Andor László

A 2007 nyarával kezdődött, előbb amerikai, majd globálissá szélesedett pénzügyi válság az elmúlt évtizedekben tapasztaltaknál komplexebb és valószínűleg mélyebb krízist jelent a világgazdaság és -társadalom számára. A válság éppen komplexitása miatt nem magyarázható egy okkal. A főbb okok az alábbiak:

1. A spekulatív buborékok rendszerint pénzügyi csődhöz és reálgazda­sági visszaeséshez vezetnek. Ennek eredete egyes térségek vagy szektorok túlfinanszírozása. Ez a jelenség számos válságot gene­rált a piacgazdaság történetében. Ezúttal az amerikai ingatlanpiaci szektor volt a spekuláció célterülete, ezért beszéltek eleinte csak az ún. subprime, azaz másodrendű ingatlanpiaci válságról;
2. A 2001 őszétől Amerikában követett prociklikus gazdaságpolitika. Az amerikai gazdaságpolitika a már korábban (a dotkom-buborék kipukkadásakor) jelentkező válság enyhítésére, és részben a 2001 szeptemberi terrortámadás ellensúlyozására rendkívül laza mone­táris politikát folytatott, ami a túl bő likviditás miatt ellenőrizhetetlen és instabil helyzetet hozott létre;
3. A 70-es évek óta tartó pénzügyi liberalizáció, amelynek köszönhe­tően ma minden korábbit meghaladó pénztömeg forog a piacokon. Ez okozhatta, hogy a spekulatív buborék, majd pedig az összeomlás minden korábbit meghaladó méretű legyen, és széleskörű nemzet­közi „fertőzéshez" vezethessen. Az 1970-es évek óta bekövetkezett nagy pénzügyi válságok (a 80-as évek adósságválsága, a 90-es évek valutaválságai, a dotkom-buborék kipukkadása és a mostani, jelzálogpiaci eredetű válság ebből a szempontból egy láncolatot alkot);
4. A kockázatkezelés kudarca. Elvileg a bankokon belül is kiépültek azok az osztályok, részlegek, amelyek feladata a kockázatok fel­mérése és elhárítása lett volna. Ez azonban csődöt mondott, mivel a rendszerkockázatot nem tudta jelezni, nem is jelezhette előre;
5. Bizonyos döntések a válságkezelés során csak a válság mélyülésé­hez járultak hozzá. A válságot és annak nagyságrendjét hamar felis­merték (már a januári davosi konferencián a többség úgy vélekedett, hogy az USA-ban recesszió lesz), de egyes döntések inkább csak súlyosbították a helyzetet. Ilyen volt mindenekelőtt, hogy az amerikai kormány hagyta csődbe menni a Lehman Brothers-t.

A válság teljes lefolyása még hátra van, de néhány dolgot nagy bi­zonyossággal ki lehet jelenteni. Egészen bizonyos, hogy a nemzetközi pénzügyekben új korszakot lehet nyitni a mostani válság után. Most már mindenki arról beszél, hogy újra kell szervezni a rendszert; a fran­cia elnök, a brit miniszterelnök stb., stb., tehát akik igen nagy elánnal vetették bele magukat a nemzetközi pénzügyi rend megmentésébe és újjászervezésébe. Folyamatosan erről beszélnek. Megint virágkorát éli az új Bretton-Woods kifejezés, tehát hogy egy új nemzetközi konferencia keretében kellene újragondolni az egész globális pénzügyi architektúrát. Szinte biztos, hogy ez valamilyen formában meg fog történni, és szinte biztos, hogy a pénzügyi rendszerben ez két fontos irányban fog történni: 1. az állam erősödik a privát szektor rovására és 2. a privát szektoron belül a bankrendszer újból megerősödik a tőkepiac rovására. Egy kor­rekció történik tehát. Az a rendszer, amelyet az 1990-es években – és egészen a közelmúltig – láttunk, ebben a formában valószínűleg nem helyreállítható, tehát egy másfajta pénzügyi rendszert foguk látni.

Azt gondolom ugyanakkor, hogy éppen azért, mert intézményi ér­telemben minden válság az innovációnak a korszaka is, ez egy olyan időszak, amikor lehet kezdeményezni. Tehát nemcsak elszenvedni kell a válságnak a következményeit. Reálgazdasági értelemben akkor is lesz­nek ennek a pénzügyi válságnak következményei, hogyha a pénzügyi szektoron belül megáll az összeomlási folyamat egy idő után. Ismétlem, nemcsak elszenvedni kell, hanem meg kell próbálni konstruktívan hoz­záállni és rámutatni arra, hogy hol voltak a hiányosságok, hol voltak a torz struktúrák és ezek helyett mit lehet javasolni a legkisebb vagy a legalacsonyabb szinttől, a közvetlen környezetünktől egészen a globális struktúrákig elmenve. Ez egy olyan folyamat tehát, amelynek van egy bizonyos pénzügyi vezérfonala, de fölvet számos politikai, szociális és egyéb problematikát, amelyet az itt jelenlevők nyilván tovább fognak elemezni. Köszönöm szépen, ennyit szerettem volna bevezetésként mondani.

---

Krausz Tamás

Tisztelt Hallgatóság! önök, akik itt ülnek, többségükben az Eszmélet olvasói, és ezért nemigen lepődhetnek meg azon, hogy a világrendszer neoliberális pénzügyi irányítása összeomlott. Hiszen, ha csak arra gon­dolok, hogy kiket hívtunk meg, kikkel találkoztunk és kiket publikáltunk a nemzetközi baloldal képviselői közül – mondjuk James Petrastól Wallersteinig, Wallersteintől az angol barátainkig, Peter Gowanig, az orosz Bugalinig, Kolganovig, Kagarlickijig -, szóval ha végiggondol­juk ezt, nyugodtan mondhatjuk: az egész baloldali, marxista elméleti irodalom tulajdonképpen már réges-régen (a 90-es évek közepétől) ezt az összeomlást „megjósolta", vagyis leírta a pénzügyi és általános gazdasági válság elkerülhetetlen bekövetkeztét, a neoliberalizmus-neokonzervativizmus félelmetes egyenlőtlenségeket eredményező po­litikájának gyászos végét. Ha történetileg gondolkodunk erről az egész folyamatról, akkor az embernek az jut legelőször eszébe, hogy sok ilyen válság volt már. Andor László a tíz évvel korábbi, 1998-as pénzügyi vál­ságra, összeomlásokra utalt, de mehetünk vissza a történelmi időkbe, ahogy azt általában az elemzők, történészek meg is teszik, legutóbb például Berend T. Iván vagy Eric Hobsbawm az 1929/33-as válságot emlegette mint „előtörténetet". A vizsgálódások alapján az derül ki, hogy a jelenlegi pénzügyi válság mögött is nyilvánvalóan meghúzódik egy teljesen normális – Marx által vizsgált – túltermelési-gazdasági válság, amellyel a napilapok – főképpen Magyarországon – sokkal keveseb­bet foglalkoznak. Az uralkodó nézet nálunk még mindig az, hogy egy tisztán pénzügyi válságról van szó, amelyet főleg a még mindig vezető pozícióban lévő neoliberális közgazdászok, ideológusok képviselnek (és persze mentegetnek), köztük természetesen a neoliberalizmus oly régi „csodadoktorai" mint Csaba László, Bokros Lajos vagy éppen Békesi László. Jellemző, hogy a neoliberális világrend összeomlását önmaguk igazolása végett is kizárólag szubjektív okokkal magyarázzák. Csaba László, ha nem akadémikus lenne, akkor az ember azt mondaná, hogy kóklerkedik. Azt mondja, hogy a bankszférában a menedzsment hibái okozzák a válságot. De akkor állandóan hibázik ez a menedzsment, már nem tudom hány évtizede! Tehát nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú magyarázatok nem elegendők. Hogy a válság hová tart? Egyelőre – úgy tűnik – ez a válság nem érte még el a csúcspontját. Az elemzések akkor érnek meg, amikor az adott jelenség már virágjába borult. Egyelőre még nem tartunk itt, hisz a gyárbezárások, a munkanélküliség növekedése még nem érte el azt a pontot, hogy a társadalmi feszültségek kicsattan­janak, de elkerülhetetlennek látszik – úgy tűnik -, főleg Kelet-Európában, hogy a válság sokkal mélyebben nyilvánuljon meg, mint a nyugat-európai országokban, noha már ott is bizonyos iparágakban megtörténtek a bezárások, a termeléscsökkentés, úgyhogy ennek társadalmi hátterével kell majd a későbbiekben részletesebben foglalkoznunk.

Már Soros György is újraolvassa Marxot, amint azt Eric Hobsbawmtól tudjuk, aki egy interjúban utalt erre. Nálunk a tőke és ideológiai reprezen­tánsai nem tanulnak ilyen gyorsan, noha valamikor forgatták ők is Marxot. Soros az a típus, aki nemcsak előkészíti a válságokat, hanem mindjárt elemzi és meg is jósolja azokat. Mindenesetre annyi kiderült és annyi világos, hogy a neoliberalizmusnak mint a világrendszer pénzügyi irá­nyításának, gazdasági irányításának módszere és politikája összeomlott, megbukott. Történelmi értelemben is kirajzolódott, hogy korszakváltás előtt állunk. Ebben a helyzetben bizonyos alternatívák körvonalai már láthatók. Jó ezekre felkészülni.

Emlékezzünk rá, hogy a nagy gazdasági világválságot is megjósolták. Éppen egy magyar ember volt az, aki Szovjet-Oroszországban megjó­solta szinte napra pontosan azt a pénzügyi válságot, amely 1929 nyarán robbant ki New Yorkban, és azt gondolta és azt várta ettől, hogy ezzel a kommunista forradalom terrénuma kiszélesedik egész Európában, sőt az egész világon. Ám a várakozásokkal ellentétben Németországban, emlékezzünk rá, a válság a fasizmust hozta fel, a fasizmus nőtt ki a tőkés gazdaság válságából. Ez a „jós" Varga Jenő volt, aki később, Sztálin környezetében is igen kiváló és mélyenszántó gondolkodónak bizonyult a közgazdaság területén és az általános válságelmélet kidolgozásában is vannak érdemei.

Úgy tűnik, ebből a válságból, rövidtávon, az következik, hogy a szabad­piaci mítoszok gyorsan letűnnek. Ugyanazok a neoliberális gondolkodók már új ideológiai lufikat gyártanak arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet ezt a pénzügyi válságot, az állam segítségével, a nagytőke javára mene­dzselni. Tehát az történik, hogy a megrendült magánbankok, a magántőke helyére egy csomó helyen az össztőkés, azaz az állam nyomul be, amely állam – nyilván bizonyos protekcionista megfontolásokkal is – a banktőke érdekeit és a rendszert magát igyekszik megvédeni. A válságot a helyi és a nemzetközi társadalomra hárítják át, és a lakosság ezt kénytelen tudomásul venni, mert nem létezik sehol olyan antikapitalista tömeg­mozgalom, amely képes lenne a tőkerendszert megrendíteni. Politikai értelemben itt és most feleslegesnek látszik a kapitalizmus végéről fantá­ziálni, de elméletileg fel kell vetni továbbra is a kérdést, mint azt Mészáros István magyar nyelven is éppen most megjelent könyvében felteszi: mi következik A tőkén túl? Ám politikailag a valódi gyakorlati kérdés most az, amit mi már 20 éve mondunk, még az MSZP baloldali tömörülésén is nem is egy miniszterelnök jelenlétében, hogy értsék már meg végre: nem lehet humanisztikus politikákat építeni a neoliberális útra. Mára nem marad más, minthogy a neoliberalizmus árát megfizessük. Kelet-Európa és Oroszország ebből a szempontból a legsebezhetőbb. Rövid távon a válság következményeit a félperiférián, itt Kelet-Európában – s ez elég valószínű lehetőség – a válságot egy erős nacionalista tekintélyuralmi ha­talomkoncentrációval oldja meg a tőke és annak politikai képviselői. Ennek jelei nagyon tisztán láthatók, mindenekelőtt abban, ahogyan a naciona­lista, rasszista indulatokat szabadjára engedik. Persze a tekintélyuralom nagyon eltérő formákban valósulhat meg. Kelet-Európa a gyenge pont, a fennálló rendszer menedzselése itt sokkal nehezebb lesz demokratikus eszközökkel. Azt is lehet mondani, hogy ez olyan válság lehet, amelyet hagyományosan nem fog tudni a polgári demokrácia Kelet-Európában végigvinni és menedzselni. Nincsenek meg hozzá igazából a stabil tár­sadalmi hordozók. Nagyon törékeny a hatalmi szerkezet.

Mi lehet egy másik forgatókönyv, amely nem ilyen elborzasztó, tehát nem az autoriter tekintélyuralmi fejleményeket erősíti? Egy neokeynesiánus fordulat volna egy másik típusú megoldás, amelynek Nyugat-Európában igen erős társadalmi háttere van. Nem tudom, hogy ez mennyire érkezhet át ide, Kelet-Európába, de az kétségtelen, hogy ez egy lehetséges fejlődési pálya lehet.

Mielőtt a harmadik lehetőségre rátérnék, jeleznem kell, hogy ha törté­netileg végiggondoljuk az összes válságot (1873-tól, az 1920-21-es, az 1929-33-as, az 1968-73-as, az 1989-91-es, az 1998-as és a jelenlegi válságig), akkor úgy néz ki, hogy rövidtávon semmi érdemlegeset nem lehet a kis országokban tenni. Marad a régi feladatunk – ha már nagy társadalmi mozgalmak nem jöttek létre -, hogy a rendszert kritikailag közelítsük meg, hogy leleplezzük a hatalmi eliteket, hogy miért nem számolja föl a szélsőjobboldali „alternatívát". Ez válság idején külö­nösen veszélyes játék, mert a kelet-európai rendszerek balra zártak, jobbra nyitottak, elképzelhető, hogy – rövidtávon, hangsúlyozom – egy szélsőjobboldali felbuzdulás és nacionalista jobbrafordulás következik, esetleg már 2010-ben is. Elegendő, ha az ember Ausztriára néz, és ak­kor megérti, hogy egy rosszabb helyzetben lévő Magyarországon vagy Romániában – nem is beszélek Lengyelországról – milyen fejlemények várhatók. Tehát rövidtávon a rendszerkritikai baloldalnak sok kártyát nem oszt a történelem, de hosszabb távon a válságok története azt a tapasz­talatot erősíti, hogy egy szocialisztikus munkásmozgalom is megélén­külhet. Ez akár a tradicionális szakszervezeteket is kimozdíthatja abból a rendszerimmanens pozícióból, amelyben még jelenleg is lébecolnak, hiszen az ő társadalmi hátterüket mindez erősen érintheti. Nekünk, rendszerkritikai baloldalnak éppen erre a szituációra kell felkészülni. Ez a kerekasztal-beszélgetés, nézetem szerint, egy apró lépés abba az irányba, hogy legalább intellektuálisan felkészüljünk arra a szituációra, amikor a történelem valamit a számunkra is nyújthat. A magam 10 percét ezzel be is fejeztem. Köszönöm a figyelmet.

---

Artner Annamária

Megpróbálom én is 14 percbe beszorítani hozzászólásomat, ahogy Krausz Tamás. Hoztam egy kis bemutatót, mert bizonyos dolgokat jobban lehet vele illusztrálni.

Azt a címet adtam neki, hogy Haldokló főnix? És ez a kapitalizmusra vonatkozik. A főnix az a madár, amelyik elégése után mindig újraéled. Azt állítom, hogy ez a főnix mindig újraéled, de mégis folyamatosan haldoklik, egyre rosszabb állapotban éled újjá. És magától nem is fog meghalni, ehhez hozzá kell segíteni. Kiindulópontom is az, hogy ez egy gazdasági válság, és egészen hihetetlen, hogy ezt sokan pénzügyi válságra redukálják. A válság általában azt jelenti, hogy a tőkék túlter­melése következik be, ami a fokozott automatizációból – ahogy Marx mondja -, a növekvő szerves összetételből adódik csökkenő profitráta mellett, amit szintén Marx állapított meg. Az adatok bizonyítják, hogy a profitráta történelmi tendenciájában valóban süllyed. A válság mindig a pénzügyekben tör felszínre, 1929-33-ban is így történt. Hol is törhetne másutt, hiszen fölös tőkékről van szó, vagyis olyan tőkékről, amelyeket a kedvezőtlen profitkilátások miatt nem tudnak a termelésbe fektetni. Az ilyen tőke csak a pénzügyekben csapódhat ki. A válságnak tehát mindig reális alapja van. A globalizációban csak annyiban módosul a helyzet, hogy míg korábban az áthárítás körei a kapitalizmusban lehetővé tették, hogy a centrumországokban keletkező válság – vagyis a fölös tőkék – a perifériára áramolva tőkekihelyezés, eladósodás formájában és egyéb módokon új életre keljenek és az alacsonyabb termelési költségeken, ala­csonyabb béreken ismét profitot fialva visszaáramoljanak a fejlett orszá­gokba, amelyek aztán átstrukturálják, magasabb technikai szintre emelik a termelésüket, addig itt a globalizációban homok került a fogaskerekek közé. Ugyanis a rendszerváltás, a rendszeralternatíva bukása lehetővé tette a tőke számára, hogy ámokfutóként is fenntarthassa önmagát. Vagyis minden korlátot lerázott magáról. Amíg rendelkezésére álltak új piacok, például Kelet-Európában, addig működtethette a válságáthárítási mechanizmusokat. Mára azonban ezek az áthárítási lehetőségek beszű­kültek. Gondoljuk Latin-Amerikára, gondoljunk a feltörekvő Kínára, aki a saját maga útját akarja járni. Eközben a tőke korlátlanul és hatalmas ütemben végezhette dolgát, gyorsuló ütemben folyt a tőkefelhalmozást, a szerves összetétel növekedése és ebből következően a profitráta csökkentése. A spekuláció mindig is része volt a kapitalizmusnak, most is nagyrészt csak virtuálisan olyan nagy, mint amilyennek érezzük, mint amilyennek mérjük. Valóban megnőtt az aránya, de ez jórészt virtuális pénz. Több ezer milliárd dollár fordul meg egy nap alatt a tőzsdéken, de csak azért, mert egy dollár többször is megfordul. Hallatlanul megnőtt a spekulációs pénz forgási sebessége, amit a technológia tett lehetővé. A spekulációban mutatkozik meg leginkább a profithajsza a maga tiszta, „szublimált" formájában. Hogy a tőkés termelés egyetlen célja a profit, az a spekulációban ragadható meg a legkönnyebben. A profitráta süllyedő tendenciájának illusztrálására mutatok néhány grafikont: az első egy hosszútávú, világprofitrátára vonatkozó grafikon a forrás megjelölésével, a második, az amerikai statisztikai hivatal, illetve a Gazdasági Elemző Hivatal amerikai bruttó és nettó profitrátájára vonatkozó adatsor.

1. ábra A „világ" profitrátája 1875-2003 tízéves mozgó átlagok a nettó nemzeti és hazai termék arányában, %

Forrás: Minqi Li et al. In.: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the pros­pects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

2. ábra Amerikai nem pénzügyi vállalatok profitrátája 1960-2007, %

 

Forrás: US Bureau of Economic Analysis. In: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the prospects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

A 2. ábrán jól látszik az utolsó, az a 2001-es leülés és az utána követ­kező fellendülés. Nagyon jól megfigyelhető a bruttó profitráta csökkenő tendenciája és az is, hogy a nettó profitráta lassabban csökken, merthogy az adótartalmát a profitnak csökkentették. Tehát úgy tartotta a felszínen a kormány a profitrátát, hogy kevesebb adót szedett a tőkétől.

A 2008-as válság okairól már beszéltünk, és hogy nevetséges módon a menedzserek önzésérére és a csökkenő ingatlanárakra vezetik vissza, mintha az csak úgy, a levegőből jönne. Teszi ezt például – ahogy Krausz Tamás említette – Csaba László akadémikus és Lámfalussy Sándor, az Európai Monetáris Intézet egykori elnöke.

Valójában azonban itt is a fölös tőkék megjelenéséről van szó. A termelésből kimenekülő, mert ott profittal nem befektethető fölös tőkék, amelyek keresik az értékesítési lehetőségüket, áramolnak a spekuláci­óba, és a neoliberalizmus körülményei között ezt hihetetlen tempóban és mennyiségben tudják megtenni. Folyik a monopolisztikus verseny, és ezért hatalmas tőkekoncentráció jön létre. Nagyon sok tehát a ha­sonlóság 1929-33-mal. Éppen ezért abból indultam ki, hogy talán a tőkekoncentrációt lehetne megnézni, hiszen pontosan ez az a mecha­nizmus, amelyen keresztül ez a tőkefelhalmozás folyik, amely erodálja a profitrátát, és amely szükségszerűen válságokhoz vezet.

Lássuk a 3. ábrát!

3. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 a vevő ágazata szerint, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

1989 táján volt a rendszerváltás, kibontakozott a globalizáció. Sokkal többet elárul ez a grafikon, mint amennyit el fogok róla mondani. Csak a lényeget: nézzük meg, hogyan szökik a magasba az amerikai infor­mációtechnológiai boom hatására a tőkekoncentráció. Az is látszik – a vastag fekete vonal jelöli -, hogy a telekommunikációs szolgáltatószféra az, amelyik ezt a boomot igazán vitte a szolgáltatások, sok egyéb üzleti szolgáltatások révén. A szaggatott vonal az ipar, amelyik alig-alig ugrik fel. A halvány vonal szintén felugrik később. De figyeljük ezt az érdekes vonalat! Ez bizony a pénzügyi tőkekoncentrációnak a vonala. Mit látunk? Ugye a 2001-es felfutásban még olyan nagyon nem játszott szerepet. Állításom tehát, hogy a 2001-es reálgazdasági boom, amely a mikro­elektronikai telekommunikációs technológiákra épült, készítette elő ezt a mostani válságot. Egyébként, érdekes módon a World Trade Center két tornyára emlékeztet a ábra görbéje, nekem legalábbis ez asszoci­álódott. Nézzük meg a ábrát! Látszik, hogy az információtechnológiai fellendülésében a szolgáltatások viszik a prímet. Ehhez fontos tudni, hogy akkor érik be egy technológia, amikor elterjed a gazdaságban, ami jelen esetben az információs, illetve az azt kiszolgáló és használó szol­gáltatásokat jelentik. Amikor ez a boom leül – mint látjuk -, akkor egyszer csak minden visszaesik. De mi az, ami kevésbé esik vissza, sőt elkezdi átvenni a terepet az összeolvadások (a tőkekoncentráció) sorában? Ez a pénzügyi szféra koncentrációja, amely mind a szolgáltatásokon belül, mind a feldolgozóiparhoz képest előre tör. Itt látszik tehát a fordulat, hogy a termelésben és a termeléshez kapcsolódó szolgáltatásokban profitot nem hozó tőke beáramlik a pénzügyi szférába, mert másutt nem talál magának kedvező megtérülési lehetőséget.

Ugyanakkor egyre nagyobb tőkék olvadnak össze, mert hogyha ugyan­ezeket a folyamatokat megnézzük az összeolvadások számát tekintve, akkor sokkal laposabb vonalakat kapunk. Ezt mutatja a 4. ábra.

4. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások száma 1987-2007 az eladó ágazata szerint, tranzakciók száma

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Nézzük meg, a halvány vonallal jelzett pénzügyi fúziók vonalát! Látszik, hogy milyen kevés számú pénzügyivállalat-összeolvadás történt. Tehát a pénzügyi szervezetekbe áramlott be a fölös tőke, és azok már önma­gukban is nagyok voltak, és ott keletkezett a hatalmas, új összeolvadási, fuzionálási hullám.

Egyfajta újrafelosztás is zajlik a piacon, folyik a piacokért a harc. Néz­zük az 5. ábrát! Ezen egyszerre látjuk az eladásokat és a vételeket. Fúzió és felvásárlás, az alatta lévő két vonal pedig az európai és az amerikai vállalatokat érintő eladások és vételek. Az is jól látszik, hogy Amerika két vonala a tőkekoncentrálási hullám idején mélyen Európa alatt helyezke­dik el, tehát Európa az, amelyik mind a tőkekoncentrációs eladásokban, mind a vásárlásokban viszi a prímet.

5. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 európai, amerikai vevők és eladók, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Ebből a grafikonból az is látszik, hogy az európai vállalatok voltak leginkább érintettek ezekben az összeolvadási hullámokban. Tehát az amerikai gazdaság mind mélyebben épült be az európai és természete­sen az egyéb gazdaságokba is.

A konkrét reálgazdasági válság jelei az Amerikai Egyesült Államokban is igen jól tetten érhetők az amerikai statisztikákból nyerhető adatok­ban, a raktárkészletek csökkenésében, a profitok csökkenésében, a foglalkoztatásban, a munkaintenzitás növelésében. Először is a tartós fogyasztási cikkek raktárkészleteiben már 2005 után stagnálás követ­kezett be, majd növekedés. 2005-6-ban a raktárkészletek csökkenése a nem tartós fogyasztási cikkek esetében is megállt. Mindez azt jelenti, hogy már 2005-től mutatkoztak a fogyasztáscsökkenés jelei. A válság mindig fogyasztói kereslethiányként jelentkezik, ám az csak egy követ­kezmény. Ez nagyon fontos, de most sajnos nincs időm ezt elmagyarázni. Másodszor, a vállalati profitoknál nagyon jól látszott a megtorpanás már 2006-ban, amit csökkenés követett. Nyilván 2001 és 2006 között az imént elemzett fuzionálási hullám, a tőkefelhalmozás lökte meg a profitokat. Harmadszor, a civil szféra munkanélküliségi rátája is barométerként szolgált, illetve szolgálhatott volna: túl azon, hogy az adatsorokból szépen elemezhetők az elmúlt évtizedek konjunktúrahullámai, 2005-ben már jól látszanak belőlük a válság jelei. Negyedszer, nézzük a kizsákmányolás állapotára utaló adatokat! Az egy órára jutó kompenzáció, tehát a teljes összeg, amit egy munkaórára a munkáltatók kifizettek, már 2000-ben visszaesik, majd ezen az alacsonyabb szinten stagnál. De ami még ennél is érdekesebb, hogy miközben 2006-tól a munkanélküliség is nő, az egy munkaórára jutó kibocsátás 2006 után megugrik. Tehát miközben csök­kennek a bérek, miközben elkezd stagnálni a termelés, a raktárkészletek csökkennek és még nagyon sok egyéb adat van, amit nem hoztam, de ezekkel egybecseng, tehát a romló tőkeértékesülési helyzetben az egy órára jutó kibocsátás nő. Röviden: csökkenő-stagnáló bérek mellett nö­vekvő termelés, például a növekvő munkaintenzitásnak vagy a fizetetlen túlóráknak stb. köszönhetően nem jelent mást, mint a kizsákmányolási ráta növekedését.

Lássuk, mi lesz mindennek a hatása Magyarországra! A centrum­országok nagytőkéjének áthárítási körei tovább működnek, csak nem olyan sikerrel, mint korábban, mert túlfutotta magát a tőke ebben a tőkefelhalmozásos ámokfutásban, miközben alaposan megfogyatkoztak és kimerültek az áthárításra alkalmas perifériák. A periféria ezzel együtt is sokkal jobban megszenvedi a válságot. Látjuk, halljuk a hírekben, hogy Izland, Ukrajna, Magyarország, Albánia, Azerbajdzsán nagy IMF-hitelre szorul. Magyarország 12,5 milliárd dollárt kapott az IMF-től és további milliárdokat az EU-tól. Mi lesz mindennek az ára? Először is a költségvetési hiány további – esetleg gyorsított – lefaragása, még ha azt is mondják, hogy nem, a jövőbe nem látunk, nem tudjuk, hogy milyen mértékben, de az irány az biztos. Ezt most egyelőre tagadják, de majd meglátjuk. Azután a nagy ellátórendszerek reformja, amit nem lehet le­venni a napirendről, ugye eddig azért nem lehetett, mert neoliberalizmus van, most pedig azért nem, mert válság van. Úgyhogy ebben a játékban a munkásosztály nem nyerhet. Az önkormányzati rendszer karcsúsításáról is beszélnek, ami a demokrácia visszavágását fogja jelenteni, annak a kevés demokráciának is, amiben részünk van. És itt van az adóstruktúra sokat emlegetett változása: a fogyasztás és vagyonadó felé próbálják eltolni, valamint a bérekre nehezedő terhek csökkentését kívánják elérni. Ugye, ha a bérek adótartalmát csökkentik, de a fogyasztási adót növelik, akkor tudjuk, hol vagyunk a reálbérekkel? A béka feneke alatt.

És végezetül: mi várható általában? Nyilván lesz tűzoltás (állami be­avatkozás) szerte a világban, ami azt fogja eredményezni, hogy a tűz elalszik. A gerenda azonban leszakadt merthogy az már jó alaposan megégett, és mindenképpen rogyadozik az épület. Struktúraváltásra van szükség ahhoz, hogy ezt a csökkenő profitrátát egy új technológiával megemeljék, kiemeljék ideiglenesen ebből pangó, illetve válságos hely­zetből. Ez azonban időigényes, és versenyképességi átrendeződéssel jár, amelyben a perifériák sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a centrumországok, és itt nincs kétség: a munkaerő árának a leszorítása következik. Úgyhogy a tőke és a munka viszonya tovább fog éleződni a világ minden táján.

A kapitalizmus főnixe tehát e válság után is újraéledhet, de olyan álla­potban, amiről mindenkinek, aki lát, a közeli halál jut az eszébe.

Köszönöm a türelmüket.

---

Tamás Gáspár Miklós

Hozzászólásomban végig támaszkodni fogok egy sajtó alatt lévő írásom­ra („Szürkület ", Élet és Irodalom, 2008. november 17.).

Engedjék meg nekem, hogy én is történelmi párhuzammal kezd­jem. Az 1920-as években, mint köztudomású, nem más volt a német birodalmi pénzügyminiszter, mint Rudolf Hilferding, a nagy marxista közgazdász, A finánctőke szerzője, aki jobb meggyőződése ellenére megszorítási politikát folytatott a szociáldemokrata többségű kormány­ban. Mondanom se kell, hogy ennek a politikának a megszüntetését már nem ő végezte el, hanem azok, akiknek a kezétől aztán meghalt Belgiumban, 1942-ben. Ez a helyzet most nem áll fönn, nem hiszem, hogy a jelenlegi világválság hatására akár végzetes összeomlás kö­vetkeznék be, akár fasiszta hatalomátvétel. Ez nem valószínű, már csak azért sem, mert a náci és fasiszta áttörésre nem került volna sor, amennyiben nem kellett volna legyőzni az akkor még erőteljes munkás­mozgalmat, a kommunista és szociáldemokrata pártokat. Ezek ma már gyakorlatilag nem léteznek. Következésképpen az a kapitalizmusnak is sokba kerülő procedúra, amit Harmadik Birodalom néven ismerünk, egyszerűen szükségtelen.

Ez nem jelenti azt, hogy ma a demokrácia ügye jól áll. Két adatra szeretném felhívni az önök figyelmét. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete legutóbbi, reprezentatív mintán végzett politikai attitűdvizsgálatának az eredményei azt mutatják, hogy a lakosság 52%-a az egypártrendszert tartaná kívánatosnak, 75%-a pedig erőske­zű vezető személyes uralmában látja a kiutat. Természetesen ezt nem kell szó szerint érteni. Ez az elégedetlenség kifejezése. Mindenesetre világos, hogy aggasztó dezintegrációs folyamatok zajlanak le a politikai rendszerben.

Alternatív erők – ahogy Krausz Tamás mondta – nem igazán mutatkoz­nak. Valószínű, hogy a rendszer lényegéből fakadó válságjelenségeket a rendszeren belül véglegesen megoldani nem lehet, a rendszeren kívül mutató komoly politikai erők pedig nem nagyon mutatkoznak. Csírájukban itt-ott láthatók, de erőtlenek. Azért terelem a szót politikai kérdésekre, mert ennek a válságnak a közvetlen kiváltó okai között nagyon komoly politikai tényezők szerepelnek. Az első számú politikai tényező: a Clinton­kormány idején zajlott le az a fordulat, amelyben az amerikai demokrata párt, amely hagyományosan az alkalmazotti középosztálynak és a felsőbb szakmunkásrétegeknek a pártja, megpróbálkozott vele, hogy megrefor­málja a szociális rendszereket és az egészségügyi rendszert. A reform szó Magyarországon csak piaci reformot jelent. Itt most nem erről volt szó, hanem épp ellenkezőleg: széleskörű, általános állami bázisú szoci­ális- és egészségügyi ellátás bevezetéséről – ami nem volt lehetséges, mert az ellenerők túl hatalmasok voltak, és megakadályozták ebben a Clinton-kormányt. Hillary Clintont már másodszor nem engedik az egész­ségügyi reform közelébe. Nem véletlenül! A Clinton-kormányzat erőteljes kísérleteket tett rá, hogy elérje a reálbérek növekedését. Ezt közvetlenül a tőkére gyakorolt nyomással nem tudták megvalósítani. Hogyan lehetett ebben a politikában, amely kombinálta a neoliberalizmust és bizonyos keynesi elemeket, elérni azt, hogy mégis növeljék az alkalmazottaknak, az alkalmazotti középosztálynak az életszínvonalát? Úgy, hogy közvetett állami garanciákkal lehetővé tették hitelekből a lakás- és házépítést az amerikai középosztály nagyon nagy tömegeinek. Innen keletkezett az a hólabda, amely aztán az amerikai másodlagos jelzáloghitel-piacnak a megszűnéséhez vezetett. Az ok lényegében a tőkével nem rendelkező, dolgozó lakosságnak az osztályharcban elszenvedett veresége. Ezt így is meg lehet fogalmazni, és nem pontatlanul. Az amerikai dolgozók egy részének relatív előnyhöz juttatását kerülő úton kísérelték meg, lénye­gében a külföldi dolgozókra – indirekten – hárítva ennek a dolognak a terhét. Mert lényegében a föltörekvő piacok (elsősorban Kína és India), a tőlük fölvett kölcsönök és az általuk megvásárolt amerikai állampapírok voltak azok, amelyek megpróbálták garantálni ezeket a lakásépítéseket (és ugyancsak politikai eszközök bevetésével tartották olcsón a gép­kocsiüzemanyag-árakat, ugyanebből a célból: az amerikai dolgozók pacifikálása és integrálása érdekében). Ott tartunk, hogy kétmillió embert lakoltattak ki az elmúlt hónapban az Egyesült Államokban. Napi tízezer család veszti el az otthonát. Úgyhogy ez a politika összeomlott.

Ez mutatja világosan, hogy az ilyen mérsékelt kiigazító reform, ami­nővel eleinte (félénken és ellentmondásosan) próbálkozott a Clinton­kormány, a rendszeren belül szinte szükségképpen ellentmondásos eredményekhez vezet. Ilyenfajta ellentmondásos megmentési kísérleteit a rendszernek nyilván most is látni fogjuk, és látjuk is például a mostani különféle bankmentő és gazdaságélénkítő kísérletekben. Az ellentmon­dást a szó szoros értelmében értem, jelesül azt, hogy van egyfajta meg­mentési kísérlet a nyugati centrumországok számára, és van egy egé­szen más kísérlet az olyan félperifériás és perifériás országok számára, mint Magyarország. Ugye, nyugaton a konjunktúra serkentését szolgálják a különféle csomagok, nálunk pedig továbbra is a megtakarítást, az ak­kumulációt, a reálbérek lenyomását szolgálja ez a csomag, amelyet az IMF-től és az Európai Uniótól „kaptunk". Tehát lényegében azt a politikát folytatják Magyarországon – de már nem mindenütt, úgyszólván csak Magyarországon -, amelyik a válság kirobbanásához vezetett. Olykor még radikálisabb formában. Mindez meglehetősen fenyegető, főleg ha belegondolnak abba, hogy Magyarországon most fog először sor ke­rülni 1928 óta nominálbér-csökkentésre. Gróf Károlyi Gyula kormánya felére-kétharmadára vágta vissza a közalkalmazottak fizetését a válság megelőzése végett. Most felhívom a figyelmet arra, hogy ez 1928-ban történt, és látjuk, hogy mennyire vette elejét a válságnak.

Minden józan ember belátta – legalábbis a hatalommal és pénzzel rendelkező országokban -, hogy a belső fogyasztás serkentése, a fize­tőképes fogyasztói kereslet növelése az, ami megmentheti legalább rövid távon a legsúlyosabb következményektől a tőkés gazdaságot. Nálunk viszont lefelé nyomják a reálbért, ami lefelé nyomja a fogyasztói keres­letet, azaz Magyarországot a hivatalos politika – a négypárti hivatalos politika – nyomja a válság még mélyebb bugyrai felé.

Magyarország egészen különlegesen rossz helyzetben van, nem utolsó sorban annak a politikának a következtében, amelyet – beszo­rozva hárommal – évtizedek óta folytatnak. Ez persze egyszerűsítés, de ennyire van most időm. Befejezésül még szeretném fölhívni rá a figyelmet, hogy mindenkinek igaza van, aki azt mondja – és én magam is azt mondom, nem különösebb bánattal a hangomban, szívemben – , hogy a neokonzervatív gazdaságpolitika megbukott. Éljen!

Ez nagyon helyes, de ne feledkezzünk meg róla, hogy a jóléti állam is megbukott, és a jóléti államnak a változatlan (fordista, New Deal-es, szo­ciáldemokrata, Ludwig Erhard-i, Karl Schiller-i vagy Charles de Gaulle-i formában) való föltámasztása abban a formájában, ahogyan az 1970-es években szétverték, valószínűleg nem lehetséges; szerintem nem is kívánatos. Újfajta megoldásokat kellene keresni. Ám sajnos a radikális, szociális fordulathoz nem állnak fönn sem a technikai, sem a gazdasági, és elsősorban nem állnak fönn a politikai előfeltételek.

Az, hogy 1945-ben – alapvetően akkor! – elkezdődött az igazi jóléti állam kifejlesztése, ahhoz egyrészt kellett a második világháború és a belőle levont nagyon fontos morális és politikai következtetések. Többek között azért lehetett megegyezni ezekben a dolgokban annak idején, mert belátta az uralkodó osztály is, hogy nem ismétlődhet meg az, ami megtörtént a két világháború között Európában, mert ez pusztuláshoz vezet. Ezért került sor kiegyezésre – amelynek megvoltak a rendkívüli hátrányai is egyébként, mozdulatlan, konformista, „besült" társadalmat hozott létre -, ugyanakkor azonban a harminc dicsőséges esztendő (les trente glorieuses) fejlődése a második világháború utáni Nyugat-Euró­pában mégsem lebecsülendő eredmény. Nyugodtan megemelhetjük a kalapunkat azért az akkori fejlődés („jóléti állam", „a bőség társadalma") láttán.

De elsősorban az antifasiszta ellenállási küzdelemben megerősödött munkásmozgalom nyomásának volt köszönhető, hogy az európai kom­munista és szociáldemokrata pártok egyrészt beépültek a rendszerbe, másrészt viszont számos követelésüket teljesítették. Forradalmi helyzet volt az 1940-es évek végén Franciaországban és Olaszországban. Olaszországban – mint tudjuk – nemzetközi politikai okokból nem került hatalomra a kommunista párt, a PCI, amelynek többsége volt, és népi többsége volt a Francia Kommunista Pártnak is. És tulajdonképpen hasonló helyzetben volt sok más baloldali párt is. De ezek mögött hatal­mas munkásmozgalom állott, amelynek a megbékítésére olyan komp­romisszumokat kötött az uralkodó osztály és a polgári állam, amilyen kompromisszumokat sem azelőtt, sem azóta nem kötöttek. Ez történelmi távlatból nézve: kivételes, egyedülálló. Ilyenfajta nyomásnak, egyrészt ilyen rettenetes történelmi összeomlásnak (háborús szenvedésnek), másrészt ilyen társadalmi nyomásnak nincs kitéve a jelenlegi polgári állam. Következésképpen hogyha el is tekintünk a technikai, a tudomá­nyos és gazdasági fejlődés új elemeitől, akkor is azt kell mondanom, nem állnak fönn a kompromisszum politikai előfeltételei.

Még akkor is, hogyha valaki rajongana a tervező állami jóléti-gazda­ságpolitikáért – én nem rajongok történetesen azért se -, aminek végül is egyáltalán nem sikerült meghaladnia a kapitalista rendet, be kell látnia, hogy a megboldogult „jóléti állam" és a néhai „fogyasztói társadalom" elviselhető körülményeket teremtett, ráadásul lehetőséget adott az alsóbb néprétegeknek ahhoz, hogy valamelyest beleszólhassanak az életük alakításába. A jóléti állam kétségkívül demokratikusabb berendezkedés volt, mint amit az 1970-es évek óta látunk. A problémák nagyon súlyosak, és elsősorban hatalmiak, azaz politikaiak, s ezért nagyon nagy mértékben morálisak, tekintve, hogy az emberek akaratáról és tudatáról van szó. Kulturális kérdések is fölmerülnek. Mindezeken a területeken azok az erők, amelyek humánusabb társadalom irányában próbálnak változá­sokat előidézni, nem állnak jól. Jobban állnak, mint tíz évvel ezelőtt, de nem állnak jól.

---

Farkas Péter

Mondandómhoz a történelmi hátteret Krausz Tamás vázolta fel, az elmé­leti alapokat pedig Artner Annamária. Hat tézist ismertetek.

1. Az első az, hogy a kapitalizmus története során azok a bizonyos 7-10 éves gazdasági ciklusok valóban léteztek. A ciklusok végén a termelés felfutott a technikai fejlődés és a piaci verseny nyomán, de ennek következtében túltermelés mutatkozott, a profitok a mélybe süllyedtek, és bekövetkezett a válság. A felesleges tőkék (termelő kapacitások, áru, pénz) „leíródtak", elértéktelenedtek, kezdődhetett a következő ciklus.

2. A második tézis: e ciklusok szempontjából az 1970-es évek elején új korszak kezdődött. Ekkor zajlott le a második világháború utáni leg­nagyobb válság, mert az eltelt negyed évszázad folyamán a keynesi állami beavatkozásos politika anticiklikus volt, s ez elsimította a 7-10 éves periódusok amplitúdóját. A 70-es évek első felében azonban a termelésben és – például a nyersanyagár-robbanás nyomán – pénzformában felhalmozódó felesleges tőkék nem íródtak le nem­zeti keretek között, mint korábban, ugyanis megmentették azokat a globalizáció, a nemzetközi tőkekihelyezés révén. Mindez persze csak a lényeget megragadó elméleti konstrukció. A valóság bonyolultabb volt, de a felesleges tőke nagy része valóban ezt az utat járta be. A globális tőkementés három formában zajlott:

a) a fejlődő országok és a kelet-európai, szocializmus felé haladó országok eladósításával;

b) a pénzügyi luftballon kialakulása révén;

c) és – minden ellenkező híresztelés ellenére – a termelésben is megvoltak a technikailag és „erkölcsileg" felesleges, tehát profitot már nem hozó kapacitások, ezek jelentős részét kihelyezték a fejlődő országokba, egyesítették a sokkal olcsóbb munkaerővel, majd immár profitábilisan tovább működtették.

A pénzügyi luftballon felfúvódásának sok eleme volt. Új pénzügyi eszközöket kreáltak, mint az úgynevezett derivatívákat (amelyek nyersanyagok várható árára, tőzsdeindexek jövőbeni alakulására adnak „opciós" spekulációs lehetőséget). Kibontakozott a deviza­kereskedelem és a devizaspekuláció is, amely korábban korlátozott volt, mivel a második világháború után kialakult Bretton-Woods-i pénzügyi rendszerben a rögzített devizaárfolyamok rendszere ér­vényesült. A tőzsdei árfolyamok, a tőzsdeindexek pedig soha nem látott mértékben szárnyaltak, részben azért, mert a vállalatok értékét egyre inkább a tőzsdei árfolyamuk révén, nem a valódi eredményeik alapján állapították meg. Mindaddig, amíg mindenki hitt ebben a rendszerben, nőttön-nőtt a pénzügyi luftballon az egyre magasabb árfolyamok és a csupán számítógépek képernyőjén létező, egyre hatalmasabb virtuális pénzmennyiség révén. Mindez nem példát­lan, nem előzmény nélküli. El kell olvasni John Kenneth Galbraith elemzését az 1929-33-as válságról. Most azonban a gazdasági aránytalanságok méretei sokkal nagyobbak és sokkal feszítőbbek, mint 1929-33 előtt.

3. Harmadik tézisként éppen a lufi méretéről lesz szó. Három adatot ismertetek.

Míg történelmileg – két évszázadra visszamenően – nagyságrendi­leg azonos volt a nemzetközi kereskedelem értéke és a nemzetközi pénzügyi áramlások nagysága, ma ez az arány már közelíti a száz­szorost.

A tőzsdék szárnyalásáról: az 1929-33-as nagy válság előtt mintegy 2 év alatt háromszorosára emelkedett a New York-i tőzsde. Az elmúlt 15 év alatt mintegy 7-10-szeresükre nőttek a tőzsdei árfolyamok, miközben a reálgazdaság durván kétszeresére növekedett. Végül a harmadik elrettentő adat: a világ adóssága – a lakosságok, a vállalatok és az államok adóssága együtt – jelenleg Földünk teljes GDP-jének durván a tízszeresét teszi ki. 4. A negyedik tézis: 1970 óta is voltak válságok, nem is kicsik. Globális recesszió volt az 1970-es 1980-as évek fordulóján, majd a 90-es évek elején. 1978 táján az országok fele küzdött növekedési vál­sággal, majd legutóbb 2000 és 2002 között mutatkozott általános növekedési krízis. És ehhez adódtak még az ázsiai és a latin-ame­rikai pénzügyi válságok, például 1997 ás 2000 között. Mi történt ezek során? Gondoljunk vissza, hogyan mentették meg az ázsiai országokat? Pénzt nyomtak oda nekik – nem keveset. Országonként több tízmilliárd dollárt. Többet, mint amennyit most Magyarország kap. Mi történt akkor, amikor 1998-ban és 2002-ben a New York-i tőzsde is megingott? (Ki emlékszik még arra, hogy ebben a két évben 25-30%-kal estek a világ tőzsdéi?) Akkor az történt, amit akkoriban, a 2002-ben megjelent könyvemben írtam (A globalizáció és fenyegetései. Aula Könyvkiadó): állami beavatkozással, kereslet­ösztönzéssel, pénzügyi mentőövcsomagokkal hidalták át a válságot. (Mintha a mai helyzetről beszélnénk, ma is ezt teszik, csak sokkal nagyobb tőkeinjekciókra van szükség.) Arra is felhívtam a figyelmet, hogy a pénzteremtő beavatkozás súlyos csapást jelentett, mert nem engedte szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat, a reálfedezet nélküli értékpapírokat elértékteleníthették volna. Továbbá fennmaradtak, sőt tovább nőttek az országok kereskedelmi és fizetési mérlegeiben megmutatkozó egyensúlyi zavarok. Ezeket a problémákat a rendszer maga előtt görgette egyre nagyobb méretekben. Azt is megjósoltam, hogy nincs kizárva: belátható időn belül a New York-i felhőkarcolók emeleteiről csődbe ment tőketulajdonosok ugrálnak majd ki, mint 1929-33-ban. Mindezt látni lehetett! Nem arról van szó, hogy én olyan nagyon okos voltam. Erre a várható fejleményre nemcsak a marxizáló, vagy mar­xista gyökerű közgazdászok (Robert Wenttől Wallersteinig) utaltak, hanem még a tisztafejű polgári közgazdászok is. Soros Györgyöt is említhetjük, aki maga „lapátolta" a pénzt a luftballonba, de ő az 1950-es években Budapesten marxizmust hallgatott, s most bevallja, hogy újra Marxot olvas. Más kiváló polgári tudósok is előre jelezték a krízist, mint a Nobel-díjra jelölt Lester C. Thurow, vagy például Paul Hellyer, akinek a pénzügyi válságokkal foglakozó könyve magyarul is megjelent.

5. Az ötödik tézisemet nagyjából elmondta Tamás Gáspár Miklós. Ezek szerint a centrum országai önmagukra egészen más politikát alkalmaznak, mint amit a perifériának előírnak. A fejlett országok a keynesizmust és a neoliberalizmust elegyítették a saját kényük-ked­vük és érdekeik szerint. Saját magukra mindkettőt, az un. policy mix-t alkalmazták, a válsághelyzetekben azonban az állami mentőakció és gazdaságösztönzés került előtérbe. A neoliberális modellt azonban a periféria felé tovább erőltetik. Ezen nincs mit csodálkozni. A neo­liberális világrend az erősek érdeke, azért, hogy mind teljesebben megnyíljanak előttük a piacok. A baloldal feladata, hogy nemzetközi­leg felhívja a figyelmet: itt bizony kettős mércével mérnek. Az ATTAC Magyarország elnöke most megy Frankfurtba. Ott is el kell mondani a periféria és a félperiféria speciális helyzetét. A nemzetközi ATTAC mozgalomnak tehát arra kell felhívnia a világ figyelmét, hogy míg a centrum országokban a kereslet ösztönzésével előre menekülnek, nálunk újabb restrikciókat alkalmaznak.

6. A hatodik tézisben arról szólok, hogy hol tartunk, milyen válságról van szó és a jövőben milyen társadalmi modellek várhatók?

Nem pénzügyi válságról van egyszerűen szó, mint már mások is utal­tak erre. Még csak nem is egy egyszerű termelési válságról, hanem a globális kapitalizmus egyfajta működésimód-válságáról, csomópont­válságáról, amelynek során meg kell változzon a működés módja. Hogy milyen mértékben, azt sajnos – úgy, ahogy előttem elmondták -, nem a dolgozók manapság igen gyenge munkásmozgalma fogja meghatározni, hanem a válság mélysége. Az említett Thurow pro­fesszor a Future of Capitalism (1995) című könyvében azt mondja, hogy a kapitalizmus csak akkor változik, hogyha nagy válságok vannak vagy ha a népmozgalmak arra kényszerítik. Teljesen igaza van. Krausz Tamás ismertette a lehetséges politikai modelleket. Én most a gazdaságiakat sorolom.

a) Ha a jelenlegi válság nem mélyül el, mert újra felpumpálják a luftballont, akkor egy módosított neoliberális modell várható. Egy tompított neoliberális modell következik, amelyben a pénzügyi áramlásokat, a bankokat ellenőrizni, szabályozni fogják. A cent­rumokban az állam szerepe feltehetően erősödni fog a gazda­ságszervezésben és a gazdaságösztönzésben is. A perifériákra azonban továbbra is a neoliberális politikát fogják ráerőltetni.

b) Egy valódi gazdasági összeomlás, súlyos válság esetén inkább egy másik, keynesiánizmusba hajló modell következne. A ka­pitalizmus működési módja nemzetközileg is változna. Ebben a modellben a nemzetközi pénzügyi luftballont egy kicsit tudato­sabban próbálnák leépíteni, esetleg megszüntetni. A multilaterális intézményeket megreformálnák, az államadósságokat leírnák, anticiklikus állami gazdaságpolitikát engednének mindenütt a világon és egyfajta politikairend-változás is lenne. Míg az első, neoliberális modellhez egy Amerika vezérelte, unilaterális modell illik, addig ehhez a másodikhoz már egy multipoláris.

c) És van egy harmadik modell is: a szociális/szocialista/fenntart­ható modell. Mindenki azt használhatja a három meghatározás közül, amelyik a szívéhez közelebb áll. Ebben a modellben már előtérbe kerül a „szociális és gazdasági jogok" általánossá tétele és garanciáinak megteremtése, továbbá környezetünk védelme. Ebben a modellben a gazdasági létbiztonság adta demokrácia, a mindenkire kiterjedő közvetlen és nem közvetlen demokrácia, a globális világrend demokráciája következik, azaz a többség érdekének védelme a kevesek kisajátító törekvéseivel szemben. Ez azonban inkább csak hosszútávú vízió. Egyelőre inkább a jobboldali akarnokság sötét felhői gyülekeznek, esetleg a válság háborús „feloldása". Csak reménykedhetünk, hogy világszerte megerősödik a latin-amerikai tendencia – amely e harmadikként ismertetett modell felé mutat. A történelmi múlt is arra tanít bennünket, hogy nagy vonalakban ezek az alternatívák állnak előttünk. A modellek azonban nem tisz­tán valósulnak meg, egyes helyzetekben részben átfedik egymást, részben pedig egymásba mehetnek át, továbbá a modellek sokfajta változata jöhet létre.

---

Sebők Miklós

Köszönöm a meghívást a Fordulat című új kritikai-társadalomelméleti lap nevében is, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Egy nagyon rövid gondolatot fejtenék csak ki az elhangzottak kapcsán. Bizonyára sokan ismerik Naomi Kleint, magyarul is olvasható több írása. Neki volt egy nagyon találó cikke a Nation című hetilapban Alan Greenspannel kap­csolatban. Greenspan hosszú éveken át a FED elnöke volt az Egyesült Államokban, és ebben a pozíciójában egyik meghatározó szereplője annak a pénzügyi-gazdasági rendnek, amelyet most éppen kicsit krí­zishelyzetben találunk. Az említett cikkében Naomi Klein arról ír, hogy nagyon nehéz Greenspan kapcsán eldönteni, hogy ő valójában hisz-e abban, amit mond vagy az érdekek miatt cselekszik úgy, ahogy cselek­szik. A legújabb események fényében ez a probléma megoldódni látszik, amennyiben Greenspan egy kongresszusi bizottságban azt mondta, hogy valójában rájött, hogy az egész gondolkodása egy tévedésen alapult. Valamilyen értelemben tehát úgy látszik, hogy ő tényleg hitt ebben a gazdasági rendszerben, miközben persze az ilyen utólagos belátások nem oldják meg a valódi problémát.

Ez a probléma pedig a társadalmi-gazdasági viszonyok strukturális újratermelődésében azonosítható. Még hogyha senki sem hinne a rend­szerben, akkor is minduntalan újjászületne, akkor is fennmaradna, ugyan­is érdekek mozgatják. Olyan pénzügyi-gazdasági érdekek, amelyeknek a hit egy fontos összetevője, de enélkül is egy fenntartható rendszert teremtenek. Felmerül tehát a kérdés, hogy kik ezek a szereplők, akik érdekeltek ebben a rendszerben, illetve ennek a rendszernek a fenntar­tásában. Itt ismét nem saját kútfőből szeretnék dolgozni, hanem Felcsuti Pétert említeném, aki az egyik nagy magyar bank vezetőjeként adott nemrégiben egy érdekes interjút. Ő mondta azt, hogy bizony nagyon sok esetben azok az emberek, akik nyilatkoznak a médiában és eligazítják – úgymond – az átlagembert a nagyon bonyolult és technikailag nagyon nehezen megfogható közgazdasági és pénzügyi kérdésekben, azok éppenséggel szereplői is ugyanennek a rendszernek. Tehát nem csak értelmezik, hanem játsszák is a darabot. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor egy fokkal már közelebb járunk a problémához, és azt is érezhet­jük, hogy hogyan zajlik az, hogy folyamatosan újratermelődik ugyanaz a diskurzus, ami közgazdasági-pénzügyi értelemben – és a gazdaság­politika értelmezése tekintetében – meghatározó Magyarországon is. Elhangzott már korábban néhány név ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Ők azok, akik ma meg tudják mondani, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a megfelelő irány egy gazdasági reform tekintetében vagy akár egyes konkrét gazdaságpolitikai lépések tekintetében. Ők azok, akik egyébként a pénzügyi piacokon játszanak, és ők azok, akik egyébként a deregulá­ciót – akár a tőke, akár a pénzpiacok esetében – támogatják, és ezért nyilvánosan is de legalább a színfalak mögött fellépnek.

Addig, amíg ez a helyzet nem változik érdemben, szerintem elméleti úton is belátható, hogy nem fogunk tudni elmozdulni a mostani rendszer­től. Azaz kicsit a politikai-üzleti ciklusok mintájára egy „ideológiai-üzleti ciklusba" kerülünk, ahol most éppen az inga kileng egy irányba, de na­gyon hamar újra, ahogy a sokkhatás elmúlik, vissza fogunk lendülni a másikba. Újra egy deregulációs diskurzus fog tehát elindulni, amint kicsit észhez térnek azok a csoportok, akik ebben az egészben érdekeltek. Ez egy gyakorlati probléma: a hétköznapi diskurzus szintjén figyelhető meg, ahogy ezek a közgazdászok, makroelemzők határozzák meg azt, hogy az embereknek milyen képük él a gazdaságról és ennek megfelelően a társadalmi-gazdasági rendszerről. Rajtuk kívül pedig sok esetben csak olyanok szólalnak meg, akiknek nem feltétlenül a közgazdaságtan a szakterülete. A mai Metro újságban például az egyik női magazin főszerkesztője írt publicisztikát a gazdasági oldalra. Tehát egy ilyen szi­tuációban nagyon nehéz azt látni, hogy megfelelő intézményi támogatás hiányában hogyan lehetne először akár a tudati szintű változást elérni.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy elméleti szinten mi a teendő. Én itt egy tentatív válasszal szolgálnék csak. Úgy látom, hogy nem feltétlenül egy neokeynesiánus feltámadás lehet itt a megoldás. Számos oka lehet annak, miért. Sokkal inkább valamifajta koherens politikai-gazdaságtani vízió megteremtésében látnám a dolgok gyökerét, amennyiben ez a po­litikai gazdaságtan az érdekek feltárásával foglalkozna. Miért mondom mindezt? Az államelmélet számos különböző – és gyakran egymásnak ellentmondó – irányzatnak a gyűjtőneve. Ha egy liberálisabb, pozitív megközelítésű irányzatot értünk politikai gazdaságtan alatt, egy jó leírást jelenthet a mostani helyzetre a szabályozási csapda modellje. Bizonyos pénzügyi körök – a Wall Street például – el tudta érni azt, hogy egy olyan szabályozási változás menjen végbe, amely számukra megfelelő volt, és ők ezt ki is tudták használni. Tehát itt mindjárt van egy rendszerkonform politikai-gazdaságtani magyarázatunk a mostani szituációra. Alternatív magyarázatot nyújthat egy marxista alapokon építkező kritikai-államelmé­leti megközelítés. Ez azt mondja, hogy az állam azért sem lehet feltétlenül megoldás, mert ha instrumentálisan használják bizonyos érdekcsoportok, akkor ők egyfajta – ha nem is osztályuralmat, de valamilyen szűkebb – érdeket tudnak rákényszeríteni és az állam eszközeit ennek érdekében tudják felhasználni. Ez a gondolat már megjelenik a fiatal Marxnál is, aki Hegelt bírálja mint az akkor fennálló rendszer ideológusát, illetve a hegeli államelméletet mint ennek az ideológiáját. Tehát végső soron az látszik, hogy a már meglévő elemekre is építve valamifajta kritikai elméletet kel­lene szintetizálnunk, ami jobban meg tudja magyarázni azt, ami történik. Ugyanis ennek hiányában nem látszik az, hogy az elméletből kiindulva tudnánk új gyakorlati megoldásokat megfogalmazni. Így pedig végső soron most is egy ugyanolyan ideológiai-üzleti ciklusba kerülhetünk, mint amibe már korábban is többször belecsúsztunk.