Anders Áslund: How Capitalism Was Built. The Transformation of Central and Eastern Europe, Russia, and Central Asia. Cambridge: Cambridge University Press, 2007.

Anders Áslund svéd közgazdász talán kevésbé ismert nemzetközileg, mint Jeffrey Sachs, de tény, hogy az 1990-es években hozzá hasonló be­folyásos tanácsadóként tartották számon az átalakuló Kelet-Európában. Azóta is mint prominens szakértő jelenik meg tudományos berkekben, fenntartva kapcsolatait különböző, az átalakulás körül ügyködő szerve­zetekkel is, mint például a Soros Alapítvány.

Áslund a sokkterápia kompromisszumot nem ismerő szószólójaként vált híressé; egyike volt azoknak, akik az átmenet kezdetén és később is a tervgazdaságból a piaci mechanizmusba való gyors átalakulást hirdet­ték. Ezt az irányzatot később alaposan megrengette az orosz pénzügyi válság (1998) és egyéb „nem várt" fejlemények. Ez idő tájt jelent meg a szakirodalomnak egy markáns vonulata, amely óvatosabb, fokozatosabb átmenetet hirdetett, és szakított a neoklasszikus tankönyvek különféle dogmáival. A neoliberalizmus – és az oroszországi IMF-szerepvállalás – legismertebb kritikusa Joseph Stiglitz volt.

Áslund új könyve kísérlet arra, hogy összefoglaló jelentést adjon az átalakulásról, és egyúttal válaszoljon a kritikusoknak is. Az olvasó láthat­ja, hogy a sok kritika és válság ellenére a piaci fundamentalizmus él és virul. Mi több, Anders Áslund és a hasonló keményvonalas neoliberálisok még igazolva is látják korábbi – és mindvégig képviselt – álláspontjukat a közel két évtized eseményei láttán.

Az elmúlt évtizedek alatt Áslund minden lehetséges kérdést megvitatott már a maga szempontjából, és nagyon nehéz számára új problémákat felvetni. Mindenre van válasza, amelyeket ha elfogadnánk, azonnal mindennek a szebbik oldalát látnánk. Zavar bennünket a 20 százalékos jövedelemcsökkenés, amelyen minden érintett ország átment a 90-es évek első felében? Áslund elmagyarázza, hogy a statisztika tökéletlen és nem volt képes felölelni a tényleges kibocsátást azokban az években. Lehangol bennünket az Oroszországban tragikusan megnőtt férfiha­landóság? Áslund elmondja, hogy mindez baleseteknek és keringési problémáknak volt tulajdonítható, tehát semmilyen összefüggésben nem áll a rendszerváltással. Úgy gondoljuk, hogy az 1998-as pénzügyi vál­ság valamilyen súlyos rendszerproblémából fakadt? Áslund azt mondja: egyszerűen annyi történt, hogy a piacok korrekt módon megbüntettek egy kormányt, amely nem volt képes magától leszokni a túlköltekezésről. Fenntartásaink vannak az új orosz oligarchiával kapcsolatban? Áslund megnyugtat: az oligarchák gondját viselik a gazdaságnak, beruháznak, ellentétben másokkal, akik a tőkét kiszivattyúzták az országból.

Bármi legyen a kérdés, Áslund azt mondja nekünk: nézzük csak az élet napos oldalát. Kicsire nem adunk, bonyolult összefüggésekkel nem fárasztjuk magunkat, kudarc nem csüggeszthet bennünket. Az ő értelme­zésében a kétkedőket, a gradualistákat, a szociáldemokratákat cáfolta meg az élet. Kinek volt mindig igaza? Elsősorban az IMF-nek, nagyrészt a Világbanknak is, továbbá a szuperhősök kis csapatának, amely olyan ismert neveket foglal magába, mint a lengyel Leszek Balcerowicz, a cseh Václav Klaus és az orosz Jegor Gajdar. Az egykori orosz elnök, Borisz Jelcin is a legjobb osztályzatot kapja.

A leginkább piacbarát vezetők dicsérete mellett Áslund pozitívan ér­tékeli a gazdasági átalakulás egészét is. Kinyilvánítja, hogy Belarusz, Türkmenisztán és Üzbegisztán kivételével az összes posztkommunista ország sikeresen átalakult. Ez azt jelenti, hogy Oroszország is sikeres­nek mondható, még akkor is, ha – Áslund szavaival – „Oroszország féldemokratikus oligarchiából központosított rendőrállammá alakult át" Putyin vezetése alatt (275. o.). E probléma kezelésére Áslund ketté­választja a gazdasági és politikai értékelést. Politikailag Oroszország elfajult, de a gazdasági átmenet annyira sikeres volt, hogy ezen még az elfajult politika sem tudott rontani.

Áslund véleménye ezen a szakaszon belesimul a főáramnak mondha­tó gondolkodásmódba, amely szerint Oroszország a jó irányban haladt az 1990-es években, de rossz irányba fordult, miután Putyin hatalomra került. Kevésbé illeszkedik már a főáramba az a nézet, miszerint az új orosz oligarchia talán nem a legtökéletesebb, de aki elfogadja a gazdag emberek létét Nyugaton, annak nem szabad, hogy baja legyen a keleti gazdagokkal, vagyis az oligarchákkal sem. Magyarázata szerint „nem az oligarchák bűne, hogy olyan viszonyok alakultak ki; ők viszont racionálisan válaszoltak a kialakult viszonyokra" (263. o.). Áslund úgy véli: az új gazda­gok felemelkedésével kapcsolatos ellenkezés tisztán ideológiai eredetű, és javasolja, hogy foglaljunk el pragmatikusabb álláspontot ez ügyben.

„A nyugati tulajdonjogok eredete nem különösebben szép [.], de a kapitalizmus sikeres Nyugaton, mert a tulajdonjogokat mégis elfogadják" – írja (271. o.). Ez azonban így egy vitatható állítás. Nem szabad elfelej­teni, hogy a XX. század közepére a laissez-faire kapitalizmust felváltották másfajta modellek, amelyek magukba építették a jóléti államot és a piac komplex szabályozását, és ez nagyon szorosan összefügg a rendszer legitimációjával.

Áslund keményen dolgozik azon, hogy a piaci radikalizmus sikerét bebizonyítsa, legalábbis a gradualizmus bármely formájával való össze­hasonlításban. Érvelése azonban inkonzisztens és emiatt támadható is. A Cseh Köztársaság például sikerként mutatkozik számára, mivel volt egy Václav Klaus nevű, piacbarát vezetője (előbb pénzügyminiszterként, majd kormányfőként). Magyarország sokkal kevesebb dicséretet kap, mivel nem rendelkezett ilyen hosszú időn át ilyen prominens (verbális) szabadpiac-orientált politikussal. Ugyanakkor elmondható, hogy bármi­lyen mércét is alkalmazunk, Magyarországon a piaci intézmények mindig is fejlettebbek voltak, mint Csehországban. Emiatt Áslund kénytelen azt mondani, hogy Magyarország is a sokkterápia példája, csak éppen egy kicsit késlekedett Lengyelországhoz képest. Amiről megfeledkezik, az az, hogy Magyarország vezető pozíciója a gazdasági átmenetben nem valamiféle gyorsított eljárás következménye volt, hanem több évtized re­formpolitikájának az eredménye. Emiatt lehetetlen nem gradualizmusként tekinteni a magyar történetre. Mivel Áslund ragaszkodik hozzá, hogy az államszocialista reformok korlátozottak voltak, jelentéktelennek állítja be a reformpárti bürokrácia tevékenységét; kénytelen azt feltételezni, hogy a bürokrácia úgy általában a reform akadálya volt.

Áslund persze tudja, hogy a kommunista bürokrácia jelentős rétegei érdekeltté váltak a piaci reformokban és végül a kapitalizmusra való áttérésben is. Hőse, Borisz Jelcin ennek legfényesebb példája; példa arra, hogy egyes csúcsszintű kommunista funkcionáriusok rövid idő alatt átfestették és átprogramozták magukat, amikor úgy látták, hogy ennek jött el az ideje. Áslund meglehetősen nyíltan rajong Jelcinért, s emiatt nem igazán értjük, miért helyesli egyidejűleg az egykori kommunista hivatalnokok kizárását a demokratikus politikai életből (232. o.). Érdekes módon a könyv más részeiben világosan elmagyarázza, hogy a politikai áttörés után nem a korábbi csúcsbürokraták voltak azok, akik néha kisik­latták a liberális reformokat, hanem a járadékvadászatban (az átmeneti ártorzulásokból való haszonszerzésben) érdekelt csoportok. Mindazo­náltal nehezményezi, hogy sok politológus a tárgyalásos átmenetet szorgalmazta (a politikatudósok többsége volt ezen a véleményen) és a konszenzusteremtés fontosságát hangsúlyozta annak érdekében, hogy nagyobb legitimitást és politikai stabilitást teremtsenek egyes országokon belül és a régió egészét tekintve is.

A könyv komoly strukturális hiányossága, hogy Jugoszlávia szinte teljesen hiányzik belőle. Bár mindig is sajátos jegyekkel bírt, Jugoszlávia része volt a szocialista Keletnek több mint négy évtizeden át, és egész biztosan része maradt ugyanannak a gazdaságföldrajzi egységnek az átmenet időszakában is. Áslund könyvében Délkelet-Európa nem más, mint Románia és Bulgária. Érdekes módon a Nyugat-Balkán szerepel­tetésének hiányára (néhány, véletlenszerű említésen túl) még csak ma­gyarázatot sem kapunk. Csak gyaníthatjuk, hogy Jugoszlávia kifelejtése két szempontból is segít Áslundnak abban, hogy az átmenetet a maga módján interpretálja. Egyrészt elkerülheti, hogy a posztkommunista átalakulás legtragikusabb fejezetével foglalkozzon. Másodszor, figyel­men kívül hagyhatja Szlovéniát, amely valószínűleg a legsikeresebb posztkommunista gazdaságnak számít anélkül, hogy vezetői valaha is figyelmet fordítottak volna a neoliberális kórusra. Szlovénia, amely az új EU-tagok közül elsőként vezette be az eurót, gyakorlatilag ki lett retusálva az Áslund által elmondott átmenettörténetből, olyannyira, hogy még ott sem kerül szóba, ahol a szerző felsorolja, hogy az EU mely országokkal kezdett csatlakozási tárgyalásokat 1998-ban (283. o.).

Áslund feledékenynek bizonyul más esetekben is. Felhívja a fi­gyelmet arra, hogy a lengyel GDP nőni kezdett 1993-ban, de elfelejti megemlíteni a könyvben, hogy Lengyelország 1991-ben 50 százalékos adósságelengedésben részesült. Általában nem szentel nagy teret an­nak, hogy megmagyarázza, milyen szerepet játszottak a külső adósságok (és a hitelezők képviselői) a reformpolitika alakításában.

Természetesen, a keleti gazdaságok régi kutatójaként, Áslund egy sor jó megfigyeléssel is szolgál. Elemzése az államszocialista rendszerek összeomlásáról kifinomultnak mondható; a tucatnyi ok közül első helyen említi a fegyverkezési versenyt (nagyon helyesen). Egy helyütt megem­líti, hogy „a posztkommunista átalakulás története jelentős mértékben a Soros Alapítvány története" (303. o.); ezt a megjegyzést a korszak kutatóinak nem szabad figyelmen kívül hagyniuk. Tisztán látja, hogy a posztkommunista átalakulás nem követ egységes mintát; eltérő utakat követtek eddig és fognak követni ezután is a kelet-európai és volt szovjet gazdaságok.

Gyakran látjuk azt, hogy Áslund a józan észre hallgatva ítélkezik, de nem sorakoztat fel elegendő tényt, vagy nem von le lehetséges konklúzi­ókat. A monetáris politika jó példa erre. Teljesen igaza van abban, hogy az elhibázott árfolyam-politika egy olyan súlyos ok volt, amely a keletnémet átalakulást túlzottan költségessé tette a nyugati adófizetők és a keleti munkavállalók számára egyaránt. Ha viszont úgy látja, hogy az árfolyam hatással van a reálgazdaságra, miért nem alkalmazza ezt a nézetét a könyv más részeiben, például az 1998 előtti Oroszország elemzésekor? A terjedelmi korlátok és az összegzésre való törekvés miatt az elemzés sokszor csonka marad, és egyben félrevezető is.

Megtudjuk például, hogy Magyarország „csaknem teljes konvertibilitás­ra tett szert 1989-ben" (125. o.). Egy részletesebb elemzés elmondaná, hogy ez volt az az időszak, amikor a forint korlátozott, külső konvertibili­tását bevezették, s ezek a minősítő jelzők igen fontosak. Mi emlékszünk rá: 1989 volt az az év, amikor belföldi magánszemélyek számára a vásá­rolható valuta összegét 300 dollárról 50 dollárra szállították le. Az olvasó eldöntheti, hogy az Áslund által használt kifejezés jól megragadja-e azt, ami 1989-ben a monetáris folyamatokban történt. Ugyanezt a történetet folytathatjuk tovább. Áslund azt mondja: „Magyarországnak nem kellett nagyon leértékelnie" az 1990-es évek elején (125. o.). Az ember azt kérdezheti: a 15%, amellyel a forintot leértékelték 1991 januárjában, nagy volt-e, vagy kicsi? Nem volt nagy, ha a többi, kevésbé szerencsés átalakuló országhoz viszonyítjuk, de mivel ez volt a forint történetének legnagyobb arányú leértékelése, nem lenne szabad könnyen átsiklani felette.

Van példa arra is, hogy Áslund eltérő álláspontot foglal el a könyv különböző részeiben. A bevezetésben azt írja, hogy „a nemzetközi közösség tudta, hogyan kell piacgazdaságot építeni" (2. o.). A későbbi fejezetekből kiderül, hogy a nemzetközi közösség meglehetősen inko­herens és sokszor zavarodott volt. Az idősebb Bush elnök a Szovjetunió szétesését próbálta megakadályozni, amikor a dezintegráció felgyorsult; a Hetek (G7) létrehozták az EBRD-t az átmenet támogatására, ami Áslund szerint hiba volt (ő úgy látja, hogy az EBRD-be helyezett tőkét az IMF-re és annak mechanizmusaira kellett volna bízni). Elítéli az EU-t, mert a szociáldemokrata paradigmát hirdette Közép-Európában (96. o.). Végül a bevezetővel ellentétes következtetést fogalmaz meg: „a Nyugat nem lehet túl büszke a posztkommunista világnak nyújtott segítségére" (304. o.).

Áslund jogosan foglal el kritikus álláspontot a Nyugat politikájával kapcsolatban, bár mások nyilván más kombinációt állítanának össze az erősségekből és hibákból. Áslundnak éreznie kellene, hogy az IMF tökéletességét hirdető álláspontja sokkal több érvet igényelne. Az 1998-as orosz válság egyfajta Waterloo volt az IMF számára. A Valutaalap tekintélye megrendült az 1980-as évek latin-amerikai válsága során, de a kelet-európai átalakulás új lehetőséget adott a washingtoni intézmény szakembereinek, hogy bizonyítsák hozzáértésüket. Sajnos a siker nem egyértelmű – hogy enyhén fogalmazzunk… Az EBRD ugyanakkor, amely döntően a mikroszféra fejlesztésére kellett hogy koncentráljon, a legtöbb vélemény szerint a legsikeresebb nemzetközi pénzügyi szervezet azok közül, amelyek az átmenetben szerepet játszottak. Paradox módon Áslund sokkal több statisztikát használ az EBRD-től, mint bármely más forrásból, ami talán egyfajta tudatalatti elismerése az általa egyébként megvetett banknak.

Áslund érvelésének lényegi eleme, hogy a kelet-európai népek véle­ménye alapvetően egybeesett azzal, amit a neoliberalizmus élharcosai képviseltek. Abból a tényből, hogy a tekintélyelvű rendszerek általában véve kevésbé voltak piacbarátok, mint a demokráciák, levonja azt a kö­vetkeztetést, hogy a szabadpiaci kapitalizmus az, amit a kelet-európai emberek akartak mindig is. Ez a kérdés azonban sokkal körültekintőbb elemzést igényelne. Először is látni kell, hogy a politikai támogatottság olyan figurák mögött, mint Gajdar vagy Balcerowicz, folyamatosan fogyat­kozott az évek során, hasonlóan a magyar neoliberálisokéhoz (SZDSZ). Ezzel a trenddel összhangban megvizsgálhatjuk, hogy nem arról volt-e szó sok esetben, hogy egyre nagyobb társadalmi csoportok kerestek védelmet keresztény- vagy szociáldemokrata politikai erőknél (még akkor is, ha azok radikális alternatívákat nem kínáltak fel a neoliberalizmussal szemben). Látni kell azonban, hogy efféle tárgyilagos megközelítést nem várhatunk el Áslundtól, akinek a szociáldemokrácia iránti gyűlölete néha süt a könyv lapjaiból. Egészen odáig is elmegy, hogy a szociáldemokrata politikákat hibáztatja a Közép-Európában kialakult magas munkanél­küliségért. Az ember azt gondolná, hogy ha valaki Svédországból jön, sokkal jobban érti, mi is a szociáldemokrácia, még akkor is, ha netán nem szimpatizál ezzel a politikai platformmal.

Összességében a könyv anyaga fölött Áslund azon törekvése uralko­dik, hogy a saját álláspontját és barátaiét igazolja. Sok hasznos adattal és néhány használható megfigyeléssel szolgál, de a könyv értékét nagyban csökkenti a szubjektivitás, amely végeredményben egy rózsaszínűre festett képet nyújt az átmenetről. A reformokat bevezették, a kapitalizmus helyreállt, s a kelet-európai népek boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nos, ha valóban ilyen egyszerű lett volna minden.

***

A recenzió eredeti, angol változatát közölte az Internationale Politik – Global Edition, amely az Internationale Politik (Németország vezető külpolitikai havilapja) negyedévente megjelenő, angol nyelvű változata.