A romániai állampárti rendszer jobboldali disszidenseinek elemzése arra ad választ: mi az oka, hogy Romániában nem alakult ki az állampárti rendszerrel szemben artikulált, hiteles baloldali kritika.

Írásomban a disszidensek¹ funkcióira összpontosítok, és azokat érveik szintjén elemzem. Disszidenseknek csakis az 1989 előtti jobboldali jellegű társadalomkritika képviselőit tekintem. A baloldali típusú társadalomkritika igencsak kisszámú képviselői nem voltak “disszidensek” abban az értelemben, hogy nem utasították el a szocialista/kommunista értékeket. Éppen ezért gondolkodásuk meglehetősen forradalmi volt, és jelen dolgozatomban ezért nem foglalkozom velük. Emellett be kell vallanom, hogy nem rendelkezem a megfelelő elméleti eszközökkel ahhoz, hogy a kérdést az egyéni evolúció szempontjából közelítsem meg (hogyan lesz valaki marxistából antimarxistává stb.), vagy éppen a másképp gondolkodás pszichológiájával foglalkozzam.

 

*

 

A sztálinista korszak Romániájában az antisztálinista disszidensek leginkább az írók vagy a régi vágású filozófusok közül kerültek ki. Éppen ezért egy esszéisztikus kritikai stílust alakítottak ki, amely leginkább az etikai problémákra és a politikai demokrácia kérdéseire összpontosított; ugyanakkor az általuk vizsgált területet (vagy általában véve a legkülönfélébb társadalmi kérdéseket) elszigetelve, saját kezdeti előfelvetéseikből vezették le konklúzióikat.

A disszidens filozófusok a Felvilágosodás izzó jelszavát, a Liberté, Égalité, Fraternité hármasát absztrakt módon pusztán a politika szintjére redukálták. Számukra a Felvilágosodás lobogója csupán a – természetesen nem történetileg értelmezett, hanem örökkévalónak tekintett – politikai demokrácia egy formája volt (és semmi esetre sem egyfajta ígéret vagy lehetőség a Felvilágosodás értékrendjének megvalósítására). Mind az írók, mind a filozófusok kívül helyezték magukat a hétköznapi emberek, az első ipari forradalom során munkássá avanzsált román parasztok életén. A Hatalomtól követelt és fétisként tisztelt jogok mindenekelőtt egy értelmiségi univerzumba illeszkedtek, míg a munkások megfelelő életkörülményeket akartak kivívni, és gyermekeik számára kedvezőbb társadalmi lehetőséget kívántak teremteni. (Ezeknek a követeléseknek egy jelentős része megvalósult.)

Az effajta disszidensek az 1980-as években jelentkeztek, és hamarosan világszerte ismertté váltak.

Úgy tűnhet, hogy ezek az emberek a nonkonformista értelmiségi kínos szerepébe kényszerülve a politikai rendőrség állandó zaklatásainak voltak kitéve. Ez bizonyos mértékig így is történt, de szem előtt kell tartanunk, hogy a disszidenseket csakis akkor zaklatták, ha explicite támadták valamelyik konkrét politikai vezetőt, vagyis ha kimondottan a “személyi kultusz” ellen intéztek konkrét támadásokat. Ha ilyesmire nem vetemedtek, akkor nemhogy megtűrték, még támogatták is őket. Tanulmányaik és könyveik megjelenhettek Romániában, és az azokban használt “ezoterikus” tolvajnyelv mind az – önnön “demokratikus oldalát” fitogtató – sztálinista hatalom, mind pedig a “disszidens” szerzők számára igen kényelmesnek bizonyult.

Fontos rámutatnunk arra is, hogy a romániai disszidensek megkülönböztető ismérve nacionalizmusuk volt. Ez természetesen kapóra jött a sztálinista vezetőknek (és leginkább ez indokolta a “disszidens” szerzők írásainak hivatalos publikálását), de ugyanakkor a szerzők jobboldali ideológiai vonzalmait is tükrözte: a fennálló politikai rezsim bírálata így torz módon egy örökkévalónak és történelemfelettinek tételezett román szellem jegyében fogalmazódott meg, míg az osztályok közötti kapcsolatokat etnicizálták.² (Így például ezek a jobboldali értelmiségiek a nagy nemzeti költő, Eminescu versei közül nem a demokratikus, társadalmi töltésű költeményeket tekintették jellemzőnek a román kultúrára, hanem a költő korának konzervatív lapjaiba írt nacionalista ihletésű verseit és cikkeit.) A külföldiek mindig is a legfőbb gonoszt jelentették a románok számára; maguk a kommunisták is, úgymond a zsidók és a magyarok közül verbuválódtak. 1944-ben valódi küzdelem bontakozott ki a haladásért az idegen kommunisták és a nemzeti, hazafias vonal képviselői között, amelyben természetesen ez utóbbiak győztek. Ezt nem csupán a sztálinista korszakban élő disszidensek látták így – ezzel is segítve Ceausescu kultuszának megalapozását³ de a mai (nyílt vagy leplezett) szélsőjobboldaliak is, akik szintén egy hazafias vagy nemezeti "baloldalba" szerveződnek.

A disszidensek nem a társadalomfilozófiából indultak ki, hogy rámutassanak az ideológiák társadalmi gyökereire – az érdekekre, osztályokra és különféle csoportokra –, valamint az osztályok és az érdekcsoportok helyzetének végső következményeire. Ehelyett pusztán az “ideák harcával”, a különféle ideológiák kapcsolódásaival és absztrakt konzekvenciáikkal foglalkoztak.

Néhány disszidens, aki nyugati államok és magánszemélyek támogatását is élvezte, amerikai kiadóknál jelentethette meg könyveit, amerikai újságokban publikálhatott, sőt amerikai egyetemeken kapott katedrát, hogy városról városra járva felolvasókörutakat tarthasson a sztálinizmus rémségeiről. Ezek mindannyian jobboldaliak voltak, szárnyaló karrierre vágyó ifjú ragadozók (akik egyébként otthon is minden lehető kiváltságot megszereztek maguknak⁴), és nem vágytak a szocialista értelmiségi lét “szürkeségére”, de nem voltak “demokratákká” áttért régi vágású sztálinisták sem.

A sztálinizmus baloldali kritikáját a sztálinisták természetesen elutasították, és szükségszerűen a jobboldali kritikusokat preferálták, akiknek torz tükrében saját “marxizmusukat, proletár jellegüket és baloldaliságukat” megerősítve láthatták – ez pedig megmutatta számukra a “jövő egyetlen lehetséges útját”. Ebből következően, bár némelyik jobboldali kritikusukat is megalázták, bebörtönözték vagy egyszerűen száműzték, néhány, igen ritka kivételtől eltekintve soha nem gyilkoltak meg senkit közülük, míg baloldali kritikusaikat könyörtelenül elpusztították, gondolataikat a hallgatás vastag falaival vették körül. Ez sokkal gyakoribb volt Romániában, mint a többi “szocialista” országban.

Ám a domináns kapitalista ideológiák és hatalmi viszonyok hatására a sztálinizmus baloldali kritikája is hanyatlott. Éppen ezért a Nyugat lelkesen támogatta a sztálinista Romániában a domináns disszidenseket. Azt sem felejthetjük persze el, hogy a háború óta eltelt öt évtizedben a világ a baloldal történelmi válságának volt tanúja.⁵ Így, bár a baloldali kritika igen fontos szempontokat fogalmazott meg nem csupán a sztálinizmus, de a szocializmus egész huszadik századi történetének megértéséhez,⁶ mégis gyenge maradt, és nem játszhatott kulcsszerepet a mögöttünk álló évtizedek antisztálinista mozgalmaiban. Ha a társadalomtudósok és kutatók ismerhették és megvitathatták volna ezeket a kritikákat, akkor talán nem csupán a társadalomelmélet, de meglehet, a társadalom egész fejlődése más irányokat vett volna.

Ám mint tudjuk, nem így történt. A baloldali kritika helyzete a baloldal történelmi válságát tükrözte vissza, amelyet viszont az elmúlt két évszázad általános társadalmi kondíciói határoztak meg.

Ugyanakkor és ebből következően a sztálinizmus kritikája is szükségszerűen olyan volt, amilyennek lennie kellett: a domináns, nyíltan kapitalista erők alázatos kiszolgálója és így végső soron a hozzá nem értők egyfajta kritikája.

A legszavahihetőbb jobboldali disszidensnek azok számítottak, akik áttértek az antimarxizmusra – már ha egyáltalán valaha is marxisták voltak. Ők azután átvették a hivatalos nyugati jobboldali ideológia lózungjait:

• Sztálinizmus = kommunizmus;
• A sztálinizmus rossz, következésképpen a kommunizmus is rossz;
• A sztálinizmusért Marx és Lenin (“az általános rabság doktrínájának alapító atyái”) a felelősek;
• Kommunizmus = diktatúra; kapitalizmus = demokrácia.

Ám észre kell vennünk, hogy ebben az ideológiában a demokratikus jobboldal és – legalábbis Romániában – a nyílt szélsőjobboldal is osztozik.

De miért van az, hogy az emberek – és nem csupán a disszidensek – ennyire nem értik a marxizmust? Azért, mert a marxizmust csupán sztálinista “átiratában” ismerhették meg, és az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy a sztálinizmus maga a marxizmus. Ugyanezt állították a marxizmus sztálinista eltorzításából profitáló disszidensek is. Ez a “marxizmus” a legkevésbé sem jelentette a társadalom szisztematikus elemzését, és a marxista politikai és etikai gondolatokat gondosan elkülönítették a gazdasági jellegű ideáktól. A disszidensek nem értették meg, hogy egy szisztematikus társadalomelmélet szükségszerűen magában foglalja a politikai gazdaságtant. Különösen a marxista gazdasági elméleteket nem voltak képesek felfogni: sem a tulajdonviszo­nyok és a tőke közti kapcsolatrendszer lényege, sem a termelőerők és a termelési viszonyok közötti dialektikus kapcsolat, sem a kollektív munka igazgatásának technikája nem volt világos számukra; a leginkább mégis azt voltak képtelenek meglátni, hogy maga a kapitalizmus termeli ki a szocializmus objektív feltételeit. Éppen ezért sokan, köztük a disszidensek, képtelenek felfogni azt a dialektikus viszonyt, amely a kapitalizmus forrásainak és tartalékainak állandósága, valamint e források és tartalékok állandó elpusztításának kapitalista szükséglete között feszül. Más szavakkal: nem érzékelték azt a tendenciát, hogy a kapitalizmusért fizetendő ár nagyobb, mint a haszon, és a kapitalizmusnak csupán egyik oldalát, a gazdag “nyugati civilizációt” voltak hajlandóak figyelembe venni.

A baloldal történelmi válságának konkrét feltételei meghatározták, hogy Marx halálát követően a marxizmus nem volt képes tudatos, szisztematikus fejlődésre. A Marx utáni neves marxisták nem közgazdászok, hanem politikatudósok, irodalomkritikusok vagy éppen etikusok voltak. Még a marxista etikát megelőzően társadalmi ontológiát író Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját. Ha némely disszidens író vagy “filozófus” véletlenül olvashatott is valamit Gramscinál vagy Lukácsnál a marxista politikai pozíciókról, A tőke vagy a marxista gazdasági analízis nagyjában-egészében ismeretlen maradt előttük.

A disszidensek a centrumországok demokratikus politikai rezsimjeivel ellentétben – “demokratikus liberálisokként” – egyáltalán nem foglalkoztak a kapitalizmus veszteseivel, és nem ütköztek meg azon a problémán, hogy még a kapitalizmus társadalmi ellentmondásai is egy szocialista jellegű posztkapitalista megoldást generálnak. Így csupán egy gyenge lábakon álló társadalmi teóriát voltak képesek kiizzadni, amely a sztálinista viszonyok politikai és etikai következményeinek szentimentális szemléletén alapult. Nem jelentettek teoretikai alternatívát a kommunizmussal, illetve a marxizmussal szemben; tevékenységük csupán egy speciális propagandára korlátozódott – ez volt “az antikommunizmus leghitelesebb, eredeti hangja” –: a kapitalizmust, illetve tágabb értelemben mindenféle uralmat és kizsákmányolást legitimizáló megszokott jobboldali ideológia propagálására. A disszidensek nem csupán antisztálinisták, hanem antikommunisták is voltak; és ebben az értelemben valójában nem is voltak antisztálinisták (képtelenek voltak megérteni a sztálinizmus kapitalista lényegét és történeti meghatározottságát, így antikommunizmusukkal – a náci Ribbentrophoz és másokhoz hasonlóan – implicite támogatták a sztálinizmust); valójában tehát egyszerűen antikommunisták voltak.

A hétköznapi emberek többségével szemben a disszidensek elutasították a sztálinizmus izotópikus jellegét – a szocialista bukéjú legitimizáló értékeket, a de jure közösségi tulajdonhoz való ragaszkodást, a politikai demokrácia hagyományos procedúráinak meghaladására való törekvéseket –; ők egyszerűen és nyíltan egy kendőzetlen kapitalizmusra vágytak. Az emberek azonban 1989 decemberében azért vonultak az utcára, hogy a sztálinizmus izotópikus jellegét megóvva és továbbfejlesztve kivívják a kapitalista jellegű viszonyokat. A szocialista jellegű hivatalos értékek – még ha ezek a mindennapi élet szintjén puszta formalitásnak bizonyultak is – és a sztálinista viszonyok között feszülő ellentmondá­sok láttán a disszidensek befeketítették és lenézték ezeket az értékeket, miközben felmagasztalták a nyíltan kapitalista termelési és társadalmi viszonyokat; ugyanakkor viszont az utca embere a sztálinista uralkodó osztály képmutatása és zsarnoki hatalma ellen lázadt.⁷

Természetesen tüzetes elemzésnek kell alávetnünk a disszidensek elméleti ellátmányát, mint ahogy az etika iránt érdeklődők is elidőzhetnek a disszidensek morális hátterén és elrágódhatnak politikai pszichológiájukon, de nem felejthetjük el, hogy a sztálinizmus korszakának domináns disszidens irányzata az adott történelmi helyzet objektív és szubjektív feltételei következtében nem adhatott mást, csak mi lényege – a szimpla antikommunizmust.

A román disszidensek ismerete különlegesen fontos, ha jobban meg akarjuk érteni a huszadik század második felének világméretű ideoló­giai küzdelmeit.

Románia igen elmaradott ország volt. Lássunk néhány aspektust és adatot! A két háború közti időszak statisztikai évkönyveiből, az 1938 és 1940 között megjelent Román Enciklopédiából⁸, valamint Virgil Madgearu, a Nemzeti Parasztpárt (egy nem kommunista, burzsoá párt) színeiben politizáló vezető román közgazdász 1940-ben írott kompetens könyvéből⁹ a következő kép bontakozik ki:

 

• Bár a gazdaság sokat fejlődött 1859 (a két román fejedelemség egyesülése) és 1938 között, mégis csupán a lakosság mintegy 10%-ának volt képes kielégítő életkörülményeket biztosítani;
• Az egyes társadalmi rétegek közötti szakadék mélyebb volt, mint más európai országokban;
• 1938-ban Románia az összes termelési és fogyasztási mutatót tekintve az utolsó vagy az utolsó előtti helyen állt az európai országok között;
• Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a lakosságnak mindössze egyötöde élt városi környezetben, ideértve a kisvárosokat is;
• A városoknak csupán 35%-a rendelkezett csatornázással, 34%-ukban volt vízvezeték, és mindössze 60%-ukban volt részben elektromos hálózat;
• A mezőgazdasági népesség egyharmadára a termőföldeknek mindössze 11%-a jutott, a parasztcsaládok 18,6%-a mindössze
  1 hektárt birtokolt, és 1938-ra az 1921-ben még középparasztnak számító gazdák is elszegényedtek, míg
• A termőföldek 17%-a a földbirtokosok 0,1%-ának kezében koncentrálódott; a 100–500 hektáros birtokosok aránya 0,4% volt, és jelentősek voltak a feudális maradványok;
• Az Enciklopédia adatai szerint Bukarestben 1940-ben (!) a lakások 9%-ának földpadlója volt, 53,4%-ában az udvaron volt az árnyékszék, és 46%-ukban nem volt elektromosság;
• A vidéki házak 70%-ában földpadló volt;
• 1935-ben az egy főre jutó áramfogyasztás mindössze 22 kw/ó volt, szemben a többi európai ország tízszer-harmincszor ekkora adataival; az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 5 kg volt, a többi európai országban ez 30 és 45 kg között mozgott;
• Az iskoláskort elért lakosság körében 43%-os volt az analfabetizmus; Franciaországban ugyanekkor 6%, Csehszlovákiában 7%, míg Olaszországban 27% volt az írni-olvasni nem tudók aránya;
• Az iskolát végzett lakosság 85%-a mindössze 4 osztályt járt ki, míg a diplomáig mindössze 1,1%-uk jutott el;
• Románia Európában az első helyen állt a halálozási arányok, köztük a csecsemő- és gyermekhalandóság tekintetében;
• 1938-ban az egy főre eső nemzeti jövedelem 60-65 $ körül mozgott; Lengyelországban ez 104 $, Ausztriában 181 $, Franciaországban 237 $, Németországban 338 $, Nagy-Britanniában 378 $ volt;
• A termelékenység a legkisebb volt Európában: 120 $, szemben a lengyelországi 197 $-ral stb.;
• Románia olajexportja a világon a negyedik volt, ezenkívül jelentős volt a gabona- és a fakivitel, ám a gabonatermelés jelentősen csökkent 1910 és 1914, valamint 1934 és 1938 között; míg korábban 6,2 millió hektáron 3 millió tonna gabonát takarítottak be, addig utóbb már csupán 1,5 millió tonna gabona termett 14 millió hektáron (!);
• Bár 1919 és 1938 között az ipari termelés átlag évi 5%-os növekedést mutatott, a lakosság 85%-ának vásárlóereje a nullával volt egyenlő, a belső fogyasztás semmit sem nőtt a két világháború között, és
• Az egy főre jutó gabonatermelés 875 kg-ról 574 kg-ra csökkent.

 

Ezeket (és számos egyéb hasonló adatot) figyelembe véve sok konzervatív mítosz értelmetlenné válik: Románia nem volt “Európa éléstára”, Bukarest nem volt a “kis Párizs”, az ország sem gazdasági, sem társadalmi vagy politikai értelemben nem virágzott.¹⁰ Ezeket a mítoszokat különösen 1989 után ápolgatták lelkesen, mikor a korábbi disszidensek nagy része az új, nyíltan kapitalista rezsim ideológiai kiszolgálójaként hirtelen divatba jött. Sőt ezek az ideológusok még a hivatalos szociáldemokrata álláspontokat is “beszennyezték”.

A disszidensek soha nem hasonlították össze a két háború közötti Romániát a sztálinista korszak Romániájával: tudomást sem vettek arról a határozott gazdasági és társadalmi fejlődésről, amely jelentősen csökkentette az ország két háború közötti 30–50 éves lemaradását a többi európai államtól. Így persze nem is érthették meg sem a sztálinizmus “diktatúráját a fejlődésért” – vagyis a szükségszerűen diktatórikus/autoriter politikai rezsimet –, sem pedig annak alapvetően kapitalista jellegű termelési viszonyait. Nem fogták fel, hogy a sztálinizmus a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett. Mint már említettem, a disszidensek nem voltak közgazdászok, és nem sajátították el a szisztematikus marxista társadalomfelfogást: csupán a politikai rezsimre összpontosítottak, amit absztrakt módon szemléltek.

Már 1989 előtt (is) megfigyelhetjük ideológiájuk konzervatív aspektusait: nacionalizmus, leplezett vallásosság, a társadalmi kérdések irracio­nális szemlélete, az egykori uralkodó osztályok érdekeinek képviselete a sztálinista forradalomból profitáló népi rétegek érdekeivel szemben – vagyis a történelmi információk elhallgatása stb. A romániai disszidensek köre szűk volt, és gyenge; nem volt olyasféle presztízsük, mint más ex-sztálinista országok disszidenseinek, elsősorban azért nem, mert üzeneteiket a múltból párolták le: sokkal inkább konzervatívak voltak, mint liberálisok. És éppen ezért eredményeik 1989 után is meglehetősen gyatrák maradtak, még akkor is, ha a domináns ideológia sokat átvett a meglehetősen konzervatív jobboldali politikai irányvonalat felvállaló egykori disszidensek ideológiai kelléktárából.

Amennyiben politikai értelemben a disszidens világkép egyszerűen antikommunista volt, akkor ezt ismeretelméleti szempontból is elemezhetjük. A fentebb idézett Virgil Madgearu – aki 1940-ben a román fasiszták áldozatául esett – a Romániában igen kevéssé elterjedt, a fejlődés felé nyitott társadalomkritikai irányzat képviselője volt.

Manapság a román disszidenseket a huszadik század utolsó évtizedeit jellemző politikai ideológiák kidolgozóiként emblematikus figurákként ábrázolják. Bizonyos szempontból ez így is van. A romániai disszidensek az új sztálinista konjunktúra idején fenntartották annak a konzervatív ideológiai irányzatnak a folyamatosságát, amely a tizenkilencedik század második fele óta uralta a modern román kultúrát.

Mint ismeretes, a román fejedelemségek 1859-ben olvadtak össze egységes állammá, és csupán 1877-ben nyerték el függetlenségüket az Ottomán Birodalomtól. A modern termelési viszonyok fejletlenebbek voltak, mint például Magyarországon. Alexandru Ion Cuza fejedelmet (1859–1866), aki a modernizáció útjára kívánta vezetni az egyesült fejedelemségeket és jelentős reformokat kezdeményezett, 1866-ban eltávolították trónjáról, és egy, a Hohenzollern-házból származó királyt ültettek a helyére. Hogy miért? Egyfelől a Nyugatnak semmi érdeke nem fűződött egy gyorsan változó Romániához, amely megszűnne a nyersanyagok stb. olcsó forrása lenni, hiszen a nyugati országok gazdasági fejlődésének záloga a centrum és a periféria közötti viszonyok status quójának fenntartása volt. Másfelől – és emellett – a romániai uralkodó osztály nem nagyburzsoákból, hanem nagybirtokosokból állt, akik csak veszíthettek a gyors modernizáción (pl. az első ipari forradalom, a munkásosztály gyors kifejlődésén, a mezőgazdasági bérmunka terjedésén stb.).

Következésképpen inkább csak a politikai intézményrendszer modernizálására került sor, amely természetesen meglehetősen formális maradt, és korrupciós botrányok kísérték. A konzervatív ideológia éppen erre a szituációra jelentett választ: a politikai modernizációt “tartalom nélküli, formális aktusként” támadták, és a “nyüzsgő” városokban fújdogáló emancipáció szelével szemben a vidéki, rurális viszonyokat állították piedesztálra.

Ez a domináns konzervatív ideológia fennmaradt a huszadik század első felében, hogy végül a nyílt szélsőjobboldal (a legionáriusok) gondolataiban kulmináljon.

A sztálinizmus berendezkedését követően a sokkal gyengébb racionalista, liberális, a felvilágosodásból eredő irányzatot (amely kritizálta ugyan a sztálinizmust, de nem vetette el a marxista kommunista gondolatot) csupán néhány értelmiségi folytatta, akik hamarosan a társadalom perifériájára szorultak, és nem lehettek számottevő hatással a szellemi életre. Az antikommunista disszidensek megjelenését csupán a sztálinista ideológia tette lehetővé.

Első pillantásra a disszidensek liberálisnak tűnnek. Valójában jobbról kritizálták a sztálinizmust, de teret engedtek az olyan feltételezéseknek, hogy liberalizmusuk akár baloldali is lehetne. Hiszen, mint tudjuk, a liberalizmus a baloldali munkásmozgalom megjelenésével lépett a jobboldali szorítóba a tizenkilencedik században. Egy szempontból a disszidensek liberálisok voltak: továbbra is liberális idealizmussal hittek abban, hogy a kapitalizmus fejlődéséből mindenki prosperálni fog. Mindent egybevetve, a disszidensek hozzájárultak a történelem és a kultúra meghamisításához. Romániában a két világháború közötti társadalmi modellt idealizálták¹¹ – konzervatívokként, ám nem osztozva a demokrácia szélsőjobboldali tagadásában –, és elvetették a kapitalizmus átalakításának progresszív elképzeléseit. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a magántulajdon és a kapitalizmus örökkévaló és “természetes” – vagy­is nem történelmi –; egyként nem voltak hajlandóak tudomást venni a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentéteiről, és valamennyien azt szajkózták, hogy a kapitalizmussal szembeni ellenállás – sőt akár kritika – szükségszerűen csakis abszurd lehet. Egyikük sem volt hajlandó szembesülni azzal, hogy antikommunizmusuk egy kritikátlan filozófiai pozíció­ba kényszeríti őket. Éppen ezért számos egykori disszidens – ma az ideológiai hatalom képviselői – a restaurációt támogatja: monarchisták, az egyház hatalmának szószólói, hasra esnek a nemesi titulusok viselői előtt. Vagyis a disszidensek nem mások, mint nyílt konzervatív demokraták.

Véleményem szerint a disszidensek nem is lehettek volna másmilyenek. A román társadalomnak még szüksége volt a kapitalizmusra, a jelenlegi ipari forradalom még nyugaton sem volt eléggé kifejlődve, és a termelőerők és viszonyok következetes elemzésének hagyománya gyenge volt. Így a modern teoretikai eszközök hiányában a sztálinizmus történelmi korlátainak vizsgálata a szimpla antikommunizmusba torkollott.

Ezért a domináns antisztálinista – tkp. antikommunista – disszidensek képtelenek voltak e társadalmi jelenség mélyére hatolni; egyszerű bértollnokként csupán egy esszéisztikus, ponyvakritikára voltak képesek.¹²

Sem 1989 előtt, sem pedig azt követően nem akadt olyan egykori, ma az ideológiai hatalom berkeibe tartozó romániai disszidens, aki kritikusan szemlélte volna saját tevékenységét, vagy hajlandó lett volna párbeszédet folytatni azon kevesekkel, akik ezt mégis megtették. Sajnos Romániában nem akadt több Tamás Gáspár Miklós, aki önmagát ex-disszidensnek nyilvánította.¹³

Igen, a sztálinizmus megszűnt történelmi szükségszerűség lenni, míg a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez. Ám a disszidensek értelmiségiként nem végezték el feladatukat. Nem töltötték be a modern értelmiség hagyományos funkcióit (a felvilágosodás értelmében): az emberek felemelését az elérhető legmagasabb, racionális értékekhez. A disszidensek elitista értelmiségiek voltak, akiknek fő elfoglaltsága az öntömjénezés és az emberek lenézése volt és maradt.¹⁴

A sztálinizmust nem lehetett annak elpusztítása nélkül megreformálni. Ám a szent és öröktől való magántulajdon felkentjeiként a disszidensek azt is kinyilvánították, hogy a reformok egyetlen feladata a szocialista értékrend és a dolgozók által kiharcolt jogok lebontása és megsemmisítése. Ismeretelméleti szempontból ennél még Trockij is tovább ment, habár a sztálinizmus kapitalista jellegét ő sem ismerte fel: vagy a munkások győznek a sztálinista bürokrácia felett, megtartva a leninista forradalom szocialista jellegét, vagy pedig a bürokrácia gyűri maga alá a munkásokat, hogy végül nyílt kapitalizmust építsen ki. Trockij a történelmi fejlődés tévútjának látta a sztálinizmust, ám a történelem éppen ezen az úton haladt tovább. A disszidensek szemében a sztálinizmus pontosan azért tűnt hibának, mert nem látták át a történelmi fejlődést és annak okait; ellenszeréül pedig egy pusztán etimológiai szempontból felfogott “forradalmat” kívántak, vagyis a visszatérést egy mozdulatlan rendszerhez.

1989 előtt a romániai disszidensek elitizmusuknak megfelelően egyben reformellenesek is voltak: a legkevésbé sem bíztak abban, hogy a dolgozók önmaguktól képesek lennének létrehozni a demokrácia eszközeit, és minden tőlük telhetőt megtettek az effajta remények lehűtésére, bár az 1980-as évek dolgozóinak sorában számos értelmiségi és felkészült munkás is volt. 1989-et követően az ideológiai hatalom birtokába jutott egykori disszidensek tulajdonképpen továbbra is reformellenesek maradtak, hiszen reform alatt csupán a konzervatív jellegű politikai megoldásokat voltak hajlandóak érteni.

Mindenestre a kapitalizmus önmaga teremti meg a kommunizmus objektív feltételeit. Az emberi társadalomra nézve viszont óriási veszélyekkel járna, ha a szubjektív feltételek nem lennének meg, mikor a kapitalizmus válsága tetőpontjára hág. A disszidenseknek komoly szerepe volt e szubjektív feltételek kialakulásának akadályozásában, mikor avítt gondolatokat (pl. a restaurációt) és reakciós értékeket tömtek az emberek fejébe. Ebben az értelemben – még ha néhány disszidens a liberális demokráciát támogatta is – történelmi szerepük megegyezett és ma is megegyezik a szélsőjobboldal szerepével. És ma a nyílt szélsőjobboldal egyáltalán nem foglalkozik a sztálinizmus történeti jellegének értelmezésével, a kapitalizmus válságáról, illetve e válság lehetséges alternatíváiról szóló elméletekkel. Számukra a “Meghalt a király, éljen a király!” semmit sem jelent: nekik csak egy királyuk van, és utána – az özönvíz.

Másként fogalmazva a ma felkapott szélsőjobboldalivá avanzsált egykori disszidensek közvetlenül nem azzal támogatják a kapitalizmust, hogy nem hajlandóak kritizálni, hanem azzal a jobboldali szellemi hatással, amit a szellemi életre gyakorolnak. Ám a húzás-halasztás apostolaiként egyfajta fékező funkciót is betöltenek: a jövőt csupán az adott status quo továbbviteleként hajlandóak szemlélni, és a (világméretű) közeljövő a legkevésbé sem tűnik kecsegtetőnek.

A ma hatalomban lévő egykori disszidensek egyáltalán nem alkottak valamiféle homogén csoportot, és nincs ez másként napjainkban sem. Néhányan “európaiak” – vagyis nyitottak az európai és a világméretű integráció felé –, míg mások nacionalisták. Ebben az értelemben az utóbbiak részt vállalnak a transznacionalizálást lelassító világméretű tendenciában, amely végeredményben hátrányos, mivel a fejlődést akadályozva egyben a kommunista jellegű posztkapitalista társadalom feltételeinek kialakulását is hátráltatja.

Az önmagukról mint a Legfőbb Igazság és a Felsőbbrendű Morál lovagjairól kialakított kép ellenére az egykori disszidensek gondolatai a társadalmi elméletek immár másfél évszázada tartó történelmi válságának vonulatába illeszkednek. A disszidensek úgy vélik, hogy a sztálinizmus és a sztálinizmus iránti nosztalgia jobboldali, és bizonyos értelemben ez így igaz. Ám képtelenek megérteni a sztálinizmus történelmileg meghatározott jellegét, és azt sem látják át, hogy a ma sokaknál tapasztalható nosztalgia egyik gerjesztője éppen az uralkodó, nyíltan jobboldali ideológiai hatás. Sőt azt sem látják, hogy a kapitalizmus iránti nosztalgia az – ideértve annak konzervatív aspektusait is –, ami valóban jobboldali.

Bár némelyik egykori disszidens 1989 utáni elemzéseiben már nem festett olyan kedvező képet az új viszonyokról, mint korábban, ám ennek okaival ők sem foglalkoztak;¹⁵ mint ahogy azzal sem, hogy miért nem általános az antikommunista hevület; képtelenek ugyanis átlátni a piac történelmi jellegét vagy a sztálinizmus korabeli hatékonyságát a nemzeti tőke fejlesztésének terén, de még az általuk támogatott “felvilágosodás jellegű erők” történelmi meghatározottságait sem. A “haladó” disszidensek – mint a fentebb idézett Tismaneanu – még mindig meg vannak róla győződve, hogy a kapitalista politikai demokrácia az emberi civilizáció csúcsát jelenti. Előttük kizárólag Kolakowski, Havel, Jacek Kuron, Bronisław Gremenek és Michnik számítanak tekintélynek. Beszédeikben és írásaikban nyugatközpontú, ám csak hozzávetőleges ideológiai ismeretekről tesznek tanúbizonyságot.¹⁶ Rámutatnak ugyan a “posztkommunista” fasizmus veszélyeire, a nacionalista, messianisztikus, tekintélyelvű irányzatokra, ám azok okairól már nem beszélnek; ők csupán a “reformista” politikát és ideológiát támadják, és kerülik a jobb- és baloldal differenciálását. Inkább a mai jobboldali liberalizmus tézisét vallják: az egykori sztálinista társadalmaknak a kommunizmussal egyszerre kell megszabadulnia a jelenlegi fasiszta irányzatoktól is – ami alatt egyébként csupán a nyíltan szélsőjobboldali irányzatokat értik.¹⁷

Az egykori disszidensek kigúnyolják a nacionalista és extremista mítoszokat – amelyek létrejöttében, mint már említettem, nekik is szerepük volt –, ám ugyanakkor a történelmi fejlődés mai irányzatait tekintve képtelenek túllátni a liberális mitológia keretein.¹⁸

Egyéni szinten a disszidensek egyszerűen a Marx utáni társadalomfilozófia történelmi válságának áldozatai lettek. Ám fennen hangoztatott konzervatív elképzeléseik a retrográd társadalmi erőket szolgálták és szolgálják mind a mai napig. A disszidensek egyénenként és összességükben csupán az effajta erők szekértolói voltak – társadalmi szerepük így egyáltalán nem egyedülálló a társadalmi elméletek történetében. Vagyis a disszidensek semmiképpen sem valamiféle bálványok, és ugyanolyan kritériumok szerint kell elemeznünk tevékenységüket, mint bármely más ideológusok esetében tennénk. Így kerülhetnek az őket megillető helyre: a halott királyok panoptikumába.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző a “disszidens” szót annak nemzetközi értelmében, “másként gondolkodókként” használja. Így a “disszidensek” a cikkben nem az országot illegálisan elhagyókat jelentik; nagy részük, mint ez a szövegből is kiderül, nem hagyta el Romániát. A ford.

² Jó példa erre az 1980-as években dívó “előidejűség”-elmélet, amely a románok történeti elsőségét hirdette; ennek apostola, Ilie Badescu, aki annak idején vezető pozíciókat töltött be akadémiai körökben, 1989 után a szélsőjobboldal egyik ideológusa lett. A külföldön élő antikommunista disszidenst, a szélsőjobboldali politikai kiadványok tömkelegét publikáló Iosif Constantin Dragant a Ceauşescu-rezsim támogatta. 1989 előtt és után a jobboldali disszidensek diktálták a tempót az “előidejűségről” szóló politikai vitákban, akárcsak az 1990-es évek során a nemzeti kapitalizmusról szóló politikai csatározásokban.

³ Éppen ezért publikálták és rajongták körül őket Ceauşescu idejében. A sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjaként semmiképpen sem fejlesztette, hanem éppen tagadni kényszerült a kezdeti idők forradalmi lelkesedését – például a kultúra területén a primitív, ám mégis osztályalapokon álló “proletkultot”. A társadalom elemzésének forradalmi konklúzióit elvetve mind a sztálinizmus, mind annak “disszidensei” a nemzeti fejlődést és ezzel együtt természetesen a külső ellenségekkel szembeni harcot helyezték előtérbe.

⁴ Annak egyik oka, hogy a romániai disszidensek nem élvezték a nép nagy többségének támogatását, éppen az egykori disszidensek privilegizált státusában keresendő. Írókként korlátozás nélkül, ingyen utazgattak a világban – miközben a hétköznapi emberek legfeljebb a szocialista országokba jutottak el, és oda is pénzért –, az állam kiemelt helyeken fekvő, gyönyörű villákat és luxuslakásokat osztogatott nekik (amelyek jó részét a korábbi uralkodó osztályoktól sajátították ki), és “kreativitásuk serkentésére” pompás alkotóházak álltak rendelkezésükre a hegyvidék vagy a tengerpart legszebb tájain.

⁵ Lásd: Ana Bazac: “The Historical Crisis of the Left”. In.: Balkan Socialist Center “Christian Rakovsky”, vol. 2nd Conference, Athén, 2001. március 15–19.

⁶ Lásd pl. David Rousset kiváló munkáját: La société eclatée. Párizs, 1973.

⁷ Éppen ezért az 1989-es forradalmat nem tekinthetjük a “modernitás elleni lázadásnak”, ahogyan azt Vladimir Tismaneanu teszi Re-inventing Politics. The East Europe from Stalin to Havel című, 1992-ben megjelent könyvében; vagyis a nem intellektuális munkásosztály lázadásának az egyetlen lehetséges útja, a győzedelmes kapitalizmus ellen. Éppen ellenkezőleg: a tömegek lázadása alapve­tően azok ellen irányult, akik megkíséreltek gátat vetni a modernitás fejlődésének; az ellen a történelmi zsákutca ellen, amit a sztálinizmus jelentett – a lázadás célja annak az útnak a megtalálása volt, amely egyenesen e történelem magasabb szintjére vezet. Mint azt mindnyájan látjuk, ez az út azonban igen rögösnek bizonyult.

⁸ Románul: Enciclopedia Romaniei.

⁹ Virgil Madgearu: Evolutia economiei romanesti dupa razboiul mondial (A román gazdaság fejlődése a világháború után). Bukarest, 1940.

¹⁰ Gondoljunk csak a nagy korrupciós “botrányra” – ahogy az újságírók elnevezték!

¹¹ Ebből a szempontból Silviu Brucan jelenti az egyetlen kivételt, de ő sem hajlandó tudomásul venni a sztálinizmus kapitalista természetét.

¹² Gondoljunk csak Herman Hesse meghatározására!

¹³ A magyar filozófus, Tamás Gáspár Miklós kiment a divatból a romániai jobboldali értelmiségi körökben, mióta a Dilema 494. számában megjelentette kritikus hangvételű írását a kelet-európai baloldaliságról. Ám a jelenlegi hivatalos ideológiai helyzetnek megfelelően azóta nem akadt olyan lap – ideértve a “baloldali”, vagyis felelőtlen sztálinista nosztalgiákat terjesztő orgánumokat, amelyek valójában a domináns jobboldali ideológiák cinkosaiként a kapitalista ideálok legveszedelmesebb terjesztői –, amelyik TGM írásainak helyet adott volna. Ez arra utal, hogy a nyílt jobboldalnak éppúgy vannak konzervatív, mint liberális összetevői. Ám ezek, és általában véve a jobboldal – a nyílt és a leplezett egyaránt – meglehetősen kifogyott a politikai innovációkból. Egyre kevésbé látszik elégségesnek pusztán jobbnak lenni a nacionalista populizmusnál (Nagy-Románia Párt) – ahogy azt a jelenlegi jobboldali pártok és a szociáldemokraták bizonygatják magukról. A jobboldali pártok így a mai, “modern” és “európai”, hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt szövetségesei. Éppen ezért alapvető fontosságú egy olyan baloldal kialakítása, amely kidolgozza és terjeszti a sztálinizmus államkapitalista lényegéről szóló teóriát (mint azt ma már maga TGM is képviseli), és ezzel együtt egy internacionalista szövetséget létrehozni, amely a világban folyó demokratikus, antimilitarista és antikapitalista harcokba integrálódhatna.

¹⁴ Nézzük azt a disszidensekre általánosan jellemző gondolatot, hogy a civil társadalom mindenképpen a sztálinizmus ellenzékeként kell, hogy működjön – mint ahogyan napjainkban szükségszerűen szembekerül a szociáldemokrata típusú politikával. (Tismaneanu fentebb idézett könyvében például arra a következtetésre jut, hogy a nyílt kapitalizmusra való 1989-es átállás a civil társadalom érettségének eredménye volt, ignorálva így az akkori eseményekben részt vevő különféle társadalmi rétegek szándékainak és céljainak heterogenitását. Az 1980-as évek “új evolucionizmusához” hasonlóan (Adam Michnik terminológiájával élve), amely a természetüknél fogva sztálinista pártok önkritikai képességétől várta a sztálinizmus leépítését, a disszidensek is kialakították saját evolucionizmusukat, amely a nyílt kapitalizmust idealizálta “az egyetlen lehetséges útként”.

¹⁵ Lásd például Vladimir Tismaneanu: The Ghosts of Salvation. Democracy, Natio­nalism and Myth in the Post-Communist Europe. 1998.

¹⁶ Tismaneanu például egyetért azokkal, akik Marxot teszik felelőssé az “egyetemes szolgaság” doktrínájáért. I. mű., 39. old.

¹⁷ Lásd Vladimir Tismaneanu: “De-communisation and De-fascisation together”. In.: 22, 13. szám, 2001 (románul).

¹⁸ Utalnék rá, hogy 1989 előtt és után a disszidensek csupán önmaguk és jobboldali támogatóik szemében nőttek mitikus alakokká (és nem létezett a nemzeti felszabadítás össznemzeti mítosza, mint azt Tismaneanu feltételezi). Éppen ezért az egykori disszidensek nem voltak népszerűek, és ma sem azok: többször is indultak a különféle választásokon, de sohasem választották meg őket. Tismaneanu azonban szívesebben beszél az egykori disszidensek “kifáradásáról”. Saját maguk dicsőítésével az egykori disszidensek csupán azt bizonyították, hogy nincs meg bennük a jelentős politikai személyiségeket vagy a komoly társadalomtudósokat szükségszerűen jellemző kellő visszafogottság.