Elhunyt Tőkei Ferenc az Eszmélet elnöke.
Tőkei Ferencet a folyóiratot megalapító szerkesztői kollektíva kérte fel az elnöki tisztségre 1989-ben. Ez a csapat ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas-hetvenes években járt egyetemre, és amely számára Tőkei Ferenc frissen megjelent történelemfilozófiai mûvei a szellemi gyúanyagot képezték a 68-as forrongás közegében. Megmutatták, hogy a marxi elmélet az államszocialista viszonyok között sem veszíti el kritikai élét.
Tőkei elméleti munkásságának klasszikus területei – ez már ma is látható – a szocializmus radikálisan újragondolt perspektíváihoz kapcsolódtak. Tőkei Ferenc az olyan fogalmakat, mint közösség, állam, társadalom, (világ)forradalom, pénz-tőke, tulajdon, osztály stb. történetfilozófiai mélységben tárgyalta, kivonta azokat a hivatalos legitimációs ideológia ("marxizmus-leninizmus") elhervasztó szómágiáinak özönéből, új és eredeti tartalommal töltötte meg a tárgyalt kategóriákat.
A szerkesztőségi elnöki funkció konkrét tartalma fokozatosan alakult ki, menet közben változott is. Olvasóink, barátaink gyakran megkérdezték, vajon Tőkei elnöksége szimbolikus jelentőségű-e. Mit csinál ő az Eszmélet elnökeként? Nos, ez messze nem szimbolikus elnökség volt, bár jelentősége nem a különféle találkozókon való részvétel vagy írásai közlésének gyakoriságával mérhető. A kezdeti időszakban több-kevesebb rendszerességgel látogatta a szerkesztőségi gyűléseket, ez azonban a későbbiekben teljesen elmaradt. Eleinte az Eszmélet Baráti Kör rendezvényein is fel-feltűnt, de aztán jelezte: oda nem jön többet. Zavarta az aktuálpolitizálás, zavarta, hogy egyesek nem tudnak különbséget tenni a felszínes politizálás és a társadalomtudomány között, de igazából ez a zavar nem személyekhez kapcsolódott: az zavarta, hogy eltűnt Magyarországról – még a baloldal berkeiből is – az érdemi társadalomelméleti vita.
Magyarországon a hatvanas és a nyolcvanas évek között virágkorát élte a formációelmélet, a különböző rendű és rangú mechanizmusviták. Kibontakozóban volt a politikatudomány és fellendülőben a szociológia. A mai társadalomtudományi nívóról visszatekintve kiváló színvonalú értekezéseket produkáltak olyan kutatók és tudóspalánták, akik azóta elvesztek a politika, az államigazgatás, vagy akár az üzleti világ forgatagában. Ezekben a tanulmányokban és vitákban Tőkei Ferenc művei megkerülhetetlenek voltak, diszciplinától függetlenül. Félreértés ne essék: nem valamiféle adminisztratív kényszer miatt volt ez így, hanem azért, mert a társadalmi formák elmélete nemzetközi méretekben is inspirációt, kihívást jelentett a kortárs társadalomtudományok számára, és ezt legjobban Tőkei interpretációjából lehetett megismerni.
Mi, akik a nyolcvanas években jártunk egyetemre, a marxizmus két hazai klasszikusát tartottuk számon: Tőkei Ferenc volt az élő, Lukács György a már nem élő klasszikus. Személyesen egyiküket sem ismerhettük. Az ázsiai termelési mód elmélete – amellyel a politikai gazdaságtan oktatása kezdődött a közgazdaságtudományi egyetemen, vagyis amellyel maga az egyetem kezdődött – ugyanolyan távolságból szólt hozzánk, mint mondjuk Az esztétikum sajátossága.
Az Eszmélet olvasói szerzőként egy sorozat keretében találkozhattak Tőkei Ferenccel. Ez az ő személyre szabott sorozata volt: Üzenetek a XIX. századból. Bevezetővel, megjegyzésekkel, provokatív eszmefuttatásokkal fűszerezett idézetek voltak ezek Marxtól és néha Engelstől, annak demonstrálására, hogy e két klasszikus elemzései mennyire aktuálisak tudnak lenni, milyen magvas igazságokkal tudnak szolgálni a mai világ megértéséhez is.
Az Üzenetek… is tanúsítják: Tőkei azok közé tartozott, akik az 1989-es fordulatban a marxi elemzést látták beigazolódni. Mivel olyan filozófiai kategóriák jártak a fejében, mint a szükségszerűség vagy a termelőerők, nem lepődött meg olyan fejleményeken, amelyek másokat megleptek, és fegyelmezetten tudomásul vett olyan történelmi változásokat, amelyeket mások esetleg jellemhibáknak, összeesküvésnek vagy árulásnak tulajdonítottak. És ami még fontosabb: Tőkei a kilencvenes években sem tekintette úgy a maga marxista világnézetét, mint amellyel valamiféle partikularitást vállalna fel. Számára a tudományos meggyőződés és a politikai konjunktúra két külön dolog volt.
Az Eszmélet szerkesztőségének elnökeként Tőkei Ferenc elutasított minden olyan értékítéletet, amely politikai vitákhoz, azokban elkövetett állásfoglalásokhoz kapcsolódva minősített volna tudós pályatársakat. Háborús uszító magatartása ellenére is nagy filozófusnak tartotta Heller Ágnest, és újabb keletű baloldali elemzései ellenére sem kedvelte Tamás Gáspár Miklóst. Elismerően tudott nyilatkozni Tellér Gyuláról, pedig ő aztán tényleg nemszeretem figurává vált a baloldali értelmiség szemében az utóbbi években. Mindez valószínűleg azért volt így, mert Tőkei köztünk élve is történelmi távlatból szemlélt mindent és mindenkit, ellenszenvei ellenére is tudott nagyvonalú lenni és megbocsátó, ám bizonyos kereteken kívül az elvszerű elzárkózás pozícióját részesítette előnyben. Ugyanakkor megvetéssel nyilatkozott – de csak szűk baráti körben – azokról a marxista értelmiségiekről, akik privilégiumaik átmentése érdekében a rendszerváltás folyamatában feladták rendszerkritikai álláspontjukat. Személyekről tehát könnyű volt vele vitatkozni, de nem ezek voltak az igazán fontos viták, hiszen Tőkei Ferenc tisztában volt azzal a ténnyel, hogy korunk szellemi atmoszférájának szerves és elválaszthatatlan része a denunciálás, a kirekesztés, a megbélyegzés, az intellektualitás és a kultúra iránti megvetés.
Fontos volt számunkra, hogy Tőkei milyen témákat javasolt napirendre tűzni, illetőleg milyen problémák, milyen stílus felé próbált orientálni bennünket. A kilencvenes évek derekán szorgalmazta például azt, hogy foglalkozzunk többet a harmadik út problematikájával, mégpedig filozófiai megközelítésben. Ez is közrejátszott abban, hogy éppen abban a számban (43.) kerítettünk sort egy a harmadik úttal kapcsolatos vitára, amellyel lapunk alapításának tizedik évfordulóját kívántuk megjelölni.
Érdekes módon sohasem lobbyzott azért, hogy az Eszméletben gyakrabban vegyük elő az ő személyes kutatásainak tárgyát, vagyis Kínát. Épp, hogy mi szerettük volna, ha ő maga ír nekünk Kínáról, az ottani reformok formációelméleti jelentőségéről. Úgy tűnt: nem akar kiérleletlen elemzéssel előállni. Ilyenkor látszott igazán, mennyire átérzi saját szerepét, azt, hogy csak felelőssége tudatában nyilatkozhat társadalomelméleti kérdésekről, még olyan időszakban is, amikor erre látszólag kevesen figyeltek volna oda. Az Eszméletben így csak egyszer foglalkoztunk Kínával (a 31. számban), bár mi is tisztában voltunk azzal, hogy inkább a téma égető fontossága miatt tettük ezt, és nem a rendelkezésre álló anyagok kiérleltsége okán.
Elnökünk a kulturális jelleg erősítésében látta a lap jövőjét, ami persze nem műalkotás-elemzést jelentett volna elsősorban, hanem talán inkább a társadalmi totalitást bemutató tanulmányokat. Ennek pontos definíciójáig sohasem jutottunk el, de gyakran hozta fel példának Peter Taylor modernitás-elméleti írását vagy más szempontból Mészáros István filozófiai nagyelméletét. A publicisztikának még a látszatát is el akarta kerülni az Eszméletben, viszont jónak tartotta az esszét mint műfajt.
Tőkei Ferenc halálával az Eszmélet nemcsak elnökét vesztette el, de egyben leghűségesebb olvasóját is. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy Tőkei mindent elolvasott, ami megjelenésre várt lapunkban. Nemcsak mennyiségi kérdés volt ez: Tőkei – ha lehet ilyen kifejezést gyártani – minőségi olvasást végzett. Kiadói-szerkesztői korszaka (hatvanas évek) óta reflexszerûen tudott észrevenni tárgyi tévedéseket, rossz nyelvi megoldásokat, idegen kifejezések helytelen alkalmazását, szabálytalan hivatkozást, félrefordításokat. Az ilyen jellegű hibák kiszűréséhez is igen fontos segítséget nyújtott éveken át. Mi több, néhány hónapja az ő beavatkozása mentett meg bennünket attól, hogy közöljünk egy külföldi lapból átvett interjút, amely – számunkra észrevétlenül – már megjelent egy másik hazai folyóiratban.
Tőkei Ferenc életének hetedik évtizedében is naprakész volt mindig: maximálisan lépést tartott a korral, annak technikai újításaival. Sok fiatalabb kollégánál hamarabb és nagyobb odaadással vetette bele magát a számítógépes szövegszerkesztésbe, majd pedig az internet világába. És amit mi, egy-két idegen nyelvet ismerő pórnép talán fel se bírunk fogni ésszel: neki a számítógépen és az interneten a kínai írásjeleket is kezelnie kellett, aminek megoldása külön erőfeszítéseket kívánt.
A legutóbbi néhány évben az internet adott lehetőséget az elnök és a szerkesztőség közötti kommunikáció tökéletesítésére, a korábbi fennakadások elhárítására. Mert hát fennakadások voltak: egy minden értelemben új lapnál, mint amilyen az Eszmélet, semmi sem megy olyan gördülékenyen, mint az üzleti alapon álló sajtóban. ő is és a szerkesztőség is sok gonddal, gyakori időzavarral küzdött, s amikor ebből feszültség támadt, jó volt látni, hogy Tőkei kész minden konstruktív megoldási javaslatot fontolóra venni. Nyitott volt például arra is, hogy lakásán rendszeresen rendezzünk beszélgetéseket egyetemistákkal, ám ezt a tervet hirtelen felbukkant, végzetes betegsége keresztülhúzta.
Így egymás közt beszélhetünk róla: Tőkei gyengélkedései, kisebb korábbi betegségei a barátok és munkatársak körében visszatérő beszédtémát szolgáltattak mindig. Néha az volt a benyomásunk: mint az iskolások, úgy használja ki az "orvosi igazolást" arra, hogy érdektelen értekezletek, tartalmatlan közszereplések helyett inkább otthon dolgozhasson. Mert dolgozott ő rengeteget: ismét a Kína-tanulmányok kerültek oktató-kutató munkája fókuszába. Elhalmozta magát teendőkkel, rendszeresen utazott.
Tudomásul kell vennünk: ezúttal nem az olvasási penzuma szólította el, és nem a számítógép kísértésének engedett. A könyvhalmazok és folyóiratkupacok magukra maradtak a zsúfolt dolgozószobában. A marxizmusnak ma nincs élő klasszikusa Magyarországon. Tőkei Ferenc üzenetei azonban bizonyosan meghallgatásra találnak majd a XXI. században is.
