Recenzió Michael Ignatieff: Birodalom light, HVG Kiadó Rt., Budapest, 2003., Matolcsy György: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei, Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2004., Stephen Howe: Birodalmak, Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004. és Soros György: Az amerikai hatalmi lufi. Az amerikai hatalom visszaterelése a helyes útra, Scolar Kiadó, Budapest, 2004. című könyvekről.
Az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi státusának, a hidegháború után kialakult nemzetközi pozíciójának teoretikus igényű meghatározása a nemzetközi viszonyokkal, a kül- és biztonságpolitikával foglalkozó irodalom egyik fő témája manapság. A hidegháború után kialakult, aszimmetrikus világhelyzet önmagában is ebbe az irányba terelte volna a gondolkodást, az iraki háború azonban még inkább az érdeklődés homlokterébe állította a kérdést: vajon birodalom-e Amerika?
Az Eszmélet már számos recenziót közölt olyan könyvekről, amelyek erre a kérdésre keresnek választ különféle megközelítésekben.1 Ezek közül több még nem elérhető közvetlenül a hazai olvasóközönség számára. Ezúttal négy, magyarul megjelent kötetet ismertetünk és hasonlítunk össze.
Nemrég jelent meg például az egykori gazdasági miniszter, Matolcsy György könyve, amelynek címe: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei. Az ismert gazdaságpolitikus – más kortárs eszmefuttatókhoz hasonlóan – a Római Birodalom analógiájára értelmezi az Amerikai Egyesült Államokat. Úgy véli, hogy az amerikai társadalom, gazdaság, ország, állam egyfajta történelmi genetika folytán vált birodalommá. E folyamat egy kifejlett szakaszaként a mai Amerika négy nagy politikus által kijelölt úton vagy utakon tud haladni csak, ezek: Andrew Jackson, Thomas Jefferson, Woodrow Wilson és Alexander Hamilton (ez utóbbit Matolcsy tévesen az elnökök közé sorolja). Az efféle kvázi-elméletek, bombasztikusnak szánt kijelentések és különféle pontatlanságok ellenére Matolcsy könyvének figyelemre méltó vonása, hogy irodalomjegyzékében nem kevés baloldali szerző neve is megjelenik. Ilyen Dore, Eatwell, Hutton, Krugman, Stiglitz, sőt Chomsky, Hardt és Negri, valamint Callinicos. Az 1970-es évek után kialakult gazdasági "Pax Americana" koncepcióját az Eszméletben gyakran publikáló Peter Gowantől veszi át (The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance).
Szintén megjelent magyarul egy jól ismert brit újságíró, Michael Ignatieff könyvecskéje, amelynek címe: Birodalom light. A kanadai születésű Ignatieff tudósítóként eljutott számos olyan térségbe, ahol az Egyesült Államok az elmúlt tíz évben jelentősebb katonai szerepet vállalt. Ebben a kis könyvben – amelyben egy-egy fejezet foglalkozik Bosznia-Hercegovinával, Koszovóval és Afganisztánnal – lényegében azt fejti ki, hogy a birodalmi keretek és megoldások puha változatának újbóli feltalálása és felfedezése elkerülhetetlen, ha a világ egyes pontjainak súlyos elfajulásait orvosolni akarjuk. Számára tehát a (puha) birodalom egy olyan intézmény, amellyel meg kell békélni, hiszen sokkal jobb, ha van, mint hogyha nem volna. Magától értetődő, hogy Ignatieff birodalmi (imperialista) jellegűnek láttatja a katonai beavatkozást, de valójában az ezeket követő újjáépítésben is ezt a vonást látja meghatározónak. "Az országépítést nem tartják gyarmatosításnak, holott az idegenek és a bennszülöttek viszonya eleve kissé gyarmati jellegű. A helyiek tolmácsolnak, takarítanak, autót vezetnek, az eseményeket viszont a külföldiek irányítják" (76. o.). Ennek következtében számára az amerikai és az európai politika nem alternatívája egymásnak, hanem igazából kiegészítő viszonyról, munkamegosztásról van szó.
A birodalom szó új keletű karrierje inspirálta Stephen Howe brit történészt arra, hogy 2002-ben kicsi (mintegy 160 oldalas) könyvet jelentessen meg e fogalom tisztázásának szándékával (ennek eredeti címe: Empire. A Very Short Introduction; magyar változata egyszerűen: Birodalom). Howe nem titkoltan az aktuális helyzetelemzésekhez való hozzászólás szándékával írt új könyvet; erre utal a hosszú bevezető és a könyv harmadik harmada. A kettő között viszont elfért két hosszú fejezet, amelyek dióhéjban bemutatják a világtörténelem birodalmait – az egyik a szárazföldi, a másik pedig a tengeri birodalmakét. Howe ilyetén, nem túl bonyolult tipológiája szerint ez utóbbiak – vagyis lényegében a nyugat-európai hatalmak tengerentúli birodalmai – testesítették meg az imperializmus klasszikus formáit. Ez pedig egybecseng Eric J. Hobsbawm terminológiájával, amely szerint a XIX. század utolsó harmadát és a XX. század elejét magában foglaló időszak volt "a birodalmak kora".2
A Howe-könyvet záró gondolatmenet nem kevés izgalmas kérdést vet fel. Így például a brit történész felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy bár a birodalmak többnyire rendelkeznek valamiféle birodalmi tudattal, az imperialista ideológiák általában nem adnak valódi magyarázatot a gyarmati hódítás és uralom okaira. A terjeszkedés ugyanis sokszor alkalom szülte, rögtönzött lépés vagy valamilyen válságra adott válasz volt, nem pedig valamilyen nagy ívű ideológia vagy befolyásos kulturális erő hatására zajlott le. Hasonló fontos különbségtételre hívja fel a figyelmet akkor, amikor a birodalmak jelentőségének felmérését elválasztandónak tartja erkölcsi megítélésüktől. Sok szerző hajlamos összekeverni a kettőt.
Howe ismeretterjesztő könyve egyfajta reflexió a jelenkor különféle, eltérő színvonalon kidolgozott birodalomelméleteire. Szerzője nem is vonja kétségbe az ez irányú kutatások, eszmefuttatások létjogosultságát. "E könyv megírásakor az USA olyan globális erőt képviselt és olyannyira vetélytársak nélkül maradt, hogy befolyása jóval meghaladta a XIX. században hatalma csúcspontjára ért Nagy-Britanniáét. Leginkább talán a Római Birodalommal állítható párhuzamba, amely az akkor ismert egész világot uralta" (139. o.). A párhuzamot kibontva a történész rámutat arra a hasonlóságra is, hogy az USA a "birodalmán" (szövetségi rendszerén) kívül esőket hajlamos barbároknak tekinteni. Végezetül kimondja, hogy egyedül "az Egyesült Államok és közeli szövetségesei képesek arra, hogy – szükség esetén akár erőszakkal is – fenntartsák a globális békét és igazságosságot, s mindezt nem egy nacionalista és hatalomra éhes politika jegyében, hanem az egyetemes értékek megőrzése érdekében teszik" (140. o.).
Ezt követően azonban Howe a birodalompublicisztika gyengéjére figyelmeztet az alábbiakkal: "Ez a gondolatmenet azonban minden bizonnyal túl messzire vezet, s valószínűleg erősebbnek állítja be az Egyesült Államokat, mint amilyen valójában. Alábecsüli azokat a tényleges és potenciális feszültségeket, amelyek az amerikai gondolkodásban megjelenő egyetemesség és a szűkebb nemzeti érdekek, az Egyesült Államok külpolitikájának globális és izolacionista tendenciái, valamint az USA és akár leghűségesebb szövetségesei, például Nagy-Britannia között fennállnak. Azt sugallja, mintha az amerikaiak világméretű befolyásából hasznot húzó különféle érdekcsoportok – a multinacionális cégek, a kulturális intézmények, a kormány és a fegyveres erők – egységes egészet alkotnának, közös célokat tartanának szem előtt, és egyformán szemlélnék a világot. Lehet, hogy azok, akik egyaránt ellenszenvvel figyelik az Egyesült Államok katonai beavatkozásait a volt gyarmati országok területén, illetve a McDonald's gyorséttermek világméretű terjeszkedését, mindkét jelenséget a birodalomépítés sajátos formájának tartják – a kettő közé azonban semmiképp sem lehet egyenlőségjelet tenni" (140. o.).
Howe jól érzékeli, hogy a birodalomfogalom túlzottan felpuhult, és egymástól igen távoli dolgok leírására vált használatossá. Ennek illusztrálására könyvének egyik oldalán négy fotót helyez egymás mellé, mind olyan alakokról, akik esetében okkal, ok nélkül vita folyhat arról, hogy vajon birodalomépítők voltak-e. A négy személy: Heinrich Himmler náci vezető, Harry S. Truman amerikai elnök (1945-1953), Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár (1964-1982), valamint Ronald McDonald, a népszerű gyorséttermi láncot reklámozó bohóc, aki – hogy a történészt idézzük – "hozzájárult a hozzá hasonlóan ízléstelen termék világméretű elterjedéséhez" (141. o.).
Howe szélesre nyitott elemzési perspektívája alkalmat ad arra, hogy az amerikai világhatalom értelmezése által igényelt teoretikus vizsgálódásunkat összekapcsoljuk az 1989 előtti kelet-európai viszonyok újbóli áttekintésével. Ezzel kapcsolatban ugyanis mára gyökeret eresztett a tudományos és a publicisztikai szóhasználatban egyaránt a Szovjetunió birodalomként való jellemzése, illetőleg árnyaltabb politológiai elemzésekben a külső és belső szovjet birodalom megkülönböztetése. Hogy Sztálin idején egyszerre és egymással összefüggésben épült a Szovjetunió diktatórikus államrendje és nemzetközi hatalmi pozíciója, az egyfajta evidenciának tekinthető talán. Az azonban, hogy ennek eredményét indokolt-e birodalomként leírni, már kétséges – különösen az ún. "külső birodalom" vonatkozásában. Hiszen Moszkva ellenőrzése a "béketábor", a KGST, a Varsói Szerződés, a "szocialista világrendszer" stb. országai fölött jellegét tekintve nem különbözött attól a viszonytól, amely Washington és Latin-Amerika között a Monroe-doktrína kinyilvánítása óta fennállt. Mégsem mondható, hogy a nyugati félteke Washington birodalma lett volna, hiszen az észak-amerikaiak éppen a tényleges (európai) birodalmak kiszorítása által tehettek szert (fél-)világhatalmi pozíciójukra.
Ha pedig indokolt megkülönböztetni a brit, francia, spanyol és portugál gyarmatosító (birodalmi) politikát, illetve az annak eredményeként kialakult kapcsolatrendszert az amerikai hatalmi fölény érvényesítésétől, még inkább érdemes megkülönböztetni azt, ahogyan az Egyesült Államok Latin-Amerikában vagy más kontinenseken érvényesíteni tudta és tudja befolyását, hatalmát. Nem biztos, hogy a különböző típusú hatalmi viszonyok mindegyikére lehet külön nevet találni. Azt azonban indokoltnak tarthatjuk, hogy a dominancia különböző válfajait ne mossuk össze egyetlen esernyőfogalom alatt, illetőleg megértsük, hogy az Egyesült Államokon belül is eltérő irányzatok, koncepcionális különbségek figyelhetők meg a gondolkodásban és a gyakorlatban egyaránt.
Cornel West, a Princeton Egyetem professzora egy 2004-ben készült interjúban3 például úgy vélekedett: az Egyesült Államok egyszerre köztársaság és birodalom. "Az Egyesült Államoknak 650 katonai bázisa van 132 országban, hajója minden óceánon, jelenléte minden kontinensen az Antarktisz kivételével, és 1 millió 450 ezer katonája a föld kerekén." West azonban hozzáteszi: oly korban élünk, amikor az amerikai birodalom és az amerikai demokrácia harcot folytat egymással. Hogy ez a küzdelem éppen hogyan áll, nem könnyű megítélni az események sodrában. Egy biztos azonban: George W. Bush elnöksége alatt a demokrácia pozíciói nem javultak. Idézhetünk egy másik, nem kevésbé neves kritikust is ez ügyben; Norman Mailer, a híres író 2003-ban kiadott könyvében (Why Are We at War?) azt fejti ki, hogy Washington célja az iraki háborúval a birodalomépítés, előbb a Közel-Keleten, majd szerte a világban.
Az iraki háború, a Bush-doktrína, sőt általában az amerikai külpolitika kritikusai számára tehát érthetően erős a késztetés arra, hogy az agresszív, hegemonista stb. törekvéseket és gyakorlatot a "birodalmi" jelzővel illessék. Az éremnek azonban van egy másik oldala is. A birodalom szó differenciálatlan – és mondjuk ki: inadekvát – használata azonban nem egyszerűen a mai viszonyokban való eligazodást nehezíti, hanem a történelmi analízis lehetőségét is gyengíti. Egészen konkrétan megakadályozza annak felismerését, hogy történelmének egy időszakában (a XIX-X. század fordulóján, főként a spanyol-amerikai háború nyomán) az Egyesült Államok valóban közel volt ahhoz, hogy – a hobsbawmi értelemben vett – birodalmi típusú külpolitikát folytasson, de tudatos politikai döntés következtében erről letett. Az első világháború óta minden nemzetközi szerepvállalásában az univerzális értékekhez igyekezett kötni a saját szerepvállalását, ami a birodalmakra nem különösebben jellemző. Éppen ehhez képest tűnik tényleges változásnak az, ami az elmúlt négy évben történt. A 2001-gyel kezdődő időszak akkor is új minőséget jelent az amerikai külpolitikában, ha az Egyesült Államok azt megelőzően is domináns, hegemón vagy akár imperialista ország volt.
Amikor 2002. januári évértékelő beszédében Bush "a gonosz tengelyként" aposztrofálta az Irak, Irán, Észak-Korea és Jemen által alkotott csoportot, látható volt már, hogy az antiterrorista háború jóval több, mint egy konkrét ellenség legyőzésére irányuló katonai akció. Valójában a permanens beavatkozás jogcímének megteremtésére volt jó, megalapozva ily módon az újabb Bush-korszak egész politikai hangvételét és irányultságát. Az iraki háborúhoz azonban Bush – Tony Blair hathatós közreműködése ellenére – nem volt képes megszerezni az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazását. John Kerry és a demokraták kampánya 2004-ben megkérdőjelezte az ilyen körülmények között indított háborút. Bush győzelme azonban megerősítette a háborús politika belső támogatottságát; legitimitást adott a "megelőző háború" koncepciójának, az ún. Bush-doktrínának.
A második Bush-kormány összetétele (legfőképpen Colin Powell külügyminiszter távozása) a neokonzervatív irányzat erősödését jelezte. Ez akár igazolhatná is azt, amit Matolcsy György állít, hogy ti. a XXI. századot nagy valószínűséggel az Egyesült Államok irányítja majd. Gyaníthatjuk azonban, hogy éppen az iraki háborúnak köszönhetően gondolják ezt így Amerikában egyre kevesebben. Ez a kaland ugyanis éppen arra tanította meg az egyetlen szuperhatalomként porondon maradt Egyesült Államokat, hogy bármit megtehet ugyan a világban (mivel nincs ellensúly, ami megakadályozná), de attól még nem feltétlenül éri el azt a célt, amelyet kitűzött.
Aki ez utóbbi különbségtételben fantáziát lát, szimpatikusnak fogja találni Soros György új könyvét, amelynek címe Az amerikai hatalmi lufi. Ebben a neves pénzügyi szakember a birodalom szó használata nélkül képes bemutatni azt a hatalmi arroganciát, amely George W. Bush fellépésétől fogva a washingtoni külpolitikát jellemezte. Másokkal ellentétben Soros úgy látja: az Egyesült Államok bizonyos értelemben attól erős, mert annak gondolják. Mint ahogy a tőzsdei lufi esetében a részvényárfolyamok attól szöknek magasra, mert az alulinformált befektetők eltúlzott várakozásokat táplálnak a papírok iránt, az USA is attól erős, hogy annak gondolják mások. A hasonlat persze eltúlzott (ezt maga a szerző is látja), a leglényegesebb megjegyzendő dologként azonban azt emeli ki, hogy "semmi sincs előre elrendelve".
Az Egyesült Államok globális pozíciójának gyengülését ma egyértelműen bizonyítja a dollár árfolyamának esése más jelentősebb devizákkal szemben. Az árfolyam-alakulásból nem feltétlenül kell ilyen messzemenő következtetéseket levonni, de ezúttal valóban fennáll az összefüggés. Volt példa korábban is arra (méghozzá 1985-1987 között), hogy az USA-dollár két év alatt 35-40 százaléknyit gyengüljön, akkor a márkával és a jennel szemben. Nemrég azonban a The Economist című hetilap hosszú tanulmányt szentelt annak, hogy bemutassa: a dollár mostanában úgy veszíti el kiemelt szerepét a nemzetközi pénzrendszerben, mint ahogy ez az angol fonttal történt száz évvel korábban.4 A kínai valuta 2004 júliusában meghirdetett lebegtetése szintén azt sejteti: új korszak kezdődött a globális pénzügyi erőviszonyokban.
Mindez csak azt jelenti, hogy az USA-dollár mindenkori árfolyama (erőssége vagy gyengesége) nem feltétlenül az amerikai gazdaság teljesítményét tükrözi, mint ahogy azt általában a nemzeti valutákról feltételezni szoktuk. A dollárárfolyam alakulása tartalmaz egy olyan tényezőt is, hogy a világnak mennyire van szüksége az Egyesült Államok stabilizáló szerepére. Végeredményben tehát az Európai Unió kialakulása nem pusztán azért jelent veszélyt a dollárra és ezen keresztül az Egyesült Államokra nézve, mert az EU piaca – lélekszámát tekintve – ma már nagyobb, mint az Egyesült Államoké, és ezzel összefüggésben egy új, nemzetközi funkciók betöltésére alkalmas pénznem jelent meg az euró képében. Ezért zárulhat be az okfejtés köre azzal a kérdéssel, hogy vajon az EU tud-e egységes fellépéssel komoly kül- és biztonságpolitikai szerepet játszani a világban.
Soros György – szellemi és pénzügyi értelemben egyaránt – nagyon sokat invesztált a Demokrata Párt 2004-es elnökválasztási kampányába, mivel úgy gondolta: ezúttal igen sok múlik azon, ki lesz az Egyesült Államok elnöke. Megpróbálta ráébreszteni honfitársait arra, hogy az iraki háború hazugságokra épült, és hasonlóképp gyenge lábakon áll az amerikai gazdaság egésze. Ezekről mesteri elemzések olvashatók a könyv negyedik és ötödik fejezetében. Soros úgy gondolta, hogy konstruktív víziók és megoldások csak egy demokrata elnöktől várhatók. A választások ismert eredménye miatt erre a várakozásra ma már nem kereshetünk igazolást. Észre kell venni azonban, hogy korrekció a demokrata hatalomátvétel nélkül is történhet. Ilyennek mondható az iraki háborút kitervelő Paul Wolfowitz hadügyminiszter-helyettes menesztése a Pentagonból. A korrekció ténye konstatálható anélkül is, hogy Bush politikáját bármilyen értelemben konstruktívnak neveznénk.
Semmi szükségszerű nincs benne, de fennáll a lehetősége annak, hogy a második Bush-ciklusban Washington – éppen a toddi és sorosi, reális (anyagi jellegű) determinációk kényszere alatt – másképp viszonyuljon a világhoz, mint az első ciklus neokonzervatív külpolitikája. Emlékezzünk arra, hogy a mai elnökhöz szellemi-politikai értelemben legközelebb álló előd, Ronald Reagan is meglehetősen agresszív volt az első ciklusban (1981 és 1985 között), azt követően viszont maga állt az enyhülési folyamat élére. Erre sok oka lehetett. Nyilván maga is átlátta, hogy nemcsak a Szovjetunió, de Amerika sem bírja az eszeveszett fegyverkezési versenyt. Másrészt pedig a maga történelmi szerepét jobbnak látta olyképpen alakítani, hogy egy barátságos, konstruktív, szerethető Amerikát hagyjon maga után. (Más kérdés, hogy ez mennyiben lehetett sikeres egy olyan ciklusban, amelyet például az Irán-kontra ügy tett emlékezetessé.)
Ezúttal az ifjabb Bush elnök áll hasonló válaszút előtt. A második ciklus alkalmat kínál számára az irány- és arculatváltásra. Ha ezt legalább részben kihasználja, 2008-ban senki nem fogja számon kérni rajta egy-két újabb háború elmaradását, és maga cáfolhat rá azokra, akik az újraválasztása esetére apokaliptikus jövőt jósoltak a világnak. Más kérdés, hogy az első ciklus háborúi (Afganisztán és Irak) olyan tömegű problémát állítottak elő, amelyek kezeléséhez nemhogy négy év, de talán négy évtized is kevésnek fog bizonyulni. Ebben egyetérthet egymással Soros, Howe, Matolcsy és talán még Ignatieff is.
Irodalom
Michael Ignatieff: Birodalom light. HVG Kiadó Rt., Budapest, 2003.
Matolcsy György: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei, Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2004.
Stephen Howe: Birodalmak. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004.
Soros György: Az amerikai hatalmi lufi. Az amerikai hatalom visszaterelése a helyes útra. Scolar Kiadó, Budapest, 2004.
Jegyzetek
1 L. a recenziókat Hardt és Negri, valamint Mészáros István és Emmanuel Todd könyveiről az Eszmélet 58. számában, illetve Gabriel Kolko könyvéről az 59-es számban.
2 L. Eric J. Hobsbawm: A birodalmak kora, Budapest, Pannonica Kiadó, 2004.
3 Eduardo Mendieta interjúja Cornel Westtel: "Empire, Pragmatism, and War". Logos 3.3, Summer, 2004 www.logosjournal.com
4 L. The Economist, 2004. december 4-10., 71-73. o.