„Először is politikai aktivista, a Negyedik Internacionálé és an­nak belgiumi szekciójának tagja vagyok. Aktív résztvevője va­gyok hazám munkásmozgalmának is, hét éve tagja a belga szakszervezeti szövetség gazdasági bizottságának. E minő­ségemben több jelentést készítettem a tőkekoncentráció és a monopóliumok témakörében a szakszervezetek országos kongresszusa számára. Emellett a Brüsszeli Egyetem pro­fesszora vagyok, írtam tizenöt könyvet, amelyeket több mint harminc nyelvre fordítottak le. Azt mondanám, fő tevékenysé­gem oktatási jellegű. Szemináriumokat, előadásokat tartok belga és más európai szakszervezeti aktivistáknak, dolgozók­nak. Mindez igen nagy hallgatóságot érint már; ha ötven év mérlegét akarom megvonni, akkor többszázezer főről beszél­hetek."

Ezekkel a szavakkal mutatkozott be Ernest Mandel 1990 márciusában Amszterdamban az Eszmélet-nek adott, mind ez ideig azonban nem publikált interjúban. A szomorú aktualitás pedig, amely miatt a régi hangszalagot most elővettük, és e portréban részleteket közlünk belőle: Ernest Mandel halála.

Fájdalom, de tény, hogy a hidegháború végével bekövetke­zett korszakváltás egyben generációváltással is jár. A legutób­bi néhány év során a nyugati szocialista gondolkodás elmúlt három-négy évtizedének meghatározó alakjai távoztak örökre: 1993-ban az angol Edward Thompson és az amerikai Irving Howe, 1994-ben a brit Alec Nove és Ralph Miliband, most pedig Ernest Mandel, aki nemcsak írásain keresztül, de so­kunk számára személyesen is az egyik legjelentősebb inspi­rációt jelentette az elméleti-politikai gondolkodás terén. Leg­utóbb az Eszmélet 25. számában idéztük magvas meghatá­rozását a világrendszerbeli egyenlőtlen fejlődésről.

A hazai tudománypolitika sem a rendszerváltás előtt, sem azután nem kedvezett a független nyugati baloldali gondolko­dás bemutatásának. így Mandel műveit sem ismerhette meg közelebbről a hazai társadalomtudomány; jó, ha nevét ismerte néhány tucat közgazdász és politikai aktivista. Jelentőségét azonban e pillanatban mi sem érzékelteti jobban, mint hogy haláláról a baloldali elfogultsággal egyáltalán nem vádolható amerikai Time magazin is hírt adott a „Mérföldkövek" rovatban. Ezt írták:

„Ernest Mandel, német születésű forradalmár és marxista közgazdász, 72 éves korában Brüsszelben meghalt. Mandel, akit a második világháború alatt a nácik által megszállt Bel­giumban koncentrációs táborba zártak ellenálló tevékenysége miatt, a forradalmi szocialista Negyedik Internacionálé belgi­umi szekciójának vezetője volt a háború óta. A brüsszeli Vrije Universiteit közgazdasági professzora volt, akit leginkább a Késő-kapitalizmus című műve tett ismertté. Mandeltől politikai nézetei miatt többször megtagadta a beutazást az Egyesült Államok és néhány európai ország."

A késő-kapitalizmus koncepciója annak a vitának képezte részét, amelyet különböző progresszív áramlatok folytattak a kapitalizmus megváltozott természetéről a 70-es években. Claus Offe például azt az álláspontot képviselte, hogy a tár­sadalmi egyenlőtlenség új formái már nem redukálhatok köz­vetlenül a gazdaságilag meghatározott osztályviszonyokra. Hasonlóképp, a Frankfurti Iskola kritikai gondolkodói a bürokratikus-technokratikus uralomra összpontosítottak, a burzso­ázia gazdasági, társadalmi és politikai uralma helyett. Mandel azok közé tartozott, akik továbbra is hangsúlyozták a terme­lési eszközök jogi értelemben vett tulajdonának döntő fontos­ságát. A Késő-kapitalizmus című kötetben elemezte a kapita­lizmus multinacionális vállalatokon és bankokon keresztül tör­ténő nemzetközi koncentrációját. Úgy látta, hogy egy új, szupranacionális burzsoá államhatalom van kialakulóban.

Behatóan elemezte a tőkés rendszer dinamikáját, a felhal­mozás törvényeit, amelyek a kapitalizmust egymást követő szintekre fejlesztik. E vizsgálódás szorosan összefonódott a gazdasági fejlődés hosszú hullámainak elemzésével, amely talán Mandel legkedvesebb elméleti kérdésköre volt. Összes­ségében a Késő-kapitalizmus – Ágh Attila jellemzése szerint – „a jelenlegi világkapitalizmus igen rangos, rendszeres fel­dolgozása", amely közvetve-közvetlenül igen jelentős szere­pet játszott a világrendszer fogalom körüli vitákban.

Ernest – mert még a legfiatatalabbak is keresztnevén szó­lították a mozgalomban – 1989 júniusában járt Magyarorszá­gon, hogy tanulmányozza azt a kérdést, amely életének talán legfontosabb kérdése volt: vajon létezik-e a felbomló állam­szocializmusnak baloldali alternatívája? Érthető, hogy a létező politikai szervezetek közül a Baloldali Alternatíva Egyesülés érdekelte őt mindenekelőtt. Talán a szervezet neve vagy első dokumentumai kelthették fel a figyelmét, de annyi biztos: ő is abban reménykedett, hogy a sztálinista eredetű rendszer és a kapitalizmus restaurációja mellett létezik tertium datur.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott eladás után, mintegy tucatnyi kollégával folytatott baráti beszélgetés során nagy vita alakult ki arról, hogy milyen irányba is tart a fejlődés Kelet-Európában. Igazi vita kerekedett, amelyben Ernest teo­retikus mélységgel vetette fel a problémákat. Ragyogó debatter volt. A beszélgetés szenvedélyességére jellemző volt, hogy a vita hevében Szabó András György egyszer csak felpattant és elrohant. Szerinte Ernest alaptalanul adott esélyt egy új szocialista, vagyis egyidejűleg antikapitalista és antisztálinista fordulatnak.

Anélkül, hogy megpróbálnánk elsorolni a hat évvel ezelőtti vita résztvevőit, egészen bizonyos, hogy a többség naivnak érezte Mandel politikai érvelését, s úgy véltük, hogy a kapi­talista restauráció elemei jóval erősebbek annál, mint ahogyan azt gondolja. Valóban túlbecsülte a szocialista elkötelezett­ségű baloldal intellektuális és politikai erejét. Ernest Mandel a gorbacsovi Szovjetunióban zajló eseményeket ítélte meg túl­ságosan pozitívan. De ez 1989-ben volt…

Egy évvel később így beszélt az állam és a szocializmus kapcsolatáról:

„Bizonyos értelemben ez a szocialista politika, elmélet és gyakorlat kulcskérdése már csaknem egy évszázada. A marxi elmélet szerint egyértelmű, hogy az állam létezése és erősö­dése a néptömegek hatalmának elvesztését jelenti. A primitív társadalmakban – amelyek közül több nem is volt olyan pri­mitív, gondoljunk csak az ókori athéni népgyűlésre, amely per­sze még mindig a rabszolgatartók demokráciája volt – már léteztek az igazi demokrácia kezdeményei. Azokat a funkció­kat azonban, amelyeket ezekben a társadalmakban a nép gyakorolt, elvették tőle, és elkülönült – elnyomó és más – apparátusokra bízták. Az állam ilyen elkülönült apparátus, amely a néptömegek helyett gyakorol funkciókat. Ez az elide­genedés egy formája.

A szocializmus történetét pedig úgy tekintették – már a Marx előtti szocialisták is -, mint a közvetlen demokráciáért folyta­tott küzdelmet, divatos kifejezéssel élve a devolúció folyama­tát, az előbb jellemzett elidegenedés visszafordítását.

Az első történelmi példa, kísérlet a szocialista forradalomra a Párizsi Kommün volt. Marx és Engels arra következtetett ebből a történelmi tapasztalatból, amit a párizsi munkások és értelmiségiek sőt kispolgárok véghezvittek (hiszen ezt nem ők találták ki), hogy a szocialistáknak szét kell zúzniuk a tőkés államot, és fel kell váltaniuk azt egy nagyon olcsó és gyenge állammal.

Lenin – ez igen kevéssé tudott – az 1917-18-19-es évek során tovább ment, mint Marx és Engels, és az OKP első programvázlatában 1918-ban azt a rendkívüli mondatot fogal­mazta meg, amely valószínűleg sokkolni fog sok úgynevezett, hangsúlyozom, úgynevezett leninistát, szóval azt a szinte hi­hetetlen mondatot írta le, hogy a szovjet állam bürokrácia, rendőrség és hadsereg nélküli állam. Nehéz lenne ennél libertáriánusabbnak lenni. Mondhatja persze valaki, hogy Lenin utópista volt, rendben van.

Ez volt a szocialisták általános hagyománya hosszú időn keresztül. Az én hazámban, Belgiumban, a szocialista párt elnöke egyben a Szocialista Internacionálé elnöke is volt, Emil van der Velde írt egy könyvet, amelynek Szocializmus az ál­lam ellen volt a címe. Megint csak egyértelmű e kifejezésből, hogy mi volt a klasszikus munkásmozgalom általános trendje.

Mi volt e mögött az államellenes választás mögött? Vagy hogy a mai Szovjetunióban használt kifejezést használjuk: pa­rancsellenes gazdaság és parancsellenes politika mögött? Megint csak egy igen egyszerű gondolat, amit én történelmileg Marx legjelentősebb hozzájárulásának tekintek. Ez pedig a dolgozó tömegek saját maguk által végrehajtott emancipáció­ja. Mégpedig az, hogy a szocializmus által megtestesített emancipáció – hogy az Első Internacionálé által használt ki­fejezést használjuk -: a munkásosztály emancipációja magá­nak a munkásosztálynak a cselekedete.

Tehát nem létezik másfajta alapvető forradalmi aktor, mint a dolgozók tömegei. Csak akkor lehet szocializmust építeni, ha létezik a dolgozó tömegek többségének részvétele, nem is csak támogatása. (Dolgozókon nemcsak fizikai dolgozókat értek természetesen, hanem a gazdaságilag aktív, függő em­bereket: bérből élőket, közvetlen termelőket.)

Ez természetesen magában foglalja – s ezt Marx és a klasszikus szocialisták többször kifejtették -, hogy a szocia­lizmus építése bonyolult dolog. Hosszú ideig fog tartani, és mindenképpen szükség van az emberek többségének aktív támogatására. Amennyiben ez nem áll fenn, minden olyan kí­sérlet, amely rá akarja kényszeríteni a szocializmust az em­berekre, kudarcot fog vallani. A magamfajta szocialisták előtt ez közhelynek számított. Minket nem ijesztett meg, ami Ke­let-Európában történt. Számunkra ez magától értetődő volt a kezdetektől fogva: nem lehet a szocializmust az emberek aka­rata ellenére rájuk kényszeríteni. Sokan azonban másképp gondolkodtak. A szocializmus építésének helyettesítő aktorait hozták létre. A legfőbb ilyen helyettesítő aktor, amellyel a nép­tömegek részvételét helyettesítették, az állam volt.

Trockij kifejezését használva szubsztitucionizmusnak neve­zem azt a felfogást, amely a munkásosztályt mással helyette­sítette volna az új társadalom építésében: az állammal, a párttal, a pártvezetéssel stb. A szubsztitucionizmus a munkásmozgalom történetében – nem kizárólag, de lényegében – állami szubsz­titucionizmus volt. Az állam helyettesíti a munkásosztályt mint a társadalmi változás fő aktora. Ez pedig nem Oroszországban történt először, nem a bolsevikok vagy a sztálinisták esetében, hanem a nyugat- és közép-európai munkásmozgalomban, a szociáldemokráciában, mégpedig a legtisztességesebb és lego­kosabb szociáldemokratától, Eduárd Bernsteintől eredeztethető.

A szociális törvényhozást, a többségi parlamenti választást, az állami beavatkozást a gazdaságba, később pedig a gaz­daság állami tervezését úgy tekintették, mint a társadalmi vál­tozás fő hordozóit. A tömegek eszerint csak megfigyelők len­nének a partvonalon, akik legjobb esetben is csak négy-öt évente, a választásokon biztosítják támogatásukról az ilyen kormányzati vagy állami tevékenységet.

Az orosz és a német forradalom az első világháború után megszakította ezt a trendet, amely a tömeg- és osztálycse­lekvést állami cselekvéssel kívánta helyettesíteni. De csak egy rövid időre. A német forradalom bukása után a Szovjetunión és annak kommunista pártján belül bekövetkezett politikai változások alapvetően megváltoztatták a kommunistáknak az államhoz való viszonyát. Bekövetkezett az állam átfogó reha­bilitációja mint a társadalmi változás fő aktoráé. Elsősorban a központi tervezésről volt itt szó.

Tehát a nemzetközi munkásmozgalom mindkét nagy irány­zata, a szociáldemokraták és a sztálinisták is osztoztak a szubsztitucionizmus felfogásában. Mind a mai napig. És ezért könnyű sok sztálinista funkcionáriusnak – itt most nem a kar­rieristákról beszélek, hanem az ideológia által motivált egyé­neknek – átváltani a sztálinizmusról a szociáldemokráciára. És ugyanúgy könnyű volt sok szociáldemokrata és szakszer­vezeti bürokratának a szociáldemokráciáról a sztálinizmusra átváltani a második világháború után, hiszen a különbség nem volt túl nagy. A parlamentáris állam helyett a centralizált, bü­rokratikus államot tekintették a társadalmi változás fő aktorának. Az alapvető elutasítás a tömegek közvetlen részvételé­nek elutasítása volt.

Ma egy paradox helyzettel állunk szemben. Az elmélet terén akik a klasszikus marxizmust és szocializmust, a közvetlen demokráciát képviselik, az önigazgatást vagy a munkástanács-demokráciát, elenyésző kisebbségben vannak. Efelől nincsenek illúzióim. Magyarországon valószínűleg még keve­sebben, mint mondjuk az NDK-ban vagy a Szovjetunióban, Spanyolországban, vagy Brazíliában. A gyakorlatban azonban – és ez a paradoxon – a politikai gyakorlat új gyakorlata a közvetlen tömegakción keresztül, népszavazások alkalmazá­sával – sokkal nagyobb ma, mint az első világháború előtt, nem is beszélve a húszas vagy a harmincas évekről (kivéve talán Spanyolországot).

Az új társadalmi mozgalmakban mindez kolosszális mére­tekben tört a felszínre. Számos nyugati országban félmilliós tömegek vonultak az utcákra a nukleáris fegyverek ellen, még­hozzá sikerrel. A parlamentben, a választásokon gyengék vol­tak, de az utcán erősek. Amikor az USA Legfelsőbb Bírósága megpróbálta törvényen kívül helyezni az abortuszt, több mint egymillió amerikai nő vonult az utcára tiltakozni. Még a Re­publikánus Párt is visszavonult, félve attól, hogy elveszítik a választásokat.

Svájcban, a világ legkonzervatívabb és leggazdagabb orszá­gában, ahol a baloldal szinte nincs is jelen, a baloldali szerve­zetek egyesült frontja népszavazást íratott ki a hadsereg azon­nali megszüntetéséért. Ezek után megkapták a szavazatok 35 százalékát. Harmincöt százalékot, pedig parlamenti képvisele­tük nincs is! Másodszorra már negyven százalék lesz, efelől meg vagyok győződve. Ez a jövő trendje. A politika ezen új világában – s ez kifejezésre jut a szakszervezeti mozgalomban, a szakszervezeti baloldalon (az állam „újbóli átgondolása", nép­szerű egyes kelet-európai országokban is, mint például az NDK vagy Csehszlovákia, de felettébb népszerű a Szovjetunióban is,) igazi népi lázadás van folyamatban az állam túlhatalma el­len. Ez egy párhuzamos folyamat keleten és nyugaton, amely ugyanabba az irányba mutat."

Mégis mi az oka, hogy Kelet-Európában az államszocialista rendszer kialakult? Miért volt a sztálinizmus elkerülhetetlen? – kérdeztük 1990-ben. Mandel szenvedélyesen válaszolt.

„Nem tudom elfogadni, hogy elkerülhetetlen volt. A kérdés, hogy melyek voltak kialakulásának okai. Sok oka volt, de a legfőbbekre kell koncentrálnunk. Az orosz munkásosztály ak­tivitásának ereje – amely elképesztő volt az 1917-18-19-es évek során – alábbhagyott. A munkásosztály mindinkább passzívvá vált. A háború és a polgárháború nyomása alatt, fizikai veszteségek következtében, a termelőerők hanyatlása, gyárak bezárása, tömeges vidékre vándorlása és'az Orosz­országon kívüli győztes forradalmak elmaradása miatt széles körű csalódottság alakult ki. Az a tény, hogy a szovjet állam egy elmaradott országban szigetelődött el, rendkívül kedve­zőtlen körülményeket teremtett a munkások általi közvetlen hatalomgyakorlás számára, és egy fokozatos hatalmi eltoló­dást eredményezett a bürokrácia javára.

Az orosz állam elbürokratizálásának folyamatát Lenin igen korán észrevette és elemezte. Lenin életének utolsó munka­képes évét teljes mértékben uralta az állam elbürokratizáló­dásának problémája. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a ha­talmat nem a munkások tömegei gyakorolták szabadon vá­lasztott tanácsokon keresztül, hanem funkcionáriusok, főállá­sú hivatalnokok. A problémát nagyban súlyosbította magának a pártnak a bürokratikussá válása is. A forradalom után mind­össze 800 főállású hivatalnok dolgozott a teljes OKP-ban. Há­rom-négy évvel később már több mint 3.000. Újabb három év múltán már közel százezer. Dióhéjban ez volt a probléma.

Az OKP, és később az SZKP egy apparátusok által vezetett, és nem a munkástömegek által működtetett párt lett, szemben az 1917-19-es időszakkal. A párt elbürokratizálódásának fo­lyamata kifejeződött abban is, hogy a párt funkcionáriusai – fizetettek és nem fizetettek – nem a tagság által választott vezetők voltak, hanem a csúcsszintű vezetés nevezte ki őket. A párton belül elnyomták a szabad vitát, a kongresszus egy igazi komédiává vált, olyan eszközzé, amelynek csak ratifi­kálnia kellett a csúcsvezetés által meghozott döntéseket. En­nek következtében a KP elszakadt – ahogy manapság mond­ják Magyarországon – a civil társadalomtól, de én nem hasz­nálnám ezt a kifejezést, én azt mondom: a társadalomtól. Ez az önbecsapás folyamata volt. A vezetés már nem tudta, mi történik az országban. Mostanában ennek egy tipikus példáját figyelhettük meg, amely egy abszolút patetikus eset. Egy in­terjú a német Die Zeit-ben. A CSKP főtitkára, Jakes azt kér­dezte: „ki az a Havel? Ő még a népesség 0,1 százalékát sem képviseli!" Ő ezt el is hitte. Teljesen el volt szigetelve az or­szága valóságától. Mi pedig láthattuk, hogy mi történt azután. Havelt Csehszlovákia népességének abszolút többsége támo­gatta. Ez minden diktatúrában megtörténik. Ha a vita, ellenzék és az ellenvélemények hiányában a vezetés elszigetelődik a valóságtól, akkor semmiképp nem tudhatják, hogy mi .folyik. Magyarországról is tudnék példákat hozni, mert olvastam sok vezető visszaemlékezéseit. Olyan emberek, mint Rákosi, töké­letesen el voltak vágva a valóságtól. Nem beszélve most az általa elkövetett bűnökről, igazából nem is tudta, mi történik az országában. Nagy Imre természetesen egészen más volt." (Rákosi és Nagy nevét tökéletesen ejtette ki!) „Először is ő egy tisztességes ember volt, másodszor pedig tudta, hogy mi folyik. Ezért a párton belüli demokráciáért, és bizonyos érte­lemben a társadalom demokratizálásáért is fellépett; megér­tette ennek funkcióját.

Ez a folyamat egy idő után a funkcionáriusok anyagi kivált­ságainak kialakulásával is kiegészült. A csúcsvezetők nagy kiváltságokat élveztek, részben a korrupció, részben tudatos elhatározás következtében. A csúcsvezetők, különféle funkci­onáriusok, vagy akár a rangosabb tudósok is, egészen más­képp éltek, mint a munkások és parasztok.

Természetesen ez a bürokratikus elfajulás, a „szovjet thermidor", vagyis a politikai ellenforradalom azt jelentette, hogy 1924 után a szovjetek elvesztették hatalmukat, s azt megsze­rezte a bürokrácia. Trockij és irányzata ezt ötven évvel ezelőtt megfogalmazta, sőt még korábban is.

De nem fogadnám el, hogy ez a folyamat szükségszerű volt. Igen nagy nyomás nehezedett Oroszországra. Az elma­radottság nyomása, a kultúra hiánya, a külső erők nyomása, az imperializmus. Fontos megemlíteni, hogy ez nemcsak ka­tonai nyomás volt, de gazdasági is. Ezt ma is látjuk. Amikor a poszt-kapitalista országot a tőkés világpiac veszi körül, amelyben a tőkés nagyhatalmak magasabb termelékenysé­get, fejlettséget és fogyasztási szintet tudnak felmutatni, ez a kísérlet csak igen nehéz körülmények között fejlődhet. Ha az emberek színes tévét néznek Nyugat-Németországban, ettől nem vonatkoztathatunk el Kelet-Németországban. Az embe­rek ezt nem fogadják el. A világpiac nyomása – ahogy Trockij fogalmazta – képezi a legnagyobb akadályt a szocializmus felé vezető úton.

Mindazonáltal, volt alternatív lehetőség a 20-as években, amelyet a baloldali ellenzék képviselt. 1927-ben a volt bolse­vik vezetők jelentős része támogatta az Egyesült Ellenzéket. Nemcsak Trockij, Rakovszkij, Preobrazsenszkij, Pjatakov és barátaik, hanem Zinovjev, Kamenyev, Lenin özvegye, Krupszkaja és mások is. Az alternatíva nem forradalmi háború, nem a kapitalizmus helyreállítása volt, hanem egy konszolidációs művelet. Amely tudatosítja, hogy egy elmaradott országban elszigetelődtünk, és gyengék leszünk szociálisan és gazda­ságilag, a munkásosztály ezt meg fogja szenvedni, nem tu­dunk ideális társadalmat teremteni, de tudunk valamilyen ha­ladást elérni. Mégpedig három irányban: mértéktartóan gyors gazdasági növekedésben, iparosítás tekintetében (elsősorban mezőgazdasági gépgyártásban, amely emelné a szövetkeze­tek termelékenységét). Sztálin ennek éppen az ellenkezőjét csinálta.

A második vonal a szociális körülmények javítása volt. A munkanélküliség megszüntetése, a reálbérek növelése, a szo­ciális biztonság javítása, a társadalmi költségek növelése az állami adminisztratív kiadások rovására. A baloldali ellenzék­nek volt egy jelszava – az ember meg tudja érteni -, miszerint egymilliárd aranyrubelt kell megtakarítani az állam költségei­nek lefaragásával, és ezt a munkások helyzetének javítására kell fordítani.

A harmadik vonal az Oroszországon kívüli forradalmak ügye volt, nem a forradalom exportjának formájában, hanem egy korrekt politikának a védelme a Kommunista Internacionálé-ban, amely segítette volna egy sor ország munkásainak és parasztjainak helyzetét, amikor a feltételek az ő országaikban is adottak. Ez korrekt politikát jelentett volna a fasizmus ellen, a gyarmatokon és a világ más részeiben. Ha ezt a három vonalat megnézzük, akkor azt látjuk, hogy a lényeg a mun­kásosztály erejének és önbizalmának növelése lett volna, amely lehetővé tette volna, hogy az orosz munkások politika­ilag ismét aktivizálódjanak, és folyassák önmaguk emancipá­ciójának folyamatát. Hogy ez sikeres lett volna-e, nem tudom. Nem írhatjuk újra a történelmet. De legalábbis a lehetőség ott volt. Az embert megrázza, amikor ma olyan javaslatokat ol­vasunk az SZKP vezetőitől és Gorbacsovot támogató értelmi­ségiektől, amelyek nagyban hasonlítanak a húszas évek el­lenzékének javaslataira.

A legnagyobb történelmi tragédia, hogy ez a megvilágoso­dás nem ötven-hatvan évvel korábban történt, mielőtt a sztá­linizmus a legsúlyosabb szörnyűségekhez vezetett. A húszas években hibákat követtek el, de a harmincas években nem. Szörnyű bűnöket követtek el: a parasztok tömeges deportá­lása milliók életébe került, ez nem hiba volt, hanem bűn. Az 1934-39-es perek lerombolták a kommunista pártot. Ez csak­nem egymillió kommunista életét követelte. Gyalázatos bűnö­ket követtek el a többi kelet-európai ország ellen is. Mindez bizonyos értelemben elkerülhető lett volna, ha alternatív poli­tikákat lehetett volna elterjeszteni."

Amikor 1990-ben Magyarországon mindenki „békés átme­netről" beszélt, és a nyugati életszínvonal elérését a politizáló közvélemény magától értetődő, viszonylag közeli lehetőség­nek tekintette, Mandel a lehető legegyértelműbben fogalma­zott: „ez teljes mértékben illúzió". Olyan eshetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyekkel akkor kevesen számoltak. Már 1990 tavaszán cikket írt a baloldal „új mccarthyista" üldözé­sének veszélyéről. Ugyanakkor maga is illúziókat táplált az alternatív lehetőségek tekintetében.

„A kapitalizmus helyreállítása lehetséges Magyarországon, bár nem hiszem, hogy Magyarországon ez a legvalószínűbb forgatókönyv. Ha bekövetkezik is, időbe fog telni. A piacgaz­daság és a vállalkozás bevezetése nem ugyanaz, mint a ka­pitalizmus helyreállítása. Az utóbbihoz durván a nagyipar, a nagyvállalkozás ötven, hatvan, hatvanöt százalékának ma­gántulajdonba kell kerülnie. Ez nem fog gyorsan menni. Ke­let-Németországban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban rövid távon ez szinte lehetetlen, kivéve ha Kelet-Németorszá­got teljes mértékben magába építi és integrálja az NSZK (és még akkor is nagyon nehéz lesz).

Ami az egész átmeneti időszakot jellemezni fogja, az egy hibrid, kevert, komplex gazdasági rendszer, amely kombinálja a sztálinista múlt sok elemét és a tőkés fejlődés sok elemét. Ha a kapitalizmust helyreállítják – ami, ismétlem: még Ma­gyarország esetében is sok időt vesz majd igénybe -, az ered­mény nem Svédország lesz, hanem Törökország. Meg kell értenünk, hogy Magyarország és az összes többi kelet-euró­pai ország (Csehország és Németország kivételével) a máso­dik világháború előtt félgyarmati országok voltak. Az ipar, a gazdaság, az export félgyarmati struktúrában működött.

A kapitalizmus megszüntetésének az egyik legnagyobb elő­nye – még a legbrutálisabb viszonyok mellett is – az volt, hogy Magyarországot részlegesen elszigetelte attól a bizo­nyos nyomástól, amely által a világpiac diktál a világ összes félgyarmati országának. A világ országainak többsége ma nem fejlett tőkés ország. Félgyarmati, és legjobb esetben félig iparosodott, alulfejlett országokról van szó. A munka átlagos termelékenysége a magyar iparban – néhány kivételtől elte­kintve – lényegesen alatta marad Svédország, Németország, Franciaország, Olaszország termelékenységének, hogy pél­dául az Egyesült Államokról vagy Japánról ne is beszéljünk. Ha szabad verseny alakul ki ezekkel az országokkal, akkor nagyon sok vállalat el fog tűnni. A nyugatiak nem fogják meg­venni ezeket a csődbe ment vállalatokat, ezek egyszerűen el fognak tűnni. Ki fog alakulni egy olyan gazdasági struktúra, amely lényegében félgyarmati jellegű. Mezőgazdasági termé­keket fognak exportálni, más nyerstermékeket, némi könnyű­ipar maradhat, de minden fejlettebb ágazat, szerszámgép­gyártás például, nem fogja kiállni a világpiaci versenyt.

Ez a minta visszalépést, regressziót jelent. Azt a magyar embereknek maguknak kell eldönteniük, hogy milyen árat volt vagy nem volt érdemes fizetniük az ország iparosodásáért és modernizációjáért. Azt azonban megmondhatom, hogy ahhoz, hogy most a világpiacba való visszaintegrálódás megvalósul­jon egy viszonylag alacsony színvonalon, igen súlyos szociális árat kell majd fizetni. Tömeges munkanélküliség lesz, az élet­színvonal drasztikusan csökkenni fog, vissza fogják fejleszteni a szociális ellátást, és tömeges nyomor fog kialakulni. Len­gyelországban ez már kristálytisztán látható. Lehet, hogy Ma­gyarországon nem, de ha várnak egy-két-három évet, ott is egyértelmű lesz, ha ez így megy tovább. Ha…

Néhányan azt mondják Lengyelországban és Magyarorszá­gon, hogy ha eleget tesznek a Nemzetközi Valutaalap elvá­rásának, végrehajtják az államháztartás és a valuta stabilizá­cióját, akkor komoly gazdasági siker elé néznek. Két latin­-amerikai sikersztorira szoktak utalni, Chilére és Bolíviára. Tör­ténetesen a bolíviai és a chilei kormányok egyik volt tanács­adója, Jeffrey Sachs ma a lengyel kormány hivatalos tanács­adójaként tevékenykedik. No, de mi volt ez a sikertörténet? Igen, leküzdötték az inflációt. De milyen áron? A bolíviai bá­nyászok naponta egyszer étkeznek, és a naponta elfogyasz­tott kalóriamennyiség kevesebb, mint egy német koncentráci­ós táborban 1939-ben. Nem a megsemmisít táborokról beszé­lek, hanem a „normális" munkatáborokról a második világhá­ború előtt.

Chilében teljesen leküzdötték az inflációt, és rengeteg új vállalkozás létesült. A munkások azonban nem tudják fizetni a buszjegyet, és gyalog járnak hazulról a munkahelyre, mert oly nagyon lecsökkent a reálbérük. Ez sikertörténet? Én nem hiszem. Úgy gondolom, nem kell marxistának vagy szocialis­tának lenni, egy normális kereszténydemokratának is fel kell lázadnia az ilyen állapotok ellen. A latin-amerikai egyházak egy része fel is lázad e drámai romlás ellen.

Az átmenet tehát el fog tartani egy ideig, mert a sztáliniz­mus oly mértékben diszkreditálta a szocializmust Kelet-Euró­pában. Idővel azonban meg fog jelenni egy harmadik modell. Egy olyan modell, amely elutasítja az állami és a piaci despotizmust egyaránt. Az átlagember szempontjából a kettő kö­zött alig van különbség. Még a szabadság és a demokrácia tekintetében is alig lesz különbség. Nagy szociális konfliktu­sok és robbanások várhatók, ami ki fogja váltani a represszív megnyilvánulásokat. Nem feltétlenül erőszakos elnyomást, de valamilyen repressziót mindenképpen. A sztrájkokat be fog­ják tiltani vagy legalább korlátozzák, a munkásosztály függet­len tevékenysége korlátozva lesz, félig elnyomó rendszerek lesznek. Nem lesz teljes szabadság, mert az nem hangolható össze a tömeges nyomor bevezetésével."

Az államszocialista rendszer összeomlásakor általános je­lenség volt a baloldal perspektívavesztése, az a vélemény, hogy a szocialistáknak nem új modellben, hanem legfeljebb sajátos értékekben kell gondolkodniuk. Mandel számára azon­ban megingathatatlan maradt a dolgozói önigazgatás elkép­zelése.

„Az úgynevezett harmadik modellt mi artikulált és strukturált önigazgatásnak hívjuk. Ez azt jelenti, hogy fenntartjuk a köz­ponti tervezést, de alulról fölfelé, és nem fordítva. Az emberek választhassanak – ez a szabadság lényege. A szocializmus, az önigazgatás definíciószerűen szabadabb társadalom, mint akár a sztálinizmus, akár a piacgazdaság. A nemzeti jövede­lem elosztásának fő prioritásait maguk az emberek határoz­hatják meg. Ők döntenek. Akár parlament, akár termelői ta­nácsok útján, az már részletkérdés. Itt tanulni kell, vitatkozni, eszmecserét folytatni, kísérletezni.

A legfontosabb gondolat, hogy a kulcsdöntéseket nem az állam vagy a párt, és nem az emberek háta mögött a piac hozza, hanem tudatosan az emberek többsége. Ez azt jelenti, hogy a strukturált önigazgatás politikailag demokratikus rend­szer, és a szó valódi értelmében többpárti rendszert feltételez. Az embereknek módjukban kell hogy álljon alternatívák között választani. Minden nyugati parlamentben a priori döntést hoz­nak az év elején, vagy egy többéves időszak elején, hogy a nemzeti jövedelem négy vagy öt százalékát nemzetvédelmi célokra használják. Senki nem kérdi, hogy ez produktív-e vagy sem, ez egy a priori döntés. Ezután hoznak egy másik döntést arról, hogy hat százalékot oktatásra költenek. Senki nem vizs­gálja, hogy ez produktív-e vagy sem, ez is egy a priori döntés, így eljutunk a költségvetés bizonyos hányadához. Mi azt mondjuk, hogy ki kell terjeszteni ezt a mechanizmust két-há­rom más területre is. Ennyit és ennyit fogunk költeni tömeg­közlekedésre, lakásra, mindenki elegendő táplálására, tekintet nélkül arra, hogy ki mennyit termel. Az embereknek erről sza­vazniuk kell. Ez jelenti a prioritások tudatos, a priori megha­tározását.

Nem mondom azt, hogy az emberek mindig jó döntést fog­nak hozni. Hoznak majd rossz döntéseket is. Nem hiszem, hogy egy demokratának feltétlenül azt kell hinnie, hogy a többségnek mindig igaza van. Sem a többség, sem az állam, sem a párt, sem a technokraták, sem a tudósok nem hibát­lanok. Ezért mondom, hogy én mélyebb értelmű szabad­ságban és demokráciában hiszek, mint sokan mások, mert szerintem a többségnek joga van hibázni. Előbb-utóbb majd kijavítják a hibákat. Ha a részvétel jogát korlátozzuk például képzettség szerint, úgy szükségképpen paternalista és szubsztitucionista torzulás áll elő. Én úgy gondolom, hogy a szo­cializmus önrendelkezés-párti, és arról szól, hogy az emberek maguk dönthessenek a saját ügyeikben.

Amikor egy döntés megszületik, akkor megállunk. Ha el­döntjük például, hogy minden állampolgár évente öt pár cipőre jogosult. Hogyan kell megtermelni azt az öt pár cipőt, és mi­lyeneket, az már a cipőipar dolgozóinak és a fogyasztóknak a dolga. Ez nem a nemzeti parlamenttől függ, annak ehhez semmi köze. Butaság az ilyen döntések centralizációja. Ezer­szer leírták már, hogyan működhet egy ilyen decentralizált öni­gazgatási mechanizmus. Minden olyan kérdés, hogy melyik gyárban mennyi cipőt kell termelni stb., rábízható az ott dol­gozó emberek közösségére. A gyárakon belül is tovább lehet menni a decentralizációval a műhelyek szintjére, a munka­szervezet legapróbb egységeiig.

Központi tervezés alulról fölfelé, politikai demokrácia (az igazi választás lehetősége az emberek számára), az igazga­tás decentralizációja, valamint a verseny és a piac bizonyos jelenléte, hogy elkerülhessük a monopóliumok kialakulását. Mert a monopólium rossz a fogyasztó számára. Ha már van két-három versengő egység, az megfelel. A szovjet gazdaság egyik nagy hátulütője volt az elosztási rendszer pszeudo-monopóliuma, amely most egy igazi maffiává alakul át. Ez pedig elveszi a meglevő javakat is az emberek elől, hogy a fekete­piacon adják-vegyék. Ha már lenne két-három versengő egy­ség, a maffia összeomlana, hiszen az embereknek lenne vá­lasztási lehetőségük, a monopólium megtörne.

Nem arra kell tehát törekedni, hogy a piacnak egyáltalán ne legyen szerepe a gazdaságban, hanem azt kell elkerülni, hogy a piac uralja a gazdaságot. Mert az azt jelenti, hogy az emberek nem szabadok, és bizonyos gazdasági preferenciá­kat erőszakolnak rájuk. A gazdasági preferenciákat az embe­rek kezébe kell adni, és nekik kell használniuk a piaci me­chanizmust arra, hogy a lehető leghatékonyabban, tudatosan termeljenek, közösen meghatározott célok érdekében."

Ez a nekrológ természetesen nem megfelelő hely annak tag­lalására, hogy az Ernest Mandel által is képviselt trockista irány­zat, illetve a trockizmus fogalma, sőt akár csak Lev Trockij sze­mélye mennyi manipuláción, szándékos és önkéntelen torzítá­son keresztül került be a hazai politikai köztudatba. Politikai meggyőződéstől vagy pártállástól függetlenül azonban bárki el­ismerheti, hogy a trockista irányzat legalább két elévülhetetlen történelmi érdemet tud felmutatni. Először: a kommunista bal­oldalon következetesen és igazán előrelátóan felismerték azt, hogy a sztálinizmus milyen mélyen és végzetesen diszkreditálta egész generációk számára a szocializmust. Másodszor: más baloldali csoportok, szervezetek, irányzatok mellett a trockisták hívták fel a kommunisták figyelmét szerte a világon arra, hogy a fennálló államszocialista rendszerekkel szemben egy valóban szocialista alternatívát kell a munkásmozgalomnak kiizzadnia, mert ellenkező esetben a bukás elkerülhetetlen.

Más kérdés, hogy Ernest is elkövette azt a hibát, amit a IV. Internacionálé (nemcsak az általa vezetett formációja) szinte megalakulásától napjainkig reprodukált: túlbecsülte a politikai szféra, a pártok szerepét. Másképpen fogalmazva: a forradalmat túlságosan is politikai eseményként szemlélte, mintha túlságosan is az októberi forradalom vonzáskörében maradt volna. Ezáltal egyfajta antiszektariánus szektarianizmus hagyománya élhetett túl, amely az ideológiai nézetkü­lönbségeknek a valóságosnál nagyobb szerepet tulajdonított a szocialista mozgalom mindennapi gyakorlatában. Az elmélet és a gyakorlat eltérő „logikájáról" mintha nem vettek volna tudomást. Ennek tipikus példájaként a különböző trockista irányzatok – az egymással és másokkal folytatott vitáik során – messze túldimenzionálták annak a jelentőségét, hogy mi­képpen nevezzék a fennálló kelet-európai rendszereket.

Ami persze az elméleti, a tudományos elemzés számára fontos, az a gyakorlati-mozgalmi síkon még lehet tökéletesen érdektelen. A túlideologizáltság, amely általában a kommunis­ta mozgalom sajátja volt, leginkább csak gátolta a váratlan fejleményekhez való alkalmazkodást. Ernest Mandel minden­nek ellenére még 70. életéve után is képes volt tanulni és eredeti gondolatokat kezdeményezni. Többször hallhattuk őt nemzetközi konferenciákon, tanácskozásokon; mindig tanul­hattunk tőle. Grandiózus elméleti teljesítménye, mindenekelőtt kapitalizmus-elemzése túléli a trockista és általában a balol­dali politikai mozgalmak mégoly súlyos vereségét is. Nagy for­radalmár volt egy nem forradalmi korszakban.

Az a politikai nemzedék, amely a második világháború idő­szakában szocializálódott, távozóban van. Innentől fogva már a hatvannyolcasok lesznek a nagy öregek.

Ernest Mandel néhány fontosabbabb munkája:

Marxist Economic Theory [A marxi gazdaságelmélet]. London: Mer-lin Press, 1962.

The Formation of the Economic Thought of Karl Marx [Karl Marx közgazdasági gondolkodásának alakulása]. New York: Monthly Review Press, 1971, 1977.

Late Capitalism [Késő-kapitalizmus]. London: Verso, 1972, 1975, 1978.

'Introduction' to Karl Marx. Capital I. [Bevezetés A tőke I. kötetéhez]. London: Penguin, New York: Vintage, 1976.

From Stalinism to Eurocommunism [A sztálinizmustól az eurokommunizmusig]. London: New Left, 1978

Revolutionary Marxisrn Today [A forradalmi marxizmus ma]. London: New Left, 1979.

Long Waves of Capitalist Development [A tőkés fejldés hosszú hul­lámai]. Cambridge: Cambridge University Press, 1980, London: Verso, 1995.

La Crise [A válság]. Paris: Flammarion, 1985.

Beyond Perestroika [A peresztrojkán túl]. London: Verso, 1990.

Power and Money [Hatalom és pénz]. London: Verso, 1992.

Trotsky as Alternative [Trockij mint alternatíva]. London: Verso, 1994.