Külföldi munkások ezrei dolgoznak ma Izrael állam területén: férfiak és nők, fiatalok és idősek, családfők és egyedülállók. Ázsiából, Afrikából és Kelet-Európából hajtotta őket ide a vágy, hogy anyagi életszínvonalukon javítsanak.

Jogosultság a jóléti programokban való részvételre és a szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférés

"Mindenki fölött ugyanúgy ítélkezzetek, akár közületek való, akár idegen." (Lev 24,22)

Bevezetés

Külföldi munkások (a továbbiakban: vendégmunkások) ezrei dolgoznak ma Izraelben – férfiak és nők, fiatalok és idősek, családfők és egyedülállók. Ázsiából, Afrikából és Kelet-Európából hajtotta őket ide a vágy, hogy anyagi életszínvonalukon javítsanak.

Ugyan a vendégmunkások már az 1990-es évek elején feltűntek az izraeli utcákon és peremvárosokban, egészen mostanáig mégsem tudatosult jelenlétük a köztudatban. Néhányan átmeneti jelenségnek tekintették őket – idegeneknek, akik hagyományosan az ingázó palesztinok által ellátott munkákat végzik el, miután az utóbbiak munkaerő-piaci szerepe csökkent, ahogy az Izraelen belül elkövetett terrorincidensek sorozatát követő határlezárások miatt a segédmunka egyre "megbízhatatlanabb" s így egyre elhanyagolhatóbb forrásává váltak.

Csak 1996 nyarán került be a köztudatba a vendégmunkások izraeli jelenléte. A közvélemény idegesen, rémülten reagált – ami egyrészt talán a szenzációhajhász médiatálalásnak, másrészt a hatóságok látható közömbösségének tudható be (Borowski és Yanay, 1997). A kései felismerés kapcsán először felmerült kérdések egyike jogi státusuk, az izraeli egészségügyi, oktatási és egyéb szolgáltatásokra való jogosultságuk volt.

Fontos megjegyezni, hogy nem minden Izraelben élő jogosult az összes szolgáltatásra, amit az állam polgárainak nyújt. A jogosultságok az illető tartózkodási státusának megfelelően eltérőek. A külföldiek izraeli jogállását az Izraelbe történő belépésről szóló törvény (Entry to Israel Law, 1952) szabályozza. Eszerint egy Izraelben tartózkodó külföldi lehet turista, ideiglenes rezidens (a továbbiakban: letelepülő), tartós letelepülő vagy új bevándorló. A külföldiek többsége turista. Közülük néhányakat – így a kibucokban, az idős és rokkantellátásban dolgozó önkénteseket, a diákokat – ideiglenes letelepülőknek tekintenek. Más külföldieket, mint például a tudósokat, az egyházi személyeket tartós letelepülőként tartják számon. Végül az ideiglenes letelepülők egy része a Visszatérési Törvény (Law of Return) alapján jogosult az izraeli állampolgárságra, ha úgy dönt, hogy tartósan Izraelben telepszik le.

Az illető külföldi tartózkodási státusa meghatározza, hogy milyen szolgáltatásokra – különösen, hogy milyen jóléti szolgáltatásokra – jogosult. Egy izraeli állampolgár jogai különböznek egy tartós rezidens jogaitól, és a tartósan letelepült jogai sem egyeznek meg az ideiglenesen letelepült vagy az átutazó turista jogaival. Minden Izraelben élővel – akár ideiglenesen, akár tartósan tartózkodik itt – bármikor történhet baleset, megbetegedhet, vagy rászorulhat valamilyen gondoskodásra. Ilyen körülmények között óhatatlanul felmerülnek a jóléti szolgáltatásokra való jogosultsággal, hozzáférhetőségükkel és igénybevételük feltételeivel kapcsolatos kérdések.

Jelen tanulmány a vendégmunkások jogaival és a közösségi jóléti szolgáltatásokhoz való hozzájutásuk feltételeivel foglalkozik. A módszeres kutatás és a hivatalos információk hiánya elengedhetetlenné tette, hogy a szerzők megfigyelések, interjúk s tartalmilag elemzett dokumentumok és cikkek széles skáláját hasznosítsák. Az itt közölt vélemények csupán azt tükrözik, hogyan értelmezik a szerzők az így megismert jelenségeket. A tanulmány célja, hogy képet adjon a vendégmunkások közösségi jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférésének jogi hátteréről és konkrét megvalósulásáról, valamint hogy megvizsgálja, mit is mond ez a vendégmunkásokkal kapcsolatos izraeli szociális politikáról.

A "papírokkal bíró" és a "papírok nélküli" munkások

Az Izraelben dolgozó nem-palesztin vendégmunkások száma – meglepő módon – ismeretlen. Néhányan valamivel több, mint 150 ezerre (Munka- és Szociális Ügyek Minisztériuma, 1997) teszik számukat, mások szerint (Condor, 1997, p. 68) 1990 óta negyedmillió külföldi érkezett Izraelbe, és nagy részük továbbra is itt dolgozik akár mint "papírokkal rendelkező", akár mint "papírok nélküli" munkás.

Az Izraelbe való belépésről szóló törvény rendelkezései a munkaügyi minisztert hatalmazzák fel arra, hogy meghatározza a munkavállalási engedélyek vendégmunkások számára történő kiadásának feltételeit. Ezen rendelkezések szerint az izraeli vízumot és munkavállalási engedélyt minden munkásnak csak egy bizonyos munkaadóra vonatkozóan adják ki. Ha ez a feltétel nem teljesül, visszavonják a munkavállalási engedélyt és a munkás vízumát. Ennek a szabályozásnak az a célja, hogy a munkáltatójához kösse a munkavállalót. Ezzel a megkötéssel kívánták biztosítani, hogy a munkást Izraelbe hozó munkáltató vagy munkaközvetítő gondoskodjon az illető munkavállalási engedélyének és vízumának lejárta utáni távozásáról. Hogy ennek a kötelezettségének a munkáltató vagy munkaközvetítő eleget is tegyen, letétet kell elhelyeznie.

Ezeknek a munkásoknak egy része izraeli illetve külföldi (tehát fülöp-szigeteki, thaiföldi, kínai, török, román stb.) munkaközvetítő ügynökségek által toborzott csoportban, szervezetten érkezett Izraelbe. Ezek a munkaközvetítők gondoskodnak vízumról és munkavállalási engedélyről, majd kiközvetítik a munkásokat izraeli munkaadókhoz. Az ilyen munkások "dokumentáltak", vagyis rendelkeznek az Izraelben tartózkodáshoz szükséges papírokkal.

A munkavállalók egy része azért, hogy elejét vegye munkásai "elszökésének", hűségük biztosítása érdekében elkobozza útleveleiket. Annak ellenére, hogy az útlevél lefoglalása törvénybe ütközik (az 1977-es Büntető Törvénykönyv 376a cikkelyének módosítása, 1995. augusztus 1.), ez elterjedt gyakorlat a munkaadók között. Ennek az a következménye, hogy a legtöbb "dokumentált" vendégmunkás nem rendelkezik semmilyen azonnal felmutatható azonosító dokumentummal.

A vendégmunkások egy másik csoportja önállóan, nem egy szervezett csoport tagjaként érkezett Izraelbe. Ennek a csoportnak a zömét a Kelet-Európából, Afrikából (Ghána, Nigéria) jött, illetve Izraellel szomszédos, Izraellel békeszerződést aláírt országokból (Jordánia és Egyiptom) érkezettek adják. ők – akár önállóan, akár csoportosan jönnek – turistaként vagy zarándokként lépnek be az országba, itt maradnak a turista vízum lejárta után is, és illegálisan vállalnak munkát. A "papírok nélküli" munkások egy része családjával együtt jön Izraelbe. Mások letelepedésük után hozzák maguk után a családot. Vízum és munkavállalási engedély híján ezek a munkások "illegális"-aknak, törvényellenesen itt tartózkodóknak minősülnek.

A "dokumentált", szervezett csoport tagjaként Izraelbe érkezett munkások közül néhányan megpróbálnak megszabadulni az őket behozó munkaadó, illetve munkaközvetítő jelentette kötöttségektől, és otthagyják a munkáltatójukat. Lehet, hogy munkaviszonyuk idején, de lehet, hogy csak azt megelőzően teszik ezt, hogy vissza kellene térniük az anyaországukba. Miután elhagyták szerződéses munkáltatójukat, ezek a külföldiek "papírok nélküli" munkásokként maradnak Izraelben, vízum és munkavállalási engedély híján alkalmi munkákból élnek, hosszabb-rövidebb távon.

Jelen tanulmány kiindulópontja, hogy Izraelben a vendégmunkások emberi igényeit intézményesen ki lehet elégíteni. Ezek az igények nagyjából-egészében rendszeresen fellépnek – egy részük előre jelezhető (egészségmegőrzés, oktatás, lakás), más részük nem -, az egyének és a családok normális életmenete során jelentkeznek. Ebből következően olyan kérdésekre keressük a választ, mint hogy van-e hozzáférési joguk a "papírokkal ellátott" és azokat nélkülöző munkásoknak az izraeli személyes szociális szolgáltatásokhoz (egészségügy, oktatás és jóléti intézmények) és a közösségi jóléti juttatásokhoz? Milyen szolgáltatások és közösségi jóléti juttatások állnak a vendégmunkások rendelkezésére, és milyen juttatásokat ajánlanak fel a számukra? Melyik hivatalos szerv felelős a vendégmunkások és családjaik igényeinek ellátásáért, hiszen ők is, mint bárki közülünk, időnként segítségre és gondoskodásra szorulnak.

Amilyennek a helyzetnek lennie kellene

Izrael alkotmánya minden Izraelben élő személy alapvető szociális jogait garantálja. Ahol a meglevő törvények nem biztosítják explicite ezeket a jogokat, ott azok levezethetőek az Izrael által aláírt nemzetközi megállapodásokból. Mivel még a nem Izraelben dolgozó külföldieknek is vannak jóléti jogosultságai – pusztán az országban való tartózkodásuk folytán -, ezeknek azokra is vonatkozniuk kellene, akik – akár ideiglenesen, akár tartósan – Izraelben keresik kenyerüket. Még ha nem is lenne kötelezve az állam a vendégmunkásoknak nyújtandó segítségre, akkor is érdekében állna ezt megtenni. Így például, az állam megtagadja ugyan a vízum kiadását betegeknek, de ha egy fertőző betegségben (tuberkulózis, lepra) szenvedő külföldi mégis belép a határon, érdekében áll az egészségügyi ellátás biztosítása, már csak azért is, hogy elejét vegye a betegség elterjedésének. Továbbá, ha a vendégmunkások gyermekeit nem integrálják a helyi oktatási rendszerbe, ezek utcai lebzselése nem hoz áldásos hatást a fogadó országra. Ezért a fogadó ország java, érdekeinek védelme megköveteli az elemi szolgáltatások biztosítását a külföldiek számára.¹

Amennyire az önérdekről, úgy a méltányos ellenszolgáltatásról is szó van. Sok vendégmunkás ugyanis – leginkább a "papírokkal rendelkezők" – fizet közvetlen jövedelemadót. Sőt, a vendégmunkásokat terhelő adószint éppenséggel magasabb, mint az izraeli polgárokra kivetett. 10-%os jövedelemadót kell fizetniük, és nem jogosultak az Izraelben letelepültek számára elérhető adókedvezményekre. Valójában még akkor is adót kell fizetniük minden megkeresett shékel után, ha csak a minimálbért kapják. Ezen felül minden vendégmunkás, akár rendelkezik papírokkal, akár nem, az Izraelben megvett jószágok és szolgáltatások révén közvetetten naponta fizet adót. Indokoltnak tűnik, hogy bizonyos jóléti juttatásokra csak a törvény szerint adót fizetők legyenek jogosultak. De ezen felül a közvetve adót fizetők is megérdemelnek valamilyen elismerést az alapvető szociális szolgáltatásokhoz és jövedelembiztosító juttatásokhoz való hozzáférés terén.

A fenti megfontolásokon túl Izraelnek különleges kötelezettségei vannak a területén tartózkodó idegenekkel szemben. A zsidó hagyomány egyik központi tétele megkívánja a segítségadást a szükséget szenvedő idegennek, a gondoskodást róla. Az Izraelben dolgozó vendégmunkások közül sokan – különböző ideig és mértékben – segítségre szorulnak. Az országnak más államoknál talán nagyobb erkölcsi felelőssége – Izraelnek mint zsidó államnak az alapkarakteréből adódóan – ezeknek az igényeknek a kielégítése.

A vendégmunkások foglalkoztatását szabályozó nemzetközi jog

Időtlen idők óta folyik az egyes országok között a "humán tőke" exportja és importja, legyen szó akár a jobb élet reményében rövidebb vagy hosszabb időre útra kelt szakértőkről, szellemi foglalkozásúakról, vagy a kékgallérosokról. A vendégmunkások egy részét foglalkoztatja a tartós letelepedés gondolata a munkát adó országban, mások – még ha hosszú ideig vannak is távol otthonról – külföldi munkavégzésüket csak az anyaországba való visszatérést előkészítő pénzgyűjtésnek tekintik.

A második világháború után Európa országai, így Franciaország, Ausztria, Svájc és Németország, minden munkát és megélhetést keresőt befogadtak, akár családdal, akár család nélkül érkezett. Az egyes országokban különböző módozatai alakultak ki a vendégmunkásokkal és családjaikkal szembeni bánásmódnak, ami a jogi, gazdasági és szociális rendelkezések – a jóléti intézkedéseket is ideértve – sokféleségében is megnyilvánul (Fisher, 1996). 1991 augusztusában Izrael állam a nemzetek családjának tagjaként aláírta a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Konvencióját (1966). Az egyezményt aláírva 1992. január 1. óta Izrael nem tekinthet el annak betartásától.

A fentiekből közvetlenül következik, hogy a vendégmunkások foglalkoztatását szabályozó rendelkezések nem csupán helyi termékek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a Nemzetközi Munkaszervezet (ILO) egyértelmű standardokat (vagy: "ajánlásokat") fogalmazott meg általában a külföldiekkel, illetve ezen belül a vendégmunkásokkal való bánásmódot illetően. Bár ezeknek a nemzetközi megállapodásoknak az irányelvei nem kötelező érvényűek az aláíró országra nézve, ha a nemzeti törvényhozás még nem emelte be őket a nemzeti joganyagba, a nemzetközi kapcsolatok szintjén mégis jelentőséggel bírnak. A nemzetközi megállapodások a törvényalkotásnak és a politikaformálásnak is fontos keretét jelentik. Így az ILO "ajánlásai" ugyan nem kötelező érvényűek, de irányelveket adnak a megkívánt, elfogadható politikához.

Feltehető, hogy van különbség a "papírokkal rendelkező", és az "azokat nélkülöző" munkások jogai között. Ennek a megkülönböztetésnek lehet ugyan szerepe a külföldiek tartózkodási státusa vagy munkavállalóként élvezett jogai tekintetében, a külföldiek egyéb jogaira mégsincs nagy kihatása. Bár a "papír nélküli" külföldieket fenyegeti a kiutasítás veszélye, mégis, amíg az országban tartózkodnak, elemi jogaikat garantálja a külföldiek és családjaik státusát szabályozó, illetve a kizsákmányolástól és a visszaélésektől védő és az alapvető emberi jogokat biztosító számos nemzetközi egyezmény. Így azok, akik azt állítják, hogy a "papír nélküli" munkásoknak semmihez sincs joguk, egész egyszerűen tévednek.

A külföldi munkásokat a nemzetközi jogban gyakran "vendégmunkásoknak" (vándormunkásoknak) is nevezik. Izrael tagja az ILO-nak, és az ILO Egyezmény 10. cikkelye (143) minden aláírót kötelez, hogy "határozzon meg és kövessen olyan, a nemzeti feltételeknek és gyakorlatnak megfelelő politikát, amely elősegíti és biztosítja a lehetőségek és a munkavállalással és munkával kapcsolatos bánásmód egyenlőségét (…) a területén törvényesen tartózkodó vendégmunkásoknak és családtagjaiknak."

Az ILO 151-es ajánlása részletez néhány, a fenti kitételből levezethető jogot. Kimondja többek között, hogy a vendégmunkásoknak joguk van az egyenlő esélyekre és elbánásra a munkahely biztonsága, a munkahely megválasztása, a közmunka és a képzés biztosítása terén; az azonos munkáért azonos ellenszolgáltatás elve érvényesítésének az egyenlő munkafeltételek – így munkaórák, szabadságok, fizetett szabadnapok, munkabiztonság és munkahelyi egészségügyi feltételek – biztosítása terén csakúgy, mint a társadalombiztosítási juttatások, a jóléti intézmények és a foglalkoztatotti státushoz kötött juttatások területén. Ezen felül ez az "ajánlás" megalapozza a vendégmunkások jogát arra, hogy szakszervezetekbe tömörüljenek, szakszervezetben és a vállalati vezetéssel együttműködő munkavállalói koordináló szervezetben tisztséget viseljenek. (I-2:g paragrafus)

Az ENSZ a fentiek és más nemzetközi emberi jogi egyezmények alapján fogadta el 1990-ben a "Vendégmunkások és Családtagjaik Jogainak Védelméről Szóló Nemzetközi Egyezményt", amely kimondja, hogy a vendégmunkásoknak biztosítani kell a megfelelő életkörülményeket, beleértve ebbe a lakhatást és a jóléti, oktatási és egészségügyi szolgáltatásokhoz való azonos hozzáférést. Ezt még jobban kiemeli az "egyezmény" 25(1)-es cikkelye, amely megállapítja, hogy minden vendégmunkásnak – akár jogszerűen, akár "papírok nélkül" vagy különleges körülmények következtében tartózkodik az országban – "olyan bánásmódban kell részesülnie, ami nem rosszabb a munkavállalás államában a nemzeti munkavállalókkal szemben érvényesített bánásmódnál, a munkáért járó ellenszolgáltatás és a többi munkakörülmény tekintetében… [beleértve a] foglalkoztatás feltételeit". Tehát ez az ENSZ megállapodás nem tesz különbséget "papírokkal rendelkező" és "papír nélküli" munkások között, és a fogadó országot arra szólítja fel, hogy ugyanazokat az alapvető feltételeket biztosítsa a vendégmunkásoknak, mint saját munkát vállaló polgárai számára.

A fentieken túl a vendégmunkásoknak e standardek megsértése esetén jogában áll jogi elégtételt keresni ugyanazokon a csatornákon keresztül, amelyek a fogadó ország polgárai előtt is nyitva állnak. Az ILO 97-es (1949) egyezményének 6. cikkelye (1d, 2) kijelenti, hogy a vendégmunkásoknak biztosítani kell a fogadó ország munkaügyi és egyéb bíróságaihoz fordulás lehetőségét, garantálva a vendégmunkásokat és családtagjaikat érintő jogi eljárások abszolút egyenlőségét (Boehning, 1997, p. 53).

Izrael állam 1953. március 30-án ratifikálta a 97-es (1949) ILO-konvenciót. Ezen egyezmény 6(1)-es cikkelye a fogadó országot arra kötelezi, hogy a vendégmunkásokkal való bánásmód "ne legyen kedvezőtlenebb, mint a saját állampolgáraival szembeni bánásmód a munkáért járó ellenszolgáltatás – beleértve ebbe a családi kedvezményeket, ahol ezek az ellenszolgáltatás részét képezik -, (…) a munkaórák, a túlmunka-megállapodások, a foglalkoztathatóság minimális korhatára, (…) a nők és fiatalok foglalkoztatása", és a megfelelő szállás biztosítása tekintetében. Ezen felül az államnak lehetőséget kell adnia a "szakszervezetekben való tagságra és a kollektív megállapodások előnyeiből való részesedésre".

Ezen konvenció 6(1)b cikkelye kimondja, hogy meghatározott körülmények között a fogadó országnak a vendégmunkásokra is ki kell terjesztenie az állampolgárai részére szokás szerint biztosított társadalombiztosítási programok hatályát. Ezekbe a juttatásokba a "munkahelyi baleset, anyaság, betegség, rokkantság, időskor, elhalálozás, munkanélküliség és családi kötelezettségek" esetén járó juttatások tartoznak bele. Ezeknek a programoknak fel kell ölelniük minden, a munkavállalónak és családjának szóló juttatást.

1963 januárjában Izrael állam ratifikálta a 48-as ILO-egyezményt, amely kötelezi arra, hogy ugyanazokat a nyugdíjjogosultsági feltételeket biztosítsa a vendégmunkásoknak, mint saját foglalkoztatott állampolgárainak.

A vendégmunkások munkaviszonyának megszakításával és az anyaországba való visszatérésükkel kapcsolatban az ENSZ 1990-es egyezménye kimondja, hogy "Vendégmunkások és családtagjaik nem lehetnek kollektív kiutasítás alanyai" (22-es cikkely), még akkor sem, ha a fogadó országban való tartózkodásuk törvénytelen. Az 56 (2)(3) cikkely nyíltan kimondja: "A kiutasítás nem történhet abból a célból, hogy a vendégmunkást ill. családját a tartózkodási és munkavállalási engedély megadásából származó jogoktól megfossza… [továbbá] a vendégmunkás ill. családtagjának kiutasításáról hozott döntés során nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberi jogi megfontolásokat, és azt az időtartamot, amit a szóban forgó személy a foglalkoztatás államában már eltöltött".

A 97-es ILO egyezményhez csatolt 86-os ajánlás megállapítja, hogy "…elvben a vendégmunkást nem szabad eltávolítani, ha öt évnél hosszabb ideje tartózkodik ott [a befogadó államban] (18/2a/ cikkely, Boehning, 1997, p. 60).

Ezek az egyezmények és a csatolt "ajánlások" határozzák meg a fogadó ország vendégmunkásokkal szembeni felelősségét. A konvenciók valójában nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a vendégmunkás és családja hogyan jutott a befogadó országba. A munkások egy része, különösen a "papírnélküliek" önállóan vagy közvetítők hosszú sorának segítségével érkeznek. Boehning szerint (1997) ezek a közvetítők ügynökként, szolgáltatóként vagy képviselőként tevékenykednek, és a vendégmunkások foglalkoztatásában döntő szerepet játszó félnek, vagy a vendégmunkás közvetlen munkaadójának kell tekinteni őket. Ezeknél a közvetítőknél persze különböző felelősségi szinteket kell meghatároznunk, a közvetítő és az általa Izraelbe hozott vendégmunkás közötti kapcsolat erősségének megfelelően. (Boehning, 1997, p.22)

Izrael: a ma érvényes gyakorlat

A jelen tanulmány elkészítéséhez felhasznált különböző források erősen alátámasztják: az izraeli kormányzatnak a vendégmunkások emberi igényeinek kielégítésével kapcsolatos politikája az volt, hogy egyáltalán ne határozzon meg külön politikákat a személyes szociális szolgáltatások és a társadalombiztosítási juttatások terén. Emögött valószínűleg az a meggyőződés rejlik, hogy a vendégmunkások igényeinek kielégítését megcélzó szociálpolitika valamilyen módon a vendégmunkások olyan szociális csoportként való elismerését jelentené, amely jogos követeléseket fogalmazhat meg az állammal szemben (Borowski, 1991). Így a "politikanélküliség" kísérlet arra, hogy a vendégmunkásoktól megtagadják a személyes szociális szolgáltatásokhoz és a társadalombiztosítási juttatásokhoz való hozzáférést. Az állam megpróbálta a külföldiekért viselt felelősséget az őket Izraelbe behozó munkaadóra ill. munkaközvetítő ügynökségre hárítani. A munkaadókat és a munkaközvetítőket állítják be felelősnek a közvélemény előtt ezeknek a munkásoknak és családjuknak a boldogulásáért.

1. A munkaközvetítő ügynökségek

A privát munkaközvetítő ügynökségekről szóló szakaszában (65. cikkely) az 1959-es izraeli Foglalkoztatási Törvény megállapítja, hogy "Magáncég nem toborozhat munkaerőt Izraelen kívül, illetve nem vehet fel Izraelen kívüli személyeket a miniszter kifejezett engedélye nélkül, illetve az ebben az engedélyben megszabott feltételeket be nem tartva." Következésképpen csak néhány szervezet jogosult arra, hogy vendégmunkásokat hozzon be Izraelbe.

A Munkaközvetítő Ügynökségek Munkaerőtoborzásáról szóló 1996-os törvény kimondja, hogy "tilos az Izraelben nem letelepült munkások részére, illetve az Izraelben dolgozók számára külföldre történő munkaközvetítés, kivéve ha a miniszter erre külön engedélyt ad. Az engedély kibocsátását szabályozó előírásoknak megfelelően (…) a miniszter jogosult (…) az engedélyben rögzített feltételek meghatározására, figyelembe véve – többek között – a munkaközvetítő ügynökség azon kötelezettségeit, hogy teljesítse vállalásait a munkásaival szemben, és hogy az izraeli letelepülti státussal nem rendelkező munkásainak izraeli munkavállalásuk során személyzeti szolgáltatásokat biztosítson."

Az ilyen engedéllyel rendelkező munkaközvetítő ügynökségekkel szemben különleges követelményeket támasztanak, hogy biztosítsák az általuk Izraelbe hozott munkások jogait, jólétét és biztonságát.

2. Illegális munkások

A "Külföldi Munkásokról" (Illegális Foglalkoztatásról) szóló, 1991-ben elfogadott törvény szerint a "külföldi munkás" olyan munkás, aki nem izraeli állampolgár ill. nem bír letelepülti státussal. Ezen törvény 2. cikkelyének értelmében a nem az Izraelbe történő belépést szabályozó 1952-es törvény előírásainak megfelelően Izraelbe érkezett vendégmunkásokat foglalkoztatók, illetve az ilyen vendégmunkásokat az 1959-es Foglalkoztatási Törvénybe ütköző módon foglalkoztató munkaadók bírsággal és szabadságvesztéssel sújthatók. Hasonló büntetéssel sújtható minden, illegálisan foglalkoztatott vendégmunkás munkavállalását közvetítőként előmozdító személy is (a törvény 3. cikkelyének értelmében).

A törvény betartatása érdekében kibocsátott, 1996 márciusában kelt ideiglenes rendelet értelmében az ilyen munkás "törvényellenes oltalmazása" is törvénybe ütközik: minden, a vendégmunkást szánt szándékkal rejtegető, ebben közreműködő, vagy ezt bármilyen más módon elősegítő személy egyszerre sújtható bírsággal és 6 hónapig tartó szabadságvesztéssel. A kétségek eloszlatása végett a szabályozás kimondja, hogy a szállást biztosító felelőssége arról megbizonyosodni, hogy a "vendégmunkás rendelkezik azokkal a dokumentumokkal, melyek igazolják, hogy jogszerűen érkezett Izraelbe, jogszerűen tartózkodik itt, és érvényes munkavállalási engedélye alapján dolgozik (2(a)(b) cikkely)". A munka- és szociális ügyek miniszterének 70 főből álló végrehajtási részleg áll rendelkezésére, hogy ezt és a többi munkával kapcsolatos törvényt betartassa – s ennek körülbelül fele csak a vendégmunkásokkal foglalkozik. Ez a végrehajtási osztály felelős a törvényileg meghatározott munka- és biztonsági feltételek betartatásáért (Bar Zuri, 1996, p. 32).

A Külföldi Munkásokról szóló törvény és a vele együtt törvénybe iktatott ideiglenes rendelet kifejezi az izraeli kormányzat azon szándékát, hogy ellenőrizze a vendégmunkások beáramlását, különös tekintettel az illegálisan Izraelben maradókra. Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés, hogy egy illegálisan Izraelben tartózkodótól megtagadható-e a jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférés, az ENSZ és az ILO által előírt, fentebb kifejtett minimumon felül?

A szociális szolgáltatásokra való jogosultság

Elméletileg a vendégmunkásokról legalább hat kormányzati szervnek kellene gondoskodnia – ezek a Belügyminisztérium, a Munkaügyi és Szociális Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium, a Kulturális és Oktatási Minisztérium, a Belbiztonsági Minisztérium és a Nemzeti Biztosítási Minisztérium. Ezen hatóságok egy részének pénzbeli segítség (nyugdíj, jóléti juttatások) nyújtása, másoknak személyes szociális szolgáltatások (oktatás, egészségügy, rehabilitáció, személyes biztonság) biztosítása a feladata. A hatóságok feladata ezeken felül annak biztosítása, hogy a "papírokkal rendelkező" munkások jogai ne sérüljenek. Abból következően, hogy Izrael Állam a vendégmunkás részére belépési vízumot és munkavállalási engedélyt adott ki, köteles az ilyen papírokkal rendelkező jogait biztosítani.

A nemzetközi megállapodások alapján az állam megkerülhetetlen kötelezettségekkel rendelkezik a "papírokkal nem rendelkező", Izraelben foglalkoztatott és az országból még ki nem utasított munkásokkal szemben is. Ha az állam nem akar vendégmunkásokat Izraelben, meg kellene tagadnia tőlük a belépést az országba, vagy az eltávolításukon kellene gondosan tevékenykednie. Jelenleg ez egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan van így (Ha'aretz, 1997. május 4.).

Kétséges, hogy az állam a vendégmunkások és családjaik jogainak és igényeinek figyelmen kívül hagyásával jelezni tudja számukra, hogy jelenlétük nem kívánatos. Vizsgálataink semmilyen különbséget nem tártak fel a "papírokkal rendelkező" és a "papírokat nélkülöző" vendégmunkásokkal szemben tanúsított bánásmód között. Egyik csoport személyes szociális szolgáltatásokhoz és közösségi jóléti juttatásokhoz való jogát sem védelmezik, még az országban tartózkodásukat lehetővé tevő engedélyt kibocsátó minisztérium sem. A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy a különböző minisztériumok hogyan kezelik a vendégmunkásokat.

1. Belügyminisztérium

A Belügyminisztérium feladata az – akár szervezetten, akár önállóan – Izraelbe belépni szándékozók személyazonosságának ellenőrzése. Hatalmában áll az országba történő belépést engedélyezni vagy megtagadni. Ennek a feladatnak az ellátásához a minisztériumnak képesnek kell lennie a belépési pontok ellenőrzésére, és a határátkelőkön szolgálatot teljesítő belbiztonsági minisztériumi alkalmazottak utasítására, hogy a belépést az egyes esetekben lehetővé tegyék ill. megtagadják. A külföldiek belépése feltételezhetően "dokumentált", és ennek a dokumentálásnak kellene bizonyítania az országban való jelenlétüket.

A dokumentálás egy másik aspektusa az engedéllyel Izraelbe érkező vendégmunkásokra vonatkozik, és a szervezőt, közvetítőt érinti, aki jogilag felelősséggel tartozik az általa Izraelbe hozott munkásokért az itt tartózkodásuk alatt, és felel azért, hogy elhagyják az országot jogos itt tartózkodásuk végén.

Amint már megjegyeztük, a Belügyminisztérium bizonyos pontosan meghatározott feltételek mellett jogosult a vendégmunkások Izraelbe történő belépését engedélyezni. Ennek a minisztériumnak kell biztosítania, hogy a vendégmunkások izraeli belépését szervező ügynökség, a részére kibocsátott engedély előírásainak megfelelően, komolyan vegye az ezekért a munkásokért vállalt felelősségét, és teljesítse az engedélyben lefektetett kötelezettségeit.

Így a Belügyminisztériumnak legalábbis közvetett – ha nem közvetlen – felelőssége annak biztosítása, hogy a vendégmunkásokkal kapcsolatos kötelezettségek még megérkezésük előtt teljesüljenek, beleértve ebbe azt a kikötést, hogy a munkaadónak, a vendégmunkások belépési vízumának megfelelően, biztosítania kell az elemi jóléti szolgáltatások egy körét. Például minden munkaadó vállalja, hogy megfelelő szállást és orvosi ellátást biztosít a munkásnak, és ellátja a (munka)szerződésnek a munkavállaló anyanyelvén készült példányával, így gondoskodva arról, hogy tisztában legyen szerződéses jogaival, és ellenőrizhesse, vajon a munkáltató a megállapodás előírásai szerint jár-e el.

Első megközelítésben úgy tűnik, a Belügyminisztérium feladata annak biztosítása, hogy teljesüljenek azok az elemi feltételek, amelyek mellett a minisztérium engedélyezte a vendégmunkások belépését Izraelbe – hiszen ezek a feltételek le vannak fektetve a munkaadó számára adott engedélyben. Ha a munkaadó nem teljesíti ezen kötelezettségeit, a Belügyminisztériumnak vissza kellene vonnia a közvetítőnek vagy munkaadónak adott, vendégmunkások Izraelbe hozatalát lehetővé tevő engedélyét.

Mindazonáltal kétséges, hogy a Belügyminisztérium valóban törődik-e azzal, illetve megpróbál-e bármit is tenni azért, hogy a vendégmunkásokat behozóval ill. foglalkoztatóval betartassa a vízumban meghatározott szociális feltételeket, beleértve ebbe azoknak a vendégmunkásoknak juttatandó minimális szolgáltatásokat, akiknek belépését az országba ő engedélyezte.

Az az állítás, hogy a Belügyminisztérium egyedüli feladata a vendégmunkások belépésének engedélyezése Izraelbe, igaz ugyan, de csak részigazság. A Belügyminisztérium kormányzati szerv, amely vélhetően felel az általa kibocsátott engedélyekért. Ezért a minisztériumnak hatáskörében áll és felelőssége is, hogy megtagadja az engedély kiadását annak a munkaadónak, aki nem teljesíti a munkásai életkörülményeivel kapcsolatos kötelezettségeit, vagy nem tartja be az ezen munkásokkal kötött munkaszerződésben foglaltakat.

A fentieket figyelembe véve egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a külföldiek Izraelbe történő belépését engedélyező hatóságnak tényleg szándékában áll biztosítani, hogy a külföldiek izraeli tartózkodására vonatkozó előírások teljesüljenek, illetve hogy képes legalább azoknak az előírásoknak a betartatására, amelyek mellett az izraeli belépést engedélyezte.

A Belügyminisztériumnak továbbá feltételezhetően ki kellene utasítania az országból mindenkit, aki illegálisan lépett be vagy dolgozik itt. A gyakorlatban azonban, megfelelő erőforrások híján, a minisztérium nem tudja betartatni a kiutasításra vonatkozó rendelkezéseket, így fordulhat elő, hogy "egy kiutasításra kijelölt személy 5 hónapig volt elzárva, mert a Belügyminisztériumnak nem volt pénze repülőgépjegyre." (Ha'aretz, 1997. november 21.).

A Belügyminisztériumnak felelősséget kellene vállalnia – jelenlétük okán – az országban maradókért, azonban ez nem mindig történik így. Például a Belügyminisztériumnak kell arról gondoskodnia, hogy minden törvényesen Izraelbe érkezett személy – beleértve a turistákat és a vendégmunkásokat – vészhelyzetben gázmaszkot kapjon. Egy, a Ha'aretzben (1997. november 20-án) megjelent tudósítás szerint azonban a vendégmunkások nincsenek a gázmaszkban részesítendők listáján. Ehelyett azt javasolják, hogy ők és munkaadóik teljes áron, a piacon vegyék meg a gázmaszkot.

Összefoglalva, a Belügyminisztérium mint hatóság két szinten léphet fel: először biztosítja, hogy csak érvényes vízummal rendelkező külföldiek lépjenek be Izraelbe és kiutasítja az ilyen okmánnyal nem rendelkezőket; másrészt gondoskodik arról, hogy a jogosan belépők esetében teljesüljenek a különböző előírások, és jogaik ne sérüljenek.

2. A Munkaügyi és Szociális Minisztérium (MSZM) munkaügyi ága

A jobb elemezhetőség miatt a tanulmány ezen részében külön kezeljük az MSZM két ágát.

Az MSZM feladata annak biztosítása, hogy minden – akár izraelieket, akár külföldieket foglalkoztató – munkaadó betartsa az ország munkatörvényeit, így a munkások egészségét és biztonságát garantáló, a sérülés-, kár-, balesetveszélyes anyagoktól, helyzetektől és körülményektől óvó szabályozásokat. Ezt a feladatát nem teljesen illetve tökéletesen látja el, miként azt a vendégmunkások munkahelyi baleseteinek viszonylag magas száma is jelzi. A Ha'aretz szerint az 1996-ban halálos balesetet szenvedett 46 építőmunkásból a többség vendégmunkás volt, "akik 1993-at követően felváltották a palesztin területekről érkezett munkásokat. Egy részük sohasem kapott megfelelő eligazítást az építési folyamattal kapcsolatos kockázatokról, és néhányan sohasem dolgoztak korábban építkezésen." (1997. június 25.).

Az MSZM feladata az is, hogy a munkaadó-munkavállaló viszonnyal kapcsolatos törvényeket betartassa. Az MSZM-nek biztosítania kell, hogy a foglalkoztatás körülményei megfeleljenek a munka- és a pihenőidőről szóló törvényeknek, és hogy a munkaadó minden munkásokkal kapcsolatos kérdésben eleget tegyen a törvénynek, még akkor is, ha a szóban forgó munkások külföldről jöttek. Például a minisztériumnak kell gondoskodnia arról, hogy a munkások – legyenek akár izraeliek, akár külföldiek – bére legalább a minimálbért elérje.

Ennek szellemében az MSZM-nek kellene a vendégmunkásokat a jogaikról és bérjogosítványaikról informálnia; biztosítania, hogy a szerződéses bért a munkaadó ne tartsa vissza, hogy időben fizessen. A "bérvisszatartás" tilalma a soron következő béremelés visszatartására és a fizetésből történő, előre nem jelzett levonásokra is vonatkozik.²

Úgy tűnik, az MSZM ezen a területen – ha egyáltalán beszélhetünk valamilyen mértékről – minimális mértékben áll ki a vendégmunkásokért. Az építési vállalkozók például általában késnek a vendégmunkások bérének kifizetésével (Ha'aretz, 1997. december 5.), az utóbbiaknak pedig fogalmuk sincs a jogaikról. Kétséges, hogy vajon nyújt-e egyáltalán valamilyen segítséget az MSZM a vendégmunkások problémáinak enyhítésére ezen a területen.³

Hogy ne kelljen kifizetnie a teljes bért, néhány munkaadó olyan messzire ment, hogy gondoskodott az alkalmazásában álló vendégmunkások letartóztatásáról és kiutasításáról – többször azon az alapon, hogy azok illegálisan tartózkodnak Izraelben (Kol Ha'Ir, 1996. január 26.). Ezek a munkások nem érvényesíthetik munkabérükre vonatkozó elemi jogukat, mert az MSZM nem biztosítja nekik ezt a minimális szolgáltatást. Nem sok jel utal arra sem, hogy a Munkaügyi és Szociális Minisztérium – kötelességének megfelelően – betartatja a Külföldi Munkásokról (Illegális Foglalkoztatásról) szóló 1991-es, illetve a Munkaközvetítő Ügynökségek általi Munkaerőtoborzást szabályozó 1996-os meghatározó törvényeket. Ezen két törvény betartatása mérhetetlenül növelné a vendégmunkások jólétét.

Az MSZM azon érve, hogy nincsenek meg ezeknek a törvényeknek a betartatásához szükséges erőforrások és eszközök, jelzi, hogy az állam ugyan elismeri a vendégmunkások fontosságát, de nem védi érdekeiket és nem biztosítja a törvények betartatásához szükséges pénzügyi eszközöket.

3. Egészségügyi szolgáltatások

Az 1995. január 1-jén hatályba lépett 1994-es Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény érvénye csak az izraeli állampolgárokra terjed ki. Általában a külföldieket, ezen belül pedig a vendégmunkásokat nem fedezi ez az egészségbiztosítási rendszer. A "papírokkal rendelkező" vendégmunkások munkaadóikon keresztül kötelesek magánbiztosítóknál előfizetni a munkavállalási engedélyben meghatározott minimális körű biztosításra.

A vendégmunkás saját maga (munkaadói segítség nélkül) fizet az egészségbiztosításért. A munkaadón keresztül a munkavállalónak értékesített egészségbiztosítás költsége egy munkásra, egy napra átlagosan egy USA dollár. Ezért a munkás olyan alapvető egészségügyi szolgáltatásokban részesül, mint az orvoslátogatás, mindennapos gyógyszerek és esetleg néhány napi kórházi ellátás. Ez a biztosítás nem fedezi a munkahelyi baleseteket, ezekről a Nemzeti Biztosítási Intézet gondoskodik. Nem terjed ki a krónikus betegségekre (cukorbetegség, bőrbetegség, magas vérnyomás) sem, attól függetlenül, hogy még az anyaországban vagy már Izraelben ismerték fel őket.

A munkaadó feltételezhetően levonja a biztosítási díjat a munkabérből és teljes egészében átutalja a magán egészségbiztosítóhoz. Elég sok hír terjeng azonban arról, hogy néhány munkaadó levon ugyan – sokszor a valós költséget meghaladó – úgymond "egészségbiztosítási" díjat alkalmazottai béréből, ám azt nem feltétlenül utalja tovább a biztosítónak. Előfordul, hogy a biztosítási díj egy részét visszatartják és az átutalásért felszámolt díjként kezelik. Így a biztosítónak átutalt összeg kisebb, mint amennyit a munkás kifizetett, és kisebb mértékben fedezi az esetlegesen felmerülő egészségügyi költségeket.

Ez a gyakorlat még botrányosabbnak tűnik annak fényében, hogy a biztosítótársaságok egy része nagy kedvezményeket ad a munkaadóknak, amit azok nem feltétlenül adnak tovább munkásaiknak, akik így továbbra is a teljes díjat fizetik. Még zavaróbb az, ha azok a munkáltatók, akik azért kapnak kedvezményt, mert az általuk alkalmazott vendégmunkások nem veszik igénybe rendszeresen a fedezett egészségügyi szolgáltatásokat, ezt nem adják tovább munkásaiknak. Így a munkáltatónak anyagi érdeke, hogy megnehezítse munkásai számára az egészségbiztosítási szolgáltatásokhoz való hozzáférést. Következésképpen nem biztos, hogy a vendégmunkások részesülnek is azokból az egészségügyi szolgáltatásokból, amelyekre a bérükből levont egészségbiztosítási befizetések alapján jogosultak (Ha'aretz, 1997. május 4).

Mint minden embercsoportot, a vendégmunkásokat is sokféle testi probléma sújtja – ezek egy része átmeneti, más részük krónikus. Teljes körű orvosi biztosítás híján arra kényszerülnek, hogy magánorvosokhoz, illetve bármilyen, őket ellátni hajlandó egészségügyi intézményhez forduljanak, és saját jövedelmükből vagy megtakarításaikból magas magánrendelési díjakat fizessenek.

Ha a munkás megbetegszik vagy megrokkan, és visszatér az anyaországába, a munkáltatója jogosult más vendégmunkást felvenni a helyére. Így már érthető, hogy miért maradnak ki még a "papírokkal ellátott" vendégmunkások is az egészségügyi ellátásból. A "papírokkal nem rendelkező" munkások kisebb problémákkal álnéven magánorvoshoz fordulnak. Kórházi ellátást igénylő esetekben gyakran palesztin egészségügyi szervezeteket vesznek igénybe a Palesztin Területeken vagy Kelet-Jeruzsálemben, ahol ugyan fizetniük kell a kezelésért, de az árak alacsonyabbak, és nem kell azonosítaniuk és regisztráltatniuk magukat, kockáztatva ezzel a kiutasítást.

A "papír nélküli" munkások különösen súlyos problémákkal kerülnek szembe, amikor betegség vagy nem munkahelyi baleset kapcsán orvosi felügyeletre szorulnak. (Mint már említettük, a munkahelyi baleseteket a Nemzeti Biztosítási Intézet biztosítja.) Ezeknek a munkásoknak többsége semmilyen egészségbiztosítással nem rendelkezik. A tel-avivi Ichilov kórház szociális munkaosztályának 1997-es jelentése szerint minden azonnali beavatkozásra szorulót ellátnak, és amennyiben szükséges, további kezelésre küldik. 1997-ben egyedül ebben a kórházban 500 olyan sürgős segítségre szoruló beteg jelent meg, és részesült 500 nap kórházi ellátásban, akinek a kezelési költségét senki sem térítette meg. Ezek többsége vendégmunkás volt, akiknek vagy nem volt egészségbiztosításuk, vagy az nem fedezte a kórházi ellátás költségeit.

Így jelenleg a "papírok nélküli" munkások összessége és a "papírokkal rendelkező munkások egy része nem rendelkezik számba vehető egészségbiztosítással. Ha egy vendégmunkás ma olyan fertőző betegséget kap, mint például az AIDS, a tífusz vagy a TBC, nem valószínű, hogy egy kórházhoz vagy klinikához fordul majd orvosi ellátásért. Következésképpen az izraeli társadalom ki van téve a megfelelő orvosi ellátásban nem részesülő, Izraelben nem regisztrált és nem nyomonkövethető vendégmunkások betegségeinek. Az általános, mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás hasznos minden, polgárai egészségét megóvni kívánó állam számára.⁴

További problémát okoz, hogy a preventív egészségügyi szolgáltatások ellátása a Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény elfogadásával átkerült az egészségmegőrző szervezetekhez (Health Maintenance Organizations, HMOs), vagyis Izrael betegbiztosítási alapjaihoz (Kupot Holim). Mivel a vendégmunkások és az ideiglenesen letelepültek nem tagjai ezeknek a HMO-knak, nem részesülnek a közösségi egészségügyi szolgáltatások áldásaiból, és a megelőző egészségügyi szolgáltatásokból is kimaradnak. Járványkutatók szerint nagy egészségügyi kockázatnak vannak kitéve ezek a munkások, és a velük érintkezők (Ha'aretz, 1997. szeptember 10).

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az 1994-es Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény kimondja: "az egészségügyi miniszternek jogában áll az ezen törvény által nem biztosított, Izraelben tartózkodó személyek számára különleges, általa meghatározott mértékű és feltételekkel nyújtandó konstrukciókat létrehozni." (56-a-1(d) paragrafus)

Az a tény is, hogy az egészségügyi miniszter az egészségügyi és emberi jogi szervezetek lobbizása ellenére sem hozott még létre e törvény alapján semmilyen, vendégmunkásoknak szóló konstrukciót, azt jelzi, hogy a közpolitikát a vendégmunkásokat "nem észrevenni" és "a velük foglalkozó kidolgozott politikákat elkerülni" álláspontja jellemzi.

4. A Nemzeti Biztosítási Intézet

A Nemzeti Biztosítási Törvény értelmében minden Izraelben foglalkoztatott – akár "rendelkezik papírokkal", akár nem – biztosítva van a munkahelyi balesetek ellen, csupán azt kell bizonyítania, hogy a baleset egy izraeli munkáltató részére végzett munka során és annak eredményeképpen következett be. A biztosítási kötelezettség a munkaadót sújtja. A "papírokkal rendelkező" munkások ezen felül anyasági biztosításra is jogosultak, és a szerződéses munkaviszonyból eredő követeléseikre garancia vonatkozik a munkáltató megszűnése vagy csődeljárása esetén.

Eddig a vendégmunkásoknak kevéssé volt hasznukra a munkáltató csődbe jutása esetére vonatkozó biztosítás. Az anyasági biztosítás kihasználását jelzi, hogy a tanulmány elkészítésének időpontjában érvényes becslések szerint egyedül Tel-Avivban havonta 15-20 vendégmunkásnak ill. -feleségnek születik gyermeke. Ezek az asszonyok a szülés idejére kórházi ellátásra, valamint állami támogatásra jogosultak. A dolgozó nők emellett segélyre is jogosultak a szülés után.

A munkahelyi balesetekkel kapcsolatban a Nemzeti Biztosítási Törvény, ahogy már megjegyeztük, kimondja, hogy minden Izraelben foglalkoztatottat – jogi státusától függetlenül – biztosít a Nemzeti Biztosítási Intézet, ha a baleset a munkavégzés során, annak eredményeképpen következett be. Ez tartalmazza a megfelelő orvosi kezelést, az alapvető gyógyszereket, a lábadozást, a rehabilitációt, az orvosi kezelés érdekében Izraelen belüli utazást és pénzbeli kompenzációt – baleseti és rokkantsági kifizetéseket, akár életfogytiglan is. A dolgozó halála esetén túlélő családtagjai "hozzátartozói juttatásra" jogosultak. Ez egy havonta folyósítandó kifizetés, amely akkor is jár, ha az illető túlélők külföldön élnek.

Valóban, a munkaadónak biztosítania kellene a megfelelő igénylőlapot minden munkahelyen balesetet szenvedettnek, akiknek meg kellene kapniuk a szükséges orvosi kezelést. Valójában azonban a legtöbb munkaadó abban a pillanatban megszakítja kapcsolatát a vendégmunkással, amint az valamilyen orvosi intézményhez fordul. Előfordul, hogy a munkaadó fenntartja ugyan a kapcsolatot, de mihelyt lehet, más vendégmunkással helyettesíti a sérült munkást.

A munkaadók egy része – félve a munkahelyi baleset kivizsgálásától, vagy egy kártérítési pertől – megtagadja annak beismerését, hogy a sérülés a munkavégzés során következett be. Az orvosi kezeléshez szükséges, jogilag elfogadott munkahelyi baleset státus eléréséhez a munkásoknak személyesen (vagy a kórházi ellátás helyéül szolgáló intézményen keresztül) kell az MSZM eljárását kezdeményezniük.

A kórházi ellátást követően két probléma merül fel a további orvosi kezeléssel kapcsolatban. Az első az, hogy az orvosi rehabilitációt és utókezelést úgy a vendégmunkás, mint az izraeli állampolgár részére egy HMO-nak kell biztosítania ("Vendégmunkások: Külföldi rezidensek izraeli foglalkoztatás során bekövetkezett munkahelyi sérülése", Nemzeti Egészségbiztosító Intézet, 1994). Még ha a legtöbb "papírokkal ellátott" vendégmunkásnak van is magán egészségbiztosítása, Izrael négy engedélyezett HMO-jának (a Clalit, a Maccabi, a Leumit és a Meuchedet betegalap) egyike sem biztosítja őket. Így a Nemzeti Biztosítási Törvény biztosítja ugyan a vendégmunkások jogát a szükséges orvosi és rehabilitációs kezelésre, mégpedig külön fizetség nélkül – ezt a szolgáltatást mégsem kaphatják meg senkitől sem.

Egy másik problémához vezethet a Nemzeti Biztosítási Intézet munkahelyi baleset-programjához benyújtott kérelmek nagy száma. A munkahelyi balesetet szenvedett kérelmének elbírálása akár két hónapnál több időt is igénybe vehet (Uzi Stern, részlegvezető az IBA nemzeti rádióadásában, "Yoman HaShavua, 1997. május 24.). Más szavakkal ez azt jelenti, hogy annak hivatalos igazolása híján, hogy a baleset a munkához kapcsolódik, minden orvosi kezelés (hozzáférhető ilyen a HMO-kon kívül) késedelmet szenved.⁵

A Nemzeti Biztosítási Intézet nem fedezi a vendégmunkás visszajutásának költségeit anyaországába – ez a munkaadót terheli. Néhány munkaadó ezt gyorsan szeretné elrendezni, hiszen a balesetes munkások hazatérése feljogosítja helyettesítő munkások behozatalára. Annak érdekében, hogy a balesetet szenvedett munkást egészségessel válthassák fel, a munkaadók egy része bátorítja a balesetest vagy éppen nyomást gyakorol rá, hogy gyorsan hagyja el Izraelt, akár még a megfelelő – az izraeli társadalombiztosítási járulékok révén a munkahelyen balesetet szenvedettek részére biztosítandó, amire tehát jogosult – orvosi kezelés és rehabilitáció befejezése előtt.

Még komolyabb a probléma a "papír nélküli" munkások esetében. ők eseti munkát végeznek egy ideiglenes munkaadónál, akit később már nem lehet megtalálni. A legtöbb esetben a munkások nehezen tudják – ha egyáltalán tudják – igazolni, hogy munkavégzésük során és annak következtében sérültek meg, s valószínűtlen, hogy azonosítani tudják munkaadójukat, vagy információval tudnak szolgálni róla. Így nem élhetnek a Nemzeti Biztosítási Intézet munkahelyi balesetet szenvedettek számára biztosított, orvosi figyelemre szóló jogosítványukkal. Ha ez így történik, a munkásoknak maguknak kell állniuk a szükséges orvosi kezeléseket és a rehabilitációt. Ha erre nem képesek – ami általában így van -, a költségeket az őket befogadó orvosi intézmény fedezi, vagy ha sikerül áthárítania, úgy közpénzből történik a finanszírozás.

A munkával kapcsolatos rokkantsági juttatások csekélyek, még a vendégmunkások eleve kicsi fizetéséhez képest is. Azért, hogy mind a munkást, mind a munkaadót terhelő adókat csökkentsék, a munkaadók gyakran két részre bontják a vendégmunkás bérét: az adóköteles és nemzeti biztosítási kifizetésekkel terhelt fizetésre, és a zsebből fizetett bérre, ami után nem fizetnek adót. A kettő együtt el kell hogy érje legalább a törvényileg előírt minimálbért. Munkahelyi baleset esetén a Nemzeti Biztosítási Intézet csak a törvényesen fizetett részt veszi figyelembe – és figyelmen kívül hagyja az egyéb, nem legális kifizetéseket – a munkahelyi sérülésért járó kompenzáció kiszámításánál. Így, bármilyen munkával kapcsolatos rokkantsági kompenzáció – már ha jogosult egyáltalán ilyenre a munkás – ennek megfelelően csekély lesz.

A munkaadók gyakran munkásaik tudta vagy beleegyezése nélkül alakítják a fent leírt módon a fizetési konstrukciót, és így a munkások végül is csak fizetésük töredéke alapján fizetik a nemzeti biztosítást. A Nemzeti Biztosítási Intézet is partner ebben a játékban, hiszen olyan teljes idős munkásokat is hajlandó biztosítani, akiknek a bére a bejelentett adatok szerint a törvényileg előirt minimálbér alatt marad (Kol Ha'Ir, 1997. november 7.).

5. A Munkaügyi és Szociális Minisztérium jóléti ága

Mindenki – különösen pedig az otthonától és családjától elszakadt, gyakran tumultuózus körülmények között élő ember – kerülhet nehéz helyzetbe. Mégsincs bizonyíték arra, hogy az MSZM erőforrásokat mozgósított volna a vendégmunkások problémáinak kezelésére. Valójában úgy tűnik, hogy a vendégmunkások csoportját és igényeit teljesen figyelmen kívül hagyják.

Mindazonáltal időről időre az MSZM-et hívják segítségül, ha vészhelyzetben szakmai tapasztalattal rendelkező és gyakorlott hatóságra van szükség. Bár a legtöbb esetet nem hozzák nyilvánosságra – különösen a fiatalkorúakat érintő eseteket nem -, ez a jelenség illusztrálható két, az írott médiában megjelent esettel.

A Ha'aretz 1997. május 23-ai számában beszámolt arról, hogy "egy zaire-i állampolgárt egy vele egy lakásban élő személy kislányának többszöri megerőszakolásával gyanúsítanak". A bűnügyi vonzat és fiatalkorúak érintettsége miatt az MSZM és a rendőrség Fiatalokkal Kapcsolatos Ügyek Vizsgálati Osztályának beavatkozására volt szükség. Hasonlóképpen beavatkozásra volt szükség, miután egy ghánai állampolgárt "hanyagságból okozott csecsemőhalál gyanújával" tartóztattak le (Ha'aretz, 1997. január 5). Az utóbbi eset érintettje egy külföldi asszony, aki nappali gyermekgondozót tartott fenn Tel-Avivban, ghánai családok gyermekei számára. Egy csecsemő a gondozóban uralkodó túltelítettség következtében meghalt: a nyaka beszorult a járóka rúdjai közé, és megfulladt. A jóléti szerveknek ebben az esetben is tudniuk kellett volna a gyermekgondozó létezéséről, és gondoskodniuk arról, hogy a törvényben előírt, az intézmény működési engedélyének kibocsátásához megkövetelt biztonsági előírások teljesüljenek. Mivel azonban ezt a csoportot és problémáikat elhanyagolják, kísérletet sem tettek a gyermekgondozást szabályozó előírások betartásának biztosítására. Az eredmény pedig katasztrofális volt.

Ezek a példák megmutatják, hogyan avatkoznak be a jóléti szolgálatok, ha baj van. Nincs bizonyíték arra, hogy vendégmunkásoknak szóló megelőző szolgáltatások születtek volna illetve hogy ilyeneket felajánlottak volna nekik.

Látva azt, hogy a központi kormányzati szervek a vendégmunkásokkal kapcsolatos kötelezettségeiknek nem tudnak eleget tenni, az önkormányzatok egy része, nem akarván figyelmen kívül hagyni lakóinak elemi igényeit – még ha külföldiekről van is szó -, megpróbálta "felvenni a kesztyűt". Így például a tel-avivi önkormányzat 1997 májusában 10 millió shékel (ami akkor körülbelül 3 millió USA dollárnak felelt meg) állami támogatást kért a város határain belül élő vendégmunkások támogatására. A városi jóléti bizottság első lépésként felvett egy közösségi munkást, akinek fő feladata a vendégmunkások igényeinek felmérése és az ezen igények kielégítésére vonatkozó javaslatok kidolgozása volt.

6. Rendőrségi szolgáltatások

Ugyan a rendőrséget általában nem szokták a polgároknak szolgáltatást nyújtó szervnek tekinteni, ez a megközelítés mégis lehetséges és helyénvaló (Yanay, 1994). Egy olyan sérülékeny és kiszolgáltatott népesség, mint az Izraelben dolgozó vendégmunkások személyes biztonságáról folytatott vita esetén bizony fontos, hogy a rendőrséget szolgáltatásnyújtóként fogjuk fel.

Mivel sok külföldinek nincsen munkavállalási engedélye és érvényes vízuma, jobban ki vannak téve a kizsákmányolásnak, a rossz bánásmódnak, erőszaknak – izraeliektől és más külföldiektől – egyaránt. Az ilyen atrocitások jelentős részére munkaidő után kerül sor, amikor több vendégmunkás összegyűlik társalogni és kortyintani egyet. Ezek a társasági összejövetelek esetenként heves vitákba, sőt erőszakba torkollnak. A vendégmunkások zsúfolt lakókörülményei, az otthontól és családtól való távolság gyakran vezet különösen feszült helyzetek kialakulásához, néha erőszakhoz és bűnelkövetéshez.

A rendőrség nehezen tudja kezelni a vendégmunkások által közölt panaszokat. Olyan is előfordult – tudták meg jelen tanulmány írói -, hogy a rendőrségi alkalmazottak zavarukban a panasztevőket tartóztatták le azon az alapon, hogy nem volt náluk személyazonosságot igazoló okmány. A rendőrség elsősorban súlyos erőszak esetén kerül a képbe. Világos azonban, hogy a vendégmunkások biztonsága most nem tartozik a rendőrséget leginkább aggodalommal eltöltő problémák közé, és hogy a vendégmunkások védelmére vonatkozó rendőrségi érdekeltség és képesség bonyolult kérdés.

A rendőrség a vendégmunkásokkal való olyan más kapcsolati formák kezelését is nehéznek találja, mint a nyomozások, a dokumentumok és engedélyek ellenőrzése, az azonosítás, a vizsgálati célból történő elkülönítés, a kiutasítás stb. Mint megjegyeztük, a munkaadók egy része ragaszkodik ahhoz, hogy külföldi alkalmazottainak személyes dokumentumai nála legyenek, annak biztosításaképpen, hogy továbbra is nála dolgozzanak. A vendégmunkások egy része meghamisítja vagy megsemmisíti ezeket a dokumentumokat, és a rendőrségnek nagy erőfeszítésébe kerül egy dokumentumokkal nem rendelkező munkás azonosítása, kivizsgálása. Még ha vannak is a vendégmunkásnak papírjai, a rendőrség a nyelvi és kulturális korlátok miatt kommunikációs nehézségekbe ütközik. Ráadásul a rendőrség nem képes pontosan számon tartani a vendégmunkásokat, mert a komputerizált regisztrációs rendszer nem tudja kezelni a külföldi útleveleket (különösen azokat, amelyek útlevélszámában egyszerre vannak számok és tizedesvesszők), nem is említve az idegen nevek olvasásával, rögzítésével és nyomon követésével kapcsolatos elemi problémákat.

Jelen tanulmány megírásáig Izraelben nem értek komolyabb támadások vendégmunkásokat, bár a palesztinok és az izraeliek nyugtalanok. A "területek" palesztinjai attól tartanak, hogy a még náluk is alacsonyabb bérű (lásd: Munkások Forróvonala: Kav LaOved, A munkások jogainak védelme, információs anyag, 1997 február) vendégmunkások kiszorítják őket munkahelyeikről, és így megélhetésüket fenyegetik. Ezeket a félelmeket az izraeliek egy része is osztja.

A vendégmunkások körében történő bűnelkövetés gyakoriságát vizsgáló Amir (1997) szerint Izrael a morális pánik szélén áll. Megállapítja, hogy Izraelben a vendégmunkások körében történt bűnelkövetések száma eleddig igen alacsony, és amennyiben rendőrségi beavatkozásra van szükség, annak célja elsősorban a vendégmunkások védelme az izraeli szervezett bűnözéssel szemben, amely könnyű prédának tekinti őket, különösen a külföldi nőket.

7. Oktatási szolgáltatások

Ahogy már megállapítottuk, nemzetközi egyezmények írják elő, hogy a fogadó ország törvényeinek a vendégmunkásokra is vonatkozniuk kell. Ha ezek az egyezmények nem kezelnék megfelelően az oktatást, az ENSZ 1989-es, Izrael által 1991-ben ratifikált Gyermeki Jogi Konvenciója kötelezi Izraelt, hogy biztosítsa a vendégmunkások gyermekeinek integrációját az 1949-es Kötelező Oktatásról szóló Törvény által szabályozott iskolákba. Ezen a területen legalább az egyes önkormányzatok által működtetett iskolák lehetővé tették a vendégmunkások gyermekeinek beiratkozását. A kérdés azonban az, hogy vajon az iskolák felkészültek-e ennek a fiatal diáknépességnek a kezelésére.

Ennek az alapvető szolgáltatásnak a megtagadása a papírokkal akár rendelkező, akár azokkal nem bíró vendégmunkások gyermekeitől, a nemzetközi megállapodás megszegése. A tel-aviv-jaffai önkormányzat 1996 júniusában bizottságot állított fel a vendégmunkások igényeinek kivizsgálására, és amikor ősszel megkezdődött az iskolaév, a bizottság bejelentette, hogy "Az önkormányzat továbbra is minden, nemzetközi megállapodásból származó szolgáltatást biztosítani fog az ebben a városban élő vendégmunkásoknak – oktatást, jóléti szolgáltatásokat, közegészségügyet, és vészhelyzet esetén önkormányzati szerveket működtet érdekükben. Ez azt jelenti, hogy a tel-aviv-jaffai Önkormányzat elismeri a területén élő vendégmunkások, és különösen a gyermekeik jólétéért viselt felelősségét." (Ha'aretz, 1996. szeptember 10.)

Tel-Aviv-Jaffa – ahol Izraelen belül a legtöbb vendégmunkás él – önkormányzata jól láthatóan olyan politikát fogadott el, amit Izrael Állam egyelőre még nem tett magáévá, morális és törvényi kötelezettségei ellenére sem. Általánosságban más izraeli önkormányzatok esetében is hátra van még a vendégmunkások gyermekeinek integrációja iskoláikba.

Összegző megjegyzések

Vendégmunkások jöttek Izraelbe, mert itt magasabb jövedelemet érhetnek el, mint az anyaországukban. Izrael vendégmunkásokat keresett, mert a terrorincidensek sorozatát követő határlezárások miatt megcsappanó palesztin munkáslétszám következtében munkaerőhiány lépett fel. Ezek az incidensek is hozzájárultak ahhoz, hogy a palesztin munkásokkal szembeni szimpátia csökkent, az izraeli jelenlétükkel kapcsolatos aggodalom pedig megnőtt.

Sürgős feladatnak tűnt a palesztinok helyét átvevő munkaerő megtalálása. Ennek az igénynek a kielégítésére szélesre tárták a kapukat vendégmunkások tízezrei előtt. Jelenlétük – különböző okok miatt – csak korlátozottan tudatosult a közvéleményben, egészen 1996 nyaráig, amikor a jelenség tudatosulása társadalmi felbolydulást váltott ki.

A vendégmunkások valószínűleg még sok évig részei maradnak az izraeli tájképnek. A "papír nélküli" vendégmunkások kiutasításának politikája komoly nehézségekbe ütközött a megvalósítást illetően. Az azonosításnak, felkutatásnak, letartóztatásnak, a kiutasítási döntés megszerzésének és a vendégmunkások Izraelből való kiutasításának nagyon magas a pénzbeli, szociális, erkölcsi és politikai költsége, és úgy tűnik, hiányzik az ilyen szigorú intézkedések végrehajtásához szükséges politikai akarat. Továbbá az izraeli kormányzatra nyomást gyakorolnak a munkáltatók és más érdekelt felek, hogy tartózkodjon a kiutasításoktól, inkább tartózkodási engedélyeket bocsásson ki, és a gazdaság bizonyos szektorai számára – elsősorban az építőipar, a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások területén – még több külföldi munkás belépését engedélyezze.

Az itt bemutatott bizonyítékok azt jelzik, az állam elfogadja ugyan, hogy vendégmunkások tízezrei dolgoznak Izraelben, emberi igényeiket mégis komolyan elhanyagolja. Nem született még egyértelmű politika arra, hogy a vendégmunkások részesüljenek az alapvető személyes szociális szolgáltatásokból, hogy biztosítsák számukra a jövedelemgarantáló juttatásokhoz való hozzáférést – még a "papírokkal rendelkezők" csoportjának sem.

Úgy tűnik, az izraeli kormányzat attól tart, hogy a vendégmunkások jogainak egyértelmű meghatározása valamiképpen legitimálná ottlétüket, a közpénzeket megcsapoló további követelésekhez vezetne, és kívánatosabbá tenné Izraelt mind a már ott tartózkodók, mind az őket esetleg követők szemében.

Izrael ugyan aláírt és ratifikált a vendégmunkások jogait meghatározó nemzetközi megállapodásokat, ezeket a szerződéseket nem tartják tiszteletben, és a vendégmunkások nem férhetnek hozzá az oktatási, egészségügyi, jóléti, jövedelemgarantáló juttatásokhoz vagy más olyan társadalmi szolgáltatásokhoz, amelyekre szükségük lehet. Nincs olyan hivatalos szerv, amelynek a munkások jogainak, béreinek, foglalkoztatási feltételeinek védelme és tiszteletben tartatása lenne a feladata. Ki vannak téve a kizsákmányolásnak, intézményileg tökéletesen védtelenek.

Úgy látszik, a kormányzat azt az üzenetet kívánja a vendégmunkásoknak kommunikálni, hogy ők – akár rendelkeznek papírokkal, akár nem – Izraelben nemkívánatos személyek. Másfelől izraeli munkáltatóik mindenki, így a hatóságok felé is azt hangsúlyozzák, hogy azokat a foglalkoztatási feltételeket figyelembe véve, amelyek mellett ezek a külföldiek dolgozni hajlandóak, izraeli jelenlétük életbevágó a gazdaság számára.

Az önkéntes szerveződések a vendégmunkásoknak nyújtott személyes segítség elsődleges forrásai. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Munkások Forróvonala, amely indulásakor a Nyugati Partról és Gázából érkezett palesztinok jogainak védelmével és kizsákmányolásuk megakadályozásával foglalkozott. A Forróvonal ma önkéntesein keresztül a vendégmunkások és családjaik igényeivel is foglalkozik. További támogatást nyújt még többek között az Orvosok az Emberi Jogokért és az Izraeli Polgári Jogi Társaság.

A józan ész azt sugallná, hogy a külföldi munkások kizsákmányolása negatív hatással van az izraeli munkásokra – nem is beszélve az izraeli társadalom szövetére gyakorolt hatásról. Az izraeli munkás helyzete nem fog javulni, amíg a munkáltatók alacsony fizetésért szakszervezeti védelemmel és jogokkal nem rendelkező vendégmunkásokat alkalmazhatnak. Ha javulnának a vendégmunkások munkakörülményei, ha a számos nemzetközi megállapodás valóban megvédené jogaikat, ha beléphetnének az izraeli munkaerőpiac kollektív béralku-mechanizmusába, nemcsak az ő béreik emelkednének, de az izraeli munkások fizetése is. Ennek eredményeképpen mindazonáltal az izraeli munkaadók kevésbé találnák vonzónak, hogy vendégmunkást alkalmazzanak.

A szakszervezetek hagyományosan ellenzik a szakszervezeti tagsággal nem rendelkezők (különösen a képzetlen és frissen érkezett bevándorlók valamint a nők) alkalmazását, hiszen ők a szakszervezeti tagokkal versenyeznek az egyes munkahelyekért és veszélyeztetik a szakszervezet eredményeit. A Hisztadrut (az Általános Szakszervezet), Izrael legnagyobb szakszervezete még nem rendelkezik a külföldiek izraeli foglalkoztatásáról szóló egyértelmű állásfoglalással, és nyilatkozatai ellenére eddig még semmit sem tett jogaik védelme érdekében (Bar Zuri, 1996, p. 36).

A Hisztadrut ugyan azt hangoztatja, hogy meg kívánja védeni a vendégmunkások jogait, és biztosítani számukra, hogy részesüljenek mindazokban a juttatásokban, amelyekben az izraeliek részesülnek, ám erre nem sok jel utal. Ha a Hisztadrut valóban elkötelezetten dolgozna azon, hogy a munkatörvények a vendégmunkásokra is vonatkozzanak, hogy munkafeltételeik elérjék az izraeli munkások színvonalát, akkor vélhetően megszűnnének a vendégmunkások foglalkoztatásából származó előnyök, és az izraeli munkásokat most megillető jogok kibővülnének.

A vendégmunkásokkal szembeni hivatalos politika híján a helyi önkormányzatok csak magukra hagyatkozhatnak, és ezt általában a helyi közösség jólétének biztosítását szem előtt tartva teszik. Az a figyelem, amelyet egy közösség biztosít a vendégmunkások gyermekeinek a helyi oktatási rendszerbe történő integrálásával, lényeges lépés minden ott lakó javának szolgálatában. Közegészségügyi szempontból életbevágó, hogy a rászoruló vendégmunkások megkapják a megfelelő orvosi kezelést, a vendégmunkások beemelése az izraeli társadalombiztosítási hálóba pedig arra szolgál, hogy Izrael teljesítse az általa ratifikált egyezményekből fakadó kötelezettségeit.

A legtöbb nyugati ország tapasztalata azt tükrözi, hogy a vendégmunkások ideiglenesnek tervezett ott tartózkodása tartóssá válik. Sőt, közülük sokan végül letelepülnek illetve állampolgári státust szereznek, és családjuk gyakran beilleszkedik a fogadó társadalomba (Castles és Miller, 1993, p. 229; Fischer, 1996). De még ha a munkájukon keresztül integrálódnak is, sokan alacsony státusú, alacsony jövedelmű munkahelyen dolgoznak tovább. Egy nagyarányú munkanélküliséggel sújtott piacgazdaságban a vendégmunkásokat bocsátják el először, és ők szorulnak leghamarabb anyagi vagy másfajta segélyre.

Ezért megfelelő figyelmet kell szentelnünk a problémák összességére, és azokra a közvetlen illetve közvetett kihívásokra, amelyeket a vendégmunkások az izraeli társadalom és intézményei számára jelentenek. Nem egyértelmű, hogy a vendégmunkások jelenléte végső soron hasznos lesz-e az izraeli társadalomnak, vagy károsítja érzékeny szövetét. A kormányzat jól tenné, ha gondosan megvizsgálná, milyen rövid- és hosszú távú költségekkel jár az Izraelben dolgozó vendégmunkások igényeinek elhanyagolása; ha világos szociális politikát határozna meg, és programokat indítana a vendégmunkások igényeinek ellátására, vagy pedig felkészülne az izraeli társadalmat fenyegető azon kihívásokra, amelyek az említett igények elhanyagolásából erednek.

Történelmének döntő jelentőségű korszaka előtt áll Izrael. Ez arra kötelez minket, hogy továbbra is figyelemmel kísérjük a vendégmunkásokat Izraelben érintő problémákat, azok gazdasági, poltikai és szociális leágazásait, amellett, hogy tovább küzdünk jogaik védelme érdekében. Ezek a jogok nemcsak Izrael 'jóléti állam'-jellegét, de Izraelnek mint egy érzékeny, haladó, zsidó országnak a képét is tükrözik.

Utószó

Ez a tanulmány arról a történelmi korszakról szól, amikor az izraeli társadalomban tudatosult a benne élő vendégmunkások helyzete. A vendégmunkás-jelenség látszólag hirtelen felismerését követő morális pánik összezavarta és aggodalomba kergette a hatóságokat. Nem tehetünk mást, mint megvárjuk, változik-e valami (egyáltalán) abban a tekintetben, ahogy az izraeli társadalom kezeli vendégmunkásait és azok jóléti, egészségügyi és oktatási szolgáltatásokra vonatkozó igényeit.

Hayim Yavin 1997 júniusában és júliusában sugárzott televízió-sorozata sok izraeli otthonba vitte be a vendégmunkások történetét. Az újságok tengernyi feltáró tudósítást írtak a vendégmunkások életkörülményeiről, és a munkáltatók bánásmódjáról velük szemben. Szomorú és aggodalmat keltő volt a média által lefestett kép. Aggasztóak voltak azok a vendégmunkások is, akik egyidejűleg mint áldozatok és elkövetők voltak érintettek csalásban, lopásban, tulajdon elleni bűncselekményben, erőszakban, sőt gyilkosságban. A sajtó továbbra is olyan címekkel és történetekkel korbácsolja fel a közvéleményt, mint például, hogy "Vendégmunkás az utóbbi négy év új AIDS-hordozóinak 20 százaléka (Ha'aretz, 1997. június 24.).

Az Egészségügyi Minisztérium megerősítette (Ha'aretz, 1997. augusztus 27.), hogy 1997-ben fél év alatt 51 vendégmunkás halt meg Izraelben: 30 román, 5 orosz, 4 thaiföldi, 3 török, 3 bolgár, 2 kínai, 1 lengyel, 1 ghánai, 1 fülöp-szigeteki és 1 indiai. A jelentés szerint 18 vendégmunkás hunyt el betegség és túlzott alkoholfogyasztás következtében, 10 autóbalesetben, 9 munkahelyi balesetben, 6 megfulladt, 5 öngyilkos lett, és 3-at meggyilkoltak. Ezzel párhuzamosan az Egészségügyi Minisztérium adatai szerint a szervtranszplantációk donorjainak fele ilyen elhunyt vendégmunkás (Ha'aretz, 1997. július 15.). Ez is arra a kettősségre utal, ami a vendégmunkások izraeli jelenlétében és foglalkoztatásában rejlik.

A vendégmunkások érdekes módon már hoztak létre önsegélyező, életkörülményeikért és jogaikért kiálló szövetségeket. Az afrikai vendégmunkások képviselői a Knesszet tagjaival való találkozásukon felajánlották, hogy javuló életkörülményekért és alapvető jogokért, valamint törvényes belépési és munkavállalási engedélyekért cserébe megfizetik a teljes adót, és a foglalkoztatási idejük lejárta után elhagyják Izraelt (Ha'aretz, 1997. július 15.). A munkások ilyen önszerveződése fontos, politikailag még nem elfogadott folyamatot indított el (Ha'aretz, 1997. augusztus 21.).

Egy másik önszerveződési kísérletre került sor, amikor úgy 200 román munkás megakadályozta egy társuk holttestének elszállítását egy modi'in-beli építési területről (Ha'aretz, 1997. augusztus 20.). Csak azután egyeztek bele a holttest eltávolításába, miután a munkást foglalkoztató munkaközvetítő ügynökség vállalta, hogy 1000 USA dollárt fizet az elhalálozott családjának. Ez a "zendülés" rögtön azután történt, hogy – a munkások állítása szerint – ugyanebben a munkakörben három munkás is meghalt tüdőelégtelenségben (Ha'aretz, 1997. augusztus 24.). Ezeket az incidenseket követően a román parlament lépéseket tervezett annak követelésére, hogy Izrael biztosítson megfelelő munkakörülményeket a területén foglalkoztatott román állampolgároknak.

Mindezen felül a törvényes jogok kapcsán a bírósági szervek általában nem foglalkoznak a vendégmunkások kérdésével, és valójában senki sincs, aki ellenőrizze letartóztatásukat, és – sokszor hosszú ideig tartó – őrizetbe vételüket, a kiutasításukról nem is beszélve.

Gyakran megjegyzik, hogy a hatóságok beavatkozása nyomán havonta néhányszáz vendégmunkást kiutasítanak, míg mások saját elhatározásukból hagyják el az országot, hogy elkerüljék a törvénnyel való összeütközést.

Az uralkodó irányzat a Munkaügyi és Szociális Minisztérium tisztviselői szerint "a munkáltatóval és nem a munkással szembeni fellépés… Figyelmet fogunk szentelni a munkások jogainak, és gondoskodni arról, hogy munkáltatójuk kifizesse bérüket, mielőtt elhagyják Izraelt" (Ha'aretz, 1997. december 30.). Nyilvánosságra hozták, hogy az MSZM fellép azokkal a munkáltatókkal szemben, akik nem biztosítanak munkavállalóik számára megfelelő körülményeket, vagy nem fizetik ki nekik legalább a minimumbért (ugyanott). Általánosságban kijelenthetjük, hogy míg néhány izraeli hasznot húz a vendégmunkások foglalkoztatásából, az izraeli társadalom egésze fizetni fogja az itt tartózkodás szociális költségeit. Ezek a költségek – összes szociális következményükkel együtt – ma még nem ismertek teljesen.

(Fordította: Paul Valley)

Irodalom

Amir, M. (1997), Foreign Labourers in Israel: A Case of Moral Panic?, Jerusalem, Israel: The Hebrew University of Jerusalem, Institute of Criminology (Mimeo).

Bar-Zuri, R. (1996), "Foreign workers in Israel: Conditions, attitudes and policy implications", in: Nathanson, R. (ed.), The New World of Work in an Era of Economic Change, Tel-Aviv, Israel: The Friedrich Ebert Foundation under the Auspices of the Ministry of Economics and Planning.

Boehning, W. R. (1997), Employing Foreign Workers: A Guide to Policy and Procedures, Tel-Aviv, Israel: Kav LaOved (Hebrew, Translated from the original document: Employing Foreign Workers, Geneva, ILO, 1996)

Borowski, A. (1991), Impact of Illegal Entrants on Government Benefits and Services: Research Directions, Melbourne, Australia: Australian Bureau of Immigration, Multicultural and Population Research

Borowski, A. and Yanay, U. (1997), "Temporary and illegal labour migration: The Israeli experience", International Migration, 35: 495-512.

Castles, S. and Miller, M.J. (1993), The Age of Migration, New York, Guildford

Condor, J. (1997), Foreign Workers in Israel: The Problem and its Economic-Political Solution, Jerusalem, Israel: National Insurance Institute, Research and Planning Administration.

Fisher, H. (1996), "Lifelong training and the new labor market", in Nathanson, R. (ed.), The New World of Work in an Era of Economic Change, Tel-Aviv, Israel: The Friedrich Ebert Foundation under the Auspices of the Ministry of Economics and Planning.

ILO (1992), Provisions of the ILO Conventions and Recommendations Concerning Migrant Workers, Geneva, Switzerland: International Labour Office.

Ministry of Labor and Social Affairs (1997), Dealing with Foreign Workers: A Report by Four Working Parties, presented to the Ministerial Committee for Foreign Workers.

Yanay, U. (1994), "The right to personal safety", Bitachon Soziali (Social Security), 42: 34-52 (héber).

Yanay, U. (1997), "Foreign workers in Israel: An asset or liability – Who gains and who loses?", HaDea Harovachat, The Newsletter of the Israeli Branch of the ICSW (Issue No 17), héber

Jegyzetek

¹ Angliában az univerzális egészségügyi ellátás bevezetése mögött rejlő megfontolások egyike az volt, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat mindenki számára elérhetővé és ingyenessé téve, azok az egész társadalom egészségét szolgálják.

² A palesztin munkások esetében a Munkaügyi és Szociális Minisztérium a Munkaügyi Hivatalon keresztül kidolgozott mechanizmusában a munkás fizetését elvonták a munkaadótól, ellenőrizték az összetevőit, figyelembe véve a hozzáadásokat és levonásokat, és utána átutalták a pénzt. Így a Munkaügyi és Szociális Minisztérium nemcsak a méltányos bért biztosította, de az Izraelben foglalkoztatott palesztin munkás jogait is. A vendégmunkások fizetésének folyósítására nincs ilyen mechanizmus, az előző egy lehetséges megoldást jelent.

³ A Munkások Forróvonala, a Kav LaOved vendégmunkásoknak kiosztott hírlevelében megadja a Munkaügyi Hivatal ingyenes számát, amelyen keresztül feltehetően informálódhatnak jogaikról. Nem tudjuk, mennyire ismerik és használják ezt a telefonszámot a vendégmunkások, de kommunikációs nehézségeik kétségtelenül lerontják a szolgáltatás használhatóságát.

⁴ A munkaközvetítő ügynökségek által Izraelbe hozott vendégmunkásoknak a törvényi szabályozás értelmében még az anyaországban orvosi vizsgálaton kell résztvenniük, és igazolniuk, hogy semmilyen fertőző betegségben nem szenvednek. Az AIDS Kezelési Központ vezetője egy helyütt azt nyilatkozta (Ha'aretz, 1997. június 24.), hogy a legtöbb HIV-pozitív vendégmunkás Afrikából érkezik. Az Egészségügyi Minisztérium erre reagálva figyelmeztetett – a nemzeti egészségügyi rendszer biztosította megfelelő kezelés híján – az AIDS elterjedésének veszélyére a vendégmunkások körében.

⁵ A Kol Ha'Ir, jeruzsálemi hetilap írt egy munkásról, akinek a munka során amputálódott a keze, és azt egy hosszú műtét során varrták vissza. Az illető azonban nem kapott fizikoterápiás utókezelést, mert nem volt betegbiztosító-tag, márpedig ez biztosítja a Nemzeti Biztosítási Intézet által fizetett rehabilitációs kezelést. A megfelelő ellátás hiánya a kéz súlyos károsodásához vezetett.