Az úgynevezett globalizációval kapcsolatban kb. féltucatnyi könyv jelent meg és vált ismertté az utóbbi néhány évben Magyarországon. A szerzők: Korten, Almási, Martin–Schumann, Forrester, Giddens, Sassen. Ezek a könyvek különböző jellegűek és színvonalúak. A magyar piacra bocsátott külföldi termékekről is vegyes benyomásunk keletkezhet, hozzá kell tenni azonban, hogy a külföldi szerzők műveinek hazai kiadásai még így is jóval magasabb színvonalúak, mint a magyarok próbálkozásai, leszámítva talán Árva László és Diczházi Bertalan idevágó közös munkáját. A külföldi eredetű globalizáció-magyarázatokat méltatva mégis meg kell jegyeznünk, hogy a hazai kiadók válogatása sokszor talányos; néha az ember nem (vagy csak félig) érti, hogy ami megjelenik, az miért jelenik meg, miközben nem egy olyan művet olvashatunk idegen nyelveken, amelyek hatásukban és elemzési színvonalukban is figyelemre méltóak. Ezek közül mutatunk be itt négyet.
A négy kötet négy különböző ország és négy egymást követő generáció terméke. Susan Strange, a nemrég elhunyt brit professzorasszony a hetvenes éveiben lenne, ha még élne. Egon Matzner osztrák közgazdász a hatvanas éveiben jár. Arthur MacEwan a beat-nemzedékhez tartozik és amerikai. A negyvenes Robert Went a négy szerző közül a legfiatalabb: ő holland. Ha a világot az ún. globalizációhoz való viszony alapján két táborra osztjuk, a négy szerző egyaránt a kritikusok közé sorolható, bár sok különbség is található közöttük atekintetben, hogy mely kérdéseket helyezik előtérbe, és hogyan közelítik azokat. E különbségek egy részét korosztályuk és nemzeti hovatartozásuk magyarázza.
Susan Strange tudományos tekintélyét két kiváló kötet alapozta meg. Az egyik az 1971-ben megjelent Sterling and British Policy: a political study of an international currency in decline (A font és a brit politika: politikai tanulmány egy hanyatló nemzetközi valutáról, London, Oxford University Press), a másik pedig az 1986-ban megjelent Casino Capitalism (Kaszinókapitalizmus, Manchester, Manchester University Press).
Strange 1971-es műve abban az időszakban íródott, amikor a font sterling 1967-es leértékelése az érdeklődés középpontjába helyezte a valuta- és árfolyamügyi elemzéseket. Strange az aktuális válság jobb megvilágítása érdekében áttekintette a font korábbi leértékeléseit, s az áttekintést a nemzetközi, még konkrétabban az angol-amerikai politikai viszonyok összefüggésébe helyezte. Sokak számára ez volt az első olyan mű, amely a reveláció erejével megmutatta, hogy a politikai szövetség mintájául szolgáló angol-amerikai viszony a valóságban a pénzügyi, és ezen keresztül a katonai-politikai kiszolgáltatottság és függés modellszerű példájává vált.
Strange 1986-os könyve a kaszinókapitalizmus fogalmának népszerűsítésével és jelenségének bírálatával nagy hatósugarú fegyvert adott a thatcherizmus, a reaganizmus és általában a nyolcvanas években újjáéledt nemzetközi finánckapitalizmus ellenfeleinek kezébe. Ekkor vált a nemzetközi viszonyok elemzésének élő klasszikusává és a strukturalista irányzat legismertebb képviselőjévé. A kilencvenes években azonban – megannyi elméleti és politikai bírálat ellenére – csak fokozódtak a nyolcvanas évek liberalizációs tendenciái. Mi a teendő? Kell találni egy erősebb fogalmat: ez lett az “őrült pénz”. Végül is, aki a kaszinóba megy, az a saját pénzével játszik. Lehet ezért irigyelni és esetenként sajnálni. Az őrült azonban rendszerint közveszélyes, megfékezése tehát össztársadalmi feladat.
Az őrült pénz definíciója a könyv alcímében olvasható: “amikor a piacok túlnőnek az államokon”. A kaszinótól az őrültségig való fejlődést mutatja be a könyv első fejezete, a többi pedig áttekinti a “szép, új világ” egyes színtereit: a derivatívokkal és más innovációkkal felgyorsított pénz- és tőkepiacokat, az amerikai-japán politikai-gazdasági tengelyt, az egyesülni vágyó Európát, a Wall Street hangulatvezérelt befektetői faunáját, az eladósodott harmadik világ országait és a szabályozásra elvileg hivatott intézményeket (IMF, BIS stb.). A kudarc oka Strange szerint éppen e nemzetközi szabályozó intézmények rossz működése, illetőleg az, hogy ők maguk is a kaszinógazdaság működtetésében érdekelt befektetők oldalára állnak, cserben hagyva a stabilitásban és fejlődésben érdekelt, gyengébb szereplőket.
Strange számára tehát – jó keynesiánus módjára – a szabályozás jelenti a megoldást. A szabályozás alól való kibújás vagy kilógás okozza az anarchiát és a jóléti veszteségeket, s e tekintetben nincs is minőségi különbség a nemzetközi pénzügyi kaszinó fékezetlen befektetési eufóriájában való részvétel és a kimondott bűnözés között. Ennek a szemléletnek tulajdonítható, hogy Strange – egyetlenként az itt bemutatott négy szerző közül – egy egész fejezetet szentel a pénzügyek és a szervezett alvilág kapcsolatának.
Egon Matzner Bécsben, a Harvardon, Stockholmban (Gunnar Myrdal tanítványaként) és Linzben tanult, majd 1972 és 1998 között a bécsi műszaki egyetemen az állampénzügyek professzora volt. Kutatóintézeteket irányított Berlinben és Bécsben, és kutatásokat koordinált több minisztérium számára is. Konzultáns volt az UNCTAD-nál és az OECD-nél, majd pedig kutató az Erfurti Egyetem Max Weberről elnevezett kulturális központjában. Többé-kevésbé meg lehetett elégedve saját pályafutásával és az osztrák társadalmi-gazdasági berendezkedéssel mindaddig, amíg az 1989-es világpolitikai fordulat nyomán bomlásnak nem indult a szociális partnerség intézményrendszere.
Matzner globalizáció-felfogásának kiindulópontja tehát a nemzetközi politikai rend. Számára a hidegháború befejeződését követő helyzet, azaz a bipoláris egyensúly felborulása az a kiemelkedő fontosságú mozzanat, amely miatt a korábban lehetséges harmadik utak, vegyes és köztes megoldások lehetetlenné váltak, s a világ harmóniája végzetesen megbomlott. Könyvének talán legértékesebb része az, amelyben szemléletesen mutatja be az amerikai hegemónia három dimenzióját és azok összekapcsolódását (katonai-technológiai, monetáris-ipari és ideológiai-média pillérekről van szó).
A bécsi megfigyelési pont magyarázza, hogy Matzner a volt “szocialista tábor” helyzetét még az átlagnál is rosszabbnak látja. Kelet-Európa történetét Matzner alapján a Varsói Szerződéstől a Washingtoni Konszenzusig lehetne megírni – a két helynévvel jelzett intézmény egyformán a külső függés szimbóluma, azzal a különbséggel, hogy az előbbi esetében az érintett kormányfőknek – bizonyos dokumentumok nyilvános aláírásával – formális csatlakozást kellett vállalniuk, míg az utóbbi esetében szó sincs formális csatlakozásról: a “konszenzus” által fémjelzett gazdaságpolitikát mindenfajta szerződés vagy aláírás nélkül is kikényszeríti a tőkepiac. A washingtoni konszenzus nem támaszkodik tudományos érvanyagra: egyszerűen az amerikai dominancia gazdasági doktrínájáról van szó, amelyet a piac láthatatlan keze és a háromosztatú amerikai haderő rejtett ökle érvényesít. (Ez utóbbi megállapítást egyébként Thomas Friedmantól, a The New York Times külpolitikai rovatvezetőjétől veszi át Matzner.)
Régiónk szomorú sorsát látva sokan mondják: “sajnos nem volt más megoldás” a kommunista egypártrendszerek felbomlása után; senki sem prezentált (időben) megvalósítható alternatívát. Nos, Egon Matzner azon kevesek közé tartozik, akiknek papírjuk van arról, hogy igenis prezentáltak alternatív forgatókönyvet. ő ugyanis 1992-ben – Jan Kregel és mások társaságában – egyike volt azoknak a rangos közgazdászoknak, akik összeállították az AGENDA 92 című anyagot, amely a sokkterápiával szemben egy humánus, demokratikus és fokozatos átmenetet vázolt fel a vegyes gazdaság felé. Erre a forgatókönyvre akkor nemcsak hogy fogadókészség nem volt sok országban, de sem a közmédia, sem a korszellemmel átitatott “szakmai” fórumok nem méltatták kellő figyelemre.
A kötet magyar kiadó általi megjelentetése Miszlivetz Ferenc nyugat-dunántúli iskolateremtő munkásságának egyik gyümölcse – csak remélhetjük, hogy a szombathelyi kiadó az angol után egy magyar nyelvű kiadást is tervbe vesz.
Arthur MacEwan a lázadó 68-as generációhoz tartozik. Ez a nemzedék hozta létre az Egyesült Államokban az ún. radikális közgazdaságtant, amely az amerikai liberalizmus és a szocializmus közötti mezőben próbálta kialakítani a hatvanas évek progresszív szellemiségét átörökítő társadalomtudományi irányzatot. Kezdő közgazdászként MacEwan olyan ismert nevekkel párban szerkesztett tanulmányköteteket, mint Hollis Chenery és Thomas Weisskopf. Önálló kötettel 1981-ben jelentkezett a kubai gazdasági fejlődésről, majd pedig 1990-ben a nemzetközi adósságválságról.
Az 1999-ben megjelent könyv első fele a neoliberális mítosz bírálata, a második fele pedig a demokratikus alternatíva részletezése. MacEwan számára a neoliberalizmus a gazdasági élet szervezésének egy meghatározott módja s az ezt alátámasztó érvrendszer, amely meghatározhatja a politika és a gazdaságpolitika napirendjét, amennyiben a társadalom nem talál a maga számára neki kedvezőbb alternatívát. A neoliberalizmus haszonélvezői szerint ennek a berendezkedésnek és irányzatnak nincs alternatívája. Az alternatíva nélküliség fenntartását segíti elő a néhány nevezetes mítosz.
MacEwan szerint “a kereskedelem neoliberális felfogásának lényege az a feltételezés, miszerint a gazdasági növekedés akkor lesz a leggyorsabb, ha az áruk, szolgáltatások és a tőke mozgását nem akadályozza állami szabályozás”. E tételt a tapasztalatokkal összevetve azt látjuk, hogy a gazdasági növekedés sehol sem volt kiugró hosszú távon a külföldi beruházásoknak köszönhetően. Mi több, ha összehasonlítjuk a latin-amerikai és a kelet-ázsiai országok fejlődését, az előbbieknél találunk magasabb külföldi tőkerészesedést, és az utóbbiaknál nagyobb növekedési rátákat.
A második kérdés a gazdasági növekedés és a jövedelmi különbségek kapcsolata. Itt “a neoliberális pozíció azt állítja, a maximális gazdasági növekedés úgy érhető el, hogy a piacra hagyjuk a jövedelemeloszlás alakítását; az államoknak nem feladatuk, hogy a jövedelmet a gazdagoktól a szegények felé átcsoportosítsák.” MacEwan itt megint adatokat hoz, amelyek azt bizonyítják, hogy 1979 és 1996 között a nagyobb jövedelmi különbségekkel jellemezhető gazdaságokban (USA, Ausztrália) a munka termelékenysége lassabban növekedett, mint a kisebb jövedelmi különbségeket mutató országokban (Belgium, Japán). Mi több, még egy idézetet is hoz Stanley Fischertől (az IMF vezető közgazdásza és vezérigazgató-helyettese), aki 1995-ben maga is elismerte, hogy a gyors gazdasági növekedés elképzelhető kis jövedelmi különbségek mellett is.
MacEwan nagy gondot fordít annak a feltételezésnek a cáfolatára is, miszerint a piacok természetes intézmények lennének – hiszen a természetesség a megkérdőjelezhetetlenséget jelenti, a legtöbb esetben erre hivatkozva ellenzik a piacok működésébe való állami vagy politikai beavatkozást. A piacok társadalmilag konstruált voltát – Polányi Károly eszmefuttatásához is kapcsolódva – gazdaságtörténeti példákkal illusztrálja (a munkaerő-piac kialakulása a XIX. században az Egyesült Államok déli részén, a mexikói földpiac kialakulása, a vetőmagok piaca a XX. század végén). Egy-egy piaci rendszer kialakításának vizsgálatánál nem feltétlenül azt kell látni, hogy valami rossz történt. Csak azt, hogy valami tudatos aktus történt, valamilyen társadalmi döntés eredményeként alakulhatott ki maga a piac. A társadalmi döntés pedig választást jelent, az alternatívák mérlegelését, benne a másképp döntés szabadságával.
A demokratikus alternatíva a neoliberalizmussal szemben más-más programokat jelenthet a különböző országokban, de néhány fő vonás kiemelhető. Ezek: 1./ az állami költekezés átirányítása a szociális programok felé (a katonai kiadások, a korrupció és a pazarlás csökkentésével) az adók nem regresszív növelésével; 2./ a szociális programok kiterjesztése, különösképpen az oktatás, az egészségügy és a környezetvédelem terén; 3./ munkaerő-képzési programok a magánszektor korszerűbb technológiák felé terelésére; 4./ a helyi termelés jelentőségének felismerése és 5./ földreform. Lehet, hogy egy szociális-demokratikus gazdaságpolitikai csomag első látásra valószínűtlennek tűnik. MacEwan szerint azonban, mivel a többi lehetőség nem vezet el a progresszív célokhoz, ezért – Sherlock Holmes módjára – esélyt kell adnunk olyan verzióknak, amelyek kevésbé valószínűek ugyan, de mégis az egyetlen lehetséges megoldást jelentik.
Robert Went könyve a négy közül az, amely magyar kiadásának előkészületei megkezdődtek (a Perfekt kiadónál – ők a Martin–Schumann páros és Giddens hazai kiadói is). Az eddig Magyarországon kiadott, globalizációs témájú könyveknél érettebb műről van szó, emellett előnye az összefogottság, a tömör, lényegretörő stílus. A kötet gondolatgazdag, szakszerű elemzés a huszadik század utolsó időszakának világgazdasági rendszeréről és folyamatairól.
Robert Went könyve a hazai piac fél tucatnyi globalizációs bestsellerétől jól megkülönböztethető; mindegyikhez képest tud előnyöket és érdemeket felmutatni. Kortennel szemben érdeme a szakszerűség és egzaktság, az érvanyag rendszerezett adatállomány felhasználásával történő alátámasztása. Almásival szemben a szöveg ereje nem sztorikból származik, hanem közgazdasági elemzésből. Forresterrel szemben Went nem meghatni, hanem meggyőzni próbál. Giddens-hez képest Went könyvében részletes és sokoldalú irodalomjegyzéket és hivatkozási anyagot találunk. Martin és Schumann könyvéhez képest Went prezentációja összefogottabb: mondanivalóját nem sok apró témakör szerint (zsurnaliszta hatás), hanem néhány átfogó kérdésre adott válaszként fejti ki. Sassen könyvében megmutatkozik a rendszerezettség és az elméletalkotás igénye, de Went jóval tovább megy az alternatíva felvázolásában.
A könyv magyar kiadását különösképpen indokolja, hogy öt fejezete közül kettő azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek a hazai szakirodalomban és vitákban is a fókuszba kerültek a legutóbbi évek során. Az egyik ilyen kérdés, hogy mennyiben tekinthető újszerűnek a globalizáció néven emlegetett folyamat (hazai értelmezési kísérleteket lásd Balogh Andrástól Rabár Ferencig). A másik kérdés pedig az, hogy mennyiben technológia által vezérelt folyamatról van szó, azaz tényleg található-e valamiféle szoros belső kapcsolat az elmúlt negyedszázad információs (mikroelektronikai) forradalma és a neoliberális/neokonzervatív korszakváltás között. A harmadik fejezet egy olyan irányba viszi el az elemzést, amely a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon is komoly kutatási területnek számított: a hosszú távú ciklusokról van szó. Ezeket manapság kevesen kapcsolják össze az ún. globalizáció elemzésével, de a magyar olvasó számára nem fog életidegennek vagy légből kapottnak tűnni, amit Went leír. A könyv ötödik fejezete a különböző politikai erők és társadalmi erők globalizációhoz való viszonyát elemzi. Ez a szakmai elemzésen túlmutató kitekintés – amely bizonyos értelemben konklúziónak is tekinthető – bővíti a kötet potenciális olvasói és vásárlói bázisát Magyarországon is.
A globalizáció fogalmát a legtöbb szerző elsősorban a pénzügyi rendszer dominanciájával köti össze, ebben találva meg a mai világgazdaság torzulásainak lényegi mozzanatát. Went foglalkozik ezzel a kérdéssel is, de könyvének tartalmi értelemben vett sajátossága az, hogy inkább a hosszú távú gazdasági ciklusokra (hullámokra) helyezi a hangsúlyt. Magyarul nem szubjektív, hanem objektív okokat keres és tár fel; ezzel is távolítva a témát a különféle (főleg politikai) körökben tapasztalható összeesküvés-elméletektől. A hosszú távú ciklusokról összefogott és igen precíz elmélettörténeti áttekintést is olvashatunk mellesleg, kiemelve Ernest Mandel hozzájárulását, amelyhez a szerző leginkább kötődik.
A kötet igazán jelentős érdeme, hogy megpróbálja elkülöníteni az ún. globalizáció régi és új vonásait, vagyis hogy valójában mi új és mi nem abból a jelenségcsoportból, amit globalizáció névvel illetnek sokan. Ugyanakkor Went könyvén végigvonul az a szándék, hogy elkülönítsük egymástól a valóságos globalizációt és mindazt, amit – tudósok és laikusok – mondani szoktak róla. Hogy menet közben sokféle elmélet és megfogalmazás kap lábra, az nem természetellenes, hiszen egy kialakulóban levő, nem kis mértékű bizonytalanságot tartalmazó állapot szükségképpen kivált átmeneti érvényességű elemzéseket. Egy idő után azonban mód nyílik az ilyen ad hoc elemzések áttekintésére, a kevésbé relevánsak kiszűrésére. Ezt teszi Went is, amikor megvizsgálja, hogy valójában milyen mértékben vetett véget az ún. globalizáció a taylorizmusnak, a fordizmusnak, a keynesizmusnak, és milyen mértékben hozott létre kizárólagos amerikai hegemóniát. A könyvet ezen a téren és más vonatkozásokban is a túlzó, szélsőséges megállapításoktól való óvakodás jellemzi.
A kötet kiválóan alkalmas oktatásban való felhasználásra, főleg gazdaságpolitika és világgazdaságtan tárgyakból. Hivatkozási listája és irodalomjegyzéke igen bőséges és releváns: látszik, hogy a szerző igyekezett kiválasztani a legrelevánsabb illusztrációkat a közgazdasági napilapok és folyóiratok információs bázisából, és a feldolgozásban használta a klasszikus és a kurrens szerzők műveit egyaránt. Emiatt egyetemi hallgatók számára a könyv a további forráskeresésben is segítségül szolgálhat. Az anyag hasznos háttérelemzést nyújt azoknak is, akik az idő közben kialakult amerikai recessziót próbálják megérteni és elemezni.
Az ún. globalizációval foglalkozó külföldi művek bemutatását lehetne folytatni olyan szerzők műveivel, mint Dani Rodrik, Paul Krugman, Richard Falk, Louis Pauly és még sokan mások. Mivel ezek a hazai szakmai közvélemény előtt jórészt ismeretlenek, a hazai vitákat a túlzott polarizáció jellemzi, és a megnyilatkozók jelentős része nincs tisztában a nemzetközi szakirodalomban fellelhető vélemények és megközelítések sokszínűségével.
A tájékozatlanság miatt mondhatják sokan például, hogy egyes társadalomkutatók “úgy beszélnek a globalizációról, mint a kirakattörő, agresszív tüntetők Seattle-ben vagy Prágában”. A valóságos helyzet pont fordított: a demonstrációk résztvevői olvasnak és tanulnak, és a radikális (vagy a provokációk hatására radikalizálódó) külsőségek mögött egy alapvetően demokratikus és reformista programot képviselnek. (Erre egyébként Tamás Gáspár Miklós már rámutatott a Magyar Narancsban a prágai demonstráció időszakában megjelent elemzésében.)
Kell-e egyáltalán beszélnünk globalizációról? Kell-e használnunk ezt a kifejezést ahhoz, hogy leírjuk az elmúlt negyedszázad által hozott világgazdasági változásokat? Nem feltétlenül. A négy könyv fő-, al- és fejezetcímei kiemelik azokat a tényezőket, amelyek ezt a korszakot elsődlegesen jellemzik: a liberalizált (politikai szabályozás nélkül működő) pénzügyi rendszer, az egyközpontú (Amerika-centrikus) világpolitikai modell, a neoliberális ideológia, az informatikai forradalom, a hosszú hullám leszálló ága. Globalizációról elsősorban azok beszélnek, akik ezeket a trendeket, illetőleg ezek sajátos történelmi összekapcsolódását naturalizálni akarják, azaz természetes és alternatíva nélküli folyamatként próbálják meg láttatni. Másodsorban azok beszélnek globalizációról, akik ezeket a trendeket – és sajátos összekapcsolódásukat – ellenzik ugyan, de sok tekintetben nem látják át, mennyiben nem fedi a neoliberális ideológia a valóságos folyamatokat.
Mind a négy itt bemutatott könyv példát szolgáltat arra, hogy a nemzetközi gazdaság rendszeréről és folyamatairól nem lehet releváns elemzést adni a politikai dimenzió bekapcsolása nélkül. A társadalmi rétegződés politikai jelentősége viszonylag könnyen kétségbevonható (Thatcher óta maga a társadalmi rétegződés is kétségbevonható). Nehezebb azonban a (neo-) liberális ideológia helyzete a nemzetközi viszonyokkal: itt ugyanis elkerülhetetlenül számításba kell venni az államhatárok létét, amelyek konkrét elhelyezkedése fúziók vagy szakadások miatt változhat ugyan, de gazdasági jelentőségük semmit nem változott. Ez a körülmény magyarázza, hogy az elmúlt másfél évtizedben a nemzetközi politikai gazdaságtan akkor is polgárjogot nyerhetett az akadémiai világban (folyóiratok, tanszékek, szakok, tantárgyak stb.) alapításával, amikor a nemzetgazdaságon belüli viszonyokat tárgyaló, absztraktabb vagy általánosabb politikai gazdaságtan csak elvétve jelenik meg tudományos fórumokon. Nem lehet azonban kétséges, hogy az előbbi tartós konjunktúrája az utóbbi megerősödését is elő fogja segíteni.
Irodalomjegyzék
Susan Strange (1998) Mad Money: When Markets Outgrow Governments, Ann Arbor, The University of Michigan Press
Egon Matzner (2000) Monopolar World Order: On the socioeconomics of US dominance, Szombathely, Savaria University Press
Arthur MacEwan (1999) Neo-liberalism or Democracy? Economic Strategy, Markets, and Alternatives for the 21st Century, New York, Zed Books
Robert Went (2000) Globalization: Neoliberal Challenge, Radical Responses, London, Pluto Press