A sokpárti külpolitikai konszenzus szerint a legjobb biztonságpolitikai célállapot Magyarország számára a teljes jogú NATO-tagság; függetlenül attól, hogy ki más kerül még be régiónkból (bár nem lenne baj, ha a szomszédainkat is felvennék, leszámítva persze az ukránokat és talán a szerbeket). A tagság elnyerése – amihez a Békepartnerség nagy lépést jelent már – garantálja, hogy soha senki nem fog bennünket megtámadni, és ezért – ha elvárják tőlünk – akár a nukleáris fegyverek behozatalát is vállalnunk kell. Az A változat szerint nem érdekel bennünket, hogy mit szólnak mindehhez az oroszok; a B változat szerint meg fogjuk győzni őket, hogy a NATO kiterjesztése és az amerikai fegyvereknek az orruk elé telepítése az ő biztonságukat is szolgálja.
Az alábbiakban a külpolitikai célok és várakozások realitásának megítéléséhez próbálunk adalékokkal szolgálni.1
NATO-mánia és EUfória
Az 1990-es évek közepén a hazai külpolitikai diskurzus meghatározó motívumává vált a kelet-közép-európai országok közötti rivalizálás elemzése. Vajon melyik volt szocialista ország a reformfolyamat és az átmenet „éltanulója"; melyikük épített ki legtöbb kapcsolatot a nyugati világgal; melyikük válhat a NATO és az EU tagjává az első kibővítés alkalmával? Magyarországot a 80-as években mindvégig a legnyugatiasabb keleti országnak tekintették (leszámítva a Varsói Szerződésen kívüli Jugoszláviát), a rendszerváltás kezdete óta azonban vita folyik arról, hogy Csehország, Lengyelország vagy Magyarország, esetleg Szlovénia, netán a tökéletes pénzügyi stabilitást élvező Észtország érdemes-e erre a címre.
Jeles külpolitikai újságírók időnként megírják, hogy – megbízható források szerint – a csehek és a lengyelek a legesélyesebbek az EU- vagy NATO-tagságra; máskor elmagyarázzák, hogy a fenti kettő helyett hogyan lehetnénk inkább a szlovénekkel együtt mi a kibővítés „kedvezményezettjei". Léteznek továbbá olyan kiszivárogtatások is, amelyek szerint nem kettő, hanem három ország beléptetését hagyná jóvá Moszkva, amelynek vétójoga ugyan nincs az ügyben, véleménye azonban nagyban befolyásolja a nyugati döntést. Időnként azt a kérdést is felteszik egyes szerzők, hogy valóban a NATO kibővítése-e a legjobb biztonságpolitikai forgatókönyv Magyarország, illetve északi, keleti, nyugati és déli szomszédai számára. Arról azonban végképp minimális terjedelemben olvashatunk a hazai sajtóban, hogy az EU-integráció milyen változásokat hozhat majd a mindennapi életben, milyen alternatívákról kell vagy érdemes gondolkodnunk az EU-tagság lehetőségén belül, vagy akár azzal szemben.
A magyar televíziónéző meghatározó euro-élménye a Játék határok nélkül című szórakoztató műsor. Az ország különböző pontjain kultúrprogramokkal és gasztronómiai élményekkel egybekötött Európa-napok nyújtanak szigorúan objektív tájékoztatást az érdeklődő polgároknak. A napilapok egyre gyakrabban jelennek meg európai integrációval foglalkozó rovatokkal, mellékletekkel, az iskolások számára pedig a Külügyminisztérium már le is bonyolította – talán a Ki tud többet a Szovjetunióról című vetélkedő mintájára – az első Robert Schuman Középiskolai Tanulmányi Versenyt, amelynek jelszava: „Európa Te Vagy!"
A kampány legalábbis ambivalens. Európát úgy jeleníti meg, mint egyfajta objektív, külső modernizációs kényszert, amelyre hivatkozva a belső rendszerátalakítás legapróbb részletei is igazolhatók. Amennyiben „extra Európám non est vita", úgy a belátható jövőn belüli csatlakozást ígérő politikai erők úgy állíthatják be saját magukat, mint amelyek – az átmeneti siralomvölgy után – az ígéret földjére, a paradicsomba tudják vezetni a magyar társadalmat. Abból azonban, hogy a Nyugat-Európához való felzárkózás jelszava eleve hamis,2 nem lenne helyes levonni azt a következtetést, hogy Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése nemzetközi illeszkedés, alkalmazkodás és kötelezettségek nélkül elképzelhető. A külső normák vállalása és önmagunkra erőltetése – akár egyfajta Európa-fétis formájában – lehet korlátja az önálló, demokratikus útkeresésnek, de ugyanakkor a politikai kultúra lezüllesztésének is. A mérleg valószínűleg csak utólag lesz megvonható.
Valószínű azonban, hogy a nemzetközi illeszkedés programjának euro-atlanti integrációs folyamatként történő megfogalmazásával a magyar külpolitika saját mozgásterét szűkíti, lemondva a különféle alternatívák mérlegeléséről és a jövőbeni döntési lehetőségekről. Sajátos árukapcsolás történik, holott a NATO és az EU kérdéseinek szétválasztásán túl magát az európai integrációs csomagot is részekre kell bontani, megkülönböztetve a jelenleg működő, erőteljes újraelosztással alátámasztott egységes piacot a tervek szerint 2002 után kialakítandó monetáris uniótól, amelyben az újraelosztás szerepe jelentősen gyengülhet.
Mindenekelőtt azonban emeljük ki a csomagból az észak-atlanti katonai szövetséghez való tartozás kérdését. A NATO-tagsággal kapcsolatos vitákban, a hosszú távú biztonságpolitikai döntések meghozatalánál egyetlen kérdéstől lehet elindulni: ki és mi fenyeget bennünket? Az orosz rém (1849, 1945, 1956) mellett régiónk legkomolyabb fenyegető tényezőjeként a kisebbségi probléma megoldatlanságát szokták konfliktusforrásként emlegetni. Nos, az orosz hadsereg mindhárom említett alkalommal nyugati hívásra, de legalábbis nyugati egyetértéssel nyomult be Magyarországra. Azt pedig nagyon nehéz,.elképzelni, hogy miként segíthetne a kisebbségi feszültségek kezelésében az amerikai légierő (márpedig az emberanyaggal történő szigorú elszámolás miatt a nyugati szövetség a bombázáson kívül más segítségnyújtásra nem nagyon szokott vállalkozni).
Odaát jól tudják ezt, és ezért is hangoztatják oly gyakran, hogy a felvétel feltétele a kisebbségi feszültségek enyhítése, az ilyen-olyan jogok tiszteletben tartása. Csak arról feledkeznek meg, hogy például a szlovákiai és a romániai magyar kisebbség abban különbözik egyes brit és spanyol alattvalóktól, hogy még egyetlen szállodát vagy bankot sem robbantott fel politikai nyomásgyakorlás céljából. Ha 1989 után fölmerült is a középkelet-európai területi revízió igénye, az nem a volt szocialista államok között történt, hanem bizonyos német politikai erők részéről a csehek és a lengyelek irányában, valamint olasz részről Szlovénia irányában. Köztudott az is, hogy nem a Lajtától keletre szavaz az állampolgárok tizenöt-huszonöt százaléka különféle szélsőjobboldali, soviniszta pártokra. Nyugodt szívvel mondhatnánk tehát, hogy addig nem kívánunk csatlakozni az „euroatlanti" szervezetekhez, amíg nem rendeződik az Egyesült Királyság katolikus ír alattvalóinak, meg a Spanyol Királyság baszk kisebbségének helyzete. Elvégre nem vehetünk új gondokat a nyakunkba, épp eleget importáltunk már a rendszerváltás során (munkanélküliség, szervezett bűnözés, kábítószerezés stb.).
Ráadásul a kétpólusú világrend megszűnése óta egyértelmű, hogy ha érdekei úgy diktálják, az USA és a NATO hadereje a tagországok területén kívül is hezitálás nélkül beavatkozik az emberi jogok (a multinacionális befektetői és kereskedelmi érdekek) védelme érdekében. Adott esetben tehát – mint a Balkánra vagy a Közel-Keletre – hozzánk is bármikor ledobhatnak néhány fegyelmező célzatú bombát, miközben az esetleges új tagországok esetében is szemet hunyhatnak az állami terror gyakorlata fölött – amint azt a török példa is mutatja.
A NATO-párti propaganda helyenként kifejezetten gyermeteg (de legalább mulattató) érveket ad elő a tagság előnyeiről. Ilyen például az, hogy a NATO-tagság megnövelné a külföldi befektetők biztonságérzetét, és így számottevően felerősödhetne a tőkebeáramlás. Akkor vajon miért jött eddig a tőke, és miért áramlott oly tömegesen Dél-Kelet-Ázsiába a számos NATO-tagország befektetőitől? Vajon nem törpül-e el a katonai szövetségi tagság szerepe a közgazdasági tényezők mellett, különösen akkor, amikor a transznacionális beruházások garantálására 1985 óta létezik egy szervezet, a MIGA, amelynek Magyarország is tagja? Amennyiben a NATO-tagság és a külföldi tőke bejövetele között mégis lenne kapcsolat, úgy azon kellene elgondolkodni, hogy efféle militarista feltételekkel szükségünk van-e a külföldi tőkére, különös tekintettel arra, hogy Magyarország a térség vezető működőtőke-importőreként lényegesen alacsonyabb gazdasági növekedést tud felmutatni, mint a kevesebb külföldi tőkét bevonó Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia vagy akár Románia.
Hallható továbbá, hogy NATO-konform (értsd: profi) hadsereg esetén csak az lenne katona, aki ezt az életformát szereti. Tudvalevő persze, hogy nem minden NATO-tagállamnak van profi hadserege; a többség a jövőben is alkalmazni fogja a sorozást. A legszebb azonban az, hogy olyan értelmiségiek is részt vesznek a ködösítésben, akik huszonöt évvel ezelőtt – akkor még a kelet-ázsiai szocializmussal szimpatizálva – ugyanilyen lelkesen emelték fel szavukat a vietnami háború ellen, és ha máshonnan nem, hát a Hair című filmből értesülhettek arról, hogy háború esetén a legprofibb hadsereggel rendelkező ország is besorozza a fiatalokat. Mellesleg a profi hadseregbe is rendszerint azok jelentkeznek nagy számban, akik a civil gazdaságban nem találnak munkaalkalmat és megélhetést, de egyébként ugyanúgy gyűlölik a háborút és a katonáskodást, mint egy popzenész vagy egy politológus.
Profi hadsereg esetén a polgár pénzért váltja meg a katonai szolgálatot, hogy az ő ellenőrzése alatt, az általa ellenőrzött parlament utasítására, az ő érdekében áldozhassa életét a fizetett katona. A „civilizált" polgári hadviselés kétes etikai normáit rögzíti az ún. Genfi Konvenció, amely a hadifoglyokkal szembeni bánásmód szabályozása mellett garantálja azt is, hogy a háborút indító, megszavazó, kirobbantó, finanszírozó, irányító stb. polgárt még véletlenül se lehessen hadviselő félnek, ellenségnek tekinteni.
A honvédelem piacosításának útjára lépve – különösen a mai, „globalizálódó" világban – nehéz lenne érveket találni a külföldi zsoldosok alkalmazásával szemben. Amennyiben elfogadjuk az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad áramlását, és amennyiben elsődleges szempont a hadsereg olcsósága (márpedig ez igen fontos), akkor a haza védelmében a korábbinál nagyobb szerep hárulhatna a határon túli magyarságra (az elcsatolt területek ismerete külön előny lehet), vagy akár más földrészekről havi egy-kétszáz dollár reményében is boldogan szerződő fiatalokra.
Tudomásul kell azonban venni azt is, hogy zsoldoshadsereg esetén a katona lojalitása csak addig tart, amíg az őt alkalmazó állam fizetőképessége.3 Nem csekély optimizmus kell ahhoz a feltételezéshez, hogy az államháztartási reformmal és a végeláthatatlan kamattengerrel küzdő magyar állam az előttünk álló évtizedek során nem fog fizetési problémákkal küzdeni.
A pszichológusok elemezhetnék, vajon a NATO iránti magyar lelkesedés párhuzamba állítható-e a szabolcsi munkanélküli behívó utáni vágyakozásával. Ha jól nem is élhet, legalább foglalkozzon vele valaki, legyen fedél a feje fölött, táplálkozhasson rendszeresen és legyen egy váltás ruhája – mindez más költségén. „Úgyis kamu az egész." Nos, ez utóbbi nem biztos. Onnantól kezdve, hogy érdekeink közösekké válnak a világgazdaság fölött uralkodó államokéval, a szimbolikus hozzájáruláson túl esetleg nekünk is ki kell vennünk részünket az Öböl-háborúhoz hasonló műveletekből. Mindenki azzal járul hozzá a közös sikerhez, ami van neki: ők a technikával, mi az emberanyaggal. Á la carte EU még lehet, á la carte NATO nem.
Az „euroatlanti" csatlakozás ügyében fennálló pártpolitikai konszenzus feltételezi, hogy ha mi minden áldozatot meghozunk a felvételért, a nyugati fél pedig folyamatosan ígéretet tesz a kibővítésre, akkor az meg is fog történni. Valójában azonban a bővítés ténye alig függ a hazai viták érvanyagától és a közvéleménytől. Lényegében minden az amerikai, illetve a nyugat-európai bel- és külpolitika állásán múlik. Ez a NATO esetében explicitebb, hiszen oda tulajdonképpen jelentkezni sem lehet (a belépési szándékaikat kinyilvánító országok meghívót kaphatnak), de lényegében az EU esetében sincs másképp (nem akkor szokott bővülni, amikor arra a jelentkezőnek szüksége van, hanem amikor a szervezetnek van szüksége új tagokra).
A NATO kérdése az amerikai pártpolitikában
A hazai NATO-propaganda gyakran hangoztatja, hogy az északatlanti szervezetben konszenzusos döntési mechanizmus működik – azt azonban sohasem teszik hozzá, hogy ez a konszenzus azt jelenti, hogy az amerikai véleménnyel (akarattal) senki sem helyezkedik szembe. Az Egyesült Államokban pedig az utóbbi néhány évben erőteljes támadás indult (döntően a Republikánus Pártból, de máshonnan is) az USA mindenféle nemzetközi kötelezettségvállalásai ellen. Az elnök mögött álló demokraták fenn akarják ugyan tartani a nemzetközi intézményeket, de semmiképpen sem akarják felmérgesíteni az oroszokat.
Az USA mindkét nagy pártja a NATO bővítése mellett "foglalt állást, de más-más megfontolásból, ami eltérő eredményekre vezethet. A republikánusok a lehető legnagyobb mértékben el akarják jelentékteleníteni az ENSZ-t, amely – legalábbis formálisan, mint univerzális szervezet – az USA fölött áll, a Biztonsági Tanács keretében több-kevesebb kontrollt gyakorol az amerikai törekvések fölött. A globális biztonság szervének a NATO-t szánják, amelynek székhelye és főtitkára lehet európai, mégis egyértelműen és félreérthetetlenül az Egyesült Államok irányításával működő szervezet. Olyan birodalomépítési szándék mutatható itt ki, amelyhez szorosan kötődik az USA hadiiparának nemzetközi marketing-tevékenysége is.
A („realista") hegemonizmus nem idegen a demokratáktól sem, ideológiájuk azonban – Woodrow Wilson óta folyamatosan – a („liberális") univerzalizmust hirdeti. Ez tette lehetővé a Népszövetség és az, ENSZ megalakítását, a különféle szakosított szervezetekkel együtt. A lehetőségekhez képest most is a globális szervezetek fenntartására törekednek (a szükséges reformokkal stb.), de nem mondanak határozott nemet a NATO bővítésére sem. Egyrészt azért, mert egyes szövetségeseik – különösen az egyre ambíciózusabb Németország – ezt szorgalmazzák, másrészt pedig azért, mert egyfajta erkölcsi adósságot éreznek a második világháború után „cserbenhagyott" lengyelek, csehek, magyarok stb. iránt.
A demokraták óvatosságát illusztrálja Sam Nunn szenátor nyilatkozata 1996 szeptemberében. A Szenátus hadügyi bizottságában korábban elnöklő politikus szerint Kelet-Közép-Európát nem fenyegeti veszély, és ezért felesleges politikai és gazdasági megfontolásokból siettetni a NATO bővítését. Ráadásul Nunn szerint térségünk politikai és gazdasági stabilizálása elsősorban Nyugat-Európa érdeke, márpedig az EU láthatóan nem siet az új tagok felvételével. Ha pedig ez így van, akkor értelmetlen erőltetni a NATO bővítését is, amivel nem a biztonság nőne, hanem az orosz-nyugati feszültség – véli a szenátor."4
Ennek ellenére Bill Clinton az elnökjelöltség elfogadásakor ígéretet tett arra, hogy a kelet-közép-európai „új demokráciák" közül néhányat felvesznek majd a NATO-ba a második elnöki periódusa alatt. Amikor kérdezték, Bob Dole republikánus elnökjelölt is a kibővítés mellett foglalt állást: tőle akár Oroszország is tagja lehetne a NATO-nak. Ezt a „nagyvonalúságot" leginkább az amerikai hadiipar korlátlan piacbővítési igényei magyarázhatják.
Mindebből a legvalószínűbb eshetőség az, hogy – talán a szervezet megalakulásának ötvenedik évfordulóján, vagyis 1999-ben – a NATO egyfajta szimbolikus bővítésére kerülhet majd sor, anélkül, hogy túl sok német érdekeltségű szatellitet vonna be, és anélkül, hogy túlzottan megzavarná Moszkva lelki nyugalmát. Ez pedig azt jelenti, hogy minisztereink még évtizedekig „dobozolhatnak" a NATO „őrnagyaival" anélkül, hogy a meghozott áldozatok (infrastruktúra átengedése, erkölcsi kompromisszumok stb.) ellenére egy centivel is közelebb kerülnénk a száz százalékos biztonsági garanciavállaláshoz. A szimbolikus bővítés ugyanis – amint azt jólértesült külpolitikai újságírók megírták, többnyire kiszivárgott amerikai dokumentumokra hivatkozva – valószínűleg az ismét „német-római" tagállamként kezelt Csehországot, és a műholdakról egyetlen nagy harckocsi-gyakorlópályának látszó Lengyelországot érintené.
Az EU-bővítés a nyugat-európai politikában
A NATO-bővítésnél még sokkal zűrzavarosabb az EU újbóli bővítése körüli vita. Az 1996 tavaszán megnyílt és nagyjából egy év hosszúságúra tervezett Kormányközi Konferencia feladata az, hogy egyrészt áttekintse a monetáris unió előrehaladásának ütemet, meghatározza az ezzel kapcsolatos feladatokat, esetleges módosításokat, másrészt pedig megteremtse az újabb bővítés feltételeit – már amennyiben ezt a jelenlegi tagországok komolyan gondolják, és a konkrét részletekről meg tudnak egyezni.
A hivatalos nyilatkozatok egybehangzóak a tekintetben, hogy bizonyosra veszik az 1991 után társulási szerződést kötött országok majdani csatlakozását. A kelet-európai jelentkezők szüntelenül a felvétel időpontját próbálják kicsikarni az EU-tisztviselőkből és a vezető nyugat-európai politikusokból, a válasz azonban vagy csend, vagy valami, amit rövid úton megcáfolnak vagy megváltoztatnak.5 A színfalak előtt, de még inkább mögött erőteljes lobbyzás folyik, aszerint, hogy a különféle érdekcsoportok potenciális riválist vagy szövetségest látnak a jelentkezőkben.
Az eddigi EK- és EU-bővítések során alapvetően kétféle országot vettek fel: amely nettó befizetőként hozzájárult a Közösség költségvetéséhez (északi bővítések Írország kivételével), illetve amelyek politikai stabilizálása a hidegháborús körülmények miatt fontos volt, de csak a Közösségbe való integrálás útján volt lehetséges (déli bővítések). Kelet-Közép-Európa a nettó befizetéstől igen távol van, a csatlakozási törekvések egyik fő motívuma éppen az összeurópai újraelosztásból való részesedés. A hidegháborús körülmények pedig minden bizonnyal elmúltak, forradalmi helyzet, rivális társadalmi rendszer vagy katonai tömb vonzása nem ösztönzi a nagy gazdasági áldozatok árán történő konszolidációt.
Az Unió jogrendje szerint akár egy kormány vétója is megakadályozhatja új tagok felvételét. Ezt pedig a legkönnyebb elképzelni. A nettó recipiensek (az újraelosztás élvezői: spanyolok, portugálok, görögök, írek) megakadályozhatják az újabb forráshiányos gazdaságok belépését. Az agrártermelők – az elmúlt évek rombolása ellenére – még mindig tarthatnak egyes jelentkezők, így Magyarország konkurenciájától. Az atlanti hatalmak (az Egyesült Királyság és Franciaország) tarthatnak attól, hogy a visegrádi országok felvétele még jobban megerősítené a német hegemóniát, az északiak pedig azért nehezményeznének egy ilyen négyes vagy – Szlovéniával kiegészített – ötös felvételt, mert ők szeretnék a balti érdekeket képviselni. A sérelmek, a kifogások, az aggodalmak és a panaszok sora végtelen lehet.
Közgazdasági szempontból a nyugat-európai tőke két fontos dolgot várhat térségünk integrálásától. Egyrészt piacbővítési lehetőséget, amelyet azonban a társulási egyezmény és az érintett országok többségének laissez fairé külgazdasági politikája következtében a tényleges tagság elérése nélkül is többé-kevésbé megkap. Másrészt nyerhet azzal, hogy a régió olcsó munkaereje versenyt támaszt a helyenként még mindig erős nyugat-európai munkaerőnek, és – a szociális dömping felerősítésével – drasztikus húzóhatást gyakorolhat lefelé a nyugat-európai bérszínvonalra. Látjuk azonban, hogy ez is folyamatban van, a nyugat-európai munkavállalói érdekképviseletek hallatlanul gyengék, a szakszervezetek utóvédharcokat folytatnak korporatív jogosítványaik és a jóléti vívmányok megtartásáért.
Egészen konkrétan pedig azt kell megvizsgálni, hogyan hatna a bővítés az integráció már kialakított menetrendjére, milyen viszonyban áll annak kritériumaival. Ezt tette Malcolm Rifkind is, a zürichi egyetemen 1996. szeptember 18-án elmondott beszédében.6 A pártvezéri szerepre aspiráló brit külügyminiszter – Winston Churchill egykori fellépésének színhelyén – előadta, hogy a monetáris unió programja eleve kettéosztja az EU-t, ami pedig eredetileg távol állt az „alapító atyák" szándékaitól. Különösen nyilvánvalóvá tenné ezt a megosztottságot, ha felvennék a társult kelet-közép-európai országokat, amelyek még messze nem értek meg a tagságra. A britek persze elsősorban azt fájlalják, hogy amennyiben német-osztrák-francia-benelux körben megvalósulna a monetáris unió, ők a kívül maradó második ligában kapnának csak helyet, és most már semmivel sem lehetne megmagyarázni, hogy ezt nem gyengeségből, hanem valamiféle „fényes elszigeteltség" jegyében teszik.
Az északi EU-tagok elvileg kevés fáradsággal alkalmassá tehetők a monetáris unióra, úgy tűnik azonban, hogy mára ők váltak az á la carte integráció legharcosabb szószólóivá. Fontos látni azt is, hogy – szemben a hazai politikai elit álláspontjával – az EU-ba legutóbb belépett három országban az uniópártiak jelentős része sem az euro-atlanti integrációhoz kívánt csatlakozni, hanem csak az EU-hoz. A svéd, de még inkább a finn politikai elitek körében nem kifejezetten népszerű a NATO-csatlakozás gondolata, mert attól szerintük a kelet-európai feszültségek növekedése, az európai megosztottság mélyülése várható, és nem a fokozottabb stabilitás.7 Kétségtelen, hogy mind az északeurópai két országban, mind Ausztriában vannak olyan politikai erők, amelyek már a NATO-csatlakozás útját egyengetik, bár a közvélemény meggyőzése ez esetben még sokkal nagyobb feladat lesz, mint az utólag csalódásként értékelt EU-népszavazás esetében.
Ritkán esik szó a hazai sajtóban arról, hogy a legutóbbi EU-bővítés során felvett három ország közvéleménye hogyan vélekedik ma a csatlakozásról. Svédországban és Ausztriában ugyanis igen hasonló a helyzet: a többség csalódott, sőt becsapva érzi magát. Svédországban, ha most, két év után ismét népszavazást rendeznének, a többség nemcsak hogy elutasítaná a belépést, de a közvéleménykutatók által megkérdezettek ötven százalékánál többen hagynák jóvá azt is, hogy az ország lépjen ki az EU-ból. Ausztriában a közvélemény többsége hallani sem akar az egységes európai valuta bevezetéséről, azaz a schilling megszüntetéséről.
A nyugat-európai közvéleményre általában is a megosztottság jellemző a monetáris unió ügyében. Az összkép azt mutatja, hogy az erős valutával rendelkező országokban a többség inkább az unió ellen van, míg a gyenge valutával rendelkező országokban a többség inkább elfogadja az egységes valuta bevezetését, saját valutája megszüntetését.8 Az erős valutával rendelkező Dániában és Franciaországban már a Maastrichti Szerződés népszavazáson történő jóváhagyatása is csak üggyel-bajjal sikerült, szemben a lényegesen lelkesebb Írországgal. Nagy-Britanniában a kormány nemcsak azért zárkózik el a szerződés népszavazásra bocsátásától, mert az ellenkezik az ország íratlan alkotmányával (egyébként az EK-tagság ügyében egyszer, 1975-ben már volt egy népszavazás ott is), hanem azért, mert a britek nagy valószínűséggel leszavaznák a font sterling megszüntetését.
Gazdaság és biztonság
A sajtóviták már csak terjedelmi okokból sem juthatnak túl az ad hoc jellegű, adok-kapok érvelésen, holott a napirenden levő kérdések általános elméleti szinten is gondolkodásra késztetnek.9 Mind a gazdasági fejlődés, mind a biztonságpolitika területén szükség lenne pedig a közkézen forgó érvek és szólamok mögöttes tartalmának, filozófiájának kibontására, az így felvázolható paradigmák, nézetrendszerek összevetésére. A NATO és az EU kérdésével kapcsolatos publicisztika egyik jellegzetes ellentmondása például az, hogy bár egyetlen csomag részeként beszél a két szervezethez való csatlakozásról, úgy tekinti a nemzetbiztonság (katonai-politikai) szféráját és a gazdaság világát, mint önálló területeket, nem elemzi a kettő közötti szerves kapcsolatokat.10
Elemi történelmi tények maradnak figyelmen kívül. így például az, hogy ahhoz, hogy a NATO-t 1949-ben az Egyesült Államok meg tudja szervezni, szükség volt a szövetkezni kívánó országok gazdasági talpraállítására. Nem állítható, hogy a Marshall-terv kidolgozói egyértelműen egy katonai tömb megalapozásaként dolgozták ki az újjáépítés finanszírozásának megoldásait, az azonban kétségtelen, hogy e sokat emlegetett, sokfunkciós segélyprogram nélkül Nyugat-Európa egyszerűen nem kerülhetett volna abba az állapotba, hogy egy ütőképes katonai szervezetet állíthasson fel.
A NATO déli bővítései során az Európai Közösségbe való felvétel biztosította azt, hogy a katonai rekonstrukció terheit a nemzetgazdaságok elviseljek. Ez alól Törökország lett az örökös kivétel, neki azonban a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól álltak rendelkezésére bőséges források. Ez úgy értelmezhető, hogy a geostratégiailag kiemelkedő fontosságú ország fölötti befolyást az Egyesült Államok még Nyugat-Európái szövetségeseivel sem kívánta megosztani.
Még fontosabb azonban látni azt, hogy a második világháború után a Nyugat-Európán belüli stabilitás megvalósításának legfőbb eszköze nem a NATO, hanem a gazdasági integráció volt. Ennek első lépéseként valósult meg az Európai Fizetési Unió (EPU, 1950) és a Szén- és Acélközösség (Montánunió, 1951). Mindkettő az Egyesült Államok kezdeményezésére és útmutatása mellett alakult meg, és fejlődött az 1957-es Római Szerződés aláírása után Európai Gazdasági Közösséggé.
A nyugat-európai integráció biztonságpolitikai jelentőségét fejtegette nemrég a hazai sajtóban Dr. Habsburg Ottó, egykori osztrák-magyar trónörökös, aki jelenleg a Páneurópai Mozgalom elnöke. Szerinte a „fő feladatunk az, hogy elérjük Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Ez mindenekelőtt egy biztonsági közösség és csak másodsorban egyfajta gazdasági rend."11 Függetlenül attól, hogy Dr. Habsburg e cikkben is „országunk" jövőjéről beszél, és pozitív fejleménynek állítja be a közbiztonság összeomlását és a maffiauralmat, e megállapítása figyelmet érdemel. Svájccal példálódzik, amelynek gazdasági virágzását az ország sok évszázadon át tartó politikai stabilitásának, békés viszonyainak tulajdonítja.
A fejlődés és a biztonság valóban összetartozó és egymást erősítő kategóriák, még akkor is, ha időnként – intézményi szinten – ellentmondásba kerülnek egymással. Az elemi összefüggés nyilván az, hogy egy lerongyolódott gazdasággal nem lehet drága fegyverrendszereket megvásároltatni. Nem szabad azonban itt a biztonság fogalmát leszűkíteni a nemzetbiztonság (katonai-politikai) kategóriájára, hiszen az nem egyszerűen a nemzetközi politika tárgyát képezi; minden időben konkrét társadalmi tartalommal rendelkezik. Végső soron a nemzetbiztonság kérdései és válaszai mindig lefordíthatok a szociális biztonság problémáira, hiszen a nemzetbiztonság nem egyszerűen az államhatárok védelméről szól, hanem egy konkrét társadalmi rend őrzéséről, meghatározott társadalmi csoportok irányításával és szintén meghatározott társadalmi csoportok áldozatvállalásával. (A kettő közötti átfedést nyilván nem zárjuk ki.)
A szociális biztonság12 azonban a tranzitológiában nem mint az általános stabilitás egyik alapköve szerepel, hanem éppen ellenkezőleg, a gazdasági fejlődés gátjaként értelmeződik, aminek végül is negatívan kellene hatnia a nemzetbiztonságra is. A tranzitológia által javasolt biztonsági struktúra ezért – szemben például az egykori Charta 77 szellemiségével – éppen hogy nem tekinti a békesség feltételének az államokon belüli igazságtalanságok megszüntetését, sőt azok konzerválására tesz javaslatot.
Ebből az összefüggésből következik, hogy a monetáris unió, amely egyet jelent a szociális biztonság (társadalombiztosítás) felszámolásával, a stabilitás legfőbb fenyegetőjének tekinthető, különösen a gyenge versenyképességű gazdaságok esetében. Ha elfogadható is tehát, hogy bizonyos feltételek mellett Magyarországnak a jelenlegi EU-hoz való csatlakozása több előnnyel, mint hátránnyal járna, nem mondható ez el az EU előkészítés alatt álló új formájáról, a monetáris unióról. Valójában – különösen ha „kétsebességű" integráció alakul ki – a monetáris unió feltételeinek teljesítése nem is lesz elvárás Magyarországgal szemben, bár nemritkán előfordul, hogy tekintélyes személyiségek (Donald Blinken USA-nagykövet, Alexander Lámfalussy EMIvezér stb.) úgy nyilatkoznak, mintha ez reális követelmény lehetne.
A monetáris unió feltételeinek teljesítésére való törekvés, vagyis a pénzügyi stabilizáció programja már eddig is-a társadalmi destabilizáció legkülönbözőbb formáihoz vezetett Nyugat-Európában. Ilyennek tekinthető az 1995 végén lezajlott háromhetes sztrájk Franciaországban, valamint az észak-olasz szeparatizmus fellángolása 1996 kora őszén. Alternatívák pedig vannak, amint azt például az Európai Parlament szocialista és zöld képviselői és szakértőik hosszabb ideje próbálják bizonyítani.13
A ciklikus pénzügyi stabilizáció térségünkben is már hosszabb ideje az egyik legjelentősebb destabilizáló tényezőnek tekinthető. Nem egy nyugati szakértő mutatott rá arra a párhuzamra, hogy a Valutaalap és a Világbank által diktált stabilizációs és szerkezetátalakító programok egészen hasonló jelleggel vezettek el a társadalmi stabilitás és az államrend összeomlásához különböző afrikai országokban és Kelet-Európában, különösképpen az egykori Jugoszláviában.14
Az esetleges EU-tagság fontos hozadéka lehetne Magyarország számára, hogy kiszabadítaná a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank öleléséből. Ezek a szervezetek ugyanis alapvetően a fejlődő országokkal, illetve újabban az „éledő" (emerging) gazdaságokkal foglalkoznak intenzíven, az EU-n belüli ügyekről azonban legfeljebb szerény véleményt mondhatnak. Nem volt ez mindig így. 1976-ban például – és azt megelőzően többször is – a Valutaalap beavatkozott Nagy-Britannia gazdaságpolitikájába, de kliensei között szerepelt Olaszország vagy Franciaország is. Ez azonban megváltozott azóta, hogy az EK létrehozta az Európai Monetáris Rendszert (EMS, 1979), és a nyugat-európai valutaügyek fő iránymutatójává a Bundesbank vált. (A jövőre nézve ezt a szerepet a már létező Európai Monetáris Intézetnek, illetve az ebből létrejövő európai központi banknak szánják.) Az EU-tagság tehát ebből a szempontból védettséget jelentene, de csak monetáris unió nélkül, hiszen azzal csöbörből vödörbe kerülne a magyar gazdaságpolitika (ha egyáltalán ilyenről beszélni lehetne).
Közép-Európa visszatér?
Ha egy pillanatra elfogadjuk is, hogy hosszú távon az EU- és a NATO-csatlakozással egyértelműen jobban járunk, mint nélkülük, akkor is gondolkodóba ejthet bennünket a folyamat lassúsága, az ígérgetések végeláthatatlan folyama. Meg kell néznünk, hogy milyen perspektívát kínál közép távon a valóban létező állapot. Nevezetesen, hogy mi minden szívességet felajánlottunk a felvétel érdekében, a nyugatiak mindezt igénybe is veszik, emellett állandóan hangoztatják a bővítés szükségességét, ami viszont egyre jobban felzaklatja a tőlünk keletre lakókat, miközben egyetlen feltétel hiányzik csak politikusaink boldogságához: a bővítés ténye maga. Az egyetlen feltétel hiánya miatt ez nemhogy nem optimális, de felettébb költséges, kockázatos és erkölcsileg is kétséges helyzetnek tekinthető.
Mivel az EU- és NATO-tagság igényének szüntelen hangoztatása végső soron nem más, mint a nyugati politika iránti lojalitás kifejezése, politikusainktól akkor sem várhatjuk el e retorika megváltoztatását, ha esetleg ők is tisztában vannak e hangoztatott törekvések egy részének irrealitásával. Mindaddig azonban, amíg nem kerül sor a bővítésre, Közép-Kelet-Európa (a NATO és a FÁK közötti térség) objektíve egy régióvá válik, a kérdés csak az, hogy a régióba beleértendő országok felismerik-e az összetartozás tényét és kialakítják-e az ebből következő együttműködés formáit vagy sem.
Gazdasági szempontból ez a CEFTA-beli együttműködés mélyítését jelenti anélkül persze, hogy ezt a szervezetet bárki is az EU alternatívájaként fogná fel. Biztonságpolitikai szempontból pedig olyan zóna kialakítására célszerű törekedni, amelyben az államhatárok megváltoztatása deklaráltan senkinek sem célja, és ezért azokat a kétoldalú alapszerződések mellett a keleti és a nyugati védelmi blokk közösen garantálja, törekedve egyúttal arra is, hogy a térség atomfegyverektől mentes maradhasson. Nem látszik, milyen elvi szempont szól az ellen, hogy a térség biztonságát a regionális tömbösödés helyett az EBESZ-re és a Békepartnerségre építsük, hogy a külpolitikától e partnerség gazdasági oldalának erősítését várjuk el, a stabilitást pedig az újbóli militarizálás helyett a gazdasági újjáépítéstől reméljük.
Jegyzetek
1 Az európai gazdasági integrációval részletesen foglalkoztak az Eszmélet 26. számának egyes cikkei, a NATO-val pedig az Eszmélet 29. számának egyes részei. Ez az írás nagymértékben támaszkodik az ott kifejtettekre.
2 Lásd az Eszmélet 30. számának kislexikon rovatát.
3 Hegedüs hadnagy is az ostrompénzt hiányolta Dobó kapitánytól, mielőtt árulásra adta fejét. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok.)
4 Lásd: F. O.: Lassabb lesz a NATO-bővítés? Népszabadság, 1996. szeptember 16.
5 A könnyelmű hitegetés lelepleződésének ritka példája a/elt, amikor 1995 őszén Helmut Kohl kancellár Lengyelországban bejelentette, hogy Lengyelország 2000-re az EU tagjává válhat. A lengyel sajtó hihetetlenül lelkes lett, nem győzték nyugtatni őket a német kormánytisztviselők, akik szerint a kancellár valójában azt mondta, hogy a lengyelek 2000-re már tudni fogják, mikor lehetnek az EU tagjai.
6 Magyar Hírlap.
7 L.: Népszabadság, 1996. szeptember 21,
8 A felmérések szerint a magyar közvéleménynek is alig egyötöde ragaszkodna a forint megtartásához.
9 A jelenlegi szemellenzős meneteléshez képest a tizenöt-húsz évvel ezelőtti ellenzéki békemozgalmak is komplex, árnyalt képpel rendelkeztek a biztonságpolitika összefüggéseiről. Egy ilyen dokumentumban például ezt olvashatjuk: „A béke garantálásához szükség van az államokon belüli erőszak és igazságtalanság megszüntetésére, valamint arra, hogy az állami hatóságok minden országban tiszteletben tartsák az emberi és polgári jogokat, mégpedig a politikai meggyőződéssel és a vallásos hittel kapcsolatos emberi szabadságot és méltóságot, a gyülekezési és szólásszabadságot stb." A béke oszthatatlansága. A Charta 77 dokumentuma a békéről, szabadságról és demokráciáról. Prága, 1982. március 29.
10 Ritka kivétel volt ez alól Horn Gyulának a Szocialista Internacionálé 1996. szeptemberi kongresszusán elmondott referátuma, amelyben az MSZP elnöke arról értekezett, hogy amennyiben a Nyugat térségünk országait kirekeszti a világgazdaságból, nem részelteti a nemzetközi gazdasági kapcsolatok előnyeiből, akkor a diktatórikus hatalomgyakorlás visszatérésének veszélye jelentősen megnő. Jellemző módon ez a tézis nem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai szellemi életben.
11 L: Nő a fa, avagy bizalom a jövőben. Népszabadság. 1996. szeptember 6.
12 A magyar nyelvben itt a fogalomhasadás példájával állunk szemben, ami az összefüggést némiképp elrejti. Az angolban azonban a szociális biztonságot és a társadalombiztosítást ugyanaz a kifejezés jelöli (social security), ami jobban érzékelteti, hogy végül is milyen intézmények között keressük a kapcsolatot.
13 Gondolunk itt elsősorban Ken Coats teljes foglalkoztatást célzó programjára (a Stuart Holland, Michael Barratt Brown és mások közreműködésével végzett műhelymunkára), valamint az Alternative Economic Policy In Europe munkacsoport Maastricht II and European Monetary Union című kiadványára. (Németül Kopf Oder Zahl: Wem nützt der EURO?)
14 Lásd: John Walton – David Seddon: Free Markets and Food Riots. Blackwell, 1994.; Michael Barratt Brown: Adósság és háború Jugoszláviában. Eszmélet, 21-22.sz. Erről a kérdésről szólnak Michel Chossudovsky különböző írásai is, többek között az Eric Toussaint és Peter Drucker által szerkesztett IMF-World Bank-WTO: The Free Market Fiasco című kötetben.