Demokráciáink rövid története

A demokrácia fogalma komoly jelentésváltozáson ment keresztül a hazai politikai átalakulás öt-hat évében. E folyamat vázlatos feltér­képezését kíséreljük meg, alapvetően a politikai közgondolkodás sík­ján, kitekintve ugyanakkor a napi politikai állásfoglalások eszmetör­téneti kapcsolódásaira is.

Vázlat

„A demokrácia fogalma ma olyan, mint egy antik konyhaszek­rény, megrakva mindenféle maradékokkal, két és fél ezer évi csaknem folyamatos használat után" – írta egy könyvében Róbert Dahl (1982: 5), a demokrácia egyik kiemelkedő 20. századi teoretikusa (USA). Mi azonban abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy nem is kell végigzongoráznunk az elmúlt kétezerötszáz évet ahhoz, hogy valami emészthetetlen szellemi kotyvalékot kapjunk a demokrácia fogalmáról. Ne­künk itt van az elmúlt hat-nyolc év: egy gyökeres politikai átalakulás időszaka, amikor szinte semmilyen kifejezésnek nem volt állandó jelentése, szinte semmilyen jelenségnek nem volt állandó neve, és az egyébként normálisnak szánt politikai szövegek dekódolása is gyakran komoly erőfeszíté­seket igényelt.

Amikor például 1988. március 15-én, és más hasonló meg­mozdulások alkalmával „demokráciát" skandáltak a felvonu­lók Budapest utcáin, e jelszó valószínűleg nem ugyanazt je­lentette a különböző életkorú, pártállású, családi hátterű résztvevők számára. A többség szinte biztosan egyetértett a többpártrendszer bevezetésének programjával. Voltak azon­ban, akik számára ez a jelszó a „ruszkik haza" követeléssel volt egyenértékű; lehettek, akik a családi tulajdont perelték vissza a „demokrácia" jegyében, és elégtételt követeltek más korábbi sérelmekért; sokan szerették volna előmozdítani a nyilvánosságot (korabeli kifejezéssel: glasznoszty); és bizto­san nem kevesen voltak, akik számára a demokrácia beve­zetése egyszerűen úgy volt definiálható, hogy mi is úgy fo­gunk élni, mint az osztrákok, a németek, a franciák, meg a többi szerencsés nyugati nép. A „demokrácia" gyakorlatilag egy összefoglaló kifejezés volt mindarra, amit az emberek az államszocialista rendszerből hiányoltak, és amit egy „rend­szerváltástól" megkapni véltek.

A fordulat időszakában konkrétan megfogalmazott elvárá­sok – a fogalmi tisztázás igényével – végső soron az állam­szocializmus háromféle koherens kritikájába voltak rendez­hetők.1 A polgári jogok szempontjából, a magánvállalkozás, a piac szemszögéből nézve fogalmazódott meg a liberális kritika, a liberális elvárások. A nemzeti sérelmek, a külső füg­gés, a katonai megszállás okán jelentkezett az államszocia­lizmus nacionalista bírálata, a belőle logikusan következő programmal együtt. És végül alulnézetből, a társadalom po­litikai aktivizálásának igényével alakult ki a valóban (a szó eredeti értelmében) demokratikus kritika, mely azonban – a demokrácia szüntelen hangoztatása ellenére – minden tekin­tetben háttérbe szorult az előző kettő mögött.

A liberalizmusnak alárendelt demokrácia-fogalom

A 80-as évekre a liberális demokráciafelfogás offenzívája volt jellemző, ez képezte az 1989-es regionális politikai össze­omlás időszakának uralkodó felfogását. E tendencia fő ideo­lógusai a demokrácia fogalmát bizonyos konkrét intézmények (a polgári köztársaság alapintézményei) meglétével azonosí­tották. A reformerből vagy bármi másból rendszerváltóvá elő­lépett értelmiségiek – Kis János, Bihari Mihály és más tár­sadalomtudósok nyomán – nem a rendszer demokratizálásá­ról beszéltek, hanem a diktatúrából a demokráciába való át­menetről. Ez eleinte (a tulajdonváltás napirendre tűzése előtt) még többnyire a diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba való átmenetként fogalmazódott meg, és alapvetően azt sugallta, hogy ez is olyan egyszerűen végre­hajtható, mint ahogyan valaki átmegy egyik házból a másik­ba, vagy egyik pártból a másikba. A váltás egyszerűségének feltételezése módszertani szempontból a jogászi szemléletre vezethető vissza; az átmenet hirdetői számára a demokrácia bevezetése egy viszonylag rövid idő alatt lefolytatható tör­vényhozási folyamatot jelentett: egy demokrácia-csomagterv elfogadtatását és alkalmazását.

Ez a szemlélet – a burjánzó politológusi esszéirodalmon keresztül – alapot adott annak a közkeletű vélekedésnek, mely szerint egy országról ugyanúgy meg lehet állapítani, hogy demokratikus-e vagy sem, mint ahogy egy nőről is meg lehet állapítani, hogy terhes-e vagy sem. Es ahogy nem lehet „félig" vagy „csak egy kicsit" terhes egy nő, illetve nem lehet „egyik nő terhesebb, mint a másik", a demokrácia méregetésének sincs értelme: egy országban vagy egészében van de­mokrácia, vagy egyáltalán nincs. Messziről látszik, hogy az efféle értelmezések célja és funkciója az 1989-90-es fordulat időszakában a régi és az új rendszer közötti választás meg­könnyítése volt, megkímélve az állampolgárokat az államszo­cialista rendszer demokratikus vonásainak mérlegelésétől, a demokrácia-fogalom tartalmi összetettségének vizsgálatától, és a többpárti választások meglétén túlmenő, komplex jövő­kép megismerésétől.

A liberális demokráciafelfogás lényegi eleme a közve­tett vagy képviseleti demokrácia hangsúlyozása, a dön­téshozatalban való közvetlen társadalmi részvétel és az érdekképviselet leértékelése. A nép véleménynyilvánításá­nak négy-öt évente: a képviselők megválasztásában van sze­repe, s ez egyben megadja a társadalmat kormányzó szervek legitimitását is. „A demokrácia és a diktatúra különbsége nem az, hogy az előbbiben a nép uralkodik, az utóbbiban pedig valaki más. Mindkettőben a politikai elit van hatalmon: a de­mokráciában ez azonban leváltható, a diktatúrában viszont leválthatatlan." (Perecz, 1993) Persze ha a „nép" a demok­ráciában sem uralkodhat, úgy majdhogynem mindegy, hogy a politikai elit egy – folytonosan hivatalban levő – uralmi el­it-e, vagy pedig – a hivatali posztokat és időszakokat rotáló – „hatalomból" és „ellenzékből" áll-e. S ha jobban belegon­dolunk: a két modell között nincs is áthidalhatatlan különb­ség, a „demokráciákban" az elit leváltása sok esetben – még­oly csapnivaló kormányzás esetén is – csak elvi lehetőség marad. Számtalan példát lehet hozni – a svéd Erlander 25 éves miniszterelnökségétől az olasz Andreotti 40 évéig – egyes pártok, pártkoalíciók vagy politikusok „kirobbanthatatlanságára", vagyis több évtizeden átívelő uralmára vagy he­gemóniájára. Tehát a „diktatúrákban" sem tapasztalunk egyértelműen folytonosabb uralmat, mint a „demokráciák­ban", csak éppen a kormányváltás formája más: puccsok és palotaforradalmak során megy végbe. E formai különbség azonban nem változtat a lényegen, hogy tudniillik e felfogás szerint a „nép" számára tulajdonképpen mindegy, hogy „de­mokrácia" van-e, vagy „diktatúra".

A politikai reformvitákban rendszerint nyíltan is megfogal­mazódott: „A demokráciára azért van szükség, hogy válság esetén ne a rendszert, hanem a kormányt kelljen leváltani." „A demokrácia kormányt áldoz, ha a társadalom elégedetlen, míg a diktatúrában a rendszer egésze válik kérdésessé." Ez­zel nyíltan kimondták, hogy a „demokrácia" lényege, hogy a társadalom által igényelt változásokat ne engedje túl mélyre hatolni. Szándékait tekintve ez éppen megegyezett az észak-amerikai alapító atyák föderalista szárnyának (Hamilton, Madison, Jay) elgondolásaival, csakhogy ők – érdekes módon – úgy fogalmaztak, hogy „a demokrácia megfontolatlanságaitól" akarták megvédeni az alkotmányt.2

Noha a liberális irányzat rendszerint gondosan ügyelt az egyes „alrendszerek" elválasztására, önálló, egymástól füg­getlen törvényszerűségeik kimutatására, a változás idősza­kában – Hayek és mások nyomán – határozottan megfogal­mazódott a demokrácia és a piacgazdaság szerves össze­tartozása, s ez megerősítést nyert a híressé vált Fukuyama (1990) filozofikus tanulmányában. Az érem másik oldalaként megfogalmazódott a gazdasági tervezés és a demokrácia összeférhetetlensége. E tézis pedig értelemszerűen egy po­litikai árukapcsolásban konkludált: ha demokráciát akarunk, el kell fogadni a nyugati típusú kapitalista gazdasági modellt is. Ez utóbbival szemben addigra már amúgy is igen gyenge elméleti ellenzék maradt, ami lehetővé tette, hogy a liberális főáram magát a „nyugati modellt" is a valóságosnál szűkeb­ben értelmezte; már nem csak a marxi szocializmust zárva ki ezáltal a civilizációs alternatívák közül, de a szociáldemok­rata elméleti tradíciót is.3

A demokratikus gondolat alárendelt pozícióban történő fel­használásának egyik árulkodó példája volt, amikor – Bibó Istvánra való szüntelen hivatkozással – állandóan azt hallot­tuk az 1988-90-es időszakban: „demokratának lenni annyi, mint nem félni". Bár ez a kijelentés már e tömör formájában is messze túlmutatott a demokrácia „nőgyógyászati" elméle­tén, mégis – a bibói hagyaték mélyrétegeinek feltárása nélkül – egy idő után jelentés nélkül maradt, a levegőben lógott. Sokak számára úgy tűnhetett, hogy Bibó mindössze ennyit üzent a demokráciáról, s – miután az új (volt ellenzéki) po­litikai erők tényleg nem féltek beülni az összeomlott „állam­párt" üresen maradt hivatalaiba és hatalmi pozícióiba – a to­vábbiakban már nem is szolgál semmiféle útmutatással az állam demokratizálására.

A nacionalizmusnak alárendelt demokrácia-felfogás

A fordulat után bekövetkezett a liberális irányzat visszaszo­rulása, és kezdetét vette a politikai nacionalizmus erőteljes offenzívája. Ez már nem valamiféle ideális modellből vezette le, hogy mi a teendő, hanem az ország „természetes" fejlő­dési pályájához kívánt visszatérni, elveit és magatartásmin­táit az 1945 előtti időkből merítve. E lépésváltás oka nem egyszerűen az 1990-es országgyűlési választások kimenete-lében rejlik: alapvetően a térségben végbemenő nemzetközi folyamatokból vezethető le. A liberális program ugyanis ki­merült azzal, hogy létrejöttek a polgári alkotmányok, és a liberális gazdasági elvek általánosan elfogadottá váltak. „A történelem vége" igazából a liberális program végét jelentet­te, de egy olyan helyzetben, amikor a régió országainak na­gyon is szembe kellett nézni a – részben éppen a gazdasági liberalizmus által gerjesztett – problémákkal: az átalakuló or­szágok kiszolgáltatottságával, s az addig politikai irányítással összetartott nemzetgazdaságok szétzilálódásával.

A nacionalizmus tehát nem véletlenül és nem a történelem megbicsaklása folytán kapott erőre és vált meghatározó ideo­lógiává a térségben, hanem egészen konkrét feladatokkal: a liberális áttörés által életre hívott polgári rend nemzeti integ­rációjának megteremtésére, a kapitalizmus helyi adottságok­nak megfelelő stabilizálására. Ez egyúttal a – továbbra is alárendelt pozícióban levő – demokrácia-fogalom módosulá­sával is járt.

A nemzeti irányzat demokráciafelfogását talán Antall József gyakori Churchill-hivatkozásai világították meg legjobban. Eszerint „a demokrácia önmagában nem jó megoldás, de hát még nem találtak fel jobbat". Vagyis a demokrácia önmagá­ban nem érték; nem jelenik meg, mint ideál, mely a politikai cselekvés célfüggvényében kaphatna helyet. A demokrácia csak egy állapot, de ugyanennyi erővel más állapotok is el­képzelhetők: a Churchill-Antall-paradigma fenntartja a lehe­tőséget a demokráciánál jobb politikai formációk kialakulásá­ra. Végeredményben a demokrácia olyan formaságok összessége, aminek egyfajta minimumát mindenképpen be kell tartani, ám ennek mértéke, mennyisége a minden­kori politikai konstelláción múlik, a mi esetünkben pedig leginkább az országgal szembeni külső elvárásoktól függ. Mert egyébként egyértelműen meghatározható lenne, hogy melyik az a kör vagy réteg, amely az ország (a nemzet) ve­zetésére méltóképpen és jogosultan hivatott.

A fogalmak kényszerű csűrés-csavarása persze e ponton nem ért véget, és időnként eljutott olyan végletekig is, mint például Szent Istvánnak „nagy európai demokrataként" való jellemzése. Mindenesetre az állampolgárok szavazatai, az ál­talános választások (és ezek időközi előrejelzései: a közvé­lemény-kutatások) igen csekély súllyal szerepeltek az MDF önigazolási és legitimációs mérlegeléseiben. Ennél sokkal gyakoribb volt a magyarság sorskérdéseire és az ezeréves tradíciókra való hivatkozás, valamint az utókor érdekeire és hálájára való mutogatás, amit megkönnyített az a körülmény, hogy a mai állapotokat és döntéseket illetően sem az utókor, sem a nagy történelmi elődök nem tudnak szavazni, vagy más módon véleményt nyilvánítani.

Nem mondhatjuk persze, hogy a nacionalista körökben ne lett volna meg az igény a választott út szaktudományos alá­támasztására. A nyugati demokrácia-modellek sokféleségé­nek felszínes, ám annál szellemesebb észlelése volt, amikor a kormányzó pártok azzal próbálták igazolni hatalmi túlkapá­saikat, hogy „végül is nálunk többségi demokrácia van, mi vagyunk a többség, azt csinálunk négy évig, amit akarunk". E magatartásban tehát visszaütött a „szemlélődő", értékmen­tes, pozitivista módszertan, mely pusztán rögzíteni kívánja a különféle intézmények létezését, de azt – eredményesség, történelmi feltételek, társadalmi kötődések alapján – nem kí­vánja értékelni vagy minősíteni. Lijphart (1984) modellalkotó munkájának kissé leegyszerűsített értelmezése nyomán könnyű volt megállapítani: van többségi („westminsteri") és konszenzuális demokrácia-modell. „Ilyen is van, olyan is van" – miért ne választanánk azt, amelyik előnyösebb a már ha­talmon levő koalíció tevékenységének igazolására?

A demokrácia tehát ismét előtérbe került a politikai diskur­zusban, amikor a Kónya Imre 1991-es nyári dolgozata utáni riadalomban létrejött a Demokratikus Charta. Ám a Charta – mely azóta is időről időre vészjeleket küld a világba, ha fe­nyegetve látja a fennálló alkotmányos kereteket – jellegzete­sen defenzív felfogást vallott. Vagyis a fennálló politikai struk­túrát késznek és véglegesnek fogta fel, amely működőképes és stabilizálható, ha különböző rossz szándékú egyének nem veszélyeztetik. De éppen a Charta mozgalmi (parlamenten kívüli) jellege adta meg a kellő kritikáját is e felfogásnak, amennyiben a parlamentáris demokrácia megvédéséhez is parlamenten kívüli társadalmi mozgósításra, résztvevő de­monstrációkra volt – van, lesz – szükség.

Az efféle ellentmondásokra azonban azért sem vetődhetett fény, mert az elméleti vitákból ebben az időszakban – kellő megbélyegzéssel ellátva – kiszorultak mindazok a művek és személyek, amelyek és akik a demokráciát nem formális in­tézményrendszerként (vagyis nem a „modern" felfogásnak számító „nőgyógyászati" megközelítésben) értelmezték, ha­nem megpróbáltak visszatérni a fogalom autentikus társa­dalmi tartalmához.

A hiányzó demokrácia-ideológia

Két-három évvel az első többpárti választások után, a naci­onalista kormánykoalíció és a liberális ellenzék közötti elmér­gesedett viszony láttán nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokra­tikus átmenet" tekintetében csak addig volt konszenzus az új politikai pártok között, amíg egymás kölcsönös legitimálá­sához arra szükség volt. Azon túl viszont a demokrácia nem jelentett már a számukra olyan elvet, eszmerendszert vagy ideológiát, amely a törvényhozó, kormányzó (és önkormány­zó) vagy programalkotó tevékenység során útmutatóul szol­gálhatna a napi gyakorlat vagy a további haladási irány meg­határozása szempontjából. A további demokratizálás, a demokrácia kiszélesítésének esetenkénti felvetése az új par­lamenti elit számára gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. A politika parlamenten kívülre, az utcára vagy a nép közé vi­telének igénye – függetlenül attól, hogy éppen a nemzeti de­mokratáktól, a kisgazdáktól, vagy a pedagógus szakszerve­zettől érkezett-e – ha felmerült, mind a nacionalista, mind a liberális elittől azonnal megkapta a populizmus bélyegét, s mint ilyen a „modern demokrácia" elveivel szembenállónak minősült. A politikai döntésekben való társadalmi részvétel korlátozása melletti érvként számtalan hivatkozást hallottunk arra, hogy ez vagy az „a nyugati demokráciákban is így van", ennélfogva nem is bírálható. (Lásd például az országgyűlési képviselők visszahívhatóságának megszüntetését, mely egyértelműen a társadalom demobilizálását és depolitizálását szolgálta.)

A napi kormányzati döntésekben, illetve azok ellenzéki kri­tikáiban tehát nem demokratikus, hanem liberális és nacio­nalista elvek játsszák az útmutató szerepét; a demokráciára való időnkénti hivatkozások pedig nem Magyarország népé­nek szuverenitását, hanem a Nyugathoz való igazodást hi­vatottak kifejezni. Erre a jelenségre mutatott rá cikkében Fricz Tamás, amikor a magyarországi pártok demokratikus­ságát vizsgálva sokak számára mellbevágó következtetésre jutott. „A helyzet tehát az, hogy az egységes demokratikus norma, magatartásmód, szabályozottság, szellemiség stb. kérdésében hiányzik a konszenzus a pártok között." (Fricz, 1993.) S a konszenzus pedig azért hiányzik, mert nincs – akár csak közel egységes – elképzelés a demokrácia miben­létéről, sokak számára föl sem vetődik, hogy a demokrá­cia fogalmával bármit is kezdeni lehetne a többpárti par­lamentarizmus bevezetése után.

Abban, hogy a demokrácia mint önálló ideológia nem erő­södhetett meg, a politikai publicisztika hatása is nagymérték­ben tetten érhető; hiszen a legtöbb olyan kérdést, ami egyes konkrét esetekben arra vonatkozott, hogy „ilyen helyzetben mi a demokratikus megoldás", a nyilatkozó politikusok és szakírók zöme többnyire úgy válaszolta meg, hogy keresett egy olyan polgári demokráciát, amelyben azt a konkrét ügyet az ő szája íze szerint intézték el vagy intézik, és ezzel bizo­nyítottnak vélte igazságát még akkor is, ha az a konkrét meg­oldás éppen egy kifejezetten elitista vagy piaci elemre épült. (Lásd például az ombudsman intézményét, mely százötven évvel ezelőtt Svédországban valóban megvalósított egyfajta polgári ellenőrzést a király végrehajtó hatalma fölött, de ma – a sajtó, a Számvevőszék vagy a parlamenti bizottságok kiterjedt ellenőrző funkciói mellett – ha nem is diszfunkcionális, de mindenképpen redundánsnak értékelhető.)

A demokratizmus kezdetei

A népszerű politológiai irodalom a demokratizmus elvi kidol­gozásához igen kevés útmutatással szolgált, noha mind kül­földön, mind itthon születtek színvonalas demokrácia-monog­ráfiák, amelyek – hangsúlyozottan – nem demokráciák­ról (vagyis intézmények együtteséről), hanem demokráciáról (tehát társadalomszervezési elvről) beszéltek. Miközben azonban Lijphart könyve és más liberális politikaelméleti mű­vek alapirodalommá váltak a hazai politikatudományi körök­ben, ismeretlenek maradtak olyan munkák, mint például Anthony Arblasternek (1987) az Open University számára írt mo­nográfiája, mely a demokrácia történetét a kezdetektől (a gö­rögöktől) napjainkig tekintette át.

A brit politológus értelmezésében a demokrácia nem leíró kategória – vagyis nem a reálisan létező politikai rendszereket vagy kultúrákat jelöli – hanem kritikai fogalom: egy olyan ide­ál, amihez a mindenkor létező valóságot mérni tudjuk, és azt – magától értetődően – mindig elégtelennek találjuk. Az az elv, mely minden embernek egy szavazatot ad, kifejezi a politikai erő egyenlőségére való törekvést, végső soron pedig az erőforrások felhasználása, a gazdaság fölötti társadalmi ellenőrzésben kulminál. A demokrácia logikája – mely tehát elválaszthatatlan az egyenlőség igényétől – Arblaster szerint egyenesen a szocializmus felé mutat.4

E gondolatmenet az 1989 előtti kommunista ideológusok munkásságát idézheti fel sokak számára, pedig éppen hogy az államszocializmus rendszerének demokratikus kritikáját segít megalapozni, amennyiben pontosan a demokrácia kor­látozottsága, illetve a helyenként drámai módon megjelenő antidemokratikus vonások tették a rendszert védhetetlenné a nyolcvanas évek mélyülő válsága során. Következésképpen a demokrácia igen hálátlan témává vált a szocialista értelmi­ség számára: a demokratikus kihívásnak egy részük egysze­rűen hátat fordított a rendszer progresszív elemeit védendő, a polgári demokrácia álságosságára való gyakori hivatkozások közepette. Egy másik részük viszont a politikum szféráját megkerülve közvetlenül a „civil társadalom" tanulmányozását, és annak önigazgató jellegű átszervezését tekintette felada­tának.

E kétféle válaszon túllépve, a liberálistól különböző – sőt talán azzal szembenálló – demokráciafelfogás megalapozá­sára, és egyúttal az államszocializmus demokratikus kritiká­jának megalapozására szolgált Ágh Attila könyve, A polgári demokrácia mítosza és valósága (1986), mely a demokratiz­mus és a liberalizmus konfliktusát és küzdelmét mutatta be a modern politikai gondolkodás és struktúrák fejlődésének három évszázados történetén. Ágh döntően a nyugati politi­kai marxizmus elméleti produktumaira – Macpherson, Hodgson, Therborn és mások hozzájárulására – építette koncep­cióját, és a politikatudomány feladatait a demokratikus kihí­vással való érdemi szembenézésben, és „a demokrati­kus hagyományok szocialista demokráciaként való fokozott átvételében és meggyökereztetésében" fogalmazta meg. Kö­vetkeztetésként – Poulantzas nyomán – megfogalmazta: „a szocializmus vagy demokratikus lesz, vagy semmilyen", sőt – sokak számára esetleg meglepő módon – egy Brustól vett idézettel foglalta össze a korszellemtől eltérő program­ját: „nem a gazdaság depolitizálása, hanem a politika demok­ratizálása a társadalmasított termelőeszközök fejlesztésének fő iránya".

Miközben Ágh könyve a politikaelmélettel hivatásszerűen foglalkozók számára jelentett kihívást, a rendszerválság és -váltás időszakában a politizáló közvélemény számára Lu­kács György húsz év késéssel megjelent munkája: A demok­ratizálódás jelene és jövője (1988) exponálta a demokratizá­lás problémáját. Lukács e viszonylag rövid művében szigorú bírálat alá vette a sztálinizmus politikai struktúráját, ám óva intette a kor (a 60-as évek vége) reformereit: nehogy illúzi­ókat tápláljanak a polgári demokrácia előnyei és probléma­mentes bevezethetősége tekintetében. Haladó alternatíva­ként a szocialista demokráciát jelölte meg, mely a társadalom mind több szférájának – részvételi alapon történő – demok­ratizálását jelentette.

Lukács e műve az államszocializmus baloldali (demokrati­kus) alternatíváit kereső értelmiség számára fontos elméleti támasszá vált. Olyannyira, hogy az 1989 elején hivatalosan is megalakult Baloldali Alternatíva Egyesülés platformvitáin felvetődött: ne tekintse-e az új tömörülés valamiféle félhiva­talos programjának a Lukács-tanulmányt.5 Ezért a „Demokratisierung" elolvasása visszamenőleg is segít megmagyaráz­ni és megérteni, hogy a hazai baloldal miféle kétségektől, félelmektől és alternatív elgondolásoktól vezérelve nem járt élen a többpártrendszer kezdeményezésében, és – egy bi­zonyos ponton túl – mennyiben nem tekintette valódi demok­ratizálásnak a polgári parlamentarizmus újjáélesztését. A „nem kezdeményezés" nem jelentett elutasítást, viszont kife­jezte a kételyt az iránt, hogy valóban a szabad pártszervezés legalizálása és az MSZMP hatalomból való eltávolítása je­lentette volna a politikai demokratizálás és a gazdasági vál­ságkezelés legfontosabb feladatát a 80-as évek végén.

A demokratizálás irányzata a „népi demokratikus platform" megszervezésében érte el legkomolyabb formáját az 1989 októberi MSZMP-kongresszus előtt, hogy aztán azonnal el is tűnjön az új Szocialista Párt rendszerváltó programja mö­gött.6 A váratlan feltűnés utáni hirtelen lehanyatlás fő oka az lehetett, hogy bár a sebtében összetákolt tömörülés ideoló­giáját tekintve valóban az időszak legkövetkezetesebben egyenlősítő irányzata volt, szerveződését tekintve viszont még annyira sem volt képes valódi társadalmi mozgalommá válni, mint az akkor még szintén plebejus törekvéseket fel­mutató MDF, vagy az őszintén piacpárti Reformszövetség.

Mindezek következtében igen nagy űr maradt a hazai po­litikai színképben, amennyiben nincs olyan igazán jelentős politikai erő, amely megkülönböztetett értéket tulajdoní­tana az egyenlőség, a közvetlen demokrácia, a társadalmi részvétel, az önigazgatás elveinek, s a politikai rendszer, a társadalmi döntéshozatali mechanizmus fejlesztését – be­leértve egy esetleges új alkotmányt is – ebben az irányban szorgalmazná. Ezzel összefüggésben leértékelődnek a ma­gyar történelem azon fejezetei és mozzanatai is, amelyek az átfogó és mélyreható demokratizálódás irányába mutattak.

Az új magyar „demokrácia" fontos viszonyítási pontja lett például az 1956-hoz való viszonyulás, amit az új ország­gyűlés sürgős jelleggel, első dolgai közt intézett el a „forra­dalom és szabadságharc" megjelölés törvénybe iktatásával. E főhajtás azonban sokkal inkább az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek szólt, és nem a társadalom poli­tikai részvételi igényének, noha ennek jelentőségére Göncz Árpád is többször rámutatott, például az alábbiak szerint. „Én 1956 máig szóló tanulságának leginkább azt tartom, hogy milyen természetes politikai mozdulattal találta meg a helyi ügyek irányításában a szerepét a forradalmi tanácsokon ke­resztül a közvetlen demokrácia. A nemzeti önérzet termé­szetes és heves kinyilvánítása mellett tehát erősen élt az igény a közvetlen demokrácia iránt. Ebből érdemes lett volna – vagy érdemes volna – annyit megtartani, visszahozni, amennyit lehet. Meg merném kockáztatni, hogy mindvégig erősebb volt az egység és a közvetlen demokrácia követe­lése, mint a politikai pluralizmusé."

*

Ebben az írásban a teljesség igénye nélkül tekintettük át a demokráciáról való gondolkodás állását Magyarországon, a hazai politikusok és politológusok megállapításait vegyítve a nyugati politikai filozófia fejleményeire és a hazai közgondol­kodás jelenségeire tett utalásokkal. Nyilvánvaló, hogy a téma előbb-utóbb ennél sokkal részletesebb és alaposabb kifejtést igényel. Fontos azonban már most látni azt, hogy a demok­rácia fogalma távolról sem egységes a politikai szóhaszná­latban, s a ma uralkodó felfogások egy erősen korlátozott értelmezést tesznek csak lehetővé. Éppen ezért hazai politi­kai fejlődésünket tekintve is érvényesnek kell tartanunk, amit Keith Graham brit politológus a nyugati folyamatokkal kap­csolatban fogalmazott meg az alábbiak szerint. „Szó sincs arról, hogy – akár az elmélet, akár a gyakorlat szintjén – túl lennénk a demokrácia csatáján. Sok tekintetben ez éppen hogy csak elkezdődött." (Graham, 1986: 242)

Jegyzetek

1 A háromféle bírálat elkülönítését A három kívánság (1992) című cikkben végeztük el Krausz Tamással.

2 Saját fogalomhasználatuk szerint az alapítók nem is demokráciát kívántak alapítani, hanem köztársaságot, s a köztársaság-alapítók populista, egalitáriánusabb szárnyát: Jefferson körét nevezték de­mokratikus republikánusoknak.

3 Lásd a Nobel-díjas svéd Gunnar Myrdal eszmefuttatását a ter­vezés és a demokrácia összefüggéseiről az Eszmélet 20. számá­ban.

4 Ez a következtetés nem annyira idegen a pluralista demokrácia elméletétől, mint első látásra tűnne, hiszen például Dahl (1985) és Lindblom (1977) is a demokrácia egyre szélesebb, vagyis a gazda­ságra, kultúrára is történő kiterjesztésének hívei.

5 Ezt a javaslatot – különböző megfontolásokból, rövid vita után – a fórum résztvevőinek többsége elutasította.

6 A népi demokratikus platform eszmeiségének alapvető dokumen­tuma a „Balra – ki a zűrzavarból" című kötet.

Irodalom

Andor László – Krausz Tamás (1992): A három kívánság, in: Népszabadság, november 7.

Arblaster, Anthony (1987) Democracy, Milton Keynes: Open University Press.

Ágh Attila (1986) A polgári demokrácia mítosza és valósága, Bu­dapest: Kossuth Könyvkiadó.

Dahl, Robert A. (1982) Dilemmas of Plurálist Democracy: Autonomy vs. Control, New Haven: Yale University Press.

Dahl, Robert A. (1985) A Preface to Economic Democracy, Los Angeles: University of California Press.

Fricz Tamás (1993) Demokratikusak-e a magyar pártok? Népsza­badság, november 29.

Fukuyama, Francis (1990) A történelem vége? in: Világosság, ja­nuár.

Göncz Árpád (1993) Hosszú távú önzést kérhetünk a Nyugattól (Szigethy András és Tamás Ervin interjúja). Népszabadság, október 22.

Graham, Keith (1986) The Battle of Democracy: Conflict, Consensus and the Individual, Totowa: Barnes and Noble.

Lijphart, Arend (1984) Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries, New Haven: Yale University Press.

Lindblom, Charles E. (1977) Politics and Markets: The World's Political-Economic Systems, New York: Basic Books.

Lukács György (1988) A demokratizálódás jelene és jövője, Bu­dapest: Magvető Kiadó.

Perecz László (1993) Elhervadt vagy elárult? (Bíró Zoltán Elher­vadt forradalom c. könyvéről) Népszabadság, november 20.