Mióta a Magyar Katolikus Püspöki Kar "Igazságosabb és testvériesebb világot!" szorgalmazó körlevele megjelent, sokan attól tartanak, hogy az egyház kívánja átvenni a hagyományos politikai baloldal szerepét. Mint már száz éve, a jövőnek is nagy kérdése, hogy az egyházak konzervatív, világnézeti-politizáló szerepét kiszorítja a "szociális egyház" igénye, "a társadalom szolgálata"?

Szociális érzékenység és társadalmi egyenlőtlenség 

1989 előtt az “átlagos” magyar vagy kelet-európai állampolgár nemigen tudta, mi fán terem a karitatív tevékenység, a caritas (jótékony, emberbaráti tevékenység) görög eredetű fogalma. A régi államszocialista rendszer gyakran büszkélkedett azzal, hogy a társadalom szociális biztonsága történelmileg megvalósult, hogy felszámolták az éhínséget, a tömegnyomort és az általános szegénységet. Nyugaton – úgy tűnt – a jóléti állam 1945 utáni felemelkedésével párhuzamosan a hagyományos jótékonykodás szintén lekerült a társadalmi tevékenységek palettájáról. Az egyházi és világi szociális gondoskodás ott is belesimult az állami jóléti struktúrák gépezetébe. ám a 90-es évekre mintha visszatért volna a múlt század végi szókincs, fogalomtár szerte Kelet-Európában (“szociális érzékenység”, “koldulás szükséges korlátozása”, “ellátatlan nyomorékok”, “utcagyerekek”, “nyomorban sínylődők”, “emberbaráti szeretet”, “ingyenkonyha”, “keresztény szocializmus”, “jótékonysági bálok” stb.).

Jelen írás egyrészt e fogalmak funkciójával foglalkozik a polgári társadalom első kibontakozásának korszakában – vagyis azzal, hogy milyen társadalmi viszonyok fejeződtek ki e fogalmi keretben. Másrészt megvizsgálja azt is, hogy e kategóriák miképpen és miért tértek vissza a rendszerváltás Kelet-Európájában egy évszázaddal később.

Caritas régen

A munkaképtelenek és ellátatlanok számára nyújtott alamizsna, a csavargók és koldusok rendszertelen segélyezése az iparosodás előtti társadalom szociális rendjének szilárd alkotórészét képezte. A községek, egyházak és egyes lakossági rétegek, melyeknek egzisztenciája bizonyos mértékig biztosítva volt, még a 19. században is alapját képezték a szociális ellátás e megszokott rendjének. Ezt a rendet az “istenadta” társadalmi hierarchia melletti minden különösebb megfontolás nélkül való kitartás uralta, és senki nem törekedett arra, hogy a rászorultak helyzetét alapjaiban megjavítsa vagy megváltoztassa. Sőt nagyon is plasztikusan éreztették a nélkülözőkkel a társadalomban elfoglalt peremhelyzetüket. Ugyanakkor a hajótöröttekről való minimális gondoskodás kollektív erkölcsi-kulturális-vallási kötelezettségét a közösség, különösen az érintettek illetőségi községe nem akarta és nem tudta megtagadni. A szegénységet mint az emberiség földi életének elkerülhetetlen alkotóelemét fogták fel és fogadták el.

Mindezt alapjaiban változtatta meg a liberál-kapitalista gazdasági- és társadalmi rend felé való átmenet. A profitelvű ipari, agrár- és házi bérmunka bevezetése megkövetelte a szociális kötelezettségek megszokott hálójának erőszakos szétszakítását. A gazdasági liberalizmus virágzása idején ennek megfelelően minden alamizsna, minden utcasarki koldusnak adott karéj kenyér ideológiailag elítélendőnek számított. Eszerint ugyanis a caritas semmittevésre kárhoztatta a szegényeket, hiszen éppen a polgárok és az egyház könyöradományai gerjesztik a szegények rászorultságát – mivel, mondták, ahol az érintetteknek a caritas nem nyújt menkülést, ott végül becsületesen végzett munkával maguknak kell megszolgálniuk kenyerüket. “Aki nem dolgozik, ne is egyék” – hangzott a vezérmondat az átmenet során, melyben az embereket az ipari piacgazdaságba kellett bevezetni, s melyben a hatalmon lévők minden jóindulatot, mely a betegek és a kevéssé munkaképesek iránt megnyilvánult, a kapitalista polgárosodás projektumának veszélyeztetéseként érzékeltek.

Ez a liberális gazdasági korszak a különböző európai régiókban eltérő időpontokban kezdődött és nem egyforma hosszú ideig tartott. Mindenütt a szociális viszonyok átalakulásának eddig nem tapasztalt sebességét és az új társadalmi helyzet stabilitását eredményezte. A folyamat előrehaladtával mindenütt szembentaláljuk magunkat két olyan konzekvenciával, melyek közös kiindulópontot képeznek a caritas történetének új szakaszba való átmenetéhez.

Először is idővel felismerhető lett, hogy az átalakulás visszafordíthatatlan. A legtöbb ember elveszítette hagyományos gazdasági hátországát, amely menedékül szolgálhatott volna a piac drasztikus sürgetésével szemben. Ahhoz, hogy a munkaképesek megértsék, hogy a bérmunkának nincs alternatívája, már nem volt többé szükséges ostorral űzni őket a manufaktúrába, és el lehetett tekinteni attól is, hogy a munkaképteleneket éhezni vagy elsorvadni hagyják. Az átalakulás másik eredménye volt a rászorultság új, modern formáinak elterjedése, és azok az erőteljes szociális feszültségek, melyek az új formák fellépésével állnak összefüggésben.

A nagyvárosi alsó rétegek lakásproblémái, a proletarizálódott rétegek ciklikusan visszatérő tömeges munkanélkülisége, a kenyérkereső munkát végző és ugyanakkor gyermeket nevelő asszonyok nyomorúsága csaknem áthidalhatatlan ellentmondásokhoz vezetett: mindezek a társadalom piacorientálttá alakulásának olyan következményei voltak, amelyek a társadalom összetartó erejét és stabilitását, sőt magát a politikai rendet is veszélyeztették.

A helyzetre a különböző politikai erők különböző válaszokat adtak. Közismert, hogy a feltörekvő munkásmozgalom egyfelől forradalmat követelt, másfelől az állami munkás- és szociálpolitika fel- és kiépítését. Ugyancsak ismert, hogy a kormányzatok és a nagy ipari települések újfajta, centralizált és formalizált szociális háló kiépítésébe kezdtek. A caritas is megtalálta egyházi és világi közösségeiben és egyesületeiben a nem állami szociális gondoskodás új, a polgári és ipari társadalomnak megfelelő formáit. Itt részben az állam és a települések támogatására, részben azonban ezek ellenkezésére számíthatott. Az egyház és a civil társadalom egyaránt először kockáztatott meg egy modern értelemben vett elemzést a munkások és az alsó rétegek nyugtalan világáról – és attól, amit tapasztalt, erősen megijedt. A konfliktus-lehetőségek enyhítéséből és az alulról jövő szociális veszélyeztetettség visszaszorításából mindkettő ki akarta venni a részét. A veszélyeztetettség és a rendszer instabilitásától való rettegés érzését félre akarták tolni, vagy egyáltalán nem akarták engedni, hogy a felszínre törjön. Mindez annak a rendszernek a jegyében történt, melynek haszonélvezői voltak. A változások visszafordíthatatlanságának bizonyossága közepette az emberbaráti tevékenységnek el kellett és el is tudta feledtetni a rendszer igazságtalanságát. A szociális problémák gyökereinek érintése nélkül szerettek volna hozzájárulni a kapitalista-liberális ideológia legvadabb hajtásainak és ezek materiális következményeinek megnyirbálásához.

Közép-Európában a polgári rétegek új caritasukat azzal a törekvéssel kapcsolták össze, hogy maguknak mint “második társadalomnak” a nemesekkel szemben nagyobb társadalmi teret foglalhassanak, és a még monarchisztikusan és antidemokratikusan szervezett államban a civil társadalom szféráját kiszélesítsék. A polgári és a nemesi rétegekhez tartozó számos asszonynak a filantropikus tevékenység biztosította az egyetlen lehetőséget, hogy valamelyest önállóan és hitvesétől függetlenül részt vehessen a férfiak által dominált nyilvános polgári életben. Gomba módra szaporodtak a jótékonysági egyletek, többnyire külön-külön vallásonként és a hit elvei alapján. A jótékonysági bálok, rendezvények és összejövetelek a polgári és a nemesi caritas nélkülözhetetlen részét képezték. Nemeshölgyek nemritkán vállaltak védnökséget egyébként polgári tevékenységek felett. A kommunális szegénygondozás reformja sokszor igyekezett felhasználni ezeket a társadalmi törekvéseket. A privát jótékonyságnak a kommunális szegénygondozással való egybefűzése vált a korszak jelszavává.

Nem csupán a polgárság soraiban, hanem az egyház bizonyos köreiben és a kialakuló vallási beállítottságú politikai csoportosulásokban is történtek törekvések a reformok további kiszélesítésére. A “Rerum novarum” pápai enciklikájával deklarálta 1891-ben a katolikus egyházi vezetés először, hogy a modern világ szociális problémáival foglalkozni kíván. Amennyiben a világot veszélyeztető társadalmi hanyatlást és az antikapitalista szocializmus előrenyomulását meg akarják akadályozni, úgy a munkásság individuális és kollektív jogait el kell ismerni és a politikai rendszer részévé kell tenni. Közép-Európában a konzervatív és államhű katolikus egyházatyák miatt az enciklika komolyabb gyakorlati következmények nélkül maradt. Viszont a XIX. század végén létrejött a keresztényszocializmus, mely részben antiszemita alapokon működő szociális mozgalom volt. Ez az egyszerű katolikus lakosság körében jelentős visszhangra talált, és kitermelte a katolikus politikus új, népközeli típusát. A keresztényszocialista ideológusoknál kevés szó esik a “kisember” szociális helyzetének reálpolitikai megjavításáról a modern társadalomban. A szociális gyökerektől való megfosztottságról és a tradicionális kötődéseknek az individualista és elidegenedett ipari világra jellemző elvesztéséről szóló populista vád áll az előtérben. A keresztényszociális mozgalom a hivatalos egyházi vezetésnél nem talált támogatásra. Csupán a klérus alacsonyabb rangú vezetői és néhány különálló alakja segítségével tudta magát megjeleníteni¹.

A polgári-ipari társadalom első fénykorában működő klasszikus polgári és nemesi caritas napja már az első, de legkésőbb a második világháború idején leáldozott. A szociálpolitika és a gondoskodás egyre inkább a professzionális közigazgatási hivatalnokok kezébe került. A privát jótékonyság is hatalmas bürokratikus jóléti szervezetekké formálódott. Ezek szorosan összekapcsolódtak az állami szociális gépezettel, mely a második világháború utáni évtizedekben egyre nagyobb arányú fejlődésnek indult. Az államszocialista országokban a centralizáció még erőteljesebb volt. Itt még a polgári-civil társadalmi caritas legutolsó nyomelemeit is felváltotta a széleskörű állami jóléti és társadalompolitika. Nyugaton az egyházi caritas kénytelen volt tudomásul venni viszonylagos jelentőségének elvesztését a huszadik század folyamán. ám az “államszocializmus” országainak többségével ellentétben itt sikerült megtartania szilárd helyét a társadalom szociális rendszerének szövetében.

Csupán a nyolcvanas-kilencvenes évek nyugati és keleti rendszerváltását követően ünnepelhette a polgári jótékonyság és a keresztényszociális gondolkodás a maga újjászületését. Világszerte az állami szociális gondozási rendszer leépítésének, a bérből élők megszerzett jogai csorbításának és a nemzetgazdasági javak tőkeérdekek szerinti átcsoportosításának lehetünk tanúi.

A századfordulós emberbaráti tevékenységgel való figyelemreméltó azonosságok mellett a társadalmi átalakulás évszázada az új caritason is letörölhetetlen nyomokat hagyott. Az államszocializmus bukása, a fejlődés iránti polgári optimizmus ismételt csalódásai a huszadik század során valamint a kapitalista világrendszer nyílt válsága érzékelhetően más arculatot kölcsönöz a “szociális érzékenységnek” és megváltoztatja társadalmi funkcióját.

Szociális érzékenység ma

A marxizmus-leninizmus mint a régi rendszer legitimációs ideológiája 1989 után szerte Kelet-Európában – a rendszer összeomlásával egyidőben – gyakorlati hatóerőként megszűnt létezni. A létrejött ideológiai és morális űrt, a szellemi vákuumot – úgy tűnt – a liberális vagy a nacionalista ideológiai értékek fogják betölteni. ám a neoliberális gazdaságpolitika ismert katasztrofális következményei miatt a hagyományos baloldali értékek (szociális biztonság, teljes foglalkoztatottság, létbiztonság, állami szociálpolitika stb.) egyfajta nosztalgia keretei között a lakosság széles köreiben ismét népszerűek lettek. Miután a szociáldemokrata zászló alatt újjáéledt egykori reformkommunizmus vállalkozott arra, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát megvalósítsa, a hagyományos baloldali értékeket más, sajátos módon jobboldali politikai organizációk kezdték vállalni. A valódi baloldal politikai periferizálódásával párhuzamosan ezeknek a hajdan volt baloldali értékeknek szervezeti kikristályosodási pontja Kelet-Európában, de nyugodtan mondhatjuk, szerte a világon, mindenekelőtt a katolikus egyház lett. Ennek egyik oka az volt, hogy a szociális kérdés terén az egyháznak, különösen a keresztényszocialista irányzatoknak köszönhetően, nagyobb a hagyománya, mint az újsütetű kelet-európai politikai jobboldalnak. De nemcsak a hitelesség kérdéséről volt itt, hiszen a “kelet-európai pápa”, II. János Pál jól ismeri e régió történelmi tapasztalatait, és pontosan tudja: ezeket a szociális értékeket – természetesen antikommunista, de nem feltétlenül antiszocialista ideológiai keretben, a keresztény vallás közegében – a hivatalos egyházi “ideológia” részévé kell tennie. A jóléti állam bukása után gyakorlatilag a Vatikán, a katolicizmus maga kívánja képviselni az állami szociálpolitika hagyományához kötődő értékeket, nemcsak kelet-európai, hanem világméretekben. Ezzel a hagyományos baloldal periferizálódását nemzetközi méretekben felgyorsította, az újkeletű baloldal címére pedig komoly kihívást intézett.

A rendszerváltás folyamatában a magyarországi egyházak sem mindjárt találták meg helyüket és funkciójukat. Kezdetben nem voltak érdekeltek abban, hogy felkarolják az államszocializmus iránti nosztalgiákat. Kezdetben – mindenekelőtt a Kereszténydemokrata Néppárt segítségével – a katolikus és a református egyházak azzal voltak elfoglalva, hogy visszaszerezzék az 1947-49-es államszocialista fordulat során elveszített vagyonuk minél nagyobb részét. Eközben természetesen nem kerülhetett tevékenységük középpontjába a jótékonykodás. Egyfelől azért nem, mert a társadalom nemigen tudott mit kezdeni a hirtelen napirendre került szegény-probléma nem állami, hanem a jótékonykodás alapján álló “megoldásával”. Másrészt az egyházak sikeres kísérletei arra, hogy visszaszerezzék korábbi tulajdonaik jelentős részét, széles társadalmi közegben nem találtak rokonszenvre. Miközben ők maguk több bort szerettek volna fogyasztani, nem volt ajánlatos túlságosan hangosan prédikálni a vizet, valamint az emberbaráti szeretetet. Ráadásul az egyház főképpen állami forrásokból kívánta saját jótékonykodásának költségeit fedezni, ami szintén nem hitelesítette a társadalom szemében a caritast. Ugyanakkor az egyház is tisztában volt vele, hogy a jótékonykodás felkarolása az új polgári értékrend részeként jelent meg újra Európa keleti felén. Az új szegénység “kezelésének” e módja így eleve kételyeket ébresztett, amelyekkel nem lehetett nem számolni.

Nem véletlen tehát, hogy a magyarországi katolikus egyház a maga “szociális érzékenységével” csak azt követően állt elő, hogy az államszocialista rendszert a Szovjetunióval együtt eltemették, és a rendszerváltás lezárult. 1996-ban fogalmazták meg alapvető dokumentumukat, a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelét, az Igazságosabb és testvériesebb világot!, amely kiindulópontjaiban II. János Pál pápa szociális enciklikájára hivatkozik (Centesimus annus). A Centesimus annus bátrabban vetette fel a szociális kérdést, mint az éppen 100 évvel korábbi Rerum novarum, amelynek egy felemelkedő és harcos munkásmozgalommal kellett szembenéznie. Ma más a helyzet. A mostani enciklika – ellentétben számos kelet-európai szocialista párt programjával – külön szól a munkások sajátos szükségleteiről és jogairól. Mintha csak a Kádár-rendszer bizonyos reminiszcenciáival találkoznánk ismét, amelyek a magyarországi Munkáspárt dokumentumaiból köszönnek vissza. Az enciklika szerint a munkásoknak az állam köteles biztosítani munkahelyeket, emberhez méltó életfeltételeket, azaz a munka- és a (szak)szervezkedési feltételeket. Sőt, a dokumentum a magántulajdon korlátlanná váló uralmát, a munkanélküliséget, kevesek meggazdagodását, sokak elszegényedését is határozottan ostorozza. (“Isten a földet az egész emberiségnek adta, hogy minden egyes egyént eltartson, anélkül, hogy bárkit kizárna vagy előnyben részesítene.”) A Centesimus annus aláhúzza a kollektív felelősség szerepének növelését a környezetvédelem mellett azoknak az élethez elengedhetetlen “kollektív javaknak” a tekintetében is, amelyeket “a piac mechanizmusai nem képesek kielégíteni”.² Tehát a pápa a jóléti állam “leépítése” nyomán nemcsak védelmébe vette a “munka becsületét”, általában a munka világát, hanem kifejezetten az állami szociálpolitika és bizonyos szocialista értékek jelentőségét hangsúlyozta, nem pedig a polgári jótékonykodás szerepét. Ezek a problémák valamilyen formában visszaköszöntek a magyar püspöki kar említett körlevelében is.

A körlevélben – az új rendszer melletti hűségnyilatkozatként – úgy üdvözlik a rendszerváltást mint a szabadság diadalát: “Európa s benne Magyarország mélyreható változásokon ment át az elmúlt esztendőkben. A kontinens több országa, így hazánk is, visszanyerte szabadságát és függetlenségét. Saját kezébe vehette sorsának irányítását, s hozzáfogott egy emberibb, boldogabb jövő építéséhez. E változások láttán hálát adunk Istennek, s köszönettel gondolunk mindazokra, akik – minden fáradságot és kockázatot vállalva – ezt előkészítették és végrehajtották.”³ ám a püspöki levél még ugyanezen az oldalon – valójában az általa is keltett – illúziókra utalva megjegyezi: “az ígéret Földje még messze van”. Vagyis a jólét megteremtését ismét a jövőbe utalja, s a bekövetkezett nagymértékű pusztulást döntően az előző évtizedekkel magyarázza. Ezen a ponton a körlevél a gazdasági és szociális érvelést morális érvelésbe csúsztatja át, elszakítja az okot az okozattól. Vagyis nem szól a privatizációnak, az újgazdagok fényűzésének, a gyermekéhezésnek és más ismert jelenségeknek a rendszerváltással való közvetlen kapcsolatáról. Ugyanakkor mégis harcot hirdet a – másutt ünnepi hangon megidézett rendszerváltás – új individualizmusa ellen. Miközben tehát az egyház kárhoztatja az individualizmust, az azt megszülő gazdasági alap elutasítása helyett erkölcsi tényezőkkel kívánja jobb útra téríteni Isten elbarangolt bárányait. Pedig a körlevél gazdasági része az általános elszegényedés tényét világosan regisztrálja: “Az elszegényedés folyamata rohamosan halad előre: már a Világbank vizsgálata is megállapította, hogy 1989-ben 5% volt a szegények aránya az összlakossághoz képest, 1993-ra viszont ez a szám megötszöröződött. A KSH létminimum-számításait alapul véve az 1980-as években egymillió, 1992-ben kétmillió, 1995-ben már megközelítően 3,5 millió ember élt a létminimum alatt.”⁴

A katolikus egyház ebben a helyzetben egyfelől továbbra is igényt tart “vagyonai visszaszerzésére”, s ráadásul az annak működtetéséhez szükséges anyagi-pénzügyi források biztosítását is az államtól várja. Másfelől a történelmileg példátlanul gyors elszegényedés megállítására az újgazdag csoportok mértékletességét ajánlja, önmegtartóztatásra hív fel: “A tőkefelhalmozás szükséglete – írja a levél a tulajdonról és a munkáról szóló alfejezetében – nem zárja ki, hogy a politikai elit és a gazdasági vállalkozók fogyasztásukban visszafogottak legyenek, s a megszerzett jövedelmek nagyobb hányadát fordítsák mások megsegítésére.”

A körlevél a maga “szocális érzékenységét”, a munkássághoz való viszonyát abban a tézisben foglalja össze, hogy “Az egész társadalmi-etikai rend legelső elve a javak közös használatának elve. A munkásember ebben elsősorban az igazságos munkabére által részesedik, amelyet munkája ellenszolgáltatásaként kap.”⁵ A körlevél azonban nem érinti azt a problémát, hogy a tőkét hogyan lehet rákényszeríteni arra, hogy “igazságosabb” legyen. Ehelyett a régi szokásnak megfelelően az egyházi hittételeket és a gyakorlatiasabb “népkonyhás” jótékonyodást ajánlja. Anélkül, hogy ennek szerepét lebecsülnénk a fennálló világrend katasztrofális keretei között, jelezni szükséges, hogy az egyházi jótékonykodás jövőbeli szerepe a társadalomban egyáltalán nem túlhangsúlyozott. A körlevél tulajdonképpen nem is sokat ígér e téren: “Ma viszont olyan tömegben vannak a segítségre szorulók, és mellettük annyira eltörpül a segítők kicsiny csoportja, hogy meg kell talánunk a felebaráti szeretet intézményes, szervezett formáit is, vállalva a szegények érdekeinek képviseletét a társadalomban, s a szociális programok kidolgozását és megvalósítását.”⁶ Tehát a katolikus egyházat a caritas terén tulajdonképpen az óvatos realizmus jellemzi: nem ígér sokat, mert látja, hogy az általa meghirdetett “szociális piacgazdaság”, amelyben az államnak kellene vállania a jólét biztosításának funkcióját, egyelőre tényleg nem több vágyálomnál. Egyrészt a dokumentum, akárcsak a politikai pártok által is emlegetett “szociálpolitika”, nem néz szembe a keserű ténnyel: a neoliberális gazdasági világrendre semmiféle régi értelemben vett állami szociálpolitika nem telepíthető. Másrészt az egyházak perspektívái is mintha visszatükröznék azt az egyetemes állapotot, hogy napjainkban a régi típusú jótékonykodás iránt megcsappant az érdeklődés, lehetőségei szűkültek, társadalmi funkciója megrendült. Nem véletlen, hogy a katolikusok sem állnak elő nagy tervekkel, mert a kelet-európai társadalom számára az ingyenkonyha vagy az ajándékosztogatás Karácsonykor vagy Húsvétkor semmiféle társadalmi entuziazmust nem ébreszt fel, sőt, a vállalkozók jótékonykodási báljaival szemben széles körű társadalmi megvetés nyilvánul meg. A lakosság még jól emlékszik az államszocializmus korszakának jóléti – ma már nyugodtan mondható – vívmányaira, s annak tükrében ezek a jótékonykodási kísérletek szánalmas megnyilvánulásoknak tűnnek.

Maga a pápa is tisztában látszik lenni mindezzel, amikor a neoliberális világrend kritikai megközelítését javasolja a nemzeti egyházaknak. A “katolikus szociális offenzíva” egész terminológiája arra utal, hogy maga az egyház kívánja átvenni a hagyományos baloldal szerepét, amely korábban történelmi funkcióját az állami gondoskodás fenntatásában jelölte meg és létét azzal igazolta. Mivel azonban a magyarországi egyházak egyáltalán nem látják rózsásnak a “jóléti vívmányok” visszaszerzésének lehetőségét, a társadalomban elfoglalt helyüket mindenekelőtt az oktatásban kívánják megszilárdítani. ám hosszabb távon az erkölcsi és kulturális szerepvállalás aligha lesz elválasztható a szociális szférában betöltött funkciótól. A jövő nagy kérdése: Magyarországon az egyházak konzervatív, világnézeti-politizáló szerepét kiszorítja-e a “szociális egyház” igénye, “a társadalom szolgálata”? A tények tükrében nem szabad túlságosan optimista következtetésekre jutni.

Jegyzetek

¹ A szociális katolicizmus és a társadalmi gondoskodás viszonyának történelmi fejlődéséről nemzetközi összehasonlításban l. Kees van Kersbergen: Social Capitalism. London/New York, 1995. 8-10. fejezet.

² L. minderről részletesebben: Social thought. European Labour Forum, 1996-1997. tél 39-40.

³ Igazságosabb és testvériesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Budapest, 1996. 5.

⁴ Uo. 12.

⁵ Uo. 40-41.

⁶ Uo. 26..