Visszaágyazódás ellenmozgással – a 6. Polányi Konferencia

1996 novemberében Montrealban rendezték a Hatodik Nemzetközi Polányi Károly Konferenciát. A magyar származású társadalomkutató elmélete és szóhasználata rányomja bélyegét a mai világrendszer-kutatásra is.

Hatodszor került megrendezésre a Polányi Károly Nemzetközi Konferencia 1996 novemberében, ezúttal Montrealban, Reciprocity, Redistribution and Exchange: Re-embedding the Economy in Culture and Nature (Reciprocitás, redisztribúció és csere. A gazdaság visszaágyazódása a kultúrába és a természetbe) címmel. A mintegy száz résztvevő három napon át folytatott eszmecserét a gazdaság, a kultúra, az ökológia, az etika és a politika kapcsolatáról. A konferencia helyszíne a négy montreáli egyetem egyike, a Concordia volt. (Ennek égisze alatt működik a rendező intézmény, a Karl Polanyi Institute of Political Economy.)

A Polányi-konferenciákra alapvetően négyféle tudóskör jár több-kevesebb rendszerességgel. Az első és számban legkisebb az, amely közvetlenül kötődik a Polányi-családhoz, Polányi Károly vagy Kari Polanyi-Levitt tanítványa volt. A második az, amely a piacgazdaság egyfajta morális kritikájától indíttatva keres elméleti fogódzókat, és találta azt meg Polányi The Great Transformation című művében vagy valamely más írásában. A harmadik csoportot a többé-kevésbé következetes marxisták alkotják, akik e fórumon is a más progresszív gondolkodókkal való összefogás lehetőségét keresik. Végül pedig, mintegy negyedik csoportként fel-felbukkannak az olyan "nagymenők" (Claus Offe, Bob Jessop stb.), akik kellően rugalmas nézetekkel tudnak megjelenni különböző rendezvényeken, fürdőzve a baloldali értelmiség áhítatában, és talán egy kicsit reklámozandó legutóbbi vagy éppen megjelenés előtt álló könyvüket is.

A hatodik konferencián résztvevők összetétele nem hozott meglepetést, újdonságot inkább a vita középpontjába állított témák jelentettek. A korábbi Polányi-konferenciákhoz képest új témaként jelent meg az ökológia és a gazdaság kapcsolatának elemzése Polányi munkáira és szellemiségére támaszkodva (kiindulva a földnek "fiktív áruként" való értelmezéséből). Az előadók kapcsolatot kerestek a korlátozatlan piacgazdaság által okozott szociális és környezeti károk között, és bírálták azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a természeti javak piaci értékkel való felruházása gátat vethetne azok pazarló felhasználásának. Amint arra például John Ferguson (York University) rámutatott: a közgazdaságtan főáramának kísérletei olajat öntenek a tűzre azzal, hogy monetizálni próbálják a környezeti problémákat, hiszen – a piacgazdaság korlátlan kiterjedésével – éppen ez tekinthető az eredeti probléma okozójának.

Különösen érdekesek voltak a pénzelmélettel és -történettel kapcsolatos előadások. Itt több előadó – például Jean-Yves Moisseron (DIAI/ORSTOM, Franciaország) – is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyiben egyeztethető össze Polányi és Marx pénzelmélete, illetve mennyiben más a Polányi-művekből kihámozható pénzfogalom (elszámolási és fizetési eszköz) annál a közkeletű meghatározásnál, amely a pénzt döntően forgalmi eszköznek tekinti (illetve Marxnál értékmérőnek és forgalmi eszköznek, amely ily módon alkalmas a kincsképző, fizetési és világpénz-funkciók ellátására). Japán monetáris fejlődésének "polányiánus" áttekintését (Takesi Murota, Dosisa Egyetem, Japán) megkülönböztetett figyelem kísérte, hiszen olyan ország előtörténetéről volt szó, amely ma igen fontos szerepet játszik a világgazdaságban, bár ennek előzményeiről – mint például a trimetallizmus működési módjáról vagy az aranystandardhoz való csatlakozás kétszeri kísérletéről – a Japán-szakértők szűk körén kívül kevesen tudnak.

A pénz eltérő fogalmi meghatározása Marx és Polányi elméleti rendszerében megérthető abból a különbségből, ahogyan a két, egymást egyébként sok tekintetben átfedő nézetrendszerben a "beágyazottság" kategóriája értelmezhető. Marxnál a gazdaság társadalmi beágyazottsága egyszerűen annyit jelenthet, hogy a gazdasági intézményeket nem személytelen mechanizmusoknak tekintjük, hanem olyan viszonyrendszer elemeinek, amely a társadalmi munkamegosztás által kialakított csoportok erőterében érvényesül. Marxnál tehát a különböző gazdasági formák egyben különböző társadalmi formák is. Polányinál más a helyzet; nála létezik vagy legalábbis feltételezhető egyfajta "normálállapota" a társadalomnak, amelyben a gazdaság működése "a társadalom" normáiba illeszkedik, azoknak megfelelően működik. Ehhez képest abnormális állapotnak tekinthető, ha a gazdaság "kiágyazódik" a társadalomból, a társadalom szociális, kulturális és etikai normáival szembehelyezkedve önálló életet kezd élni, mégpedig az ember valóságos lényegétől idegen piaci törvények alapján. (E fejtegetésben a "csereérték uralma a használati érték fölött" marxi kategóriája ismerhető fel.)

Ezért állíthatjuk szembe a két rendszert az alapfogalmak tekintetében is: Marxnál az osztályok viszonya a fő kérdés, Polányinál a koordinációs mechanizmusoké. Marxnál végső soron a filozófiai gazdaságtan tekinthető az alapvető tudománynak, Polányinál a gazdaságantropológia. Az újkori európai történelmi fejlődés vizsgálatánál Marx alapján az eredeti felhalmozás megindulását (16-17. század) tekinthetjük döntő fordulópontnak, míg Polányinál az alapvető fordulatot az ipari forradalom (18-19. század) jelenti. Marxnál a progresszió újabb társadalmi formaváltást feltételez egy új gazdasági forradalom bázisán, míg Polányinál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán progresszióról; nála a feladat a gazdaság visszaintegrálása ("visszaágyazódása") a társadalomba, mégpedig decentralizáció útján, a reciprocitásra épülő kapcsolatok megerősítésével.

A pénzviszonyokkal kapcsolatos fejtegetések a nemzetközi pénzügyek jelenkori tendenciáinak elemzésén keresztül kapcsolódtak a konferencia egy további nagy témaköréhez, a globalizáció problémájához, amelyről mások mellett Kari Polanyi-Levitt, Polányi Károly leánya tartott előadást (a programfüzetben meghirdetett cím "Globalizáció: ideológia vagy valóság?" volt, amely az előadás napján már így fogalmazódott meg: "A piacok globalizációja vagy a globalizáció piaca?"). Az uralkodó ideológia a globalizációt elkerülhetetlen, természetes folyamatnak tünteti fel, ami a McGill Egyetem professzora szerint durva túlzás, és inkább a társadalmi erőviszonyok eltolódásának, mint valamiféle technikai korszakváltásnak tulajdonítható. Az értelmező szótárakban a kilencvenes években jelent meg a globalizáció kifejezés, leginkább a kereskedelmi és átváltási korlátok lebontásához kapcsolva. Ezt a korszakot a globális tőke szupranacionális szuverenitásához vezető időszaknak tekinthetjük; nem kellően tiszázott azonban, hogy mi is e folyamat legfőbb hajtóereje (az információs technológia, a pénzügyi innováció, a transznacionális vállalatok, az USA, a szocializmus meghátrálása, a multilaterális pénzügyi szervezetek bürokratái vagy egy új transznacionális szakértői elit). Ami azonban biztos: ez a folyamat sem stabilitást, sem fenntartható gazdasági növekedést nem eredményezett. A gyors növekedést felmutató kelet-ázsiai országok éppen hogy a globalizáció nyitottságot hirdető ideológiájával ellentétes módszerekkel lettek sikeresek; a világpiaci árak korlátlan érvényesülése mellett egy gazdaság sem volt képes leküzdeni az alulfejlettség állapotát. Sok ideológus elfelejti, hogy az önszabályozó piac 19. századi rendszere – amelyhez Polányi nem tartotta lehetségesnek a visszatérést – az imperializmus klasszikus korszakával esett egybe. A jelenkori globalizáció is az alá-fölé-rendeltség struktúráit erősíti, ezúttal a pénzügyi mechanizmusokon keresztül. A nemzetek szuverenitását felváltotta a tőkepiacok szuverenitása; a hírműsorok már-már úgy jelentik be a részvény- és valutaárfolyamok alakulását, mint valamiféle közvélemény-kutatási eredményt. A pénzfolyamatok privatizációja, amely a Bretton Woodsi pénzrendszer 1971-es összeomlása óta bekövetkezett, az eredeti tőkefelhalmozás új fordulójának tekinthető, amely sem a munkahelyteremtéshez, sem a gazdasági fejlődéshez általában nem járul hozzá abban a mértékben, ahogy azt ideológusai állítják (a harmadik világban a munkahelyeknek mindössze két százalékát adják a transznacionális vállalatok). Polanyi-Levitt konklúziója: a globalizáció jelszavával lebonyolított hatalomátrendezéssel szembeni ellenmozgalom az ideológia és a valóságos folyamat megkülönböztetésével kezdődhet.

A volt szocialista országokat egy lengyel, egy bolgár és egy magyar résztvevő képviselte. A lengyel Tadeusz Kowalik adatokkal teletűzdelt előadásban mutatta be a reálbérek és az életszínvonal romlásának folyamatát, rámutatva, hogy a megindult gazdasági fellendülés (GDP-növekedés) ellenére térségünket jelentős instabilitás, valamint nem kevés aggasztó gazdasági és szociális trend jellemzi. A bolgár Krisztina Sztojanova a 90-es évek kelet-európai filmkultúrájáról beszélt. Ezt az időszakot az üzleti szempontok előtérbe kerülése miatt egyrészt mennyiségi fogyatkozás (a hazai gyártású filmek számának csökkenése, a vetítőhelyek jelentős részének megszüntetése stb.), másrészt pedig újszerű zsánerek középpontba állítása (gengsztervállalkozó, lecsúszó figurák stb.) jellemzi. A magyarországi rendszerváltással foglalkozó előadás párhuzamot vont a laissez faire rendszer – Polányi által tanulmányozott – angliai kialakítása és a kelet-közép-európai gazdasági rendszerváltás között, sorra véve az intézményi átalakítás lépéseit, valamint az átalakulás szociális következményeit. A Kelet-Európával foglalkozó szekcióban elnöklő David Mandel (UQAM, Montreal) a legutóbbi évek oroszországi folyamatait elemezve azt a meglepő következtetést vonta le, hogy talán még a Brezsnyev-időkben is erősebb civil társadalomról lehetett beszélni, mint manapság, amikor a gazdasági és szociális szétzilálódás határai még csak ki sem rajzolódtak.

A konferencia – immár hatodszor – megmutatta, hogy Polányi életműve végül is olyan egységes anyagot jelent, amelyből kiindulva az élet különböző szférái, a világ különböző régiói és történelmi korszakai konzisztens módon tanulmányozhatók. A közös elemzési alapot egyrészt a "beágyazottság" (embeddedness) kategóriája jelenti, másrészt pedig a történelmi fejlődés "kettős mozgása" (double-movement), amely a legutóbbi két évtized neoliberális tendenciájával szemben is egyfajta "ellenmozgás" (counter-movement) megjelenését vetíti előre.