A piaci reform szociológiája

Natalija Rimasevszkaja akadémikus, az Oroszországi Tudomá­nyos Akadémia Népességkutató Intézetének igazgatója, a mun­katársai segítségével végzett nagyszabású kutatások alapján kimutatta: a 160 milliós Oroszország mindössze 15 millió lako­sáról, tehát a népesség kevesebb mint 10 százalékáról mond­ható el, hogy anyagi szempontból sikerült javítania vagy legalább megőriznie korábbi, szovjet korszakbeli pozícióit (jelentős gya­rapodást pedig csak 5 millió ért el). Mindenki másnak a viszo­nyai tetemesen romlottak. Rimasevszkaja így jellemzi e többség helyzetét: „Ez több, mint szegénység. Ez nyomor." Például a min­den szempontból átlagosnak tekinthető Orlovi Területen egy „kö­zepes életszínvonalú" – tehát nem szegény! – család élelmi­szerre költi anyagi eszközeinek 80 százalékát (miközben ennek részaránya Nyugaton még a szegények esetében sem lépi túl az egyharmadot). Az itteni lakosoknak csak 5,6 %-a költi pén­zének „csak" felét élelmiszerre. „A lakosság túlnyomó többsé­ge legfeljebb kenyeret vesz, egyébként egyáltalán nem jár vá­sárolni. Egy vekni fekete kenyér 400-500 rubelbe kerül, ez jó­szerivel a felét kiteszi annak, amit egy átlagos nyugdíjas egy napra megengedhet magának." Drámaian csökkent a várható élettartam, felszökött a megbetegedési ráta, többek között a jár­ványok gyakorisága. Az egyre nagyobb teret hódító alkoholizmus ma már minden második családot érint. Mindennek folyománya­ként az újszülötteknek csak 40%-a egészséges, ezer szülésre már húsz halvaszületés esik. Sorozáskor a megfelelő életkort elért if­jaknak mindössze 25%-a bizonyul alkalmasnak katonai szolgá­latra.⁴

Ennek a helyzetnek természetes következménye Oroszor­szág lakosságának fogyatkozása. A halandóság csaknem mindenütt felülmúlja a születések számát. 1992-ben Orosz­ország lakossága – a menekültek beáramlása ellenére -219 000 fővel csökkent, 1993-ban pedig a halálozások szá­ma már 700 000-rel haladta meg a születésekét.⁵ Rimasev­szkaja prognózisa szerint 1994-ben Oroszország lakosságának fogyatkozása már elérheti az egymillió főt.⁶ Ez a csökkenés töb­bek között az éhezéssel és a vele járó megbetegedésekkel is összefügg, nemkülönben azzal a körülménnyel, hogy a vagyon­talanok képtelenek állni a gyógykezelés hallatlan költségeit (1992-ről 1993-ra Oroszországban a gyógyszerárak átlagosan a tízezerszeresükre emelkedtek!). Már 1992-ben az akkori Jel­cin-Gajdar-kormány tervszámként rögzítette, hogy a gyógyszer­árak növekedése következtében az év végére 4,5 millió beteg meghal. Később aztán a kormánytisztviselők körültekintőbben jártak el, amennyiben ilyetén kalkulációikat nem kötötték a köz­vélemény orrára: a legátfogóbb információkat kertelés nélkül tit­kosítottak. Az egyes betegségfajtákra vonatkozó adatok időnként mégis beszivárognak a sajtóba. Például kiderült, hogy Oroszor­szágban tízmillió cukorbeteg közvetlen életveszélyben van.⁷ Ta­gadhatatlan tény, hogy folyamatosan egyre többen esnek áldo­zatául a kormány gazdaságpolitikájának. Ezt az alattomos fo­lyamatot oxfordi kutatók ENSZ-statisztikákra támaszkova „csen­des genocídiumnak" nevezték. A hír bejárta a világsajtót, bizo­nyára sokan megrendültek… Minden maradt a régiben.

A Szovjetunió orvostársadalmának több nemzedéke sohasem látott éhen halt embert. A „dystrophia alimentaris" következté­ben beálló halál csak a tankönyvekből volt ismeretes számukra. Néhány hónappal a Gajdar meg az IMF receptúráján alapuló „gazdasági reformok" (tehát az úgynevezett árliberalizálás) be­vezetése után az újságokban egyszer csak kezdtek megjelenni – bár egyedi előfordulásokként bemutatva – különböző embe­rek éhhaláláról szóló hírek. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy az újságokig ezeknek az eseteknek csak jelentéktelen hányada ju­tott el.⁸ A. Nyevzorovnak, röviddel a „Hatszáz másodperc" című tv-műsor beszüntetése előtt, még volt ideje hírt adni arról, hogy a leningrádi katonai körzetben a frissen behívottak 80%-a súly-hiányosan jelent meg a sorozáson, a krónikus alultápláltság kö­vetkeztében. A hadsereg vezetése arra kényszerült, hogy előbb 2-3 hónapra kórházakba és szanatóriumokba küldje őket „felja­vítás" céljából, és csak ezután kezdődhetett a katonai kiképzés. Az 1994 tavaszán orvosokkal folytatott saját beszélgetéseim is alátámasztják, hogy az éhhalál Oroszországban mindennapos jelenséggé vált. 1993/94 telén (tehát közvetlenül az októberi for­dulatot követően) csak Kurszki Pályaudvarról és környékéről naponta 6-10 éhen halt embert szállítottak a halottasházakba (zömmel menekülteket és hajléktalanokat).

Mindez szó szerint a legapróbb részletekig egybehangzik a szemtanúk beszámolóival a bolíviai „gazdasági szanálásról" (amely, mellesleg, ugyancsak az IMF receptjei szerint és ugyan­annak a Jeffrey Sachsnak a vezérletével ment végbe), ahol is a minimálbér tizede a létminimumnak, és La Paz utcáiról minden reggel el kell távolítani az éhenhaltak holttesteit. Igaz, hogy Bo­líviában mindez a partizánmozgalom kiújulásához és egy balol­dali kormány hatalomra jutásához vezetett. Oroszországban pe­dig ahhoz, hogy az 1995. decemberi dumaválasztásokon min­den negyedik szavazó a kommunista pártra voksolt.

Arra, hogy az IMF tervei szerint végrehajtott reformok csakis ilyen eredményekre vezethetnek, több szovjet közgazdász már 1991 végén-1992 elején figyelmeztetett. De azidőtájt „a piac­gazdaság ellenségeinek" kiáltották ki őket, és gúnyolódtak eze­ken az „ittfelejtődött kommunista dinoszauruszokon". Ugyanilyen figyelmeztetést intézett a közvéleményhez 1992-ben Bécsben közzétett „Agenda-92" című tanulmányában egy USA-beli, né­met és osztrák közgazdászokból álló munkacsoport. Kutatásuk többek között kimutatta, hogy az IMF ajánlásai teljes mértékben ellentmondanak annak a gyakorlatnak, amelye^a háború utáni Európa és Japán folytatott gazdaságának helyreállításakor. Ez ugyanis olyan elveken nyugodott, mint a valuták rögzített kereszt­árfolyamai, az árkontroll és a jövedelmező vállalatok államosí­tása. A Jelcin-adminisztráció ezt a figyelmeztetést sem sietett figyelembe venni.

Oroszország valóságos helyzete még ennél is rosszabb. A minőségi és termelékenységi szempontból egyenértékű munkát Oroszországban átlagosan ötvenedannyira értékelik, mint az Európai Unió államaiban⁹ . Azoknak az élelmiszereknek és egyéb áruféleségeknek az értéke, amelyek egy-egy NATO-katona napi adagját képezik, oroszországi árakra átszámolva meghaladja az itteni minimális havibér összegét¹⁰ . Az átlagos reálbér 1991 de­cemberétől 1993 decemberéig a felére csökkent.¹¹ Ráadásul ez az adat az átlagbérre vonatkozik, miközben a lakosság leggaz­dagabb, illetve legszegényebb 10 %-ának jövedelme közötti sza­kadék Oroszországban rohamosan mélyül. 1994 tavaszán az eltérés mértéke rekordot ért el – a különbség 26-szoros volt (összehasonlításul: Dél-Amerikában 13-szoros, az USA-ban 6-szoros). És ez a folyamat még tovább is gyorsul.¹²

Rimasevszkaja kutatási eredményei szerint Oroszországban ma csak öt millió ember tartható gazdagnak, e réteg egyötöde egyébként Moszkvára koncentrálódik. Az ország lakosságának leggazdagabb 10%-a mondhatja magáénak a jövedelmek, az áruk és szolgáltatások 50%-át – vagyis pontosan annyit, amennyi a fennmaradó 90%-ra jut.¹³ Sőt, a szakadék valójában még en­nél is mélyebb, hiszen a felső 10%-ban gyakorlatilag nincs olyan, aki az adózás elkerülése céljából folyamatosan el ne titkolná a jövedelmét. Érdemes hát megvizsgálni, hogy milyenek az ural­kodó társadalmi viszonyok abban országban, amelyben az itt jelzett tragédia megtörténhetett.

Az októberi események osztályjellege

Az 1993. októberi események osztályszempontú elemzése bi­zonyos nehézségekbe ütközik. A helyezet ugyanis az, hogy – a kapitalizmusban megszokott hagyományos értelemben – Oro­szországban (és egyáltalán a volt Szovjetunió területén) osztá­lyok még nem léteznek. Kialakulásuk folyamata még az elején tart.

A szovjet társadalom szociálisan homogén társadalom volt, minden tagja az állam szolgálatában álló bérmunkásként eg­zisztált. Hivatalosan úgy tartották számon, hogy a szovjet tár­sadalomban két osztály létezik: a munkásosztály meg a parasztság, ezenkívül még egy „réteg", a „dolgozó értelmiség". Valójá­ban mindezek a kategóriák gazdaságon kívüliek voltak. Közgaz­dasági értelemben a gazdaság minden szereplője – ismétlem – az állami bérmunkás helyzetében volt.

Ami a tőkés osztályt illeti, ennek kialakulása Oroszországban még nagyon az elején tart. A kizsákmányoló osztály kialakulá­sának legfőbb merítési bázisa a bűnözés világa (innen szárma­zik az új burzsoázia mintegy 40%-a), meg a volt párt-, állami és gazdasági (menedzser-, bank-) bürokrácia (további legalább 40%). A bűnözök és a hivatalnokok világának összefonódása (más szóval a tipikusan maffia jellegű struktúrák kialakulása) pontosan ennek a két társadalmi csoportnak új uralkodó osz­tállyá egyesülésén alapul.

Meg kell mondani, hogy éppen a bürokrácia volt az a társa­dalmi csoport, amelyik mindenki másnál korábban ismerte fel a végbemenő változások osztálylényegét, azaz tudatosította ma­gát „magáért való" osztályként. Általában véve is kimondhatjuk: a Szovjetuniónak a kapitalizmusba való átmenete is annak kö­vetkezménye volt, hogy a szovjet bürokrácia „magáért való osz­tályként" ismerte fel magát, és ezzel összefüggésben osztály­célokat tűzött maga elé, mindenekelőtt azt, hogy a gazdasági alap önmaga alá rendelésével a tulajdon felett pusztán rendel­kező „osztályból" ténylegesen tulajdonos osztállyá változtassa magát.

Azok a formák, amelyek között a tőkés osztály kialakulása Oroszországban végbemegy, arra utalnak, hogy itt nem egysze­rűen egy masszív burzsoázia, hanem egy bürokrata burzsoá­zia létrejöttével van dolgunk. Valóban: azok a vállalatok, ame­lyek az állami szektorból a magánszférába kerülnek, gyakorlati­lag kivétel nélkül részvénytársaságokká alakulnak át, amelyek­nek tényleges tulajdonosa részben az állam, részben a bürok­raták széles köre. Tehát az oroszországi kizsákmányolók új osz­tálya mindenekelőtt kollektív tulajdonosként és kollektív kizsákmányolóként lép színre. Mi több, bár az állami tulajdon számot­tevő része állami rendelkezésben marad, itt a belső önigazga­tásnak és a gazdasági önállóságnak még azokat a formáit is felszámolják, amelyeket e vállalatok Gorbacsov idején kaptak. Végül, a bürokrata burzsoázia kialakulóban lévő osztályán be­lül is végbemegy egy fokozatos, de következetes erőeltolódás a bürokrácia javára és mindenki más (többek között a második legnagyobb csoport, a bűnözők) rovására. Erről tanúskodnak azok speciális kutatási eredmények is, amelyeket egy, az OTA Szociológiai Intézetének elitkutató részlegében dolgozó ismert társadalomelemző, Olga Kristanovszkaja vezetésével működő szociológus kutatócsoport tett közzé a közelmúltban.¹⁴

A volt Szovjetunió többi szociális csoportja még mindig nem vált „magáért való osztállyá". Ezt a folyamatot egyébként a bü­rokrata burzsoázia is aktívan és tudatosan fékezi. Erre a cél­ra intenzíven igénybe veszi az értelmiséget is, amelynek közre­működésével a tömegkommunikációs eszközök, az oktatási in­tézmények stb. a lakosság alapvető tömegeinek tudatában nagy agilitással gyökereztetik meg „a népi privatizációról", „a haszon­ban való általános részesedésről" és ehhez hasonlókról szóló mítoszokat. Mindeközben, bár a szovjet társadalom „középosz­tálya" végérvényesen szétesett, ma is világos, hogy az a társa­dalmi csoport, amelynek számára a szovjet időkben a privilégi­umok hozzáférhetőek voltak – tehát a bürokrácia – megkapa­rintott minden hatalmat és tulajdont, miközben a „középosztály" másik részét – az értelmiséget – rohamos elnyomorodás fenye­geti. (A kultúra, a tudomány, az oktatás területén dolgozók jöve­delmei a legalacsonyabbak a nemzetgazdaság minden egyéb területét figyelembe véve.)

Az októberi események különössége abban állt, hogy ez a konfliktus – szemben mindkét tábor propagandájával – egyugyanazon eliten belüli ellentétet testesített meg. Az, ami kívülről nézve egyfelől a képviseleti hatalom, a Szovjetunió restaurációjának hívei, plusz a baloldali, nacionalista és neosztálinista erők széles blokkja, másfelől pedig a végre­hajtó hatalom, a radikális monetaristák és a kapitalista res­tauráció híveinek blokkja közötti megütközésnek tűnt, való­jában a bürokrata burzsoázia két csoportjának konfliktusa volt.

Mindkét csoportról elmondható, hogy híveinek (sőt, vezetői­nek) kiválasztódása meglehetősen véletlenszerű volt. Ruckoj, Haszbulatov és Barabannyikov 1991-ben még Jelcin harcostár­sa és Acsalov valamint Makasov ellenfele volt. Ruckoj, például, politikai karrierjének hajnalán „patrióta" volt, és Apollón Kuzmin, az ismert antiszemita és soviniszta figura helyettese az utóbbi által létrehozott „Haza" nevű „hazafias társulásban". A választá­sok idején a „Pamjaty" támogatta Ruckojt. Jelcin éppen azért vette alelnökként maga mellé, hogy ezzel szavazótáborát „az orosz nemzeti eszme" híveinek irányába szélesíthesse. Ruckoj hosszú ideig Jelcin hű harcostársaként viselkedett, többek kö­zött a dolgozókhoz való viszony tekintetében is. Elég arra emlé­keztetni, hogy 1992-ben a légi közlekedésirányítók összorosz-országi munkabeszüntetésének elfojtásakor ő irányította a kor­mány lépéseit, méghozzá oly mértékben merev álláspontról, hogy a sztrájkolok szakszervezeti vezetőinek benyomása sze­rint az ország 1937-be látszott visszatérni.¹⁵

Az a tény, hogy Oroszország rekapitalizációjának ellenfelei Ruckoj és Haszbulatov oldalán harcoltak, ez utóbbiak maguk pedig a szovjethatalom és a Szovjetunió visszaállítása mellett szálltak síkra (például közvetlenül Jelcin 1400. rendeletének megjelenése előtt), egyáltalán nem azt tanúsítja, hogy 1993 szeptemberében-októberében Ruckoj minden híve azonos osz­tályálláspontot foglalt volna el. Egyszerűen annyi történt, hogy Jelcin és Gajdar ellenfelei, minthogy megosztottak voltak és nem volt elegendő politikai befolyásuk, a végrehajtó hatalom folya­matos támadásainak láttán arra törekedtek, hogy a Jelcinnel való szembenállás platformján egységes blokkba tömörüljenek. Ez egyfelől kölcsönösen udvarias engedményeket követelt minden erőtől, amelyik csatlakozott ehhez a Jelcin-ellenes blokkhoz, másfelől egy olyan össznépi vezér kiválasztását, akit szembe lehet állítani Jelcinnel. Formális politikai pozíciójánál fogva (mint alelnök) ilyen vezérként csakis Ruckoj jöhetett számításba.

Végeredményben Jelcin, Csernomirgyin és Gajdar a komprá­dor körök jelöltje volt, míg Ruckoj és Haszbulatov a nem-komp­rádor nemzeti bürokrata burzsoáziáé. És Jelcin győzelme Ruckoj felett 1993 októberében nem egyebet jelentett, mint hogy a komprádor burzsoázia felülkerekedett a nemzeti bü­rokrata burzsoázián. És az, hogy ugyanebben a hónapban a nemzeti burzsoá szerveződések egyesültek azokkal a szer­vezetekkel, amelyek (legalább saját megítélésük szerint) a bér­munkások érdekeit képviselték, teljesen természetes: az ilyen típusú blokkosodás jól ismertjelenség a „harmadik világ", a nem­zeti-felszabadító mozgalmak történetéből.

A minden megfigyelőnek szembetűnő közönyt 1993 szeptemberében-októberében (az eseményekben legfeljebb 60.000 ember vett részt – a 12 milliós Moszkvában!) nagyrészt éppen az magyarázza, hogy a lakosság nagy része a megütköző felek egyikével sem tudott azonosulni, lévén, hogy számára mindket­tő a „fentieket" képviselte, más szóval valami szociálisan és osz­tályszempontból idegen erőt.

Az apátia másik oka természetesen az volt, hogy a lakosság már torkig volt a politikával – különben ez is jól ismert jelenség a forradalmak és ellenforradalmak történetéből

Az orosz sajtóban ma megfogalmazódik az a vélemény, mi­szerint a lakosságnak az októberi fordulat idején tanúsított kö­zömbösségét, illetve a dolgozók többségének vonakodását a parlament likvidálásának megakadályozásától az váltotta ki, hogy Ruckoj oldalán sok nacionalista szervezet is felbukkant, bele­értve még Barkasov nyíltan fasiszta csoportosulását is. így ér­velt – többek között – A. Buzgalin és A. Kolganov a Munka Pártja képviseletében.¹⁶ Ez természetesen tévedés. A jobboldali naci­onalista, fasiszta és protofasiszta szerveződések jelentős része októberben Jelcin oldalán lépett fel (a monarchistáktól és a fasizálódó kozákoktól kezdve, többek között a Zsirinovszkij-féle Oroszország Liberál-Demokrata Pártján át, Oroszország legis­mertebb fasiszta szervezetéig, a D. D. Vasziljev vezette Pam-jatyig).

Már a „Ruckoj-kormány" legelső nyilatkozatai is leszögezték, hogy a status quo ante bellum fenntartása lehetetlen, az ellen­forradalmi demokrácia rezsimjéhez (az október előtti direktóri­umhoz) való visszatérés elképzelhetetlen. Ruckojnak csak egy többé-kevésbé engedékeny brumaire-i rendszert sikerült létre­hoznia.¹⁷ Ruckoj persze hamarosan kiírandó választásokról be­szélt, de nem feledhetjük el, hogy a XX. században éppen a nem­zeti burzsoázia bizonyította az egész világ számára – méghoz­zá nem is egyszer-, milyen közel is áll a szívéhez egy fasiszta vagy katonai diktatúra bevezetése.

Igaz, hogy azok a baloldaliak, akik Ruckojt támogatták, re­ménykedhettek, hogy sikere esetén kénytelen lesz tekintettel len­ni az őt győzelemre juttató erőkre és ezek érdekeire. Annál is inkább, mert sokuknak reális esélye volt a legmagasabb állami funkciók elnyerésére. Ám, először is, októberben a baloldaliak nem jelentették a kizárólagos társadalmi bázist Ruckoj számá­ra. A bázis egy másik részét a legkülönbözőbb árnyalatú patrió­ták, nacionalisták és a szovjet imperializmus harcosai alkották. A szociális bázis – talán a legkevésbé szembetűnő, de a leg­gazdagabb, és Ruckojhoz, Haszbulatovhoz, egyáltalán a „fehér­házi" vezetőséghez legközelebb álló – harmadik összetevője pedig éppen a nemzeti bürokrata burzsoázia volt. Megjósolha­tatlan, vajon meddig ügyködött volna egyáltalán Ruckoj és „kor­mánya" a baloldalra való tekintettel. De kétségtelen, hogy mi­helyt megerősíti pozícióit, ez a „Ruckoj-kormány" fokozatosan elfordult volna a baloldaltól, hogy aztán egyre inkább a bürokra­ta burzsoázia nemzeti szárnyának érdekeit fejezze ki.

Az október utáni rendszer osztályszerkezete

így hát az októberi fordulattal a komprádor burzsoázia Oroszor­szágban (lehet, hogy csak ideiglenesen) legyőzte a nem-komp­rádor („nemzeti") bürokrata burzsoáziát. Ennek következménye­képpen felgyorsult Oroszország alávetése – mind gazdasági, mind politikai értelemben – a nyugati tőkének, mindenekelőtt a finánctőkének. Oroszország fokozódó tempóban válik „har­madik világbeli" állammá, nyersanyagforrássá a fejlett nyugati országok és multinacionális korporációk számára, egyszersmind pedig – micsoda előny… – az olcsó (de nagyonis képzett) mun­kaerő forrásává. A komprádor bürokrata burzsoáziát képviselő nyugatbarát kormányzó rezsim szisztematikusan és céltudato­san veri szét a gazdaság termelőágazatait, hogy a vállalatok, miután csődbe juttatta őket, „veszteséges" voltuk ürügyén szim­bolikus áron kivásárolhatok legyenek. Vevőként egyaránt jelent­kezik a hazai bürokrata burzsoázia és a külföldi tőke. Mondani sem kell, hogy a nemzetközi finánctőkének eközben zsíros fa­latok jutnak.

A valóságos gyakorlat nagyonis alátámasztja ezt az értéke­lést. 1992-93-ban az ipari termelés hanyatlása 51%-ot tett ki. Ezzel összehasonlítva az USA híres Nagy Depressziója könnyű meghűlésnek minősíthető. Az októberi fordulat után a hanyatlás jelentősen fel is gyorsult. Jakov Urinszonnak, az orosz gazda­sági miniszter első helyettesének nyilatkozata szerint 1994 má­jusára Oroszországban a termelés az 1993. decemberinek 53%-ára esett vissza!¹⁸ Ez szinte hihetetlen, békeidőben döbbene­tes szám, de úgy tűnik, háborús időkben is példátlan. Elég csak arra emlékeztetni, hogy a második világháborúban való részvé­telének első két évében a Szovjetunió termelése 42%-kal esett vissza, méghozzá olyan körülmények között, amikor az ország iparilag legfejlettebb területei fasiszta megszállás alatt álltak, ren­geteg vállalat megsemmisült a harci cselekmények során, és a hadseregbe való behívások miatt az ipar a képzett munkásság nagy részéről kénytelen volt lemondani.

Közismert, hogy a termelés spontán módon bekövetkező visszaesései során, mihelyt azok elérték a kb. 20%-os mérté­ket, a süllyedés üteme békés körülmények között is csökken, mivel ilyenkor leszűkül magának a hanyatlásnak a termelési bá­zisa is. Oroszországban azonban 1994 májusában a termékki­bocsátás visszaesése az áprilisi 28%-kal szemben 32%-ra rú­gott, ezen belül a tüzelő- és nyersanyagágazatban 14%-kal szemben 20%-ra, a feldolgozó ágazatokban 40'nel szemben 44%-ra.¹⁹ Ez világos bizonyítéka annak, hogy a termelés vissza­esése Oroszországban nem spontán, hanem irányított jellegű folyamat.

Azt, hogy az októberi győztesek gazdaságpolitikája tuda­tos manipuláció, tehát tudatosan irányul Oroszország bérmun­kásainak érdekei, mi több, egyáltalán magának Oroszország­nak a gazdasági érdekei ellen, tények egész sora támasztja alá. Például a kormány szándékosan akadályozza, hogy az oroszországi bankok pénzt fektessenek be a termelésbe. Ennek következtében a vállalatok forgóeszköz-igénye csak ötven szá­zalékig van kielégítve, sokaké pedig csak 20-25%-ig, amely kö­rülmény persze a csőd szélére juttatja őket. Áprilisra az ország­ban ötezer gyár és üzem volt kénytelen leállni. Egész ágazatok, sőt régiók 1993 novemberétől-decemberétől nem kapnak fizetést.

És mindez annak köszönhető, hogy a kormány ellenáll a bankok minden próbálkozásának, hogy „feltáplálják" a vállalatokat.²⁰

Világos, hogy mindez milyen céllal történik. A kormány által szétzilált vállalatokat a komprádor bürokrata burzsoázia meg a nyugati tőke később potom áron felvásárolhatja; a nyugati tulaj­donosok aztán vagy bezárják őket, vagy legalábbis úgy alakít­ják át a termelést, hogy perspektivikusan se válhassanak konkurenciává. Példaként említhetjük a pétervári Szvetlána nevű egyesülést, amelyik integrált áramköröket, félvezető- ós vá­kuumtermékeket, számítástechnikai eszközöket és orvosi beren­dezéseket állított elő, méghozzá úgy, hogy termékeinek fele ver­senyképes volt a világpiacon. A Szvetlánát mesterségesen tönk­retették: a kibocsátott termékekért az állam nem fizetett a válla­latnak, a béreket több mint fél évig nem fizették ki. Most a Szvetlánát árulják a nyugati tőkének. A vállalat megszerzéséért öt külföldi cég szállt sorompóba, közöttük olyan monstrumok, mint a General Electric és a Philips. Közben a Szvetlána érté­két nevetséges összegben (22 milliárd rubel) határozták meg, ami nagyjából egy közepes méretű vasárubolt értékének felel meg. Nem nehéz megjósolni a Szvetlána jövőjét: tulajdonkép­peni tevékenységét teljes mértékben felszámolják, a vállalat „összecsavarozó üzemmé" degradálódik, ahová termékmodulo­kat fognak szállítani nyugatról, helyben pedig az alacsony kép­zettségű munkaerő kizárólag összeszereléssel foglalkozik majd. A Szvetlána 31 ezres kollektívájából csak hétezer dolgozó ma­rad, a betanított munkások. Hasonló a helyzet egy sor más pétervári vállalatnál is.

1994. július 1-jén Oroszországban befejeződött a privatizáció első üteme, az ún. „kuponos" (voucheres) privatizáció. A máso­dik ütemet – a pénzes privatizációt – a külföldi tőke széles körű bevonásával kívánják lefolytatni. Ennek során sor kerülhet má­sodlagos privatizációra is, tehát már privatizált vállalatok tovább-privatizálására.

Hát pontosan ezért zilál szét a komprádor bürokrata burzsoá­zia kormánya egész ágazatokat. Például a könnyűipart ós a tex­tilipart csaknem maradéktalanul privatizálták (már 1988-ban meg­kezdődött államtalanításukkal ezek az ágazatok voltak Oroszor­szágban a privatizáció úttörői). De október után a kormány elju­tott odáig, hogy módszeresen felszámolja a könnyűipart és a tex­tilipart. A vállalatokat esztelen adókkal kezdték fojtogatni, a költ­ségvetési finanszírozást felváltotta a kereskedelmi hitel rendsze­re, miközben a hitelkamatok 3-5%-ról 210-240%-ra szöktek fel! Nyersanyagot (az államtól is) csak előre (és rendszerint kemény valutában) történő fizetéssel lehetett vásárolni, ami tökéletes ab­szurdum volt, hiszen az előre fizetéshez csak a termék kibocsá­tása és értékesítése révén lehetett volna megszerezni a pénz­eszközöket. Az értékesítés körül egyébként is problémák támad­tak. A kereskedelmi hálózatot ellenőrző komprádor burzsoázia szánt szándékkal gyenge minőségű árut hozatott be külföldről, s ezzel feltöltvén a pultokat, megtagadta a hazai termék átvételét.

A privatizáció második szakaszának küszöbén, május végén, ­júniusban Jelcin egy sor olyan rendeletet adott ki, amely finan­ciális könnyítéseket biztosított a külföldi tőke számára (egészen az adómentességig és a devizában jelentkező teljes haszon ki­viteli jogáig). Ugyanakkor hatálytalanította azokat az 1993-ban megállapított szabályokat, amelyek korlátozták a külföldi bankok tevékenységét Oroszországban. Az oroszországi bankárok vi­haros – és megalapozott – tiltakozását, miszerint a hazai ban­kok a nyugatiakhoz viszonyítva törpék, ráadásul nem is rendel­keznek az azokéhoz mérhető tapasztalattal, s következéskép­pen így arra ítéltetnek, hogy a nyugati finánctőke letarolja őket, az elnök figyelmen kívül hagyta. Hiába festették le a legapróbb részletekig azt is, milyen kemény diszkriminációval kell szem­benézniük az oroszországi bankoknak a nyugati országokban – ez sem segített rajtuk.²¹

Mindazon propagandisztikus szólamok ellenére, amelyek „több tucat millió tulajdonos megjelenését" emlegették, s azt állították, hogy a „kuponos népi privatizáció" első, részjegyes szakaszában a vállalatok közel 60%-át magánosították, az egész voltaképpen blöff volt. Az Állami Duma törvénykezési és igazságszolgáltatási reformbizottsága által közzé tett számok a napnál világosabban bizonyítják ezt, s azt is, hogy a tulajdont valójában a második szakaszra tartalékolták, a komprádorok és a külföldi tőke szá­mára. Mint kiderül ugyanis, az első szakasz lezárultakor a ma­gántulajdonban lévő vállalatok az ipari össztermelésnek mind­össze 7,3%-át teszik ki, a mezőgazdaságinak 2%-át, amellett, hogy a mezőgazdasági földterület tekintetében a magántulajdon részaránya 5%. Mi több, a paraszti magángazdaságok (farmer­gazdaságok) tömegesen számolódnak fel: 1992-ben ötezer, 1993-ban tizennégyezer ilyen gazdaság szűnt meg létezni.²²

Az egyetlen olyan szektor, ahol a magántulajdonos valóban elfoglalta a pozíciók döntő többségét, a kereskedelem. A kiske­reskedelmi áruforgalomban a magánvállalatok részaránya 1994 első negyedében 71% volt.²³ Mindez megfelel a komprádor­kapitalizmus klasszikus sémájának. Most majd azokat a pénz­eszközöket, amelyekre a komprádor burzsoázia az eredeti tő­kefelhalmozás során így szert tett, iparvállalatok és mezőgaz­dasági területek felvásárlására használják fel.

Az USA Külügyminisztériumának adatai szerint az oroszországi „privatizációs folyamatba" az amerikai tőke máris invesztált 86 millió dollárt, és a közeljövőben további 190 milliót szándékozik befektetni.²⁴ Az oroszországi méretekkel összeverve ezek látszó­lag nem nagy összegek, de ne felejtsük el, először is, hogy a va­lóban lukratív vállalatok és mezőgazdasági területek privatizáció­ja még el sem kezdődött, másodszor, hogy az amerikai tőke az oroszországi vagyont fillérekért vásárolja fel, harmadjára pedig, hogy a felvásárlás, formálisan, rubelért történik (amikoris az ér­vényes árfolyam szerint 1 USA-dollár több mint 2000 rubel). Eköz­ben a Nyugat széleskörűen reklámozott „segítsége", amelyet állí­tólag Oroszországnak nyújt, efemer jelenségnek bizonyult. A Jel­cin-rendszerhez egyébként fenntartások nélkül hű Izvesztyija is olyan adatokat tett közzé, amelyekből kitűnik, hogy a Nyugat által Oroszországnak megígért több mint 43 milliárd dollárból 13,2 mil­liárd csak szóban létezett, és nem folyósítják. Egy másik, 10,8 milliárdnyi részt hitelek és kölcsönök formájában nyújtottak, ame­lyeket Oroszországnak a közeljövőben vissza kell térítenie (már­pedig közismert, hogy nincs miből, hiszen Oroszország külső adóssága már jelenleg is csillagászati összegre rúg: 83 milliárd dollár).További 15 milliárd dollár, mint kiderül, nem valóságos pénz vagy áru, hanem Oroszország külső adósságszolgálati kötelezett­ségének átütemezéséből adódik. Végeredményben tehát „az oroszországi gazdaság újjáélesztésére a kapitalizmus pályáján" a Nyugattól 4 milliárd dollár folyt be – ami az agonizáló oroszországi gazdaságnak annyi, mint halottnak a szenteltvíz. De a legszebb az, hogy Oroszország még ezt a pénzt sem kapja meg! Ugyanis szinte teljes egészében (3,04 milliárd dollár) a Párizsi Klub tagországaival szembeni adósság kamataira megy el.²⁵

A gyarmatosító gazdaságpolitika

Az október utáni Oroszország és a nyugati finánctőke közötti vi­szonyok a második világháborút követő neokolonializmus klasszikus mintái szerint alakulnak. Még csak nem is úgy, aho­gyan a 80-as években a Nyugat aktívan igyekezett formálni vi­szonyát a „harmadik világhoz", hanem az 50-60-70-es évek ta­pasztalatából ismert módon. Vagyis: ami történik, az nem egyéb, mint Oroszország nyersanyag-kincseinek erőltetett ütemű, masszív kirablása, potom áron való felvásárlása.

Ezt több példával is illusztrálhatjuk. Vegyük az oroszországi kőolajat. Oroszországban csökken a kőolaj kitermelése – ám még ennél is gyorsabban a belső felhasználása. A leépülőfélben lévő vállalatok, melyeket egyaránt nyomaszt az aránytalan adó­teher és az általános recesszió, képtelenek megvenni a kőola­jat, annál is inkább, mivel annak belső piaci ára egyre nő. Tete­jébe az oroszországi kormány még forgalmi adót is kivet a kő­olaj belpiaci eladására, ami már-már agyrém, hiszen az olaj nem luxuscikk, és nem is olyan áru, amelynek kereskedelmét az ál­lamnak korlátoznia kell (mint pl. a dohány- és alkoholtermékek esetében). Mi sem természetesebb, minthogy mindez az olaj külpiaci értékesítésére ösztönzi a kőolaj-kitermelőket. Persze nem a FÁK államaira számítanak (azok ugyanis szintén fizetés­képtelenek), hanem a fejlett nyugati országokra.²⁶

Kihasználva az oroszországi kőolaj-kitermelők kilátástalan helyzetét, a termék nyugati importőrei kíméletlenül leszorították a behozott olaj árát, és nagy buzgalommal vásárolják fel tarta­lék gyanánt. 2000-ig a nyugati társaságoknak az oroszországi kőolajjal kapcsolatos ilyetén ügyletek révén legalább 100 milli­árd dollárt sikerül megtakarítaniuk.²⁷ Nem nehéz kiszámítani, mennyivel haladja ez meg, például, az IMF által Oroszország­nak megígért 1,5 milliárd dolláros „rendszerátalakítási hitelt". Egyébként Goldmann professzor, a Harvardról, kiszámította, hogy egy, az USA által megítélt hasonló, 1,2 milliárd dolláros hitelből Oroszország a valóságban legfeljebb 141 milliót kapott meg, az összeg fennmaradó része egyáltalán nem az oroszor­szági gazdaság fejlesztésére és modernizálására fordítódott, hanem amerikai monopóliumok zsebelték be.²⁸

Mindez persze lehetetlen lenne Csernomirgyin miniszterelnök beleegyezése és közreműködése nélkül, aki (jóllehet a kulisszák mögött) ténylegesen továbbra is irányítja Oroszország kőolaj- és földgázipari komplexumát.²⁹ Mondanunk sem kell, az ügylet hasz­nának egy része e komplexum vezetőinek zsebében köt ki, hogy végül a nyugati bankokban vezetett számláikon állapodjék meg.

D. Sz. Csernavszkij akadémikus (Oroszország Természettudo­mányi Akadémiája) szinergetikai módszerű elemzést végzett a – korábban Csernomirgyin által igazgatott – Gazprom Rt. tevékeny­ségéről. Csernavszkij, többek között, kiderítette, hogy éppen a kőolaj- és földgázipari komplexum megszerzéséért folytatott harc volt az egyik oka Gajdar bukásának és Csernomirgyin felemelke­désének. De még érdekesebb jelenségnek bizonyult, hogy miköz­ben a Nyugatra történő olaj- és gázeladások jövedelmei nagyrészt a nyugati bankokban, az üzletágban érdekelt újgazdag bürokra­ták devizaszámláin landolnak, a kőolaj és a földgáz kitermelésé­re fordított kiadások az állami struktúrák közreműködésével rá­terhelődnek Oroszország minden dolgozójára.

Másik példa az alumínium. Ugyanaz az ábra, mint a kőolaj esetében. Oroszországban az alumínium termelése is vissza­esett (1990 és 1993 között 8%-kal), fogyasztása pedig – ugyan­azon okokból, mint az olaj esetében – még nagyobb mértékben csökkent (30%-kal). A nyugati vevők az alumínium árát draszti­kusan, közel felére leszállították (1989-ben 1950 dollár/tonna volt, 1994-ben 1000). Az alumíniumexport mindeközben – az oroszországi termelő számára ilyen kedvezőtlen áron – 1990 és 1993 között több mint háromszorosára bővült.³⁰ 1994 januárja és májusa között 1993 ugyanezen időszakához viszonyítva az alumínium kivitele megkétszereződött! És nem elég a komprá­dorok harácsolása: 1993 óta nőttek Oroszország külföldi alumí-niumkoncentrátum-vásárlásai.³¹

További hasonló példákat is említhetünk. Itt van a műtrágya, amelynek híján az orosz falu fulladozik, s amelyet a nyugati mo­nopóliumok mélyen áron alul vásárolnak fel. De a kőolaj és az alumínium példája a legtanulságosabb, mert ez a két exportcikk a legjelentősebb Oroszország deviza-bevételi forrásai között: csak a hivatalos adatok szerint is 1993 tíz hónapjára á kőolaj­export hozadéka 15 milliárd 644 millió USA-dollárt tett ki, az alu­míniumé pedig 962 milliót. Más szavakkal, a nyugati korporáci­ók és az oroszországi komprádorok együttes nyeresége a kő­olaj- és alumíniumügyletekből legalább ennyire rúg.

Minthogy a komprádor rezsim egyáltalán nem érdekelt a ha­zai csúcstechnológia vagy az oroszországi tudomány fejleszté­sében, nem hogy nem akadályozza, de még ösztönzi is a ki­emelkedően képzett szakmunkások és a tudósok távozását Oro­szországból (az ún. „agyelszívást"). B. Szaltikov tudományügyi miniszter, ahelyett, hogy az oroszországi tudomány fejlesztését szorgalmazná (miniszterként ez lenne a legfőbb kötelessége), tehetetlen és az ország tudományos kapacitását leromboló po­litikájával emigrálásra készteti a tudósokat. Sőt, többször nyil­vánosan kiállt az „agyelszívás" kívánatossága mellett.

Azzal, hogy elveszti képzett munkaerejét és tudósait, Orosz­ország egészében véve, és közelebbről az oroszországi bér­munkásság is, természetesen kárt szenved. Konzerválódik az elavult technológiára épülő gazdálkodás, nem jönnek létre, illet­ve nem kerülnek bevezetésre megfelelő tudományos teljesítmé­nyek, romlik a termelés résztvevőinek általános felkészültsége, a bérmunkás-osztály soraiban nő a képzetlen és az alacsony képzettségű munkaerő részaránya. Következésképpen a dolgo­zók irányíthatóbbakká és veszélytelenebbeké válnak az új re­zsim számára (két okból is: először, mert a képzetlen és ala­csony képzettségű munkaerő könnyen helyettesíthető; másod­szor, mert az alacsonyabb felkészültségű munkásokat könnyeb­ben elkábítja a hatalmon lévők propagandisztikus agymosása).

Tehát a nyugati monopolisták tetemes többletnyereségre tesz­nek szert az oroszországi szuperolcsó, magasan képzett mun­kaerő és „agy" kizsákmányolása révén. Az USA tudósai, akiket különben aggaszt az orosz tudományos értelmiség országukba áramlása, már régen kiderítették, hogy egy ott dolgozó orosz kutató átlagosan feleannyi fizetést kap, mint amerikai kollégája, miközben többnyire hétszer annyit dolgozik. Ily módon tehát az amerikai munkaadó, pusztán azzal, hogy orosz kutatót alkal­maz a hazai helyett, tizennégyszeres haszonra tesz szert! De ez még nem minden. Az „agyak" és a magasan képzett mun­kaerő kiszivattyúzása Oroszországból lehetővé teszi a nyugati munkaadóknak, hogy saját hazájukban is csökkentsék a bér­szintet, s ugyanez hozzájárul a munkanélküliség növekedésé­hez is, vagyis közvetlenül sújtja a nyugati képzett munkásságot és a tudomány szférájában foglalkoztatottakat.

Ezzel párhuzamosan a nyugati monopóliumok – az orosz kor­mány egyetértésével – elkezdték magában Oroszországban is (fillérekért) felvásárolni az „agyakat", Nyugatra telepítésük nél­kül, hogy otthon ne gerjesszenek további társadalmi feszültsé­get, és hogy e monopóliumok ezzel is növelhessék extraprofit­jukat. A Boeing például központot hozott létre Moszkvában, kap­csolatra lépett egy egész sor repüléstechnikai kutatóintézettel, és potom áron jut hozzá a tudományos fejlesztésekhez. Követ­kezésképpen a légi közlekedési technika területén kidolgozott hazai újítások Nyugatra kerülnek, Oroszország repülőgépipara pedig mély válságot él át. Négy-öt évvel ezelőtt Oroszország a repüléstechnika nemzetközi piacán mind a repülőgépek minő­sége, mind áruk tekintetében versenyképes volt, ma már ennek nyoma sincs, az elaggott gépek egymás után zuhannak le.³²

A mezőgazdasági termelés Oroszországban még azokban az időszakokban is csökken, amikor szezonálisan törvényszerűen növekednie kellene.³³ Ezt az értékesítési válság hozza magá­val: a mezőgazdasági termelők raktárai dugig vannak az évi ter­méssel. A termelők hatalmas veszteségeket szenvednek, töb­bek között a gyorsan romló termékek megsemmisülése folytán. Ugyanakkor a kereskedelmi vállalatok – amelyeket a komprá­dor burzsoázia teljes mértékben ellenőrzése alatt tart – nem vesznek át hazai mezőgazdasági termékeket. A pultokon nyu­gati kommersz termékek vannak felhalmozva, amelyeket azon­ban Oroszországban kiváló minőségű áruk gyanánt adnak el. Világos, hogy ez hamarosan az oroszországi mezőgazdasági termelők tönkremenéséhez vezethet (mégpedig a tulajdonformá­tól függetlenül), amit nyilván az követ majd, hogy az oroszországi népgazdaság agrárszektorát felvásárolja – a hazai komprádo­rokkal szövetségben – a nyugati nagytőke. Az oroszországi me­zőgazdaság területén dolgozók csaknem mindegyike számára ez azt jelenti, hogy falusi proletárrá válik, vagy egyenesen mun­kanélkülivé (hiszen a felvásárolt földek egy része nyilván kiesik a mezőgazdasági termelésből).

A sajtóba kézen-közön bekerült információk alapján kimond­ható, hogy a komprádor-jellegű manipulációkból nemcsak a mi­niszterelnök, de az elnök is kivette a részét. Erről meggyőző módon tanúskodik legalábbis az a történet, miszerint Jelcin el­nök titkos rendeletekkel (562. sz. rendelet, 1993. ápr. 26. és 473. sz. elnöki utasítás, 1993. jún. 23.) hozta létre a „Roszvnyestorg" és a „Vnyestyechnyika" nevű zárt rendszerű részvénytársasá­gokat. Ezeknek a „titkos" rt-knek a vezetőségében (valamiféle „Nemzeti Sportalap" leple alatt) ott találjuk Samil Tarpiscsevet, az elnök személyes edzőjét és tanácsadóját. Az rt-k feladata, hogy kijelöljék az egyes önálló földterületeket Moszkvában és Kiszlovodszkban, a kormánynak pedig megbízatása van rá, hogy biztosítsa ezeknek az rt-knek a financiális és technikai ellátá­sát.

Elmondható tehát, hogy az október utáni rendszer egész igaz­gató apparátusa – az egyszerű helyi korrupt hivatalnokoktól a miniszterelnökig és Jelcin elnökig – részese ennek a törvényte­len manipulációnak, amelynek végső lényege saját országának és népének kirablása.

Legitimáció és konszolidáció

A napjainkban Oroszországra kényszerített „kultúra" és „életforma" valójában nyíltan osztályjellegű: ez a gazdag, agresszív beállítottságú, sportos, katonás, egoista, fogyasz­táscentrikus, álszent, értelmiségellenes, korlátolt burzsoák „kultúrája", akik ősellenségüknek tekintik a bérmunkásokat, a szegényeket, a betegeket, a pacifistákat, a kollektivizmus híveit, a szabadgondolkodókat, azokat a független alkotó­kat és értelmiségieket, akik a XVIII-XIX. század klasszikus európai kultúrájának és a XX. század baloldali avantgárdjá­nak örökösei.

Annak ürügyén például, hogy Oroszországot „felzárkóztassák a civilizált nyugati életformához", „új egészségvédelmi koncep­ciót" igyekeznek meghonosítani az egész Föderációban. Ez az új, „civilizált" koncepció azt állítja, hogy a Szovjetunióban kiala­kult egészségügyi ellátási rendszer „hamis humanizmuson" ala­pult, és hogy az orvoslásnak nem arra kell irányulnia, hogy meg­gyógyítsa a betegeket, hanem hogy megőrizze az egészsége­sek egészségét. Ami a beteg állampolgárokat illeti, ezeket vol­taképpen ballasztként tartja számon, amelytől a társadalomnak meg kellene szabadulnia. Mindezen közben természetesen „a fejlett nyugati országok tapasztalataira" szokás hivatkozni.³⁴

A kormány a gazdaságban stratégiai céljaként a privatizációt és az infláció elleni harcot nevezi meg – tehát pontosan azt, amit az IMF elvár ügyfeleitől. Az infláció megfékezése végett a kor­mány különböző eszközökkel mesterségesen csökkenti a lakos­ság vásárlóerejét, kezdve a bérek visszatartásától egészen a ter­melés szisztematikus alulfinanszírozásáig. Mint ismeretes, Csernomirgyin a nemzetközi pénzügyi intézmények előtt arra kö­telezte magát, hogy az inflációt havi 10-12% alatt tartja, és 1994 végéig 7-9%-ra dolgozza le. A felhasznált intézkedések: a ter­melés leépítése, az előzetes költségek növekvése csökkenő ter­melési hatékonyság mellett, értékesítési válság, a fizetési rend­szer részleges megbénulása, a rubel vásárlóerejének zuhanása, a forgóeszközök krónikus hiánya… Ezek az eszközök természe­tesen alkalmasak a kitűzött célok elérésére.³⁵ Ugyanakkor azon­ban szétzilálják az ország gazdaságát, ráadásul perspektivikusan az inflációs spirál újabb nekilendüléséhez vezetnek.³⁶

Hogy milyen elszántan ragaszkodik a komprádor vezetés és a Nyugat az oroszországi gazdaság privatizációjához, arról mi sem tanúskodik jobban, mint az a tény, hogy ha a vállalatigazgatók sorában netán akad ellenzője ennek a folyamatnak, azt egyszerűen elteszik láb alól. így esett gyilkosság áldozatául jú­nius 21-én Nyikolaj Belouszov, a Csehovi Nyomdaipari Kombi­nát igazgatója, a Moszkva Környéki Terület legkiemelkedőbb ipari szakembere. Pontosan azért ölték meg, mert 1986 óta kemé­nyen ellenállt annak a nyomásnak, hogy vállalatát, amely a Te­rület egyik legrentábilisabb üzeme volt, magánosítsák.³⁷

Annak ellenére, hogy a bürokrata burzsoázia különböző cso­portjai között nyilvános és éles polémia folyik, az október utáni rezsim kereteiben a bürokrata burzsoázia mint formálódó új ural­kodó osztály bizonyos konszolidációjának lehetünk tanúi. Gen­nagyíj Burbulisz, azon az elméleti konferencián, amelyet az oroszországi szociáldemokraták és a Friedrich Ebért Alapítvány moszkvai irodája szervezett 1994. április 16-án, előadásában bejelentette az egybegyűlteknek: az országban immár megkez­dődött a stabilizáció periódusa, amelyet nevezetesen az a kö­rülmény alapoz meg, hogy az érdekelt elitcsoportok már felosz­tották egymás között a korábbi állami tulajdont, és így most sta­bilitásra van szükségük.³⁸

Világos: az uralkodó osztály alapvető csoportjainak össze-békülése a termelési eszközök magántulajdonán és az új tu­lajdonosok számára ezáltal biztosított kivételes előnyökön alapul. Az egyre gyatrább, s eközben egyre nyíltabban mun­kásellenes munkaügyi törvénykezés (miközben a munkaadók még ezt sem tartják be) odáig fajult, hogy még a Rosszijszkaja Gazeta, ez a hivatalos kormánykiadvány is, amikor elemzés alá vette a magánszektor munkakörülményeit, a benne fog­lalkoztatott bérmunkásokat „jobbágyoknak" nevezte.³⁹ A kor­mány folyamatosan publikál adatokat a statisztikai átlagpolgár „jö­vedelmi növekményéről",⁴⁰ miközben a bérmunkások reáljövedel­me az utóbbi két évben az egyhetedére csökkent.⁴¹ Ez tehát annyit tesz, hogy fantasztikus méreteket öltött a munkaadók, tehát a hi­vatalnokok és burzsoák gazdagodása.

Az új uralkodó osztály konszolidációját az a körülmény is elő­segíti, hogy az oroszországi bürokrata burzsoázia komprádor és nem-komprádor alcsoportra való megoszlása bizonyos mér­tékig viszonylagos. A bürokrata ugyanis, mint olyan, nem lehet komprádor vagy nem-komprádor. Ha a külső körülmények abban az irányban hatnak, hogy a komprádor jellegű operációk révén meggazdagodjék, akkor természetesen ezt az utat választja, Más szóval: hogy egy adott tisztségviselő részese-e a komprádorte­vékenységnek, a hely és az időpont tőle független körülményei döntik el. Ma részese, holnap nem, holnapután megint az. A cseperedő oroszországi komprádor burzsoázia a maga részéről szin­tén erősen különbözik a gyarmatosítás kori klasszikus komprá­dor burzsoáziától: amennyiben szoros kötelék fűzi 1. a nemzeti állami struktúrákhoz, 2. a finánctőkéhez, 3. a nemzeti kitermelő, sőt termelő iparhoz. Pusztán az a tény, hogy Oroszország új gaz­dasági szerkezete és új uralkodó osztálya még a formálódás stá­diumában leledzik, rendkívüli mobilitást, átszivárgást tesz lehető­vé a bürokrata burzsoázia két valóságosan szerveződő csoportja között. Mi több, bátran állíthatjuk: a komprádor csoporttal szem­ben álló nemzeti bürokrata burzsoázia minden egyes tagja arról álmodozik, hogy bekerülhessen „ellenfelei" csapatába, persze tár­sadalmi státuszának elvesztése nélkül. Kétségtelenül mindkét csoport felismeri, hogy a komprádorok helyzete előnyösebb, ami egyszerűen a globális változásokból következik. Ezt az elméleti konklúziót a reális gyakorlat elemzése is alátámasztja.⁴² Ezenkí­vül már maga az a tény is, hogy Oroszországban megjelent a komprádor-réteg, bizonyítja, hogy az ország a neokolonializmus pályájára került, mégpedig mint függő ország.

Miután az októberi győztesek által beterjesztett új „játéksza­bályokat" elfogadták, a parlamenti ellenzéki erők is hozzájárul­tak az új kizsákmányoló osztály konszolidációjához és a Máso­dik Köztársaság rendszerének megszilárdulásához. Gyakorlati­lag – beleértve azokat is, akik nem voltak hajlandók aláírni a Jelcin által a társadalomra kényszerített Polgári Egyetértési Nyi­latkozatot – a politikai establishment részévé váltak, ami el­kerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy (az ugyanazon establishmentben kormányzó rezsim képviselőivel egyetemben) egysé­ges korporatív érdekeik támadtak.

Ez éppúgy vonatkozik a burzsoá jellegű parlamenti ellenzék­re, mint a burzsoáellenesre, amely magát „szocialistának" véli. Voltak, akik saját taktikájuk csapdájába estek. így pl. „az Orosz­országi Föderáció Kommunista Pártja" (Zjuganov vezetésével) miután 1993 decemberében elkövette azt a hibát, hogy nem tá­mogatta a bojkottot, és ezzel maga is Jelcin rendszerének „legitimizálói" közé került, most kényszerűen a rezsim masszív stabilizálójának szerepét játssza. Ezen mit sem változtat, hogy minden lépését (mint pl. a kormány által beterjesztett költségve­tés megszavazását az Állami Dumában stb.) fenntartások és ön­igazolások tömegével bástyázza körül. Thiers módjára, akinek a szavait Marx oly előszeretettel idézi „Osztályharcok Francia­országban" című művében: „Mi, royalisták, mi vagyunk az alkot­mányos köztársaság igazi támaszai",⁴³ Zjuganov ma bátran mondhatná: „Mi, az OFKP, hű támaszai vagyunk Jelcin félbonapartista rendszerének". Hiszen egy legális parlamenti „kommu­nista" ellenzék létezése, amely ráadásul az égvilágon semmit sem képes befolyásolni, ideális spanyolfal a jelcini rendszer lé­nyegének elfedésére, ami lehetővé teszi a rezsim számára, hogy a nyílt represszió vállalása vagy a lelepleződés kockázata nél­kül szétzilálja az országot, miközben megőrzi a „demokrata" re­noméját a külpolitikában; egyszersmind akadálya annak, hogy kiformálódjanak a rezsimmel való harc új módszerei, amelyek megfelelnének a mai nap valóságos helyzetének.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ L. Jelcin és a jelcinizmus (oroszul: Jelcinscsina). Poszt-szovjet Füze­tek XI., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1993.

² Eszmélet, 21-22. sz. 127-135.0.

³ Alekszandr Taraszov szakmája szerint történész, publicista. Ellenzéki szerző volt már a szovjet korszakban is. Ez az írása eredeti formájában 1994. május 29. és 1994. július 26. között készült. Napjainkban minde­nekelőtt az oroszországi rendszerváltás társadalmi-gazdasági és politi­kai következményeit vizsgálja. Borisz Kagarlickijjal közös tanulmányt jut­tatott el egy Magyarországon készülő tanulmánykötet (Politikatörténeti In­tézet) számára a mai oroszországi baloldal állapotáról. (A szerk.)

⁴ Trud, 1994. július 16.

⁵ Trud, 1994. június 18.

⁶ Trud, 1994. július 16.

⁷ Gradszkije vesztyi, 1994. 13. sz.

⁸ Jurij Vlaszov a következőket írja: „Három hónappal a liberalizáció kez­dete után különböző városok patológusai megdöbbent és felháborodott hangú jelentéseket kezdtek küldeni hozzám, melyekben leírták, hogy a demokrácia e szerencsétlen áldozatainak boncolása a bélcsatorna to­tális táplálékhiányát mutatta ki életük utolsó 20-30 napjában." (Vlaszov Ju. P.:Kto pravit bal. Moszkva, 1993.250.)

⁹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹⁰ Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11,

¹¹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹² Wova/a jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11.

¹³ Trud,. 1994. július 16.

¹⁴ Kuranti, 1994. május 26.; Moszkovszkaja Pravda, 1994. május 26.

¹⁵ Russian LabourReview, 1993. l.sz.7-10.

¹⁶ Intervzgljad-lnprecor, 1994.; „Véres október Moszkvában" c. különki­adás. 128.

¹⁷ A nyilatkozatok szövegének forrásai: Rosszijszkaja Gazeia, 1993. szeptember 9.; A Fehér Ház röpiratatai. Moszkvai röpirat-kiadványok 1993. szeptember 22. ós október 4. között. Szemelvények Oroszország Állami Történelmi Közkönyvtárának és a „Memóriái" TudományosJCuta-tó és Ismeretterjesztő Központ könyvtárának állományából. Moszkva, 1993. 11-12., 15-17., 30., 77., 81., 101.

¹⁸ Szegodnya, 1994. június 17.

¹⁹ Szegodnya, 1994. június 9.

²⁰ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 16. sz. Az oroszországi gazdaság­ba történő tőkebefektetések az 1990-es szinthez viszonyítva összessé­gükben harmadjukra estek vissza, jelesül az ipar tekintetében pedig egyötödükre. (Moszkovszkaja Pravda, 1994. július 9.)

²¹ Kommerszant, 1994. 22. sz. 3-4., 7.

²² Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²³ Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²⁴ Finanszovije Izvesztyija,  1994. 28. sz.

²⁵ Az Izvesztyija 1994. június 6-i kiadásának adataiból számított összeg.

²⁶ Business MN, 1994. 22. sz.

²⁷ Pravda, 1994. május 12.

²⁸ Ugyanott.

²⁹ Vö.: Izvesztyija, 1994. július 5.

³⁰ Izvesztyija, 1994. május 12.

³¹ Szegodnya, 1994. június 10.

³² Moszkovszkij komszomolec, 1994. április 14.

³³ Szegodnya, 1994. június 9.

³⁴ Szegodnya, 1994. június 6.

³⁵ Vö.: Gyelovaja szreda, 1994. május 26., Finanszovije Izvesztyija, 1994. 29. sz.

³⁶ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 28. sz.

³⁷ Moszkovszkij komszomolec. 1994. június 24.

³⁸ A konferencián résztvevő Borisz Kagarlickijnak, a Munka Pártja egyik vezetőjének szóbeli közlése.

³⁹ Rosszijszkaja Gazeta, 1994. május 15.

⁴⁰ lgaz, hogy ezeknek a „győzelmi jelentéseknek" a szövegei gyakran viccszámba mennek. Például a Moszkomsztat „Társadalmi-gazdasági helyzet és a gazdasági reform fejlődése 1994 első negyedévében" című jelentésében a következőket olvassuk: „A moszkvaiak jövedelmei 1993 első negyedévéhez viszonyítva 9,5-szeresükre emelkedtek, 7-szeres ár­növekedés mellett. A lakosság pénzjövedelmeinek szintje a fogyasztói árak 1994. márciusi növekedésének figyelembevételével 1993 decem­beréhez képest 27%-kal csökkent." (Ekonomika i zsizny, 1994. 11.sz.) Minthogy a jelentés szerényen elhallgatja, hogy 1993 első negyedéve után az infláció kezdte elérni a havi 25-30%-ot, a bért pedig három­négy hónapja nem fizették ki a moszkvai dolgozóknak, a „9,5-szeres jövedelemnövekedésről" szóló kijelentéseknek közgazdasági értelmet egyszerűen nem lehet tulajdonítani, legfeljebb csak pszichoterápiáit. A Goszkomsztat egyébként is bizonyíthatóan meghamisítja az adatokat, hogy a rezsim számára előnyös fényben tüntesse fel a helyzetet. N. Rimasevszkaja leleplezte, hogy a Goszkomsztat feltupírozott adatokat közöl a lakosság életszínvonaláról és „jövedelmi növekményéről", nem­különben a háztartások jövedelmi megoszlásáról (Trud, 1994. június 16.). A Világgazdasági Intézet szakértői pedig rámutattak, hogy a Goszkom­sztat kozmetikázza az oroszországi infláció ütemére vonatkozó adato­kat (Moszkovszkaja Pravda, 1994. június 9.).

⁴¹ Prory/V tyecsenyija, 1994. 1. sz.

⁴² L. pl. Kommerszant, 1994. 12. sz. 19.

⁴³ Marx: Osztályharcok Franciaországban. Marx és Engels Válogatott Művei, Kossuth. 1975. 338.