Kritika Berend T. Iván: Terelőúton c. könyvéről.

D. J. professzortól, egy rangos brit egyetem tanárától a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem egyik nemzetközi konferenciájának kávészünetében megkérdezték, hogy beszerzett-e már egy példányt K. J. professzor, egy hasonlóképp rangos amerikai egyetem tanára vadonatúj politikatudományi tankönyvéből. D. J. mosolyra görbítette ajkát, és így szólt: “Megvárom, míg kijön a film.” Ez a történet nem alaptalanul kerülhet szóba Berend T. Iván legújabb könyvét olvasva. úgy tűnik, a sokkötetes történész, maga is már-már a hazai társadalomtudomány egyik doyenje nem hiába töltött most már közel egy évtizedet Los Angelesben, a Hollywood közelében épült, vad és regényes metropoliszban. Talán a világ legfőbb filmipari központjának közelsége teszi, hogy műve legalább annyira tekinthető egy egész estét betöltő, szélesvásznú produkció forgatókönyvének, mint K. J. kolléga azóta magyarul is megjelent bestsellere.

Műfaji értelemben a Terelőúton a hobsbawmi léptékű Válságos évtizedek folytatása kíván lenni, ám okkal tarthatunk attól, hogy nem fogja utolérni a két világháború közötti időszakkal foglalkozó, több hazai és külföldi kiadást megért opus magnum sikerét. Jellegét tekintve ez a könyv sokkal inkább meghosszabbítása, sőt talán keveréke Berend nemrégiben megjelent önéletrajzi könyvének (A történelem – ahogyan megéltem. Kulturtrade, 1997) és a tíz évvel ezelőtti, Berend vezetésével az MSZMP számára készült történelmi állásfoglalásnak (Történelmi utunk. A munkabizottság állásfoglalása. Társadalmi Szemle, XLIV. évf. Különszám). A Terelőúton az egyszemélyessé vált Berend-bizottság aktuális állásfoglalása arról, hogy mi is történt itt, ebben a régióban az elmúlt öt és fél évtizedben.

Az 1988-89-es történelmi albizottság jelentése igen nagy visszhangot váltott ki – Pozsgay ominózus rádióinterjúján keresztül – azzal, hogy “új dokumentumok tükrében” az 1956-os eseményeket az addigi pártideológiában használatos ellenforradalom helyett népfelkelésnek nevezte. úgy látszik, Berend azóta még újabb dokumentumokra bukkanhatott (Los Angelesben?), hiszen most már maga is eljut a forradalom kifejezés általános használatához. Ezt az olvasó tíz év múltán lényegtelen részletnek tekintheti, a terminológia jelentőségét azonban nem szabad lebecsülnünk. A megfelelő kifejezések, megnevezések igen gyakran aktuális politikai viták metszéspontjában helyezkednek el, súlyos ideológiai üzeneteket hordozhatnak. Emiatt igen nagy jelentősége van annak, hogy Berend az 1989 végi romániai eseményeket “véres forradalomnak” nevezi, a Jugoszlávia szétesése utáni helyzetet elemezve pedig “polgárháborúról” beszél. Ugyanilyen fontos, hogy Berend nem sztálinista, hanem “poszt-sztálini” rendszerekként ír az ötvenes évek utáni államszocializmusokról.

Berend az elmúlt tíz évben piacra került megannyi történettudományi kontármunkával ellentétben felettébb kiegyensúlyozott képet ad a kelet-európai államszocializmus kialakulásáról. Egyaránt figyelmet fordít a belső (társadalmi) és a külső (világpolitikai) tényezőknek. Fontos tényként rögzíti, hogy 1945 után a térség országaiban a tömegek nem akartak visszatérni a háború előtti társadalmi-politikai viszonyokhoz. (“A nácizmus veresége a térség minden országában megerősítette a baloldali politikai erőket. A kommunisták mindenütt nagyobb befolyásra tettek szert, mint korábban. […] A konzervatív ancien régime-ek összeomlását követően a térséget valósággal elborító demokratikus társadalmi tömegmozgalmak meg akarták semmisíteni a régi, merev társadalmi hierarchiákat és a domináns szerepet játszó nagybirtokrendszert. A tömegek igazságos társadalomra vágytak, olyanra, mely végre a valóságban is emancipálja őket.” [39.]) Ugyanakkor részletesen beszámol azokról a nagyhatalmi tárgyalásokról, alkukról is, amelyek a háború alatt és közvetlenül utána eldöntötték, milyen geopolitikai keretek között kezdődhet meg az elkerülhetetlen átalakulás.

Ezzel a kiegyensúlyozott és meggyőző eredetfeltárással semmiképp sem áll összhangban a kötet címe: Terelőúton. Talán nem szőrszálhasogatás, ha felsoroljuk a közlekedésből ismert terelőút ismérveit, úgymint: 1. a terelőút rosszabb minőségű, mint az eredetileg járni kívánt útvonal, 2. a terelőútra való áttéréskor a közlekedő tudja, hogy terelőútra tér, és azt is, hogy egy idő után vissza fog térni az eredetileg kitűzött útvonalra, és 3. a terelőút igénybevételével a közlekedő végső soron ugyanoda juthat el, mint nélküle, csak lassabban. Ezeket az ismérveket tekintve azt kell mondanunk, hogy a terelőút hollywoodi szempontból jó, történettudományi szempontból viszont a lehető legrosszabb metafora az államszocializmus négy és fél évtizedének bemutatására. Semmi nem bizonyítja, hogy (1.) a félfeudális kelet-közép-európai kapitalizmusok a fejlődés ígéretes és legitim sugárútjai lettek volna a végül négy évtizedre megszilárdult államszocialista rendszerekhez képest. Arról sem beszélhetünk, hogy (2.) a negyvenes évek politikai aktorai tisztában lettek volna az aktuális erőviszonyok által kirajzolt pálya ideiglenességével. Az erőltetett szovjetizálásról talán elmondható ez, a feudál-kapitalista struktúrák megtöréséről és a szocialista megoldások legalább részleges alkalmazásáról azonban semmiképp. Végül pedig a kilencvenes évek bebizonyították, hogy (3.) a kelet-közép-európai feudál-kapitalizmushoz nincs visszatérés. Romániában és Bulgáriában nem lehetett helyreállítani a monarchiát, és tegyük hozzá: Magyarországon sem. A kilencvenes évek tőkés restaurációja ugyan erőteljesen differenciálta a társadalmakat, de tény, hogy az új elitbe bekerülhettek olyan rétegek is, amelyeknek az 1945-48-as fordulat nélkül erre nem lett volna lehetőségük. Az “államszocialista kísérlet” elbukott ugyan, de nem állítható, hogy nyomtalanul, progresszív örökség nélkül múlt volna el. A terelőút és az államszocializmus közötti egyetlen hasonlóság talán az, hogy mindkettőben szerepet játszanak a kényszerűség és az önkéntesség elemei mint motivációs tényezők, ez azonban minden alkalmazkodásra kényszerülő politikai rendszerre és társadalomra vonatkoztatható Finnországtól a Fülöp-szigetekig, Görögországtól Guatemaláig.

Berend igen sokoldalú történész, nem kevés egyéni és virtuóz meglátása és megjegyzése van a kultúrától a gazdaságig az élet különböző területeiről. Ez a sokoldalúság azonban időnként hátránnyá válik, amikor tényleg érdemes lenne a külfönféle társadalomtudományok eredményeire hivatkozni. A rendszer legitimitásával kapcsolatos fejezetben például felhasználható lenne több kortárs politológus elemzése, ehelyett egy Vaclav Haveltől (Dustin Hoffman) vett idézetre épül. Itt mutatkozik meg például Bayer József véleményének hiánya az egyszemélyesre redukált történelmi albizottság munkájában. Az albizottság felkérésére közreműködött Földes György pedig abban nyújthatott volna hasznos tanácsot, hogy a 68-as reform 72-es visszarendezése mögött ne csak a gonosz ellenreformer bürokrata keményvonalasok moszkovita mesterkedését fedezzük fel, hanem a gazdasági egyensúly megbomlása okozta feszültségeket is. A balkáni válságokkal és háborúkkal kapcsolatban, amelyeknek több oldalt is szentel Berend a kötet végén, nyilván hasznos megjegyzésekkel szolgált volna az 1988-89-ben szintén közreműködő Hajdu Tibor.

A gazdasági reformok és Jugoszlávia sorsa – a koncepciós perekhez és palotaforradalmakhoz hasonlóan – olyan mozzanatok, amelyeknél a nemzetközi háttér, a kelet-nyugati kölcsönhatások bemutatásának fájó hiányát tapasztaljuk. A világgazdasági és -politikai összefüggéseket Berend mesterien mutatja be a negyvenes években vagy például az adósságválság kialakulásánál, más esetekben viszont még az utalás szintjén sem kerülnek elő, holott nemritkán fontosabbnak bizonyultak az események alakításában, mint az egyes országokon belüli tényezők. Az ilyen mozgatórugók eltüntetése, “kiretusálása” miatt válhat igazán hollywoodivá a történet, amelyben végső soron minden nagyon egyszerű: a jók harcolnak a rosszak ellen, és végül (1989-ben) győznek is. A könyvet lapozva megelevenednek a korszak emlékezetes politikusai: Leonyid Brezsnyev (Jack Nicholson), Josip Broz Tito (Marlon Brando), Rákosi Mátyás (Danny de Vito), Kádár János (John Malkovich), Todor Zsivkov (Anthony Hopkins) és sokan mások. A régió fél évszázadáról festett hatalmas tabló egyik sarkában (zárójelben) ott láthatjuk a krónikás arcképét is (Tom Hanks), méghozzá – ne csodálkozzunk rajta, – az ellenállók között (195.). A sztori szerint a szerző mint az akkori MKKE rektora részt vett egy központi bizottsági ülésen, és felszólalt az akkor éppen hullámvölgyben levő reformok érdekében; még a szovjet gazdasági kapcsolatokra is kritikus megjegyzést tett. Ezt követően a budapesti szovjet nagykövetség emberei figyelmeztetéssel felérő látogatást tettek nála. Snitt.

Elképzelhető, hogy a kötet leegyszerűsítő, sematizáló hajlamai az amerikai diákok igényszintjéhez való igazodással magyarázhatók. A leegyszerűsített, rövidre zárt magyarázatokkal azonban egy új történet születik, amit a hazai közönség nyilván szigorúbban ítél meg. Ami jó a General Motorsnak, nem feltétlenül felel meg a saját történelmi múltjával szembenézni kívánó kelet-közép-európai társadalomnak. Mint minden rendes hollywoodi történet, ez is a legvégén válik a leglaposabbá, amikor az alkotó képes tönkretenni azt is, amit a megelőző fejezetekben kemény munkával felépített. Az utolsó fejezettel, az Epilógussal elérkezünk a happy endhez. A vihar elvonult, az ég derűs, épp, hogy csak a madarak csicsergését nem halljuk, miközben a rendszerváltás úTJán megtett hétmérföldes lépésekről, az átmenet vívmányairól szóló győzelmi jelentést olvassuk.

Mivel Berend az angol nyelvű kiadás alcímében megelőlegezi, hogy bemutatja Közép- és Kelet-Európa perifériától perifériáig vezető útját, joggal várhatnánk, hogy szól néhány szót arról, hogy mennyiben mutat perifériás vonásokat a kilencvenes években kialakuló közép-kelet-európai kapitalizmus. Ami az államszocializmus előtörténetét illeti, Berend valóban bemutatja a régió sajátos, torz kapitalista fejlődését, adós marad azonban annak megmutatásával, hogy 1989 után egy hasonlóképp periférikus kapitalizmusmodell jön létre. Erre mindössze annyi utalást tesz, hogy megjegyzi: a történelmi kontinuitás és változás bonyolult kapcsolatrendszerében “végtelen számú kombináció, kedvező és kedvezőtlen fordulat lehetséges még”. (365.) Az átmenet évtizedében tapasztalt anyagi és erkölcsi rombolást, a komplex szociális aberrációt elintézettnek tekinti a Kornai János nevéhez fűződő “transzformációs válság” koncepcióra történő utalással. Berend egyébként felhasznál egy másik Kornai-metaforát is, mégpedig a “koraszülött jóléti állam” kifejezést, ehhez azonban szerencsére nem kapcsolja hozzá közvetlenül azt a következtetést, amit Kornai és a Világbank levont, hogy ti. ezt az idő előtt világra jött jóléti rendszert meg kell szüntetni.

A Terelőúton Epilógusa újabb bizonyíték arra, hogy a történésznek távolságot kell tartania saját korától, ami elsősorban nem földrajzi távolságként értendő – ami az angyalok városa és Budapest között kétségtelenül adott -, hanem időbeni eltávolodásként, ami a legalább viszonylagos objektivitást lehetségessé teszi. Mielőtt ezt bárki félreértené, tisztázandó, hogy Berend T. Ivánnak nyilvánvalóan a kisujjában van az elmúlt fél évszázad kelet-közép-európai történelme (is). Sokkal többet tud róla, mint bármelyik amerikai egyetemi tanár, aki valamelyik elitegyetem szlavisztikai tanszékén, a doktoranduszi évek kínjain túljutva, egy-két év terepmunkával a háta mögött, egy vagy két kelet-európai nyelv felszínes tudásával politikailag korrekt frázisokat pufogtat a régiónk ügyeivel foglalkozó díszes konferenciákon. úgy tűnik azonban, hogy Berend nyolc-tíz év múltán sem tud eltávolodni ideológusi, félig politikusi szerepkörétől, amelyben a történész feladata a történelmi tények alapján egy viszonylag széles kört kielégítő politikai helyzetmagyarázat felvázolása. Félő, hogy Berend a Terelőúton helyzetértékelésével magára marad: lesznek, akik sokallják az államszocializmus eredményeiről (vívmányairól) beszámoló részeket, mások viszont okkal tarthatják elfogadhatatlannak a rendszerváltásnak a normalitáshoz, a “történelmi folytonossághoz” való visszatérésként történő ábrázolását. Reméljük, hogy nem ez az utolsó mű, amelyben Berend T. Iván elemzi, magyarázza és értékeli Kelet-Közép-Európa XX. századi történelmi útjait.