Az a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a világháború legkiemelkedőbb, győztes katonai vezetői közül a legkevésbé ismert figura Nyugaton – és Magyarországon is. A cikk a marsallnak az orosz közvéleményben Szuvorovhoz hasonló népi hőssé szublimálódó alakja – hadvezéri, politikusi és emberi portréja – hiteles(ebb) megrajzolására tesz kísérletet.

Apámnak gyerek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették. (Marija Zsukova)

Bevezetés

Az igazi Zsukov nyomábanAz a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a legkevésbé ismert figura Nyugaton. Elég egy pillantást vetni a könyvtári katalógusokra, hogy erről megbizonyosodjunk: több mint 65 könyv szól Montgomeryről, 190 Eisenhowerról, 79 MacArthurról, húsznál több Alanbrooke-ról, 30 Wavellről és 45 Pattonról. (A németek között például 8 könyv foglalkozott Mansteinnel, 16 Guderiannal és ötvennél is több Rommellel.) Ugyanakkor mindössze három könyv szólt Zsukovról, arról az orosz marsallról, akit Dwight "Ike" Eisenhower amerikai tábornok (későbbi elnök) úgy jellemzett, mint akinek az Egyesült Nemzetek nagyobb hálával tartozik a Wehrmacht legyőzéséért, mint bármely más katonai figurának.

Ki volt ez a férfi, akinek a Nyugat hálával tartozik?

Georgij Zsukovot alig ismerik Nyugaton, de hosszú évekig saját hazájában is persona non grata volt, akinek neve nem hangzott el a médiában, Hitler Németországának legyőzésében játszott szerepét lebecsülte vagy elhallgatta a hivatalos történetírás. Vaszilij Morozov történész azt mondja, hogy Zsukovot ebben az időszakban a hivatalos irány képviselői által elkövetett "szörnyűséges igazságtalanságok érzelmileg összetörték". Egy másik történész, Viktor Anfilov a sztálini és hruscsovi korszak "politikai cenzorainak gonosz céljaira" utal. Mostanában azonban Zsukov (1896-1974) a legjobb úton van ahhoz, hogy "népi hős" legyen, ahogy az orosz folklórban él a 17. századi Minyin és Pozsarzskij, Szuvorov a XVIII. századból és Kutuzov a XIX. századból.

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy túlzottan szigorú volt… Kétségtelenül az volt. Így ír erről Viktor Anfilov: Valóban szigorú és kemény volt, sokat követelt. Az ellenség legyőzése volt az életcélja, s e cél érdekében a halállal is szembenézett. Gyakran várta el a csapatoktól, hogy tartsák állásaikat, és ezt néha nem szigorú parancsokkal írta elő, hanem kéréssel. [1941.] november 21-én, a Rogacsov városáért folytatott harcok során a következő parancsot küldte a 8. harckocsizó dandár parancsnokának, P. A. Rotmisztrovnak: "Arra kérem, hogy legalább még 24 óráig tartsa Rogacsovot."¹

Talán fölösleges mondani, hogy több volt ez puszta kérésnél. Anfilov azt mondja: "Megtanulhatjuk e példán, hogyan lehet valaki egyszerre parancsnok és empátiával megáldott ember."

Katonai pályafutása során Zsukovot sokszor támadták azért, mert túl sokat követel, mert "túlzottan precíz". Az utóbbi vád arra vonatkozott, hogy Zsukov mindenféle katonai tevékenységben a lehető legmagasabb színvonalat követelte meg. Ám ahogy N. Badjakin történész írja, a marsall önmagával szemben is a legmagasabb követelményeket állította, és "ez adta neki az erkölcsi hitelt, hogy másoktól is sokat követeljen". Badjakin beszél arról is, hogy Zsukov különös figyelmet szentelt a részleteknek. Beszámol saját, háború utáni katonai szolgálatáról, amikor fiatal tisztként rendszeresen éves jelentéseket kellett írnia a hadgyakorlatokról, és a jelentéseket a katonai körzet parancsnokának (Zsukovnak) kellett elküldeni jóváhagyásra. "Általában két hét múlva kaptuk vissza a jelentést. Aki nem látta, el sem tudja képzelni… A papír sűrűn tele volt írva Zsukov megjegyzéseivel, kommentárjaival és utasításaival. És a katonai körzetben természetesen rengeteg hasonló jelentés született." Mint írja, Zsukov semmilyen feladatot nem ruházott át másra. Úgy vélte, ez is "része a munkájának".

Zsukov szinte fanatikusan ügyelt a történelmi igazságra. A Krasznaja Zvezda, a hadsereg újságja hasábjain ezt nyilatkozta: "Az idő mindent a helyére tesz, és mindenki felett ítélkezik… Az ember csak akkor szolgálhatja megfelelően a népét, ha igazat mond neki, és harcol is az igazságért." Anfilov ezt a magyarázatot adja: "Zsukov azt hangoztatta, hogy szembe kell nézni az igazsággal, és nem szabad megrettenni annak beismerésétől [mondjuk], hogy a náci Németországgal vívott háború kezdetén az ellenség sokkal erősebb és sokkal tapasztaltabb volt, mint mi, jobb volt a felszerelésük, jobban képzettek és jobban felkészítettek voltak." És akkor is az igazságot részesítette előnyben, amikor csapataink "gyors visszavonulásáról" beszélt, nem pedig "erőltetett kivonulásukról".

Zsukov nem az az ember volt, akit a megpróbáltatások összetörnek. Legkisebb lánya, Marija Zsukova említi, hogy apja arra tanította lányait, hogy szálljanak szembe a nehézségekkel. "A küzdelmes élet a legjobb iskola. A közömbösség, mondogatta apa, a legijesztőbb dolog. Gyermek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették."

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy nem törődött az emberéletekkel… Ezt a kérdést nem könnyű megválaszolni, hiszen a keleti fronton nem voltak érvényben a Queensberry-féle szabályok (azaz az ökölvívás szabályai), és a nácik olyan kíméletlen megszállók voltak, aminek aligha van előzménye a világtörténelemben. (Hitler egyik tábornoka, Franz Halder ezt a cinikus megjegyzést írta naplójába: "A Keleten tanúsított durvaság a jövő iránti szívesség.") Kétségtelenül sok háborús parancsnokot lehet elmarasztalni azért, mert nem számolt eléggé az emberéletekkel. És az az igazság, hogy Zsukovot is érheti ez a vád. De ezzel egyidejűleg voltak olyan helyzetek is, amikor az életek megmentése érdekében minden lehetséges eszközt igénybe vett, amikor vitatkozott Sztálinnal egy hadművelet időzítésén, vagy éppen elhalasztását kérte mondván, csak veszteséget eredményezne. Ehhez tegyük még hozzá az oroszországi frontvonal méreteit. Sztálingrádnál például több millió ember harcolt az összefüggő frontvonalon, melynek hossza megegyezik a New York és Florida közötti távolsággal vagy kétszerese a London-Aberdeen távolságnak.

Zömök alkatú, jóképű férfi, keret nélküli szemüvege mögött világoskék szem villog, kellemes társasági ember, jó táncpartner, és nem dohányzik: Georgij Konsztantyinovics Zsukovot sok munkatársa látta durva, brutális, arrogáns, profán személynek. A későbbi marsall, K. K. Rokosszovszkij, aki jól ismerte Zsukovot, még az 1930-as években úgy jellemezte őt, mint "erős akaratú és határozott", ugyanakkor "sokat követelő" és "érzéketlen" embert. Egy évvel később Zsukovot megvádolták, hogy különösen durván és közönségesen viselkedett egyik felettesével, S. M. Bugyonnijjal, a polgárháború népszerű kozák hősével. Ugyanezt a vádat – a szélsőséges szigort – gyakran hangoztatták vele szemben a nagy honvédő háború (az oroszok így nevezik a II. világháborút) idején. Kétségtelen, hogy Zsukov könyörtelen volt, és gyakorta kegyetlen is. Zsukov elismerte ezeket a hibáit, de azt mondta, hogy a körülmények igazolták őket. Elismerte azt is, hogy időnként keményen beszélt, de azzal magyarázta, hogy amikor ezrek élete a tét, és egy nagy hadművelet zajlik, nincs idő a finomkodásra.

Zsukovnak megvoltak a hibái, és otthon is, külföldön is sokan bírálták könyvekben és cikkekben egyaránt. Azt is állították róla, hogy összeférhetetlen, hiú és arrogáns természetű. Az egyik nyugati író szerint Zsukov "gonosz" és "bosszúálló" volt, de az őt jól ismerő nyugati munkatársai vagy honfitársai között egy sem akadt, aki megerősítette volna ezeket a vádakat.

Egy brit forrás azonban sokkal finomabb kritikával élt. Sir David Kelly, korábban moszkvai nagykövet, így írt Zsukovról: "Ő testesíti meg a Vörös Hadsereg katonai doktrínáját, melyhez elengedhetetlenül szükséges a despotikusan megtervezett gazdaság, az a meggyőződés, hogy a hadtudomány nem több, mint a pártvonal alkalmazása katonai téren, és az a bizonyosság, hogy minden háború osztályok közötti küzdelem eredménye, és ebből következően mindaddig abszolút elkerülhetetlenek, amíg létezik egyetlen kapitalista társadalom is."²

Mindezen bírálattól eltekintve, volt azonban egy másik Georgij Zsukov is, aki sokkal megközelíthetőbb, barátságosabb, emberibb volt. Sir Francis de Guingand brit tábornok, Montgomery vezérkari főnöke Zsukovot így jellemzi: "barátságos és vidám személyiség".³

John Gunther amerikai szerző sokszor találkozott vele a háború utáni időszakban, és azt mondta, hogy Zsukovnak volt "a legbarátságosabb, legszívélyesebb mosolya az összes orosz vezető politikus között, akivel találkoztunk". És Dwight Eisenhower amerikai tábornok fia, John, Zsukovot "eredeti", mi több, "túláradóan temperamentumos" férfinak látta.

A harcmezőtől távol Zsukov gyermekszerető, jó apa volt. Amikor egy-két napra haza tudott menni (rendszerint egy-egy sikeres áttörés után), családi körben pihent, és semmiségekről beszélgetett feleségével és lányaival, vagy komoly képet vágott, és eljátszott egy régi orosz dalt a tangóharmonikán.

Ami Zsukovot sok honfitársától megkülönböztette, az szabad, független szelleme, a történelem iránti érzéke és az a kitartó óhaja, hogy a szövetséges országok a háború után baráti viszonyban, mi több, egységben cselekedjenek, s ezzel hárítsák el az egyetemes békét fenyegető veszélyeket. Zsukov 77 éves korában, 1974-ben halt meg. Oroszország, mint majd szó lesz róla, még sok évig nem vetette le kommunista mezét.

Eisenhower tábornok, aki egy teljes évig működött együtt Zsukovval a háború utáni Németország irányításában, azt mondta, hogy a közöttük lévő világnézeti különbségek – melyekről őszintén beszélgettek, amikor együtt voltak – sosem akadályozták meg eredményes hivatalos együttműködésüket. A háború utáni időszakban gyakorta lehetett hallani azt a véleményt, hogy Zsukov volt "a legjobb ember a Szovjetunióban". Az egyik külföldi diplomata, aki újságírókkal beszélgetett Moszkvában, így magyarázta, hogy mi különbözteti meg Zsukovot a többiektől: "Zsukov az egyetlen olyan vezető, aki megmondja az igazat. Előfordul, hogy egy kérdésre nem ad választ, de sosem hazudik."⁴

De nyugállományba vonulása nehéz éveiben meg kellett küzdenie a Kreml döntéshozóival, hogy ne csonkítsák meg terjedelmes memoárját, melyet mindmáig az ünnepelt tábornokok és marsallok által írt visszaemlékezések között a legjobbnak tartanak. Ha az igazságról volt szó, nem ismert kompromisszumot.

Nem meglepő, hogy Zsukov memoárjának első kiadásait – először a hatvanas évek végén jelent meg Oroszországban – alaposan átszabó pártcenzorok működése láttán sokaknak George Orwell angol író 1984 című regényének egyik szereplője, a Nagy Testvér jutott eszébe. Az analógia jogos. Orwell klasszikus művében van egy Igazságminisztérium, melynek az a feladata, hogy a Nagy Testvérnek tetsző, új, tiszta múltképeket produkáljon, mivel a Nagy Testvérnek nagyszabású cél lebeg a szeme előtt: a hazugságokat igazságoknak nevezve, a történelmet újraírva a Nagy Testvér legalább egy évezredig vissza tudja tartani a történelem folyását.

Ki is volt Georgij Zsukov?

A háború alatt az oroszok napi embervesztesége megközelítette a tízezer főt, és ha ehhez a civil lakosság veszteségét is hozzátesszük, akkor a fenti szám kétszeresével kell számolnunk. Ha a helyzet a front bármely szakaszán kritikussá vált, Zsukovot küldték oda. És különös képessége, hogy a hadseregeket kihúzza a nehéz helyzetekből, újabb meg újabb érmeket hozott neki. Történetek hosszú sora szólt a marsall kifogyhatatlan szókincséről és arról a szokásáról, hogy ultimátumot adott az ellenszegülő parancsnokoknak. Azt beszélik, hogy a frontvonalon harcoló tiszteknek ilyen felszólítást küldött: "Vagy végrehajtja a parancsot holnap reggelig, vagy árulásért agyonlövetem." Zsukovnak az volt a taktikája, hogy telefonon látszólag kivitelezhetetlen parancsot adott, és azonnal megszakította a beszélgetést, hogy a parancsnoknak ne legyen lehetősége a vitára.

Zsukov engesztelhetetlen volt a gyáva és a pánikkeltő katonákkal szemben, és végletes esetekben nem riadt vissza, hogy az illetőket a kivégzőosztag elé állítsa. 1941 szeptemberében, Leningrád ostroma során kiadott egy parancsot, mely szerint bárkit, aki írásos engedély nélkül elhagyja posztját, azonnal agyon kell lőni.

2002-ben óriási könyvsiker volt egy brit szerző, Antony Beevor Londonban megjelent műve, mely az orosz katonáknak 1945-ben Németországban elkövetett gaztetteiről szóló történetekkel van tele. A könyv állításait azonnal megtámadta a londoni orosz nagykövet, Grigorij Karaszin, később pedig az egyik legrangosabb német történész, Joachim Fest professzor. Karaszin úr a könyv kiadását "blaszfémiának" nevezte, "nemcsak Oroszország és népem meggyalázásának, hanem minden olyan ország és mindazon milliók emlékének besározásának is, akik a nácizmust megszenvedték". Fest professzor, aki Hitler és Berlin utolsó háborús korszakának szakértője, a könyvet "fércmunkának" nevezte, mely tényszerű pontatlanságokkal van tele. Sorozatos megerőszakolás és fosztogatás, bosszúállás és atrocitások – ezek állnak Beevor érdeklődésének középpontjában, s a szerző azt is hangsúlyozza, hogy mindezek a szörnyűségek Zsukov marsall szeme láttára mentek végbe, azaz a hitleri rezsim összeomlását követő évben, amikor Zsukov marsall volt a Németországban állomásozó szovjet erők főparancsnoka. A könyv 413. oldalán szerepel egy mondat, miszerint "sokan" úgy gondolják, hogy az orosz csapatok két hetet kaptak arra, hogy kedvük szerint bánjanak a német lakossággal, s csak azután érvényesült újra a katonai fegyelem. A figyelmes olvasó azonban számtalan ponton bukkan hiányokra vagy elhallgatott tényekre a könyvben öt vagy hat jelentős orosz tábornokkal kapcsolatosan (Zsukovot is beleértve), akik 1945 májusában Berlinben voltak a zabolátlan fegyelemsértések, sőt az állítólagos, a náci rezsimmel azonos színvonalú atrocitások megtörténtekor, s ezek a tábornokok közvetlenül is tárgyaltak a német emberekkel a biztonságról és a katonai fegyelemről, és ezeket a megbeszéléseket visszaemlékezéseikben is megörökítették.⁵ (Ami egy megszálló hadsereg valós vagy eltúlzott bűneit illeti, csak utalunk egy másik, jóval korábban – 1958-ban – megjelent könyvre, mely nemcsak érinti a Németország területén elkövetett megerőszakolásokat és szabad rablásokat, hanem azt a hazugságot is leírja, hogy maga Zsukov marsall is érintett volt mindezen bűnökben. A marsall, írja a szerző, "kiadta a parancsot" [sic] a Vörös Hadseregnek, hogy három hétig szabadon garázdálkodhat. A könyv, melyet egy vallásos szervezet jelentetett meg Amerikában, 14 kiadást ért meg.)

Zsukov stratégai tehetsége felkeltette egy amerikai katonai szakértő, Hanson W. Baldwin, a New York Times szerkesztője figyelmét. Baldwin állapította meg, hogy Zsukov első jelentős katonai feladata során – 1939 nyarán Mongóliában csapást kellett mérnie a japán inváziós erőkre – a modern háborúban elsőként sikeresen irányított nagyobb páncélozott egységeket, és ezzel bebizonyította, hogy a régi lovassági taktika gyakorlati eredményeket hoz a páncélozott járművekkel vívott csatákban is: így például sikerrel alkalmazható a tankcsatában is az a taktika, ha mélyen behatolnak az ellenség állásaiba, ha szélesen átkarolva bekerítik; sikeres az ellenség elleni roham; óriási szerepe van a mozgékonyságnak és a tűzerőnek.⁶

1945 júniusában Zsukovnak jutott az a feladat, hogy egy gyönyörű fehér mén nyergében ülve fogadja a moszkvai Vörös téren győzelmi díszszemlén felsorakozott csapatok köszöntését. (Történetileg fehér lovon a hódító szokott bevonulni.) Visszatekintve, Zsukov élete egyik "felejthetetlen napjának" nevezte ezt az eseményt. Zsukov több ezer tisztje, köztük a légierők pilótái és tankegységek parancsnokai, köszöntötték ujjongva a marsallnak azt az utasítását, hogy kardok, sarkantyúk és más kellékek nélkül vonulhatnak el a téren. Akik látták a filmen is megörökített díszszemlét, általában azt mondják, ez volt a történelem legnagyobb szabású parádéja. A díszszemle végén kétszáz, ragyogó új egyenruhát viselő veterán dobpergés közepette a Lenin-mauzóleum előtt az eső áztatta kockakövekre dobta Hitler hadseregének kétszáz zászlaját. Számos brit és amerikai történész (köztük az amerikai William J. Spahr és Otto Preston Chaney, illetve a brit Antony Beevor) ismétli meg azt a történetet, hogy először Sztálin akarta volna a csapatok köszöntését fogadni ugyanezen a fehér arab ménen ülve, de mikor felkapaszkodott a ló hátára, az megbokrosodott, Sztálin a földre esett, és megütötte a fejét és a vállát. Ekkor lemondott tervéről, és így szólt: "Zsukov régi lovas katona, fogadja ő a parádét." Igaz volna ez a történet? Vajon Sztálin (aki akkor 66 éves volt, nem tudott lovagolni, betegeskedett, és segítség nélkül képtelen lett volna egy lóra felülni) megkockáztatta-e, hogy több tízezer katona és még több néző szeme láttára leesik a lóról? A fent említett történészek mind egyetlen forrásra hivatkoznak: Sztálin fiára, Vaszilijra, aki aligha tekinthető megbízható forrásnak. Szergej Rugyenko légimarsall (egy ideig Vaszilij parancsnoka) szerint gyakran volt "merev részeg". Azt is állítja, hogy Vaszilij rendszeresen "ingerült volt az állandó ivászattól és fékezhetetlenül fegyelmezetlen". Roj Medvegyev orosz szakértő még tovább megy, és Vaszilijt "bárdolatlan, félig analfabéta alkoholistának" nevezi. Nem elég, hogy Sztálin fia gyakran felöntött a garatra, hanem erőszakos természetével és kitalált történeteivel (Rugyenko szerint) "sok ember életét tette tönkre". Alkoholizmusa és szétesett élete okozta korai halálát is 1962-ben, 42 éves korában.⁷

A háború után bárhová látogatott el a Szovjetunióban, Georgij Konsztantyinovicsot mindenhol kitörő örömmel fogadták. Sztálin (és később Hruscsov) nem tudta titkolni féltékenységét Zsukov hallatlan népszerűsége miatt. Lehet, hogy okkal tartottak a hadseregben tapasztalható befolyásától. A pártnak az sem tetszett, hogy mélységesen ellenezte annak a rendszernek a kialakítását, hogy a hadsereg minden szintjén politikai tisztek gyakorolják a hatalmat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságban vele együtt dolgozó brit, amerikai és francia kollégái érzékelték, milyen súlyok nehezednek a vállára; amikor például igyekszik összejárni külföldi barátaival, miközben ezeket az ártatlan kapcsolatokat is jelentették Berijának mint az illojalitás gyanújának lehetséges bizonyítékait.

Miután Zsukovot hazarendelték Berlinből, egy rövid ideig a hadügyminiszter helyettesi tisztét töltötte be, s aztán hamarosan viszonylag jelentéktelen katonai körzetekbe küldték, először Odesszába, aztán az Urálba. Ekkoriban Zsukov ellenségei, akik Sztálin titkosrendőrségében dolgoztak – beleértve Lavrentyij Beriját és Viktor Abakumovot -, megpróbálták belekeverni valamiféle ravasz "hazaáruló" összeesküvés hálójába, aminek bizonyítéka a brit és amerikai barátaival fenntartott kapcsolat lett volna. Zsukov életének utolsó húsz éve gondokkal terhesen és örömökben szegényesen telt. Néhány évre az öreg háborús hős neve csaknem teljesen eltűnt az újságok hasábjairól. A szívével is betegeskedett. Közben elkezdett dolgozni híres visszaemlékezésein (mely Emlékek, gondolatok címmel jelent meg magyarul – a szerk.).

Zsukov neve látványos győzelmekkel forrt össze, és ezek közül fél tucatot a könyvében is felidéz. Zsukov győzelmet győzelemre halmozott; a náci fenevadat a kezdeti óriási előnyt követően alaposan megtépázta vagy feltartóztatta, hogy az csak a sebeit nyalogatta. Ugyanakkor akadt egy termékeny amerikai szakértő, aki kétségbe vonva a józan észt, nekifogott, hogy bebizonyítsa: Zsukov elvesztett egy "jelentős csatát", a Moszkva alatt 1942 őszén vívott Mars-hadműveletet. Ha összevetjük más katonaszakértői és történészi állásponttal, akkor kiderül, hogy a szerző részletesen kifejtett véleménye nem állja meg a helyét (David Glantz: Zhukov's Greatest Defeat, 1999), s az általa használt adatok erősen eltúlzottak. Zsukov maga világosan elmagyarázza azokat a körülményeket, melyek arra késztették, hogy időlegesen átmenjen a sztálingrádi csatamezőről a Moszkva alatti frontra. Két orosz történész (Oleg Rzsesevszkij professzor és Mihail Mjagkov) többek között részletekbe menően felkutatta a tényeket, hogy megcáfolja az amerikai történész állítását. Röviden, a Mars-hadművelet elsősorban elterelő taktika volt, s ebben Zsukovnak az volt a szerepe, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy nagy erőket csoportosítsanak át a központi frontról a sztálingrádi frontra, ahol minden idők legnagyobb összecsapása kezdett alakot ölteni. Mindkét fél tökéletesen tisztában volt vele, hogy a sztálingrádi eseményeknek az egész háborúra meghatározó hatása lesz. Zsukov, aki a Mars-hadműveletben két, Moszkvától nyugatra eső front mozgását koordinálta, ezzel egy időben a sztálingrádi ellentámadás tervének kidolgozásával foglalkozott, melynek kialakításában kezdettől szerepe volt.⁸

Nyugati és keleti szakértők egyaránt megkísérelték felmagasztalni Zsukov katonai tehetségét. Így például a brit John Keegan történész azt állítja, hogy Zsukovban minden olyan tulajdonság megvolt, amire egy nagy hadvezérnek szüksége van. Ezek, Keegan szerint, a stratégiai ismeretek és a taktikai zsenialitás, a lehető legnagyobb bátorság, kitűnő vezetési érzék és politikai befolyás. A brit történész ugyancsak utal (más elemzőkhöz hasonlóan) Zsukovnak az emberáldozatok iránt tanúsított "nyilvánvaló érzéketlenségére".

Egy másik szakember, az indiai hadtörténész, A. L. Sethi ezredes azt írja, hogy az 1939 és 1945 között Zsukov által irányított minden ütközet, beleértve a Japán (Mongóliában) elleni harcot, a moszkvai, a sztálingrádi, a kurszki és a berlini csatát, "magán viseli a katonai zsenialitás bélyegét". Zsukov, írja Sethi, nemcsak "kiemelkedő" tehetség volt a maga szakterületén, hanem a huszadik századi, tömegeket megmozgató hadviselés művészetét minden más "katonai vezetőnél" kiválóbban értő és alkalmazó hadvezér is. Sethi elismeri, hogy Oroszország határain túl vannak nála sokkal ismertebb katonai vezetők. (Montgomery, Rommel, Guderian, Eisenhower, MacArthur, Patton, de Gaulle, Giap nevét említi.) Zsukov életpályáját pedig "a legfenomenálisabb felemelkedésnek" nevezi, melyet egy cipész fia a legmagasabb katonai rang eléréséig bejárhatott.⁹

A halhatatlan elődökre utalva az amerikai Phil Grabsky, a The Great Commanders (1993) szerzője azt írja, hogy míg Nagy Sándor alig 100 000 fős hadsereget irányított, Zsukov több milliós haderő mozgását ellenőrizte. Egy "ragyogó tábornoknak", írja, "világos stratégiára, biztos tartalékokra, fanatikus elszántságra és erős jellemre van szüksége". Szerinte Zsukov mindezen feltételeknek tökéletesen a birtokában volt.

Szinte a Vörös Hadsereg kezdeti katasztrofális visszavonulásától kezdve rövid ideig tartott, hogy Zsukov hírneve eljusson a német vonalakba. Orosz tisztek mesélik, hogy amikor német hadifoglyoktól azt kérdezték, szerintük melyek a győzedelmes ellenség legfélelmetesebb tulajdonságai, rendszerint így válaszoltak: az oroszok szívóssága és… Zsukov marsall. Néha a hadifoglyok megemlítették a T-34-es tankot is, mely a szakértők véleménye szerint a háború egyik legjobb páncélosa volt. De az hamarosan egyértelművé vált, hogy a hatalmas győzelmek mögött az egykori lovas parancsnok, Georgij Zsukov áll.

A hitleri rezsim ellen vívott háború radikális jellegét Eisenhower tábornok egyik 1945-ös beszédében elemezte. Arra a következtetésre jutott: "Szent háború volt, és független attól, mekkora árat kell a győzelemért fizetnünk, meg kellett nyernünk." Mivel pedig Hitlert és tábornokait a szláv népek – az oroszokat is beleértve – kiirtásának politikája vezette, Zsukov és fegyvertársai úgy döntöttek, hogy a végsőkig harcolnak, és nem ismernek megalkuvást. De senki sem vonhatja kétségbe Zsukovnak és parancsnokainak őszinteségét, amikor megtiltották katonáiknak, hogy úgy viselkedjenek, ahogy a nácik viselkedtek orosz földön, ahol ezrével égették fel a falvakat, koncentrációs táborokat és krematóriumokat építettek a lakosság megsemmisítésre. Zsukov ezt írja a náci bűntettekről: "Senkinek egyetlen percig sem jutott eszébe, hogy a német dolgozókat büntesse meg azokért a bűnökért, amiket a nácik a mi földünkön elkövettek. Népünk egyhangúan kiállt az átlagos német emberek mellett: segítenünk kell őket abban, hogy felismerjék hibáikat, és a nácizmust teljességgel felszámolják."

Nem meglepő, hogy azalatt, amíg Zsukov a berlini közigazgatás irányításával foglalkozott, a legkülönfélébb dilemmahelyzetek álltak elő, melyek néha személyes jelenlétét is szükségessé tették. Alább leírunk egy ilyen esetet, amikor Zsukov salamoni ítélete mindenki megelégedésére szolgált.

Miközben Berlin külső kerületein hajtott keresztül, a marsall felfigyelt egy szokatlanul tarka tömegre, melyben néhány orosz katona is felbukkant. Sok asszony és gyerek álldogált ott. Zsukov megparancsolta sofőrjének, hogy álljon meg, kiszállt, és odament az emberekhez. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy náci koncentrációs táborból szabadult oroszok. De mint kiderült, berlini lakosok voltak.

"Megállok, figyelek, és hallom, hogy egyik katonánk, egy négy év körüli szőke gyereket tartva karjaiban, ezt mondja:

– Elvesztettem feleségemet, kislányomat és kisfiamat, amikor családomat Konotop városából kitelepítették. A vonatban haltak meg, amikor a németek bombázták a szerelvényt. A háború véget ért, hogyan éljek család nélkül? Adják nekem ezt a kisgyereket, hiszen apját, anyját megölték az SS-ek.

Valaki tréfált:

– Ez a gyerek hasonlít is rád…

A mellette álló asszony németül szólt:

– Nem, nem adhatom oda, ez a gyermek a rokonom, magam akarom felnevelni.

Valaki fordított. A katona elszomorodott. Én is közbeszóltam:

– Hallod, barátom, hazatérsz, és találsz ott magadnak gyermeket, hiszen annyi árva van otthon is! Még jobb, ha szerzel egy gyereket az anyjával együtt!

A katonák hangosan nevettek, s ez mosolyt csalt a német kisfiú arcára is. Harcosaink sorban nyitották ki kenyérzsákjaikat. Kenyeret, cukrot, konzerveket, kekszet osztottak a gyermekeknek és az asszonyoknak, sőt a katona karjaiban lévő gyerek még cukorkát is kapott. A katona megcsókolta a kisfiút, és mélyet sóhajtott."

Zsukov odalépett a katonához, és keményen megszorította a kezét. A marsall váll-lapok nélküli bőrkabátot viselt, de hamarosan felismerték, és még vagy egy fél órát ott kellett maradnia és válaszolgatnia a körülötte állók kérdéseire. "Ma már sajnálom, hogy nem jegyeztem fel a katonák nevét. Csak arra emlékszem, hogy Berzarin tábornok 5. csapásmérő hadseregéhez tartoztak." (Berzarin, aki Berlin első parancsnoka volt,a frontvonalban töltött évekről a következőket mondta: "Az alatt a négy év alatt is képtelen voltam hozzászokni a pusztításhoz, a könnyekhez és a holttestekhez akár a saját hazánkban, akár az ellenség földjén.")

A szerző kutatásai során számtalan hasonlóságot fedezett fel Zsukov és az "Oroszország büszkeségének" nevezett Alekszander Szuvorov tizennyolcadik századi tábornagy között. Azt mondják, Szuvorov hatvan csatában harcolt, és hatvan győzelmet aratott. Kétségtelen, hogy senki sem számolta össze, hány kisebb vagy nagyobb csatát nyert meg Zsukov, de a nyugati szakértők, köztük Eisenhower, csodálatukat fejezték ki fontosabb győzelmei iránt.

Amikor egyszer magáról kérdezték, Szuvorov így válaszol: "Katona vagyok. Nem ismerem a származásomat, sem családomat."

Zsukov visszaemlékezéseit a katonáknak dedikálta, azoknak, akik "tudták, hogy kell szembeszállni a halálos veszéllyel, és óriási bátorságról és hősiességről tettek tanúbizonyságot". Zsukov azért is ünnepli katonáit, hogy a béke beköszöntével volt erejük újjáépíteni az ezer meg ezer, földig rombolt várost és falut.

Szuvorov csapatai a gyakorlatban tanulták meg, hogy minél keményebben készültek a hadgyakorlatokon, annál könnyebben ment a harc a csatában. Zsukov sem kímélte a hadgyakorlatokon tisztjeit és embereit, sok-sok napot szánva arra, hogy parancsnokaival és altisztjeivel addig ismételtesse a gyakorlatokat, amíg elégedett nem lett harckészségükkel.

Szuvorov mindig emberséget tanúsított a civil lakosság és a hadifoglyok iránt, és szigorúan megbüntette katonáit, ha fosztogattak. Szerette mondogatni: "Üsd az ellenséget humánus bánásmóddal, de olyan hatékonyan, mint a fegyverekkel." Zsukov is határozottan beszél: "Soha, egy pillanatra sem merült fel, hogy a német dolgozó népet büntessük meg azokért a gaztettekért, melyeket a nácik szülőföldünkön elkövettek."

Még az 1990-es években is akadt arra példa, hogy egyes nyugati megfigyelők Georgij Zsukovot pusztán "papírmasé" hősnek látták, nem pedig hús-vér embernek. Azóta Zsukovról számos újabb anyag látott napvilágot, könyvek, napilap- és folyóiratcikkek, archív anyagok és Zsukov lányainak visszaemlékezései jelentek meg.

A hálás utókor

Meggyőződésem, hogy Zsukov marsall a föld bármelyik országában nagy ember volna. (Walter Bedell Smith amerikai tábornok, később nagykövet)

Nagyon kedveltem Zsukov marsallt. (Kethleen Harriman, a moszkvai amerikai nagykövet lánya)

Ha Zsukovnak módjában állt volna olyan szabadon cselekedni, ahogyan a mi kormányzatunk Eisenhowernek engedte, akkor azt hiszem, hogy minden [a németekkel kapcsolatos] problémánkat könnyedén megoldhattuk volna. (John R. Deane amerikai tábornok)

A világtörténelem legnagyobb konfliktusa lezárult, Hitler, Goebbels meg Himmler öngyilkos lett, így kerülték el az akasztófát (ezt tette később, 1946-ban Goering is, a nürnbergi per fő vádlottja kivégzése előtt néhány órával). Nos, 1945. június 10-én a háború befejeztével Frankfurt-am-Mainban ünnepélyes találkozóra gyűltek össze a győztes szövetséges hadseregek vezetői, Eisenhower, Zsukov és Montgomery. A hangulat emelkedett volt, a kölcsönös elismerés, tisztelet és a természetesség, kedélyesség jellemezte. Mint az illik is olyan kollégákhoz, akik korábban soha nem tapasztalt kegyetlen háborúban vállvetve harcoltak, az elegánsan öltözött parancsnokoknak sok megbeszélnivalójuk akadt. A nyelvi különbségek ellenére egészen különös baráti viszony alakult ki Eisenhower és Zsukov között, gyakran látták őket beszélgetve, tréfálkozva és egymás egészségére poharat ürítve. A megfigyelők úgy vélték, semmi nem állhat a szövetséges erők közé, akik a háború időszakában gyakran osztották meg egymással a legtitkosabb információkat, és összehangolták stratégiájukat. A későbbi memoárok és interjúk tanúsága alapján azok a nyugati diplomaták, tábornokok és újságírók, akik Zsukovval személyesen is találkoztak, egységesen úgy ítélték meg: a marsall nemcsak páratlan katonai vezető volt, hanem az orosz nép kiemelkedő képviselője.

Frankfurt-am-Mainban Zsukovot a legmagasabb politikai méltóságoknak kijáró fogadtatásban részesítették, és Eisenhower tábornok, Montgomery tábornagy és Zsukov marsall találkozója felejthetetlennek ígérkezett. A The Times azt írta, hogy Zsukovot uralkodóknak kijáró tiszteletadásban részesítették Eisenhower főhadiszállásán, melyet az I. G. Farben központjában, kertekkel övezett modern épületben rendeztek be. Egyike volt ez azon kevés építménynek, melyet a bombatámadások Frankfurtban megkíméltek. Zsukov és kísérete érkezett először, nem sokkal később leszállt Monty Dakota típusú repülője is, s a tábornagy az épülethez hajtott. Katonai parádéval üdvözölték Zsukovot és Montgomeryt, voltak üdvlövések és egy, a legjobb brit és amerikai kontingensekből összeállított díszőrség vonult el előttük. Húszfős kíséretén kívül Zsukov társaságában volt mogorva tanácsadója, Andrej Visinszkij, akit Sztálin afféle politikai mentorként rendelt a marsall mellé. Visinszkij volt Sztálin főügyésze a nagy tisztogató perek idején 1937-39-ben – ezt a korszakot szokás a nagy terror időszakának is nevezni az elpusztított áldozatok tömegei miatt. (Egyébként később Visinszkij volt a Szovjetunió első ENSZ-nagykövete is.) De a megfigyelők szerint Visinszkij jelenléte nem változtatott Zsukov magatartásán: baráti beszélgetéseket kezdeményezett, és derűs tósztokat mondott brit és amerikai kollégái egészségére.¹⁰ (Az egyik ilyen beszélgetés során Zsukov elmondta Eisenhowernek, hogy milyen óriási árat fizetett Oroszország a győzelemért. Zsukov azt is megemlítette Ike-nak, hogy Hitler rabló hadserege annyi asszonyt, gyereket és öreget ölt meg, hogy az orosz kormány soha nem fogja tudni, pontosan hányan pusztultak el.

Vendéglátói köszöntése után Zsukov a legeslegmagasabb orosz kitüntetést, a Győzelem-érdemrendet adta át Eisenhowernak és Montgomerynek.¹¹ Miután a három parancsnok kézjegyével látta el a korábban Berlinben lezajlott találkozásukkor készült fotókat, Zsukov a következő egyszerű szavakkal adta át a kitüntetéseket: "Szívből gratulálok önöknek"; majd egy ideig a Távol-Keleten és Ázsiában folyó háborúról beszélgettek, s közben Zsukov felidézte, hogyan mért megsemmisítő csapást 1939 nyarán Mongóliában a jókora japán inváziós erőkre. Sztálin is ekkor, e szédületes győzelem után figyelt fel rá.

Mialatt Zsukov átadta a kitüntetéseket, Ike és Montgomery egymás mellett, vigyázzban álltak. Azután Zsukov beszédet mondott, amiben hangsúlyozta, hogy a háborút követő időszakban milyen nagy fontossága lesz a korábbi szövetségesek együttműködésének. Közel fél évszázaddal azelőtt, hogy világunknak a nemzetközi terrorizmus kihívásaival kell szembenéznie, a marsall kijelentette (és később, az Eisenhowerrel folytatott magánbeszélgetésekben részletesen is kifejtette), hogy véleménye szerint az erőszak újabb kirobbanását csak a nagyhatalmak közötti szolidaritás képes megakadályozni. Figyelemre méltó, hogy a győzelem napján (május 9-én) Moszkvában az orosz elnökök, akik egyben a haderők legfőbb parancsnokai is, beszédeikben változatlanul visszatérnek Zsukov marsallnak az 1945-ben a szövetséges erőknek szánt ajánlásaiban használt kifejezésekhez.

Vlagyimir Putyin elnök például 2002. május 9-én ezt mondta: "A világ megváltozott 1945 óta. De továbbra is végtelenül sebezhető maradt. A gonoszság és az erőszak újra meg újra felüti a fejét. A nevük változik csak, de a természetük a régi maradt… A győzelem napja tanulság és figyelmeztetés… E veszélyeket csak akkor tudjuk leküzdeni, ha csatlakozunk a többi állam erőfeszítéseihez és a nemzetek akaratához. A Hitler-ellenes koalíció meggyőző példája ennek… Napjainkban a terrorizmusnak nevezett veszéllyel szemben kell erőinket egyesíteni."

A pazar Győzelem-érdemrend, melyet Eisenhower és Montgomery a háború győzedelmes befejezésében játszott kiemelkedő szerepükért kaptak meg, egy ötágú, vörös, kék és arany platinacsillag, melyet 135 gyémánt és öt rubinkő ékesít. A csillag középpontjában a Kreml kicsi, zománcozott képe látható. Eisenhower így ír visszaemlékezéseiben: "Ez a rendjel, melyet Montgomery és én kaptam, azon kevesek egyike volt, melyeknek számomra sokkal inkább belső értéke, mintsem érzelmi vagy szimbolikus jelentősége volt." Ebben a kitüntetésben mindössze öt, nem orosz nemzetiségű személyiség részesült: Eisenhower, Montgomery, Joszip Broz Tito marsall, Mihail Rola-Zymierski lengyel marsall és Mihály román király. (A frankfurti találkozó előtt néhány nappal Eisenhower Berlinbe repült, hogy Zsukovnak átadja a legmagasabb amerikai katonai érdemrendet, a Legion of Merit főparancsnoki fokozatát, melyet az USA kormánya adományozott a marsallnak. Montgomery is átadta Zsukovnak a brit kormány kitüntetését, a Bath-rend I. fokozatát a Nagy Lovagkereszttel.)

Miután a marsall átadta Eisenhowernak és Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a három parancsnok az Egyesült Nemzetek győzelmére ürítette poharát. Gyönyörű nyári nap volt, idézi fel Eisenhower, és az ebéd előtti frissítők és borok iszogatása, majd a díszebéd alatt is egymást követték a felköszöntők. Zsukov rutinos szónok volt, írja Eisenhower, és az ebédnél mondott köszöntőben "magasztalta a szövetségeseket, és reményét fejezte ki, hogy közös céljainkat sikerül megvalósítanunk".

Zsukov szabadon, jegyzetek nélkül beszélt. Lehetséges, hogy ha egy évvel, netán csak néhány hónappal később mondja a fentieket, szigorú megrovásban részesült volna Moszkvától, mondván, túlzottan felmagasztalta a szövetségeseket. Így kezdte: "Mindenki tudja, hogy a háború terhének java a mi népünk vállára nehezedett. A Szovjetunió népei szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket, az ellenség az ő országukat égette fel és rabolta ki leginkább. De népünk abban a hitben harcolt, hogy nincsenek egyedül a küzdelemben és ügyük igazában. Tisztán és őszintén harcoltak, és most szövetségeseik szemébe tudnak nézni."

Ezután Zsukov nyíltan beszélt arról a segítségről, melyet London és Washington nyújtott a háború idején a Szovjetuniónak: "Nagy-Britannia és az Egyesült Államok akkor segített a Szovjetuniónak, amikor az a leginkább rászorult a támogatásra. Népeink soha nem fogják elfelejteni ezt a segítséget. A jövőben mindannyiunknak kötelessége megtenni mindent, hogy megvédjük a világot az ehhez hasonló agressziótól."

Később Zsukov Eisenhowerhez intézett köszöntője megmutatta, hogy elismeréssel adózik kedves barátjának is: "Olyan férfiú ő, akinek katonához méltó szíve és diplomatához illő esze van; képes volt parancsnoksága alatt egyesíteni a sokféle nemzetiségű hadseregeket, és győzelemre vezette őket."

Válaszában Eisenhower hangsúlyozta: "Az alkalomhoz illőnek látom, hogy elmondjam: a két nagy nemzet legtehetségesebb katonái és diplomatái segítettek munkámban. Nekik végtelen hálával tartozom. Itt most nem tudom név szerint is felsorolni őket, mivel igazságtalan volna közülük néhányat kiemelni, de azt jól tudom, mi az ő óhajuk: békét akarnak."

Aztán Ike újra elismételte egyik szellemes mondását: "A szövetségesek nevében elmondhatom, akkor is békét akarunk, ha harcolnunk kell érte."

"A magam nevében pedig kijelenthetem, tette hozzá, azt hiszem, nincs itt senki az asztal körül ülők között, aki ne mondana le könnyedén a dicsőségről, a hírnévről és mindarról, amit ez a háború hozott neki, ha elkerülhető lett volna az a tengernyi borzalom és szenvedés, melyet a háború az emberiségre zúdított. Szent háborút vívtunk, és meg kellett nyernünk, bármekkora áldozatot kívánt is tőlünk."

Eisenhower szavai után következtek azoknak a köszöntőszavai, akik meg akarták osztani a többiekkel érzéseiket, gondolataikat; beszéltek a britek, az amerikaiak, az oroszok és a franciák. Korábban, amikor Zsukov átnyújtotta Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a tábornagy még emelkedett stílusban válaszolt: "Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy ezt a magas kitüntetést a Szovjetunió híres marsalljától, Zsukov marsalltól vehetem át." Később azonban Monty jóval fesztelenebb stílusban Zsukov hátát veregetve azt ismételgette: "Mindenképp át kell jönnöd hozzánk [a brit főhadiszállásra], öregfiú!"

A frankfurti ünnepség kitűnően sikerült. Zsukov felszabadultan viselkedett, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát, különösen a díszebédet követő mulatság során, amikor ő és Eisenhower a nyelvi különbségek ellenére együtt énekeltek. (Eisenhowernek később tudomására jutott, hogy Zsukovnak berlini működése idején túlságosan is sokszor kellett utasításokért fordulnia Moszkvához még kisebb részletkérdésekben is, beleértve a személyes látogatásokat vagy a szövetségesek által feltett legegyszerűbb kérdésekre adott választ illetően is. Ugyanakkor Ike megjegyzi, hogy Zsukov sokkal "nagyobb önállóságot tanúsított" a cselekvésben, miután ő egyszer azt mondta neki: "Ha ilyen apró részletekkel állandóan Washingtonhoz fordulnék, engem hamar kirúgnának, és a kormány valaki olyat küldene helyettem, aki maga is meg tudja oldani ezeket a problémákat.")

Eisenhower 1967-ben megjelent At Ease című könyvében érdekes megfigyelést közöl Zsukovról: "A marsallnak nem volt türelme a politikusokhoz. Egyszer azt mondtam neki, hogy katonai ügyekről akarok vele tanácskozni, és nem hozom magammal politikai tanácsadómat [Robert Murphyt], de hozzátettem, hogy ha akarja, őt persze elkísérheti a maga politikai tanácsadója. Nem, felelte, ha ön nem hozza a magáét, akkor én is lerázom az enyémet. Odafordult tanácsadójához, Andrej Visinszkijhez, és azt mondta neki: Menjen ki, nincs szükségem magára."

Stephen Ambrose történész számol be arról, hogyan értékelte Eisenhower Zsukovot mint katonai parancsnokot. Ike Montgomerynek mondta el, hogy az orosz marsall egyedülálló képességekkel rendelkezik; hogy hadműveleteivel kapcsolatos elképzelései (és mindig jelen volt a kritikus pontokon), plusz minden egyes lépésének racionális okai, beleértve a fegyverek használatát, melyben fölénnyel rendelkezett; az időjárásnak mint fontos tényezőnek a figyelembevétele; az az alaposság és gondosság, mellyel biztosította a hadműveletekhez szükséges szervezeti és fegyverzeti felszereléseket: e tulajdonságai mind-mind hozzájárultak kiemelkedő képességeihez.

Az igazsághoz tartozik, hogy az Eisenhower-Zsukov énekespárost fellelkesítette egy fekete muzsikusokból álló amerikai zenekar érkezése, amely önként vállalta, hogy Frankfurtban koncertet ad a szövetségek találkozóján. A jeget Eisenhower törte meg, aki imádta a spirituálékat, és Zsukovval együtt csatlakozott a gitárokon felhangzó dallamokhoz: az Old Black Joe, az Old Folks at Home és az Old Man River előadásához. (Két hónappal később, amikor Eisenhower és vezérkara Harriman nagykövet társaságában Moszkvában vendégeskedett, és bejelentették a japánok feltétel nélküli megadását a kremlbeli Nagypalotában rendezett ünnepi fogadáson, Eisenhower és az összes jelenlévő a spontán jó hangulat hatása alatt újraénekelte A volgai hajóvontatók dalát. A vidámsághoz persze jelentősen hozzájárult, meséli Eisenhower helyettese, Lucius Clay altábornagy és a véget nem érő tósztokat kísérő vodkás poharak koccanásának csengése. A vodkát, mondja Clay, a személyzet szorgalmasan töltögette.)

A frankfurti kitüntetési ceremóniát és a díszebédet katonai parádé és légibemutató követte. Sir Arthur Harris marsallnak, a brit légierők parancsnokának jóváhagyó pillantásától kísérve a vendégek végignézték, amint 1700 angol és amerikai vadászgép és bombázó zárt alakzatban elhúz a fejük felett. Zsukovot, írja Eisenhower, lenyűgözte a látvány. Később Zsukov még további kitüntetéseket nyújtott át: húsz brit és amerikai tiszt kapta meg a Vörös Zászló-érdemrendet vagy a Bátorságért-érmet.

Két hónappal a frankfurti találkozó után Zsukov meghívására Ike Moszkvába érkezett. Truman elnök tanácsadója, Harry Hopkins beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Sztálin mindenképpen azt szerette volna, hogy június 24-én jöjjön Moszkvába (ekkor rendezték a győzelmi parádét), illetve ha ez az időpont nem felel meg Eisenhowernek, akkor látogatására a potsdami konferenciát (melyet július 17. és augusztus 2. között tartottak meg) megelőzően vagy közvetlenül azután kerüljön sor. Eisenhower elmondta Hopkinsnak, hogy már valamivel korábban is meghívták Moszkvába, de az USA hadügyminisztériuma nem engedélyezte utazását, pedig ő nagyon szeretett volna menni. Eisenhower úgy vélte, hiba volt, hogy nem ment akkor, amikorra meghívták. Azt is elmondta Hopkinsnak, hogy ha ő ellátogat Moszkvába, akkor Zsukovot meg kellene hívni az Egyesült Államokba. Később Hopkins felvetette ezt a kérdést Truman elnöknek, "aki egészen odáig volt az ötletért".

Ike moszkvai látogatása idején történt, hogy egy futballmeccsen, amit Eisenhower és Zsukov a díszpáholyból néztek végig, bemutatták őket a közönségnek: "Soha életemben nem hallottam ilyen ovációt", mondta Harriman nagykövet. Eisenhowert a szovjet-amerikai együttműködés szimbólumának tekintették, és Harriman szerint szinte kézzel fogható volt az emberek vágya, hogy ez az együttműködés folytatódjék – noha ebben vezetőik korántsem osztoztak.

A futballmeccs közönségének reakciójáról egy másik jelenlévő, az amerikai John R. Deane tábornok is beszámolt; ő említi, hogy a meccs végén, amikor Ike és Zsukov kifelé indult, a nézők egyre erősödő ovációval üdvözölték őket. Végül, a barátság kifejezésére Eisenhower átkarolta Zsukov vállát, s a gesztust Zsukov baráti öleléssel viszonozta. Erre aztán, mondja Deane, pokoli lárma tört ki a lelátókon. Eisenhower és Zsukov integetett a tömegnek, és csak azzal tudtak véget vetni az ünneplésnek, hogy mintegy tízpercnyi ott-tartózkodás után elhagyták a díszpáholyt. Deane szerint a tömeg spontán reakciójáról volt szó, és az érzelmek megnyilvánulásának semmi köze sem volt a politikához, sem az ideológiához. Egyszerűen csak az orosz nép többségének szimpátiája mutatkozott meg spontánul, mert Eisenhower személyében megtestesülni látták az amerikai népet. "Felemelő érzés volt, mondja Deane, és szívet melengető nekünk, jelen lévő amerikaiaknak."

Deane beszámol Ike Sztálinnal való első találkozásáról is, és megemlíti, hogy a tábornagy mély benyomást gyakorolt az orosz diktátorra azzal, hogy keveset beszélt, és kerülte a külföldiek Sztálin fülének megszokott, hízelgő fordulatait. A két férfi öt órán át állt egymás mellett a Lenin-mauzóleum tribünjén (egy sportbemutatót néztek végig), de a nyelvi problémák miatt csak udvariassági gesztusokra került sor közöttük.

Eisenhowert szemmel láthatóan annyira áthatotta azoknak az oroszoknak a vidám, reménykedő lelkiállapota, akikkel moszkvai tartózkodása során találkozott, hogy azt mondta Harrimannek, biztos abban, hogy barátja, Zsukov lép Sztálin helyére, és ezzel új korszak nyílik az orosz-amerikai együttműködés történetében. Azt is megemlítette, hogy a békéért mondott számtalan ünneplő pohárköszöntő során ő és Zsukov gyakran karoltak egymásba. De a nagykövet sietve lehűtötte Ike reményeit, "irreálisnak" nevezte azokat, és megjegyezte, hogy a katonai vezetők veszik észre utolsóként, hogy véget ért a háborús időkben tapasztalt, korábbi együttműködés. Harriman úgy látta, hogy minél nagyobbak a remények, annál nagyobb lesz a végső csalódás. "Mint katonai parancsnok, írta később, Eisenhower csak lassan értette meg a kommunista pártnak a szovjet politika alakításában játszott kivételes szerepét."

Bár Eisenhower a hidegháború idején írta visszaemlékezéseit, meleg hangon beszél Zsukovhoz fűződő barátságáról, s ezzel kapcsolatban elmondja, hogy egészen addig csak erősödött közöttük ez az érzés, amíg ő vissza nem tért Amerikába. Őszintén bevallja: "Sajnos, a barátság személyes és egyéni dolog volt, nem pedig az általános viszony kifejeződése." (A két barát éppen tíz évvel később, a genfi négyhatalmi értekezleten találkozott 1955-ben, de ebben az időszakban a nagypolitikában a személyes barátságok végképp háttérbe szorultak: Eisenhower az Egyesült Államok elnöke volt, Zsukov pedig a Szovjetunió honvédelmi minisztere. Néhány megfigyelő szerint a genfi delegációban Zsukov csak a "látszat kedvéért" vett részt.)

Eisenhower posztját Németországban Lucius Clay vette át, aki némi szomorúsággal jegyezte meg, hogy míg Eisenhower és Zsukov Berlinben dolgoztak, addig jó volt a két ország viszonya; de miután mindketten elmentek onnan, a kapcsolatok kezdtek megkeseredni. Clay azt is megemlíti, hogy ő maga is nagyon jó barátságban volt Zsukovval és Szokolovszkij tábornokkal. "Ez, írja sajnálkozva a hidegháború beköszönte miatt, az egyik oka annak, hogy azt gondolom, elkerülhettük volna a későbbiekben bekövetkezett minden rosszat. Hiszen az elején úgy tűnt, hogy jól kijövünk egymással. Ezért gondolom, hogy a szovjetek magatartása az események következtében alakult így, és nem volt előre elhatározott irányvonal." Alább még hozzáteszi: "Aztán Zsukov elment, és… azon kaptuk magunkat, hogy nem tudunk velük együttműködni."¹²

Később Clay beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Zsukovot különösképpen is megviselte, hogy a tábornagy visszatért hazájába Berlinből. Clay azt is elmondja: Eisenhower őszintén hitt abban, hogy lehetséges az együttműködés az oroszokkal. Néhány évvel később ezt írta: "Úgy vélem, Eisenhower valóban barátjának tekintette Zsukovot… Meg vagyok győződve arról is, hogy Zsukov őszintén baráti érzelmeket táplált iránta."¹³

Miután egy évig Berlinben együtt dolgozott az oroszokkal, Walter Bedell Smith amerikai tábornok, aki Eisenhower vezérkari parancsnoka volt (később pedig moszkvai nagykövet), így foglalta össze személyes benyomásait Zsukov marsallról és Zsukov berlini utódjáról, Szokolovszkij tábornokról: "Lényegében Zsukov marsallal és Szokolovszij tábornokkal álltunk közvetlen kapcsolatban; mindkettejüket igen nagyra becsültük, meggyőződésem szerint ők bármely országban kiemelkedő személyiségek lettek volna." Elmondta azt is, hogy a nyelvi korlátok és a két országot egyre jobban megosztó nézeteltérések ellenére "ez a két ember… nemcsak képességeivel nyűgözött le bennünket, hanem őszinteségével és nyíltságával". (Ez a jóindulat láthatóan áthatotta az angol-orosz kapcsolatokat is. Amikor Zsukov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol tagjával, Ronald Weeksszel találkozott, kijelentette, hogy egyetlen ülés alatt is jelentősen előrehaladtak. Weeks egyetértett Zsukov javaslataival, s ezt a marsall a következőkkel kommentálta: "Úgy vélem, a továbbiakban is jelentős eredményeket érünk el, ha a politikusok is kitartanak.")

1955. április 20-án Zsukov személyes üzenetet juttatott el Eisenhowerhez, és közvetetten arra szólította fel az elnököt, hogy jussanak megállapodásra a hidegháború befejezésének kérdésében. Tíz nappal később az elnöknek küldött újabb személyes üzenetében Zsukov hangsúlyozta: tárgyalásokra van szükség ahhoz, hogy a két nagyhatalom közötti viszályt megoldják. Ike nem tagadta, hogy kapott Zsukovtól üzeneteket, de nem hozta nyilvánosságra tartalmukat. Nem így a New York Times és más napilapok. A napilapokban közölt üzenetek szerint Zsukov azt állította, hogy Washington az atombombát zsarolásra használja. Sürgette továbbá, hogy az Egyesült Államok számolja fel külföldi katonai támaszpontjait, és "hallgattassa el a háború szószólóit". És ilyenekből sajnos túl sok is akadt az Egyesült Államokban.¹⁴

Ám Eisenhower korántsem volt megrögzött héja. 1954 novemberében megbízható források azt az információt szivárogtatták ki, hogy Ike "a Szovjet-Oroszország elleni, döntő csapást, mely milliók pusztulásával járna, erkölcsileg mélységesen iszonytatónak" nevezte.¹⁵

Sok szerző beszámol arról, hogy 1955-ben, a genfi csúcsértekezleten Eisenhower izgatottan várta a Zsukovval való találkozást, és nemcsak azért, hogy megtudja, hogyan alakult az élete, hanem azért is (Stephen Ambrose történész szavaival), hogy feltárja, mekkora lehetősége van annak, hogy helyreállítsák a háború után Németországban kettejük között kialakult munkakapcsolatot. Sok szerző idézi John Eisenhower szavait, miszerint Genfben apja se és ő sem látta már Zsukovot annak a "kis izgága, magabiztos alaknak", akire a háború utáni időkből emlékeztek. Zsukov ekkor sokkal inkább zárkózott, rezignált, emelkedett lelkiállapotú, mi több, csapdába esett ember benyomását keltette. De aligha valószínű, hogy Zsukov, aki a történelem legiszonyatosabb ütközeteiben edződött, mostanra valóban kétségbeesett volna. Sokkal valószínűbb, hogy Zsukovot az 1955-ös csúcsértekezleten a színfalak mögött történtek mélyen elkeserítették; ám ezekről az eseményekről a fenti szerzők nem számolnak be. Csak futólag említem a kor legsúlyosabb konfliktusait: a Koreai-félszigeten elkeseredett háború folyt; a nagyhatalmak távol-keleti versengésének aktuális célpontjai Vietnam és Formosa (Tajvan) voltak; a fegyverkezési verseny, úgy tűnt, végképp ellenőrizhetetlenné válik: 1954 áprilisában bejelentették, hogy az USA a következő évben az eredeti költségvetési tételen felül további 427 millió dollárt fordít "a termonukleáris fegyverek előállításának jelentős felgyorsítására"; az Egyesült Államokban a hajthatatlanul antikommunista törvényhozás legjobb esetben is elhallgattatta a liberális ellenzéket.¹⁶

Charles Bohlen, az Egyesült Államok oroszul kitűnően beszélő moszkvai nagykövete elmondja, hogy a szovjetek ekkor Zsukovot, az "öreg harcost" nyilvánvalóan Eisenhowernek szánt baráti gesztusként vitték magukkal Genfbe. Egyik nap Zsukov és az elnök kettesben ebédelt Eisenhower szállásán. Rajtuk kívül csak az orosz tolmács és Bohlen volt jelen. Bohlen a háború végén találkozott először Zsukovval, amikor Harry Hopkinsszal Moszkvába látogatott. Zsukovnak, írja, katonás megjelenése volt – köpcös, "robusztus, mint egy orosz tölgy", arca kissé pirospozsgás, szeme tiszta kék. Bár Zsukovnak kellemes mosolya volt, nagyon tartózkodóan viselkedett, különösen külföldiekkel. Zsukov bolsevik volt, aki tántoríthatatlanul követte a pártvonalat, de Bohlen ezt a megfigyelését azzal egészíti ki, hogy Zsukov mindenekelőtt orosz hazafi volt. A marsall hitt a hadsereg függetlenségében, és, mondja Bohlen, későbbi háttérbe szorulásának egyik oka kétségkívül az volt, hogy megpróbált megszabadulni a komisszárrendszertől. (A közelmúltban közzétett anyagok arra utalnak, hogy a párt vezetőit nemcsak Zsukov önálló nézetei bosszantották fel, hanem az is, hogy kitartóan állította: a magas beosztású párttagoknak is szerepe volt az 1930-as évek végén lezajlott sztálini terrorban.) Bohlen leírja még, hogy Zsukovra a friss szellem volt jellemző, mely éles ellentétben állt a többi bolsevik vezető óvatos modorával. Ezenkívül toleranciát, mi több, tiszteletet mutatott Amerikával szemben, és Bohlen biztosra vette, hogy Eisenhower iránt tanúsított baráti érzelmei valódiak és nem "afféle alkalmi viselet".

A közös ebéd végén Eisenhower megkérdezte Zsukovot, mit fog csinálni a szabadsága idején. Zsukov elmondta, hogy az európai Oroszország délnyugati részére utazik, pisztrángot akar fogni. A két férfi kicserélte horgászfelszerelésekkel kapcsolatos tapasztalatait, és Eisenhower megígérte Zsukovnak, hogy küld neki Amerikából egy horgászbotot orsóval. Körülbelül egy hónappal azután, hogy Bohlen visszatért Moszkvába, a nagykövetségre a diplomáciai küldemények között egy horgászbot és orsó érkezett, meg egy levél Zsukov marsallnak Eisenhower elnöktől. A levél nem volt leragasztva, valószínűleg a követség iránti szívélyességből. A levél írója baráti üdvözletét küldte a címzettnek, és megemlítette, hogy a botot és az orsót külön-külön csomagolva küldi.

Néhány évvel korábban, amikor Ike a Pentagonban kezdett dolgozni, Zsukov küldött neki néhány ajándéktárgyat, köztük egy nagy fehér medvebőr szőnyeget. Ike akkor azt írta Zsukovnak, hogy a medvebőr az otthoni dolgozószobájának falát díszíti. Azt is megírta még a marsallnak, hogy katonai és filozofikus témákról Berlinben, Frankfurtban és Moszkvában folytatott közös beszélgetéseikre mint élete egyik legemlékezetesebb eseményére gondol vissza.¹⁷

Eisenhower az első, 1945-ös frankfurti találkozásuk alkalmával így értékelte Zsukovnak a háborúban játszott, kiemelkedő szerepét:¹⁸ "Európában [a háborút] megnyertük, és ebben az Egyesült Nemzetek a legtöbbet nem másnak, mint Zsukov marsallnak köszönheti, aki, lévén szerény ember, aláértékeli szívünkben betöltött helyét. Azon a napon, amikor majd mindannyian megtérünk őseinkhez, bizonyosan lesz egy [orosz] érdemrend, a Zsukovról elnevezett érdemrend, melyet minden ember megkaphat, aki nagyra becsüli az olyan katonákat, akik bátrak, előrelátók, tiszta fejűek és mindenre elszántak."

Eisenhower jóslata valóra vált, de csak fél évszázaddal később. 1996-ban, Zsukov születésének századik évfordulója alkalmából ünnepséget rendeztek, és ekkor jelentették be, hogy új orosz kitüntetést alapítottak – a tekintélyes Zsukov-érdemrendet. A napilapok úgy kommentálták az eseményt, hogy ezzel az elismeréssel a nemzet végre méltóképpen rója le tartozását nagy fiának.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Viktor Anfilov a Krasznaja Zvezdában, 2001. december 21-én; Stalin's Generals, fordította Harry Shukman, 1993; W. J. Spahr, Zhukov, The Rise and Fall of a Great Captain, 1993.

² Observer, 1957. július 7.

³ Major-General Sir Francis de Guingand, Generals at War, London, 1972.

⁴ John Gunther, Inside Russia Today, London, 1957.

⁵ Az elhallgatott tényekkel kapcsolatban lásd Beevor könyvének 12. fejezetét. De egy hiányzó tényről hadd ejtsek itt szót: a gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt haláltáborok hálózatáról. Ha valaki a náci bűnökhöz hasonlítva veti fel az 1945 május-júniusában történteket, akkor joggal várható el, hogy részletesen jellemezze Hitler "halálgyárait", a nácizmus lényegének legkézzelfoghatóbb mani­fesztumait. (A főképpen Németországban és Lengyelországban található táborokat 1945 áprilisában szabadították fel.) A legtöbb táborban például speciális olvasztótégelyeik voltak a meggyilkolt foglyok szájából kihúzott aranyfogak beolvasztására. Naponta átlag 12 kiló aranyat termeltek. A krematóriumok padlásain szárították a holtak haját. A hamvakat a mocsarak feltöltésére vagy káposztaföldek trágyázására használták. Némely táborhoz a világon sehol sem látható nagyságú temetők tartoztak.

⁶ New York Times, 1974. június 20.

⁷ Interjú Szergej Rugyenko légimarsallal in Soviet Soldier, 1990, No. 6; lásd még A. Axell, Russia's War, 1941-45, London, 2001, melyben olvasható a szerzőnek Rugyenkóval 1985-ben készített interjúja is.

⁸ David Glantz amerikai katonai szakértő érveit végiggondolva, mellyekkel bizonyítani óhajtja, hogy Zsukov 1942 nyarán a Moszkva környéki Mars-hadműveletben súlyos vereséget szenvedett, Rzsesevszkij professzor, a náci-szovjet háború nemzetközileg elismert szakértője, a II. világháborúval foglalkozó történészek szövetségének elnöke, a következőket mondja: "A Mars-hadműveletnek kettős célja volt: az első, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy erőiket a központi frontról délre csoportosítsák át, a második pedig, hogy megakadályozzon egy esetleges gyors német csapást a rzsevi kiszögellésből (mely Moszkvától 250 kilométerre volt) a főváros ellen. A két cél egyenlő fontosságú volt, és a prioritások a Mars-hadművelet tervezése és előkészületei során állandóan változtak. 1942-ben Moszkvát már egy percig sem fenyegette az 1941 őszén tapasztalt óriási veszély, és Sztálingrád óriási orosz siker volt." Összegezve, Rzsesevszkij professzor azt mondja, "a könyv (Zhukov's Greatest Defeat, 1999) és a szerző koncepciója kívül esik a józan történettudomány keretein." Dr. Mjagkov rámutat arra, hogy a Mars-hadművelet nemcsak nélkülözhetetlen előfeltétele volt az Uránusz (a sztálingrádi ellencsapás) sikerének, hanem mint önálló akció is óriási eredményekkel járt, hiszen leszerelte az ellenség esetleges Moszkva elleni váratlan csapását. Továbbá, mondja, az Uránusz- és a Mars-hadműveletet egységes egésznek tekintették, mellyel a szovjet-német fronton a helyzetet 1943-ra gyökeresen meg lehet változtatni. Mindkét történésztől kaptam anyagokat is 2002-ben Moszkvában, amikor az Orosz Tudományos Akadémián jártam. Zsukov maga azt a fontos kijelentést teszi a hadművelettel kapcsolatban, hogy 1942 nyarán és őszén a Legfelsőbb Parancsnokságnak az volt a terve, hogy az ellenséget megtévessze, azaz hogy a németek azt gondolják, Moszkva alatt óriási téli hadművelet van előkészületben, melynek során Hitler központi katonai erői ellen intéznek nyugati irányban ellencsapást az orosz seregek. Ezért állt elő az a helyzet, hogy októberben a náci parancsnokság nagy erőket kezdett ebben a térségben összevonni.

⁹ 1987-ben a szerzőnek szerencséje volt Moszkvában tábornokokkal (mindannyian a II. világháború veteránjai) kerekasztal-beszélgetésen találkozni, ahol megkérdezte tőlük, hogyan értékelik Zsukov marsallt. I. G. Pavlovszkij hadseregtábornok a következőket válaszolta: "Zsukov nagy katonai vezető volt, azt mondhatjuk, ő volt közöttünk a legnagyobb." Hozzáfűzte: "A háború végén 12 frontparancsnokunk volt. Mindegyikük kitűnő katonai parancsnok volt. Zsukov azonban közülük is kiemelkedett. Ezt maguk is elismerték." Egy orosz hadtörténész, Mihail Belov tábornok, aki tucatnyi tanulmányt írt Zsukovról, úgy fogalmazott, hogy a marsall katonai parancsnokként "páratlan" volt. Elmondta e sorok szerzőjének, hogy véleménye szerint melyek voltak a Zsukovhoz hasonló kiemelkedő katonai parancsnok különleges képességei: egy nagyszabású hadművelet előkészítésének és – legyenek bár elképesztően nehéz körülmények – megvalósításának képessége, továbbá az ellenség szándékainak megérzése, és e szándékok gyors megakadályozásának képessége, valamint az a képesség, hogy kritikus helyzetekben meg tudja téveszteni az ellenséget.

¹⁰ Eisenhower említi, hogy sorozatos találkozóikon, melyekre rendszerint Berlinben került sor, Zsukov elvetette azt a gyakorlatot, hogy minden esetben politikai tanácsadója társaságában jelenjen meg, és hogy ezért ő és Zsukov időnként ketten, csak egy tolmács jelenlétében tanácskoztak.

¹¹ A legeslegmagasabb kitüntetés kifejezést John Deane tábornok, az USA Katonai Missziójának moszkvai parancsnoka használta.

¹² Természetesen Moszkva éppen az ellenkezőjét állította, és Washingtont okolta minden nehézségért.

¹³ Lucius Clay: Decision in Germany, London, 1950.

¹⁴ Hogy csak néhányat említsünk a hidegháború bajnokai közül: Robert Carney amerikai admirális, a haditengerészet hadműveleti parancsnoka, aki kijelentette: az USA-nak hamarosan meg kell vívnia Oroszországgal a végső harcot (1954. május 29.). James Saliba amerikai vezérőrnagy az amerikai hadtest tanácskozásán azt mondta, hogy Amerika a vörös Oroszországot egyetlen éjszaka alatt el tudná törölni a föld színéről (1954. december 3.). 1954 elmúltával Nagy-Britanniában olyan beszámolók láttak napvilágot, hogy az amerikai tábornokok, tengernagyok és politikusok legprovokatívabb kijelentéseit elborzadva fogadták (The New York Times , 1954. december 6.).

¹⁵ The Nashville Tennesseean, 1954. november 28.

¹⁶ A sok kötetből álló Nagy Szovjet Enciklopédia, bár élesen kritikus Eisenhower elnöki tevékenységének megítélését illetően, azt írta: kormányzata …a nemzetközi kapcsolatok terén tett néhány realisztikus lépést. Eisenhower vetett véget a katonai akcióknak Koreában 1953 júliusában… és 1955-ben részt vett a genfi konferencián, melyen az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői tanácskoztak egymással. Továbbá azt írta: A mccarthyzmussal szembeni egyre erősödő ellenállást figyelembe véve Eisenhower kormánya és a kongresszus elhatárolta magát a mccarthyizmus leggyűlöletesebb módszereitől, melyek az amerikai rendszert az egész világon meglehetősen kedvezőtlen fénybe állították. 1954 decemberében a szenátus elfogadta azt a határozatot, melyben McCarthyt elítélték. Az Enciklopédia még hozzátette: 1959-ben Nyikita Hruscsov főtitkár elfogadta Eisenhower meghívását, és hivatalos látogatást tett az USA-ban.

¹⁷ Az 1955-ös genfi csúcsértekezletnek számos kedvező következménye volt különösen a kulturális kapcsolatok terén. Ennek köszönhető például, hogy a nagy sikerű Porgy és Bess című musicalt egy amerikai társulat Oroszországban is bemutatta; a társulat útjáról igen szórakoztató, eleven részleteséggel számolt be Truman Capote, aki elkísérte a társulatot.

¹⁸ Egy másik magas rangú amerikai tábornok, George C. Marshall hivatalos jelentésében így értékelte a britek és az oroszok háborús tevékenységét: A brit és orosz nép hősies ellenállása megkímélte az Egyesült Államokat attól, hogy a háború amerikai földön folyjék. (The War Report of Marshall, New York, 1947).