Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy az ország iparosítását a gazdaság világpiaci nyitásával érje el. Kína energiabiztonsági törekvéseit a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja.

Kína szénhidrogénéhsége mára globális dimenziót nyert, mivel az olajke­reslet gyorsabban nő a kínálatnál. A növekvő energiaimport a kormányok fókuszába került mind Kínában, ahol igyekeznek a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges energiaforrásokat biztosítani, mind a nyugati hatalmaknál, ahol Kína energiabiztonsági törekvéseinek nemzetközi politikai következményeitől tartanak. Írásomban a kínai iparosítás hullám néhány összetevőjét vizsgálom az ország olajdiplomáciájával össze­függésben, szem előtt tartva azt a tényt, hogy Kína mind jobban beépül a kapitalista globalizáció folyamatába. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés teljes mértékben összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy Kína iparosítását a gazdaság világpiaci megnyi­tásával érje el. A kapitalista modernizációnak ezt a folyamatát elemzem cikkemben, arra fókuszálva, hogy a kínai vezetők hogyan kezelik az energiakérdést. Napjainkban Kína egyik legsúlyosabb problémájává a megfelelő mennyiségű olaj beszerzése vált.

Kína olajfogyasztása

Ma Kína, az Egyesült Államok után, a világ második számú olajfogyasz­tója, mely Észak-Amerikával, Japánnal, Indiával és Európával versenyez az olajforrásokért. Az elmúlt években Kínán iparosítási hullám söpört végi, ennek következtében ez lett a világ egyik leggyorsabban növekedő gazdasága. Kína bruttó hazai terméke (GDP) reálértékben évi 8-10%-al növekszik, ennek alapján becsült energiaszükséglete 2020-ig 150%-kal fog nőni. Ha zavarok jelentkeznek a fő olajtermelő országokban: a Közel-Keleten vagy Afrikában, akkor az igen sebezhetővé teszi Kínát. Ebből következően a kormány energiabiztonsági törekvéseit nagyobb­részt a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja. Jelenleg Kína évi 80 millió tonna nyersolajat importál. Olajfogyasztása átlagosan kb. évi 7%-kal növekszik. Az előrejelzések szerint az ázsiai ország olajigénye 2020-ra eléri az évi 400 millió tonnát. Ez részben megmagyarázza a jelenlegi olajellátási nehézségeket és a nyersolaj magas árát.

A növekedés fenntartásához Kínának egyre több olajra lesz szüksége. Mivel 1993-ban nettó olajimportőrré vált, ezért a prosperáló gazdasága fenntartásához szükséges üzemanyag után kétségbeesetten kutatva bejárta az egész földgolyót. Egyre több olajra van szükségük a magán­autózásra való tömeges áttérés miatt. Ezen a területen az olajfogyasztás évi 7,5%-al növekszik, hétszer gyorsabban, mint az Egyesült Államokban. Következésképp, 2010-re Kínában kilencvenszer több személygépkocsi lesz, mint amennyi 1990-ben volt. Az autók száma évi 19%-al bővül, és az előrejelzések szerint az összes gépkocsi számában Kína 2030-ra meg­előzheti az Egyesült Államokat. Az autóeladások meredek emelkedéséhez a kifejezetten alacsony benzinár is hozzájárul. A mai kínai benzinárak az európai és a japán kiskereskedelmi árak alig harmadát érik el.

Kínának olajönellátásra csak korlátozottan képes, mivel fogyasztásával arányos bizonyított olajkészletekkel nem rendelkezik. Bár a hetvenes és nyolcvanas években Kína nettó olajexportőr volt, de 1993-ra már nettó behozatalra szorult és külföldi olajtól való függése egyre növekszik. Jelen­leg szükségletei 32%-át importálja, és ez az arány 2010-ig előreláthatólag megduplázódik. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) egyik elemzése szerint Kína olajimportjának nagysága 2030-ra eléri az Egyesült Államok jelenlegi olajimportjának szintjét. Mivel Kína olaj-behozatali függőségé­nek növekedésére számít, ezért olajkutatási és kitermelési lehetőségek megszerzésére irányuló aktív diplomáciai és gazdasági tevékenységbe kezdett többek között Kazahsztánban, Oroszországban, Venezuelában, Szudánban, Nyugat-Afrikában, Szaúd-Arábiában és Kanadában. Orosz­országgal olyan megállapodásokat ütöttek nyélbe, amelyek biztosítják a hozzáférést a szibériai gáz és olajkészletekhez és csatlakoztatják Kínát az orosz vezetékrendszerekhez. Pekingi látogatása idején a venezuelai elnök, Hugo Chávez új egyezményeket írt alá, amelyek megengedik, hogy kínai vállalatok olaj és gáz után kutathassanak, valamint finomítókat létesíthessenek Venezuelában. Az elnök kijelentette, hogy országa csök­kenteni szeretné függőségét az amerikai olajeladásoktól, és ezért Kínának nagyobb hozzáférést biztosít Venezuela természeti erőforrásaihoz.

De a beszerzési források bővítésére tett kísérletek ellenére, Kína egyre inkább a közel-keleti olajtól függ. Jelenleg Kína olajimportjának 58%-a származik ebből a katonailag és politikailag is rendkívül instabil régióból. Ráadásul a közel-keleti olaj aránya 2015-re várhatólag 70% lesz. Kíná­nak történelmileg nem volttartós stratégiai érdekeltsége a Közel-Keleten, de kapcsolata ezzel a régióval, ahonnan olajbehozatalának többsége származik, egyre fontosabbá válik.

Olajdiplomácia

Amerika érdekei szembekerültek Kína megnövekedett gazdasági sú­lyával, miután az utóbbi fejlődő ország csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO). Kína saját régiójában fő gazdasági szereplővé vált, és ezzel megváltozott a korábbi hatalmi egyensúlyt. Ezért az amerikai imperializmus igyekszik megfékezni vagy legalább lelassítani Kína gyors terjeszkedését kijátszva az ország gyenge emberjogi teljesítményének, kiterjedt korrupciójának és szennyező iparának kártyáit. A Nyugat szeret­né elérni, hogy Kína visszafogja széndioxid kibocsátását. A Kína-püfölés kéz a kézben jár a protekcionizmussal, melyet a „diktatúra táplálása" elleni nemes felháborodásként álcáznak. Az amerikai-kínai viszonyt mindezen kívül a Tajvantól Tibetig nyúló geopolitikai kérdések sokasága is befolyásolja. De minden kétséget kizáróan a közel-keleti olajhoz való hozzáférés a két nagyhatalom közti kapcsolat kulcskérdésévé fog válni. Ugyanakkor viszont Kína katonai ereje nem elég fejlett ahhoz, hogy fajsúlyos szerepet játszhasson a közel-keleti politikában. Ezért olajér­dekei Amerika katonai erejének vannak kiszolgáltatva. Emiatt Kínának fel kellett ismernie, hogy energiabiztonsága egyre inkább az Egyesült Államokkal való együttműködéstől, nem pedig a vele való versengéstől függ. Azonban mostanában, ahogy új olajforrások után kutatva Kína a nyugati féltekét is felfedezte, az Egyesült Államok kormánya sokkal agresszívebben válaszol, mint korábban bármikor.

Washingtont különösen ingerültté tette, hogy Kína saját térségén kívüli olajforrásokat keresve olyan „lator államokat" is támogat, mint például Iránt és Szudánt – csak azért, mert függ az olajuktól. Kína ugyan számít a Közel-Keleten kívüli olajprojektek felfutására, de Peking a legvalószínűbb forgatókönyv szerint ragaszkodni fog e régió legfőbb olajtermelő orszá­gaihoz fűződő jó viszonyához, már csak biztonságpolitikai érdekből is. Másrészt, Kína szeretne néhány olyan olajtermelő és exportáló országgal is jó kapcsolatot ápolni, amelyeket az amerikai imperializmus nem kedvel. Ezek közé tartozik, Irán, Venezuela és Szudán, ahol a hatalmon levők nemzeti érdekeiket védik a külföldi kapitalisták dominanciájával szem­ben. Az Egyesült Államok Kongresszusa által felállított Amerikai-Kínai Biztonságpolitikai Ellenőrző Bizottság jelentése figyelmeztetett arra, hogy Kína növekvő energiaimport-igénye ösztönzőleg hat arra, hogy közelebb kerüljön a terrorizmust támogató országokhoz, például Iránhoz, Irakhoz vagy Szudánhoz. Ezt a szándékot csak fokozza az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok a Perzsa öböl uralmára tör. A térségbe történő kínai fegyvereladás, a terrorizmust támogató országok segítése, valamint a polgári és katonai célra is használható technológiák terjesztése mind súlyos gondot jelentenek Washington számára.

Az afganisztáni és iraki háború jól példázza, hogy a kínai diplomáciát miért körözte le a nyugatiak katonai beavatkozása. Kína gazdasági be­hatolását az Egyesült Államok gazdasági és katonai érdekeit szolgáló mindkét háború megakadályozta. Manapság Kína attól tart, hogy ez megismétlődhet Iránnal, legnagyobb olaj- és gázszállítójával. A két or­szágot egyre növekvő, jelenleg 120 milliárd dollár értékű szerződés köti össze. Az Egyesült Államok és az Európai Unió által követett diplomáciai stratégia Irán atomprogramjának megállítására irányul, Kína viszont 2004 októberében írta alá addigi legjelentősebb energiaszerződését Iránnal és vállalta, hogy megakadályoz minden amerikai kísérletet arra, hogy Irán atomprogramját az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalja. Ez jelezheti azt, hogy Kína nem csak a Perzsa-öbölben meghatározó szerepű, katonailag erős, sőt atomfegyverrel is rendelkező Iránban érdekelt, hanem – ener­giabiztonsági megfontolásból – a kritikus globális biztonsági kérdéseket érintő nemzetközi együttműködésben is. Az Iránhoz fűződő különleges viszonyán túl Kínáról az is köztudott, hogy tömegpusztító fegyverek technológiájával látja el a „lator államokat" beleértve Észak-Koreát, Szíriát, Líbiát és Szudánt. Kína hagyományos fegyvereket is szállít, és ez a Perzsa-öböl biztonságát felügyelő amerikai csapatokat is fenyeget­heti. Különösen aggasztó, hogy Kína hajóelhárító cirkálórakétákat ad el Iránnak, amelyek veszélyt jelenthetnek az olajtankerek forgalmára és az ott állomásozó amerikai hajókra. Ez a fegyverkereskedelem növekvő veszélyt jelent az Egyesült Államok globális biztonsági érdekeire nézve, különösen a Közel-Keleten és Ázsiában.

A Perzsa-öböl olajához való hozzájutást biztosító kínai stratégia kulcs­eleme a Szaúd-Arábiával ápolt különleges viszony. A Rijadhoz fűződő szálak a nyolcvanas évek közepéig nyúlnak vissza, amikor Kína közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat adott el az arab országnak. Azóta ez a kapcsolat csak erősödött. A magas rangú kínai vezetők Szaúd-arábiai látogatásai 1999-ben jutottak a csúcsra Csiang Cö-min elnök hivatalos útjával, amikor a kínai vezető meghirdette a „stratégiai olajkapcsolatot" a két ország között. Kína felajánlotta interkontinentális ballisztikus rakéták eladását Szaúd-Arábia számára. Az Egyesült Államokhoz fűződő spe­ciális kapcsolat fenntartása érdekében a szaúdiak egészen mostanáig inkább visszautasították a kínaiak számos ajánlatát és korlátozták a kínai beszerzéseket. De a szaúdi-amerikai kapcsolatok folytonos romlása, vagy hosszabb távon az uralkodó rezsim megváltozása az olajkirály­ságban arra sarkallhatja a szaúdiakat, hogy ne kizárólag Amerikára hagyatkozzanak rendszerük biztonságának garantálásában és nagyobb szerepet juttassanak Kínának.

Kína Közel-Keleten kívüli olajforrás-keresése több oldalról is alááshat­ja az Egyesült Államok biztonsági érdekeit: a Dél-kínai-tengeren Kína határvitába bonyolódott Malajziával, a Fülöp-szigetekkel, Tajvannal, Vietnammal és Bruneijel, a Spratly- és Paracel-szigetek energiakincsei miatt. A Kelet-kínai-tengeren, ahol gazdag olaj és gázlelőhelyeket sejte­nek, az energiaforrásokért vívott versengés egyre erősebb Kína és Japán között. Kína már hozzá is fogott a gázkutatáshoz a Kelet-kínai-tenger hozzá tartozó oldalán. A japán kormány szerint a gáztartalékok egy része valójában a határvonal hozzá tartozó oldalán található, tehát Kína az ő felségvizein próbálja feltárni a szénhidrogénkincset. A vitatott területen Japán is megengedte saját cégeinek a kutatófúrásokat, amit viszont Kína tart provokációnak. Az orosz olajhoz való hozzáférés egy további feszültségforrás. Kína és Japán hosszú hónapokon át licitháborút vívott egymással a Kelet-Szibériából szállító orosz olajvezeték építése ügyé­ben. A kínai tervek szerint a vezetéknek a mandzsúriai Tacsing városába kell befutnia, míg Japán ragaszkodik ahhoz, hogy a vezeték a Japánnal átellenben található orosz kikötőig, Nahodkáig érjen.

Ez a feszült légkör ellenségeskedést szül a közhangulatban és a poli­tikában, ami már erőszakos japánellenes tüntetésekhez is vezetett 2005 áprilisában, és valószínűleg ez csak fokozódni fog. A kínai olajvállalatok szemet hunynak afelett, hogy az afrikai kormányok mire használják olajdollárjukat. Szudán az egyik olyan ország, ahol ez a közömbösség keresztezi az amerikaiak korrupcióellenes és az emberi jogok védelmére irányuló törekvéseit. A kínaiak közös olajszerződések alapján több mint 8 milliárd dollárt fektettek be ebben az országban, többek között a Vörös­tengerig érő 1.500 km hosszú olajvezetékbe, az olajmunkásoknak álcá­zott többezres katonaságba, valamint fegyvereladásokkal is támogatták a húsz éve polgárháborúban álló szudáni kormányt. 2004 szeptemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1564. határozata kőolajtermékekre alkalmazott szankciókat helyezett kilátásba Szudán ellen, ha nem szün­teti meg a dárfúri tartományban harcoló katonai csoportok támogatását. Szudáni olajérdekei védelmében (ez Kína olajimportjának 7%-át jelenti), Peking nagyon világosan kifejezésre juttatta, hogy az ilyen szankciók életbeléptetésére irányuló minden törekvést meg fog vétózni.

Közben Kína folyamatos nyugati terjeszkedése az alapvető gazdasági és politikai következményekkel járhat az Egyesült Államok számára. Mind Amerika mind Mexikó hazai olajtermelése csökken, ezért az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy az itt termelt nyersolaj egy tetemes részét átengedje, hisz olajfelhasználásának harmada innen származik. A szűkülő olajforrások arra kényszerítik majd az Egyesült Államokat, hogy másutt keressen olajutánpótlást, leginkább a Közel-Keleten, és így még inkább ettől a kavargó régiótól fog függni. A nyugati féltekén Kína olaj- és gázmegállapodásokat kötött már Argentínával, Brazíliával, Peruval és Ecuadorral, de a leginkább Venezuela, Ameri­ka negyedik legnagyobb olajszállítója iránt érdeklődik. A 2005 elején megkötött olajegyezmények biztosítják a kínai vállalatok számára az olaj- és gázkutatást, valamint finomítók létesítését Venezuelában. Az állami tulajdonú kínai olajtársaságok szintén nekiláttak, hogy nagyra törő olajegyezményeket üssenek nyélbe az Egyesült Államok első számú olajszállítójának számító Kanadával, beleértve helyi energiacégek fel­vásárlását is. Kína egyik legnagyobb állami energiavállalata, a Sinopec szeretne részesedést vásárolni Alberta tartomány hatalmas olajhomok­mezőiből. A kanadai Enbridge óriáscég azt szorgalmazza, hogy építsenek egy Albertát a Csendes-óceán partján fekvő Brit Kolumbiával összekötő olajvezetéket 2,5 milliárd dollárból, hogy hajón Kínába szállíthassák a nyersanyagot. Bár még nem világos, hogy ezek közül a tervek közül mi valósul meg, annak a lehetősége, hogy a kínaiak részesedést szerezze­nek a kanadai energiaiparban – és így módjuk lehessen elterelni Kanada Amerikába irányuló potenciális olajexportjának harmadát – igencsak aggaszthatja Washingtont.

A kínai olajipar modernizációja

Az utóbbi évtizedben Kína jelentős mértékben modernizálta és átszervez­te hazai olaj- és gáziparát. A kínai kormány 1998-ban a legtöbb állami tu­lajdonú olaj- és gázvállalatát két vertikálisan integrált cégbe: a CNPC-be (China National Petroleum Corporation – Kínai Nemzeti Kőolajtársaság) és a Sinopecbe (China Petrochemical Corporation – Kínai Petrokémiai Társaság) szervezte. Az átszervezés a két vállalatnak területi jelleget is adott – a CNPC főleg északot és nyugatot, a Sinopec pedig a délt fedte le -, ezenkívül a CNPC inkább a nyersolajtermelésben, a Sinopec pedig a finomításban lett erős. A két vállalat elbocsátotta a fölösleges dolgo­zók millióit, megszabadult néhány kevésbé nyereséges üzletágától, és nyugati bankokat bízott meg azzal, hogy leányvállalataikat kicsinosítva bevezessék a hongkongi és a New York-i tőzsdére.¹ Az átalakítás előtt a CNPC főleg olaj- és gázkutatásban, valamint kitermelésben tevékenyke­dett, a Sinopec pedig a finomításban és a kereskedelemben. A harmadik nagy állami vállalat, a CNOOC (China National Offshore Oil Corporation – Kínai Nemzeti Part menti Olajtársaság), a tengeri kutatást és terme­lést végzi, ő adja a kínai belföldi nyersolajtermelés valamivel több mint 10%-át. Az iparág jelenlegi felügyeleti szerve a 2003 elején létrehozott Állami Energiaigazgatás (SEA). Az átalakításnak az volt a célja, hogy az állami vállalatokat a máshol szokásos vertikálisan tagolt társaságokhoz tegyék hasonlatossá. E folyamathoz kapcsolódóan leválasztották vagy megszüntették e vállalatok nem nyereséges melléktevékenységeit, és a különböző szolgáltatásokat, például a lakások és a kórházak fenntartását. Tömeges elbocsátásokra is sor került, mivel más állami tulajdonú vállala­tokhoz hasonlóan ezek is felduzzasztott létszámmal működtek.

Mivel Kína a szocializmusba vezető út kapitalista módját választotta, ezért olaj- és gázipari vagyonának jelentős részét a tőzsdére vitte. A Kínai Népköztársaság megnyitotta olajszektorát a külföldi tőke előtt, hogy ezzel megkönnyítse a nyugati technológia és az ennek megfelelő menedzs­mentismeretek behozatalát. A tőzsdei bevezetés néhány jellemzője meg­lehetősen szokatlan volt. Először is, kizárólag kisebbségi részesedést vittek tőzsdére. Másodszor, a cégvezetésre nincs jelentős befolyása a külföldi befektetőknek. A kínai kormány még mindig többségi részese­déssel bír mindhárom cégben, és a külföldi befektetők nem nevezhettek ki igazgatósági tagokat. Az elemzők ezeket a befektetéseket általában a hat energiaipari szuper óriás kínai behatolási kísérletének tekintették, ami szükségszerűen magával vonja a kínai óriásokkal létesített partner­kapcsolatokat. A Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) való belépés melletti elkötelezettsége miatt várható, hogy Kína tovább nyit a külföldi befektetések felé, de még ekkor is az a valószínűbb, hogy a jelentős kínai olaj- és gázberuházások majdnem mindegyikében jelen lesz egy kínai energiaipari óriáscég. Mivel a WTO-megállapodás előír bizonyos jogokat, a szuper óriások közül a vezető három (a BP, az ExxonMobil és a Shell) mindegyike belép a kínai kiskereskedelmi piacra – de csak a CNPC, a Sinopec vagy mindkettő partnereként. A kínai olajfinomító-ipar konszo­lidációja után, melynek során a kisebb finomítók tucatjait zárták be, a kínai olajóriások ismét a kapacitások bővítésére törekszenek. A kínai olajfeldolgozó szektor egyik legsúlyosabb problémája a nehezebb közel-keleti nyersolaj feldolgozására is alkalmas kapacitások hiánya, amelyet pedig a középtávon növekvő kínai importigény nélkülözhetetlenné tesz. A meglévő finomítók közül többet átalakítanak, hogy képesek legyenek kezelni a nehezebb és magasabb kéntartalmú nyersolajtípusokat is.

Ráadásul Kína belefogott gázinfrastruktúrájának nagy léptékű kiterjesz­tésébe. A kilencvenes évekig a földgázt többnyire csak a műtrágyagyárak használták és kevés elektromos áramot állítottak elő belőle. Ma Kína teljes energiafelhasználásában a földgáznak csak 3%-os szerep jut. A kínai földgázberuházások egyik nagy kerékkötője az egységes szabá­lyozás hiánya. Jelenleg a földgázárakat a helyi szabályozók tarkasága irányítja. A kínai kormány jelenleg azon munkálkodik, hogy létrehozza a földgázipar egységes jogi szabályozásának tervezetét. Az ország legnagyobb gáztartalékai nyugat- és Északközép-Kínában vannak, ami egyúttal azt is jelenti, hogy további vezetéképítésekre van szükség ah­hoz, hogy a gázt a keleti városokba lehessen szállítani. A CNPC nemrég fejezte be gáz gerincvezetéke, a Nyugat-Keleti Vezeték építését. A kínai olajkitermelés döntő része (85%-a) a szárazföldről származik. A tengeri termelés felfuttatása kiemelt fontosságú terv, amelyet Kína külföldi vál­lalatok technikai és pénzügyi segítségével hajt végre. Az ország azon törekvése, hogy minimálisra csökkentse függését a közel-keleti olajtól, arra fogja csábítani Pekinget, hogy Oroszországgal és Kazahsztán­nal szövetkezzen, és túl sokat költsön grandiózus vezetéképítésekre. 2000-re Kína odáig jutott, hogy kifejezze érdeklődését a szibériai mezők olajtartalékai iránt.

Az orosz szövetséges

A kínai-orosz kapcsolatok fejlődésének nagy lökést adott Vlagyimir Putyin elnök 2000. júliusi látogatása. Gazdasági megfontolásokból az orosz elnök már korábban kezdeményezte a Kínával való megbékélést. A kínai vezetőség leginkább „a kölcsönös politikai bizalom elmélyítése" és a „gazdasági együttműködés fejlesztése" kifejezéseket használták. Jelentős erőfeszítéseket tettek a kétoldalú kapcsolatok erősítésére, be­leértve az orosz-kínai határ keleti szakaszáról szóló újabb egyezmény ratifikálását mindkét ország parlamentjében,egy nemzetbiztonsági kér­déseket érintő konzultációs rendszer kiépítését, valamint megállapodás aláírását az energiaipari és befektetési együttműködés továbbfejlesz­téséről. 2001-ben aláírták a kínai-orosz jószomszédi-, barátsági- és együttműködési szerződést. 2003 májusában a két ország közös közle­ményben deklarálta, hogy a kínai-orosz kapcsolatokban megkezdődött a fejlődés új szakasza, a „stratégiai együttműködés". Kína ugyanakkor keveset tett azért, hogy ösztönözze a gazdasági kapcsolatokat, ami közelebb hozhatta volna az új Oroszországot. Nyilvánvaló, Kínát csak a szibériai orosz olaj- és földgázmezők érdekelték. Ma Kína Oroszország legnagyobb fegyvervásárlója, amely üzlet a jelenlegi helyzet szerint minden bizonnyal folytatódni fog, mivel az Egyesült Államok sikeresen megakadályozta az Európai Unió fegyverembargójának megszüntetését és Izraelt is visszatartja a Pekinggel való hadiipari üzletektől.

Ahogy arra a kínai és orosz vezetők rámutattak, a kétoldalú kapcsola­tok olyan jók még sosem voltak, mint manapság. Kína és Oroszország is nagyhatalom, mindkettő állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának, tehát megegyező vagy hasonló pozícióban vannak. E két állam vezetői évente csúcstalálkozót tartanak, és legalább háromszor találkoznak minden évben, például az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együtt­működés (APEC) fórumán vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozóján. Kína már nem érzi úgy, hogy a posztkommu­nista Oroszország politikai modellje fenyegeti. Épp ellenkezőleg, a '90-es években a kínai kommunisták az orosz példára hivatkozva mutattak rá a demokráciába való sietség árára és veszélyeire. Számos kétoldalú együttműködési megállapodást írtak alá a pénzügyek, energia, áramel­látás és egyebek területén, és megegyeztek abban is, hogy orosz-évet rendeznek Kínában, valamint kínai-évet Oroszországban – 2006-ban illetve 2007-ben. A két fél megegyezett az olaj- és gázipari együttmű­ködés folytatásában, ami olajvezetékek építését és mindkét országban való közös kitermelést is magában foglal. Az Oroszországból Kínába szállított olaj mennyisége 2006-ban elérte az évi 15 millió tonnát.

Putyin első látogatása után a befektetési és energiakérdések uralták a moszkvai kétoldalú csúcstalálkozókat. Az orosz-kínai kereskedelem 21,2 milliárd dollárt ért el 2004-ben és évi 25%-os növekedéssel számoltak. Orosz becslések szerint az oroszországi kínai befektetések 2020-ra el­érhetik a 12 milliárd dollárt. Az energiainfrastruktúrában mindkét ország hosszú távú közös tervekkel számol. Mindkét fél újjá szeretné éleszteni a szibériai Irkutszkot Kínával összekötő 2 600 km hosszú távvezeték építésének tervét. Kínának reménye, hogy részesedést szerezhet a Nyugat-Szibériából Nahodka kikötőjébe futó olajvezetékben, nem vált valóra. Mindazonáltal Oroszország kötelezettséget vállalt a Kínába irányuló vasúti olajszállítások növelésére. Az élénk európai és japán kereslet miatt Oroszország nyilvánvalóan vonakodik attól, hogy Peking­nek kizárólagos hozzáférést biztosítson szibériai olaj- és gázkincséhez.

Közben, úgy tűnik, a nemzetközi diplomácia területén, legalábbis az energiakérdésben, Oroszország nem csupán Kínát, hanem más fontos ázsiai érintetteket is bevonó széleskörű megbeszélésre törekszik. A főbb érintettek Közép-Ázsiában, Oroszország befolyási övezetében találhatók. Az olyan közép-ázsiai országok, mint Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türk­menisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán a becslések szerint 200 milliárd hordónyi olajkészlettel rendelkeznek, ami a világkészletek egynegyedét jelenti. Mindamellett e régióban a kínai befolyás egyre növekszik.

Mérete és olajkészleteinek gazdagsága miatt Kazahsztán vált Kína egyik legfőbb közép-ázsiai stratégiai partnerévé. A kazah olajtermelés körülbelül évi 15%al növekszik és nagyjából a bruttó hazai termék (GDP) negyedét adja. Kína kettős céllal szállt be a kazah olajért folyó küzde­lembe. Először is meg akarják szerezni a gazdaság számára szükséges szénhidrogéneket. Másodszor pedig több lábra kívánják állítani Kína olajellátását. Termelési kapacitásaik növelése céljából a CNPC és a Sinopec olyan vállalatokban szereznek részesedéseket, amelyek már aktívak a kazah piacon. Eközben a kínai cégek előkészületeket tesznek a jövőben Kínába vezető csővezetékek kiépítésére. A CNPC évente nagyjából 6 millió tonna olajt termel ki Kazahsztánban. A kínai vállalat éves kitermelése Kazahsztánban 2010-re várhatóan eléri a 14 millió tonnát. A Sinopec addigra szintén meg fogja kezdeni tömegtermelését az általa megszerzett mezőkön.

Összegzés

Jól látható, hogy Kína miként válaszol a közel-keleti olajbehozataltól való függőségből fakadó kihívásokra. Mivel nem sikerült a forrásokhoz való hozzáférés és ellenőrzés szilárd biztosítása, ezért Kína számára csak egy út áll nyitva az egyes termelőktől és régióktól való függőségének mérséklésére, ha globális energiaforrásait diverzifikálja, azaz minél több lábra állítja. E válaszok három síkon futnak. Először is, Kína mindent megtesz annak érdekében, hogy minimalizálja a közel-keleti olajtól való függőségét és ezért a magas árak mellett is az egész világon agresszí­ven vásárolja az olajkészleteket. Másodszor, a pekingi kormányzat – a csővezetékekbe és part menti feltárásokba való beruházásokkal – nagy lendülettel modernizálja és ésszerűsíti energiaiparát. Harmadszor, miután külföldi cégekkel közös vállalatokat hozott létre, Kína fokozza kitermelési és finomítási kapacitásait. E háromféle válasz összefonódik a geopolitikai kérdésekkel Közép-Ázsiában, Latin Amerikában és Afrikában is. Orosz­országgal baráti kapcsolatokat épített ki, miután Putyin került hatalomra 2000-ben. Ezen túlmenően az olajéhség arra késztette a kínai kormányt, hogy a közép-ázsiai olajmezőkre is bemerészkedjen.

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzet

1 A PetroChina és a Sinopec leányvállalatai 7.5 milliárd dollárhoz jutottak a külföldieknek történt kibocsátások során. A befektetők egyike Warren Buffet, aki 2004-ben megvásárolta a PetroChina 13%-át.