A tanulmány alapos és szellemes áttekintést ad az USA gazdaságának alapjáról: az adósságcsapdákról, a dollárléggömbről stb., olyan piramisjátékhoz hasonlítva a világgazdaságot, amely a kizsákmányoltak, a balekok és a megvesztegetett komprádor-burzsoáziák önkéntes befizetéseiből működteti az amerikai masinériát. Az USA fokozódó agresszivitását pedig arra vezeti vissza, hogy ez a módszer mindinkább akadozik…

1. rész: Miért pucér az uralkodó?

 

Uncle Sam nem tartja a szavát. Elmulasztotta megadni háromtrillió (azaz háromszor ezermilliárd) dolláros külföldi tartozásának 40%-át, és ezzel kapcsolatban senkinek nincs egy árva szava sem. Mindössze a The Economist szentelt az ügynek egy sort. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy Sam bácsi saját dollárjaival világméretű panamát űz olyan trükkel, amellyel a világ többi államaitól pénzt csikar ki, vagy azok önként adták neki; de abban az értelemben is tolakodó koldus, hogy nem értékeli és nem is adja vissza azt a pénzt, amit a trükkök révén szerzett meg.

Hogy dollárban jegyzett eszközeink értékének hány százalékát vesztettük el, attól függ, mennyit fizettünk érte eredetileg. Uncle Sam hagyja, hogy essen dollárja értéke, pontosabban tudatos gazdaságpolitikai lépésekkel előidézi a dollár akár 40%-os esését, az euróhoz viszonyított 80 centről 133 centre. A dollár ugyanezen okból csökkent a jenhez, a jüanhoz és más nemzeti valutákhoz képest is. És még mindig romlik, tulajdonképpen attól sincs messze, hogy mindenestől összeomoljon.

Az 1930-as években volt már egyszer egy kompetitív leértékelési hullám, más néven a “tedd koldussá szomszédodat” nevű pénzpolitikai játék, melynek lényege a következményeknek a szomszédra való áthárítása. Igaz, ahogy a dollár hanyatlik, úgy csökken a külföldi adósok által Sam bácsinak fizetett tartozás reálértéke. De ez csak abban az esetben igaz, ha ezek az adósok olyan valutában keresik pénzüket, melyek a dollár ellenében növelték értéküket. Máskülönben a külföldiek ugyanazt az értékvesztett dollárt keresik és fizetik, és ráadásul még viselik azt a veszteséget is, ami az általuk felvett dollár és az USA-nak visszafizetendő dollár értékének különbözetéből adódik. Kína és más kelet-ázsiai nemzetek dollárban kapják bevételeiket, mivel nemzeti valutájukat a dollárhoz rögzítették, vagyis már dollárérdekeltségük – mely a világon messze a legnagyobb – jelentős részét elvesztették.

És ők, akárcsak a többiek, a maradékot is el fogják veszteni. Hiszen Uncle Sam tartozása, amivel a világ többi országának adós, már most meghaladja évi hazai termelésének egyharmadát, és az összeg folyamatosan növekszik. Önmagában ez a tény is lehetetlenné teszi gazdaságilag és politikailag, hogy az USA adósságait valaha is visszafizesse, még ha akarná is – ami esze ágában sincs. Sam bácsi hazai, például a hitelkártyás adóssága a GDP, az össznemzeti termelés és fogyasztás 100%-a, beleértve a Kínából származó bevételeket is. Uncle Sam szövetségi tartozása jelenleg 7,5 ezer milliárd amerikai dollár, amiből mindössze 1 ezer mrd halmozódott fel az elmúlt három évtizedben, az utóbbi 2 ezer mrd dollár az előző nyolc évben, a legutolsó 1 ezer mrd dollár adósság pedig az elmúlt két évben gyűlt fel. Ó, jaj, ez évi 300 milliárd dollár kamatot jelent, amit mondjuk, vessünk össze a Nemzeti Repülési és Űrkutatási Igazgatóságnak (NASA) jutó évi 15 milliárd dolláros összeggel. De aggodalomra semmi ok: a kongresszus most emelte meg 8,2 ezer mrd dollárra az adósság küszöbét. Hogy valami fogalmunk legyen erről az összegről, gondoljuk el, hogy 1 ezer mrd amerikai dollár szorosan egymásra rakott ezerdollárosokból egy 100 kilométer magas hegyet alkotna.

Ennek a félelmetes összegnek mintegy fele a külföldieknek járó adósság. Sam bácsi összes tartozása, beleértve a háztartások fogyasztói hitelkártya-adósságaiból, a jelzálogból stb. származó kb. 10 ezer mrd dolláros adósságot, meg a testületi és a pénzügyi adósságot az összes opcióval, ennek származékaival és hasonlókkal, valamint az állami és helyi kormányzati adósságokat, akkor a tartozás elképzelhetetlen, valóban felfoghatatlan értékű: 37 ezer mrd dollárt tesz ki, ami körülbelül az USA GDP-jének négyszerese. Ennek az összegnek csak egy része hazai adósság, ám mint fentebb jeleztük, veszélyes megszorításokkal. Ez persze csak az egyik oka annak, amiért azt szeretném, ha megismerkednének Uncle Sammel, ezzel az arcátlan szélhámossal, aki talán a Meet Joe Black című film hősére emlékezteti majd Önöket; minél jobban megismerjük az alábbiakban, annál inkább be fogjuk látni, hogy egy Shylockkal van dolgunk, aki ráadásul még korrupt is.

Az Egyesült Államok a világ legkiváltságosabb nemzete, mivel a világ tartalék valutájának kibocsátása az ő kényének-kedvének alávetett monopólium, ami ráadásul neki csak annyiba kerül, amennyit a pénzpapírért és a nyomdai tintáért fizet. Ráadásul ilyen módon Sam bácsi az általa kibocsátott extra dollárral külföldre viszi az így generált inflációt; a dollárból már most is legalább háromszor annyi kereng a világban, mint amennyi otthon található. Mi több, Sam bácsi országa a világon az egyetlen, amelynek “külföldi” adóssága jórészt saját világvaluta-dollárjában értendő, amiből maga annyit nyom, amennyit csak akar; miközben a külföldiek adósságát javarészt ugyanebben a dollárban számolják, csak hogy ők saját valutájukon és árucikkeikkel kénytelenek megvenni ezeket a dollárokat Uncle Samtől. Vagyis az USA egyszerűen és lényegében azzal a dollárral fizet a kínaiaknak és másoknak, mely mögött – először is – nincs valódi érték. Tehát, különösen, a szegény Kína a gazdag Sam bácsinak több százmilliárdos értékű, otthon előállított árukészletet ad át gyakorlatilag a semmiért, hogy Sam bácsi fogyaszthasson. Azután Kína körülnéz, és ugyanezekkel a papírdollárosokkal újabb, úgynevezett kincstárilag szavatolt kötvényeket vásárol az USA-tól, melyek még a dollárnál is értéktelenebbek, legfeljebb egy kevés kamatot fialnak. Hiszen, mint már fentebb mondtuk, ezeket sohasem lehet készpénzre váltani vagy visszavásárolni egészben vagy részben, és már magának Uncle Samnek sem érnek túl sokat.

Egy korábbi tanulmányomban kifejtettem, hogy az Egyesült Államok hatalma mindössze két pilléren alapul, a papírdolláron és a Pentagon hatalmán. Az egyik erősíti a másikat, de sebezhetőségük Achilles-sarok is, mely a másik életképességét is fenyegeti. Mióta Irak, Afganisztánról már nem is beszélve, megmutatta, hogy a Pentagonba vetett bizalom már nem a régi, hogy már összeomlott, és részben ez idézte elő a dollár hanyatlását is, úgy csökkent a dollárba vetett bizalom is és Uncle Sam képessége, hogy ezzel a megroggyant dollárral finanszírozza a Pentagon külföldi kalandjait (lásd Coup d’Etat and Paper Tiger in Washington, Fiery Dragon in the Pacific), ami megint csak Kína termelési növekedését idézi elő. Továbbá azt is meg kell értenünk, hogy az Egyesült Államok adatai a szó szoros értelmében mind viszonylagosak. Mind a mai napig a többi állammal, különösen a Kínával való kapcsolatából Uncle Sam hasznot húz, de ezek a kapcsolatok egyúttal fenn is tartanak egy meglehetősen félrevezető képet. Gondoljuk végig az alábbiakat!

Egy 2 amerikai dollár értékű játék, melyet Kínában, egy amerikai tulajdonban lévő gyárban állítottak elő, San Diegóba már 3 dolláros áruként érkezik meg. Mire egy amerikai fogyasztó a Wal-Martban 10 dollárért megveszi, addigra az USA gazdasága 10 dolláros végső számlával kalkulál, mínusz 3 dollár importköltség, azaz 7 dollár hozzájárulással az USA GDP-jéhez (“Blaming ’undervalued’ yuan wins votes”. Asia Times Online, 2004. február 26.).

És még ez sem minden; a nagyokos Uncle Sam úgy rendezte a dolgokat, hogy külföldre kihelyezett gazdasági és pénzügyi holdingjaiból 9%-ban részesüljön, míg a külföldiek a sajátjaikért mindössze 3%-ot kapnak, a kincstári kötvényekért pedig csak 1%-os tényleges megtérülést. Ne felejtsük, hogy ez a 6%-os különbség már maga is kétszerese annak, amit Uncle Sam kifizet, és a teljes 9% meg éppen a háromszorosa annak a 3%-nak, amit visszatérít. Ezért aztán, bár a külföldi holdingok és az USA holdingjai most majdnem egyensúlyban vannak, mégis Uncle Sam a nagy nettó kamatérdekelt, mint minden Shylock, és nála nagyobb üzletet még soha senki nem csinált.

De istennek hála Uncle Sam a többi külföldi tulajdonrészből is szép sápot húz, például azokból a törlesztésekből, melyeket főképp a szegény külföldi adósoktól hajt be. A szóban forgó összegek nem petákok, sem nem pitykék. Mivel a külföldi tulajdonba fektetett amerikai tőke közvetlen profitja most 50%, ehhez járul még más külföldre kihelyezett tőkéiből származó bevétele, ami saját, hazai tevékenységének eredményeivel együtt már teljes, 100%-os profitot eredményez. Ezek a külföldi bevételek 4% fölötti résszel járulnak hozzá Uncle Sam nemzeti össztermékéhez. Ez gyönyörűségesen segít kiigazítani a hazai profit lemaradását, mely képtelen akár csak az 1972-es szintjét elérni, mert Sam bácsi, sajna, megfeledkezett arról, hogy a termelékenységet otthon is növelje.

Bill Clinton elnök az 1990-es években óriási csinnadrattával kísért “új gazdaságpolitikája” a termelékenységet kizárólag a számítógépek és az információs technika (IT) terén növelte, és még ez a növekedés is trükknek bizonyult, mihelyt a “dot-com” léggömbje kidurrant. Ezzel párhuzamosan nemcsak a “profit” látható növekedése, hanem a “termelékenység” fokozása is a piramis alján, a műhelyek, hivatalok és a munkások vállára rakott többletterhet: ők keményebben és hosszabb munkaidőben dolgoztak, a piramis csúcsán pedig a termelékenység növekedése az Enron és hasonló cégek innovatív könyvelési mesterkedéseiből adódott. Ilyen és ehhez hasonló tényezők még ma is kárpótolják Sam bácsit, és egyúttal lehetővé is teszik neki, hogy az általa megtermeltnél jóval magasabb, extra hazai fogyasztásból eredő 600 milliárdos deficitje még mindig tovább emelkedhessen. Nos hát, ez vezetett a sok trillió dolláros adóssághoz. Hogy pontosan mekkora is ez az adósság, azt Sam bácsi szemérmesen elhallgatja, de az biztos, hogy ez a világon a legnagyobb adósságösszeg, s abban az értelemben is a legnagyobb, mint a külföldiekkel szembeni nettó adósság, miután az ő tartozásaikat levonják a teljes összegből.

 

Hogyan alakult ki ez a helyzet?

 

Az egyszerű válasz az, hogy az Egyesült Államok, mely egyre inkább a fogyasztásba kapaszkodik, hogy keményebb drogokat most ne említsünk, bevételeinek mindössze 0,2%-át takarítja meg. A Szövetségi Tartalékalap guruja, a dolgok értelmezője, aki nem afrikai varázsló, Alan Greenspan a közelmúltban azt a kijelentést tette, hogy a helyzet azért alakult így, mert a lakosság 20%-át alkotó leggazdagabb amerikaiak, akik az egyetlen olyan társadalmi csoportot alkotják, mely félretesz, mostanra 2%-ra csökkentette megtakarításait. Bár még ez a nyomorult kis összegecske is (más, sokkal szegényebb országok jövedelmük 20-30, sőt akár 40%-át is megtakarítják, sőt befektetik) busásan ellensúlyozza a kormány kiadásainak 6%-os deficitjét. S ez okozza, hogy az átlagos megtakarítási ráta 0,2%. S ez arra jó, hogy azt a négyszáz-valamennyi milliárd dolláros deficitet fenntarthassa (vagyis a hazai termelés 3%-át), ami ténylegesen meghaladja a 600 milliárd dollárt, ha hozzávesszük (mert hozzá kell venni) Sam bácsinak azt a több mint 200 milliárd dolláros, saját Szövetségi Társadalombiztosítási Alapjának ideiglenes többletéből származó “kölcsöneit”, mellyel ezt az intézményt is csődbe juttatja. (De aggodalomra semmi ok, George W. Bush elnök a minap megígérte, hogy az alap jó részét privatizálja, és lehetővé teszi, hogy az emberek maguk vásárolják meg öregkori “biztonságukat” az örökké bizonytalan piacon).

Így hát ezzel a 600 milliárd dolláros költségvetési többletdeficittel és a fentebb említett, ehhez kapcsolódó 600 milliárd dolláros deficittel a zsebében a gazdag Sam bácsi – és főképpen az ő legmagasabb jövedelmű és legtöbbet fogyasztó polgárai, valamint persze maga állam bácsi is – úgy él, mint a világ császára, a legnagyobb jólétben. Uncle Sam nyeli el a többiek megtakarításait, akik maguk többnyire sokkal szegényebbek, különösen akkor, ha nemzeti bankjaik a megtakarításokat a dollár nevű világvalutában őrzik, vagyis egyenesen Washingtonba, Sam bácsi kezébe teszik, bár vannak, akik otthon tartják dollárjaikat. Magánbefektetőik dollárt küldenek vagy dollárt vásárolnak a Wall Street intézményeiben, s mind attól a bizalomtól vezérelve, hogy pénzüket a világ legbiztonságosabb paradicsomában helyezik el (és ez, természetesen, része a fentebb már említett trükkös csalásnak). Csak a központi bankokból mi, amerikaiak, évi több mint 100 milliárd dolláros összeget kapunk Európától, több mint 100 milliárdot a szegény Kínától, 140 milliárd dollárt a szorgalmas és takarékos Japántól és sok-sok tízmilliárdot a világ más országaitól, a harmadik világot is beleértve. De a tetejében még Sam bácsi arra kötelezi őket saját államaik készséges hivatalai révén, hogy ezeket a szó szerint kicsikart megtakarításaikat Sam bácsinak küldjék az elsődlegesen dollárban felvett kölcsöntartozásaik kiegyenlítésére.

Sam bácsi pénzügyminisztere és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) nevű szolgálólánya továbbra is vidáman és büszkén járnak-kelnek a világban, és fennen hirdetik, hogy a harmadik – meg a volt második, jelenleg már szintén harmadik – világnak természetesen meg kell fizetnie külföldi tartozásait –, mindenekelőtt Sam bácsinak. Nem számít, hogy az Egyesült Államok által (1979 októberében a Fed [az USA központi bankja] élére került Paul Volcker puccsa nyomán) a kamatokkal sokszorosan felszorzott összeg eredeti értékét a legtöbb adós már háromszor vagy négyszer megadta. Azért nem, mert a Volcker által 20%-ra emelt kamattal megterhelt összeg részleteinek fizetéséhez az adósoknak újabb, még magasabb kamatokkal megemelt kölcsönöket kellett felvenniük, miáltal külföldi adósságaik megkétszereződtek vagy megháromszorozódtak, nem is beszélve hazai adósságaikról, melyekből a külföldi törlesztések egy részét fedezték, elsősorban Brazíliában. E szép játék neve szerte a világon a privatizáció – ami csak az adósságra nem érvényes. Azt ugyanis államosították, noha a kölcsön javát magánbizniszek igényelték, de csak az államnak van elég hatalma ahhoz, hogy kiszedje a törlesztésekre fordítható tartalékokat a szegények és a középosztályhoz tartozók pénztárcájából, és “láthatatlan adósságszolgálati törlesztésekként” azokat Sam bácsinak átutalja.

Amikor a mexikóiaknak azt mondták, hogy szorítsanak még egyet a nadrágszíjukon, akkor azt válaszolták, nem tehetik, mert már a nadrágszíjukat is megették. Csak Argentína és egy időre Oroszország hirdetett hatékony moratóriumot az adósság-“szolgálatra”, és azt is csak jóval azután, hogy a politikai-gazdasági lépések lerombolták társadalmaikat Sam bácsi tanácsadóinak és az IMF erős karjainak segítségével. Azóta Sam bácsi lelkifurdalás nélkül nem fizeti saját külföldi adósságait, ahogy azt már a 19. században is sokszor megtette.

Ha már a történelmi előzményekre utaltam, talán nem lesz érdektelen felidézni legalább két hasznos tanácsot azokból az időkből: Lord Cromer, aki Egyiptomot igazgatta az akkoriban domináns brit érdekeknek megfelelően, azt mondta, legfontosabb eszköze ebben a munkában az az adósság volt, mellyel Egyiptom Nagy-Britanniának tartozott. A tartozás összege többszörösére emelkedett, amikor Egyiptom arra kényszerült, hogy a Szuezi-csatorna részvényeit eladja Nagy-Britanniának, hogy így fizesse meg korábbi adósságait; és a brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli elmagyarázta és igazolta a részvények felvásárlását, mondván, ezzel a brit birodalmi érdekeket szolgálja. Ma ezt a módszert így nevezik: “méltányos cserekölcsön”, s az utóbbi időben ez Sam bácsi kedvelt módszere, mely révén az adósságot arra használja, hogy profitábilis és/vagy stratégiailag fontos dologi forrásokra rátegye a kezét; ilyen volt a fenti példában a csatorna, a Brit Birodalom gyémántjához, Indiához vezető út.

A másik, szintén gyakorlatias tanács a kiváló katonai stratégától, Carl von Clausewitztől származik: a leigázott területekkel kell megfizettetni leigázásuk és irányításuk költségeit. Természetesen így járt el Nagy-Britannia is Indiában a hírhedt “Home Charges” (igazgatási adó) kivetésekor; ezt a brit közigazgatásért cserébe fizette India Londonnak, s még a britek is elismerték, hogy ez “hadisarc” és India kiszipolyozásának fő eszköze. Mennyivel hatékonyabb módszer ennél az, ha a külföldi kormányok maguk igazgatják magukat, de az irányítás szabályait Uncle Sam IMF-je dolgozza ki, és ezáltal lépteti életbe az adósságszolgálatot. Apropó, ugyancsak a britek adták a mintát a 19. században arra, hogyan kell “a szabad kereskedelem imperializmusát” bevetni a “független” államokkal szemben, amennyire és ameddig csak lehetséges, s e módszer működtetéséhez igénybe vették az “ágyúnaszád-diplomácia” adta eszközöket (Sam bácsi már a 20. század elején sikeresen eltanulta ezt a módszert); és ha mindez nem volt elég, akkor jött a megszállás, ha a helyzet úgy kívánta, a tartós hódítás – és aztán jöhetett a Clausewitz-módszer. A későbbiekben számtalan mai példát említünk majd – különös hangsúlyt helyezve az iraki megszállásra.

Nem sokkal azután, hogy a fentieket leírtam, e-mailt kaptam a Democracy Now! internetes oldalának egyik cikkével ezen a címen: Confessions of an economic hit man: How the US uses globalization to cheat poor countries out of trillions? (Egy gazdasági orgyilkos vallomása: Hogyan használja az USA a globalizációt arra, hogy a szegény országokat dollártrilliókkal átvágja?)

John Perkinsszel, a nemzetközi bankrendszer egyik megbecsült korábbi tagjával beszélgetünk. Egy gazdasági orgyilkos vallomása című könyvében leírja, hogy mint kitűnően megfizetett szakember, hogyan segített az Egyesült Államoknak abban, hogy a szegény országoktól dollár-ezermilliárdokat csikarjon ki. Módszere pedig az volt, hogy ezeknek az országoknak több pénzt kölcsönzött, mint amennyit azok valaha is képesek lettek volna visszafizetni, s akkor aztán rátelepedett a gazdaságukra…

John Perkins: Minket valójában arra képeztek ki, és ez a munkánk is, hogy kiépítsük az amerikai birodalmat. Arra, hogy minél több olyan helyzetet teremtsünk, melynek eredményeként a lehető legtöbb forrás áramlik ebbe az országba, a vállalatainkhoz, a kormányhoz, és hát tagadhatatlanul nagyon sikeresek vagyunk. A világtörténelem legnagyobb birodalmát építettük ki… elsődlegesen gazdasági manipulációk, csalás, szélhámosság révén azzal, hogy egyre többeket kábított el a mi életformánk, meg persze a gazdasági vezérek mesterkedése révén. Ennek a rendszernek én oszlopos tagja voltam… Eredetileg akkor szervezett be a Nemzetbiztonsági Hivatal, amikor az 1960-as években a közgazdasági karra jártam. Ez a hivatal a legnagyobb és legkevésbé ismert kémszervezet hazánkban… és aztán elküldenek minket, ügynököket magántanácsadó cégekhez, műszaki vállalatokhoz, építőipari cégekhez, hogy ha lebuknánk, ne legyen nyoma a kormányhoz fűződő kapcsolatunknak…

Idővel én lettem ott a vezető közgazdász. Akkor már 50 ember dolgozott az irányításom alatt. De a valódi feladatom az volt, hogy alkut kössek. Vagyis hogy kölcsönt adjak más országoknak, óriási kölcsönöket, sokkal nagyobbakat, mint amilyeneket képesek visszafizetni. A kölcsön egyik feltétele – mondjuk 1 milliárd dollár egy olyan országnak, mint Indonézia vagy Ecuador –, hogy az adott ország a kölcsön összegének 90%-át egy amerikai társaságnak, netán többnek, olyanoknak, mint a Halliburton vagy a Bechtel, kell visszafizetnie… Ma egy olyan ország, mint például Ecuador nemzeti költségvetésének több mint felét a kölcsönök visszafizetésére fordítja. De persze ezt képtelen csinálni. Vagyis ténylegesen a markunkban tartjuk őket. Tehát mikor mondjuk több olajat akarunk, akkor elmegyünk Ecuadorba, és azt mondjuk: “Nézzétek, nem tudjátok törleszteni a kölcsöneiteket, ezért adjátok a mi olajcégeinknek az Amazonas menti esőerdőket, melyek tele vannak olajjal.” És akkor bemegyünk oda, kivágjuk az Amazonas erdőit, és arra kényszerítjük Ecuadort, hogy adja át nekünk a felgyűlt, kifizetetlen adósságáért cserébe… Nagyon-nagyon szorosan [együttműködünk] a Világbankkal. A gazdasági orgyilkosok által felhasznált pénz javát a Világbank adja, a Világbank és az IMF.

Végül, de nem utolsósorban az olajtermelő társaságok is Sam bácsi bankjaiba teszik be pénzüket. Az “olajválság”, mely visszaállította az olaj tényleges árát a dollár értékének 1973-as visszaesése után, a “mindent kétszer olyan jól tudó” Henry Kissinger igazi nagy üzlete volt, melyet a világ legnagyobb olajexportőrével, Szaúd-Arábiával kötött, eszerint a szaúdiak továbbra is dollárban adják meg az olaj értékét, és az ebből befolyó összegeket az ország Sam bácsinál teszi letétbe, és ezt az USA részben katonai eszközökkel ellensúlyozza. Ez a megállapodás de facto az összes OPEC-országra (Organization of Petroleum Exporting Countries) máig érvényes azzal a kivétellel, hogy az Irak elleni háborút megelőzőleg ez az ország (vagyis Irak) hirtelen kiugrott a rendszerből, és euróban kezdte az olajárat számolni, és Irán is hasonló lépéssel fenyegetőzött. Észak-Koreának, az “ördögi tengely” harmadik tagjának nincs olaja, de kizárólag euróban kereskedik. (Venezuela az USA egyik fő olajforrása, és kedvező áron, nem dollárban számított csereüzlet formájában olajat ad az olyan szegény országoknak is, mint Kuba. Ezért az USA segítette és anyagilag is támogatta az ún. Columbia-terv alapján a szomszédos országban a katonai kommandókat, illegális puccsot szorgalmazott, és amikor ez nem hozta meg a kellő eredményt, népszavazást sürgetett egy újabb “rendszerváltás” kierőszakolására; most Brazíliával együtt mindhárom újabb ország pályázhat az “ördögi tengely” titulusra.)

Miután idáig jutottam, észrevettem a jó orgyilkos Mr. Perkins interjújában, hogy Szaúd-Arábiában is járt:

Hát igen, azok nagyszerű idők voltak. Jól emlékszem… a Pénzügyminisztérium bízott meg engem néhány más gazdasági szakértővel együtt. Elmentünk Szaúd-Arábiába… És ott kidolgoztuk azt a megállapodást, miszerint a szaúdi királyi ház vállalja, hogy olajdollárjainak java részét visszaküldi az Egyesült Államokba, és amerikai kormányzati kötvényekbe fekteti be. A pénzügyminisztérium e kötvények kamatainak összegéből amerikai cégeket bérel, melyek Szaúd-Arábiában új városokat, új infrastruktúrát építenek ki. Ez meg is történt. Másrészről a szaúdi királyi ház beleegyezett, hogy számunkra kedvező keretek között tartja az olaj árát, amit meg is tettek ezekben az években, másrészt mi vállaltuk, hogy a szaúdi királyságot mindaddig támogatjuk a hatalomban, amíg tartják magukat a megegyezéshez; ezt mi meg is tettük, és ez az egyik oka annak, amiért Irak ellen háborút indítottunk. És Irakban ugyanezt a módszert akartuk megvalósítani, ami olyan sikeresen működött Szaúd-Arábiában, de Szaddám Huszein nem állt kötélnek. Amikor a gazdasági szakértők megbuknak ezzel a forgatókönyvvel, akkor jön a második lépés, amit mi a sakálok színrelépésének nevezünk. A sakálok a CIA emberei, akik bemennek egy országba, és megpróbálnak puccsot vagy forradalmat szítani. Ha ez nem jár sikerrel, akkor meggyilkolják a célszemélyeket. Vagy megkísérlik őket félreállítani. Irak esetében nem sikerült zöld ágra vergődni Szaddám Huszeinnel. Túl jók voltak a testőrei. Dublőröket alkalmazott. Egyszerűen nem lehetett rajta fogást találni. Ezért aztán a harmadik védelmi eszközhöz kellett folyamodnunk, ami a gazdasági szakemberek és a sakálok sikertelen fellépése után következik, nos, a következő védelmi vonalunkat azok a fiatalok alkotják, akiket ölni és meghalni küldünk oda, és hát erre került sor Irak esetében is.

Visszatérve a fő kérdéskörhöz, és nevén nevezve a dolgokat, a fentiek a világ legnagyobb piramisjátékának részei és tartozékai. Mint az összes ilyen játéknak, ennek is az a leglényegibb jellemzője, hogy csak addig tud dollárköveteléseket kifizetni és a csúcson maradni, amíg újabb dollárösszegeket kap a befizetők bizalmából, vagyis önkéntesen, de ha ez nem megy, akkor erőszakkal. (Mondanunk sem kell, hogy a Clausewitz- és Cromer-alapelvek azt eredményezik, hogy a legszegényebbek fizetik a legtöbbet, mivel egyben ők a legsebezhetőbbek is: azok, akik rajtuk/fölöttük ülnek, a pénzösszegek és a szenvedések javát áthárítják rájuk.)

 

Mi történik, ha a dollár hitele meginog?

 

A dolgok már ma is eléggé bizonytalanok Sam bácsi háza táján. A csökkenő dollár visszafogja a szükséges dollárbeáramlást, tehát Greenspan kénytelen kamatlábat emelni, hogy a külföldi dollárt az országba tudja csalogatni, és ezzel betömködje a kereskedelmi hiányokat. Mivel George W. Bush újra kinevezte a Fed elnökének, ezért Greenspan hálából megígérte Bushnak, hogy ezt a lépést csak a választások után teszi meg. Most eljött az idő, de a kamatlábemelés azzal a veszéllyel fenyeget, hogy kipukkad az otthoni luftballon, mely az alacsony kamatra és alacsony jelzálogra – és a második jelzálogra – épült.

Tudjuk, a legtöbb amerikai a házába fekteti megtakarításainak javát, ha van megtakarítása. Ezek a házak, illetve imaginárius értékük hatásai adták a túlfogyasztás és a közel a GDP összegével egyenlő háztartási tartozások alapját, tehát a megemelt kölcsönkamatok és a megemelt jelzálogkamat hatására az ingatlanár-buborék szétpattanna, s ez nemcsak drasztikusan csökkentené a házak árát, hanem dominóhatással járna tulajdonosaik hatalmas összegű második és harmadik jelzálogaira, hitelkártyáira és egyéb adósságaikra nézve, kihatna fogyasztásukra, a testületi tartozásaikra és profitjaikra, valamint a befektetésekre. Ezek a hatások elegendők volnának ahhoz, hogy Sam bácsi mély recesszióba essen, sőt talán gazdasági válságba is, és hogy újabb óriási tőzsdei értékcsökkenés és de facto a többi ár csökkenése is bekövetkezzen, vagyis az adósságszolgálat behajtását még kényszerítőbbé tenné. (Ha a dollár csökken, még a hazai árak inflációja is de facto deflálólag hat a többi valutával szemben, amint azt az oroszok és a latin-amerikaiak saját bőrükön megtapasztalhatták; erre majd még alább visszatérünk.)

Ám a korábbinál is alacsonyabb USA-befektetések tovább csökkentik az ország tényleges ipari termelékenységét és versenyképességét – az is elképzelhető, hogy e csökkenés olyan mértéket ér el, melyet már nem lehet a dollár további leértékelésével és az olcsó amerikai exporttal ellensúlyozni; sokan ebben reménykednek a jó Greenspan doktor bácsival együtt. Mostanáig a külföldi valuták, a rubelek és a pezók inflációja és a nyomukban járó pénzértéktelenedés de facto deflációt jelentett a dollárnak mint világvalutának a szempontjából. Akkor Sam bácsi újabb dollárbankókat nyomatott, és azzal bagóért felvásárolta Oroszország nyersanyagforrásait (az orosz gazdaság akkoriban 100 dolláros bankjegyeken alapult), de kiárusítási áron jutott hozzá orosz vállalatokhoz, sőt bankokhoz úgy, mint korábban Dél-Koreában is. Igaz, Greenspan és Uncle Sam most újra megpróbálnak más nemzeti bankokat rávenni a kamatlábak emelésére, s ezzel az adott nemzetek gazdaságát még mélyebb válságba taszítani.

De még ha ez sikerül is nekik, azzal egyidejűleg kioltják saját kamatlábemelésük viszonylagos pozitív hatásait, kérdés tehát, hogyan tudja ez megmenteni Sam bácsit. A nagy kérdőjel az marad, hogyan használja a még több sebből vérző, a piramisjátéktól megfosztott Uncle Sam – puszta “patriotizmusból” – “kicsike” atomfegyvereit otthon és külföldön, hiszen ezek még akkor is a birtokában lesznek, ha külföldi áldozatai már nem hajlandók újakat venni tőle. Vagyis annak érdekében, hogy ellensúlyozza otthon a kisebb kenyeret és a csökkenő emberi jogokat, valóságos veszélyt jelent, hogy mások rovására további hazafias, mi több, soviniszta lépésekre kényszerül külföldön az úgymond “a szabadság és civilizáció védelmében” jelenleg is folytatott politikájának szellemében.

Tehát Osama bin Laden, az al-Kaida és a többi terrorista csoport együttesen sem jelent akkora veszélyt Sam bácsira, mint ha kiapadnak az országba beáramló dollár forrásai. Például a külföldi nemzeti bankok és a magánbefektetők (úgy hírlik, a “tengerentúli” kínaiaknak csinos kis trilliódolláros befektetéseik vannak) bármikor úgy dönthetnek, hogy a hanyatló dollár helyett máshol helyezik el pénzüket, és sorsára hagyják szegény-szegény Sam bácsit. Kína egykettőre meg tudná kétszerezni egy főre jutó jövedelmét, ha otthon valódi befektetésekbe kezdene a Sam bácsival folytatott pénzügyi játékok helyett. Ugyancsak jobban járna a többi állam, ha az európai és egyéb nemzeti bankok az egyre növekvő értékű euróba helyezhetnék pénzüket, sőt akár a hamarosan újraértékelt kínai jüanba. A nem is olyan távoli jövőben elképzelhető egy kelet-ázsiai valuta, mondjuk például az ASEAN-országok [Association of Southeast Asian Nations] és még három állam (Kína, Japán, Dél-Korea) részvételével, később pedig India is csatlakozhatna hozzájuk. Miközben India teljes exportja az utóbbi öt évben 73%-kal nőtt, az ASEAN-országokba irányuló exportja ennek kétszeresével emelkedett, illetve hatszorosával a Kínába szállított termékek értéke. India az ASEAN-országok egyenrangú partnere lett, és ambíciói odáig mennek, hogy Indiától Japánig terjedő gazdasági zónáról ábrándozik. Nyilván nem ellenszolgáltatás nélkül sikerült Sam bácsinak meggyőznie az erős Japánt arról, hogy az 1997-es kelet-ázsiai valutaválság, illetve az azt követő teljes gazdasági válság idején ne hozza létre az amúgy ésszerűnek látszó kelet-ázsiai valutaalapot, ami legalábbis a válság legsúlyosabb következményeit elháríthatta volna. Az USA akkor is jól járt: felvásárolta az elértéktelenedett kelet-ázsiai valutákat, és ezekkel megvette a kelet-ázsiai nyersanyagforrásokat, Dél-Koreában pedig bankokat is valóban végkiárusítási árakért. Most már Kína is hasonló lépéseket tesz, de jóval nagyobb pénzügyi és gazdasági méretekben.

Másnap, hogy a fentieket leírtam, elolvastam a The Economist hasábjain (2004. december 11–17.) az előző héten Malajziában tartott csúcsértekezletről szóló beszámolót, a tanácskozáson az ASEAN-országok és Kína, Japán és Dél-Korea vettek részt. Malajzia külügyminisztere bejelentette, hogy ennek a csúcstalálkozónak a feladata a Kelet-Ázsiai Közösség (East Asean Community, EAC) alapjainak körvonalazása; e közösség majd “szabadkereskedelmi övezetet hoz létre, együttműködik a pénzügyek terén, és biztonsági megállapodást köt… mely Kelet-Ázsiát egységes gazdasági tömbbé teszi… Ami azt illeti, e feladatok némelyike érdekében már korábban is történtek erőfeszítések… Kína mint e térség legjelentősebb gazdasági és katonai hatalma kétségtelenül meghatározó szerepet fog játszani e folyamatban… és otthont ad a második kelet-ázsiai csúcsértekezletnek”. A riport emlékeztetett arra, hogy 1990-ben az USA megtorpedózott egy hasonló kezdeményezést, mert félt attól, hogy elveszíti befolyását a régióban. Most tehát tipikusan a “Jenkik, maradjatok otthon!” helyzete állt elő.

Vagy mi történik, ha jóval azelőtt, hogy e követelés teljesülne, az olajexportőrök egyik napról a másikra nem az állandóan romló dollárban adnák meg az olaj árát, hanem óriási üzletet csinálva az erősödő euróhoz vagy/és a kelet-ázsiai valutakosárhoz igazítják áraikat? Ez egy csapásra jelentősen csökkentené a világban a dollár iránti keresletet és a dollár árát is, mivel minden olajvásárlónak euróra vagy jenre/jüanra lenne szüksége a dollár helyett. Ez a dollárt tönkretenné, Sam bácsit pedig egyetlen csapással leterítené, mert a külföldi – sőt a hazai – dollártulajdonosok igyekeznének olyan gyorsan megszabadulni a pénzüktől, amilyen gyorsan csak tudnak, és a többi ország nemzeti bankja kivonná dollártartalékait Uncle Sam többé már nem annyira biztonságos pénzügyi paradicsomából. Ez a művelet a dollár értékét még jobban leszállítaná, és persze azonnal véget vetne a dollár beáramlásának azokból a külföldi forrásokból, melyek eddig finanszírozták az amerikai fogyasztási stiklit. Mivel nyilvánvalóan rosszabb üzlet az olajexportőröknek, ha az egyre romló dollárban és nem az erősödő euróban bonyolítják az üzletet, a világ legnagyobb olajexportőrei Oroszországban és az OPEC-országokban is erősen fontolgatják ezt a lépést. Időközben ugyanis csak az olaj dollárban számolt árát emelték, ami azt jelenti, hogy euróban változatlan maradt az olaj ára 2000 óta. Mi több, a mai napig az olajtermelők és mások is pénzüket az Egyesült Államokban helyezik el, noha ez egyre kevésbé vonzó és biztonságos hely, de Oroszország dollárbevételeinek egy részéből már eurót vásárol.

Ezzel egyidejűleg sok állam nemzeti bankja is euróban vagy más valutában – de nem dollárban – tárolja tartalékai egy részét. Most már az USA legjobb barátja a bajban, Kína nemzeti bankja is kezd eurót vásárolni. Sőt maga Kína is hozzálátott, hogy dollárjaiból – még amíg a dollárt elfogadják fizetési eszközként – valódi árucikkeket vásároljon a többi ázsiai országtól, illetve több ezer tonna vasércet és acélt Brazíliából stb. (Brazília elnöke a minap népes üzleti delegáció élén Kínába látogatott, egy kínai delegáció pedig Argentínában tárgyalt. Megbeszéléseket kezdtek továbbá a dél-afrikai ásványkincsekről is.)

Mi történik tehát akkor a Sam bácsi piramisjátékának csúcsán pöffeszkedő gazdagokkal, ha a piramis alján lévő szegény országok nemzeti bankjai és a piramis közepén elhelyezkedő olajexportőrök kiszállnak a játékból, és a szűkölködők szerte a világon – bizalom ide vagy oda – nem képesek újabb befizetésekre? A Sam bácsi-féle piramisjáték mindenestől összeomlik, hasonlóan a korábbi piramisjátékokhoz, azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal az összeomlásnak világméretű következményei lesznek. Az USA jelenlegi irreális fogyasztói igényei a reális szintre helyeződnének, és sok exportőr és termelő szerte a világban szörnyű helyzetbe kerülne. Az is kétségtelen tény, hogy a jelenlegi, az USA által irányított politikai, gazdasági világrendszert ez az összeomlás teljességgel újrastrukturálná.

 

2. rész: Mi van a fánk közepén?

 

Minden piramisjáték pénzügyileg azonos módon épül fel. A befizetők közül sokan maguk is a pénzügyi világban élnek, ám másoknak a befizetéseket a valós világban megtermelt áruk ellenértékéből kell előteremteniük. A pénzügyi tranzakciók mai világában, melyek naponta több százszor jelentősebb összegeket érintenek, mint a valódi áruk és szolgáltatások ellenértékei együttesen, a pénzügyi lépések csillogásukkal elhomályosítják a valódi tranzakciókat.

Mi több, ha leegyszerűsítjük ezt a nagyon bonyolult ügyletet az értelmes laikus nyelvére, akkor az opciók, a befektetői jövedelmek, a csere és más egyéb jelenlegi pénzügyi eszköz még tovább bonyolítják a valódi tulajdonból származó összetett kamatok kialakítását, melyen a befektetők érdekeltsége és adóssága is alapul, s ez a jelenség is hozzájárult a pénzügyi világ látványos megerősödéséhez. Ugyanakkor az a pénzügyi piramis, melyet legteljesebb, legkifejlettebb állapotában éppen Sam bácsi hazájában szemlélhetünk, ma is a valódi termelői-kereskedői-fogyasztói alap csúcsán ül, még ha a pénzügyi alap hitelekkel is segíti ezeket a valódi tranzakciókat.

Nos, mit látnánk, ha a világot egy gyűrű alakú fánknak tekintenénk, mely amúgy sokban hasonlít az ipari temetőkkel övezett amerikai nagyvárosokra? A központ üres, kihalt, mivel a termelés és a fogyasztás kitelepült a környező alvóvárosokba (az autógyártás központjában, Detroitban lévő Hudson bevásárlóközpont kirakatai évekig be voltak deszkázva, pedig a város felépített egy drága “újjászületés-központot” a város belső negyedeinek újraélesztése érdekében; hasonló lépés más városokban sikerrel járt). A General Motors egyik azóta kihalt települése, a Michigan állambeli Flint adta a világnak Michael Moore-t, aki Roger and Me (Roger és én) című dokumentumfilmjében (Roger Smith a General Motors vezérigazgatója) ábrázolta a helyzetet. Ám az az igazság, hogy az egész világot felfoghatjuk a gyűrűfánk szimbolikájával: a fánk üres közepében helyezkedik el az Egyesült Államok, amely tulajdonképpen nem termel semmi olyat, amit a külföld megvenne. A kivételt a mezőgazdasági és a hadiipari termékek jelentik, melyeket viszont az amerikai kormány nagyon erőteljesen támogat az adófizetők és a dollárnyomda révén, és Sam bácsinak még így is sikerült 600 milliárd dolláros költségvetési deficitet felhalmoznia.

 

Ha netán a dollár összeomlana…

 

A nagy különbség ezt az amerikai fánkot tekintve az, hogy mind a költségvetési deficitet, mind pedig a 600 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet külföldiek finanszírozzák, mint azt már fentebb láttuk. Legtöbbjüknek Sam bácsi nem adna letelepedési engedélyt, de az általuk előállított iparcikkeket boldogan elfogadja. Mint a fogyasztói lánc végén elhelyezkedő ország, mint már említettük, Uncle Sam ezt a fontos funkcióját a jelenlegi globális politikai-gazdasági munkamegosztás alapján gyakorolja: mindenki más termel és exportál, Sam bácsi viszont fogyaszt és importra szorul. A dollár összeomlása teljesen megsemmisítené ezt a világméretű és világot szervező politikai, gazdasági fánkot, és száz- és százmilliókat taszítana zűrzavarba (nem is beszélve a dollármilliárdokról és tulajdonosaik veszteségeiről), aminek kiszámíthatatlan és előre megjósolhatatlan következményei lennének.

Sok ember, akár a világ totemoszlopának csúcsán, akár az alján helyezkedjék is el, érdekelt abban, hogy ez ne következzék be még akkor sem, ha a fennálló helyzet azt kívánja, hogy Sam bácsit, ezt az üres luftballont, állandóan töltsék újra levegővel. Vagy ha egy közismert metaforára utalunk, továbbra is úgy kell tennünk, mintha a meztelen császár gyönyörű ruhát viselne. Ez a leleplezés Kínának érdekében állna, mert az ő számára áldásos volna a pénzügyi tiszta lap Sam bácsival: Kína arra kényszerülne, hogy változtasson politikai, gazdasági irányvonalán, és ahelyett, hogy árucikkeit ingyen Sam bácsinak adná, a termelést és a fogyasztást a szegény belső piacra és a szintén szegény környező kelet-ázsiai piacokra tehetné át, amit már régen meg kellett volna lépnie. (Az utóbbiba Kína nemrég kezdett bele, ám a belső piacokra még nem kerített sort.)

Igaz, hogy a dollár összeomlása végső soron egy csapásra eltörölné, azaz fizetésképtelenné tenné az USA teljes adósságát. Egyidejűleg minden külföldi és gazdag amerikai elvesztené egész dollárvagyonát, ezért a dollárt már most kétségbeesetten próbálják megmenteni az összeomlástól. Tény, hogy az USA által uralt fánkvilág felszámolásának történelmileg szükségszerű bekövetkezte az egész világot a történelem legmélyebb válságába sodorná – és a következmények mindenekelőtt a legszegényebb országokat sújtanák. Csak Kelet-Ázsia tudná viszonylag könnyen átmenteni magát, de neki is nagy árat kellene az átalakulásért fizetnie – saját magának. Így tehát Sam bácsi piramisjátéka a világ legnagyobb és legőrültebb 22-es csapdáját állította a világnak a MAD (mutually assured destruction, azaz kölcsönösen garantált megsemmisítés – szójáték, a mad az angolban őrültet jelent) óta.

Azonban még ez a helyzet sem volna a történelemben ismeretlen. Emlékezzünk csak, mennyibe került Sam bácsinak az átmenet: egy újabb harmincéves háborúba 1914 és 1945 között, melyet a második világválság árnyékolt be abban az évszázadban, mely csupán a háborúk során százmillió életet követelt, többet, mint a megelőző világtörténelmi korok együttvéve, nem is beszélve azokról a milliókról, akik az indokolatlan éhezések és járványok következtében pusztultak el. Vagy a korábbi történelmi átmenet, melyben Nagy-Britannia volt a főszereplő, a következő áldozatokkal járt: a napóleoni háborúk, az 1873–95-ös nagy világválság, gyarmatosítás és félgyarmatok kialakulása, hogy csak néhányat idézzünk fel az áldozatoknak abból a sorából, mellyel az emberiség fizetett; súlyosbítja mindezeket a két századon át erősödő, El Niñónak nevezett klimatikus változás, mely éhínséggel sújtotta az indiaiakat, a kínaiakat és sok más népet. De ezeket a csapásokat a gyarmatosító hatalmak felerősítették, és saját érdekükben felhasználták, például növelték az Indiában termelt gabona exportját az éhínséges években.

A mai állapotokkal való párhuzamok – beleértve a felerősödött El Niño okozta pusztításból származó gazdasági előnyöket – túlságosan rémítők, és minden jóérzésű emberben bűntudatot kelt, ha azt hallja, hogy az Uncle Sam mozgatta IMF “strukturális kiigazításra” készül, vagyis arra kényszeríti a mexikói parasztokat, hogy még egyet húzzanak azon a nadrágszíjon, melyet már régen megettek. És akkor még nem beszéltünk arról a hárommillió halottról, akik Ruandában és Burundiban pusztultak el, meg azokról sem, akik a szomszédos Kongóban estek áldozatul először a Nemzetközi Pénzügyi Alap által bevezetett szigorításoknak, majd pedig Sam bácsi azon döntésének, hogy felmondta a “kávéegyezményt”, mely a kávé árának meghatározását a termesztőkre hagyta. Ehhez jön még a pénzhajsza Fort Knoxban az amerikai aranytartalék sorsát, eladását illetően, vagy a telefonjainkhoz nélkülözhetetlen titán vagy a gyémántbányák megszerzéséért folytatott állandó tülekedés és így tovább.

Ám a világban vannak mások is, olyanok, akik (még) nem estek bele ebbe a csapdába. Közvetlenül a 2004-es választások előtt egyikük egy videofelvételen az egész világnak tudomására hozta ezt. Úgy látszik, a legkevésbé éppen az elsődleges címzett, Sam bácsi vett róla tudomást, akinek pedig a legnagyobb érdeklődést kellett volna tanúsítania, mivel az illető nem más volt, mint maga Osama bin Laden: bejelentette, hogy “gazdaságilag megbuktatja Sam bácsit”. Tekintetbe véve, hogy az USA szándékosan vak, ha tényleges külföldi gazdasági megalapozottságáról van szó, az ilyen nagyszabású, Uncle Sam összeomlását előidéző rombolást nem lenne nehezebb véghezvinni, mint amilyen nehéz volt Ikertorony-szimbólumának megsemmisítése.

 

Hogyan költi el Sam bácsi a mi dollárjainkat?

 

Nézzük, mit csinál a vidám Sam bácsi közben otthon a farmon – ahogy a művelt texasiak mondják – a világ verítékkel megkeresett pénzével és megtakarításaival! Az amerikai fogyasztók még mindig túlfogyasztanak anélkül, hogy 99,9%-uknak halvány sejtelme volna arról, mit csinálnak, hiszen gyakorlatilag senki nem világosítja fel őket erről. És Sam bácsi kormánya az egyre növekvő összegű dollármilliárdokat szinte kizárólag a Pentagonnak adja. A Pentagon az összegből nem szegény hivatásos katonái zsoldját emeli, akik többnyire a kisvárosi, vidéki Amerika szülöttei, és a katonaság az egyetlen, számukra elérhető munka, még kevésbé arra, hogy szerencsétlen tartalékosain segítsen. Dehogy, ehelyett egyre inkább privatizálja a háborút Irakban is, otthon is. Az ipari-katonai komplexum hatalma, aminek a veszélyeire már Dwight Eisenhover tábornok figyelmeztetett 1958-as elnöki üdvözlőbeszédében, ma is eleven és aggasztó, hiszen ma Richard Cheney alelnök és Donald Rumsfeld hadügyminiszter (sajnos, mivel mindketten kitűnően értik a dolgukat) másodszorra is hivatalban maradt, akárcsak Douglas Feith. Ez utóbbi egyébként szintén a Pentagonban dolgozó “arábiai Paul Wolfowitz”-cal együtt Izraelben is megfordult; és szintén róla, mármint Feithről szólva az iraki megszállást vezénylő Tommy Franks kijelentette: “Ő isten állatkertjének legnagyobb barma, akivel gyakorlatilag mindennap meg kell küzdenem.”

1994 és 2003 júliusa között Sam bácsi Pentagonja több mint háromezer, összesen 300 milliárd dollárt meghaladó szerződést kötött tizenkét, amerikai magántulajdonban lévő hadiüzemmel; a New York Time becslése szerint kb. 35 ilyen üzem létezik, de a maradék 23 kicsi, és bérmunkákat vállalnak. De a háromezer szerződésből mintegy 2700-on mindössze két cég osztozik: a Kellogg Brown & Root (KBR), mely a Cheney-féle Halliburton leányvállalata, illetve a Booz Allen Hamilton – állítja a Társadalmi Feddhetetlenségi Központ Oknyomozó Újságíró-szervezetének Nemzetközi Konzorciuma. Irakban jelenleg ezeknek a magántulajdonú hadiüzemeknek már annyi leányvállalata van jelen, mint az USA és az UK csapatainak együtt. De persze ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, hiszen a Pentagon pénze java részét arra költi, hogy költséges harcászati rendszereket vásároljon az USA négy “védelmi” szállítójától és a Halliburtonhöz hasonló cégektől.

Sam bácsi ezeket a fegyvereket pedig egyoldalúan arra használja, hogy zsarolással, fenyegetéssel kitekerje mások kezét, hogy hatalmaskodjon mások felett, és megszállja a világot, mely az amerikai pénz elsődleges forrása. Hiszen Sam bácsinak valahogy mégiscsak el kell érnie, hogy a pénzforrások el ne apadjanak. Az USA egyoldalú nagyhatalmisága nem olyan lehengerlő, mint ahogy gyakran hibásan vélik, egyszerűen csak nem vesz igénybe segítséget. Igen, naponta ki kell jelentenie, hogy a “szabadságért” (kinek a szabadságáért, ha szabad kérdeznünk?) és a “civilizáció megmentéséért” harcol, mint azt George W. Bush elnök és a még nála is ékesszólóbb brit szószólója, Tony Blair mindennap fülünkbe harsogja. A civilizáció “megóvásának” legegyszerűbb eszköze az volt, hogy egy szép napon se szó, se beszéd eltörölték az egész nemzetközi jog legbecsesebb, a béke fenntartására szolgáló ajándékát, melyet a Nyugat évszázadok során fejlesztett ki amúgy bevallottan saját birodalmi érdekei szerint. Mégis, ez volt az egyetlen és ilyenformán a legjobb rendelkezésünkre álló nemzetközi jog, vagyis végtére is jobb volt, mint a semmi. Most viszont csak egyetlen “nyugati jog” maradt: a puszta “vadnyugati törvény”. A birtoklás vadnyugati éberségének törvénye, mely akár van nagylelkű bíró, akár nincs, a maga kezébe veszi a törvényt, hogy lincselő bandát szervezzen, és ott és akkor üsse agyon azt, akit csak akar; persze azzal a különbséggel, hogy most jóval nagyobb hatáskörrel, mint amilyenről a vadnyugati cowboyok valaha is álmodtak.

Ez persze egyet jelentett – mert arról beszéltünk fentebb – az Egyesült Nemzetek intézményeinek megbénításával és ellehetetlenítésével, pedig az ENSZ-t eredetileg azért hozták létre, hogy őrködjön a béke felett; manapság az ENSZ akkor kezd újra működni, amikor Sam bácsi a saját háborúit követően újra életre kelti, hogy vele takaríttassa el a szétrombolt Jugoszlávia, Afganisztán, most pedig Irak maradványait. De eközben Sam bácsi mindenkit becsap, megfenyeget, zsarol, illetve valamilyen egyéb eszközzel levesz a lábáról – barátait és ellenségeit egyaránt – azért, hogy minden kérdésben, legyen az jelentéktelen vagy nagyon fontos, a saját akarata érvényesüljön. Egész hadseregnyi köztisztviselőt képezett ki ennek a feladatnak a végrehajtására. Ennek révén Sam bácsi “egyoldalúan” nyomást tud gyakorolni még mindig jelentős hatalmával minden olyan nemzetközi intézményre, mely a mezőgazdasági vállalkozásoktól a repülési vagy a vadgazdálkodási problémákig valamilyen téren erőfeszítéseket tesz. Sam bácsi azonban ennél is jelentősebb egyoldalú előnyökre tesz szert a kétoldalú kapcsolatok során. Ez az oka annak, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) már születésekor halott volt. Tény, hogy az USA szívesebben veszi igénybe a kétoldalú kapcsolatokból számára adódó egyoldalú előnyöket azzal párhuzamosan, ahogyan nemzetközileg egyre inkább elszigeteli magát. Így még erősebben tudja kétoldalú kapcsolataiban részt vevő “partnereit” katonai, politikai és gazdasági alkukba kényszeríteni, mintha azok egységesen képviselhetnék érdekeiket, de legalábbis érdekeik egy részét nemzetközi intézmények segítségével érvényesíthetnék.

És mikor az alkudozás sem elég, vagy amikor már nem lehet további engedményeket tenni, akkor az USA egyszerűen megtámadja az adott országot. Ha neki úgy tetszik, például lerohanja a kis Grenadát (melynek összesen 300 000 lakosa van), Nicaraguát (az ősellenség, Iránnal való együttműködést kihasználva), Panamát (egyetlen éjszaka 7000 polgári személyt gyilkoltak meg azért, hogy elfogjanak egyetlen embert, Manuel Noriegát, aki valaha Bush elnök barátja és szövetségese volt – van is róluk egy fotó, melyen kézfogás közben szélesen mosolyognak), Irakot (ami persze pénzcsináló kaland is volt, mivel Sam bácsi több hozzájárulást csikart ki szövetségeseikből a támadáshoz való hozzájárulás címén, mint amennyibe az egész dolog neki került), Szomáliát és Jugoszláviát, melyet többek között azért bombázott le, hogy példát statuáljon: mi történik azokkal, akik gyengék, és mégis merészelnek hitvány módon szembeszegülni az USA-val és az IMF-fel, állami tulajdonban akarnak tartani fontos termelőeszközöket, illetve a lakosság szociális-jóléti állami támogatását fenn akarják tartani, mint ahogyan ez ma Belorussziában történik, ahol Sam bácsi szintén “rendszerváltással” próbálkozott, de az orosz határok mentén nehéz katonai akciókat végrehajtani, hacsak a lépést nem egyeztetik Oroszországgal is, mint az Afganisztán esetében történt; lehet, netán jó pénzen lefizeti az orosz kormányt. Ráadásul Jugoszlávia csak akkor adta fel, amikor Oroszország megvonta tőle a támogatást, miután Sam bácsi sikeresen megzsarolta az oroszokat Berlinben politikailag-gazdaságilag, illetve ténylegesen lefizette őket. Aztán ott van Afganisztán (megint csak Irán és Oroszország segítségével) és most újra Irak. Ki lesz a következő, talán Irán? Szíria? Líbia kiesett, mert mára engedelmesen teljesíti az USA követeléseit az olajtermelésben; és nem lehet a következő Észak-Korea sem, mely nukleáris fegyvereket állít elő éppen annak érdekében, hogy megvédje magát az USA-val szemben.

A fenti tények első látásra is egyértelműen arról beszélnek, hogy a kis Grenada kivételével az USA egyetlen háborúját sem nyerte meg katonai erővel, persze, van kivétel: a csendes-óceáni, a japánok ellen vívott harcok (a II. világháborút Európában 1943-ban a szovjet csapatok nyerték meg, akik akkor is elfoglalták volna Berlint, ha az amerikaiak később érkeznek). Ugyanakkor tény, hogy az Egyesült Államok mára 800 katonai támaszpontot létesített világszerte. Igaz, ami igaz, Bushnak új “közel-keleti terve” van, mely most Marokkótól Pakisztánig átfogja az arab világot – esetleg a muzulmán Indonéziát is. Épp csak az nem világos, mit jelent ez a terv, azt leszámítva, hogy Izrael továbbra is Sam bácsi politikai és katonai trójai falova a régióban, ahogy mindig is az volt. De most felhatalmazást kapott, hogy saját döntéseket hozzon, és tovább terjeszkedjen. Maga Bush Afrikába ment, elsősorban Nyugat-Afrikát tüntette ki, hogy közelebbről szemügyre vegye az ottani olajforrásokat. Az amerikai kontinensen Bush Kolumbia-terve (Kolumbiának is van olaja) az egész Andok-régióra kiterjed (Ecuador is exportál olajat), sőt van még egy másik terve is az Amazonas környékére (valószínűleg ott is hamarosan olajra bukkannak, és addig is Bush óriási bázist épített ki ott állítólag a NASA-nak, melyről köztudott, hogy katonai kalandokban is részt szokott venni); ezt a tervet a Világbank is “figyelemmel kíséri”, s az a hivatalos célja, hogy az Iguaçu-vízesés alatt található (itt ér össze Brazília, Argentína és Paraguay) a világ legjelentősebb föld alatti édesvízkészletét “megőrizze”, és már ma is 40 000 fős latin-amerikai katonai egységet képeztet ki az USA-támaszpontokon.

Mindez gigantikus, globális katonai-politikai-gazdasági alapot teremt Sam bácsi piramisjátékának bizalmi tőkéjéhez, és felével is olcsóbban megússzák azok, akik hozzájutnak dollárjaikhoz – mindaddig, amíg az USA képes lesz fizetni a maga gyártotta dollárokkal, melyek eddig még fenntartották a világméretű piramisjátékot. Persze, ha igazságosak vagyunk, elismerjük, a rendszer működésének hátterében nem csak a dollár áll. Hiszen a dollár csak addig kapós, amíg ténylegesen lehet érte valamit vásárolni, különösen olajat, ami az egész gépezetet konkrétan és átvitt értelemben is működteti.

 

Mindennek a kulcsa az olaj

 

Nem elég, hogy szegény Sam bácsinak egyre több olajra van szüksége, melyet ma saját kibocsátású papírdollárjaival fizet meg, holnap pedig esetleg már euróval vagy jüannal, emellett még állandóan résen kell lennie, hogy az ő kezében legyen minden egyes olajcsap, vagyis hogy ő tudja ellenőrizni, ki juthat hozzá az olajhoz, de ami még fontosabb, ki nem kaphat olajat. Ezért van az, hogy ma elsődleges célja az olajcsapok feletti politikai és pénzügyi ellenőrzés megszerzése, ahol csak lehetséges, vagy katonai akciókat hajt végre, hogy személyesen ellenőrizhesse az eseményeket, mint azt Közép-Ázsiában teszi; illetve katonai hatalmánál fogva egyszerűen leteperi azokat az országokat, melyek nem akarnak engedelmeskedni neki, mint ahogy az Irak esetében történt. Az ilyen lépések kettős célt szolgálnak: egyrészt kezébe kaparinthatja az ellenőrzést, másrészt figyelmezteti a szomszédos országokat, milyen sors vár rájuk, ha nem Sam bácsi füttyére táncolnak. Az USA szerencséjére Kelet-Ázsia és különösen Kína, úgy tűnik, szintén olajexportra szorul még akkor is, ha holnap esetleg nem dollárban, hanem euróban vagy jüanban/jenben fizet érte. Másrészt szomorú, de tény, hogy a világ legnagyobb olajtermelője Oroszország, melynek olajcsapjait Sam bácsi nem tudja szemmel tartani. Na de hogyan tudná Sam bácsi továbbra is fizetni és fenntartani a szabadság védelmében indított bátor kalandjait, ha saját gyártmányú papírdollárjait mondjuk már senki sem akarná elfogadni?

A december 10-i Financial Times (FT) néhány kiugró példával szolgál arról, hogyan is védelmezi az USA a szabadságot Irakban. Bár szegény Irak még mindig a világ legnagyobb, kiaknázatlan olajmezőjén ül, ez a tény háttérben marad, vagy esetleg csak a történet végén bukkan fel, ahogyan jelen tanulmányunkban is, mely főképp a dollárra koncentrál. Két riportban számol be a lap az iraki eseményekről; az egyikben elmondja, hogy három helikopter 14 tonnányi százdolláros bankjegyet szállított a kurdoknak. A pénz az amerikaiak 1,8 milliárd dolláros tartozásának jó része, mely Iraknak az ENSZ “olajat élelmiszerért” programja keretében járt. Eredetileg, persze, a bankók az USA pénznyomdájának termékei, melyekért Irak valódi olajat exportált. A pénz nem abból a 18 milliárd dollárból való, melyet az amerikai kongresszus Irak “rekonstrukciójára” megszavazott. A Financial Times grafikonján jól látható, hogy ennek az amerikai “segélynek” mindössze 2,15%-át, azaz 388 millió dollárt költötték el még csak, és mindössze 5 milliárd dollárt használt fel az USA ténylegesen Irakban azóta, hogy L. Paul Bremer amerikai iraki kormányzó, mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Nem, a bölcs és jó Sam bácsika megfelelőbbnek látta, ha a 20 milliárd dolláros iraki alapokból 13 milliárd dollárt elkölt. Ez az iraki pénz 65%-a volt szemben a közel azonos összegű, az USA-ból eredő pénz mindösszesen csak 2%-ával.

Mire aztán az új iraki kormány átvett néhány feladatot Sam bácsitól, meglepve látta, hogy pénzéből teljes 20 milliárd dollár hiányzik, ezen belül éppen 11 milliárd dollár az olajeladásokból várt összegből – állítja az International Herald Tribune. Miért? Egyszerű, legalábbis a kérdésért “felelős” pénzügyi köztisztviselő, David Oliver admirális szerint: “Tudom, hogy elköltöttünk egy kicsit [az iraki állam] pénzéből. Egyszerűen az történt, hogy kifutottunk az amerikai pénzből” – aminek csak egy újabb 17,5 milliárd dolláros plusz összegének nem vertek még akkor a fenekére. Nekünk, többieknek csak annyi marad, hogy elgondolkozzunk: vajon a jó admirális nem Clausewitz iskolájába járt-e, és ott ismerte fel a bölcs tanács hasznát, hogy a katonai megszállást a megszállt áldozattal kell megfizettetni, jelen esetben Irakkal.

A pénz elköltéséről rendelkező és a költekezést ellenőrző bizottság 43 tanácskozást tartott, ebből Irak képviselője mindössze egyetlen alkalommal volt jelen; de aztán meg minek is az időt húzni ilyesmivel, amikor a legtöbb költekezést mindenféle tanácskozás nélkül csinálták meg. Tehát annak ellenére, hogy az amerikai kormány a költségvetési pénzeket mindenféle projektekre költötte, mindazonáltal ezeket a projekteket iraki pénzekkel is megtámogatták. E támogatások javára úgy került sor, hogy még szerződések sem születtek; az egyik kiadás például 1,4 milliárd dollár értékű volt. Aztán sok olyan eset is akadt, amikor nem voltak egymással versengő ajánlattételek, mert nem voltak előzetesen meghirdetett, illetve később elbírált versenypályázatok sem. Az amerikai kormányzat Iraknak szánt kormányzati pénzei viszont ténylegesen megmaradtak a kormányzati kasszában. Lehet, hogy Oliver admirális azért “futott ki az amerikai pénzből” Irakban, mert azt a pénzt Washingtonban felejtették, és ha egyáltalán elköltötték ezt a pénzt, akkor egyszerűen csak egy másik kézbe került, és másvalaki bankszámláján jelent meg ott helyben, azaz otthon. Végtére is ez így sokkal hatékonyabb, mint ha ide-oda küldözgették volna azt a pénzt, és esetleg egy része még vissza se került volna soha Sam bácsi zsebébe. Elvégre köztudott, hogy az USA már régóta él azzal a gyakorlattal, hogy azok a dollárok, amiket a nagylelkű Sam bácsi a harmadik világ országainak kölcsönad, netán oda-“ajándékoz”, otthon, az amerikai bankokban maradnak, hiszen oda tartoznak, és hát amúgy is oda jönnének vissza. Sebaj, a kongresszus már megszavazott egy újabb 30 milliárd dolláros tételt az Irakban ebben a hónapban tartandó (azóta megtartott) “választásokra való felkészülés” céljaira.

Mivel a helyzet így áll, Iraknak semmiképp nem lehet az az érdeke, még kevésbé a nagylelkű Sam bácsinak, hogy a külföldről felvett, régi iraki adósságok kiegyenlítésére herdálódjon el a költségvetés pénze. A keménykezű szövetségesek részéről, akik már úgyis hiába futnak az amerikaiaknak adott kölcsöneik után, tehát logikus volt az a lépés, hogy eltekintettek az irakiak adósságaitól is. S ne feledjük, mindezt akkor, amikor Sam bácsi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a harmadik világ többi országa fizesse ki adósságtartozásait az amerikai államnak. Hiszen isten is megtiltotta, hogy az iraki adósság törlesztéséből egy morzsányi is az istentelen oroszoknak, az áruló franciáknak vagy a legjobb barátnak, Kínának jusson (pedig ezek az országok fektettek be legtöbbet Irakban); ha nekik is jutna, az mindenképpen aljas dolog volna Sam bácsival szemben, akinek ezerszer több oka van rátenni a kezét az iraki pénzre.

És melyek ezek a nagystílű, értelmes, könnyen belátható okok? Az elsőként kifizetett 1,4 milliárd dolláros adósságtörlesztést ki más, mint a híres-neves Cheney alelnök Halliburtonja kapta. Mára már azt is tudjuk, hogy ez a tranzakció egyben a nagylelkű jótevőt, Sam bácsit is több százmillió dollártól szabadította meg mellékesen: x dollárért olajat vásároltak Kuvaitban, amit aztán Irakban 5–10 x-ért adtak el, és más hasonló trükkökkel is éltek. Az International Herald Tribune szerint a Halliburton 10 milliárd dollár értékű iraki szerződést kapott.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy az iraki és az USA-dollárok jórészt hasonló haveri amerikai – na jó, néhány morzsa lehullott a briteknek is – korporációknak, sőt magáncégeknek és katonai vállalkozásoknak jutottak, akik szintén kotorászhattak egy kicsit a kasszában. De persze soha nem fogjuk megtudni, kik is ők, hiszen az USA főfelügyelője is megmondta: “Őszintén szólva nem akartam a hadsereg számvevőit foglalkoztatni ezekkel az ügyekkel, mert azt gondoltam, minél hamarabb bele kell illeszkednünk az iraki szisztémába.”

 

A megszállás jutalma

 

Be kell vallanom, hogy mint antimilitáns nem olvastam Clausewitzet. Így hát nem tudom, vajon van-e jó tanácsa arra vonatkozóan, hogyan kell a korrupciót mint elsődleges eszközt felhasználni a megkaparintott torta felosztása során.

A fentieket azt megelőzően írtam, hogy napvilágot látott az ENSZ Irak Fejlesztésére Létrehozott Nemzetközi Tanácsadó és Ellenőrző Testületének (UN International Advisory and Monitoring Board for Development in Iraq, IAMBDI) jelentése az USA sáfárkodásával kapcsolatos vizsgálatairól. Mielőtt a jelentést megismerhetnénk, ne feledjük a Financial Times diplomatikus megjegyzését: “az ENSZ vonakodott attól, hogy az USA-t rábírja az iraki pénzösszegek elköltéséről szóló beszámoló nyilvánosságra hozatalára”. Az újság idéz a jelentésből: “Az ellenőrzés gyenge volt… a könyvelési rendszer nem volt megfelelő, a megegyezéses alapon lefolytatott szerződési eljárások és inadekvát iratkezelés túlsúlya jellemezte az ügymenetet.” Az International Herald Tribune szintén kommentálja a jelentést: “Széles körű szabálytalanságok, többek között rossz pénzügyi gazdálkodás, a csempészet megakadályozásának hiánya [olaj és más iraki vagyontárgyak kicsempészése; senki sem tudja, mekkora értékben és kinek a javára] és a versenyeztetés nélkül megkötött szerződések túlsúlya jellemezte.” A Financial Times a maga részéről még néhány érdekességet kiemel a jelentésből: “Különösen figyelemre méltók… azok az, egyes esetekben több milliárd dollár értékű szerződések, melyeket amerikai cégeknek – például a Halliburtonnak – ajándékoztak az iraki pénzalapból versenytárgyalások nélkül.”

A múlt hónapban Bush a Szabadság Érdemrendet, az USA legmagasabb polgári kitüntetését adta át L. Paul Bremernek, az USA iraki kormányzójának, aki ezeket a tranzakciókat irányította, valamint Tommy Franks tábornoknak, aki a megszállás irányítójaként elsődlegesen lehetővé tette ezeket a trükköket. George Tenet, a Központi Hírszerző Szolgálat (CIA) igazgatója, akinek vezetése alatt az intézmény készségesen szállította azokat a hamis információkat, melyek kezdettől fogva “legitimálták” az egész vállalkozást, és amelyekről azóta kiderült, hogy koholmányok voltak, és ami miatt Tenetnek le is kellett mondania – de a jóságos elnök róla sem feledkezett meg, és ő is megkapta ezt a kitüntetést. Az International Herald Tribune lehozta az ünnepélyes átadási ceremónián készült fényképet, melyen a három ünnepelt együtt mosolyog George W.-vel. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy ezek és a többi, a nagylelkűségükért és a “szabadság” (kinek a szabadsága és miféle szabadság – kérdezhetnénk) szolgálatában tett erőfeszítéseikért jutalmazott emberek 99,99%-ban azok közül kerültek ki, akiket az USA központi bankjának vezetője, Alan Greenspan a legprivilegizáltabb túlfogyasztóknak nevezett, akik teljes mértékben felelősek azért, hogy az USA-nak nincsenek megtakarításai, és akiket egyszerűen csak az USA jövedelmét bezsebelők legfelső 20%-ának nevezett. Még azt is hozzátette, hogy ők azok, akik a leginkább felelősek a növekvő kereskedelmi deficitért, ami miatt Greenspan doktor a minap Berlinben panaszkodott. Ha szemügyre vesszük az USA bevételeinek elosztását, akkor azt is megértjük, hogy ennek a 20%-nak a java – akárcsak a Pentagonból eredő pénzek nagy része – a szuperprivilegizált 2%-nak a zsebében vagy a számláján landolt, hogy még többet fogyaszthassanak az egész világ legzaftosabb kínálatából. Ki merné tagadni, hogy ez valóban tiszteletre méltó indok?

De mint azt maga Bush közölte a világgal, kétségkívül igazságos dolog, ha “mi” Irakban elzárjuk a vályút és a pénztárcát a többi ország elől. Végtére is – magyarázta –, amikor az irakiak elfogadták az ő meghívását, akkor a “mi fiaink kockáztatták életüket”. Sajna, Sam bácsi megszemélyesítése során az elnök eltekintett attól, hogy magyarázatot adjon a miértre és arra, kinek a javát szolgálja mindez.

 

(Fordította: Baráth Katalin)