Az európai monetáris integráció egyes fázisai viszonylag egyszerű logika alapján magyarázhatók. A kifejlett közös piac megvalósulása szükségessé tette a közös európai valuta bevezetését (1979), az egységes piac létrehozása pedig életre hívta a monetáris unió programját, illetőleg az egységes valuta bevezetését (1999). A másodikat az különbözteti meg az elsőtől, hogy a nemzeti valuták megszüntetését is maga után vonja. Mindez azonban nem valósulhatott volna meg kellő politikai indíttatás nélkül, amely a pénzügyi integráció előmenetelét időről időre lehetővé tette.
A valutaunió gazdasági okai
Mint minden kereskedelmi integráció, így a nyugat-európai gazdasági közösség számára is fontos volt kezdettől fogva a valutaárfolyamok stabilizálása, nagyobb kilengésektől való mentesítése. A Bretton Woods-i megállapodás fennállása idején (vagyis 1971 előtt) az Európai Gazdasági Közösség (EGK) tagországai támaszkodhattak az 1944-ben megtervezett aranydeviza-rendszer biztosította monetáris stabilitásra. Ennek köszönhetően a hatvanas évek végéig nem kényszerültek önálló monetáris intézményrendszer kidolgozására. Megelégedhettek annyival, hogy az EGK létrehozása után – mivel piacaikat egymás felé kívánták megnyitni – a Bretton Woods-i árfolyamrendszer +/–1 százalékos lebegtetési sávjai helyett egymás felé +/–0,75 százalékos lebegtetési sávot érvényesítettek. A szűk állandó sáv mellett egy ideiglenes, rendkívüli helyzetekben elfogadott szélesebb sávot is megállapítottak, amely +/–1,5 százalék volt. Ehhez a körhöz csatlakozott néhány EGK-n kívüli ország is: Nagy-Britannia, Svédország és Írország.
Amikor a hatvanas évek folyamán egyre inkább láthatóvá vált az Egyesült Államok elkötelezettségének gyengülése, az EGK-országoknak – és velük együtt Nyugat-Európa többi országának – új nemzetközi monetáris konstrukciót kellett létrehozniuk, horgonyként kezelve a régió legerősebb valutáját, a német márkát. A Közösség két vezető országa, Németország és Franciaország vezető szerepet játszott az EMS létrehozásában, bár nem teljesen egyező okok miatt. A németeknek leginkább a dollár egyeduralmának korlátozása, illetve végső soron annak felszámolása végett volt szükségük az európai monetáris integrációra. A franciák ugyanakkor elsősorban azért látták szükségesnek az EMS felállítását, mert az egyfajta külső támaszként szolgálhatott antiinflációs politikájuk, vagyis az általános bérkorlátozás elfogadtatásához. Ezen túl mindkettejüknek fontos volt az új monetáris rendszer ahhoz, hogy a Közösségen belüli, növekvő mértékű újraelosztás (mezőgazdasági és strukturális alapok) költségvetési szempontból tervezhető legyen – ez pedig nem volt lehetséges ingadozó valutaárfolyamok és az ennek következtében változó reálérték mellett.
Az Európai Monetáris Rendszer (EMS) alapvető motívumai jelentek meg később a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) koncepciójában. Mint a pénzügyi konvergencia programja a nyugat-európai országokban az EMU azért is fontos volt a befektetői és gazdálkodói körök számára, mert ezzel egy külső (objektívnek tekintett) szabály is alátámasztotta a pénzügyi fegyelem (antiinflációs és deficitcsökkentő politika) követését, segítve abban, hogy a hatvanas-hetvenes évekre jellemző béremelési hullámok a későbbiekben ne zavarják a gazdaságpolitikát és a vállalkozói szférát.
Az európai monetáris integrációra irányuló törekvések mindig a rögzített árfolyamok bevezetését célozták, ám – egészen a kilencvenes évek második feléig, vagyis az EMU megvalósításának második szakaszáig – nem valósult meg tartósan a “kemény” monetáris unió, vagyis az abszolút árfolyamrögzítés. Amikor a külső árfolyam-stabilitás szempontjai konfliktusba kerültek a belső gazdaságpolitikai megfontolásokkal, a dilemmával szembesülő kormányok ezt megelőzően gyakran folyamodtak a rendszer elhagyásához (hetvenes évek és 1992) vagy a rendszeren belüli leértékelésekhez (1979–1987 és 1992). Az EMU bevezetése után ez nem volt már lehetséges: a közös pénzügyi stabilizáció szempontja győzedelmeskedett az egyéni gazdaságélénkítési igények fölött.
A valutaunió politikai összefüggései
Az 1990-es évek elején az integráció mélyítésének újbóli meghirdetése és az ehhez kapcsolódó optimista légkör azt is bizonyította, hogy a nemzetközi gazdaság és benne a pénzügyi rendszer globalizálódása nem vonja maga után a regionális integrációs törekvések lanyhulását. Éppen ellenkezőleg: az egyetlen szuperhatalomként talpon maradó Amerikai Egyesült Államok ellensúlyozása immár a nyugat-európai integráció felgyorsításának nyilvánvaló céljává vált. 1990 áprilisában, François Mitterrand francia elnök és Helmut Kohl német kancellár találkozóján hirdették meg az Európai Unió (EU), vagyis egy föderális jellegű európai egységesülés szükségességét. Ez vezetett el az 1991 decemberében megkötött s két hónappal később aláírt Maastrichti Szerződéshez, amely tartalmazta a nyugat-európai gazdasági és monetáris unió létrehozásának, az egységes európai valuta bevezetésének programját. Ezek a döntések támaszkodtak a brüsszeli szakértők évtizedeken át végzett elemzéseire, különös tekintettel a Jacques Delors által a nyolcvanas évek második felében irányított munkálatokra.
A monetáris unió első vázlatos tervezetét a Jacques Delors vezette EK Bizottság készítette el. A pénzügyi kérdések fontosságát érzékelteti, hogy ez idő tájt még kevés konkrétumot tartalmaztak a politikai unióval kapcsolatos elképzelések. Az első részletes szerződéstervezetet Luxemburg kormánya készítette 1991 márciusában, amely akkor az EK elnöki tisztét ellátta. Ekkor már nagy hangsúlyt kapott a monetáris unió mellett a szorosabb együttműködés a kül-, bel- és hadügyek terén. Az egységes európai valuta gondolatát a legtöbb érintett ország vezetői támogatták, nem volt azonban egyetértés sem a bevezetéséhez teljesítendő feltételek, sem pedig az időzítés tekintetében.
Még több vita jellemezte a politikai unióval kapcsolatos tervezetet. A brit fellépés miatt például kikerült a luxemburgi tervezetből a “föderális” jelző. Miután pedig a hollandok vették át az EK elnökségét, 1991 szeptemberében egészen új tervezettel álltak elő. Ez a dokumentum lényegesen nagyobb hatalmat adott volna az Európai Parlament kezébe. A kormányfőknek azonban jobban tetszett a luxemburgi változat, és a hollandok dolgozata rövid úton a szemétkosárban landolt. Decemberben a dél-hollandiai Maastricht városában végül is megállapodás született az Európai Unió létrehozásáról. Az unióról szóló szerződés három pillérre kívánta felépíteni a jövő Európáját, a megvalósítást pedig három fázisban ütemezte.
A monetáris unió immár nem kevesebbet jelent, mint a nemzeti valuták megszüntetését. Az 1999-től 2002-ig terjedő átmeneti időszak során az unióban részt vevő országok fokozatosan bevezették az egységes európai fizetőeszközt, majd pedig kivonták a forgalomból saját nemzeti valutáikat. Minden tagország, amely ratifikálta a Maastrichti Szerződést, köteles volt megindítani az áttérési műveletet, amennyiben gazdasági mutatói eleget tettek az előzetesen meghatározott követelményeknek. Ez alól kivétel az Egyesült Királyság, amely már Maastrichtban kivonta magát a kötelező hatály alól, valamint Dánia, amely az 1992-es népszavazás nyomán érte el ugyanezt, illetőleg az EU-hoz 1995-ben csatlakozott Svédország, amelynek kormánya önállóan, a közvéleményre való tekintettel döntött így. Pénzügyi mutatói alapján sokáig kimaradónak számított Görögország, amely azonban az utolsó pillanatban (az 1990-es évek végén) mégiscsak be tudott kapcsolódni a folyamatba. A monetáris unióból pedig nincs visszaút; ahol egyszer valahol bevezették az európai valutát, ott az ország népessége már nem gondolhatja meg magát. Mindezek az elvek és szabályok eldőltek a szerződés 1992-es aláírásával; a későbbi évekre már csak különféle részletkérdések tisztázása maradt.
Az egységes valuta az elképzelések szerint a tagországok gazdasági mutatóinak egymáshoz való közelítésével alapozható meg. Az úgynevezett “konvergenciakritériumok” nehéz feladatokat róttak a részt vevő kormányokra. A feltételek igen keményeknek tűntek már 1991-ben is. Mégis egységesen vállalták őket azok a kormányok is, amelyek kevésbé stabil gazdaságokat irányítottak. A francia, spanyol és olasz vezetők egységesen léptek fel Maastrichtban; előzetesen egyeztették pozíciójukat, amely szerint inkább vállalják a nehezebb feltételeket, ha ez szükséges Németország meggyőzéséhez és az unió melletti elkötelezéséhez. Németország “lekötése” általában is ennek az időszaknak az egyik jellegzetes motívuma volt, arra az alig titkolt félelemre utalva, amely szerint az egyesített Németország mint Európa legerősebb állama – erős nemzetközi szerződések nélkül – újból terjeszkedő, hegemonista törekvésekkel léphet fel.
Az eurózóna keleti bővítése
Mint ahogy az észak-európai EFTA-országok EU-csatlakozása sem volt szükségszerű, a kelet-közép-európai KGST-tagországok sem tudhatták bizonyosan a rendszerváltozás kezdetén, hogy az Unió tagjai lesznek egyszer. A nyugat-európai vezetők 1993 nyarán mondták ki először hivatalos formában, hogy meghatározott feltételek teljesítése esetén sor kerülhet a bővítésre. Természetesen még kevésbé tudhatták, hogy ez pontosan mikor következik be (a várható csatlakozási időpont többszöri kitolódása önmagában is a bizonytalanság jele volt).
Ha az EU-tagság elnyerése sokáig bizonytalan lehetett Kelet-Közép-Európa számára (és a Balkán nagy része számára például még most is az), még kevesebb bizonyossággal lehet nyilatkozni az eurózóna kiterjesztéséről. Ha a britek, a svédek és a dánok sajátosnak tartják magukat annyira, hogy megtartsák nemzeti valutájukat, még inkább elmondható, hogy a KKE-régiót számos sajátosság különbözteti meg még hosszú ideig a Nyugattól. Ennek következtében a monetáris önállóság megtartása vagy akár egy monetáris alrégió kialakításának gondolata még valószínűleg sokáig napirenden lesz.
Valójában a nyugati szándék sem egyértelmű. Nyilván sokan féltik az eurózóna stabilitását a maastrichti kritériumok szempontjából problémás visegrádi valutáktól, s inkább lassítani, ennek érdekében pedig nehezíteni próbálják az átmenetet. Ezzel a megfontolással hozható összefüggésbe, hogy nemrégiben az EU pénzügyi biztosa, Pedro Solbes is váratlan bejelentéssel állt elő – eszerint az új tagországokra nem a +/–15 százalékos, hanem a korábbi, +/–2,25 százalékos sáv lesz érvényes. Ez azonban csak akkor képzelhető el, ha az árfolyam-stabilitásért vállalt felelősség megoszlik az ECB és a tagországok nemzeti bankjai között.
A kilencvenes évek közepén úgy tűnt: régiónkban a maastrichti kritériumok közül a monetárisakkal (infláció és kamatszint) lesz a legnehezebb megbirkózni. A legutóbbi években inkább a fiskális kritériumok (költségvetési hiány és államadósság) tűntek már keményebbnek. Egy idő óta még több figyelmet kap a csendes ötödik: az árfolyam. Ennek oka részben az, hogy a rendszerváltozással járó alkalmazkodási és modernizációs folyamat még távolról sem ért véget. Másrészt régiónkban a pénzügyi stabilitásért felelős intézmények munkáját az is megnehezítette, hogy az euró bevezetését követően – miután a nyugat-európai nemzeti valuták nagy többsége megszűnt – a spekulatív befektetők egy része Kelet-Közép-Európára szögezte tekintetét. Ez a körülmény is szerepet játszhatott abban, hogy a lengyel és cseh kormányok az árfolyamok rögzítése helyett inkább a szabad lebegtetést választották, bár ennek hátrányaival maguk is szembesültek aztán.
A spekulatív rohamok növekvő veszélyességére hívta fel a szakmai közvélemény figyelmét a téma egyik nemzetközileg elismert szakértője, Charles Wyplosz genfi professzor. Véleménye szerint a tőkeáramlás szabadsága mellett az ERM-II. nem alkalmas keret a kelet-közép-európai országok pénzügyi konvergenciája számára. Vagy lehetővé kell tenni számukra az euró gyors bevezetését (amennyiben a fiskális és monetáris kritériumoknak eleget tesznek), vagy meg kell adni számukra az árfolyamrendszeren kívüliség lehetőségét, amelyet az Egyesült Királyság is élvez.
Nagyon is valószínű, hogy a forint és más kelet-közép-európai valuták az EU-csatlakozás időszakában fokozottan ki lesznek téve a pénzpiaci spekulációnak, amely ebben az érzékeny periódusban komoly károkat okozhat a társadalomnak, a gazdaságnak és a csatlakozási folyamatnak egyaránt. Bár ilyesmire e pillanatban semmiféle tendencia nem utal, ebben a helyzetben a kelet-közép-európai országok szorosabb pénzügy-politikai együttműködése is stabilizáló, a spekulációt csillapító tényezővé válhatna.
A valutareform paradoxona, hogy az euró hazai bevezetését a gazdasági szféra egyértelműen előnyösnek, a lakosság kívánatosnak tartja, a hozzá vezető út azonban – köznapi nyelven kifejezve – rettentően nehéz, majdhogynem járhatatlan. Ez persze nem volna szükségszerű, de az EU által megalkotott szabályozás ilyenné teszi. Azt tehát, hogy az euró bevezetéséből származó előnyöket milyen hamar élvezheti a gazdasági szféra, mindig szembe kell állítani azokkal a terhekkel, amelyeket az államháztartásnak és végső soron a lakosságnak ezért a hozadékért rövid és középtávon vállalnia kell.
Ez utóbbi szempont miatt a közgazdász elemzők nagy többsége éppen azért tartotta irreálisnak a 2003 nyarán meghirdetett 2008-as euróbevezetést, mert annak “tesztéve” (amikor fiskális és monetáris stabilitásunkat megvizsgálják) éppen 2006, vagyis a következő parlamenti választások ideje lett volna. Arra kevesen számítottak, hogy a forint elleni spekulációs hullámok már jóval hamarabb előidéznek egy olyan helyzetet, amelyben – a nagyobb bajok megelőzése érdekében – a felülvizsgálat szükségessége felmerül.
A kibővített eurózóna fenntarthatósága
Nem nehéz belátni, hogy az új, kibővített Európai Unió nem lesz homogén; szükségképpen különböző arculatú zónákból fog állni. A legelemibb megkülönböztetés alapján azt mondhatjuk, hogy el fog válni egymástól (mint ahogy egyes, kivételes esetekben el is vált már) a stabilitás és a növekedés övezete. A fejlettebb, erősebb EU-magországok stabilabbak maradhatnak, de szerényebb gazdasági növekedés mellett. A felzárkózó, ma még egyértelműen perifériális gazdaságokban erősebb lesz a növekedés, de a magrégiónál nagyobb fokú instabilitással fog párosulni. Az egységes szabályozás ezt az alapvető különbséget nem veszi tekintetbe. A stabilitás és növekedés általános szabályrendszerét próbálja meg számon kérni mindenütt, ami csak fékezheti a növekedést a felzárkózó térségekben.
A kisebb nyugat-európai országokban ma sokan nehezményezik, hogy Németország és Franciaország ismételten kibúvót kapott, vagyis az elvártnál magasabb költségvetési hiányukat az unió nem büntette bírsággal. Helyesebb volna, ha a kisebbek nem morgolódnának a szabályok fellazítása miatt. Ha nekik könnyebben megy az egyensúly megőrzése, akkor valószínűleg káruk sem származik belőle. Ha viszont a németek és a franciák erőltetnék, hogy mindenáron eleget tegyenek a fiskális fegyelem merev szabályainak, annak az egész európai gazdaság láthatná kárát. Lehet, hogy a német–francia kibúvó a két ország különleges politikai befolyásának köszönhető, az is biztos azonban, hogy a pénzügyi szabályok fellazítása és a realitásokhoz való igazítása nemcsak a két nagy nemzetgazdaság, hanem az egész unió számára eredményezhet egy rugalmasabb, a valóságos lehetőségekhez és szükségletekhez igazodó megoldást.
Magyar nézőpontból ma leginkább arról esik szó, hogy mennyire nehéz vagy könnyű az euró bevezetése, vagyis a fiskális és monetáris konvergencia kritériumainak teljesítése, valamint az árfolyam-stabilitás megvalósítása szabad tőkeáramlás mellett. Valószínűleg egyre többen érzik, hogy ez nem egy egyszerű mutatvány. Ha alaposabban megnézzük, a magyar gazdasági vezetés most negyedszer készül arra, hogy egy középtávú programot készítsen a különböző célszámok egyidejű elérésére. Vannak már azonban olyan közgazdászok is, akik nemcsak a megvalósítás, hanem a fenntarthatóság problémáival is foglalkoznak. Mindenekelőtt a holland Paul de Grauwe nevét kell említeni, aki az egyik legsikeresebb tankönyvíró a monetáris unió témakörében, most pedig tanulmányt készített arról, hogy mennyire lesz egyszerű vagy bonyolult fenntartani a kibővült EU egységes valutáját (feltételezve, hogy a huszonöt tag majdnem mindegyike be tudja vezetni az eurót).
De Grauwe arra a meglepően hangzó, ámde egészen logikus következtetésre jut, hogy az EU jelenlegi gazdasági és politikai intézményrendszere mellett az euró bevezethető lesz ugyan, de valószínűleg nem lesz fenntartható. Mivel a rendszer egészen egyenlőtlen növekedési lehetőségeket biztosít a különböző régióknak (lényegében a fejlettebb centrum és a felzárkózó periféria közötti különbségről van szó), a valutaunió növekvő társadalmi és politikai feszültségnek lesz kitéve. Azok az országok, amelyeket az egységes szabályozás stagnálásra ítél, eljuthatnak a kiszakadásig. Történelmi perspektívából mindez nem lenne példa nélküli; nem egy monetáris integráció volt már, amelyet a halmozódó feszültségek felbomlasztottak. Az EU-nak emiatt – mivel az euró sikerében ma már mindenki érdekelt – tovább kell fejlesztenie intézményrendszerét, költségvetési és gazdaságpolitikai eszközökkel gondoskodva a monetáris unió keltette feszültségek ellensúlyozásáról.
Mindez tehát – bár itt az európai integrációnak csak egy területét vizsgáltuk – arra enged következtetni, hogy a politikai közösség alkotmányos megerősítése is csak akkor lehet sikeres, ha a gazdasági szabályozás is fejlődik. Ez a fejlődés pedig nem egyszerűen mennyiségi többleteket jelent, hanem a szabályozás differenciálódását, a kontinens gazdasági különbségeinek tekintetbe vételét.
Elképzelhető, hogy egy napon az egész, huszonöt vagy még annál is több tagot számláló Európai Unió egyetlen egységes valutát használ majd. Ez azonban elkerülhetetlenül maga után vonja majd, hogy az integráción belüli egyes alrégiók vagy nemzetgazdaságok a maguk sajátos problémáinak kezelésére sajátos pénzügyi vagy gazdaságirányítási eszközöket vegyenek igénybe. A fejlettségi szakadék, amely a volt szocialista országokat a Nyugattól ma is elválasztja, önmagában is megkérdőjelezi, hogy a kibővített EU optimális valutaövezetet alkot-e. Emiatt a csatlakozó országok kormányainak – önmaguk hitelességének meggyengítése nélkül – még mindig érdemes gondolkodniuk az egységes európai gazdasági és pénzügyi rend hosszú távú fejlesztésén és a monetáris együttműködés alternatív útjain.
Irodalom
Wiener György (szerk.): Euró, érvek és ellenérvek (Stratek-füzetek), MEH, Budapest, 2003
Andor László: Nemzetek és pénzügyek, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003
