel". Meg kell értenünk, hogy ez az érvelés milyen veszélyes volt a baloldal számára. "Logikája" (melyet Mary McCarthy példája, hogy csak őt említsük, megcáfol) az, hogy antisztálinizmus = antikommunizmus = a vietnami háború támogatása. Ez az érvelés a baloldalt az egyik vagy másik államhatalom körüli pályán keringő szatelit szerepére kárhoztatja.
Saunders könyve akaratlanul is egybecseng ezzel a szellemi reflexióval, mivel a dudás/dallam séma azt sugallja, hogy az Oroszországgal való aktív szembehelyezkedés jelentette a CIA-csekkfüzethez és a neokonzervativizmushoz vezető előszobát. Például Saunders azt írja, hogy Malcolm Muggeridge a Moszkvai tél című, a Szovjetunióról 1933-ban írt, őszinte számvetése "jelezte MI6-os ügynökké való politikai átformálódásának kezdetét". Saunders szándéka ellenére ez a kijelentés értelmezhető úgy is, hogy maga az Oroszországról szóló harcos szókimondás ténye vezette őt az MI6, a brit kémszervezet karjaiba. Azt gondolom, hogy ma ez nem mindegy, mivel a szellemi reflex él és virul, s éppen olyan veszélyes, mint volt. Hányan nem tudtak a vérengző szerb szubimperializmus kapcsán szembenézni az igazsággal, vagy ellene szegülni, mert legfőbb megfontolásuk a "ne támogassuk a NATO-t!" jelszó volt. Hányan váltak a NATO ténylegesen kritikus támogatóivá, hányan tagadták meg a Szerbia bombázása elleni fellépést, mivel elsődleges gondolatuk a "ne támogassuk Milosevicset!" szlogen volt?
Saunders ezt a "táborista" mentalitást tudattalanul is megbocsájtja. Például elismerően idézi fel Deutscher George Orwell (az üldözési mánia freudi szublimációja) iránti hideg megvetését, miközben valójában annak józan felismerésére lenne szükség, hogy Deutscher – akit a baloldal még mindig szinte univerzálisan magasztal – olyan ember volt, aki szemben állt minden kelet-európai népfelkeléssel, s azt állította, hogy "a sztálini éra végén Kelet-Európa (Magyarország, Lengyelország és Kelet-Németország) a burzsoá restauráció határán találta magát; s csakis a szovjet fegyveres erők (vagy azok fenyegetése) akadályozta meg annak beteljesülését".
Egy másik példa az, ahogyan Saunders a nevezetes 1948-as, az oroszok által támogatott és a szimpatizánsok által megszervezett Waldorf Astoria-beli "békekonferenciát" kezeli. Egy kis ad hoc csoport, az Amerikaiak a Szellemi Szabadságért (Americans for Intellectual Freedom), a még mindig fiatalos Sidney Hook vezetésével, felbomlasztotta a Waldorf konferenciát azáltal, hogy az üléseken újra és újra felvetették az emberi jogok sztálinista megsértésének kérdését, rámutattak a szponzorok és a résztvevő szimpatizánsok képmutatására, s kijelentették, hogy az esemény valódi célja a szovjet államot támogató hadviselés. Saunders mégis (emocionálisan) próbál minket a konferencia szervezőinek és támogatóinak, például Arthur Millernek, az oldalára állítani. Gúnyos megjegyzéseket tesz a Hook-csoportra, s viselkedésüket "visszataszítónak" találja, amiért kínos helyzetbe hozták az orosz vendégeket. Szépen csengtek Arthur Miller faux naif szavai: "A konferencia egy jó tradíció folytatására tett erőfeszítés volt". Ám miféle jó tradícióra gondolhat? Az értelmiség hatalomimádatára? Az illúzióvesztéssel való szembesülés önző elutasítására? "Uncle Joe" apologetikájára?
Ha sorra vesszük, hogy ténylegesen milyen eszmecserék folytak a Waldorf-konferencián, egyre különösebbé válik az a gondolat, hogy szimpátiánkat a szervezőknek kellene fenntartanunk, s meg kellene vetnünk azokat, akik igyekeztek provokálni őket. (…) Egy tipikus eszmecsere a következőképpen folyt le: a "Tervezési és Építési Bizottság" ülésén feláll egy AIF-szimpatizáns, s határozat meghozatalát javasolja, mely felszólítaná Oroszországot a tisztogatások tizennyolc építész áldozatának rehabilitálására. Az elnök ezt mint nem konstruktív indítványt, elveti, és továbbmegy. Egy olyan baloldal, amely a fenti eszmecserére való visszatekintéskor nehéznek találja az állásfoglalást, nem érdemel XXI. századi jövőt.
Az antisztálinizmus nem a fellegekben járt
Saunders könyvének tehát lehet az az olvasata, hogy elveti az amerikai kormányzat patronálásától és politikai pályájától független antisztálinizmus lehetőségét. Ez a "harmadik utas" tradíció azonban létezett.6 Washingtont nem támogató módokon is folyt a sztálinizmus ellen politikai hadviselés. 1946-ban Orwell javaslatot tett egy új, nemzetközi demokratikus Emberi Jogok Ligájának (League for the Rights of Man) létrehozására az emberi jogok és a szellemi szabadság védelme érdekében. Egy másik példa a Dwight Macdonald által vezetett Europe-America Groups nemes bukása. Ide tartozik az Amerikai Dolgozók Pártja (U.S. Workers Party) – mely a "Sem Washington, sem Moszkva, csakis a független szocializmus harmadik útja" jelszót választotta – és a Rassemblement Democratique Revolutionnaire-be (RDR – Forradalmi Demokratikus Tömörülés) szerveződött francia antisztálinisták közötti együttműködés. Ezt az utat képviselte a David Rousset által szervezett Nemzetközi diktatúra- és háborúellenes nap (International Day Against Dictatorship and War) is. Még a CCF 1950-ben, Berlinben történt megalakulásakor is voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy a politikai harc elsődlegesen a társadalmi igazságosságért, a prosperitásért és talán egy európai föderációért való küzdelmet jelenti. Ezek az erők, változó következetességgel és mesterkéltséggel, hajlottak a kétfrontos harcban való gondolkodására. Az EAG, az RDR, a Politics és a Horizon összeomlása, valamint a forradalmi szocialista harmadik utas hangok európai és amerikai marginalizálódása tette könnyebbé a CIA számára, hogy beférkőzzön a nem-kommunista baloldal soraiba, azt "a Moszkva elleni politikai hadviselés washingtoni verziójának" igájába hajtsa, "működését áthelyezze Párizsba, megbuktassa Laskyt, behozza Josselsont, és fokozatosan növelje a CIA-befolyást".7
Jenki tökfejek?
Saunders azt állítja, hogy "az absztrakt expresszionizmus és a kulturális hidegháború között valódi, mély kapcsolat" volt. Habár a kapcsolat tagadhatatlan, ebben az aspektusban a túl szűk "dudás/dallam" keret ismét csak alkalmatlan a történet tragédiájának és pátoszának megragadására.
A tények közismertek. Az absztrakt expresszionisták ellen az Amerikai Kongresszusban George Dondero vezetésével intézett nyárspolgári támadás ellenére, a CIA felismerte azt a lehetőséget, mely az absztrakciónak mint a sztálinista konformitással éles ellentétben álló nyugati szabadság megtestesülésének hidegháborús eszközként való manipulációjában rejlett. A CIA – az Amerikai Kongresszus megkerülésével – a Modern Művészetek Múzeumával (MoMA) működött együtt az absztrakt expresszionisták támogatása és európai vándorkiállítások finanszírozása érdekében. Még Eisenhower elnök is, aki gyaníthatóan nem volt Still, Rothko, Newman vagy Pollock lelkes híve, a "szabadság pilléreként" aposztrofálta a MoMA-t és annak modern művészeti programját.
Saunders szerint annak, hogy a MoMA az absztrakt expresszionizmust támogatta, politikai, s nem esztétikai okai voltak. Az absztrakt expresszionizmust Saunders annak hidegháborús kontextusára redukálja. Így ír Jackson Pollock-ról: "Spriccelt, véletlenszerű vonalbogaival, melyek a vásznon és azon túl, a széleken kanyarognak, úgy tűnt, mintha [Pollock] Amerika újrafelfedezésével, és a ‘Magányos Hang Nagy Amerikai Mítoszának' felélesztésével foglalatoskodna". Saunders az 1952-ben a Masses and Mainstream magazinban "Dollárok, Tökfejek és Halál" ("Dollars, Doddles and Death") címmel az absztrakt expresszionisták ellen intézett visszataszító nyárspolgári támadást "hátborzongatóan profetikusnak" találja. Ez tökéletes párhuzamban áll Serge Guilbaut "művészetkritikájával", aki a Hogyan lopta el New York a modern művészet ideáját (How New York Stole the Idea of Modern Art) szerzője. (…) Ez a könyv az absztrakt expresszionizmust durván az amerikai külpolitika eszközévé redukálta. (Guilbaut természetesen támogatta a sztálinista szocialista-realista André Fougeront, a hithű zsdanovistát, aki Picassót a Sztálin-portréról hiányzó hódolat miatt támadta.) Saunders Pollock "spriccelt, véletlenszerű vonalbogain" való gúnyolódása a "Jenki tökfejek" című fejezetben jelenik meg. Mélyreható elemzésként tárja elénk Ad Reinhardt sértegetését, miszerint Pollock pusztán egy "henye bazári bohóc", s azt sejteti, hogy az absztrakt expresszionizmus a közvélemény gigantikus megtévesztése. Jason Epsteinnek köszönhetően megtudjuk, hogy "ez az anyag szemét". (…)
Mindez politikai, esztétikai és histográfiai problémákat egyaránt hordoz. Először is, miért olyan nehéz belátni, hogy az absztrakt expresszionizmus valóban a "Nyugat" nagyobb kulturális szabadságának bizonyítéka volt? Vegyük az 1948-as évet. Oroszországban Zsdanov, Sztálin kulturális rendőrfőnöke, egybegyűjtötte a zeneszerzőket és kritikusokat, s kihirdette kulturális rendeleteit és tilalmait. Erre Sosztakovics, akit a Kilencedik Szimfónia miatt kritikák értek, bocsánatkérésként, annak rendje és módja szerint komponált egy darabot Sztálin erdészeti tervének dicsőítésére.8 Ugyanebben az évben Clyfford Still megfestette az 1948-D-t, Philip Guston a The Tormentorst, Barnett Newman a Onement 1-t, Robert Motherwell csodálatos sorozatán, a Spanish Elegiesen dolgozott, és Jackson Pollock megfestette mestermunkáját, a Number 1A-t. Az emberi művészi kifejező erő és kreativitás rendkívüli pillanata volt ez. Ez az, amit a CIA észrevett! Ez az, amiért használni tudták!
Saunders mindezt "véletlenszerűnek", "spriccelésnek", "tökfejeknek" és "CIA-pénznek minősíti. Hál' istennek, az "egy ötéves is meg tudná csinálni"-klisétől megkímél minket. Az ilyen nyárspolgári gondolkodással fertőzöttek legjobb ellenszere az lenne, ha öt percre odaállítanák őket Pollock mestermunkája, a Lavender Mist elé. Azok a vonalak nem véletlenszerűek. Attól tartok, a Saunders számvetésében megjelenő gyanakvás annak a jele, hogy tökéletesen képtelen elképzelni, hogy az Egyesült Államok (a föld összes országa közül!) képes lehetett kitermelni a huszadik század derekának legnagyszerűbb művészeti mozgalmát.
Az absztrakt expresszionizmus tragédiája abban rejlett, hogy ez az esztétikai törekvés az adott történelmi pillanatban politikailag időszerűtlen volt, és véleményem szerint ebben az aspektusban található a CCF értelmiségével való igazi párhuzam. A néhai Peter Fuller szerint – s figyeljünk a korábbiakban idézett – Howe és Hook – emlékiratok visszhangjára – "az átélt borzalmas történelmi pillanattal kapcsolatos személyes tapasztalataikról való tanúságtétel kényszere" vezette őket. Ebben rejlik az absztrakt expresszionista művészek és a CCF-értelmiségiek közti valódi kapcsolat. Először is abban a késztetésben, hogy az individuális személyiség és szabadság mellett foglaljanak állást a tirannosz és a konformitás korában. Ez a késztetés szivárgott át a "hivatalos" kultúrába az állami támogatás, a presztízs, a jólét és a siker halálos ölelésén keresztül. Nem tudtak függetlenek maradni. Másodszor is, egyiküknek sem volt kapcsolata egy olyan társadalmi közeggel vagy politikai programmal, amely következetesen a szabadság mellé állt volna, s képes lett volna életben tartani az állami támogatás ilyen vagy olyan formájától független művészeti vagy értelmiségi mozgalmat. Miután képtelenek voltak rátalálni a spirituálisan csődöt mondott fogyasztói kapitalizmus, illetve a totalitárius "szocializmus" alternatívájára, mindkét vonal visszavonult: a művészek az "ősibe", "időtlenbe", "mitikusba" és az "én" privát gyakorlásába, illetve az alkoholba (nem pedig "Amerika újrafelfedezésébe", ahogy Saunders állítja), az értelmiség pedig egy olyan "szabadság"-fogalomba, amely vakká tette a vállalati hatalom szabadság-ellenességével, az amerikai imperializmussal és a mccarthyizmussal szemben. A hatalommal kötött kölcsönös fausti paktumuk – melynek elméleti keretét az absztrakt expresszionisták esetében Clement Greenberg, a CCF esetében Hook és mások adták – idővel egyfajta "art officiel"-be, illetve "házi értelmiségi" létbe való hanyatláshoz és szimpla modorossághoz vezetett.
Mindez sokkal bonyolultabb, mint egy dallamot játszó dudás képe. Valójában az, amit David Anfam mondott – dühös válaszként Guilbaut-nak arra a megjegyzésére, hogy New York "ellopta" a modern művészetet, és a hidegháború fegyverévé tette -, kritikája lehetne Saunders ama elképzelésének, hogy a CIA az értelmiséget wurlitzerként játszotta ki a sztálinizmus ellen. Rámutatva Guilbaut tézisének "kérlelhetetlen korlátoltságára", Anfam azt kérdezte, hogy "vajon maga Marx mit hozott volna ki ezekből a lezárt horizontokból, ahol a rosszhiszeműség az éleselméjűség álarca mögé bújik. A művészet először kódolt titkosírássá válik, mert kevés komoly figyelmet kap. Miután így elhomályosult, vonásai már csak az eredeti hidegháborús atmoszférát és annak politikai stratégiáit tükrözik."9
"Kezdd el új értelemmel"
Kritikámat Goethe Faustjával – egy félistennel kötött baljós egyezséggel – kezdtem, s ezzel is szeretném befejezni. 1976-ban Phyllis Jacobson a New Politics-ben kritikát jelentetett meg Lillian Hellmannek a McCarthy-kurzusról Scoundrel Time (Gaz idők) címmel írt könyvéről, melyben figyelmeztetett azokra a baloldal számára végzetes következményekre, amelyekkel szembesülnie kell, ha egyik vagy másik félistent választja:
"Lillian Hellmannek reakciós sztálinista ellenfeleivel több közös tulajdonsága van, mintsem gondolná. Irving Kristol, Sidney Hook és barátaik egy Hellman szívének kedves politikai gyakorlatot folytatnak. Miután a ‘Nyugat' mellé álltak, hangosan és elszántan védelmezik a sztálinizmus áldozatait, alig-alig ejtve szót az amerikai imperializmus és annak csatlós államai által üldözöttekről. Nem ‘léptek színre', hogy megvédjék a Smith-törvényt vagy a McCarthy-áldozatokat. Mostanában sem hallunk tőlük semmit a CIA és az FBI által zaklatottakról. Lillian Hellman, miután a ‘Sztálin-kommunizmus' mellé állt, egyszer sem lépett színre a sztálinizmus áldozatainak védelme és támogatása érdekében. Ellenkezőleg, sztálinista buzgalmában támadta őket. Csakis a nyugati imperializmus áldozatait védte és támogatta. Mindketten azt a vulgáris politikát gyakorolták, melyet az 'ellenségem ellensége a barátom' elve vezérel. Táborlakóként tükörképei egymásnak."10
Valóban. S a Faustot olvashatjuk morálmeseként, amely a magabiztosság fontosságáról és a félistenekbe vetett bizalom veszélyeiről szól. A Goethe által megírt Lelkek Kórusa arra inti Faustot, vesse el az Ördöggel kötendő egyezséget. Ekként figyelmeztetik őt: "Jaj! Jaj! / Miattad omolt el / a szép Egész, / ó, durva ököl; / s most pusztul, enyész! / Egy félisten müve ez hát!" De azután olyan szavakkal, amelyeket a mai baloldal szempontjából különösen időszerűnek találok – ahogyan itt állunk a "dolgozók államainak" romjai közepette, miközben szemünk láttára egy nagyszerű globális antikapitalista mozgalom sarjad -, a Lelkek Kórusa Faustot az önállóságon alapuló alternatíva választására ösztökéli: "Elseje / a földi fajnak, / hogy ha te / tudnál nagyobbat, / szivedben építsd újra fel! / Új életre kelj, / és kezdd el/ új értelemmel, / s rá új daloknak / hangja felel!"
Megjelent: New Politics, 8. évf., 3. sz. (új sorozat), 2001. nyár.
Jegyzetek
A cikk apropójául szolgáló könyv:
Frances Stonor Saunders: Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War (Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború), London, Granta Books, 1999.
1 Sweezyt Irving Howe idézi Steady Work. Essays in the Politics of Democratic Radicalism, 1953-1966 (Szorgos munka. Esszék a demokratikus radikalizmus politikájáról. 1953-1966) című munkájának "Authoritarians of the Left" ('Tekintélyelvű baloldal') c. fejezetében.
2 "Sidney Hooknak a civil szabadságjogok és a teoretikus szabadság ellen intézett támadásai erőt jelentettek a mccarthyizmus számára, McCarthyt feloldották kötelezettségei alól." "A Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa mint egész, akárcsak vezető személyiségeinek többsége, a mccarthyizmus apologétái voltak, egyesek inkább, mások kevésbé agresszíven támogatták." – Lásd: Julius Jacobson: "Revising the History of Cold War Liberals" ('A hidegháborús liberálisok történelmének revíziója'), New Politics (New Series) No. 28, 2000.
3 A kongresszus leegyszerűsített megközelítését Saundersnek az a diszpozíciója táplálja, hogy CIA-s forrásait meglehetős kritika nélkül kezeli. Valójában a jelentés megtételekor a CIA-ügynökök abban érdekeltek, hogy felnagyítsák az "érdekeltségek" fölötti befolyásukat és kontrolljukat.
4 Lásd David Caute: The Fellow Travellers (A szimpatizánsok), Quartet Books, London, 1977; Paul Hollander: Political Pilgrims, Travels of Western Intellectuals to the Soviet Union, China and Cuba (Politikai zarándokok. Nyugati értelmiségiek Szovjetunióba, Kínába és Kubába tett utazásai), Harper Colophon Books, New York, 1983; Czeslaw Milosz: The Captive Mind (A rabságban tartott tudat), Penguin, London, 1980.
5 S ez nem csak 1948-as téma. A kegyetlen igazság az, hogy amikor Sidney Hook Christopher Lasch 1969-ben a Kulturális Szabadság Kongresszusáról írt tanulmányát a Szovjetunió valóságos életének tekintetében "tökéletesen tájékozatlannak" minősítette, igaza volt. Efféle tudatlanság játszott közre a "francia marxizmusnak" az 1970-es évek végén bekövetkezett hirtelen összeomlásában, amikor jelentős részét a Gulag szigetcsoport egyszeri elolvasása egyik napról a másikra elsodorta.
6 Alan Johnson: "The Third Camp as History and Living Legacy" (A harmadik utas tábor mint történelem és élő örökség), New Politics (New Series) No. 27, 1999.
7 Lásd S. A. Longstaff: "Dwight Macdonald and the Anti-Stalinist Left" ('Dwight Macdonald és az antisztálinista baloldal'), New Politics (New Series), No. 18, 1995.
8 Leszek Kolakowski: The Main Currents of Marxism Volume III: The Breakdown (A marxizmus harmadik felvonásának fő áramlatai: Az összeomlás), Clarendon Press, Oxford, 1978, p. 123.
9 David Anfam: "Of War, Demons and Negation" (A háborúról, a gonoszról és a tagadásról), Art History, 16. évf. 3. sz., 1993, p. 480.
10 Phyllis Jacobson: "A Time of Assorted Scoundrels" (Válogatott gazságok ideje), New Politics (First Series) XI. évf. 4. sz., 1976, p. 24.