A gazdasági reformtól a kapitalizmus restaurációjáig – Kelet-Európa átalakulásának gazdasági háttere

Noha ma a legnagyobb figyelem Kelet-Európa politikai válto­zásaira irányul, mégis a gazdaság volt az, ami a legnagyobb változásokon ment át. Hónapok vagy hetek alatt feladták a gaz­dasági folyamatok feletti – általában parancsgazdaságnak ne­vezett – politikai ellenőrzést, és egy nagyon nyers típusú piac­gazdasággal váltották fel a korábbi rendszert.

A politikai irányításról a gazdaságira való áttérésnek, amely ma az összes kelet-európai KGST-országban végbemegy, bel­ső és világgazdasági okai is voltak.

a) A kelet-európai KGST-országokon belüli okok

Az 1950-60-as évek időszaka az extenzív növekedés korszaka volt. A szocializmus a gazdasági protekcionizmus eszköze­ként funkcionált, amely lehetővé tette a kelet-európai orszá­goknak (melyek közül a legtöbb agrárjellegű periféria volt, ke­vés fejlett iparral, néhányat közülük pedig komolyan érintettek a háborús károk is), hogy kiépítsék nemzeti iparukat. A nem­kapitalista fejlődés általános stratégiájának megfelelően a leg­nagyobb gondot a nehézipar fejlesztésére fordították. Az 1960-as évek végére ez a típusú fellendülés és felzárkózó iparosítás elérte lehetőségeinek határait. A szovjet/kelet-európai típusú gazdasághoz hozzátartozott az innováció hiánya. Ez a pa­rancsgazdasági típusú struktúra következménye volt, amely csak a tervcélok által kitűzött extenzív növekedést tette le­hetővé, de nem bátorította a kompetitív jellegű technológiai haladást. Az állami tulajdonban lévő – a vezetésben való ön­kormányzati részvételre a dolgozóknak jogot nem adó – válla­latokkal való személyes azonosulás hiánya, párosulva az ösz­tönzők hiányával, a munkahelyhez való élethossziglani jogosult­sággal, alacsonyabb minőséghez, a hatékonyság hiányához és pazarláshoz vezetett. Láthatóvá vált, hogy mindaz, amire egy modern versenyképes ipar kifejlődéséhez szükség lenne, nem teremthető meg többé a szocialista gazdaságok keretén belül. A növekedés folytatódása érdekében szükségessé váltak a vál­tozások. Nevezetesen: 1. Az intenzív típusú növekedésnek fel­tételévé vált a technológiai innováció, és különösen a legmo­dernebb, új technológiák felhasználása; 2. A nehézipari jellegű növekedésről át kellett térni azoknak a bonyolultabb eljárásokat igénylő iparágaknak a fejlesztésére, amelyek a beruházási ja­vakra valamint a több és jobb fogyasztási cikkre irányuló ke­resletet elégítik ki.

Az ipari növekedés céljait és annak standardjait, hogy mi tekinthető versenyképesnek, természetesen a Nyugat szabta meg. Azonban ezeket a standardokat olyan szocia­lista kormányzatok vették át, amelyek makacsul állították: a szocializmusban ezeket a célokat olyan módon fogják el­érni, amely nem csak a gazdag rétegek és a középosztá­lyok, hanem az egész dolgozó népesség életszínvonalának emelését szolgálja.

Abból a célból, hogy az 1971-ben elkezdődött gazdasági modernizációt és az életszínvonal emelését folytathassák, min­den kelet-európai ország megpróbált nyugati hitelekhez jutni, hogy technológiákat valamint gépeket és bizonyos fogyasztói javakat importálhassanak. Mivel a COCOM-előírások tiltották a stratégiai fontosságú technológiák Keletre való exportálását, pénzre volt szükségük ahhoz is, hogy ezeket a technológiákat maguk fejlesszék ki. A nyugati cégekkel való együttműködést kezdték úgy tekinteni, mint a nyugati technológiák Keletre való juttatásának egyik eszközét. Számos Harmadik Világbeli or­szághoz hasonlóan a kelet-európai kormányzatok is magas mi­nőségű áruik nyugati exportjának növelésével kívánták vissza­fizetni a hiteleket. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, és he­lyette kénytelenek voltak ismét külföldi kölcsönöket felvenni.

1971-től kezdve az összes kelet-európai ország külföldi adósságai folyamatosan növekedtek. (Lásd az 1. táblázatot a függelékben.)

Ugyanebben az időszakban ezek az országok bővíteni kezdték a Nyugathoz, különösen Nyugat-Európához fűződő ke­reskedelmi kapcsolataikat. Hogy a krónikus külkereskedelmi deficitet (amely a 60-as, 70-es éveket jellemezte) valamint az iparosodott Nyugatra irányuló exportjuk kedvezőtlen áruössze­tételét kompenzálják, Kelet-Európa országai a Dél fejlődő or­szágaival folytatott kereskedelemből igyekeztek többletre szert tenni. (Lásd erről a Függelékben a 2., 3. és 4. táblázatot a kelet-nyugati kereskedelem alakulásáról.)

A Nyugat felé való gazdasági nyitás összekapcsolódott számos belső gazdasági reformmal. A késői 1960-as és az 1970-es évek korszakát ezért joggal nevezhetjük a „reformszo­cializmus” korszakának.

Reformokat minden kelet-európai országban bevezettek. Az ipari kapacitásnak és az illető ország gazdaságpolitikájának megfelelően azonban a reformok arányai és üteme az egyes országokban különböztek. Általánosságban a reformok a követ­kezőket ölelték fel:

• a Nyugattal való gazdasági együttműködés megnöveke­dett lehetőségeinek (a kelet-nyugati kereskedelem növekedése, közös vállalkozások, nyugati hitelek) kiaknázása;
• nagyobb hatékonyság elérése a szocialista tervezésben, az ösztönzők növelése révén;
• kísérletek saját új technológiák kifejlesztésére (tekintettel a nyugati bojkottra);
• kísérlet a növekedés erőforrásainak az új, exportorientált szektorokba való átirányítására;
• az idegenforgalom fejlesztése, az országnak a nyugati turizmus előtti megnyitása;
• a fogyasztási javak kínálatának bővítése a fogyasztói ja­vak termelésének preferálása valamint (hitelekből finanszírozott) import révén;
• a kisméretű magánvállalkozás és/vagy a munkahelyen kívüli másodállás révén szerezhető jövedelem lehetőségeinek bővítése.

Mindezeket a reformokat felülről, a kommunista párt vezető szerepe által meghatározott politikai kereteken belül vezették be. Ezek a reformok gazdasági kényszerűségekre adott vála­szok voltak. De ahhoz, hogy megvalósítsák őket egy olyan rend­szerben, amely a gazdasági folyamatokat politikai irányítás alá helyezte, szükséges volt, hogy politikai döntés eredményeként szülessenek meg. A reformerek feltételezték, hogy a (gazdasá­gi) reformfolyamat feletti politikai ellenőrzés a párt- és állami bürokrácia kezében marad. A politikában való részvétel helyett az embereknek felkínálták a (hitelekből finanszírozott) fogyasz­tás lehetőségét. Úgy tűnt, a „kommunizmus” fogyasztásra ori­entált arcot ölt, hogy kárpótolja alattvalóit a politikai életben való részvétel lehetőségének hiányáért. A nép többsége tudta érté­kelni a „gulyáskommunizmust”. A reform a politikai pluralizmust általában nem foglalta magába.

A reformkommunizmus, vagy „kommunista reform” legjobb és legmesszebbre eljutó példája Magyarország volt, Kádár Já­nos uralma alatt. Az iparosodott Nyugatra irányuló export a hét­szeresére, az import a hatszorosára növekedett 1970 és 1987 között. A turizmust fejlesztették, hogy az országba vonzzák a keményvalutát. A vízum- és utazási szabályokon könnyítettek, lehetővé tették és bátorították a nyugati tőkeberuházásokat az országban, 1972 óta vegyes vállalatok formájában. Nyugati hi­telekkel finanszírozták a hazai alapokon folyó technológiai ku­tatást és fejlesztést, de az életszínvonal növelése érdekében a nyugati fogyasztási javak importját is. Tolerálták és bátorították a kisvállalkozásokat, az állami vállalati lehetőségek magán­termelésre való kihasználását, ami növelte a vásárlóerőt és ezzel új ösztönzést jelentett a munkásoknak.

Ha megnézzük az itt következő vázlatos sémát a kommu­nista reformokról, akkor nyilvánvaló, hogy Magyarország jutott a reformok terén a legmesszebb, teljesítve a reform összes le­hetséges követelményét. A történelem iróniájaként ez az előőrs szerep nem párosult Magyarországnak a KGST-n belüli vezető szerepével. Nem kapcsolódott össze egy erős, piacra orientált, a kormányzatra nyomást gyakorló legális ellenzék létezésével sem. Magyarország reformfolyamatait a párt maga kezdemé­nyezte. Az államszocialista rendszerekre tipikusan jellemző mó­don nem a gazdaság dinamikája, hanem politikai akarat tette lehetővé megvalósulását. A kommunista uralkodó elitek felis­merték, hogy ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, sikeres gaz­dasági reformot kell végrehajtaniuk. Úgy tűnik, senki sem sej­tette, hogy ez a reform lesz utolsó politikai tettük.

A többi kelet-európai ország hasonló reformokat hajtott végre, de ezek egyike sem ölelte át az eszközök olyan széles skáláját, mint a magyar reform.

Az NDK, Lengyelország és Románia, jóllehet erőfeszítéseiket különböző területekre koncentrálták, szintén messzemenő re­formokat hajtottak végre. A kelet-nyugati együttműködés leg­messzebb menő, de legkevésbé észrevett formáját az NDK va­lósította meg. Az NDK reformja ugyanis nem a külföldi beruhá­zásokon és nem is a turizmuson alapult. Az 1972-es kétoldalú német államszerződés eredményeként – az NSZK első ízben elismerte a NDK-t, mint korlátozott szuverenitású államot – az NDK speciálisan kedvező feltételekhez jutott az NSZK-val való kereskedelemben, ami a kelet-német állami vállalatoknak kivé­telesen kedvező lehetőségeket kínált az NSZK-ba és rajta ke­resztül az Európai Közösség országaiba irányuló exportot ille­tően. Ezután Kelet-Németország növelte a nyugati ipari orszá­gokkal folytatott kereskedelmét, és hallgatólagosan úgy tekintették, mint az Európai Közösség 13. tagját. Az exportbe­vételek révén finanszírozni tudta a gazdasági modernizálást éppúgy, mint a hazai kutatást és fejlesztést, és ezáltal könnyebben vissza tudta fizetni a magas külföldi hiteleket.

Lengyelország és Románia külföldi kölcsönökre alapozta a maga reformkísérleteit. Románia, lévén az 1960-as években még döntően agrárország, az így nyert pénzt erőltetett iparosí­tásra használta fel. A külföldi társaságokat is bátorította romá­niai vegyesvállalatokban való részvételre, de nem sok sikerrel. Románia annak ellenére tett így, hogy a Szovjetunió inkább azt kívánta, hogy az ország a KGST-n belüli munkamegosztásban mezőgazdasági jellegű szerepet töltsön be. Ceauşescu ellenállt ennek a szovjetek által rákényszeríteni próbált szerepnek. Abból a célból, hogy kiépítse a román ipart, hiteleket vett fel a nem­zetközi pénzpiacokon. Az 1980-as években azáltal, hogy a hi­telek visszafizetését a lehető legkomolyabban vette (teljesen le­állítva a nyugati importot, miközben az ország termelésének je­lentős részét exportálta), és ezzel jó viszonyba került a nyugati bankokkal, Ceauşescu feláldozta alattvalói jobb életfeltételeit egy gyors (és brutális) gazdasági fejlődés oltárán. A történelem iróniája, hogy a forradalom éppen néhány hónappal azután tört ki, hogy Románia visszafizette összes külföldi adósságát és így (elméletileg) megvolt a lehetőség arra, hogy az országban ja­vítani kezdjék az életfeltételeket.

Amikor Lengyelország megpróbálkozott a külföldi adóssá­gok hasonló, takarékossági alapon való menedzselésével – a fogyasztás exportcéloknak való alárendelése révén – ez nem sikerült. Az erős kormányellenes szakszervezetek magasabb béreket és több árut követeltek. A Szolidaritás ellenállásának elnyomása céljából 1981 decemberében katonai kormányzást vezettek be. Az adósságok ennek ellenére tovább halmozódtak, és az IMF nyomására Lengyelországnak le kellett értékelnie a zlotyt, s szabad piaci árakat kellett alkalmaznia – már a kom­munista uralom alatt.

Ezzel szemben Bulgária gazdaságilag annyira elmaradott volt, és politikailag annyira a Szovjetuniótól függött, hogy köz­vetlen gazdasági értelemben nem volt szüksége további mo­dernizálásra. Romániával ellentétben, amely nem fogadta el a pusztán mezőgazdasági cikkeket termelő állam szerepét a KGST-n belül, Bulgária továbbra is a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra alapozta gazdaságát. A falusi népesség élet­módja ezért igen tradicionális jellegű maradt.

Érdemes megjegyeznünk, hogy az agrárjellegű Bulgária ki­vételével Csehszlovákiának voltak a legkisebb külföldi adóssá­gai. A többi országokénál nagyobb gazdasági stabilitása annak a ténynek köszönhető, hogy már a kommunista korszak előtt az iparosodott országok sorába tartozott, míg az összes többi kelet-európai országnak a kommunizmus előtt hosszú perifériá­lis vagy akár gyarmati jellegű múltja volt.

b) A kelet-európai változások világgazdasági okai

A szocialista országok sohasem voltak képesek kiszakadni a kapitalista világrendszerből. Még amikor a nemzetgazda­sági szinten képesek voltak megteremteni a termelés és az el­osztás feletti politikai ellenőrzést, akkor is a kapitalista világ­rendszer centrumában elhelyezkedő országokban végbe­menő gazdasági fejlődéstől függtek. A tőkefelhalmozás volt az uralkodó mérce, még akkor is, amikor ezt politikai beavat­kozással ellensúlyozták. A kapitalista Nyugaton végbemenő gazdasági fellendülés, prosperitás és válság mindig hatás­sal volt a szocialista gazdaságokra.

A háború utáni fellendülés időszakában az Egyesült Álla­moknak érdekében állt kereskedelmi partnere, Nyugat-Európa nemzetközi munkamegosztáson belüli szerepének átalakítása, valamint a szovjetek által uralt Kelet-Európa gazdasági és po­litikai izolálása. A Nyugatnak gazdasági szempontból nem volt érdeke a Kelettel való együttműködés. A világgazdaságnak a 60-as évekre bekövetkező összezsugorodásával viszont a Kelet politikai-stratégiai okok miatti dezintegrálódása (amely inkább az Egyesült Államoknak, mint európai partnereinek állott érde­kében) megnyitotta az utat a kelet-nyugati gazdasági együtt­működés felé.

A világgazdasági válság okait már gyakran feldolgozták. Összegezve, az 1960-as évekre:

1. véget ért a háború utáni fellendülés és a vele járó bővülő kereslet;
2. jelentkezett az intenzív növekedésre való áttérés szük­séglete: a technológiai innováció növekvő tőkebefektetésekhez vagy marxista terminológiával: az állótőkének a változó tőke rovására való növekedéséhez, s ezáltal a realizált profitok csök­kenéséhez vezetett;
3. a piacok telítődése és a technológiai innováció növekvő versengést eredményezett a költségcsökkentés és az új bérek kialakítása terén mind az egyes cégek, mind az országok és regionális kereskedelmi szövetségek között;
4. a teljes foglalkoztatás, az emelkedő munkabérek és a munkások gazdasági alkuban birtokolt hatalmi pozíciójának nö­vekedése a centrum országokban lehetetlenné tette a munka­bérek direkt csökkentését.

Mindennek következtében a profitok csökkentek. A tőke a profit realizálásával kapcsolatos problémák miatt nehezen szán­ta rá magát a beruházásokra és inkább stabil kamatot hozó hitelek nyújtására vagy spekulációra törekedett, mint valódi, ter­melő gazdasági tevékenységre. Nem lévén képesek termelő be­ruházások révén profitot realizálni, ebben a helyzetben a tőke­tulajdonosok készségesen adták kölcsön pénzüket nagyon ala­csony kamatra.

A nagyon alacsony, a kelet-európai és a Harmadik Világ-beli országokat hitelek felvételére bátorító kamatlábak időszaka után az 1970-es években a kamatlábak az USA-ban emelkedni kezd­tek, és 1981-re elérték a csúcsot, ami a mély világgazdasági válságot jelezte. Kelet-Európa és a Harmadik Világ adósságter­he ezáltal robbanásszerűen megnövekedett, kamatfizetéseik az USA növekvő deficitjének finanszírozásához járultak hozzá, mi­közben az USA-kamatlábak magasabb szintje biztosította a né­met és japán tőkének az USA bankjaiba való folyamatos át-áramlását.

A Harmadik Világ országai (amelyek, éppúgy, mint a ke­let-európai országok, türelmetlenül iparosítani akarták gazdasá­gaikat vagy modernizálni iparukat) egy olyan pillanatban juthat­tak relatíve olcsó hitelekhez, amikor további ipari fejlődésük egy­re inkább a külföldi segítségtől vált függővé. Úgy tűnt, az olcsó hitelek lehetővé teszik gazdaságaik számára, hogy felzárkóz­zanak a nyugati standardokhoz, sikeresen versenyezzenek a világpiacon, és visszafizessék a hiteleket.

A nyugati társaságok a kemény verseny és a nyugati pia­cok telítődése időszakában felfedezték, milyen érdekeik fűződ­nek a Harmadik Világ-beli és kelet-európai piacokhoz, ellensú­lyozva így a nyugati országok közötti kereskedelem hanyatlását. A Kelet és a Dél bizonyos területei ezenkívül olcsó munkaerőt szolgáltattak a munkaigényes iparágaknak. A költségek csök­kentése érdekében a textilipari, elektronikai, autóipari és más cégek Délen és Keleten lévő telephelyeikre helyezték át a ter­melést, miközben a magas minőségű termelést, a kutatást és a fejlesztést továbbra is a megfelelő centrum országokban foly­tatták. Ennek az „új nemzetközi munkamegosztásnak” a krízis leküzdésében betöltött szerepét azonban a szakértők aligha­nem túlbecsülték. Vajon hosszú távon is valóban megoldás len­ne a tőkefelhalmozás válságára a termelés áthelyezése és az olcsó Harmadik Világ-beli munkaerő felhasználása? Miután a Harmadik Világ legeladósodottabb részein egy dezindusztrializációs folyamat zajlik, inkább úgy tekinthetjük ezt az új nem­zetközi munkamegosztást, mint egy áthidaló stratégiát abból a célból, hogy megvalósítsák a legfontosabbat: a termelési költ­ségek csökkentését magukban a centrum országokban.

Miért bukott meg a hitelekre alapozott kelet-európai reform?

Ahelyett, hogy megoldást jelentett volna a belső növeke­dési határok meghaladásában, az 1970-es évek gazdaságpoli­tikája Kelet-Európában valójában a gazdaság jövője terhére fel­vett kölcsönök politikája volt. Az esetleges siker a kölcsönzött pénzen alapult, amelynek visszafizetése elkerülhetetlenül össze­omláshoz vezetett. Egy olyan rendszerben, ahol a gazdaság nem volt elválasztható a politikától, ez egyben a politikai rend­szer összeomlását is jelentette.

Jó néhány okból nem volt lehetséges az adósságok visszafizetése (illetve Románia esetében csak az alapvető áru­ellátás terhére volt lehetséges).

A termékek alacsony minősége, amely a felelősség és a munkával való azonosulás hiányának volt köszönhető, kedve­zőtlenül érintette a nyugati export lehetőségeit. Ezért az export nagy része más szocialista országokba, különösen a Szovjet­unióba irányult, s így természetesen nem hozhatott az adósság-és kamatfizetéshez szükséges keményvalutát. A bilaterális cse­rét szabályozó szerződések ugyancsak hozzájárultak a KGST-tagok közötti kereskedelem magas arányához a kereskedelem egészén belül.

A nyugati gazdaság válsága miatt a keleti termékek piaca csökkent. Különböző kereskedelmi korlátozások csökkentették a keleti termékek versenyképességét a nyugati piacokon. Az 1970-es éveket a kelet-nyugati kereskedelemben a folyamatos nyugati kereskedelmi többlet jellemezte.

Az új technológiák kutatására és kifejlesztésére tett kísérlet költséges, de többnyire eredménytelen vállalkozás volt a kelet-európai országok számára. Néhány ország (az NDK, Magyar­ország, Csehszlovákia) sikeres volt a komputertechnológia ki­fejlesztésében, legalábbis hazai szinten (különösebb KGST együttműködésre ezen a téren nem került sor), az azonban le­hetetlen volt számukra, hogy az amerikai, német és japán cégek által diktált ütemmel és standardokkal lépést tartsanak; így még a technológiai szempontból legritkább figyelemre méltó sikereik is mindig az elmaradottság bélyegét viselték magukon. Kelet-Európa technológiai téren el volt vágva a Nyugattal való bár­milyen együttműködéstől. A szigorú COCOM-előírások nem en­gedték meg semmilyen fejlett technológia eladását Kelet-Euró­pába. Technikai fejlődését szigorúan bojkottálták egy olyan időszakban, amikor pedig a nyugati hiteleket éppen a techno­lógiai innováció előmozdítása érdekében vették fel. A techno­lógiai felzárkózás elérhetetlen cél volt.

Még a japánok is, akik a komputertechnológia területén végrehajtott újításokról híresek, csak azután voltak képesek er­re, hogy az USA piacának vezető cégeitől átvettek és lemásol­tak technológiákat. A fejlett technológiákhoz való eme hozzáju­tási lehetőség nélkül soha nem lettek volna képesek a csúcs­technológia kutatását és fejlesztését kezében tartó nemzetközi közösséghez csatlakozni. Kelet-Európát ezeknek az orszá­goknak a közössége nem kívánta ilyen pozícióba juttatni. A piacosításra irányuló nyugati követelések nem foglalták ma­gukba azt, hogy ezek az országok képessé váljanak a csúcs­technológiát kézben tartó országok csoportjának önmagukra tá­maszkodó tagjaivá válni. így hát a történelem iróniájaként a ke­let-európai országok ezt a technológiafejlesztést megpróbálták nemzetgazdasági bázison végrehajtani. Akaratuk ellenére el voltak vágva a már elért fejlett technológiai eredményektől, így eleve – ráadásul költséges – kudarcra voltak ítélve. Az ezekbe a bátor újításokba beruházott pénzt elveszettnek kellett tekinteni.

A kelet-európai reformokat egy világgazdasági re­cesszió Időszakában kezdeményezték és hajtották végre. Ezért nem lehet eredményeiket a hitelekkel finanszírozott má­sodik világháború utáni nyugat-európai fellendülési időszakkal összehasonlítani. Az 1970-es évek reformjainak számításba kel­lett vennie a második világháború utáni újjáépítés egyenlőtlen eredményeit: az USA segítsége képessé tette Nyugat-Európát arra, hogy újra megalapozza világgazdasági vezető szerepét, miközben a Szovjetunió által uralt Kelet-Európát kizárták ennek az újjáépítésnek összes előnyeiből, és ezért ez utóbbi arra kényszerült, hogy saját gazdasági erőforrásaira támaszkodjék – lévén (Csehszlovákia és részben az NDK kivételével) hagyo­mányosan alulfejlett és minden vonatkozásban Nyugat-Európá­tól függő.

A szocialista protekcionizmus a második világháború utáni prosperáló növekedés időszakában valamelyest megbirkózott ezzel a bojkottal. Amikor a világgazdasági válság következmé­nyei átterjedtek Kelet-Európára, a kormányzatok úgy döntöttek, hogy nyugati pénzre fognak támaszkodni a növekedés folyta­tása és a modernizálás érdekében. Az ekkor nyújtott hiteleknek más célja volt, mint a háború után Nyugat-Európának nyújtott újjáépítési segélyeknek:

a)      a tőkének érdekében állt, hogy a kelet-európai országo­kat képessé tegye nyugati áruk importálására;

b)      a tőkének érdekében állt, hogy tőkekamatokat kapjon, anélkül, hogy termelési beruházásokat kelljen megkockáztatnia egy válságidőszakban;

c)      nem állt viszont érdekében (és nem is volt erre semmi­lyen esély), hogy a második világháború utáni amerikai segé­lyek célkitűzéseihez hasonlóan a kelet-európai országokat ké­pessé tegye arra, hogy a kapitalista világgazdaság centrumré­giójának részévé váljanak.

A nemzetközi pénzpiacokon felvett hitelek nem egyszerű­en kudarcot jelentettek. A hitelfelvétel csapdának bizonyult. Még akkor, amikor az állam és a párt állami ellenőrzést gyakorolt a kereskedelem és a beruházás fölött, a szocialista országok már átvették az árakat, a szükségletek szerkezetét és a válságje­lenségeket Nyugatról; egyszersmind importálták az inflációt is. A szocialista Kelet-Európát mindig is érintette az, ami a tervezett gazdaság és a politikai kontroll szféráján kívül törtónt. Azzal, hogy felvették a hiteleket és nyugati árukat hoztak be, a kelet-európai országok, amelyek mindeddig legalább bizonyos politi­kai eszközöket fel tudtak használni arra, hogy gazdaságaikat megvédjék a világpiaci viszonyok hatásaitól, még sebezhetőb­bekké váltak. A világpiac diktatúrája felé vezető második lépést a kamatlábak (az amerikai költségvetési és kereskedelmi deficit következményeként törtónt) világméretű megemelkedése jelen­tette. A növekvő kamatlábak a Harmadik Világ kormányait épp­úgy, mint a kelet-európai kormányokat arra kényszerítették, hogy a kemény valuta egyre növekvő részét a kamatfizetésekre fordítsák, ezzel is hozzájárulva a nyugati gazdasági válság fi­nanszírozásához. Az, amiről feltételezték, hogy kifelé vezető út lesz a gazdasági stagnálásból, végül a hitelező országok előnyét szolgáló tőkekivitelnek bizonyult. Ebből a perspek­tívából nézve a hitelek jó beruházást jelentettek a Nyugat számára: a kelet-európai országokat függővé tették a kül­földi adósságtól, és arra kényszerítenek, hogy segítsenek finanszírozni a Nyugatnak a világgazdasági válsággal szem­beni ellenálló képességét. Az adósságok kifizetésére irányuló törekvések kudarca azt eredményezte, hogy a meglévő hitelek visszafizetési határidejét meg kellett hosszabbítani, és új hite­leket kellett felvenni. A hitelezők, mindenekelőtt az IMF feltéte­leit könnyen el lehetett fogadtatni a kelet-európai országokkal, ezáltal gazdasági és politikai rendszerük lényegi megváltozta­tására kényszerítve őket. Szemben a „reformkorszak” változá­saival, amelyek egy párt és állam által ellenőrzött politikai ke­reten belül mentek végbe, most a piacgazdaságra való áttérés vált szükségessé. Ez pedig magában foglalta, hogy a kommunista párt feladja a gazdasági folyamatok fölött gyakorolt politikai ellen­őrzést.

Kétséges, hogy a kelet-európai kormányzatok előtt áll-e vá­lasztás a nyugat-európai gazdasági szükségletekhez való alkal­mazkodásuk módját illetően. Bár pillanatnyilag úgy tűnik, mintha két különböző út lenne a világpiacba való (újra)integrálódásra: a sokkterápia és a lassú, fokozatos alkalmazkodás. A két út eredményei azonban nagyon hasonlóak lehetnek, és csak a periferizálódás ütemét tekintve fognak különbözni. Lengyelor­szág és Magyarország az állami dotációk csökkentésének, a versenyképtelen üzemek bezárásának és a munkaerő egy hasznos, képzett és készséges, valamint egy használhatatlan, kiöregedett és rugalmatlan részre való felosztásának sokkterá­piás módszerét választotta. Románia és Bulgária ezzel szem­ben megpróbálja lelassítani a Nyugat-Európába való gyorsuló „integráció” ütemét. Ezekben az országokban ti. a „használha­tatlan” tömegek aránya sokkal magasabb, mint Kelet-Európa északkeleti részén (Magyarország, Lengyelország, Csehszlová­kia). Az „integráció” dinamikájának és társadalmi árának csök­kentése nemcsak maguknak az érintett országoknak, hanem egész Európa politikai stabilitásának az érdekében is fontos (abban az Európában, ahol ma a munkamegosztás polarizáló­dása és költségeket csökkentő átstrukturálódása megy végbe).

Mi is volt a kelet-európai szocializmus?

A legtöbb szocialista mindig is egyetértett abban, hogy a szovjet típusú szocializmusnak semmi köze sincs ahhoz, amilyen a szo­cializmus lenne, vagy lennie kellene. Mindazonáltal a kelet-eu­rópai KGST-országok politikai és gazdasági rendszere némileg különbözött nyugati megfelelőjétől. Ez az oka annak, hogy mi­után világossá vált, hogy az utópiának megfelelő szocializmus nem létezik sehol, a kelet-európai szovjet típusú rendszerekre úgy utaltak, mint a „reálisan létező szocializmusra”.

A vélemények eltérnek abban, hogy milyen mértékben (mi­lyen elemeit tekintve) valósult meg a szocializmus Kelet-Euró­pában és a Szovjetunióban. Kevésbé vitatott az a tény, hogy a peresztrojka kezdete és az úgynevezett „1989-es forradal­mak” óta a kapitalista rendszerhez való visszatérés megy vég­be. Még azok is, akik azt állítják, hogy Kelet-Európa mindig is a kapitalista világrendszer része volt, most lényegi változásokat figyelnek meg. Úgyhogy akár szocializmusnak nevezhető, akár nem, valami történt ezekben az országokban a második világ­háború utáni kommunista hatalomátvétel és a kommunista pár­tok uralmának 1989-es megdöntése között, ami elemzést igényel.

Kelet-Európa kivételes eset volt. A kapitalizmus állítólagos megdöntése itt nem egy forradalmi folyamatnak, hanem a II. világháború végén kialakult frontvonalaknak volt a következmé­nye. Kelet-Európa ekkor szovjet befolyás alá került, ami meg­nyitotta az utat az államszocialista uralom alatt végrehajtott gaz­dasági átalakításhoz és felzárkózási kísérletekhez. Politikai ér­telemben Kelet-Európának a Szovjetunió általi bekebelezését általában az aktív politikai beavatkozás egy esetének tekintik.

Gazdaságilag azonban a Szovjetuniónak és kelet-európai „elő­őrseinek” valóságos lehetőségei mindenképpen nagyon korlá­tozottak voltak. Történelmileg a folyamatos periferizálódás volt napirenden, és az erős állami tervezés és protekcionista gaz­dasági fellendülés és újjáépítés tűnt az egyetlen stratégiának, amellyel a perifériális elmaradottságon túl lehet lépni. A hiva­talos propaganda és az általa prezentált kép ellenére a szo­cializmus bevezetése nem annyira ideológiai eredetű dön­tés volt, mint inkább kísérlet a gazdasági fennmaradásra.

A gazdasági sikertől függetlenül Kelet-Európa stratégiai üt­közőzónául szolgált a Szovjetunió számára, amely politikai rendszerét ráerőszakolta a kelet-európai országokra. Termé­szetesen fel lehet vázolni egy elképzelést arról, milyen eredmé­nyekre vezetett volna, ha Kelet-Európa a második világháború után amerikai befolyás alá kerül. Semmilyen alapunk sincs azonban feltételezni, hogy a kelet-európai országok többségé­nek gazdasági helyzete ez esetben jobban alakult volna, mint a kommunista uralom alatt. A kelet-európai szocializmusnak nemcsak a régió legtöbb részén uralkodó gazdasági elmara­dottsággal, hanem az USA és a nyugati világ pénzügyi szerve­zetei bojkottjának hatásaival is meg kellett birkóznia. A Nyugat-Európának adott újjáépítési segélyeket az amerikaiak azzal a feltétellel adták, hogy az átalakulási folyamat kedvező lesz az amerikai gazdaság és annak a világgazdaságban betöltött ve­zető szerepe szempontjából. Kelet-Európa, szovjet befolyás alatt lévén, nem számíthatott arra, hogy előnyei származnak az újjáépítési programok bármelyikéből. Természetesen a szovje­tek által megszállt Németország egyes részei és Csehszlovákia gazdaságilag jól beilleszkedhettek volna az iparosodott Nyugat gazdasági rendszerébe. De egyik ország sem ért annyit a Nyu­gat számára, hogy miattuk a háborús szövetségesek között a háború végén az érdekszférákról kötött megállapodásokat ha­tályon kívül próbálja helyezni. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az USA erőforrásai is korlátozottak voltak, és hogy már a Nyu­gat-Európa talpra állítását célzó Európai Újjáépítési Programot is sokan erősen ellenezték Amerikában, nyilvánvaló volt, hogy ezeket az erőfeszítéseket Európa könnyen ellenőrizhető felére koncentrálják. Ennek következtében a kommunista Kelet-Euró­pát kizárták a gazdaságilag erős Európa újjáépítéséből, amelyet úgy tekintettek, mint a világgazdaság egy, az USA ellenőrzése alatt működő központi régióját. A fegyverkezés gyors fejlesztése és a COCOM-listák, amelyek tiltották a fejlett technológia Ke­let-Európába és a Szovjetunióba való exportját, arra voltak hi­vatva, hogy biztosítsák Kelet-Európa gazdaságilag hátrányos helyzetét. A szocialista államok kialakulásakor a leszakadást a nyugati bojkott eredményezte, amely kényszerítette és fel is bá­torította a kelet-európai KGST-országokat arra, hogy gazdasági fejlődésükben saját erőforrásaikra támaszkodjanak. A szocialista elszigetelődési politika – bár nyugati hangok mint a nem­zetközi együttműködés és a szabadkereskedelem ellensé­gét bírálták – részben válasz volt tehát a nyugati kereske­delmi korlátozásokra. A szovjet és kelet-európai kormá­nyok, propagandisztikusan eltúlozva saját erejüket, úgy mutatták be elszigetelődésüket, mint aktív, tudatos elsza­kadási folyamatot. Valójában azonban egyszerűen nem volt más választásuk.

A kelet-európai szocializmus számos célkitűzést írt zászla­jára, és néhányat ezek közül meg is valósított. A politikának a gazdaság alá való rendelése átadta helyét a politika elsőbbsé­gének, ami lehetővé tette az államnak és a pártnak, hogy terv­szerűen irányítsa a fellendülés és az iparosítás folyamatát, a társadalom vagyonát a munkásosztály javára redisztribuálja, és finanszírozza a mindenkinek járó minimális szociális ellátást. Ál­talában ezek azok a fő előnyök, amelyeket a „reálisan létező szocializmus” társadalmának jellemzésekor meg szoktak emlí­teni – persze az uralkodó nómenklatúrának járó kiváltságokkal együtt. A kelet-európai rendszerek valóságos eredményei azonban messze az ideologikus propaganda állításai mögött maradtak.

A szocializmus, amelyet a nyugati elszigetelési politika kényszerített ki, felzárkózási stratégia volt azoknak az alulfejlett, Nyugat-Európa peremén elhelyezkedő túlnyomórészt agrárjelle­gű országoknak a számára, amelyek a kelet-európai szocialista országok többségét alkották. Magyarország, Románia, Lengyel­ország és Bulgária gazdasági fejlődése több mint egy évszá­zadon keresztül a nyugat-európai iparosodott centrumrégiótól függött, amely politikailag uralta ezeket az országokat, és gyar­matosító jellegű gazdasági kapcsolatokat alakított ki velük. Le­szakadva Nyugat-Európáról, az erőltetett, a nehéziparra kon­centráló iparosítás a nyugati versennyel való megbirkózás kény­szere nélkül, gyors változásokhoz vezetett az elmaradott Kelet-Európában. Az, amin ezek az országok keresztülmentek, egyfajta sokkterápia volt. Paraszti társadalmak hirtelen városi-proletár társadalmakká alakultak át – elszenvedve mindazt az ökológiai és társadalmi kíméletlenséget, amelyen a Nyugatnak elég ideje volt keresztülmenni az iparosítás 200 éve alatt. Akár­csak Nyugaton, ezeket a terheket itt is a haladás szükséges árának fogták fel. Gazdaságilag a felzárkózó iparosítás straté­giája az első két évtized alatt sikeresnek tűnt. Húsz évvel a második világháború után a Románia, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és a Nyugat közötti szakadók sokkal kisebbnek tűnt mint a háború előtt. A szocialista protekcionizmust úgy ün­nepelték, mint sikeres fejlődési stratégiát. Groteszk módon a nyugati bojkott, amelynek azt a szerepet szánták, hogy fenn­tartsa a szocialista gazdaságok elmaradottságát, a saját erőfor­rásokra támaszkodó növekedés ösztönzője lett, kiprovokálva az importok belső pótlásának politikáját.

A 7. táblázat mutatja a kelet- és délkelet-európai országok és a nyugati iparosodott országok közötti nagy különbségeket a kiindulási helyzetben, a II. világháború kitörése előtt. A leggaz­dagabb keleti ország Csehszlovákia.

Az átváltási árfolyamokra alapozott GDP-számítások nem szolgáltatnak kielégítő becsléseket az illető ország „valódi” viszonylagos pozíciójáról. Az összehasonlítás egy másik nehézsége a keleti nettó anyagi termék (NMP) és a nyugati GDP-mutatók egymástól különböző fogalmaiban rejlik, a NMP fogalma korlátozóbb jellegű lóvén, mint a GDP-é. A fizikai mutatók módszere (amely nem esik pontosan egybe a GDP-vel és NMP-vel) pontosabb mérési lehetőségeket ad, mint az átváltási árfolyamok segítségével végrehajtott számítások. Olyan becsléseket tesz le­hetővé, amelyek a társadalmi jólét elemeinek szélesebb körét tükrözik, mint a GDP fogalma.

A 8/b táblázat lehetővé teszi a nemzeti GDP-szinteknek az USA szintjével való évenkénti összehasonlítását. Az összehasonlítás lehetővé teszi azt is, hogy nyomon kövessük az egyes országok relatív növekedésének gyorsaságát az évek során. Szembetűnő Kelet-Európa és a Szovjetunió alacsony szintje 1950-ben (csak Csehszlovákia és az NDK áll lényegesen maga­sabb szinten), és jól látható az 1973-ig tartó viszonylagos felzárkózás időszaka is (Bulgária és Csehszlovákia azonban már 1970 után visszaesett).

Ezek az adatok egyedül az ipari növekedés viszonylagos ütemére vonatkoznak, semmit sem mondanak az ipari termelés abszolút mennyiségéről, sem a különböző országok iparosodottságának relatív szintjéről.

Az iparosodott nyugati országok – amelyek már a háború előtt is magas szinten iparosodtak – mutatják a legkisebb növeke­dést. Minél inkább érintettek egy országot a háborús károk, an­nál magasabb a növekedés.

A kelet-európai országok, amelyek a háború előtt az ipari fejlődés alacsony szintjón álltak (vö, 7. táblázat), és legtöbbjük­nek a háború komoly károkat okozott, az ipari termelés gyors növekedését mutatják. Minél agrár-jellegűbb volt háború előtti gazdasági szerkezetük, annál nagyobb a termelési mutatóik emelkedése: ez magyarázza, hogy miért Bulgária és Románia rendelkezik a legmagasabb növekedési rátával. (A mezőgazda­ságnak a nemzeti jövedelmen belüli százalékos részesedése 1937-ben 35,6 volt Bulgáriában, 32,4 Lengyelországban és 32,1 Romániában és Magyarországon; uo.)

Csehszlovákia, és bizonyos mértékig az NDK is – mint azt már említettük – bizonyos mértékben kivétel volt. Mivel gazda­sági struktúrájuk az iparosodott nyugati országokéhoz volt ha­sonló, kevésbé profitáltak a nehéziparra összpontosító felzár­kózási stratégiából. Ellenkezőleg, elvesztették korábbi verseny­képességüket, mivel elszigetelődtek háború előtti gazdasági kapcsolataiktól és partnereiktől. Nyugat-Európához viszonyítva gazdasági helyzetük romlott a kommunista hatalomátvétel után, miközben a KGST-Európán belül vezető gazdasági hatalmakká váltak. A Szovjetunióhoz való viszonyuk kettős jellegű volt: dif­ferenciáltabb gazdasági struktúrával és fejlettebb termékszerke­zettel rendelkeztek, mint a Szovjetunió, mindazonáltal politikai­lag függtek a ,,nagy testvér” nemzetgazdaságukkal kapcsolatos döntéseitől. Ahelyett, hogy exportjukat Nyugatra irányíthatták és így keményvalutához juthattak volna, a KGST-munkamegosztás arra kényszerítette ezt a két, gazdaságilag legfejlettebb tagál­lamot, hogy gyártott termékei egy jelentős százalékát a Szov­jetunióba exportálja. Ez a kereskedelem nem mozdíthatta elő exportra termelő iparukban a termelékenység és a minőség nö­vekedését, másrészt viszont biztosította, hogy viszonylag olcsó áron el legyenek látva szovjet nyersanyagokkal.

Az 1960-as évek végén a kommunizmusról úgy tűnt, hogy járható fejlődési út az elmaradott agrárterületek számára, bár a fejlettebb ipari országok világgazdasági versenyképességét nem képes biztosítani. Az 1980-as évekre ez a kép teljesen megváltozott. Kiderült, hogy a kommunista típusú felzárkózás sikerei csak átmeneti jellegűek, és nem képesek megvédeni a lakosságot a világgazdasági válságok következményeitől. 1985-re a Kelet-Európa és a nyugat-európai centrum közötti különb­ség nagyobb volt, mint valaha. A kommunista kísérlet így egy olyan rövid távú próbálkozásra redukálódott, amely nem volt képes megváltoztatni a világgazdasági verseny dinamikáját. Csehszlovákia és – kisebb mértékben – az NDK korábbi ver­senyképessége most megbízhatóbb jelzésnek tűnt a kísérlet egészének mérlegét tekintve, mint a korábbi agrárországok ne­hézipari fejlesztési hajrája, amely a látszólag legsikeresebb kommunista kísérleteket végül is a Harmadik Világ országaiéval összehasonlítható fejlettségi szinten hagyta.

A kelet-európai KGST-országok felzárkózása a Nyugat tör­ténelmi előnyei miatt nem sikerült (amelyeket megnövelt a há­ború utáni hatalmas újjáépítési segély, mialatt Kelet-Európa el volt vágva minden Nyugatról jövő segítségtől, és minden, a Nyu­gattal való technológiai együttműködéstől). Kelet-Európának tel­jesen saját erejéből kellett felépítenie gazdaságát, a szocializ­mus annak eszköze volt, hogy az egyes országok termelési kapacitását mozgósítsák, és megvédjék a gazdaságokat az ipa­rilag fejlett országok versenyétől. A világgazdaság válsága, va­lamint a technológiai innováció hiánya Kelet-Európában az 1970-es évek elején a Kelet és a Nyugat közötti szélesebb körű gazdasági együttműködéshez vezetett. A stagnáláson való túl-jutás egyetlen esélyének tekintett gazdasági nyitás azonban nem tette lehetővé Kelet-Európának, hogy a csúcstechnológiát kézben tartó nyugati országok csoportjához csatlakozzék. A nyugati hitel és árubehozatal nem vonta maga után a COCOM-rendszabályok enyhítését. Amit végrehajtott, az az volt, hogy kiszolgáltatta a kelet-európai országokat a hitelező szervezetek nyomásának, így a Harmadik Világéihoz hasonló társadalmakká alakítva őket.

A kelet-európai kudarcok természetesen nemcsak a nyu­gati bojkottnak és/vagy beavatkozásnak köszönhetők. A kudarc összekapcsolódik azzal a mélységes csodálattal, amelyet – minden politikai ellentét dacára is -, a marxizmus mindig is mutatott a termelőeszközök kapitalista fejlődése iránt, a Munka és a Tőke közötti szentségtelen indusztrialista szövetséggel. A szovjet típusú szocialisták alapvető céljai és értékei ugyan­azok voltak, mint a kapitalista társadaloméi: gazdasági nö­vekedés, technológiai fejlődés. Bár azt hirdették, hogy a tu­lajdonnal és a társadalmi gazdagság elosztásával kapcsolatos elképzeléseik különbözőek, ugyanazon az úton akartak eljutni ehhez a társadalmi gazdagsághoz, mint a kapitalizmus. Egyetlen lényeges különbséggel: mivel sokkal később, és sok­kal nehezebb helyzetből indultak, keresztül kellett menniük egy sor akadályon, amelyek a fejlett országok előnyét növelték, és így sohasem volt reális esélyük arra, hogy állják velük a ver­senyt. Ebben az értelemben mindig a Harmadik Világ országa­iéhoz hasonló helyzetben voltak. A sikerek csak átmenetiek vol­tak – és a későbbiekben a gazdaság kimerülését idézték elő. A kelet-európai országok ugyanabban a versenyben vettek részt, magukévá téve a játékszabályokat. Magukat a célokat természetesen az Iparosodott Nyugat határozta meg, amely rádió- és tv-állomásokat épített, hogy üzenetét meghallják Ke­leten. A Keletnek nem volt ezzel szembeállítható programja. Anélkül, hogy képesek lettek volna elérni őket, a kormá­nyok nyugati értékeket ígértek népeiknek, és nem mondták meg, hogy helyzetük és eszközeik sohasem fogják lehetővé tenni, hogy a versenyben győzzenek, utolérjék a Nyugatot (túlhaladásáról már nem is beszélve).

Három kérdésfeltevés mutathatja a világgazdasági játszma lehetőségeinek korlátait a kelet-európai országok számára:

1. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok gazdasá­gilag, ha a nyitási és reformfolyamat korábban indul meg? Egy ilyen út lehetséges modellje lehetne Japán, amely korábban ad­ta fel háború utáni protekcionista elszigetelődési politikáját, és képes volt a vezető gazdasági hatalmak sorába bekerülni.

Japán háború utáni újjáépítése azonban, jóllehet erősen protekcionista alapon folyt, az USA segítségén alapult. Ahelyett, hogy a fegyverkezési versenyben való részvételre kényszerítették volna, megtiltották, hogy az országnak saját fegyve­res ereje legyen. Az USA Japánt előretolt amerikai támaszpont­tá tette a Távol-Keleten, így Japán fejlődését összekapcsolta saját érdekeivel. Semmiféle COCOM-szabályozás nem akadá­lyozta meg az amerikai komputer-technológiát abban, hogy be­szivárogjon Japánba, s ez jelentette a kiinduló alapot Japán saját kutatási és fejlesztési programjához ezen a területen. A kelet-európai KGST-országoknak nyilvánvalóan nem állt mód­jukban Japánéhoz hasonló módon fejleszteni saját gazdaságu­kat. Japántól eltérően, egy korábbi gazdasági nyitás növekvő világgazdasági versenykényszernek tette volna ki őket egy olyan időpontban, amikor nemzeti iparosításuk még nem feje­ződött be, ez pedig még sebezhetőbbé tette volna gazdaságu­kat, anélkül, hogy a nyugati kutatási és fejlesztési eredmények­ből profitálni tudtak volna.

2. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok, ha fenn­tartják a kommunista protekcionizmust? Más szavakkal, meg­védhették volna-e a „keményvonalas kommunisták” a szegény Kelet-Európát attól, ami a peresztrojka alatt fog történni: a to­vábbi elszegényedéstől?

Nyilvánvalóan nem. Az ortodox párttagok éles kritikusai lehetnek a káros következményeknek, és mindannak, amit a peresztrojka nem tudott elérni. De minden, amit ehelyett fel tud­nának ajánlani, elkerülhetetlenül beleütköznék a további növe­kedés és a szovjet típusú kommunista társadalom továbbfejlő­déséhez szükséges modernizáció korlátaiba, és éppen ezért a jelenlegihez hasonló, a gazdasági nyitásra irányuló szükségletet váltana ki.

3. Sikeresebbek lettek volna-e a kommunisták, ha valódi értékeket, pl. egy saját, új típusú életstílust fejlesztenek ki, ahe­lyett, hogy elfogadják céljukként a kapitalista gazdasági növe­kedést, annak utolérésével próbálkozva?

Számos szocialista kritika született a „reálisan létező szo­cializmusról”, amelyek azt állították, hogy igen, egy másfajta – kevésbé autoritárius, „zöldebb”, humánusabb és demokratiku­sabb – szocializmusnak jobb esélyei lettek volna a túlélésre, mivel vonzó modellt jelenthetett volna a nyugati munkásosztály­nak, meggyengítve így a kapitalizmust saját centrumában, és csökkentve arra való képességét, hogy beavatkozásaival aka­dályozza a szocializmus megvalósítását Keleten. Egyetértünk a kelet-európai „reálisan létező szocializmusról” szóló legtöbb baloldali kritikával, azonban kétségesnek tartjuk, hogy a szocia­lizmus más, szebb, emberibb változatai képesek lettek volna megakadályozni a világkapitalizmus beavatkozását és meg­szüntetni a tőle való függőséget, lehetővé téve ezzel, hogy a szocialista országok saját céljaikat és játékszabályaikat köves­sék. A szocializmus eme változatait a világkapitalizmus sokkal gyorsabban magába olvasztotta volna mint a „létező szocia­lizmusokat”, vagy pedig – feltéve, hogy ellenállást fejtenek ki – a „valóban létezőkhöz” hasonló militarizálódásra kényszerültek volna. Így, miközben támogatjuk a „reálisan létező” szocialista bürokrácia kritikáját, meg vagyunk győződve arról, hogy bár­mely szocialista alternatívát, amely helyi vagy nemzeti szin­ten jön létre, a világrendszer asszimiláló dinamikája magá­ba olvasztott és könnyen eltorzított volna. Emberi lények lé­vén azonban nem adjuk fel a reményt, hogy több helyi szocialista kísérlet egybeesése a kapitalista világrendszert végül is az emberi élet egy szociális és igazságos rendjével válthatja fel.

(Ford.: Szalai Miklós)

FÜGGELÉK

A Kelet-Európának egyedül az OECD-országokkal való kereskedelmét bemutató 2. táblázat mutatja a kereskedelmi mérleghiányról a kereskedelmi mérlegtöbbletre való átmenetet Kelet-Európában, kezdve az NDK-val 1977-ben, amelyet követett Csehszlovákia 1979-ben, a kelet-európai régió egésze pedig 1982-ben. Ha azonban megnézzük az egyes országokat, a táblázat mutatja a köztük fennálló jelentős különbségeket is. A nyugatra irányuló csehszlovák és kelet­német export meghaladta Nyugat-Európából származó – szintén növekvő – importjukat. Nyugati importjuk – technológia, gépek, felszerelések – ténylegesen megnövelte termelésük exportle­hetőségeit, és ez aktív külkereskedelmi mórleget eredményezett. Lengyelország és Románia szintén növelte Nyugatra irányuló exportját, de az a tény, hogy exportjuk értéke sokkal maga­sabb volt az importokénál, a nyugati import csökkentesének köszönhető. Ebben a két országban 1979-ig (Románia) és 1980-ig (Lengyelország) a nyugati import az export növekedésével pár­huzamosan növekedett; 1980/81 óta Románia befagyasztotta Importját, hogy visszafizethesse külföldi adósságait, ugyanezt tette Lengyelország 1981/82-től, 1985-86-tól azonban újra impor­tálni kezdett Nyugatról. így sem Lengyelország, sem Románia nem volt sikeres a maga import által vezérelt növekedési stratégiájával. De még Csehszlovákiában és az NDK-ban sem bizo­nyult az aktív külkereskedelmi mérleg a külföldi adósság állandó növekedése hatékony ellen­szerének. A kereskedelmi többlet nem volt elég arra, hogy ellensúlyozza a magas exportjöve­delmeket szakadatlanul elnyelő, robbanásszerűen növekedő adósság- és kamatterheket. Magyarország és Bulgária voltak azok az országok, amelyeknek külkereskedelmi mórlege a Nyugattal mindmáig negatív maradt; Magyarországon a deficit a gyorsan növekvő importnak köszönhető, amely mindig túlhaladta a – kevésbé növekvő – exportot; Bulgária Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatai igen alacsony szinten folytak, az importok pedig nyilvánvalóan meg­haladták az exportot.

Míg a kelet-európai országok teljes exportja 1960 és 1980 között növekedett, a szocialista országok részaránya csökkent, legfeltűnőbben Magyarországon és Romániában, legkevésbé Bulgáriában, ahol a leg­magasabb volt a kelet-keleti kereskedelem százalékos aránya. Bulgária volt az egyetlen olyan ország, ahol a nyugati iparosodott országok nem tudták növelni részesedésüket, minden más kelet-európai országban a kelet-nyugati kereskedelem kiegyenlítette a kelet-keleti részarány csökkenését. A legtöbb esetben a Har­madik Világ országaiba irányuló exportok is, bár sokkal kisebb részarány mellett, emelkedtek; ez alól kivétel Csehszlovákia, amely csökkentette a fejlődő országokba irányuló exportját, ami valószínűleg a csehszlovák export magasabb minőségéről tanúskodik; a Harmadik Világ irányában leginkább Románia exportja nőtt. Az import-adatok ugyanezt a trendet mutatják.

Az árucsoportok KGST Kereskedelmi Nomenklatúrának nevezett KGST-osztályozása (CTN) ki­lenc árukategóriát különböztetett meg;

CTN 1 – ipari géppark és felszerelés (teljes üzemeket és tartalék alkatrészeket is beleértve);
CTN 2 – üzemanyagok, ásványi nyersanyagok, fémek;
CTN 3 – kemikáliák, műtrágyák, gumiáruk;
CTN 4 – építőanyagok és épületrészek;
CTN 5 – állati és növényi eredetű nyersanyagok;
CTN 6 – élőállatok (nem levágásra);
CTN 7 – élelmiszertermelési nyersanyagok;
CTN 8 – élelmiszerek;
CTN 9 – egyéb ipari fogyasztói javak.

Minden kelet-európai ország (Magyarország kivételével) képes volt növelni exportjában a gépek és felszerelések (a CNT 1 kategória) részesedését 1961 és 1979 között. Csehszlovákia és az NDK adatai mutatják a legmagasabb százalékarányú CNT 1-exportot, messze túlhaladva gép­importjukat (ós magfelelően exportjuk magas minőségű áruösszetételének). Az agrárius Bulgária viszont az az ország, ahol a CTN 1 típusú áruk exportjának növekedési rátája a legmagasabb volt, az ország gyors, felzárkózó jellegű iparosítását tükrözve. Az egyetlen ország, ahol a gépek részesedése az exporton belül csökkent, a nyersanyagoké pedig növekedett, a Szovjetunió. Ez a jellegzetes KGST-s munkamegosztást tükrözi: a Szovjetunió szolgáltatta – viszonylag olcsó áron – a nyersanyagokat, a kelet-európai országok specializálódtak a magasabb minőségű exportra.

A Szovjetunió és Románia kivételével az élelmiszerimport 1961 és 1979 között csökkent, hasonlóképpen az élelmiszerexport is. Csehszlovákia és az NDK, amely magas százalékban CTN 1 kategóriájú javakat exportált, ezzel párhuzamosan növelte importját gépekből és felszerelé­sekből; Magyarország és Lengyelország ezt csak kisebb mértékben tette. A nyugati gépek és technológia importálása volt a belső ipari növekedés és modernizáció alapja. Bulgária és Ro­mánia, kevésbé lóvén képes modernizálni újonnan megszerzett ipari infrastruktúráját, kevesebb gépet importált. Nehéziparuk működtetése érdekében növekvő mértékben importáltak viszont nyersanyagokat.