A My Fair Lady a neves szocialista drámaíró, George Bernard Shaw talán leghíresebb műve, a Pygmalion alapján készült. Shaw színdarabjánál valószínűleg jóval többen ismerik világszerte a belőle készült musicalt, illetve annak filmváltozatát. Ez utóbbi a filmtörténet egyik szuperprodukciója; a főszerepeket Audrey Hepburn és Rex Harrison játszotta, a rendező George Cukor volt (magyarok a százéves moziban), a zenei munkálatokat Andre Previn felügyelte, és a film nem kevesebb mint 8 Oscar-díjat nyert. Kérdés: mivel találta el a korszellemet a Pygmalion a tízes években, és miért válhatott új formában még nagyobb siker e műből fél évszázaddal később?
Kezdjük némi életrajzi áttekintéssel! G. B. Shaw Dublinban, Írországban született 1856-ban, protestáns családban. Húszéves korától Angliában élt, nagyrészt Londonban. Írói pályáját regényekkel kezdte, majd – a gyors kudarc után – főként újságíróként működött: könyv-, zene-, dráma- és egyéb műkritikát írt. Eközben – a nyolcvanas évek folyamán – az egyre szélesedő szocialista mozgalom egyik vezető figurájává vált. Nemcsak írásaival, de szónoklataival is kitűnt; közgazdasági és filozófiai műveket is írt ez idő tájt. ő volt az egyik meghatározó személyisége annak a Fábiánus Társaságnak, amely mindmáig a brit Munkáspárt egyik legjelentősebb szellemi műhelye és politikai platformja. Drámaíróként 1892-ben mutatkozott be, de még több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy a brit színház elsőrangú képviselőjeként elismerjék.
Miről szól a Pygmalion? Egy különc fonetikaprofesszor (Henry Higgins) fogadást köt kollégájával (Pickering ezredes), hogy egy egyszerű virágáruslányból (Eliza Doolittle) fél év leforgása alatt olyan előkelő dámát farag, akinek származását a gyanútlan kívülálló nem is sejtheti meg. A kísérlet sikerül; a professzor szakmai diadalt arat, a történet azonban mégsem zárul felhőtlen boldogsággal, mivel a professzor számára a lány mindvégig csak tárgya, de nem alanya a kísérletnek. A lány megtanulja ugyan a professzor által tökéletesnek tartott angol dialektust, de kettőjük között mindvégig fennmarad a feszültség; a professzor az átalakulás után sem tekinti magával egyenrangúnak a lányt, pusztán saját szakmai produktumát látja benne (néhány apró megingástól eltekintve).
Honnan lesz mindennek politikai olvasata? Nem muszáj hogy legyen. A történet anélkül is élvezhető. Mégis elképzelhetetlen, hogy G. B. Shaw, a hétpróbás politikai teoretikus egy-egy színdarab megírása erejéig függetlenítené magát politikai gondolatvilágától. Nyilván nem teszi ezt, még ha közvetlenül abszolút politikamentes témáról ír is. S hogy a politizálás szándékától még inkább elhatárolja magát, a Pygmalion előszavában hosszasan fejtegeti az angol nyelv sajátosságait és a fonetikusok érdemeit (az utószóban pedig a szereplők későbbi életpályáját vázolja fel).
Hogyan képezi le mégis a mű a korszak ideológiai szerkezetét? Az egyes szereplők jellegzetes képviselői valamely csoportnak vagy irányzatnak, és így a közöttük levő kapcsolatok is modellértékűvé válnak a társadalmi viszonyok szempontjából. Az, hogy Higgins egy igen határozott liberális alkat, a liberalizmus megtestesítőjévé teszi őt a darabban; hasonlóképp Liza apja, Alfred Doolittle hangján szólal meg a műben a brit munkásosztály. A századforduló politikai színpadának leképeződését láthatjuk abban is, hogy – hosszú ideig, és a professzor szándékai szerint egyáltalán – az igazi játszma nem Higgins és Liza között zajlik, hanem Higgins és az arisztokraták között. Liza ennek mindvégig csak tárgya, passzív szereplője, mindaddig, amíg sarkára nem áll, és ki nem tör az önként vállalt, de konkrét formáit tekintve rákényszerített szerepből.
Honnan tudjuk, hogy Higgins liberális? A professzornak lesújtó véleménye van az angolságról, egy olyan népről, amely még a saját nyelvét sem képes gyermekeinek megtanítani. Hivatása, hogy egy szabványosított angol nyelv ismeretét várja el minden honfitársától, illetve annak ismeretéhez hozzásegítse őket, nem más, mint a liberalizmus klasszikus (nemzeti emancipációs) programjának kulturális vetülete. John Stuart Mill követője ő annyiban, amennyiben az embert nevelés útján megváltoztathatónak tartja, bár a darabban inkább Miltont emlegeti, aki szintén a brit liberalizmus egyik előfutárának tekinthető. (A jellemek konzisztenciáját a magyar változatban megbontja az a körülmény, hogy G. Dénes György a dalszövegek fordításakor az angol kultúrtörténeti utalások helyére sok esetben németeket illesztett, amitől a darab a magyar közönség számára talán fogyaszthatóbb, de ezzel sokat veszít az eredeti mondanivalóból.)
Higgins nem foglalkozik a gazdasággal, számára az osztálytagozódás kulturális kérdés – de mint ilyennek, a történelem szemétdombján a helye (“This verbal class distinction by now should be antique”). “Szépen haladunk” (“We are making fine progress”) – mondja Higgins, amikor Liza végre valahára helyesen ejti ki a magánhangzókat. Ez megint csak lehetne egy teljesen közömbös megállapítás, ha nem tudnánk, hogy a haladás jelszava a XIX. századi liberalizmus ideológiájának központi eleme volt. Higgins liberális felfogást vall a magánéletről is; nem érdekli, hogy a konvenció szerint a férfinak egy bizonyos kor elérése után családot kell alapítania (ő nyilvánvalóan már rég túl van ezen a koron).
Higgins jól láthatóan azonosul a liberalizmus klasszikus, melioratív törekvéseivel; ő nem fogadná el azt a manapság divatos álláspontot, miszerint a nyelv “változásai nem okoznak gondolkodásbeli változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom sem tükrözi a nyelvet”. (L. Nádasdy Ádám: Rovarirtóval a szavak erdejében. Népszabadság, 1997. június 21.) Számára a nyelv szerkezete, rendszere igenis tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; ő a nyelvművelésen keresztül a társadalmi viszonyok javulását kívánja elérni. Sikerül is neki, csak nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzelte.
Ha elfogadjuk a professzort politikai szimbólumnak, úgy sokszínűen előadott nőgyűlölete (“I shall never let a woman in my life”) is önmagán túlmutató jelentéssel bír. Arról szól, hogy a konzervativizmushoz hasonlóan a liberalizmus is férfimunka volt, egyáltalán nem törekedett arra, hogy a gyengébb nemet politikai pozíciókba engedje. A Pygmalion megírásának időszakában Anglia a szüfrazsettek botrányaitól hangos. Az Egyesült Államokban a nők rögtön a háború után (a háborús erőfeszítésben való közreműködésért, mintegy hálából), már az 1920-as választásokon megkapják a szavazati jogot – és jobbfelé húznak. Nagy-Britanniában az 1929-es választásokig kell várni, amíg a nők a férfiakkal egyenlő jogokkal szavazhatnak – ez az első alkalom, amikor a Munkáspárt szerzi meg a legtöbb mandátumot, és kis híján az abszolút többséget is az alsóházban. Shaw együtt halad az eseményekkel; a választások előtti évben adja ki Az intelligens nő kalauza a szocializmushoz (The Intelligent Woman´s Guide to Socialism. 1928) című művét.
Liza és apja között mind a generációs, mind a nemi különbség fontosnak tűnik, bár az alapvető kérdés mégiscsak kettőjük osztálykötődése. Az öreg Doolittle walesi származású; nem véletlenül, hiszen a brit munkásság képviseletében – a chartistáktól a New Labourig – mindig is élen jártak a nem angol britek. Walesi arisztokrácia még véletlenül sincs, a polgárság gyenge, a munkásság viszont általában – különösen a húszas években – a legradikálisabb mozgalmakat produkálja. Így Doolittle walesiségének hangsúlyozása (a walesi nyelvhasználat a professzor számára érzékletesebbé teszi szociális követeléseit) nem más, mint politikai karakterének megerősítése. Doolittle elnyomott, de messze nem elnyomorodott munkás. Ahogy házassága előestéjén elmagyarázza: társaival együtt megvásárolták, és így kénytelen alkalmazkodni a középosztály erkölcseihez, amelyről egyébként nincs nagy véleménye. Liza átnevelésének költségeit az Indiából visszatért Pickering ezredes állja – ez megint csak szimbolikus mozzanat, hiszen a brit munkásosztály viszonylagos jólétét tudvalevően a gyarmati jövedelmekből finanszírozták a brit uralkodó osztályok.
A Pygmalion és a My Fair Lady cselekményét tekintve a döntő különbség a történet befejezésében lelhető fel. A Pygmalion végén Liza nem megy vissza Higgins házába. A történet véget ér Mrs. Higgins házában, mégpedig azzal, hogy a professzor kineveti Liza és Freddy valószínűsíthető házasságát (“He roars with laughter as the play ends”). Szó sincs arról, hogy a lány – megbocsátóan – visszatérne Higginshez; nem tudjuk ugyan biztosan, de erősen sejtjük, hogy Freddyvel köt házasságot, aki ugyan magasabban áll a társadalmi ranglétrán, mint ő, de ezt nem érzékelteti folyton folyvást. Ha végképp “feloldjuk” a drámát a politikai gazdaságtanban, azt is észrevehetjük, hogy Liza eleinte csak a fogyasztásban kíván emancipálódni (csak egy szobára és sok-sok csokoládéra van szüksége), a darab végén viszont a termelésben is (fenn akarja magát tartani abból a tudásból, amit a professzortól lesett el kínkeserves átnevelése folyamán).
Shaw-nál, tehát 1912-ben a történet azzal végződik, hogy Liza önállósítja magát (“I will do bloody well without you”) – a musicalben viszont visszatér. Mit szimbolizál ez? Nem kevesebbet, mint liberalizmus és a munkásosztály viszonyának eltérő történetét a századforduló Angliájában és a század derekának Amerikájában. A századforduló Angliájában önállósítja magát a brit munkásosztály a liberalizmustól, azáltal, hogy létrehozza saját politikai pártját, a Munkáspártot. Azt megelőzően a szakszervezetek egységesen a Liberális Pártot támogatták, mivel az képviselte a választójogi reform programját, valamint a szabad kereskedelmet, amely az élelmiszereket a korábbi védővámos korszakhoz képest olcsóbbá tette. Az 1906-os választásokon azonban a Munkásképviseleti Bizottság 29 helyet szerez az alsóházban, és felveszi a Munkáspárt nevet. A tízes években a Liberális Párt válságba kerül, a húszas években pedig a politikai jelentéktelenségbe süllyed.
Ezzel szemben az Egyesült Államokban a szakszervezetek mindmáig nem hozták létre saját politikai pártjukat. A legnagyobb szövetség, az AFL már a századelőn a Demokrata Párt mögé állt; ezt a koalíciót aztán megerősítették mind az első New Deal, mind annak Kennedy-Johnson féle felújítása alkalmával. Az amerikai munkások fő erői egészen a 90-es évekig, a NAFTA körüli vitákig nem találtak okot a liberálisokkal való szakításra. Az amerikai liberalizmus mindig is egyenlősítő törekvéseket hirdetett, bár ez az esetek többségében bizonyos alapvető segélyezési programokban, illetve a vezető állami tisztségviselők sokszínűségének biztosításában mutatkozott meg (utóbbi is inkább csak a Carter- és Clinton-években). A 60-as évek amerikai liberálisai nem hoztak fordulatot például a nők társadalmi státuszát illetően. A nők egyenlő bérezéséről szóló törvény például csak 1974-ben, republikánus kormányzás alatt születik meg, amikor a női munka áruvá válása számottevően felgyorsul (ez főleg a fehér nőkre vonatkozik, akiknek munkaerő-piaci részvételi aránya ekkoriban éri utol a fekete nőkét – amint azt Albelda és Tilly tanulmánya az Eszmélet 32. számában megmutatja). Az ötvenes-hatvanas években azonban Liza Doolittle története még felettébb aktuális társadalompolitikai problémához szól hozzá Amerikában, ahol a nők karrierlehetősége szinte kizárólag a boldog családanya szerepére korlátozódik.
A My Fair Lady nem az egyetlen musical, amelynek határozott politikai olvasata van. Az ötvenes-hatvanas évtized másik kiemelkedő zenés darabja, a West Side Story is legalább annyira társadalmi drámáról szól, mint családiról. Megírása során Leonard Bernstein szociológiai elemzéseket tanulmányozott az amerikai nagyvárosokban elhatalmasodott, döntően faji indíttatású erőszakról. A My Fair Lady-hez mindenképpen változtatni kellett a Pygmalion kicsengésén, már csak a kötelező hollywoodi happy end biztosításához is. De kinek a szempontjából happy ez az end? Politikai értelemben Higgins győzelme ez, hiszen arrogáns viselkedése ellenére eléri, hogy Liza lemondjon már-már kivívott függetlenségéről, és – a kényelem érdekében, más perspektívát nem látva, most már önállóan – alárendelje magát egy másik osztály politikai vezetésének.
1912-ben Shaw Pygmalionja a liberalizmus nekrológja volt, 1964-ben Lerner és Loewe My Fair Lady-je a liberális illúzió újjászületésének dokumentuma. Mindkét időszakra jellemző, hogy az emancipáció különböző formái meghatározzák a közgondolkodást; az első esetben az osztály- és nemi egyenlősítés, a második esetben pedig a faji és a nemi egyenlősítés ügyei voltak napirenden.
A rendszerváltás utáni Magyarországon az emancipáció semmilyen tekintetben nincs jelen a politika napirendjén. Épp ellenkezőleg: egyre szélesebbre nyílnak mind az osztályok, mind a nemek, mind az etnikai csoportok közötti szakadékok. Az emberek korélményei éppen ellentétesek azokkal, amelyekről akár a Pygmalion, akár a My Fair Lady szólnak. Miért lenne sikere bármelyiküknek?
***
Lapzárta után került kezünkbe a Polányi Károly korai írásait összefoglaló tanulmánykötet (Egy gazdaságelmélet küszöbén. Cikkek és tanulmányok 1907-1919. ELTE, 1986. Szerk. Gyurgyák János), amelyben megtalálható A történelmi materializmus drámája című írás. (Eredeti megjelenési helye: Huszadik század, VIII/1.) A fiatal Polányi ebben a cikkben George Bernard Shaw drámáinak társadalomelméleti jelentőségéről értekezik (az általa használt címfordítások: Özvegy ember házai, Warrenné foglalkozása, A gondviselésszerű férfiú, Hősök, Az ördög cimborája, Candida). A később világhírű gazdaságtörténész első nyomtatásban megjelent cikke ez, amely 1907 januárjában, vagyis hat évvel a Pygmalion előtt íródott. Ebből idézünk néhány részletet a fenti eszmefuttatás illusztrációjaként.
“Bernard Shaw nem marxista. Jevons értékelmélete, amely az élvezet tanát rendszerbe rögzíti, utilitárius kérdéstételére megfelel, míg a Marx-féle munka-absztrakció nem jelent számára semmit. Az osztályharc-elméletet nem érti. Ebben is az angol viszonyok neveltje: fabianizmus fölülről és unionizmus alulról jelzik forradalmiságának keretét. Szociálista, de a kontinens elméletét részben nem érti, részben megtagadja. De míg a doktrínát elutasítja, a kritikában annál inkább egyezik vele. Nem tagadja tehát a problémát, hanem a tényleges fejlődés anyagi szubsztrátumát fel nem ismervén, szükségképp utópista, és az is a legsötétjiből, az individuál-fantaszták közül való…
A gondolkodó Shaw-val foglalkoznak M. Beer (Neue Zeit) és Ed. Bernstein (Sozialistische Monatshefte) cikkei. Mindkettő azonban olyan hibát követ el, amely Shaw drámáinak megértésénél végzetessé válik: a drámaíró és a gondolkodó egységéből indulnak ki. Beer állítólag Shaw színműveiből fejtette ki annak gondolatvilágát: de ez csak irodalmi látszat. Tényleg drámáiból már csak annyit értett meg, amennyit, Shaw nézeteinek és elméleteinek szemüvegén át tekintve azokat, megláthatott. Ez azonban nem sok. Mert színműírói lényege és nagysága, hogy nem elméletet ad, nem rendszerez és nem épít, hanem kritizál. Boncol és leír. És éppen azt akarjuk kimutatni, hogy intuitív szempillantással olyan meglátásokat teremtett, amelyek saját gondolatainak teljes cáfolatát tartalmazzák. Az a sejtés, amellyel laza drámai alkotásait felépítette, különös módon élesebben látott, mint az az öntudatos elemzés, amellyel rendszerét megalkotta.
Szépirodalmi működését teljesen a mai rend bírálata tölti ki. E tartalmi egység még a műfajt is tagadó ridegséggel tűnik ki minden írásából…”
“Marx bebizonyította, hogy a mai rend mellett a részvénytársaság szükségképpen rablóbanda. Shaw szerint ugyanazon kapitalista rend alakító ereje még nagyobb: uralma alatt a rablóbanda is csak részvénytársaság lehet…”
“…Shaw-nál az egyén nem kezdeményez, nem alakítja a viszonyokat, amelyekkel harcra kelve győz vagy elbukik. Az ‘egyén’ nála legtöbbnyire bugris, aki kényelmes nézetekkel (ideológia) kipárnázott kerevetén az életnek, annak nyugodalmát élvezni akarja, és sohse bolygatja ő a ‘viszonyokat’, ha csak a ‘viszonyok’ neki békét hagynak! De a viszonyok valamely bonyolulás következtében alkalmatlankodni kezdenek. Szokatlan és kényelmetlen alakot öltenek: a ‘nézet’ csak alkalmazkodik, alakítódik, nyúlik, amíg futja. De végül csak beáll a víg vagy szomorú tragédia: a viszonyok addig alakulnak, tolódnak, súrlódnak, míg az a sokat szenvedett nézet, az üres hólyag, végre gyászosan megpukkad… Az egyetlen realitás tehát az a láthatatlan és tapinthatatlan világ, amely minket jármába hajt, míg az egyén akármilyen anyagias gondolatvilága rendesen a nézetek hamis fénytörésén át szűrődik, és csak sekélyes idealizmus marad. Így alkotta meg Shaw a passzív drámát. De amint a Marx-féle felfogás nem mechanisztikus, úgy ez sem végzetdráma…
