A XX. századot Henry R. Luce, a Life magazin kiadója nevezte először “amerikai évszázadnak”, mégpedig 1941 februárjában, kevesebb mint egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államok belépett volna a második világháborúba. Az ország állapotát elemezve Luce kifejtette, hogy a század addigi évtizedeiben az amerikaiak döntő többsége nem ismerte fel, milyen nagy mértékben irányíthatja az Egyesült Államok a világ sorsát. Az elemzéshez optimista vízió társult, felsorolva az ország lehetséges szerepeit. “Amerika mint a vállalkozás egyre szélesedő szférájának dinamikus központja, Amerika mint az emberiség felkészült szolgáinak kiképző-központja, Amerika mint a jó szamaritánus, aki tényleg újra hiszi, hogy áldásosabb adni, mint kapni, és Amerika mint a Szabadság és az Igazságosság eszményeinek erőműve”. Luce eszmefuttatása alapján nem volt nehéz arra következtetni, hogy Amerika vezető szerepe a világban egyúttal a világ amerikanizálását jelenti – így is tekintenek vissza rá most már több mint fél évszázad távolából.
Kevésbé köztudott, hogy az akkori washingtoni vezetés nem fogadta kitörő örömmel Luce vízióját. Henry A. Wallace alelnök egy 1942-ben elmondott, és aztán széles körben terjesztett beszédében közvetlenül és egyértelműen ellentmondott neki. “Egyesek ’Amerikai Évszázadról’ beszélnek. Azt mondom, hogy az az évszázad, amelybe belépünk (amely ebből a mostani háborúból fog megszületni), az egyszerű ember évszázada lehet, és annak is kell lennie. Lehet, hogy Amerikának módjában áll majd körvonalazni azokat a szabadságokat és kötelességeket, amelyek szerint az egyszerű embernek élnie kell. (…) Egy nemzetnek sem lesz istenadta joga más nemzetek kizsákmányolására. Az idősebb nemzeteknek privilégiuma lesz segíteni a fiatalabb nemzetek indulását az iparosodás útján, de sem katonai, sem gazdasági imperializmusról nem lehet szó. A tizenkilencedik század módszerei nem fognak működni a népek századában, amely nemsokára kezdetét veszi”. Wallace víziója egy méltányosabb és kiegyensúlyozottabb világrendről szólt, amely a kevésbé fejlett világrészek békés integrációjának lehetőségét is hordozta.
A két Henry vitája kiválóan alkalmas az amerikanista és az internacionalista orientáció megkülönböztetésére. Luce nézőpontjából az Egyesült Államok teljes joggal aknázhatja ki vezető szerepét a maga javára a világpiacokon és a -politikában. Wallace inkább a fejlődő világ iránti felelősségről szólt, és mindenekelőtt a szegényebb országok önrendelkezési jogának maximális biztosításáról. A hidegháború derékba törte Wallace politikai pályáját, és az általa képviselt világpolitikai koncepciót sem hagyta érvényesülni.
Wallace nézetét azonban nemcsak egy marginalizálódó demokrata párti frakció osztotta. A háború vége felé például Wendell Willkie, a korábbi republikánus elnökjelölt úgy látta, hogy az Egyesült Államok három út között választhat:
- “szűkkeblű nacionalizmus, amely kikerülhetetlenül szabadságunk végleges elvesztéséhez vezet;
- nemzetközi imperializmus, amely más népek szabadságának feláldozásával egyértelmű, vagy
- új világ felépítése, amely egyenlő boldogulási lehetőséget nyújt minden fajnak és minden nemzetnek.”
