Létezik a nyilvánosság elõtt szereplõ "szakértõknek" egy olyan csoportja, amely mindenféle szakmai kontroll nélkül kommentálja a világ eseményeit, segítve a hétköznapi ember eligazodását a politikai és a gazdasági folyamatok útvesztőiben. A laikus közönség és a kollégák jelentős része is megilletődve néz e személyiségek naprakész tárgyi tudására és frappáns elemzőkészségére, amely alapján nyilván feltételezhető, hogy tőlük tárgyilagos, korrekt, és legfőképpen politikailag semleges tájékoztatást kapunk. Valójában ezek a tudatformáló szakemberek a hazai közélet politikai szereplői, akik nem valamiféle objektív, tárgyszerű képet adnak a világ folyásáról, hanem egy konkrét ideológiai nézőpontból szemlélve mondják meg, hogy mi jó és mi rossz, minek örüljünk és mi fölött búslakodjunk a napi híreket nézve, olvasva, hallgatva. Mivel azonban politikai kultúránkból hiányzik az információ, a sajtó, a kultúra és – legáltalánosabb értelemben – az ideológia társadalmi beágyazottságának tudatosítása, az ideológiai kontextus és a politikai koncepció a szakszerűen megjelenített vélemények mögött rendszerint rejtve marad.
Az ilyen "szakértők" jellegzetes példája Magyarországon Aczél Endre, a Népszabadság újságírója, aki kenyéradó napilapja mellett hetilapokban, valamint a rádió és a televízió legkülönbözőbb műsoraiban kommentálja az ország és a világ politikai fejleményeit. Tekintélyét és népszerűségét Aczél a nyolcvanas évek második felében, a monopolhelyzetben levő állami televízió esti híradójának főszerkesztőjeként vívta ki. Vezető pozícióját előzőleg a külföldi tudósítóként szerzett tapasztalatai alapozták meg. E tapasztalatok döntően két országhoz: Kínához és Nagy-Britanniához kapcsolódnak. Az utóbbi fejezetből kiindulva vázolható fel Aczél Endre szakértői jellemrajza.
Az eredeti mítosz
Kritikai elemzésünk útmutatója a francia mondás: "keresd a nőt!" Aczél politikai koncepciójának sarkköve ugyanis az a tétel, amely szerint a huszadik század harmadik harmadának legjelentősebb, és ezért követendő személyisége az a Margaret Thatcher, aki három választást megnyerve rekordhosszúságú időt töltött az Egyesült Királyság miniszterelnöki hivatalában. Közben – Ronald Reagan amerikai elnök oldalán – az elsőrangú világpolitikai vezető szerepében is tetszelgett, és – leglelkesebb híveinek értékelését idézve – helyreállította a munkáspárti kormányok és a túlzott szakszervezeti befolyás által legyengített brit gazdaság egészségét.
Ebből kiindulva Aczél úton-útfélen hirdeti tanmeséjét a hálátlan brit társadalomról, amely nem értékelte kellőképpen, hogy a Konzervatív Párt "rendbe tette" az ország gazdaságát, és jódolgában megint a kétes megbízhatóságú Munkáspártra szavazott az 1997-es választásokon. A hálátlanság mítosza – amely az angol történelem más fejezeteiből is ismert – ezúttal azt kívánja meg tőlünk (és a brit választóktól), hogy hatódjunk meg a Major-korszak második felének (1994-1997) viszonylag stabil gazdasági növekedési mutatóitól, és felejtsük el, hogy ez a párt tizennyolc éves kormányzása során történelmileg példátlan munkanélküliségi rátákat produkált, általános létbizonytalanságot idézett elő a fizikai dolgozók és a közalkalmazottak körében, korrupt módon privatizálta a közüzemeket és az állami ipart, konfrontációs politikája oltárán elherdálta az északi-tengeri olajkincset, és a társadalom védtelen rétegeire (idősekre, bevándorlókra, betegekre és munkanélküliekre) terhelte a kiváltságos osztályok zavartalan jólétének újabb költségeit.
Mivel Aczél szerint a konzervatívok gazdaságból jók voltak (summa cum laude), vereségük nem vezethető vissza anyagi okokra, csak az ellenfélnél bekövetkezett vezetőváltásra, a rendkívüli képességekkel megáldott, már-már supermanként aposztrofált Tony Blair fellépésére. Hogy sajátos elemzési módszereinek előkészítse a terepet, Aczél ki is jelenti, hogy a politikai gazdaságtan összefüggései alkalmazhatatlanok a politikai folyamatok magyarázatára.
Senki sem feltételezte azonban (talán A. E. kivételével), hogy a politika gazdasági meghatározottsága azt jelentené, hogy a szavazók az éves makrogazdasági folyamatokról készült jelentések alapján döntenék el, kire adják voksukat. A politikai konjunktúrának van némi hatása a választók hangulatára, ezért nyilván minden kormány igyekszik egy kicsit növelni a foglalkoztatást és csökkenteni az inflációt a választások előtti évben (csökkentve az úgynevezett mizéria-indexet). Az utolsó év tapasztalata azonban mindig csak egy kis része annak az összképnek, amely a kormányzati ciklus egészéről, vagy akár egy egész politikai korszakról kialakulhat és meghatározza a politikai véleményformálást. Néhány makroökonómiai mutatószám ugyanis még nem ad képet a gazdaság egészéről. Abba beletartoznak az állományjellegű mutatók is, mint az utak és épületek értéke (állaga), a természeti környezet állapota vagy az ivóvíz minősége (ez utóbbi például a privatizáció óta legendásan rossz Angliában). A politikai gazdaságtan pedig ennél is többet takar; magában foglalja, hogy a társadalom egyes csoportjainak (például osztályainak) relatív gazdasági helyzete hogyan alakul, mégpedig nemcsak egy negyedév vagy egy év leforgása alatt, hanem közép- és hosszú távon is.
A brit választók azt is tudják, hogy az utolsó négy Major-év prosperitása nem a Major-kormány erőfeszítései eredményeként, hanem azok ellenére alakulhatott ki. Emlékeznek ugyanis arra – aminek A. E. cikkeiben nyomát sem találjuk -, hogy 1992 szeptemberében Major és Norman Lamont pénzügyminiszter többmilliárd fontot (!) áldozott a túlértékelt font sterling árfolyamának védelmére. Mivel az akció sikertelenül végződött, a brit valuta mintegy 15 százalékkal leértékelődött, s a brit munkaerő európai összehasonlításban versenyképessé vált. Ez megindította a külföldi beruházások újabb hullámát, ami a következő évekre a konjunktúra motorja lett. Időközben azonban megindult, és egészen 1997 nyaráig tartott a font árfolyamának emelkedése, aminek a fő oka persze – A. E. állításaival ellentétben – nem a brit gazdaság állapota volt, hanem az, hogy Anglia kivonta magát az Európai Monetáris Unió első köréből, és így mentesült a maastrichti konvergenciakritériumok deflációs hatása alól. A font lassú felértékelődése ugyanakkor rövid távon jótékony antiinflációs hatást gyakorolt, de egyúttal az olcsó munkaerőből fakadó versenyelőny elvesztésével is fenyegetett.
Ez tehát nem egy felhőtlen, hanem egy meglehetősen ellentmondásos konjunktúra volt. De még ha értékeljük is a kialakult prosperitást, mert tényleg sok munkahely teremtésével jár (még ha ezek többsége részleges és ideiglenes is), még a középtávú konjunktúra ellenére is nehezen lehet pozitívan megítélni, hogy egy a műszaki fejlődésben – még most is – élen járó ország a munkaerő olcsóságára, ismétlődő leértékelésére kívánja alapozni gazdasági fellendülését. Ugyanilyen megalapozatlanok a nyolcvanas évekről Amerikájáról előadott dicshimnuszok, hiszen akkor a prosperitás az Egyesült Államokban lényegében annyit jelentett, hogy külső eladósodásból és állami megrendelésekkel a hadiipar felfuttatásán keresztül tudtak konjunktúrát előidézni. Nagy-Britannia esete igen hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a külső eladósodást a hirtelen jött áldás: az északi-tengeri olajbevételek helyettesítették.
Könnyen belátható, hogy a briteknek és az amerikaiaknak bőven volt gazdasági indítékuk ahhoz, hogy leváltsák a Reagan-Thatcher-korszak örököseit. Aczél Endrének ezért át kell írnia a történelmet annak érdekében, hogy alátámassza állítását, miszerint nem a politikai gazdaságtan összefüggései (a társadalmi osztályok közötti konfliktus és kompromisszum állása) határozzák meg a politikai változásokat, hanem leginkább a vezetők személyisége.
Aczél szerint Nagy-Britannia "ötven éve nem volt jobb gazdasági állapotban", mint 1997 májusában. Bár tehetné, nyilván nem az ötven évvel ezelőtti munkáspárti kormányt akarja ezzel megdicsérni, amely 1947-re éppen hogy csak túljutott az államosítás legfontosabb feladatain (bár még az USA hathatós pénzügyi segítségnyújtásával sem volt képes helyreállítani a font sterling konvertibilitását), és nyilván nem a Konzervatív Pártot akarja elmarasztalni, amely a megelőző ötven évből harmincötöt töltött az ország kormányzásával. Hogy mitől volt 1946-ban jobb állapotban a brit gazdaság, mint 1997-ben, az valószínűleg örökre Aczél titka marad. Csakúgy mint az, hogy Clinton elnökjelöltté választása miért "azt sugallta, hogy a Demokrata Párt békét kötött a tőkével, a vállalkozással, sőt a szabadkereskedelemmel is". Az állítás nem lenne helytelen, ha Woodrow Wilson, James Cox vagy esetleg Franklin Roosevelt neve szerepelne a mondatban. Aczél Endre meg fog lepődni, pedig igaz: az amerikai demokraták az első világháború óta sokkal következetesebben hirdetik a szabadkereskedelmet, mint a republikánusok, sokkal nagyobb (had-) erőbedobással voltak készek fellépni ennek védelmében a világ minden részében, mint a rivális párt – lásd a második világháborút és a vietnami háborút, vagy akár Clinton gazdasági hadviselését Japán és Kína ellen, amelynek immár Hollywood (Gere, Pitt stb.) is szolgálatába szegődött. A Demokrata Párt a nemzetközi orientációjú tőkés csoportok pártja, amelyek éppen a transznacionális terjeszkedés hozadékának újraelosztásával tudták a maguk oldalára állítani a szervezett dolgozókat és az etnikai kisebbségeket. Emiatt cáfolható könnyen Aczélnak az az állítása, miszerint a nemzeti érdek védelme és a globalizáció között fogalmi ellentmondás lenne.
Aczél szerint sem Clintont, sem Blairt nem választották volna meg, ha nem egyezett volna ki a thatcheri-reagani konzervatív örökséggel. Tény azonban, hogy 1992-ben azt a Clintont választották meg, aki radikális változást, állami gazdaságélénkítő programokat és általános társadalombiztosítást ígért. Jóval azelőtt történt ez, hogy az elnök a "kiegyezést" apró lépésekben végrehajtotta volna. Blair is győzhetett volna a Thatcher asszonynak tett tiszteletkörök nélkül, legfeljebb a bulvárlapok támogatása nélkül és valamivel mérsékeltebb fölénnyel. Aczél figyelmét elkerüli – amit pedig még a konzervatív középosztály is észrevett -, hogy a John Major vezette párt a belső viszályokban lecsapódó gazdaságpolitikai perspektívavesztés következtében elvesztette kormányzóképességét. A középosztály ugyanúgy megvonta a bizalmat saját pártjától, mint ahogyan 1979-ben a munkásosztály undorodott meg James Callaghan – IMF-recepteket követő – kormányától, és szavazott át nagy számban a történelmi ellenfélre.
Radikális programmal nyerték a választásokat a francia szocialisták is 1997-ben. Vezetőjüknek, Lionel Jospinnek pedig nem azért kellett utólag mérsékelnie programját, mert elvtelen ember lenne, és egyébként se gondolta komolyan, hanem azért, mert a júniusi amszterdami EU-csúcson csúnyán cserben hagyta őt Tony Blair, pedig a két új kormányfő friss mandátummal elég erővel rendelkezett volna ahhoz, hogy lazítson a maastrichti folyamat restriktív kötelékein.
Ezekkel a politikusokkal nem a szociáldemokrácia ajándékozta meg a huszadik századot (ahogy azt A. E. állítja), hanem a multinacionális tőke, amely a társadalom védekezőképességének meggyengülése miatt a korábbiaknál is erőteljesebben tudja ráerőszakolni saját programját politikai ellenfeleire, ezáltal kiszorítva a képviseleti rendszerből a társadalmi alternatívaképzés lehetőségét, nagy lépéseket téve a politikai pluralizmus felszámolása felé. Sajátos ízlésre vall, ha ezt egy szakértő a pragmatikus szociáldemokrácia diadalmeneteként ünnepli.
Aki a brit Munkáspártra vagy az amerikai Demokrata Pártra szavazott az elmúlt egy év folyamán, – A. E. állításával ellentétben – nem azért tette azt, mert olyan személyiségek mögött sorakozhatott fel, mint a korrupciós és egyéb vádak árnyékában élő Bill Clinton, vagy a zsarnoki hajlamairól ismert Tony Blair. Hanem azért, mert látták, hogy az alternatíva ennél is rosszabb; a republikánusok és a konzervatívok kormányzása tovább vinné ezeket a társadalmakat a kulturális konzervativizmus útján, ami a szervezett dolgozók, a bevándorlók, az etnikai kisebbségek és a nők jogainak további korlátozásával járna. Ha nem is tudnak tényleges alternatívát kínálni (Clinton próbálkozott ilyesmivel, és a Blair-kabinet több tagjáról is elmondható ez), a demokrata és munkáspárti kormányfők alkalmasak e folyamat fékezésére. Meg lehet bélyegezni (vagy dicsérni) Clintont mint a kiegyensúlyozott költségvetés újdonsült zászlóvivőjét, de látni kell, hogy komoly konfliktusokat vállalt fel a törvényhozással annak érdekében, hogy a civil szektorokban a kiadáscsökkentési határidőket kitolják, és így az állami költekezésre nehezedő nyomás csökkenjen.
Mondhatja valaki (mint A. E. is), hogy a Demokrata Párt jelenlegi retorikája "hajszálra olyan", mint a brit Munkáspárté, arra a nüanszra azonban ügyelni kell, hogy nem az amerikaiak másolják a briteket, hanem a Munkáspárt próbálja már 1992 óta egészen tudatosan követni a Clinton-féle stílusváltás példáját. Clintontól eltérően azonban Blair – aki az angol dolgozók sokasága által megvetett magániskolába járt – semmiképp sem sorolható azon politikusok közé, akiket "a nép egyszerű fiai" között tarthatnánk számon. Leginkább ezért van szüksége a brit politikában válsághelyzetekben alkalmazott miniszterelnök-helyettesre John Prescott személyében. Némi elfogultság kell ahhoz is, hogy Blairt "kitűnő szónoknak" nevezzük; az iskolázatlan John Major sokkal folyamatosabban, közérthetőbben és megnyerőbben tudott beszélni, mint a mostani kormányfő, akinek retorikájában a modernizáció ez idáig nem az állam szerepvállalásának átalakítását jelentette (ahogy azt A. E. állítja), hanem azt, hogy a Munkáspárt megszabaduljon a szociáldemokrata mozgalom hagyományos értékeinek javától, mégpedig elsősorban attól, hogy a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására törekedjen. Pedig – Aczél állításával szemben – a munkáspárti szavazók többsége igenis elvárta volna Blairtől a privatizáció leállítását és egyes közművek visszaállamosítását – nem törődve azzal, hogy A. E. értékrendjében az ilyen magatartás a "csököttség, bigottság, dogmatizmus, radikális eszementség" kategóriájába esik.
Tudnunk kell azt is, hogy a közvéleménykutatásokban Blair vezetővé választása nem jelentett számottevő változást, a munkáspárt ugyanis már jóval korábban (1992 vége óta) vezetett a kormányzó párttal szemben. Blair szívós munkája pedig elsősorban nem a társadalom bizalmának elnyerését célozta, hanem a konzervatív sajtóét, amely láthatta, hogy a középosztálynak nem kell tartania ettől az embertől. Blair kétes dicsősége, hogy végül több jelentősebb bulvárlapot (The Sun, Daily Mail stb.) is fel tudott sorakoztatni maga mögött, míg 1992-ben a két tucatnyi országos napilap közül mindössze kettő: a Financial Times és a Daily Mirror támogatta a Munkáspártot. Figyelmet érdemel azonban, hogy még Blair sem tudott megszabadulni a baloldaliság kategóriájától, pártját továbbra is balközép (left of centre) erőként határozza meg. Gazdasági miniszterei (Brown, Prescott, Beckett) a "harmadik út" retorikájával a magán- és az állami szféra partnerségére törekedve láttak munkához.
A szociáldemokrata és a liberális politika jobbratolódása – amiről Aczél a maga módján rendszeresen értekezik – kétségbevonhatatlan tény, ahogy az is, hogy a szociáldemokrácia válságából (eufemizmussal: pragmatikus átalakulásából) még nem feltétlenül lesz baloldali újjászületés. Azt is látni kell azonban, hogy ha ilyen nem lesz, akkor a jóléti kapitalizmus és a félperiféria országai nem egy békés és biztonságos virágkor elé néznek, hanem a szociális és faji diszkrimináció újabb vészjósló korszaka elé.
Amit Aczél Endre állít az angolszász politika legutóbbi két évtizedéről, az a legenyhébb minősítésssel is félrevezetőnek ítélhető. A számos csúsztatás, pontatlanság és elhallgatás valóságos funkciója azonban elsősorban nem a közelmúlt angol és amerikai történelme szempontjából érdekes, hanem azért, mert e "szakértői" tevékenység Magyarországon is a thatcherista politika importjának ideológiai előkészítéseként és körítéseként játszik szerepet.
A hazai adaptáció
Margaret Thatcher a maga módján megpróbálta másfél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét; egészen addig, amíg Anglia a tőkés fejlődés mintaországának számított világszerte. A thatcheri Anglia elsősorban azokban a térségekben válhatott mintaországgá, ahol a neokonzervatív ideológia dogmái (szabadpiac, egyéni vállalkozás) megváltást ígérhettek a különféle néprétegeknek, gazdaságpolitikai receptjei (privatizáció, liberalizáció, dereguláció) pedig meghatározott gazdasági elitcsoportok érdekeit szolgálták. Ilyen régióvá vált a rendszerváltó Kelet-Európa, és mindenekelőtt Magyarország, amelynek két reformnemzedéke (a 68-as és a 84-es) a piaci reformok és a modernizáció úttörőjének tekintette magát.
Aczél Endre a Kádár-korszak késői, hanyatló korszakában vált vezető újságíróvá, amelyet Szalai Erzsébet az új technokrácia felfelé ívelő szakaszaként jellemzett. Ennek a rétegnek jellegzetes médiafigurája Aczél, aki a televízió híradójának főszerkesztőjeként a hírműsor gyártásában is a szakszerűséget kívánta előtérbe állítani. A rendszerváltás pillanatában világossá vált, hogy a nómenklatúra "modernizáló", fiatal technokratái túlgyőzték magukat: rendszerváltó erőfeszítéseiknek ők maguk is – mint az összeomló Kádár-rendszer tartozékai – áldozatává válnak. A nómenklatúra más csoportjaival összefonódó nacionalista pártok nem tartottak igényt a technokrata szakértelemre; káderpolitikájukat – mint minden egyéb tevékenységüket is – az 1945-ben megszakadt tradíció diktálta.
Attól kezdve, hogy a rendszerváltás Magyarországon nem a késő kádári technokrácia elképzelései szerint zajlott le, és az eseményeket – legalábbis a vártnál sokkal nagyobb részben – a konzervatív nacionalizmus erői diktálták, Aczél Endre személyiségének – mint ahogy a késő-kádári technokrácia más csoportjainak is – meghatározó eleme a sértődöttség: "mi értettük a dolgunkat, dilettánsok váltottak fel bennünket". Tény, hogy – mint az élet szinte minden területén – a telekommunikációban is egy második-harmadik vonal lépett vezető pozícióba a rendszerváltás körülményei között, nem törődve az általánossá váló minőségromlással.
Mivel az új pluralista demokrácia első körben "kitolt" a pártállamban összekovácsolódott technokrata nemzedékkel, számukra a szakértelem magasabb rendű érték maradt, mint a rendszerváltás vívmányának tekintett demokrácia. Ez utóbbi a technokraták szemében csak körítés, szükséges vagy legkisebb rossz lehetett "a lényeg", vagyis a "működő piacgazdaság" létrehozása mellett. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Horn Gyula, illetve Bokros Lajos alatt a fiatal technokrata nemzedék visszatérhetett a politikai hatalomba, kormányzati tevékenysége alig maradt belül a demokrácia és az alkotmányosság keretein. (Ebben persze nem különbözött az Antall-Boros-kormánytól, de ez más kérdés.)
Az 1994-es választásokon az MSZP a szakértelem kormányra juttatását ígérte, és ennek megvalósulását a technokrata menedzserek és hivatalnokok megelégedéssel nyugtázhatták Bokros Lajos pénzügyminiszteri és Surányi György jegybankelnöki kinevezésekor. Bokros a szorult helyzetben jól látható szakmai hozzáértéssel, de politikai dillettantizmussal látott munkához. Programja heterodox csomag volt, amely felgyorsítani igyekezett a hazai kapitalizmus kialakulását, igazolva, hogy Bokros egész munkásságának – mint ahogy Margaret Thatcherének is – egyik legfontosabb ihletője a Nobel-díjas Friedrich Hayek, a neoliberalizmus atyja volt.
Az 1995-ös stabilizáció módszerei nagyban hozzájárultak Magyarországon a baloldali politizálás újbóli lejáratásához. Aczél Endre azonban még az 1998-as választási kampány során, nem sokkal az MSZP-SZDSZ-kormány bukása előtt is azt hangoztatta, hogy érdemeinek elismeréseként "fejet kell hajtani Bokros Lajos előtt". Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a hazai tömegkommunikációs diskurzusban kialakult az a szófordulat, amellyel – a konkrét helyzetre és a részletekre való tekintet nélkül – minden megszorító intézkedést "Bokros-csomagnak" neveznek, feltételezve, hogy az ilyesmi minden országnak kijár, valami oknál fogva szükséges és elkerülhetetlen mindenütt, különösen az átalakuló ex-szocialista országokban.
A szakértő újságírás a szakértő politizálás szövetségese maradt az MSZP bukása után is. Magától értetődik, hogy a szakértő újságíró az ellenzéki helyét kereső szocialista pártot szemlélve annak "szakértő", vagyis Békesihez és Bokroshoz hű jobbszárnyát igyekszik jó fényben feltüntetni a pragmatikusabb, a baloldal társadalmi bázisával inkább kapcsolatban álló irányzatokkal szemben. Így Aczél 1998 nyarán a Népszabadság vezércikkében elemzi a Kovács László és Nagy Sándor felfogása közötti különbségeket, és felhívja a figyelmet a "veszélyre", miszerint az utóbbi nem tekinti magától értetődőnek az MSZP és az SZDSZ szövetségét. Ebben az értékítéletben a tényleges szaktudásnak nem lehet szerepe; inkább csak annak a paranoiának, amely az egykori szakszervezeti vezető személyével szemben már az MSZP-SZDSZ-koalíció válságpillanataiban is megnyilvánult (kiindulva abból a feltételezésből, hogy Nagy esetleg Bokros ellenlábasa lehet, holott ő az MSZOSZ elnökeként meghirdetése után azonnal támogatásáról biztosította a stabilizációs csomagot).
Aczél számára fontos, hogy a Bokros-féle neoliberális irányzattal szemben esetleg másutt felmerülő alternatívákat is negatív színben tüntesse fel. A legfontosabb feladat e téren a Vaclav Klaus nevéhez fűződő cseh gazdaságpolitika szapulása. A jobboldali Klaus a thatcheri filozófiát prédikálta, gyakorlati gazdaságpolitikájában azonban pragmatikus maradt. Ráadásul e politikával sikeresnek is mutatkozott – egészen az 1997-es pénzügyi válságig. Ez utóbbi megelégedéssel töltötte el Klaus ellendrukkereit, köztük Aczél Endrét, aki ebben az időszakban a káröröm minden fajtáját felvonultatta a magyar sokkterápiák igazolására, holott a kényszerű csehországi kiigazítás még a Klaus-kormány látványos bukása mellett sem volt annyira drasztikus, mint akár a Kupa-, akár a Bokros-féle megszorító csomag. (Annyi dicséretet azért kapott Klaus Aczéltól még 1997 tavaszán, hogy a "szakszervezeti gerinc megtörése" Csehországban is megtörtént.)
A cseh különút bírálata Aczél munkásságának nemcsak azért fontos eleme, mert – legalábbis az 1997/98-as időszakban – a neoliberálistól eltérő, fontolva privatizáló gazdaságpolitika kudarca mutatható ki benne, hanem azért is, hogy a magyar felsőbbrendűség – persze csak regionális összehasonlításban – bizonyítható legyen. Hogy az EU-bővítés első köréből kihagyott országoktól szakadék választ el bennünket, az nem kérdés. (Itt külön fejezetet érdemelne Aczél Romániával kapcsolatos publicisztikai tevékenysége.) Az érdekes az, hogy Aczél a lengyelekre is rápirít, mondván, hogy egy életképtelen agrárszektort próbálnak magukkal hurcolni az EU-ba, amely – tekintet nélkül a lengyelek gyengébb gazdasági eredményeire – politikailag mégiscsak egyformán fontosnak tekinti őket a többi – felvételre kijelölt – társult országgal, holott hirdetett elvei alapján a teljesítmény szerinti differenciálás lenne feladata.
A lengyel lemaradás dramatizálásánál – egy külföldi forrásra, "a világ legtekintélyesebb üzleti napilapjának" mondott londoni Financial Timesra való hivatkozással – Aczél figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, hogy a régió volt szocialista országai közül 1998-ban még mindig Lengyelország az egyetlen, amelynek GDP-ben mért nemzetgazdasági teljesítménye meghaladta a rendszerváltás előtti szintet. Arról is megfeledkezik – amit egyébként kollégája, Bossányi Katalin néhány nappal később ugyanazon az oldalon már szóvá tesz -, hogy az Antall-korszak alatt kialakult birtokstruktúrával Magyarország épp úgy egy életképtelen, a nyugat-európai normáktól távol eső mezőgazdaságot óhajt magával vinni az integrációba, mint a lengyelek.
Az pedig, hogy Aczél elvárja az EU-tól, hogy a bővítésben ne a politikai megfontolás, hanem csakis "a mérhető és kritériumokhoz illeszthető teljesítmény legyen a perdöntő", vagy színlelt, vagy valóságos naivitásként értékelhető. Az EU legalább annyira politikai közösség, mint amennyire gazdasági; soha, semmilyen döntése nem volt kizárólag üzleti megfontolásokra alapozott ("politikamentes"); a bővítés kérdéséért felelős EU-tisztségviselők (Hans van den Broek és mások) pedig számtalanszor elmondták, hogy a keleti kiterjesztés fő célja nem más, mint a stabilitás zónájának kiterjesztése. Ha az EU megfogadná Aczél Endre tanácsát, és azt vizsgálná, hogy a nyugat-európai normákhoz való közelség alapján mely országok vehetnek részt az integrációban, sok magyar "szakértő" megrökönyödésére a keleti bővítés kérdését egyszer s mindenkorra levenné a napirendről.
A neoliberális receptek eminens követésére büszke magyar reformer persze nem mondhat mást, mint hogy Magyarországnak – érdemei és teljesítménye alapján – igenis helye van a nyugati integrációs szervezetekben, így az Európai Unióban és a NATO-ban. A tétel második felének bizonyítása érdekében Aczél kénytelen démonizálni a NATO-bővítés ellenzőit, köztük az észak-atlanti katonai tömörülés keleti kiterjesztése ellen szavazó húsz amerikai szenátort. Egytől egyig mindegyikre ráhúzza a konzervatív és izolacionista jelzőket, holott az Egyesült Államokban éppen a klasszikus liberális irányzat küzdött leghevesebben a NATO-bővítés ellen – a The New York Times című, meglehetősen internacionalista napilap köré szerveződve. Aczélt nem érdeklik a béke ügyét vagy a szociális szempontokat szem előtt tartó érvek, ami miatt az ő besorolásában szélsőjobboldali figuraként tűnik fel az a Daniel Patrick Moynihan (a Demokrata Párt New York államot képviselő szenátora), aki ugyan a konzervatív Nixon elnök egyik főtanácsadója volt, de még akkor is az adminisztráció liberális arcaként tartották számon.
Aczél politikai üzeneteinek egyik visszatérő motívuma: "nincs más út". Az egyetlen racionális irány a neoliberális gazdaságpolitikai receptek követése és az "euro-atlanti" integrációs szervezetekhez való csatlakozás, ahogy azt a "szakértők" hada folyton-folyvást sulykolja. Még az egészen sajátos reformelképzeléseket megvalósító Kína számára sincs más út, mint végső soron bevezetni a – fukuyamai értelemben világtörténelmi győztesnek számító – kapitalizmust. Érdekes ellentmondás az aczéli paradigmában, hogy az univerzalista felfogás mellett megfér a kivételesség motívuma is: egyesek (például a magyarok) alkalmasabbak az üdvözítő receptúra alkalmazására, mint mások (itt most politikai korrektség végett meg nem nevezendő keleti és déli nemzetek nevei következnének).
Egyes írásaiból úgy tűnik, hogy Aczél is tudatában van a pozitívnak beállított nyugati példák közvetlen alkalmazása előtt tornyosuló akadályoknak. Jól látja, hogy az intézményi adaptációnak korlátai vannak, ezt az álláspontját azonban nem tudja kellő szakszerűséggel megindokolni. A két ország politikai rendszerét összehasonlítva kijelenti például, hogy "Magyarországon (ellentétben Nagy-Britanniával) arányos választási rendszer működik", holott már egy alapszintű politikatudományi kurzus résztvevői is tudhatják ennek ellenkezőjét. Egy olyan országban, ahol egy politikai párt az állampolgárok által leadott szavazatok 33 százalékával megszerezheti a parlamenti mandátumok 54 százalékát – amint azt az MSZP tette 1994-ben -, nem beszélhetünk arányos képviseletről. Igaz, a magyar választási rendszerben van egy arányos elem; a nemzetközi összehasonlításban egyedülállóan komplikált mechanizmus a két választási elvet (arányos és többségi) kombinálja. Ugyanakkor elmondható, hogy már a hazai választási rendszer arányos felében, vagyis a pártlistákra leadott szavazatok után elnyerhető mandátumoknál megkezdődik a rendszer aránytalanítása, amennyiben az öt (korábban négy) százalékos küszöb kiszűri a viszonylag kis támogatottsággal rendelkező pártokat.
Attól persze, hogy Aczél nem tudja, mi az arányos képviselet, még lehet igaza abban, hogy Magyarországon érdemes árnyékkormányt működtetni (még akkor is, ha ez "a brit viszonyokhoz képest kevésbé indokolt"). A lényeg, amit ezúttal meg kell figyelnünk, nem más mint az érvelési technika – a szakszerűnek látszó érv felvonultatása a laikus olvasó által ellenőrizhetetlen módon.
A szakszerűség látszatának – a politológiai szakkifejezések több-kevesebb pontossággal történő villogtatása mellett – további fontos kelléke a tekintélyes forrásokra való hivatkozás. Aczél Endre – a veterán világpolitikai elemző Gömöri Endréhez hasonlóan – két nyugati sajtótermékre hivatkozik rendszeresen: a londoni The Economist című hetilapra és az amerikai Foreign Affairs című külpolitikai folyóiratra. A nevezett lapok a maguk műfajában valóban a világ legolvasottabbjai közé tartoznak, hazai külpolitikai szakértőink kezében azonban sajátos célt szolgáló eszközzé válnak. Azzal ugyanis, hogy mint a világ "vitathatatlanul legtekintélyesebb" folyóirataira hivatkoznak rájuk, saját magukról hitetik el, hogy ők az ország "vitathatatlanul legtekintélyesebb" külpolitikai elemzői. És ez így is van; amíg a hazai újságírók jelentős része nem vesz kezébe színvonalas nyugati forrásokat – részben hiányos nyelvtudása, részben igénytelensége folytán -, addig a néhány fős elit kiváltsága marad értelmezni, hogy mit ír a Foreign Affairs és a The Economist (kicsit hasonlóan a középkori bibliaértelmezés gyakorlatához). A vakok között már a félig tájékozott szakértő is hatalmi pozícióba kerülhet.
A nevezett folyóiratokra mint szakmai tekintélyekre való hivatkozás elfedi e fórumok politikai irányultságát is. Pedig van nekik: a The Economist például születése óta – vagyis másfél évszázada – liberális folyóirat, amely a liberalizmus huszadik századi szakadása után annak konzervatívabb irányzatát képviselte. Egy magyar külpolitikai szakértőnek azonban – a politikamentesség látszatának fenntartása végett – illik meglepődnie, amikor a parlamenti választások előtt e hetilap szerkesztősége állást foglal, mégpedig a Konzervatív Párt oldalán.
E "malőr" ellenére az olvasó számára talány marad, hogy miért az angolszász neokonzervativizmus dicsérete adja meg egy szociálliberális magyar napilap alaphangját. Márpedig a konzervatív ideál máshol is felszínre bukkan Aczél munkásságában, leginkább akkor, amikor – ismét csak a fent említett Gömöri Endréhez hasonlóan – Henry Kissingert, az USA egykori külügyminiszterét teszi meg a külpolitika tudományának megfellebbezhetetlen tekintélyévé. Kissinger kiemelkedő elméleti tudással és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező figura, de amit mond, az nem "a tudomány" vagy "a diplomácia" mesterségének vagy művészetének szava, hanem egy bizonyos felfogás képviselete. Ez az irányzat a nemzetközi kapcsolatok elméletében az úgynevezett realista iskola, amelyet leginkább az erő filozófiájaként, a morális szempontok kiiktatásával, a nemzeti érdekek minden egyéb fölött történő érvényesítésével jellemezhető. Akarva-akaratlanul Kissinger magyar követői is kénytelenek pozitívan viszonyulni a hegemonizmushoz, elfogadva és hirdetve, hogy a nemzetközi viszonyokban, és általában a politikában mindig az erősebbnek van igaza.
Záró megjegyzések
Aczél Endrének – hasonlóan a többi politikai elemzőhöz és általában az állampolgárokhoz – az lehet a véleménye, ami neki tetszik. A Bertelsmann-tulajdonban levő Népszabadság Rt. is azt alkalmaz politikai publicisztikai feladatokra, akit kiadói és szerkesztői szempontjai alapján célszerűnek lát. A közszolgálati médiában is megjelenő szakértőnek azonban felelőssége a korrekt, mindenfajta manipulációtól mentes tájékoztatás. A legkisebb mértékben sem szerencsés, ha valaki a belpolitikai véleményét (tb-reformra van szükség, a szocdem vezér ne ígérjen semmi kézzelfoghatót, hanem legyen pragmatikus és opportunista stb.) kivetíti a külvilágra, és a belpolitikai állásfoglalás külső legitimációjának megteremtése érdekében hajlandó megerőszakolni a világpolitika tényeit és összefüggéseit, és mellékesen belegázolni a politikával foglalkozó társadalomkutatók önérzetébe. Az irodalmi idézetek és történelmi anekdoták nem helyettesíthetik a társadalomtudományi módszertant, még ha néhány befolyásos kommentátor a vulgármaterializmusból való kiábrándultsága miatt hajlamos is félredobni azt.
***
[Cikkünk kiindulópontját Aczél Endre A Blair-szindróma című írása képezte (Népszabadság, 1997. október 18.). Megírásához felhasználtuk a szerző más írásait is, így például a Klaus Csodaországban (1997. június 2.), a Thatcher úr a vártán (1997. február 10.), az Árnyékkormány (1998. augusztus 1.) és a Bibó az EU-ban (1998. augusztus 3.) címűeket.]