A hidegháború lezárulásával, az addigi legfőbb ellenség eltűnésével az Egyesült Államoknak új katonai doktrínára volt szüksége. A stratégák abból indultak ki, hogy a bipoláris rendszer megszűnése felbátorítja majd a regionális nagyhatalmakat, amelyek a bizonytalanságot kihasználva megpróbálhatják katonai erejük felhasználásával kiterjeszteni politikai és gazdasági befolyásukat. Ez pedig nem egyszerűen azt jelenthette, hogy a megmaradt egyetlen szuperhatalom, az USA által nem ellenőrizhető térségek jönnek létre, hanem azt is, hogy veszélybe kerül a világgazdasági status quo. Ennek megakadályozása is részét képezte az új amerikai doktrínának. A katonai stratégák Norman Schwarzkopf tábornok vezetésével, számítógépes szimulációs programokat is felhasználva készültek az esetleges új konfliktusokra. Nem kellett sokáig várniuk.
1990. augusztus 2-án Irak csapatai lerohanták Kuvaitot, és pár nap múltán Szaddám Huszein elnök kijelentette: Kuvait nem létezik többé, néhány évtizeden keresztül fennállt egykori területe Irak részét képezi. Mivel az invázió alapvetően megváltoztatta volna a térség katonai és a világ energiatérképét, az amerikai válasz határozott volt. Követelték, hogy az iraki haderő 1991. január 15-ig hagyja el Kuvaitot. Kereskedelmi szankciókat léptettek életbe, és a Sivatagi Pajzs hadművelet keretében megkezdték az amerikai csapatok felvonultatását Szaúd-Arábiában.
A szakértők, a politikusok és a különféle társadalmi mozgalmak körében nagy vita támadt arról, hogy az amerikai katonákat bevessék-e a számukra idegen terepen, a sokak által kétségesnek tekintett cél érdekében. Először is az Egyesült Államokat semmilyen szerződés, megállapodás vagy nemzetközi szabály nem kötelezte a beavatkozásra – maga Kuvait sem igényelt ilyesmit egészen az invázió napjáig. (Az egyetlen érvényben levő megállapodás az iraki-iráni háború idején köttetett korlátozott számú kuvaiti olajszállító hajó amerikai védelmének biztosítására.) Ráadásul az első olajválság óta az amerikai-kuvaiti kapcsolatok elég hűvösek voltak. Kuvait, amelynek területén jelentős palesztin diaszpóra élt, gyakran foglalt állást az ENSZ-ben az Izraelt pártoló amerikai állásponttal szemben. Kuvait nem volt demokratikus állam, hanem abszolút monarchia, ahol az emír a bőséges olajbevételek bázisán teremthetett viszonylagos jólétet és szabadságot alattvalói nagy része számára.
Humanitárius szempontok szóltak amellett, hogy az iraki invázió ellen a nemzetközi közösség fellépjen. A behatolás kegyetlen volt, az iraki katonák kíméletlenül felléptek az ellenállókkal szemben, és azonnal megkezdték a mozdítható kuvaiti vagyon elszállítását. Az emberbaráti alapon történő tiltakozás azonban nem adott semmiféle útmutatót arra vonatkozóan, hogy az erőszak megfékezése konkrétan milyen formában történjék. George Bush úgy gondolta, hogy a rendteremtés az Egyesült Államok feladata, és e döntésében megingathatatlan maradt. Mivel az irakiak nem vonultak vissza a megadott határidőig, az azt követő napon kezdetét vette a Sivatagi Vihar hadművelet. Az amerikai repülőgépek megkezdték Bagdad bombázását, majd egy ötnapos roham keretében a szárazföldi erők felszabadították Kuvaitot. A költségeket nagyrészt az Egyesült Államok arab, illetve nyugat-európai és kelet-ázsiai szövetségesei állták.
Amerika ünnepelt, pedig az eredmény nem volt annyira egyértelmű. Igaz ugyan, hogy Kuvait szuverenitása és az olajpiac korábbi rendje helyreállt, de Szaddám Huszein továbbra is hatalmon maradt, ráadásul véres megtorlást hajtott végre az ország északi részén Bush ösztönzésére felkelést indító kurdok, illetve délen a síiták körében. A szankciók következtében a Szaddám diktatúráját nyögő iraki lakosság helyzete még nyomorúságosabbá vált, és a háború felmérhetetlen károkat okozott a természeti környezetben is.
Tucker és Hendrickson, két amerikai politológus négy paradoxonban foglalta össze az Öböl-háború ellentmondásait. Először is az elnök a válság kezdetétől fogva azt az elvet hangoztatta, hogy egy állam területi integritása elleni agresszió elfogadhatatlan. Ugyanakkor ő maga nagy hangsúlyt fektetett Irak katonai gépezetének lerombolására (beleértve a tömegpusztító fegyverzet feltételezett gyártását). Ez a nem titkolt motívum a “preventív háború” elvére hivatkozva lett megmagyarázva, amit azonban csak egy igen nehezen látható hajszál választ el a támadó háborútól, amelyet viszont a nemzetközi jog normái kizárnak; korábban az Egyesült Államok maga is állást foglalt a preventív háborúk lehetőségével szemben. Másodszor: hasonló ambivalencia jellemezte az ENSZ-beli konszenzus megszerzésére irányuló törekvéseit. A multilaterális támogatás ugyanis elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a beavatkozás jogosnak legyen tekinthető. Ezt Bush megkapta, bár tudható volt, hogy több nagy- és középhatalomnak (Szovjetunió, Kína, Japán, Franciaország, Irán, India, sőt Németország is) fenntartásai voltak. Bush a hadjárat ideje alatt kijelentette, hogy akkor is beavatkozott volna, ha nem kapja meg a Biztonsági Tanács hozzájárulását, ami előrevetítette a washingtoni külpolitika eltávolodását az ENSZ adta keretektől, az eltolódását az unilateralizmus felé. Harmadrészt a beavatkozás és a Bush-doktrína Janus-arca mutatkozott meg azzal, hogy az elnök többször is kijelentette: neki nincs konfliktusa Irak népével, csak az ország vezetőjével. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az amerikai bombázás Irak népére pusztító hatást gyakorolt (mivel katonai célpontnak tekintették a mindennapi életet kiszolgáló infrastruktúrát is). Ez a tapasztalat – főként a későbbiekben alkalmazott szankciók hatását is tekintetbe véve – megkérdőjelezi az “igazságos háború” kategóriájának használhatóságát. Negyedszer: annak ellenére, hogy a rend és a szabadság helyreállítása folyton-folyvást az amerikai retorika centrumában szerepelt a háborúhoz vezető időszakban, a beavatkozás sem rendet, sem szabadságot nem hozott az iraki népnek. Ezt a hamis ígéretet mindenekelőtt az Irak területén élő kurdok és síiták szenvedték meg.