A világhírű gondolkodó alig ismert írása a szocializmust elemzi, mégpedig olyan irányzatként, amely társadalmi-etikai célra irányul, és ez a cél nem más, mint meghaladni az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát.
Okos dolog-e a szocializmus kérdésében véleményt nyilvánítania annak, aki nem szakember a közgazdaságtan és a társadalmi problémák terén? Számos ok miatt gondolom azt, hogy a válasz: igen.
A kérdést először vizsgáljuk meg a tudományos ismeretek szempontjából! Úgy tűnhet, nincsenek lényegi módszertani különbségek a csillagászat és a közgazdaságtan között: a tudósok mindkét területen általánosan elfogadható törvényeket igyekeznek feltárni, amelyek a jelenségek egy meghatározott csoportjára érvényesek, s ezt annak érdekében teszik, hogy a jelenségek összefüggéseit minél tisztábban megérthessék. A valóságban azonban mégiscsak léteznek módszertani különbségek. A közgazdaság területén általános törvényeket felfedezni azért nehéz, mert a vizsgált gazdasági jelenséget rendszerint sok olyan tényező befolyásolja, amelyeket nehéz önállóan, egymástól függetlenül értékelni. Ráadásul az emberi történelem ún. civilizált korszakának kezdetétől felhalmozódott tapasztalatokat nagy mértékben befolyásolták és korlátozták olyan körülmények, amelyek természetüket tekintve cseppet sem csak és kizárólag gazdaságiak. Például, a jelentős történelmi államok többsége hódításoknak köszönheti létét. A hódító nép törvényileg és gazdaságilag a legyőzöttek fölötti privilegizált osztály lett. Magukhoz ragadták a földtulajdon monopóliumát, a papságot is a saját soraikból nevezték ki. A papság az oktatás kézbentartásával a társadalmi osztályok közötti megosztottságot állandósította, és olyan értékrendet teremtett, amelynek révén hatni tudott – javarészt öntudatlanul – az emberekre a társadalmi viselkedési normák terén.
A történelmi hagyomány, hogy úgy mondjam, a múlthoz tartozik, ám sehol a világon nem léptünk még túl az emberiség fejlődésének azon a szakaszán, amelyet Thorstein Veblen "ragadozó korszaknak" nevez. A megfigyelhető gazdasági tények is erre a periódusra utalnak, és még a folyamatokból levonható törvényszerűségek sem alkalmazhatók más időszakokra. Mivel a szocializmus valódi célja pontosan az, hogy az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát meghaladja, a jelenlegi közgazdaságtudomány csak keveset tud mondani nekünk a jövő szocialista társadalmáról.
Másodsorban, a szocializmus társadalmi-etikai célra irányul. A tudomány azonban nem hozhatja létre a célokat, és még kevésbé képes ezt a gondolatot az emberekbe beleültetni. A tudomány legfeljebb azokat az eszközöket adhatja az emberek kezébe, amelyekkel elérhetnek bizonyos célokat. De ezeket a célokat magukat is fényes etikai elvekkel rendelkező személyiségek gondolják ki, és – ha ezek nem légvárak, hanem életképes és hatékony célok – később sok-sok olyan emberi lény azonosul velük és valósítja meg őket, akik szintén félig öntudatlanul meghatározzák a társadalom lassú fejlődését.
Ezen okok miatt kitartóan őrködnünk kell azon, hogy ne becsüljük túl a tudományt és a tudományos módszereket, amikor az emberiség problémáiról van szó; és nem szabad azt gondolnunk, hogy csak a szakembereknek van joguk véleményt nyilvánítani a társadalmi szervezetet érintő kérdésekben.
Számtalanszor elmondták már, hogy az emberi társadalom válságos állapotba került, és stabilitása súlyosan megingott. Jellemző erre a helyzetre, hogy az egyes ember közömbösen, sőt ellenségesen viszonyul ahhoz a kicsi vagy nagy csoporthoz, amelyhez tartozik. Hadd illusztráljam egy személyes példával, mire is gondolok! Nemrég az újabb háború veszélyéről beszélgettem egy intelligens és jóindulatú férfival. Én kifejtettem, hogy egy újabb háború az emberiség létét veszélyeztetné, s megjegyeztem, hogy csak egy nemzetek fölötti szervezet tudna megfelelő védelmet nyújtani a veszéllyel szemben. És ekkor az én látogatóm halkan és szenvtelenül azt mondta: "Miért ellenzi annyira az emberi faj eltűnését?"
Bizonyos vagyok abban, hogy még egy évszázaddal ezelőtt sem tett volna ilyen könnyedén senki hasonló kijelentést. Ilyen mondatot csak az mond, aki hiába próbál egyensúlyt elérni önmagában, és többé-kevésbé elvesztette a siker reményét is. Vajon egyfajta fájdalmas magány és elszigeteltség kifejeződése-e ez, melytől manapság oly sokan szenvednek? Mi lehet az oka? Van-e kiút?
Könnyű ilyen kérdéseket feltenni, de aligha lehet választ találni rájuk a legcsekélyebb bizonyossággal is. Mégis, a tőlem telhető legjobb választ próbálom itt adni, bár teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy érzéseink és céljaink gyakorta ellentmondásosak és homályosak, és nem fejezhetőek ki egyszerű, könnyed formulákkal.
Az ember egyidejűleg magányos lény és a társadalom része. Magányos létezőként megpróbálja megvédelmezni saját létét és a hozzá közel állókét, megpróbálja kielégíteni személyes vágyait, kifejleszteni veleszületett képességeit. Mint társadalmi lény viszont arra vágyik, hogy elnyerje embertársainak elismerését és szeretetét, hogy osztozzék a többiek élvezeteiben, vigasztalja őket bánatukban, hogy javítsa életfeltételeiket. Csak ezeknek a változó, állandóan egymással hadakozó céloknak az együttese adja meg az egyes ember különleges jellemét, és ezek specifikus kombinációja határozza meg, milyen mértékben képes az individuum belső egyensúlyt elérni és egyben hozzájárulni a társadalom jólétéhez. Könnyen meglehet, hogy ennek a két fő hajtóerőnek a viszonylagos erejét nagyjából örökletes tényezők határozzák meg. De a végső formát öltő személyiséget jelentősen alakítja az a környezet, amelyben az egyén felnő, az a társadalmi szerkezet, amelyben gyermekkorát éli meg; alapvetően befolyásolják őt ennek a társadalomnak a hagyományai és az, milyen viselkedéstípusokat részesít előnyben ez a társadalom.
A "társadalom" mint absztrakt elmélet az egyes ember számára egyet jelent a kortársaihoz, illetve az összes megelőző generációhoz való direkt és indirekt kötődéseivel. Az egyén képes egyedül gondolkodni, érezni, küzdeni és dolgozni is, de olyannyira függ a társadalomtól – fizikai, szellemi és érzelmi létében egyaránt -, hogy lehetetlen elemezni vagy megérteni őt a társadalmi kereteken kívül. Hiszen a "társadalom" látja el az embert élelemmel, ruhával, ez biztosítja otthonát, szerszámait, nyelvét, gondolkodási sémáit és gondolatai javarészét is; életét annak a múltban és a jelenben élt és élő sok-sok millió más embernek a munkája és hozzájárulása teszi lehetővé, akik mind a rövidke szó, a "társadalom" fogalma mögött rejtőznek.
A fentiekből következik tehát, hogy az egyénnek a társadalomtól való függése természeti törvény, amelyet nem lehet felszámolni – akárcsak a hangyák és a méhek társadalmát. Míg azonban a hangyák és a méhek életfolyamatait a legapróbb részletekig merev, örökletes ösztönök szabályozzák, az emberi lények társadalmi viselkedése és kölcsönkapcsolatai rendkívül változatosak és változékonyak. Az emlékezet, az új kombinációk kidolgozását lehetővé tevő képességünk, a szóbeli kommunikáció áldása lehetőséget adott az emberi társadalmak olyan fejlődésére, amelyet nem biológiai szükségszerűségek irányítanak. Ez mutatkozik meg a hagyományokban, az intézményekben és szervezetekben; az irodalomban, a tudományos és a gyakorlati eredményekben, a művészetekben. Ez magyarázza azt is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos értelemben az emberiség képes életét a saját kezébe venni, és hogy ebben a folyamatban a tudatos gondolkodás és az akarat is szerepet játszik.
Az ember születésekor örökletes biológiai kondíciókkal rendelkezik, amelyeket állandónak és megváltoztathatatlanoknak tekinthetünk – ideértve azokat a természeti igényeket is, melyek az emberi faj jellemzői. Ráadásul életünk során elsajátítunk egy olyan kulturális hagyományt, amelyet a kommunikáció és számos egyéb befolyás révén teszünk magunkévá. Ez a kulturális szövet az, amely az idő múlásával maga is változik, s amely az egyén és a társadalom közötti viszony lényegi alakítója. A modern antropológia azt tanítja nekünk az ún. primitív kultúrák összehasonlító elemzése révén, hogy az emberi lények társadalmi viselkedése jelentős eltéréseket mutathat az elfogadott kulturális mintáktól és a társadalmat meghatározó szervezetek típusaitól függően. Akik az emberiség előrehaladását kívánják elősegíteni, erre a tényre alapozhatnak: az emberiség biológiai meghatározottsága nem vezet szükségszerűen oda, hogy mi, emberek kipusztítanánk egymást, vagy hogy a kegyetlen, önző sors játékszerei lennénk.
Ha azt kérdezzük magunktól, hogyan kellene a társadalom szerkezetének és az ember kulturális magatartásának megváltoznia annak érdekében, hogy az emberek élete a lehető legkielégítőbb legyen, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy vannak bizonyos feltételek, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Mint fentebb már említettem, az ember biológiai meghatározottsága gyakorlati okokból változatlan marad. Továbbá az elmúlt századok technikai és demográfiai fejleményei is létrehoztak bizonyos, szintén megváltoztathatatlan állapotokat. A viszonylag nagy népsűrűség és a létfenntartásunkhoz szükséges javak szélsőséges munkamegosztást és rendkívül erősen centralizált termelő apparátust eredményeztek, amelyek nélkülözhetetlenek. Mindörökre elmúlt az az idő – amely visszatekintve olyan idillikusnak látszik -, amikor az egyes ember vagy viszonylag kis embercsoportok teljesen önellátók lehettek. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az emberiség már ma is világméretű termelési és fogyasztási közösséget alkot.
Most érkeztem el oda, hogy röviden összefoglalhatom, miben látom korunk válságának lényegét. Az egyénnek a társadalomhoz való viszonyára gondolok. Az egyes ember ma sokkal jobban tudja, mint elődei valaha, mennyire függ a társadalomtól. De ezt a függést nem pozitív ténynek, szerves kapcsolatnak, védelmező erőnek tekinti, hanem sokkal inkább olyan organizmusnak, amely fenyegeti természetes jogait vagy akár gazdasági létét. Sőt, a társadalomban elfoglalt helyzetéből következően egoista késztetéseit állandóan hangsúlyozza, míg társadalmi mozgatói, amelyek természettől fogva gyengébbek, fokozatosan sorvadnak. Öntudatlanul is saját önzése foglya lévén, bizonytalannak, magányosnak érzi magát, aki már nem képes az élet naiv, egyszerű és őszinte élvezésére. Az élet bármilyen rövid és nehéz, mégis lehet értelme az ember számára, de csak akkor, ha a társadalomnak áldozza magát.
Véleményem szerint a bajok eredendő forrása a kapitalista társadalomban manapság tapasztalható gazdasági anarchia. Előttünk áll a termelők óriási közössége, amelynek tagjai szünet nélkül arra törekszenek, hogy kollektív munkájuk gyümölcseitől megfoszthassák egymást – nem erőszakkal persze, hanem egészében véve a törvényes rend betűihez híven. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük: a termelőeszközök – azaz a teljes termelési kapacitás, amely lehetővé teszi, hogy előállítsuk a szükséges dolgokat a fogyasztási cikkektől a beruházási javakig – törvényesen lehetnek, és nagyrészt törvényesen is vannak egyesek magántulajdonában.
Az egyszerűség kedvéért az alábbi fejtegetésben "munkásoknak" fogom nevezni mindazokat, akiknek nincs a tulajdonában termelési eszköz – bár ez nem esik egészen egybe a fogalom megszokott használatával. A termelési eszközök tulajdonosa abban a helyzetben van, hogy meg tudja vásárolni a munkás munkaerejét. A termelési eszközök használatával a munkás új termékeket állít elő, amelyek a tőkés tulajdonát képezik. E folyamat lényegi eleme az a viszony, mit is állít elő a munkás és ezért mennyit kap – a valódi értéken. Amennyiben a munkaszerződés "szabad", a munkás fizetését nem az általa termelt javak valódi értéke határozza meg, hanem a munkás minimális igényei és az, hogy a tőkés szerint mekkora a javak előállításához szükséges munkaerő mennyisége az állásért versengő munkások számához viszonyítva. Meg kell értenünk, hogy a munkás keresetét még elméletben sem határozza meg az általa előállított termék értéke.
A magántőke láthatóan egyre kevesebbek kezében koncentrálódik, részben a tőkések közötti verseny miatt, részben a technikai fejlődés és az egyre differenciáltabb munkamegosztás következtében, ami elősegíti a nagyobb termelési egységek kialakulását a kisebbek rovására. A fejlemények eredménye egy oligarcha magántőke, amelynek elképesztő hatalmát nem tudja hatékonyan ellenőrizni még egy demokratikusan szervezett politikai társadalom sem. Igaz ez azért is, mert a törvénykező testületeket is politikai pártok választják, amelyeket alapvetően a magántőkések finanszíroznak, illetve más módon tartják őket a markukban; a tőkések gyakorlati okokból szétválasztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. Ennek aztán az a következménye, hogy a nép képviselői valójában nem védelmezik megfelelően a lakosság elnyomott rétegeinek az érdekeit. Mi több, a fennálló viszonyok közepette a magántőkések egyértelműen ellenőrzik – közvetlenül vagy közvetetten – a fő információhordozókat (a sajtót, a rádiót, az oktatást). Ezért aztán az individuumnak nagyon nehéz, sőt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen objektív következtetésekre jutnia vagy politikai jogaival értelmesen, saját érdekeinek megfelelően élnie.
A tőkés magántulajdonon alapuló gazdaság adta körülmények között a helyzetet két alapelv megléte jellemzi: az első, hogy magánkézben vannak a termelési eszközök (a tőke), és a tulajdonosok szeszélyeiknek megfelelően rendelkeznek velük; a második pedig, hogy a munkaszerződés szabad. Persze igaz, ebben az értelemben nincs tiszta tőkés társadalom. Különösen is fontos, hogy a munkások hosszú és kemény politikai harcok eredményeképpen elérték, hogy bizonyos csoportjaik számára megteremtődött a "szabad munkaszerződés" kifinomultabb formája. De egészében véve napjaink gazdasága nem sokban különbözik a "tiszta" kapitalizmustól.
A termelés nem a felhasználásért, hanem a profitért folyik. Nincs biztosíték arra, hogy mindazok, akik képesek és akarnak is dolgozni, mindig találnak majd maguknak munkát, hiszen szinte mindig ott áll a háttérben "a munkanélküliek hadserege". A munkás állandóan attól retteg, hogy elveszti állását. Mivel a munkanélküli és a rosszul fizetett munkások nem biztosítanak profitábilis piacot, a tőkések visszafogják a fogyasztási cikkek termelését, aminek nagy áruhiány a következménye. A technikai fejlődés általában a munkanélküliség növekedésével jár, nem pedig azzal, hogy a munkavégzés a dolgozók számára könnyebbé válik. A profitszerzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója összekapcsolódik a tőkések egymás közötti versengésével, s ebből fakad a tőke felhalmozásának és hasznosításának bizonytalansága, amely egyre súlyosabb válságokat eredményez. A korlátlan versengés óriási munkaerő-pocsékolással jár, és az egyes ember társadalmi tudatát is elcsökevényesíti, mint arról már korábban szóltam.
Az egyes egyénnek ez az elkorcsosulása szerintem a kapitalizmus legsúlyosabb bűne. Ettől szenved egész oktatási rendszerünk. A gyerekekbe beépült a túlzott versenyszellem, s azt tanulják meg, hogy a mohó szerzés garantálja eljövendő sikeres karrierjüket.
Meggyőződésem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a súlyos helyzetből: a szocialista gazdaság megteremtése, amelyhez a közösségi értékeket hangsúlyozó oktatási rendszer járul. Ilyen gazdaságban a társadalom tulajdonában vannak a termelési eszközök, amelyeket tervszerűen hasznosítanak. A tervgazdaság, amely a közösség szükségleteihez igazítja a termelést, el tudja osztani a munkát a munkaképes állampolgárok között, és minden férfinak, nőnek és gyereknek biztosítja a megélhetést. Az egyes ember nevelése nemcsak a benne rejlő képességek kibontását segíti elő, hanem eléri azt is, hogy az egyén felelősséget érezzen embertársai iránt – szemben jelen társadalmunk szellemével, amely isteníti a hatalmat és a sikert.
Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a tervgazdaság már maga a szocializmus. A tervgazdaság mint olyan együtt járhat azzal is, hogy az egyes embert tökéletes rabszolgává alacsonyítja. A szocializmus megteremtéséhez néhány különösen bonyolult társadalmi-politikai probléma megoldására van szükség: hogyan lehetséges a politikai és gazdasági hatalom mindent átható centralizációja ellenére megakadályozni, hogy a bürokrácia teljhatalomra tegyen szert és fennhéjázó legyen? Hogyan lehet megvédeni az egyes ember jogait, hogyan lehet a demokrácia segítségéval ellensúlyozni a bürokrácia hatalmát?
Átmeneti korszakunkban a szocializmus problémáinak és céljainak tiszta megfogalmazása óriási jelentőséggel bír. Mivel a jelen körülmények között ezeknek a problémáknak a szabad és korlátlan megvitatását erős tabuk tiltják, úgy vélem, ennek a folyóiratnak igen fontos közéleti funkciója van.
(Ez a cikk eredetileg a Monthly Review első számában, 1949 májusában jelent meg. Fordította: Baráth Katalin)
