1. Forradalom és korszellem

1989-ben a francia forradalom 200. évfordulóján konferenciák tucatjain fogalmazták meg az “új diskurzust”, amely – ideológiailag előkészítve a kelet-európai rendszerváltást – a forradalmat a terror és a rendkívüli állapot tematikájára redukálta. Innen már csak egy lépés volt a szocializmus egész történetének kriminalizálása, ami a kapitalizmusnak a világrendszer kelet-európai félperiféráján való totális visszaállítása után végbe is ment. Ez az új “hagyomány” 1997-ben az orosz forradalom 80. évfordulójának tudományos megemlékezéseit is jelentős részben jellemezte: a forradalom csak véletlen, a hatalmi elitek “hibáinak” reakciója – a forradalmak mélyebben fekvő gazdaság- és társadalomtörténeti okairól úgyszólván csak a “taccsvonalon” kívülre tett marxista történészek beszélnek és írnak. Mindennek megfelelően egyes magyar iskolákban már nem is igen tanítják a forradalmak történetét, hacsak nem a magyar forradalmakról van szó. Sok helyen csupán úgy emlegetik a forradalmat, mint a modern történelem valamilyen lényegtelen eseményét vagy tematikáját. Petőfi “királyokat akasztó” verseit kiszorították a szerelmes versek, József Attila “tőkét döntögető” költeményei helyett is az új “demokratikus és piacgazdasági” tematika került előtérbe. A hazai állapotokat jól jellemzi, hogy az ország első egyetemén már évek óta nem szerepel az orosz irodalmi államvizsga anyagában sem Gorkij, sem Solohov… De így van ez sokfelé Oroszországban is. S mindennek okai jól ismertek azok számára, akik egyáltalán tudomásul kívánják venni e jelenséget.

Az egész jelenségkör természetéhez tartozik, hogy a modern kapitalizmusnak általában már nincsen szüksége semmiféle forradalmi retorikára, hacsak nem a reklám részeként, ahol mondjuk az arckrémek, a bankkártyák és a számítógépek “forradalmi” megújításáról szólnak korábban jobb sorsra érdemes színészek. A kelet-európai neokapitalizmusoknak pedig végképpen nincsen szükségük semmiféle forradalmi legitimációra, mivel maga a rendszer a forradalmak tagadásaként szilárdította meg magát az elmúlt években. Ez még Magyaroszágon is igaz, ahol az 1956-os felkelést az új parlament – mindjárt rendszerváltás után – törvényileg forradalommá nyilvánította. A valóságban azonban az új rendszer a maga előtörténeteként a Horthy-rendszertől az amerikai demokráciáig sok mindenre hivatkozott, de azt, hogy forradalmi eredetű lett volna, a régió vezető politikusai és ideológusai sem igen hangsúlyozták. A magyar kultúra “nemzeti hivatalosai” nem tudtak mit kezdeni sem az 1848-as forradalom Petőfijével, sem annak “világszabadságával”, amely a “bőség kosarát” mindenki számára “egyaránt” kínálta fel. De az új hatalmi elit 1956 munkástanácsainak antikapitalista hagyományával sem tudott zöldágra vergődni. Olyannyira, hogy a munkástanács-örökséget saját, 1956-ra épülő legitimációs (liberális és nemzeti) ideológiájából is száműzte mint utópiát vagy eltévelyedést. Tehát csak a látszat szerint van arról szó, hogy kizárólag az orosz forradalmat akarják kidobni a progresszív társadalmi mozgások és mozgalmak történetéből. A tét a forradalom maga, hiszen a forradalom tétje maga a tőkés magántulajdonra és magánkisajátításra épülő rendszer. Kelet-Európában még a “polgári” forradalmak is antikapitalista követelésekkel készítették elő a talajt a még radikálisabb, valóban antikapitalista forradalmak számára. Gondoljunk például 1918–1919 Magyarországára, 1917 februárjára és októberére Oroszországban, 1945–1948 Kelet-Európájára, a munkás- és nemzeti tanácsokra, a közösségi–állami kisajátításokra stb.

Az orosz forradalom valóban nem egyeztethető össze az egyetemes profit-logikával, még a februári, ún. polgári demokratikus szakasz sem, mert demokratikus burzsoázia hiányában ennek hajtóereje is a munkásság, illetve a földet erőszakos úton kisajátító parasztság volt. Mit lehet ma kezdeni azzal a forradalmi hagyománnyal, amely már 1917 tavaszán az üzemek munkásellenőrzését hirdette, a hatalmat pedig a munkás- és katonaszovjetek kezébe kívánta átadni? A forradalmat befejezettnek tekintő Ideiglenes Kormány két össze nem békíthető törekvést, az emberi szabadságjogokat és a háború folytatását kínálta alternatívaként, amit a háborús szenvedés és mérhetetlen pusztulás az emberek többsége számára elfogadhatatlanná tett.

A forradalom végső soron nem kevesebbet hagyott az utókorra, mint a tőke és a bürokrácia nélküli fejlődés lehetőségét. Egyebek között ezzel függ össze, hogy a mai orosz és magyar, lengyel, illetve cseh ideológusok a forradalom “utópiáját” minden módon diszkreditálják. Ha kell Sztálinból és a sztálinizmusból, ha kell Hitlerből vezetik le a forradalmat, vagy éppenséggel fordítva, a forradalomból Sztálint és Hitlert. Bármilyen történelemhamisításra készek, csakhogy az “utópiától” megszabaduljanak. Az új rendszer legitimációja azonban a többi forradalommal is szembekerül.

Már a francia forradalom is integrálhatatlan a modern polgári gondolkodás számára, mert a népek, nemzetek és egyének egyenlőségének puszta kimondásával is ellentmond a tőkés világrendszer működésének, legyen szó bármely történelmi korszakról. Az orosz forradalom pedig meg is fogalmazta, sőt, elméletileg megalapozott célként tűzte ki a tőkés világrendszer egyetemes átalakításának igényét, amelynek során “szabad egyének, szabad társulásai” rendelkeznének a világ anyagi és szellemi gazdagsága fölött. A forradalmi “utópia” a magán- és az állami tulajdonnal szemben a társadalmi közösségek tulajdonát tételezte fel, amelytől – ha más okok miatt is – éppen úgy rettegtek Sztálin vaskalapos hivatalnokai, mint a tőkés nagyhatalmak kormányzatai.

Az államszocializmus kelet-európai bukása után a kapitalista berendezkedéseknek tehát nincs többé szükségük semmiféle forradalmi legitimációra. A forradalom, amely sérti az üzleti érdekeket, nem jelenthet semmiféle haladást az emberi történelemben. Habermasnak a kelet-európai rendszerváltásról megfogalmazott tézisét, a “korrekciós forradalmat” lényegét tekintve jól cáfolta néhai Antall József miniszterelnök, amikor a társadalmi igazságosságot követelő hangokra reagálva kioktatólag megjegyezte: “tetszettek volna forradalmat csinálni”. Minden típusú forradalmi tradíció és legitimáció idegen magától a korszellemtől. Maga a forradalomtalanítás, ahogyan egy magyar kurzuslovag megfogalmazta, alkotja a neoliberális–neokonzervatív kánon kiinduló- és végpontját.

2. Forradalom a félperiférián

A mai vitákról szólva a rendszerváltás periódusának egyik tipikus “baloldali” dogmájára utalunk, amely a visszájára fordította a régi sztálinista érvelést “a szociáldemokrata revizionizmus történelmi árulásáról”. Most – olykor régi vágású marxisták is – Kautsky vagy az orosz mensevikek elgondolásainak felmelegítésével Lenint nevezik “revizionistának”, mint aki “revideálta” Marx arra vonatkozó elgondolását, hogy szocialista forradalom csak a legfejlettebb országokban győzhet. Eltekintve attól, hogy Marx és különösen Engels e tárgyban mondott mást is, a konkrét történeti anyag tükrében sem célszerű a forradalmat, a forradalom sorsát, kirobbanását és életben maradásáért folytatott harcát egy ember teljesítményéből, elméleti nézeteiből vagy politikai törekvéseiből levezetni. Ugyanis Lenin a maga alapvető téziseit az orosz forradalom specifikumairól jóval később fogalmazta meg annál, hogy a forradalom maga győzött volna. Nem Lenin, hanem a történelem volt revizionista: a szocialisták nem adhatták át a hatalmat a feketeszázaknak, már csak önvédelemből sem.

A mai kritikák szerint (nyugati szovjetológusoktól Gorbacsovig–Jakovlevig, tőlük a magyar neofita Lenin-kritikusokig) Leninnek – úgymond – nem kellett volna átvennie 1917 októberében a hatalmat és akkor … polgári demokrácia lett volna Oroszországban. Meg kis nyúl, mondhatnánk, hiszen az első világháborúból megörökölt történelmi szituáció a hatalomkoncentráció és a rendkívüli intézkedések egész rendszerét zúdította Oroszországra. A konkrét történelmi anyagokat elemző újabb munkák bemutatják, hogy a “csrezvicsajscsina”, a rendkívüli állapot és a neki megfelelő intézkedések szisztémája megvalósult mind a bolsevikok, mind a fehérgárdisták kiterjedt uralma, mind az alkotmányozó gyűlés urainak hatalma idején. Miután Oroszországban, miként a félperiférián akkoriban mindenütt, hiányoztak a polgári-demokratikus fejlődés alapjai (“még” Magyarországon is), nincs történelmietlenebb dolog, mint egy nem létező, nem reális perspektíva nézőpontjából tekinteni a történelemre. Alapvető metodológiai megfontolás, hogy a történelmet csak olyan nézőpontból “szabad” értelmezni, amely a forradalmi folyamatban benne rejlő autentikus alternatívákat tükrözi vissza. Csak nagyon naiv vagy nagyon is tudatos ideológusok (a hamis tudat manipulatív felhasználói) bírálhatják Lenint azért, hogy nem állította vissza a polgári demokráciát és a kapitalista piacgazdaságot a maga “normális”, valójában “usztrjalovista–kolcsakista” formájában.

Lenintől Gramscin és Rosa Luxemburgon át Lukácsig “mindenki” tudta, hogy a “félperifériába” beleragadó forradalom sorsa nem határozhatja meg a világfolyamatok döntő tendenciáit. Ám e “kísérletek” nélkül nem lehetséges a “tőke zsarnokságának” meghaladása. Ma már annak tapasztalatait kellene vitatnunk, hogy az államszocializmus bukása után az újabb forradalmi fellendülésnek milyen tévutakat kellene elkerülnie.

Természetesen a mai kor Lenin-bírálata, azaz revizionizmus-bírálata sem ok nélkül született meg. A rendszerváltást “levezénylő” reformkommunista hatalmi elit “szociáldemokratizálódásnak” volt mindez az ideológiai burka. Az ex-marxista hatalmi és/vagy ideológiai elit számos képviselője szerte Kelet-Európában “megtért” a rickerti–kanti értékelmélethez,¹ amely a történelmi folyamatot “véletlen” események és folyamatok halmazaként vizsgálja. A “forradalomtalanítás” azonban terméketlen gondolati és politikai erőfeszítés, mert valójában semmi sem utal arra, hogy a történelemből a forradalmak kiiktathatók lennének, sőt éppen ellenkezőleg, korábban soha nem tapasztalt – a félperifériát és a centrumot egyaránt megragadó – tömegmozgások gazdasági és társadalmi feltételei érlelődnek. A kifejlődő mozgalmak konkrét formáit ma még korai lenne találgatnunk. Ám akik e folyamatban tudatosan részt vesznek, valószínűleg hamarabb érzékelik majd a közeledő mozgások moraját…

Jegyzet

¹ Magyarországon l. erről Pach Zsigmond Pál kritikai megjegyzéseit, Magyar Tudomány,1996. 7. sz.