Eső után köpönyeg. Ennél nem sokkal több értelme van Magyarországon a „rendszerváltás" kezdete után néhány évvel megkérdezni: létezik-e a jóléti kapitalizmus alternatívája az államszocializmust levető (közép-) kelet-európai országok számára. Ezt a kérdést azonban 1989-90-ben széles társadalmi nyilvánosság előtt nem lehetett feltenni, a válasz a priori igen volt. Ma viszont talán valamivel toleránsabb légkörben folytatható a vita, ráadásul gyakorlati tapasztalataink is vannak az államszocializmus utáni társadalmi rendszer felé vezető útról. A jóléti kapitalizmus elméletének és gyakorlatának kutatása ezért első megközelítésben mint össztársadalmi kérdés fogalmazódik meg, kormánypárti szóhasználattal élve „a magyarság sorskérdéseinek egyike". Mitől lesz jóléti a kilencvenes évek magyarországi kapitalizmusa, ha az lesz?
Szűkebb értelemben a téma körüljárásának a hazai politikai baloldal szempontjából van jelentősége. Elterjedt álláspont ugyanis a baloldali gondolkodású emberek körében, hogy miután a kommunizmus egyszer s mindenkorra megbukott, a szociáldemokrácia kínálja a helyes programot a baloldal számára; ez a program pedig nem más, mint a második világháború után Nyugat-Európában kialakult jóléti állam megvalósítása. Ezért igen fontos tisztázni, hogy egyáltalán mi köze a szociáldemokráciának a jóléti államhoz, hol tart harminc-negyven évvel ezelőtti önmagához képest? Vajon egyre jólétibb-e a kapitalizmus nyugaton? Jóléti-e még egyáltalán?
Korszakváltás
A vizsgálódás kezdőpontjaként megállapítható, hogy ma, a kilencvenes évek elején a legtöbb elemző múlt időben beszél a második világháború után kialakult jóléti államok rendszereiről, de legalábbis komoly korszakváltásként értelmezi a mai folyamatokat a jóléti állam szempontjából is. A megközelítés, az elméleti háttér, az alternatív javaslat lehet különböző, de az eltérő jellegű feltételezésekben egybecseng a diszkontinuitás hangsúlyozása. E különböző, a jóléti állam hanyatlását magyarázó feltételezéseket foglalja össze könyvében Christopher Pierson (1991) az alábbiak szerint.
„1. feltételezés. Hosszú távon a jóléti állam összeegyeztethetetlen az egészséges piacgazdasággal. Csak a háború utáni, a gazdasági növekedés szempontjából kivételesen kedvező körülmények tették lehetővé, hogy egyszerre növekedjék a gazdaság és a jóléti állam. A megváltozott nemzetközi gazdasági feltételek között ez azt jelenti a politikai jobboldal számára, hogy a gazdasági növekedés csak akkor állítható helyre, ha drasztikusan csökken a jóléti államnak a produktív gazdaságra gyakorolt nyomása. A baloldal következtetése az, hogy a jóléti állam gondolatában megtestesült jóléti törekvések csak a társadalom szocialista átalakításával érhetik el céljukat.
2. feltételezés. A jóléti állam fejlődése a modern kapitalista társadalmak fejlődésének szerves részét képezte. Mindazonáltal rendkívüli növekedésének szakasza történelmileg különlegesnek is számít. A jóléti állam mára elérte „növekedésének határait". Teljes lerombolása se nem szükséges, se nem valószínű, de bármilyen további (és költséges) növekedése alá fogja ásni társadalmi támogatottságának bázisát.
3. feltételezés. A nemzetközi politikai gazdaságban beállt változások növekvő mértékben aláásták a nemzeti jóléti államok fejlesztésének feltételeit. A nemzeti jóléti-államokról szóló megegyezés tipikus szereplőinek, a nemzeti kormányoknak, nemzeti munkásmozgalmaknak és nemzeti alapú tőkéknek erejét a modern világgazdaság nagyfokú nemzetköziesedése és deregulációja aláásta. A keynesiánus jóléti állam összeegyeztethetetlen ezzel az új nemzetközi politikai gazdasággal.
4. feltételezés. A háború utáni jóléti állam egy „történelmi kompromisszumot" képviselt a tőke és a szervezett munka hatalma és érdekei között. Míg azonban egykor a jóléti állami politikák mindkettőjük érdekeit szolgálták, ezek egyre kevésbé vonzóak mindkettőjük számára, és egyre kevesebb támogatást tudnak mozgósítani a két táborban. Ilyen körülmények között a mai szociáldemokrata mozgalmak számára az egyetlen helyes stratégia az, ha újjáélesztik hagyományos elkötelezettségüket a tőkebefektetési funkció szocializálására, amit – átmenetileg – „zárójelbe tett" a keynesiánus jóléti állam kompromisszuma.
5. feltételezés. A jóléti állami juttatások fejlődése (különösen a közegészségügy és a közoktatás területén) maga idézett elő olyan társadalmi változásokat, melyek aláássák a jóléti állami juttatások további szükségességét, és felhígítják a közszolgálatok folyamatos támogatásának bázisát. Legfőképpen pedig a jóléti állam fejlődése átalakította a fejlett kapitalizmus osztálystruktúráját, oly módon, hogy aláásta saját továbbélésének osztálybázisát. A legfontosabb az, hogy ezek a változások aláássák azt a – közép- és munkásosztályok közötti – szövetséget, melyre a jóléti állam épült, és arra ösztönzik a népesség egyre növekvő részét, hogy elforduljon a közjóléti juttatásoktól, azok támogatásától.
6. feltételezés. A jóléti állam megfelelő intézményi kereteket jelentett bizonyos jóléti szolgáltatások biztosítására a társadalmi és gazdasági fejlődés egy bizonyos szintjén. A további gazdasági növekedés azonban egyre alkalmatlanabbá minősítette a jóléti juttatások ezen formáit. Különösképpen a fogyasztói választás és bőség kiterjedése idéz elő növekvő elégedetlenséget a nyugati iparosodott gazdaságokban az államilag adminisztrált jóléttel szemben, és azt eredményezi, hogy a fogyasztók növekvő mértékben fordulnak a piacon kapható jóléti szolgáltatások felé.
7. feltételezés. Bár a jóléti állam történelmileg progresszívnek tekinthető, további előrelépés nem valósítható meg a hagyományos jóléti állami politikák továbbfejlesztésével. Ennek oka az, hogy a jóléti állam egy produktivista-ökonomista növekedési stratégiához kötődik, mely (már) nem hangolható össze a valódi emberi szükségletek kielégítésével és az igazi társadalmi jólét biztosításával."
A fenti feltételezések igen különböző paradigmákból közelítik a jóléti állam kérdését, ami jól illusztrálja, hogy nem egyszerűen egy szűken értelmezett szociálpolitikáról van szó, hanem annál sokrétűbb jelenségről: komplex politikai, közgazdasági, társadalompszichológiai stb. problémákról. Sokféleségük ellenére e tézisek meggyőzően mutatják, hogy a 70-es évekig fennállt konszenzus helyébe, mely a jóléti államot a történelem végének tekintette, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára egy új konszenzus lépett, mely az eddig ismert jóléti állam történetének végét jelzi.
A fenti megközelítések megegyeznek abban is, hogy a jóléti államról általában beszélnek, vagyis nem tesznek különbséget annak különböző típusai között. Holott az utóbbi évek kutatásai, és különösen a dán Gösta Esping-Andersen művei meggyőzően mutatták ki a jóléti kapitalizmus különböző típusai közötti különbségeket, s hogy a rendszerek eredetének vizsgálata nem kerülhető meg, ha meg akarjuk érteni a jelenkor változásait és reális alternatíváit.
Az első és legfontosabb különbségtétel az egyes programok tekintetében az, hogy a szóban forgó juttatás alanyi jogon jár-e a kedvezményezett személyeknek, vagy pedig szelektíven (vagyis valamely e célra felállított intézménynek hatáskörébe tartozik-e annak elbírálása, hogy ki jogosult a juttatásra, és ki nem). Hasonló csoportosítási szempont az, hogy az állam milyen mértékben veszi magára a szociális ellátás szerepét: csak szabályoz, avagy finanszíroz is, vagy pedig a maga apparátusa által el is végzi azt. E kritériumok mentén egy-egy rendszerről megállapítható, hogy az milyen mértékben távolodott el az alapvető szükségletek piacról történő biztosításától, és milyen mértékben közeledett a másik pólus: a jogosultság politikai elismerése és biztosítása felé. A jóléti állam működésében a korábbi időszakok során megfigyelt, illetve ezután bekövetkező változások döntően a két pólus közötti elmozdulás irányával és mértékével jellemezhetők.
Honnan jövünk?
Esping-Andersen (1990) nyomán a jóléti kapitalizmus három alaptípusa különböztethető meg. A modern liberális modell, melynek tipikus példája az Egyesült Államok; a szociáldemokrata modell, melynek legismertebb példája Svédország; valamint a modern konzervatív modell, melyre a legjobb példa Németország. Azért a jóléti kapitalizmus típusai ezek, mert e rendszerekben a magángazdaság sikeressége és az állami tervező és újraelosztó tevékenység együttesen biztosítja a kialakult életnívót, mely a különböző rendszerekben igen különböző mértékben tulajdonítható az állam szerepének. A megkülönböztetés oka tehát az, hogy bár a második világháború utáni évtizedekben a viszonylag magas szociális kiadások minden fejlett tőkés országra jellemzővé váltak, a rendszerek konkrét arculata, valamint jövője szempontjából távolról sem mindegy, hogy kik és milyen körülmények közepette vezették be a jóléti intézkedéseket.
A három alapmodellt összevetve azt látjuk, hogy legkorábban Németországban születtek átfogó szociálpolitikai intézkedések, a múlt század 80-as éveiben, Bismarck konzervatív kormányzása alatt. Ebben szerepet játszott a szociáldemokrata munkásmozgalom nyomása, noha Bismarck célja éppen az ellenzék leszerelése, kikapcsolása volt. A II. világháború után is a konzervatívok voltak, akik a piacgazdaság szociálissá válását meghirdették az NSZK-ban, s a szociálpolitika szinonimájaként értelmezett jóléti állam a társadalmi rendszer szerves részévé vált. A hagyományokhoz híven a német jóléti politika döntően az államigazgatás intézményei köré szerveződött.
Az Egyesült Államokban Roosevelt liberális Demokrata Pártjának égisze alatt születtek a jóléti programok, a Nagy Depresszió hatására és idején, a 30-as években. Az amerikai politikai hagyományból következően itt a törvényhozás vált a rendszer alapintézményévé, s a jóléti állam az amerikai szóhasználatban végső soron nem is jelent többet a Kongresszus szintjén elfogadott és szabályozott, két-három szövetségi jövedelem újraelosztó programnál. Az amerikai jóléti állam egy szociális és politikai vészhelyzetben született, a kapitalista rendszerhez szervetlenül illeszkedő kiegészítésként jellemezhető, amit az is bizonyít, hogy a 60-as évek továbbfejlesztési kísérletéhez sem politikai, sem gazdasági erőforrásokat nem tudott mozgósítani a demokrata kormányzat.
Svédországban – a 30-as évekre visszanyúló előzményekkel – a második világháború utáni időszakban épült ki a jóléti állam, melyben a másik két modellhez képest sokkal nagyobb szerepet kaptak a szakszervezetekés a helyi kormányzatok. A hosszan tartó szociáldemokrata hegemónia lehetővé tette a gazdaság minden szektorára kiterjedő állami tervező tevékenységet. Ennek következtében a politikai és szociális szem. pontok a gazdaság egészét áthatották, aminek következtében Skandináviában a jóléti állam kifejezést az egész társadalmi-gazdasági rendszer szinonimájaként értelmezik. A társadalmi konfliktusok radikális kiiktatása, a kiterjedt szociális partnerség és gondoskodás következtében a svéd modellt a nyugati országokban igen sokáig a jövő társadalmi modelljének tekintették, benne a többi országok társadalmai saját jövőjüket vélték felfedezni. Pedig a kapitalista rendszerek közül a svéd modell távolodott el leginkább az alapvető szükségletek piaci úton történő kielégítésétől, s a 70-es években további megoldásokkal kísérletezett a gazdaság és a szociálpolitika teljes társadalmasítása, átpolitizálása érdekében.
Mint látható, a jóléti intézmények – mind a mintaországokban, mind azokon kívül – jórészt a világválság és -háború utáni időszakban épültek ki. Ez a tény szolgált alapul a jóléti állam korai ideológusainak – és mindenekelőtt T.H. Marshall-nak – ahhoz az elmélethez, mely az állampolgári lét fokozatos kiteljesedéséről szólt. Eszerint az állampolgárság eredeti, 18. századi értelmezése a polgári szabadságjogokra (tulajdon, egyesülés, vallás stb.) korlátozódott, ami a 19. században kiegészült a politikai jogokkal, s e kettőhöz csatlakoztak a 20. században a szociális jogok. E nézettel szembeállítható Polányi Károly tézise, mely szerint egy bizonyos fokú szociálpolitika – a politikai stabilitáshoz szükséges minimum szintjén – nem késői kísérője, de előfeltétele volt a gazdaság és társadalom kapitalista fejlődésének. Hogy a tőkés állam szociális tevékenysége miért mutatott minden régióban erősödő tendenciát a második világháború után, arra a konkrét történelmi körülmények vizsgálata adhatja meg a választ.
A világgazdasági válság és a világháború terhei nagymértékben aláásták a munkásosztály lojalitását és kompromisszumkészségét a tőkés centrum országaiban. A reformoknak tehát mindenekelőtt a kapitalizmus politikai fenntarthatóságát kellett megalapozniuk. Különösen azért, mert a Szovjetunió példája, az iparosítás lendülete és a háborús helytállás komoly szimpátiát váltott ki nyugaton a kommunizmus iránt. Szükség volt a munkásosztály megnyerésére a romokban heverő Európa újjáépítéséhez is. A háború utáni szükségleteket legmarkánsabban az 1942-ben, Angliában publikált Beveridge-jelentés foglalta össze, mely – középpontban az állampolgári jogon járó ingyenes orvosi ellátással – az 1945-ben hivatalba lépett munkáspárti kormány számára a szociálpolitika vezérfonalát jelentette.
Beveridge mellett Keynes volt a háború utáni jóléti kapitalizmus kiemelkedő szellemi atyja. Az ő munkásságából következő gazdaságpolitikai ajánlások fókuszában, az állam, illetve a központi költségvetés megnövekedett szerepe állt, méghozzá a foglalkoztatás magas szintjének fenntartása, a megtermelt áruk iránti fizetőképes kereslet biztosítása, és mindezek által az egyenletes gazdasági növekedés megvalósítása érdekében. Keynes makroökonómiai elképzelései összhangban álltak a szociális célú újraelosztás Beveridge által javasolt elveivel és intézményeivel. A tömegfogyasztás jövedelmi feltételeinek megteremtése a tömegtermeléshez, valamint a gazdasági egyensúly és a társadalmi stabilitás fenntartása a 20. század közepén csak kiterjedt állami szerepvállalással volt lehetséges.
Amennyiben tehát a jóléti állam a kapitalizmus immunrendszereként alakult ki (ahogy azt Lester C. Thurow amerikai közgazdász fogalmazta), úgy nem csodálkozhatunk azon, hogy a rendszer működését veszélyeztető betegségek megsokasodásával ez az immunrendszer is egyre bonyolultabbá, kiterjedtebbé vált. S bár a nyugat-európai szociáldemokrácia a jóléti állam minden formáját saját programjának tekintette, látható, hogy valójában csak a skandináv modell kiépítésében volt meghatározó szerepe. Észak-Európában a szociális célú reformokat valóban a szocializmus felé vezető úton megtett lépéseknek tekintették, ami nem mondható el Gladstone-ról, Bismarckról, Rooseveltről vagy Erhardról.
Az ideológiai különbségek ellenére a szociális ellátás minimumáról kialakult konszenzus hozzájárult a tőkés centrum egységes önképének kialakításához. Ez magában foglalta a szabadság kritériumát (szembeállítva a „kommunista" rendszerekkel), a visszanyert prosperitás korlátlan fenntartásának lehetőségét, valamint az általános anyagi bőség körülményeit, melyet az állami újraelosztás hivatott megteremteni ott, ahol a piaci verseny kellő gazdagságot halmoz fel ugyan, de a javak egyenletesebb elosztásához politikai korrekcióra van szükség. Ennek következtében a jóléti állam ugyanúgy gumifogalommá, egymástól igen különböző rendszerek megnevezésévé vált, mint – nagyjából egyidőben – a demokrácia kategóriája.
Ezt az egységes ideológiát idővel egyre hathatósabban kezdték ki az új bal- és jobboldali kritikák. Az újbaloldal rámutatott, hogy a jóléti juttatások által lényegében nem történik más, mint hogy bizonyos, viszonylag jó alkupozícióval rendelkező rétegeket lefizetnek a kapitalizmus elnyomó struktúráinak további fenntartása érdekében, és az állami juttatások jelentős részét az erős érdekcsoportokhoz tartozók, sőt helyenként kifejezetten a gazdag rétegek élvezik. A szociális juttatásokra rászorulók végső soron függővé válnak a jóléti rendszereket kezelő bürokráciáktól, és – különösen a liberális modellben – teljes önálló anyagi bázisukat el kell veszíteniük, és magukra kell venniük a szegénység stigmáját ahhoz, hogy támogatásra érdemesnek minősüljenek. Bírálták a jóléti állam nacionalista és protekcionista jellegét is, minthogy az újraelosztás kizárólag nemzeti keretek közt próbálja ellensúlyozni a piac differenciáló hatásait, miközben nemzetközi téren a szegények és kiszolgáltatottak iránti szolidaritás teljes hiánya mutatkozik meg.
Az új jobboldal hasonlóságot mutatott az újbaloldallal, amennyiben hathatós politikai kritikát gyakorolt a nehezen ellenőrizhető bürokrácia fölött, és a maga módján szóvá tette a jóléti juttatásokkal történő visszaéléseket. Hayek nyomán az állami beavatkozás folyton-folyvást erősödő tendenciája a szolgasághoz vezető úttal, gyakorlatilag a fasizmus kiépülésével volt egyenlő, melyben erős érdekcsoportok megegyezései uralkodnak a szabadságra vágyó egyén fölött. Súlyosabb érveket vonultatott fel azonban az új jobboldal gazdasági kritikája, mely rámutatott, hogy az állami beavatkozás, a bürokrácia elhatalmasodása felerősíti az inflációs tendenciákat, a konjunktúra mindenáron történő fenntartására való törekvés megmerevíti a gazdaság szerkezetét, és végső soron akadályozza annak megújulását, az elavult ágazatok leépülését. A keynesiánus alapokra épülő vegyes gazdasággal szembeállították a rugalmas, mindig optimumra törekvő magángazdaságot. Ahhoz azonban, hogy e kritika gyakorlati programmá álljon össze, meg kellett várni, amíg a jóléti kapitalizmus válsága bekövetkezik.
Hová megyünk?
A jóléti kapitalizmus másfél évtizedes válsága a szociális rendszerek kisebb-nagyobb módosulásaihoz vezetett minden régióban. E változások a 90-es évek végére megérlelhetik a kapitalizmus új modelljét, mely biztosan meg fogja követelni magának a jóléti vagy szociális jelzőt. De hogy konkrétan mennyiben és miben hasonlíthat majd a háború utáni jóléti kapitalizmusokra, annak prognosztizálásához át kell tekinteni, hogy a 70-es évek elejétől milyen kihívások érték sorozatban a tőkés centrum gazdasági és politikai rendszerét, benne a jóléti állam különböző változatait.
1. A világgazdasági növekedés lelassulása a 70-es évek elejétől kétségessé tette az elosztható többletjövedelmek megtermelését. A jóléti intézmények sok tekintetben a negyedszázados konjunktúrához kötődtek, s annak befejeződése, a stagfláció kialakulása megkérdőjelezte az addig véglegesnek képzelt gazdaságpolitikai elgondolásokat, élen a foglalkoztatás- és jövedelempolitikai elvekkel.
2. A nemzetközi valutarendszer összeomlása, valamint az olajárrobbanások megnövelték a nemzetközi gazdaság bizonytalansági tényezőit, és aláásták a gazdaságok tervezhetőségét. A nemzetközi gazdasági viszonyokban bekövetkezett változások szerkezeti és intézményi változtatásokra ösztönözték az egyes nemzetgazdaságokat, s ezen alkalmazkodási kényszer háttérbe szorította a kevésbé akut problémákat, köztük a szociális feszültségek kezelését is.
3. A globális válságokra adott új jobboldali, neokonzervatív válaszok a 70-es évek végétől erőteljes támadást indítottak az állami gazdaságszervezés és a jóléti újraelosztás ellen, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Az új politikai jobboldal hármas jelszava a liberalizáció, dereguláció és privatizáció volt. Az állam szociális felelősségvállalásától való visszalépés a jóléti intézmények részleges piacosítását tűzte napirendre. Az új jobboldali kormányok pénzügyi nyomást gyakoroltak a helyi kormányzatokra, és egyúttal politikai támadást indítottak a szociálpolitika vívmányai fölött őrködő szakszervezetek ellen, jelentősen korlátozva működési feltételeiket. A statisztikák azonban nem mutatták ki egyértelműen az úgynevezett jóléti kiadások csökkenését az újkonzervatív kormányok alatt, mivel nagyrészt a munkanélküli segélyek körébe áramlottak át a korábbi aktív (egészségügyi, oktatási stb.) szociálpolitikai kiadások, a foglalkoztatási szint drasztikus zuhanása miatt.
4. A neokonzervatív offenzíva felgyorsította a termelés és a tőke nemzetközivé válását, ami jelentősen meggyengítette a jóléti tevékenységnek kereteket biztosító nemzetállami intézményeket. A liberalizáció felszabadította a nemzetközi tőkemozgást, és új lendületet adott a multinacionális vállalatbirodalmak kiépülésének. Ezzel a nemzetközi magángazdaságban olyan erőközpontok keletkeztek, melyek egyre hatékonyabban tudják befolyásolni a tevékenységük által érintett államok politikáját, felborítva az egyes államokon belül korábban kialakult erőviszonyokat.
5. A világgazdasági konjunktúra leszálló ágából következő többletterhek és az új jobboldal támadásai válságba juttatták az államszocialista rendszereket, melyek összeomlása a 80-as évek végén megrendítette a nyugati reformista törekvések ideológiai és társadalmi bázisát is. Ha ugyanis már senki sem védelmezi a központi tervezés gondolatát, akkor tovább gyengül a terv és piac közötti vegyes gazdaság pozíciója, ha a világ két meghatározó régiója ugyanazt az utat vallja üdvözítőnek, akkor nincs sok értelme középútról beszélni, ami mind ez idáig a szociáldemokrácia sajátja volt, különösen a skandináv országokban.
6. Az 1990-től kezdődően elhúzódó recesszió megint csak a jóléti kiadások lefaragására ösztönözte a tőkés centrum gazdaságpolitikusait. Az államok – igazolva osztályjellegüket – megpróbálták elősegíteni vállalkozóik nemzetközi versenyképességét, és erre a legkézenfekvőbbnek a béres bérjellegű költségek lefaragása mutatkozott. Ebben az időszakban ismét napirendre került a profitokat, a magas személyi jövedelmeket, illetve a vállalkozásokat terhelő adók csökkentése, ami akkor is aláássa a jóléti állam alapjait, ha a választók és a politikusok bizonyos köreinek preferencialistája történetesen előkelő helyre sorolja a szociális juttatásokat.
7. A nyugati-európai régióban mindehhez hozzájárultak a teljes gazdasági integráció tervei és szerződései, melyek a nemzetállamok egyesítését egy összeurópai monetarizmus alapján határozták meg. Az öreg kontinens újjászületésének ideológiája mögött a nyugat-európai nagytőke lényegében az európai sajátosságok és gazdasági intézmények feladásával kívánja előmozdítani versenyképességét. E folyamat egy kettős mintavételt takar, melyben az európai kapitalizmus mikroszinten a japán, makroszinten az amerikai példát kívánja átvenni, a szigorúan megtervezett munkaszervezet és a négyszázmilliós belső piac megteremtésével. Mindkét változás negatívan befolyásolja a szociális szempontok érvényesítését, különösen mivel a maastrichti gazdaságpolitikai elvek a költségvetési, s azon belül nyilvánvalóan a jóléti kiadások erőteljes lefaragását írják elő a legtöbb EK-tagországnak.
8. Mindezekkel egyidőben bekövetkezett a tőkés centrum társadalmainak fokozatos elöregedése, amely egyre növekvő igényeket támasztott az egyre csökkenő pénzügyi lehetőségekkel szemben. Az Egyesült Államokban például a 30-as évek végén kilenc aktív keresőre jutott egy nyugdíjas eltartott, míg ma háromra. Az idős korosztályok részarányának felduzzadása a korábbi kötelezettségvállalás alapján folyamatos nyomást gyakorol az egészségügyi kiadásokra és a nyugdíjakra.
E változások eltérő ütemben fejtették ki hatásukat az egyes politikai régiókban. A jóléti kötelezettségvállalástól való visszalépés a legegyszerűbb és leggyorsabb volt a liberális rendszerekben, ahol a jóléti állam a leglazábban, a legszervetlenebbül épült be a gazdaság és társadalom szövetébe. Reagan elnök az Egyesült Államokban egy év leforgása alatt tízmilliárd dolláros nagyságrendben kurtította meg a különböző szociális programokat (lakásépítési támogatások, alacsony jövedelműek iskoláztatása, testi fogyatékosok jövedelemkiegészítése stb.), miközben hasonló nagyságrendű összegekkel növelte a költségvetés fegyverkezési kiadásait.
Az NSZK-ban lényeges minőségi változás a 80-as évek végéig nem következett be a szociális juttatások rendszereiben, ami Nyugat-Németország kivételes gazdasági teljesítményeinek tulajdonítható. Változott viszont a foglalkoztatási helyzetkép: más országokhoz hasonlóan – recesszió nélkül is – 10 százalék közelében stabilizálódott a munkanélküliek aránya, s ez már önmagában is elegendő volt a jövedelmek újraelosztásához. Mindazonáltal a 90-es évek elején – az egyesítés és a recesszió következtében – Németországban és a nyugat-európai kontinens más országaiban is nyíltan napirendre került a jóléti vívmányok részleges feladása. Ugyanakkor ezen országok politikai fejleményei, konkrétan a szélsőjobboldali erők előretörése minden kétséget kizáróan jelezték a jóléti állam alapját jelentő társadalmi konszenzus és kompromisszum felborulását, Európa európaiatlanodásának újabb szakaszát.
Svédország, és a hasonló modellt követő országok sem csak ideológiai téren kerültek válságos helyzetbe. A viharos világgazdasági változások gazdasági és politikai különállásuk, önálló útkeresésük feladására késztette őket. Míg korábban más országok tekintették követendő mintának a skandináv modellt, ma Észak-Európa országai látják jövőképüket a kevésbé átpolitizált, kevésbé bürokratikus kontinentális rendszerekben. Válságkezelő programjaik szerves részét képezi az Európai Közösségekhez való csatlakozás, ami elkerülhetetlenül el fog vezetni a német vagy francia mércével mérve túlzottnak ítélt jóléti újraelosztás és szociális jogok visszafejlesztéséhez. A jóléti állam erős társadalmi gyökerekkel rendelkező, intézményesült modelljeiben tehát később jelentkezett a neokonzervatív fordulat, mint mondjuk az angolszász országokban, de – a 90-es évek elején úgy tűnik – a hasonló jellegű és mértékű változások itt is elkerülhetetlenné váltak.
Mindez összefügg a szociáldemokrácia erőteljes átalakulásával is. A 80-as évek során akár kormányhivatalban (Franciaország), akár ellenzékben (Nagy-Britannia) voltak a szociáldemokrata pártok, egyre több elemet vettek át a konzervatív gazdaságpolitikai programokból. A 80-as évek tapasztalata alapján igazából már nem tekinthetjük a szociáldemokrácia sajátjának a keynesiánus vegyes gazdaság programját, sokkal inkább elmondhatjuk ezt a monetarizmusról és más neoliberális doktrínákról. A szociáldemokrácia gyakorlatilag elválasztotta magát az állami tulajdon védelmezésétől, és a 90-es évek elejére elérkezett az univerzális (állampolgári jogon járó) egészségügyi ellátás feladásának komoly megfontolásához azokban az országokban, ahol ez a kérdés még relevanciával bír.
A politikai feszültségek kiéleződése polarizációt idézett elő a szociáldemokrata pártokon belül is. A „centrum" felé húzó jobbszárny az „új realizmus" jegyében egyre inkább elfogadta a domináns konzervatív erők által szabott új kereteket, míg a defenzívába szorult baloldal elkeseredett küzdelmet folytatott a vívmányok védelme érdekében. A folyamatosan jobbra tolódó vezetés komoly lépéseket tett a pártok és a szakszervezetek közötti kapcsolatok lazításáért azokban az országokban is (Nagy-Britannia, Svédország), ahol a szociáldemokrata és a szakszervezeti mozgalom történelmileg összenőtt, egyet jelentett.
Mindez arra enged következtetni, hogy a jövő alternatíváinak kutatásában a továbbiakban nem támaszkodhatunk sem a jóléti kapitalizmusnak, sem a szociáldemokráciának a 20. században hagyományosnak tekintett formáira. Minthogy a nemzetállami keretek – a tőke és a népesség mozgásának új jelenségei következtében – a 80-as évek során újabb drasztikus leértékelődést szenvedtek, a továbbiakban sem eszközök, sem érdekek nem támasztják alá a korábbi újraelosztási rendszerek fenntartását vagy felújítását. A szakirodalom nagyobb része szerint a jóléti állam átadja helyét egyfajta „jóléti keveréknek", melyben különböző mechanizmusok együttesen biztosítják a társadalmi normák szerinti megélhetést a népesség többségének, mely azonban valószínűleg a leggazdagabb országokban sem fogja meghaladni a társadalom 75-80 százalékát.
Ugyanakkor viszont a gazdasági folyamatok politikai szabályozása és a kapitalizmus stabilitása érdekében történő jövedelem-újraelosztás a jelenlegi átalakulás folyamán új dimenziót nyer a nemzetközi és globális feszültségek kezelésének szükségességével. A szociáldemokrácia köreiben a világproblémák felé való elmozdulást alapozta meg és vezette be Willy Brandt, Olof Palme és Gro Harlem Brundtland munkássága, mindenekelőtt az ENSZ különböző bizottságai élén végzett tevékenységükkel. Úgy tűnik, hogy a következő évtizedek során az ökológiai válság megoldásának és egy méltányosabb nemzetközi gazdasági rend kialakításának feladatai válnak a szociáldemokrácia vezérmotívumaivá, ami a nemzeti keretek között megvalósított jóléti állam lehanyatlása után a globális keynesianizmus, egyfajta jóléti világ-gazdaság felé mutat. A tőkés centrum országainak szociáldemokráciája tehát – az elmúlt évtizedek képletével ellentétben – otthon mérsékeltebb, nemzetközi téren viszont radikálisabb arculatot ölthet a jövőben.
Számunkra érdekesebb kérdés a szociáldemokrata alternatíva mibenléte a (fél-)periférián, beleértve Közép-Kelet-Európát, ahol a jóléti kapitalizmus – a nemzeti jövedelmekben mutatkozó nagyságrendi különbség miatt – még módosult, visszafogott, „keverék" formájában sem reális lehetőség. Ezt most már a kapitalizmus visszaállításának ideológusai is kezdik elismerni. Kornai János például a megbukott államszocializmust koraszülött jóléti államnak nevezte; elismerve ezzel a társadalompolitika haladó törekvéseit és részeredményeit, és azt a tényt, hogy az elmúlt rendszer az ország erején felül próbálta kiterjeszteni a – választások utáni kormány által sikeresen eltemetett – szociális jogokat.
Mindezek következtében a szociáldemokráciának mind a centrumban, mind a perifériákon kettős, meglehetősen ellentmondásos feladatot kell vállalnia. Az egyik a nemzetközi gazdasági rend politikai konszolidálása, az országok közötti gazdasági feszültségek kibékítésével, a másik pedig az országokon belüli méltányos jövedelemelosztás előmozdítása. Kérdéses, hogy mindez egyetlen irányzat keretein belül elvégezhető lesz-e, vagy pedig bekövetkezik a baloldal újabb történelmi szakadása, ezúttal nem a világ részekre szakadását követve, hanem az egyes országokon belül.
Irodalom
Esping-Andersen, Gösta (1990), The Three Worlds of Welfare Capitalism (Polity Press).
Lévai Katalin szerk. (1991), A jóléti állam (T-Twins).
Kornai János (1992), A poszt-szocialista átmenet és az állam [Közgazdasági Szemle, 1992. június).
Kuhnle, Stein (1991), The Scandinavian Welfare States: Internal and External Challenges (kézirat).
Pierson, Christopher (1991), Beyond the Welfare State? (Polity Press).
Polányi, Kari (1944), The Great Transformation (Beacon Press).
Ross, John (1992), Maastricht – the anti-Keynesian Treaty (Socialist Economic Bulletin, Briefing No. 9.).
Rothstein, Bo (1992), The Crisis of the Swedish Social Democrats and the Future of the Universal Welfare State (kézirat).
Szamuely László (1985), A jóléti állam ma (Magvető).