Az írás a szociáldemokrácia lehetőségeit vizsgálja: létezik-e a szo­ciáldemokrata modell által kínált alternatíva Kelet-Közép-Európa számára? A téma irodalmának különböző irányzatait elemezve arra a következtetésre jut, hogy a jóléti állam kora véget ért. Elkülöníti a „Welfare State" három, egymástól különböző (amerika

Eső után köpönyeg. Ennél nem sokkal több értelme van Ma­gyarországon a „rendszerváltás" kezdete után néhány évvel megkérdezni: létezik-e a jóléti kapitalizmus alternatívája az államszocializmust levető (közép-) kelet-európai országok számára. Ezt a kérdést azonban 1989-90-ben széles társa­dalmi nyilvánosság előtt nem lehetett feltenni, a válasz a pri­ori igen volt. Ma viszont talán valamivel toleránsabb légkör­ben folytatható a vita, ráadásul gyakorlati tapasztalataink is vannak az államszocializmus utáni társadalmi rendszer felé vezető útról. A jóléti kapitalizmus elméletének és gyakorlatá­nak kutatása ezért első megközelítésben mint össztársadalmi kérdés fogalmazódik meg, kormánypárti szóhasználattal élve „a magyarság sorskérdéseinek egyike". Mitől lesz jóléti a ki­lencvenes évek magyarországi kapitalizmusa, ha az lesz?

Szűkebb értelemben a téma körüljárásának a hazai politi­kai baloldal szempontjából van jelentősége. Elterjedt állás­pont ugyanis a baloldali gondolkodású emberek körében, hogy miután a kommunizmus egyszer s mindenkorra meg­bukott, a szociáldemokrácia kínálja a helyes programot a bal­oldal számára; ez a program pedig nem más, mint a második világháború után Nyugat-Európában kialakult jóléti állam megvalósítása. Ezért igen fontos tisztázni, hogy egyáltalán mi köze a szociáldemokráciának a jóléti államhoz, hol tart harminc-negyven évvel ezelőtti önmagához képest? Vajon egyre jólétibb-e a kapitalizmus nyugaton? Jóléti-e még egyál­talán?

Korszakváltás

A vizsgálódás kezdőpontjaként megállapítható, hogy ma, a kilencvenes évek elején a legtöbb elemző múlt időben beszél a második világháború után kialakult jóléti államok rend­szereiről, de legalábbis komoly korszakváltásként értelmezi a mai folyamatokat a jóléti állam szempontjából is. A meg­közelítés, az elméleti háttér, az alternatív javaslat lehet kü­lönböző, de az eltérő jellegű feltételezésekben egybecseng a diszkontinuitás hangsúlyozása. E különböző, a jóléti állam hanyatlását magyarázó feltételezéseket foglalja össze köny­vében Christopher Pierson (1991) az alábbiak szerint.

„1. feltételezés. Hosszú távon a jóléti állam összeegyez­tethetetlen az egészséges piacgazdasággal. Csak a háború utáni, a gazdasági növekedés szempontjából kivételesen kedvező körülmények tették lehetővé, hogy egyszerre növe­kedjék a gazdaság és a jóléti állam. A megváltozott nemzet­közi gazdasági feltételek között ez azt jelenti a politikai jobb­oldal számára, hogy a gazdasági növekedés csak akkor ál­lítható helyre, ha drasztikusan csökken a jóléti államnak a produktív gazdaságra gyakorolt nyomása. A baloldal követ­keztetése az, hogy a jóléti állam gondolatában megtestesült jóléti törekvések csak a társadalom szocialista átalakításával érhetik el céljukat.

2. feltételezés. A jóléti állam fejlődése a modern kapitalista társadalmak fejlődésének szerves részét képezte. Mind­azonáltal rendkívüli növekedésének szakasza történelmileg különlegesnek is számít. A jóléti állam mára elérte „növeke­désének határait". Teljes lerombolása se nem szükséges, se nem valószínű, de bármilyen további (és költséges) növeke­dése alá fogja ásni társadalmi támogatottságának bázisát.

3. feltételezés. A nemzetközi politikai gazdaságban beállt változások növekvő mértékben aláásták a nemzeti jóléti ál­lamok fejlesztésének feltételeit. A nemzeti jóléti-államokról szóló megegyezés tipikus szereplőinek, a nemzeti kormá­nyoknak, nemzeti munkásmozgalmaknak és nemzeti alapú tőkéknek erejét a modern világgazdaság nagyfokú nemzetköziesedése és deregulációja aláásta. A keynesiánus jóléti állam összeegyeztethetetlen ezzel az új nemzetközi politikai gazdasággal.

4. feltételezés. A háború utáni jóléti állam egy „történelmi kompromisszumot" képviselt a tőke és a szervezett munka hatalma és érdekei között. Míg azonban egykor a jóléti állami politikák mindkettőjük érdekeit szolgálták, ezek egyre kevés­bé vonzóak mindkettőjük számára, és egyre kevesebb támo­gatást tudnak mozgósítani a két táborban. Ilyen körülmények között a mai szociáldemokrata mozgalmak számára az egyet­len helyes stratégia az, ha újjáélesztik hagyományos elköte­lezettségüket a tőkebefektetési funkció szocializálására, amit – átmenetileg – „zárójelbe tett" a keynesiánus jóléti állam kompromisszuma.

5. feltételezés. A jóléti állami juttatások fejlődése (különö­sen a közegészségügy és a közoktatás területén) maga idé­zett elő olyan társadalmi változásokat, melyek aláássák a jóléti állami juttatások további szükségességét, és felhígítják a közszolgálatok folyamatos támogatásának bázisát. Legfő­képpen pedig a jóléti állam fejlődése átalakította a fejlett ka­pitalizmus osztálystruktúráját, oly módon, hogy aláásta saját továbbélésének osztálybázisát. A legfontosabb az, hogy ezek a változások aláássák azt a – közép- és munkásosztályok közötti – szövetséget, melyre a jóléti állam épült, és arra ösztönzik a népesség egyre növekvő részét, hogy elforduljon a közjóléti juttatásoktól, azok támogatásától.

6. feltételezés. A jóléti állam megfelelő intézményi kerete­ket jelentett bizonyos jóléti szolgáltatások biztosítására a tár­sadalmi és gazdasági fejlődés egy bizonyos szintjén. A to­vábbi gazdasági növekedés azonban egyre alkalmatlanabbá minősítette a jóléti juttatások ezen formáit. Különösképpen a fogyasztói választás és bőség kiterjedése idéz elő növekvő elégedetlenséget a nyugati iparosodott gazdaságokban az ál­lamilag adminisztrált jóléttel szemben, és azt eredményezi, hogy a fogyasztók növekvő mértékben fordulnak a piacon kapható jóléti szolgáltatások felé.

7. feltételezés. Bár a jóléti állam történelmileg progresszívnek tekinthető, további előrelépés nem valósítható meg a hagyományos jóléti állami politikák továbbfejlesztésével. Ennek oka az, hogy a jóléti állam egy produktivista-ökonomista növekedési stratégiához kötődik, mely (már) nem han­golható össze a valódi emberi szükségletek kielégítésével és az igazi társadalmi jólét biztosításával."

A fenti feltételezések igen különböző paradigmákból köze­lítik a jóléti állam kérdését, ami jól illusztrálja, hogy nem egy­szerűen egy szűken értelmezett szociálpolitikáról van szó, hanem annál sokrétűbb jelenségről: komplex politikai, köz­gazdasági, társadalompszichológiai stb. problémákról. Sokfé­leségük ellenére e tézisek meggyőzően mutatják, hogy a 70-es évekig fennállt konszenzus helyébe, mely a jóléti ál­lamot a történelem végének tekintette, a nyolcvanas-ki­lencvenes évek fordulójára egy új konszenzus lépett, mely az eddig ismert jóléti állam történetének végét jelzi.

A fenti megközelítések megegyeznek abban is, hogy a jó­léti államról általában beszélnek, vagyis nem tesznek különb­séget annak különböző típusai között. Holott az utóbbi évek kutatásai, és különösen a dán Gösta Esping-Andersen művei meggyőzően mutatták ki a jóléti kapitalizmus különböző típu­sai közötti különbségeket, s hogy a rendszerek eredetének vizsgálata nem kerülhető meg, ha meg akarjuk érteni a je­lenkor változásait és reális alternatíváit.

Az első és legfontosabb különbségtétel az egyes progra­mok tekintetében az, hogy a szóban forgó juttatás alanyi jogon jár-e a kedvezményezett személyeknek, vagy pedig sze­lektíven (vagyis valamely e célra felállított intézménynek ha­táskörébe tartozik-e annak elbírálása, hogy ki jogosult a jut­tatásra, és ki nem). Hasonló csoportosítási szempont az, hogy az állam milyen mértékben veszi magára a szociális ellátás szerepét: csak szabályoz, avagy finanszíroz is, vagy pedig a maga apparátusa által el is végzi azt. E kritériumok mentén egy-egy rendszerről megállapítható, hogy az milyen mértékben távolodott el az alapvető szükségletek piacról tör­ténő biztosításától, és milyen mértékben közeledett a másik pólus: a jogosultság politikai elismerése és biztosítása felé. A jóléti állam működésében a korábbi időszakok során meg­figyelt, illetve ezután bekövetkező változások döntően a két pólus közötti elmozdulás irányával és mértékével jellemez­hetők.

Honnan jövünk?

Esping-Andersen (1990) nyomán a jóléti kapitalizmus há­rom alaptípusa különböztethető meg. A modern liberális modell, melynek tipikus példája az Egyesült Államok; a szo­ciáldemokrata modell, melynek legismertebb példája Svédor­szág; valamint a modern konzervatív modell, melyre a leg­jobb példa Németország. Azért a jóléti kapitalizmus típusai ezek, mert e rendszerekben a magángazdaság sikeressé­ge és az állami tervező és újraelosztó tevékenység együt­tesen biztosítja a kialakult életnívót, mely a különböző rendszerekben igen különböző mértékben tulajdonítható az állam szerepének. A megkülönböztetés oka tehát az, hogy bár a második világháború utáni évtizedekben a viszonylag magas szociális kiadások minden fejlett tőkés országra jel­lemzővé váltak, a rendszerek konkrét arculata, valamint jö­vője szempontjából távolról sem mindegy, hogy kik és milyen körülmények közepette vezették be a jóléti intézkedéseket.

A három alapmodellt összevetve azt látjuk, hogy legkorábban Németországban születtek átfogó szociálpolitikai intéz­kedések, a múlt század 80-as éveiben, Bismarck konzervatív kormányzása alatt. Ebben szerepet játszott a szociáldemok­rata munkásmozgalom nyomása, noha Bismarck célja éppen az ellenzék leszerelése, kikapcsolása volt. A II. világháború után is a konzervatívok voltak, akik a piacgazdaság szociális­sá válását meghirdették az NSZK-ban, s a szociálpolitika szi­nonimájaként értelmezett jóléti állam a társadalmi rendszer szerves részévé vált. A hagyományokhoz híven a német jóléti politika döntően az államigazgatás intézményei köré szerve­ződött.

Az Egyesült Államokban Roosevelt liberális Demokrata Pártjának égisze alatt születtek a jóléti programok, a Nagy Depresszió hatására és idején, a 30-as években. Az amerikai politikai hagyományból következően itt a törvényhozás vált a rendszer alapintézményévé, s a jóléti állam az amerikai szó­használatban végső soron nem is jelent többet a Kong­resszus szintjén elfogadott és szabályozott, két-három szö­vetségi jövedelem újraelosztó programnál. Az amerikai jóléti állam egy szociális és politikai vészhelyzetben született, a kapitalista rendszerhez szervetlenül illeszkedő kiegészítés­ként jellemezhető, amit az is bizonyít, hogy a 60-as évek továbbfejlesztési kísérletéhez sem politikai, sem gazdasági erőforrásokat nem tudott mozgósítani a demokrata kormány­zat.

Svédországban – a 30-as évekre visszanyúló előzmények­kel – a második világháború utáni időszakban épült ki a jóléti állam, melyben a másik két modellhez képest sokkal nagyobb szerepet kaptak a szakszervezetekés a helyi kormányzatok. A hosszan tartó szociáldemokrata hegemónia lehetővé tette a gazdaság minden szektorára kiterjedő állami tervező tevé­kenységet. Ennek következtében a politikai és szociális szem­. pontok a gazdaság egészét áthatották, aminek következtében Skandináviában a jóléti állam kifejezést az egész társadalmi-gazdasági rendszer szinonimájaként értelmezik. A társadalmi konfliktusok radikális kiiktatása, a kiterjedt szociális partner­ség és gondoskodás következtében a svéd modellt a nyugati országokban igen sokáig a jövő társadalmi modelljének tekin­tették, benne a többi országok társadalmai saját jövőjüket vél­ték felfedezni. Pedig a kapitalista rendszerek közül a svéd modell távolodott el leginkább az alapvető szükségletek piaci úton történő kielégítésétől, s a 70-es években további megol­dásokkal kísérletezett a gazdaság és a szociálpolitika teljes társadalmasítása, átpolitizálása érdekében.

Mint látható, a jóléti intézmények – mind a mintaországokban, mind azokon kívül – jórészt a világválság és -háború utáni időszakban épültek ki. Ez a tény szolgált alapul a jóléti állam korai ideológusainak – és mindenekelőtt T.H. Marshall-nak – ahhoz az elmélethez, mely az állampolgári lét fokoza­tos kiteljesedéséről szólt. Eszerint az állampolgárság eredeti, 18. századi értelmezése a polgári szabadságjogokra (tulaj­don, egyesülés, vallás stb.) korlátozódott, ami a 19. század­ban kiegészült a politikai jogokkal, s e kettőhöz csatlakoztak a 20. században a szociális jogok. E nézettel szembeállítható Polányi Károly tézise, mely szerint egy bizonyos fokú szoci­álpolitika – a politikai stabilitáshoz szükséges minimum szint­jén – nem késői kísérője, de előfeltétele volt a gazdaság és társadalom kapitalista fejlődésének. Hogy a tőkés állam szo­ciális tevékenysége miért mutatott minden régióban erősödő tendenciát a második világháború után, arra a konkrét törté­nelmi körülmények vizsgálata adhatja meg a választ.

A világgazdasági válság és a világháború terhei nagy­mértékben aláásták a munkásosztály lojalitását és komp­romisszumkészségét a tőkés centrum országaiban. A re­formoknak tehát mindenekelőtt a kapitalizmus politikai fenntarthatóságát kellett megalapozniuk. Különösen azért, mert a Szovjetunió példája, az iparosítás lendülete és a há­borús helytállás komoly szimpátiát váltott ki nyugaton a kom­munizmus iránt. Szükség volt a munkásosztály megnyerésé­re a romokban heverő Európa újjáépítéséhez is. A háború utáni szükségleteket legmarkánsabban az 1942-ben, Angliá­ban publikált Beveridge-jelentés foglalta össze, mely – kö­zéppontban az állampolgári jogon járó ingyenes orvosi ellá­tással – az 1945-ben hivatalba lépett munkáspárti kormány számára a szociálpolitika vezérfonalát jelentette.

Beveridge mellett Keynes volt a háború utáni jóléti kapita­lizmus kiemelkedő szellemi atyja. Az ő munkásságából kö­vetkező gazdaságpolitikai ajánlások fókuszában, az állam, il­letve a központi költségvetés megnövekedett szerepe állt, méghozzá a foglalkoztatás magas szintjének fenntartása, a megtermelt áruk iránti fizetőképes kereslet biztosítása, és mindezek által az egyenletes gazdasági növekedés megva­lósítása érdekében. Keynes makroökonómiai elképzelései összhangban álltak a szociális célú újraelosztás Beveridge által javasolt elveivel és intézményeivel. A tömegfogyasztás jövedelmi feltételeinek megteremtése a tömegtermeléshez, valamint a gazdasági egyensúly és a társadalmi stabilitás fenntartása a 20. század közepén csak kiterjedt állami sze­repvállalással volt lehetséges.

Amennyiben tehát a jóléti állam a kapitalizmus immun­rendszereként alakult ki (ahogy azt Lester C. Thurow ame­rikai közgazdász fogalmazta), úgy nem csodálkozhatunk azon, hogy a rendszer működését veszélyeztető betegsé­gek megsokasodásával ez az immunrendszer is egyre bonyolultabbá, kiterjedtebbé vált. S bár a nyugat-európai szociáldemokrácia a jóléti állam minden formáját saját prog­ramjának tekintette, látható, hogy valójában csak a skandináv modell kiépítésében volt meghatározó szerepe. Észak-Euró­pában a szociális célú reformokat valóban a szocializmus felé vezető úton megtett lépéseknek tekintették, ami nem mondható el Gladstone-ról, Bismarckról, Rooseveltről vagy Erhardról.

Az ideológiai különbségek ellenére a szociális ellátás mi­nimumáról kialakult konszenzus hozzájárult a tőkés centrum egységes önképének kialakításához. Ez magában foglalta a szabadság kritériumát (szembeállítva a „kommunista" rend­szerekkel), a visszanyert prosperitás korlátlan fenntartásának lehetőségét, valamint az általános anyagi bőség körülménye­it, melyet az állami újraelosztás hivatott megteremteni ott, ahol a piaci verseny kellő gazdagságot halmoz fel ugyan, de a javak egyenletesebb elosztásához politikai korrekcióra van szükség. Ennek következtében a jóléti állam ugyanúgy gu­mifogalommá, egymástól igen különböző rendszerek megnevezésévé vált, mint – nagyjából egyidőben – a de­mokrácia kategóriája.

Ezt az egységes ideológiát idővel egyre hathatósabban kezdték ki az új bal- és jobboldali kritikák. Az újbaloldal rá­mutatott, hogy a jóléti juttatások által lényegében nem törté­nik más, mint hogy bizonyos, viszonylag jó alkupozícióval rendelkező rétegeket lefizetnek a kapitalizmus elnyomó struktúráinak további fenntartása érdekében, és az állami juttatások jelentős részét az erős érdekcsoportokhoz tarto­zók, sőt helyenként kifejezetten a gazdag rétegek élvezik. A szociális juttatásokra rászorulók végső soron függővé válnak a jóléti rendszereket kezelő bürokráciáktól, és – különösen a liberális modellben – teljes önálló anyagi bá­zisukat el kell veszíteniük, és magukra kell venniük a sze­génység stigmáját ahhoz, hogy támogatásra érdemesnek minősüljenek. Bírálták a jóléti állam nacionalista és protek­cionista jellegét is, minthogy az újraelosztás kizárólag nem­zeti keretek közt próbálja ellensúlyozni a piac differenci­áló hatásait, miközben nemzetközi téren a szegények és kiszolgáltatottak iránti szolidaritás teljes hiánya mutatko­zik meg.

Az új jobboldal hasonlóságot mutatott az újbaloldallal, amennyiben hathatós politikai kritikát gyakorolt a nehezen el­lenőrizhető bürokrácia fölött, és a maga módján szóvá tette a jóléti juttatásokkal történő visszaéléseket. Hayek nyomán az állami beavatkozás folyton-folyvást erősödő tendenciája a szolgasághoz vezető úttal, gyakorlatilag a fasizmus kiépülé­sével volt egyenlő, melyben erős érdekcsoportok megegye­zései uralkodnak a szabadságra vágyó egyén fölött. Súlyo­sabb érveket vonultatott fel azonban az új jobboldal gazda­sági kritikája, mely rámutatott, hogy az állami beavatkozás, a bürokrácia elhatalmasodása felerősíti az inflációs tenden­ciákat, a konjunktúra mindenáron történő fenntartására való törekvés megmerevíti a gazdaság szerkezetét, és végső so­ron akadályozza annak megújulását, az elavult ágazatok le­épülését. A keynesiánus alapokra épülő vegyes gazdasággal szembeállították a rugalmas, mindig optimumra törekvő ma­gángazdaságot. Ahhoz azonban, hogy e kritika gyakorlati programmá álljon össze, meg kellett várni, amíg a jóléti ka­pitalizmus válsága bekövetkezik.

Hová megyünk?

A jóléti kapitalizmus másfél évtizedes válsága a szociális rendszerek kisebb-nagyobb módosulásaihoz vezetett minden régióban. E változások a 90-es évek végére megérlelhetik a kapitalizmus új modelljét, mely biztosan meg fogja követelni magának a jóléti vagy szociális jelzőt. De hogy konkrétan mennyiben és miben hasonlíthat majd a háború utáni jóléti kapitalizmusokra, annak prognosztizálásához át kell tekinte­ni, hogy a 70-es évek elejétől milyen kihívások érték soro­zatban a tőkés centrum gazdasági és politikai rendszerét, benne a jóléti állam különböző változatait.

1. A világgazdasági növekedés lelassulása a 70-es évek elejétől kétségessé tette az elosztható többletjöve­delmek megtermelését. A jóléti intézmények sok tekintetben a negyedszázados konjunktúrához kötődtek, s annak befeje­ződése, a stagfláció kialakulása megkérdőjelezte az addig véglegesnek képzelt gazdaságpolitikai elgondolásokat, élen a foglalkoztatás- és jövedelempolitikai elvekkel.

2. A nemzetközi valutarendszer összeomlása, valamint az olajárrobbanások megnövelték a nemzetközi gazdaság bizonytalansági tényezőit, és aláásták a gazdaságok ter­vezhetőségét. A nemzetközi gazdasági viszonyokban bekö­vetkezett változások szerkezeti és intézményi változtatásokra ösztönözték az egyes nemzetgazdaságokat, s ezen alkal­mazkodási kényszer háttérbe szorította a kevésbé akut prob­lémákat, köztük a szociális feszültségek kezelését is.

3. A globális válságokra adott új jobboldali, neokonzervatív válaszok a 70-es évek végétől erőteljes támadást indítottak az állami gazdaságszervezés és a jóléti újra­elosztás ellen, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Az új politikai jobboldal hármas jelszava a liberalizáció, dereguláció és privatizáció volt. Az állam szociális felelősségvállalásától való visszalépés a jóléti intézmények részleges piacosítását tűzte napirendre. Az új jobboldali kormányok pénzügyi nyo­mást gyakoroltak a helyi kormányzatokra, és egyúttal politikai támadást indítottak a szociálpolitika vívmányai fölött őrködő szakszervezetek ellen, jelentősen korlátozva működési felté­teleiket. A statisztikák azonban nem mutatták ki egyértelműen az úgynevezett jóléti kiadások csökkenését az újkonzervatív kormányok alatt, mivel nagyrészt a munkanélküli segélyek körébe áramlottak át a korábbi aktív (egészségügyi, oktatási stb.) szociálpolitikai kiadások, a foglalkoztatási szint draszti­kus zuhanása miatt.

4. A neokonzervatív offenzíva felgyorsította a termelés és a tőke nemzetközivé válását, ami jelentősen meggyen­gítette a jóléti tevékenységnek kereteket biztosító nem­zetállami intézményeket. A liberalizáció felszabadította a nemzetközi tőkemozgást, és új lendületet adott a multinaci­onális vállalatbirodalmak kiépülésének. Ezzel a nemzetközi magángazdaságban olyan erőközpontok keletkeztek, melyek egyre hatékonyabban tudják befolyásolni a tevékenységük ál­tal érintett államok politikáját, felborítva az egyes államokon belül korábban kialakult erőviszonyokat.

5. A világgazdasági konjunktúra leszálló ágából követ­kező többletterhek és az új jobboldal támadásai válságba juttatták az államszocialista rendszereket, melyek össze­omlása a 80-as évek végén megrendítette a nyugati re­formista törekvések ideológiai és társadalmi bázisát is. Ha ugyanis már senki sem védelmezi a központi tervezés gondolatát, akkor tovább gyengül a terv és piac közötti ve­gyes gazdaság pozíciója, ha a világ két meghatározó régiója ugyanazt az utat vallja üdvözítőnek, akkor nincs sok értelme középútról beszélni, ami mind ez idáig a szociáldemokrácia sajátja volt, különösen a skandináv országokban.

6. Az 1990-től kezdődően elhúzódó recesszió megint csak a jóléti kiadások lefaragására ösztönözte a tőkés centrum gazdaságpolitikusait. Az államok – igazolva osztályjellegü­ket – megpróbálták elősegíteni vállalkozóik nemzetközi versenyképességét, és erre a legkézenfekvőbbnek a bér­es bérjellegű költségek lefaragása mutatkozott. Ebben az időszakban ismét napirendre került a profitokat, a magas sze­mélyi jövedelmeket, illetve a vállalkozásokat terhelő adók csökkentése, ami akkor is aláássa a jóléti állam alapjait, ha a választók és a politikusok bizonyos köreinek preferencia­listája történetesen előkelő helyre sorolja a szociális juttatá­sokat.

7. A nyugati-európai régióban mindehhez hozzájárultak a teljes gazdasági integráció tervei és szerződései, melyek a nemzetállamok egyesítését egy összeurópai monetarizmus alapján határozták meg. Az öreg kontinens újjászületésé­nek ideológiája mögött a nyugat-európai nagytőke lénye­gében az európai sajátosságok és gazdasági intézmé­nyek feladásával kívánja előmozdítani versenyképessé­gét. E folyamat egy kettős mintavételt takar, melyben az eu­rópai kapitalizmus mikroszinten a japán, makroszinten az amerikai példát kívánja átvenni, a szigorúan megtervezett munkaszervezet és a négyszázmilliós belső piac megte­remtésével. Mindkét változás negatívan befolyásolja a szociális szempontok érvényesítését, különösen mivel a maastrichti gazdaságpolitikai elvek a költségvetési, s azon belül nyilvánvalóan a jóléti kiadások erőteljes lefaragását ír­ják elő a legtöbb EK-tagországnak.

8. Mindezekkel egyidőben bekövetkezett a tőkés centrum társadalmainak fokozatos elöregedése, amely egyre növekvő igényeket támasztott az egyre csökkenő pénzügyi lehetősé­gekkel szemben. Az Egyesült Államokban például a 30-as évek végén kilenc aktív keresőre jutott egy nyugdíjas eltartott, míg ma háromra. Az idős korosztályok részarányának felduz­zadása a korábbi kötelezettségvállalás alapján folyamatos nyomást gyakorol az egészségügyi kiadásokra és a nyugdí­jakra.

E változások eltérő ütemben fejtették ki hatásukat az egyes politikai régiókban. A jóléti kötelezettségvállalástól való visszalépés a legegyszerűbb és leggyorsabb volt a libe­rális rendszerekben, ahol a jóléti állam a leglazábban, a legszervetlenebbül épült be a gazdaság és társadalom szövetébe. Reagan elnök az Egyesült Államokban egy év leforgása alatt tízmilliárd dolláros nagyságrendben kurtította meg a különböző szociális programokat (lakásépítési támo­gatások, alacsony jövedelműek iskoláztatása, testi fogyaté­kosok jövedelemkiegészítése stb.), miközben hasonló nagy­ságrendű összegekkel növelte a költségvetés fegyverkezési kiadásait.

Az NSZK-ban lényeges minőségi változás a 80-as évek végéig nem következett be a szociális juttatások rend­szereiben, ami Nyugat-Németország kivételes gazdasági tel­jesítményeinek tulajdonítható. Változott viszont a foglalkozta­tási helyzetkép: más országokhoz hasonlóan – recesszió nél­kül is – 10 százalék közelében stabilizálódott a munkanélkü­liek aránya, s ez már önmagában is elegendő volt a jövedel­mek újraelosztásához. Mindazonáltal a 90-es évek elején – az egyesítés és a recesszió következtében – Németország­ban és a nyugat-európai kontinens más országaiban is nyíltan napirendre került a jóléti vívmányok részleges fel­adása. Ugyanakkor ezen országok politikai fejleményei, konkrétan a szélsőjobboldali erők előretörése minden kétsé­get kizáróan jelezték a jóléti állam alapját jelentő társadalmi konszenzus és kompromisszum felborulását, Európa európaiatlanodásának újabb szakaszát.

Svédország, és a hasonló modellt követő országok sem csak ideológiai téren kerültek válságos helyzetbe. A viharos világgazdasági változások gazdasági és politikai külön­állásuk, önálló útkeresésük feladására késztette őket. Míg ko­rábban más országok tekintették követendő mintának a skan­dináv modellt, ma Észak-Európa országai látják jövőképü­ket a kevésbé átpolitizált, kevésbé bürokratikus kontinen­tális rendszerekben. Válságkezelő programjaik szerves részét képezi az Európai Közösségekhez való csatlako­zás, ami elkerülhetetlenül el fog vezetni a német vagy francia mércével mérve túlzottnak ítélt jóléti újraelosztás és szociális jogok visszafejlesztéséhez. A jóléti állam erős társadalmi gyökerekkel rendelkező, intézményesült modellje­iben tehát később jelentkezett a neokonzervatív fordulat, mint mondjuk az angolszász országokban, de – a 90-es évek ele­jén úgy tűnik – a hasonló jellegű és mértékű változások itt is elkerülhetetlenné váltak.

Mindez összefügg a szociáldemokrácia erőteljes átalaku­lásával is. A 80-as évek során akár kormányhivatalban (Franciaország), akár ellenzékben (Nagy-Britannia) voltak a szociáldemokrata pártok, egyre több elemet vettek át a konzervatív gazdaságpolitikai programokból. A 80-as évek tapasztalata alapján igazából már nem tekinthetjük a szociáldemokrácia sajátjának a keynesiánus vegyes gazda­ság programját, sokkal inkább elmondhatjuk ezt a monetarizmusról és más neoliberális doktrínákról. A szociáldemok­rácia gyakorlatilag elválasztotta magát az állami tulajdon védelmezésétől, és a 90-es évek elejére elérkezett az univer­zális (állampolgári jogon járó) egészségügyi ellátás feladásá­nak komoly megfontolásához azokban az országokban, ahol ez a kérdés még relevanciával bír.

A politikai feszültségek kiéleződése polarizációt idézett elő a szociáldemokrata pártokon belül is. A „centrum" felé húzó jobbszárny az „új realizmus" jegyében egyre inkább elfogadta a domináns konzervatív erők által szabott új kereteket, míg a defenzívába szorult baloldal elkeseredett küzdelmet folyta­tott a vívmányok védelme érdekében. A folyamatosan jobb­ra tolódó vezetés komoly lépéseket tett a pártok és a szak­szervezetek közötti kapcsolatok lazításáért azokban az or­szágokban is (Nagy-Britannia, Svédország), ahol a szociál­demokrata és a szakszervezeti mozgalom történelmileg összenőtt, egyet jelentett.

Mindez arra enged következtetni, hogy a jövő alternatívá­inak kutatásában a továbbiakban nem támaszkodhatunk sem a jóléti kapitalizmusnak, sem a szociáldemokráciá­nak a 20. században hagyományosnak tekintett formáira. Minthogy a nemzetállami keretek – a tőke és a népesség mozgásának új jelenségei következtében – a 80-as évek so­rán újabb drasztikus leértékelődést szenvedtek, a továbbiak­ban sem eszközök, sem érdekek nem támasztják alá a ko­rábbi újraelosztási rendszerek fenntartását vagy felújítását. A szakirodalom nagyobb része szerint a jóléti állam átadja he­lyét egyfajta „jóléti keveréknek", melyben különböző mecha­nizmusok együttesen biztosítják a társadalmi normák szerinti megélhetést a népesség többségének, mely azonban való­színűleg a leggazdagabb országokban sem fogja meghaladni a társadalom 75-80 százalékát.

Ugyanakkor viszont a gazdasági folyamatok politikai sza­bályozása és a kapitalizmus stabilitása érdekében történő jö­vedelem-újraelosztás a jelenlegi átalakulás folyamán új di­menziót nyer a nemzetközi és globális feszültségek kezelé­sének szükségességével. A szociáldemokrácia köreiben a vi­lágproblémák felé való elmozdulást alapozta meg és vezette be Willy Brandt, Olof Palme és Gro Harlem Brundtland mun­kássága, mindenekelőtt az ENSZ különböző bizottságai élén végzett tevékenységükkel. Úgy tűnik, hogy a következő év­tizedek során az ökológiai válság megoldásának és egy méltányosabb nemzetközi gazdasági rend kialakításának feladatai válnak a szociáldemokrácia vezérmotívumaivá, ami a nemzeti keretek között megvalósított jóléti állam leha­nyatlása után a globális keynesianizmus, egyfajta jóléti világ-gazdaság felé mutat. A tőkés centrum országainak szociál­demokráciája tehát – az elmúlt évtizedek képletével ellentét­ben – otthon mérsékeltebb, nemzetközi téren viszont radiká­lisabb arculatot ölthet a jövőben.

Számunkra érdekesebb kérdés a szociáldemokrata alter­natíva mibenléte a (fél-)periférián, beleértve Közép-Kelet-Eu­rópát, ahol a jóléti kapitalizmus – a nemzeti jövedelmekben mutatkozó nagyságrendi különbség miatt – még módosult, visszafogott, „keverék" formájában sem reális lehetőség. Ezt most már a kapitalizmus visszaállításának ideológusai is kez­dik elismerni. Kornai János például a megbukott államszo­cializmust koraszülött jóléti államnak nevezte; elismerve ez­zel a társadalompolitika haladó törekvéseit és részeredmé­nyeit, és azt a tényt, hogy az elmúlt rendszer az ország ere­jén felül próbálta kiterjeszteni a – választások utáni kormány által sikeresen eltemetett – szociális jogokat.

Mindezek következtében a szociáldemokráciának mind a centrumban, mind a perifériákon kettős, meglehetősen ellent­mondásos feladatot kell vállalnia. Az egyik a nemzetközi gaz­dasági rend politikai konszolidálása, az országok közötti gaz­dasági feszültségek kibékítésével, a másik pedig az orszá­gokon belüli méltányos jövedelemelosztás előmozdítása. Kér­déses, hogy mindez egyetlen irányzat keretein belül elvégez­hető lesz-e, vagy pedig bekövetkezik a baloldal újabb törté­nelmi szakadása, ezúttal nem a világ részekre szakadását követve, hanem az egyes országokon belül.

Irodalom

Esping-Andersen, Gösta (1990), The Three Worlds of Welfare Capitalism (Polity Press).

Lévai Katalin szerk. (1991), A jóléti állam (T-Twins).

Kornai János (1992), A poszt-szocialista átmenet és az állam [Közgazdasági Szemle, 1992. június).

Kuhnle, Stein (1991), The Scandinavian Welfare States: Internal and External Challenges (kézirat).

Pierson, Christopher (1991), Beyond the Welfare State? (Polity Press).

Polányi, Kari (1944), The Great Transformation (Beacon Press).

Ross, John (1992), Maastricht – the anti-Keynesian Treaty (Socialist Economic Bulletin, Briefing No. 9.).

Rothstein, Bo (1992), The Crisis of the Swedish Social Democrats and the Future of the Universal Welfare State (kézirat).

Szamuely László (1985), A jóléti állam ma (Magvető).